Főtér

Közölte velem, hogy nem lesz egy sétagalopp, ha meg akarom találni azt a bizonyos illetőt akivel még soha az életemben nem találkoztam. Erre még magamtól is rájöttem egyszerű kezdő létemre sőt, már akkor tudtam mikor még el sem vállaltam a megbízást. Bár nagyon nehéz ez a küldetést mégis sikerült meggyőznie az érveivel, hogy érdemes megpróbálni. Életemben nem láttam annyi nullát, mint akkor így még szép, hogy belevágtam. Ennyi pénzért akár egy helyet és elbontottam volna egy merőkanál segítségével. Nem mondhattam el neki a teljes igazságot, mert annak ellenére, hogy kedves volt velem és segítő kész nem tudhattam, hogy tényleg bízhatok-e benne. Még régebben egy filmben halottam valamit, amivel mindig is egyetértettem. „Az emberekben bízok, csak a bennük lakozó ördögben nem.” Azzal is tisztában voltam, hogy a hazugságra könnyű rájönni ezért fél igazságokkal álltam elé a másik felét meg elhallgattam.

- Majd megoldom valahogy. – mondtam tömören karba tett kézzel miközben kissé flegmán néztem magam elé.
Végül is már nem egy kis kölyök voltam, akinek fogni kell a kezét hiába tekintett így rám az idegen. A beszélgetés kezdett nagyon ellaposodni és azon gondolkodtam, hogyan tudnék neki véget vetni. Megbántani nem akartam, mert egész végig nagyon kedves volt velem, azonban ami sok az már rengeteg.
- Te valami kocka voltál? – kérdeztem még mindig karba tett kézzel.
Nagyon jó úton jártam afelé, hogy viszontlássam a nemrég elfogyasztott ételt ugyanis nem igazán tanácsos egy teljesen ismeretlen emberrel bunkó módon viselkedni. Lehet, hogy az volt a szokása, hogy elássa a haragosait a hátsó kertben. De tényleg majdnem olyan volt mintha egy hangos lexikont hallgattam volna. Alig tudott mondani valamit mikor nem is tudom miért felálltam az asztaltól és majdnem harminc fekvőtámaszt csináltam meg az asztal mellett. Mikor végeztem, felkeltem majd pislogtam, mint hal a szatyorban. Halványlila segély fogalmam sem volt róla miért is tettem mintha valaki manipulálta volna a gondolataimat, mert hirtelen késztetést éreztem a tornagyakorlatok iránt.
- Na jó, ez meg mi volt?
Lehet, hogy pusztán annak a jele, hogy elment a maradék eszem, ami meglepő, mert meg voltam győződve, hogy sohasem rendelkeztem ilyesmivel.

Én is akárcsak Ozirisz értetlenül néztem és azt kérdeztem magamban ez meg mi a jó fészkes fene lehetett. Sosem tartoztam azok közé a sport mániások közzé, akiknek folyton mozogni kellett. A valóságban se szerettem az ilyesmit igaz rohantam, mikor szükség volt rá például a busz után vagy ha a helyzet úgy hozta éppen előle. Igaz egyszer már a játékban csináltam pár fekvőtámaszt, de csak azért, hogy megtudjam, hogyan reagálnak eme váratlan fordulatra a körülöttem lévő hölgyek. Ha valakinek hát nekem tudnom kéne, mit miért csinálok azonban akkor én is tanácstalan voltam. Mintha csak egy láthatatlan erő átvette volna a testem felett az irányítást.
- Ez elég furcsa volt. – mondtam tömören és velősen.

Mikor az ember azt gondolja, hogy öt már semmi sem lepheti meg az élet foglya magát és rácáfol. A biztonság kedvéért megmozgattam a ball majd a jobb karomat és ugyanezt csináltam a lábaimmal ezúttal viszont nem tapasztaltam semmiféle rendellenességet. Szépen visszaültem a helyemre és vagy két percen keresztül meredten bámultam magam elé és próbáltam kiokoskodni valamiféle magyarázatot. Mikor ismételten kudarcot vallottam egyszerűen felálltam majd jeleztem, hogy szeretnék fizetni majd öles léptekkel elindultam kifele. Arra a következtetésre jutottam, ha esetleg a hely lenne elátkozva, akkor jobb minél messzebb kerülni tőle. Ez elég nagy modortalanságnak tűnt, ugyanis el sem búcsúztam újdonsült ismerősömtől, csak mentem a fejem után. Nem sokkal arrébb megálltam és vettem egy mély lélegzetet hátha attól kitisztul a fejem. Erre viszont nem sok esély volt ugyanis nem igazi levegő vett minket körül, hanem virtuális.
- Meg lehet itt fulladni? – kérdeztem magamtól.
Nem is figyeltem, hogy mi történt Oziriszel követett engem vagy ottmaradt megsértődve.

A lovag fekvőtámaszos mutatványa után továbbra is csak néztem ki a fejemből. Amikor fapofával válaszoltam a kérdésére, hogy ez mi volt, K1 egy teljesen nyilvánvaló megjegyzéssel kommentálta. - Valóban. - értettem egyet a lovaggal, bólintva egyet. Ez tényleg furcsa volt. Bár, ha jobban belegondolunk, itt Aincradban bármi megtörténhet... na de ennyire? Az utóbbi egy-másfél órában drasztikusan megemelkedtek az egy főre jutó furcsaságok a lovag srác közelében, ami meg hát... furcsa. Egyik bug a másik bug után, amire jön egy harmadik, meg persze a balszerencse ami kíséri őt lépten nyomon, kezdve a kötéltáncos és a gravitációs erő kölcsönhatásával, az arra kóválygó kecskeszellemeken át a megkavarodott menüig, megspékelve egy kis faeno levélben gazdag vegetariánus életmóddal... Ennyi minden ilyen rövid idő alatt egyáltalán nem lehet véletlen. A véletlenek véletlenszerűen jönnek, és nem zsinórban...
Lehet, hogy valaki, vagy valami szórakozik vele? Lelki szemeim előtt már láttam Kayabát egy sci-fi hangulatot idéző irányítóteremben, ahogy a hatalmas kivetítőn keresztül figyeli és követi K1 minden lépését, majd megnyom pár gombot, és valami történik... Kicsit meg is mosolyogtatott ahogy elképzeltem a helyzetet. De aztán hamar le is fagyott a mosoly a képemről, ahogy eszembe jutott, milyen kegyetlen is tud lenni időnként a rendszer. Bár bizonyítékom nincs rá, de az a végtelenített szimulációszerű rémálom, amiben bármit tettem, mégsem tudtam elkerülni a katasztrófát, és bárhogy akartam, mégsem tudtam felébredni belőle... az mögött a rendszert sejtettem végig. Túlságosan is belénk lát az, ami mindent irányít. A képességeim sem ok nélkül csúsztak vagy egy-két évet, mire sikerült felfedeznem őket. Tudta, hogy akkortájt nem akartam harcolni igazán, csak tengettem a mindennapokat, sodródtam az árral. Persze rendszeresen ritkítottam a mobállományt, és néha még párbajoztam is, de az igazi küzdeni akarás akkortájt hiányzott. Aztán ahogy Hinari mellém állt, és kirángatott a gyász és depresszió mélysötét gödréből, és újra visszatértem az életbe, a fénybe, a rendszer hirtelen, rövid idő leforgása alatt megadta a hiányzó három képességem, és a régóta meglévőt is sikerült fejlesztenem...
Eltűnődtem azon, hogy vajon K1-nek mit akar tanítani a rendszer a maga módján ezzel a sok furcsasággal? Mert hogy nem ok nélkül kíséri őt mindenhová a balszerencse az egyszer biztos. De ezt csak ő tudhatja. Mindenki csak a saját sorsát ismeri, és a saját keresztjének a súlyát érzi és érti meg igazán. Közben befalatoztam az ebédem maradékát, majd amikor felnéztem, nem láttam a lovagot sehol. Körbenéztem, mert az még tudatalatt megragadt bennem, hogy a fekvőtámaszozás után nemsokkal felkelt, elsőre azt hihetné az ember, hogy a fogytán levő borosüveg garanciális cseréjéről gondoskodik. De nem láttam sehol. Lelépett? Nagyon úgy fest. Megcsóváltam a fejem, majd legurítottam a poharam tartalmát. Kicsit még ott időztem, hátha csak levegőzni ment a jóember. De így, vagy úgy, még biztos összefutok vele...

// Köszönöm a játékot
// válassz két T1-es receptnélküli itemet (Ozi helyett is), K1 nagyobb hasznát veszi a felszereléseknek

Hátra sem néztem csak mentem előre az orrom után, remélve, hogy sikerül megszabadulnom ettől az átoktól. Néhány sarokkal arrébb aztán megálltam és a hátamat nekitámasztottam egy házfalnak. Vakartam a fejemet miközben a fel-le mászkáló karaketereket figyeltem. Többnyire játékosok voltak, de akadt köztük néhány npc azaz nem játékos karakter. Vagy tíz percig bámulhattam magam elé, mint az idióták mire eszembe jutott mit is tettem tulajdon képen. Tettem egy tétova lépést visszafele majd hírtelen megálltam.
-Minden szó nélkül mentem el, méghozzá viharos gyorsasággal. Ha rögtön visszamentem volna, akkor talán még helyre lehetett volna hozni, de így már késő.

Tisztán látszik, hogy nem voltam az illemtudók minta példánya. Nagyon szégyelltem magamat, hogy az után, amit értem tett így bántam vele. Otthagytam, mint egy rakás szeméttel, vagy egy eldobott zsebkendővel.
-Lehetséges, hogy éppen engem korhol az ostobaságom végett? Meglehet, igaz meg is érdemlem. Ostoba, fafejű, idióta.
Jó erősen a jobb tenyeremmel homlokon vágtam magamat úgy, hogy a csattanás hangja visszaverődött a falakról. Legszívesebben tovább mardostam volna magamat, de odalépett hozzám egy férfi ki egy kendővel eltakarta az arcát. Türelmesen végignézte ezt a kis jelenetet és egyáltalán nem tűnt meglepettnek, sőt. talán még számított is rá, hogy miért az kész rejtély. Elővett egy kis dobozt majd átnyújtotta nekem én meg csak pislogtam, mint hal a szatyorban.
-A megadott időben, vagyok a megadott helyen, így átadom a csomagot. – mondta.
-Nekem? – kérdeztem.
-Azt a feladatot kaptam, hogy jöjjek el ide és adjam oda a legdühösebb embernek. – ezzel el teleportál, nem is búcsúzott.

Nem értettem egy mukkot sem és azt sem tudtam vajon ki küldhette nekem, ha valóban én voltam a címzett. Mikor belenéztem nem vacilláltam tovább inkább elmosolyodtam helyette és halkan a következőt suttogtam.
-Köszönöm.

/Köszönöm a játékot egy élmény volt. sokat tanultam ahogyan K1 is. Nem felejtem el amit értem tettél. Ez a kettő lett kiválasztva. Pókháló Cipő (4 gyorsaság), Ezüst Köpeny (3 gyorsaság 5 páncél)/

Ezen a napon is pont ugyan azt csináltam, mint az összes többin vagyis majdnem. Ahelyett, hogy az utcán lófráltam volna és loptam volna az időt, inkább ott ültem bent és így nem csináltam semmit. A való világban már régen elzsibbadt volna a hátsó felem, de ott ettől nem kellett tartanom. Az elmúlt időben sok mindenen mentem keresztül, aminek egy részét még nem sikerült teljesen feldolgoznom. Máskor egy korsó sör mellett elmélkedtem volna viszont azzal is tisztában voltam, hogy ez ritkán volt jó ötlet. Nem csináltam mást, mint ültem és néztem ki a fejemből, közben pedig igyekeztem elkerülni a körülöttem lévők tekintetét. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy valaki bennem lássa meg azt a hős lovagot, aki minden problémáját megoldja. Ahhoz sem volt hangulatom, hogy egy viszonylagos régi ismerős hátba veregessen, és arról faggasson mivel foglalkoztam az elmúlt napokban. Nekem akkor fel sem tűnt, de miközben elmerültem a gondolataimban az asztallapot ütögettem másodpercenként.

Váratlanul megláttam egy rózsaszín hajú lányt, akitől kissé megijedtem ezért az arcom elé kaptam a kezemet. Ez a viselkedés nem vall egy jól nevelt férfira viszont tisztában voltam vele, hogy csak kifárasztana. Szerencsémre az, aki nemrég érkezett egyáltalán nem ismert engem viszont miközben igyekeztem mondjuk úgy elbújni, elkövettem egy kicsike hibát. Túl nagy erővel lendítettem meg a kezemet így egy külső szemlélő számára úgy tűnhetett képen töröltem magamat. Ráadásul sokkal hangosabbnak tűnt a kelleténél, de abban reménykedtem, hogy ez nem fog senkinek sem fog feltűnni. Sóhajtottam egy nagyot annak örömére, hogy nem történt semmi galiba majd folytattam megkezdett feladatomat.

Egyáltalán nem szándékoztam magamban kárt tenni csak nem voltam tisztában a saját erőmmel. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy kissé nagyképűnek hangozhatott, mert akkoriban még elég gyenge legény voltam. Egy szó, mint száz nem tartoztam a mazoisták csapatába se pedig a szadistákéba, viszont egy pici dolgot be kell vallanom. Néha napján a lelkem mélyén jólesett látnom, hogy nem csak nekem rossz, hanem másnak is. Tudom, hogy ez a dögöljön meg a szomszéd tehene is mentalitás nem valami szép, de ez van, ezt kell szeretni. Beletelt néhány percbe mire elért a tudatomig, hogy valaki leült velem szembe az asztalhoz ráadásul még beszélt is hozzám. Én persze csak néztem ki a fejemből, mint aki nem halott semmit. Lehet, hogy elment az a csöppnyi eszem is vagy csak egyszerűen bunkó lett belőlem mióta bekerültem abba a játékba. Más magyarázatot nem tudok, hogy miért is várattam meg egy ilyen csinos és felettébb kedves lányt. A tenyeremet nem tudtam lerakni az asztalra, mert valamibe beleütközött, mint kiderült egy korsó lehetett vagy valami más.

Ennyi erővel nyugodtan a vesémet is kioperálhatták volna nagy valószínűséggel arra sem figyeltem volna fel. Végül aztán nagy elhatározásra jutottam és végül megtörtem a csendet.
- Üdv. – köszöntem majd elkezdtem kortyolgatni azt a valamit, amit oda hozott hozzám.
Nem lett volna szép tőlem, ha modortalanságomat tetézve nem fogadom el az ajándékot. Kicsit az ismerősnek tűnt a lány, de egyelőre még nem ugrott be, hogy honnan is. Úgy döntöttem nem teszek fel ostoba kérdéseket előbb utóbb úgy is rájövök a titokra vagy nem.
- Mi van veled mostanság?

Arcizmom sem rendült igyekeztem nem elárulni, hogy min jár az eszem, azonban gőzerővel azon dolgoztam, hogy rájöjjek, honnan ismerhet engem egy ilyen felettébb aranyos lány. Az is lehetséges, hogy összetévesztett valakivel bár ez nem tűnt valószínűnek. Habár sokan maradtak életben, mégis elég kevés emberke mászkált olyan méretekkel, mint én. Meg voltam róla győződve, hogy a póker arcom bevált és ő nem sejt semmit. Először azt hittem ő az a leányzó, akivel vaddisznók elől kellett menekülnünk, azonban az a hölgyemény sokkal félénkebbek tűnt, ráadásul csak írásban volt hajlandó társalogni. Az sem lehetett, akivel először összebilincseltek, mert neki rózsaszínű volt a haja, vagy lila.

Sosem voltam az a kacérkodó fajta mégis abban a világban lépten, nyomon meseszép lányokba botlottam. Néha azt hittem, hogy az nem más, mint egy randi játék ahol mindenáron megpróbálnak embereket összehozni egymással.

Miközben az italomat iszogattam, felfigyeltem egy kijelentésére miszerint kirázza a hideg a repülő rágcsálóktól, még mindig. Ez a mondat fényt gyújtott az agyamban viszont még nem értem el az alagút végére. Annyira sikerült rájönnöm, hogy vagy egy barlangba szaladtunk össze vagy pedig egy toronyban. Nem tudhattam biztosan, hogy miért mondta ezt, lehet, hogy mégis rájött, hogy nem igazán tudtam ki is ő valójában és ezzel akart finoman nyomra vezetni. Sajnálatos módon neki még nálam is jobb póker arca volt, ráadásul közismerten nehéz kitalálni mit is forgat egy nő a fejében. Mikor hálálkodni kezdett végre rájöttem kivel is állok, akarom mondani, ülök egy asztalnál és ez annyira meglepett, hogy bevágtam a térdemet.
-Nincs szükség rá, hisz nem csináltam semmit. Annak örülök, hogy jól vagy, attól tartottam, hogy elragadott valamelyik vadállat.
Nem tudom mit művelt velem, de már nem éreztem olyan komornak a hangulatot, mint korábban.
-Nem olyan nagy ez a világ, mint elsőre látszik. Az emberek lépten, nyomon egymásba botlanak. Ha szerencséjük van, akkor ruhástól. khm. Ez nem fontos. Mi szél hozott errefelé ? – próbáltam terelni a témát.

Szerencsésnek mondhattam magamat, amiért verekedős idióták hitt engem és nem egy sötét, bugyuta tökfejnek. Hála a világ sajátosságainak egy cseppet sem fájt a lábam ennek ellenére nem volt valami kellemes érzés. Bár ha kicsit bele gondolunk, ha lett volna egy hangyányi eszem, akkor nemet mondtam volna az ajánlatra és nem kellett volna féltenem az életemet egy világon ahol nincs fájdalom és lépten, nyomon fotó modellekbe botlok. Ehelyett egy futó szalag mellett robotolhattam volna majdnem teljes biztonságban, éhbérért olyan emberek között kik lenéznek. A szőke hajú lány részletesen elmesélte nekem, hogy miért is tartózik nekem hálával, de valami oknál fogva még mindig nem tudtam egyet érteni vele. Valami frappánsat kellett volna mondanom azonban nagy sajnálatomra nem jutott eszembe semmi. Kicsit megvakartam az államat, hogy úgy tűnjön a hallottakat emésztgettem majd kinyitottam a számat és a szavak csak úgy maguktól jöttek.
- Ha azoknak az alakoknak modoruk nincs is, de legalább jó ízlésük az van.

Ezután azt ecsetelte, hogy nem nagydolog, ha valakit ruha nélkül látunk meg. Egyszer összefutottam egy olyan nőszeméllyel kinek hasonló rugón járt az agya, hisz sokáig egy szál semmiben flangált. Végül aztán minden jól sült el és mi barátokként vagy valami hasonlóként váltunk el.
- A divat sosem tudott lekötni, de azért még nekem is sok, hogy egy szál pelenká. Remek már megint elszóltam magamat.
Úgy tűnt búslakodás miatt olyan rég nem gyakoroltam a társalgást, hogy teljesen kiment a fejemből mikor kell beszélni és mikor hallgatni.
Ez a ruha tényleg nagyon jól áll neked, kiemeli a szemed színét.- nem tudtam tényleg igaz-e, de úgy halottam szeretik a lányok ezt hallani.
Azt hittem az csak pletyka, hogy valaki valakit ki tud juttatni, de mindegy is. Nekem még maradnom kell, van némi elintézni valóm, meg ki tudja, mennyi ideje vagyok itt. A főnököm biztos kivágott és felvet egy másik majmot.

Megforgattam a szememet.
-Nem a jó ízlésük miatt menekültem előlük. Mondjuk a modorukon tényleg javíthatnának.
Mondjuk én se hiszem, hogy valami kedvesen reagálnék, ha arra ébrednék, hogy egy bérgyilkos belopozott a szobámba, és egy tőrrel a kezében közelít felém. Bár erre a lehetőségre amúgy se látok sok lehetőséget. Csak én lehetek olyan béna, hogy felébresztem a célpontot csak mert megváltozik a ruhám színe.
Az ő története szintén izgalmasnak hangzik, viszont mikor a lényeges részhez ér, inkább nem fejezi be a mondatot. Milyen kár...
-Ha már amúgy is elszóltad magad, mért nem fejezed be a történetet? Nem illik a legizgibb résznél félbehagyni a dolgot. Vagy talán nem vagyok elég jó ahhoz, hogy végighallgassam?
Cukkolom egy kicsit, hátha még tudom egy picit törni. Meg aztán szeretnék minél többet megtudni róla.
Most tényleg bókolni próbál, azok után, hogy elmondtam neki mivel keresem a kenyeremet? Talán az alkohol tompítja el az elmémet, de ez a férfi bátrabbnak tűnik, mint amilyennek elsőre gondoltam. Vagy már felkészült a halálra, és eszébe se jutott elmenekülni.
-Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy minden nőnek ezt mondod, akinek megmentetted az életét. Biztos tudsz te ennél egyedibbet is. Üres bókokkal bárki tud dobálozni.
Cukolom egy kicsit. Mondjuk igazán aranyos, ahogy próbálkozik, és voltaképpen nem is bánnám, ha ez lenne a legtöbb, amire képes. Legalább hiányzik belőle a merészség, ami Eikit olyan elérhetetlennek tette, mint igaz szerelmet... Ami miatt beleszerettem Eikibe... Nem, most nem rá kéne gondolnom...
Megrázom a fejem, és próbálom elhessegetni ezt a gondolatot, és máshova terelni a témát.
-Tényleg, még be se mutatkoztunk. Marluna vagyok én bátor lovagom.

Ismételten bebizonyosodott, hogy nem bírok lakatot tenni arra a hatalmas lepcses számra, pedig kellett volna. Képes voltam elkotyogni azt a sajnálatos esetet mikor is, kezdő koromban összebilincseltek egy lánnyal. Nem mintha ott akkor a dívat mániás lány mellett már veteránnak számítottam volna, de talán egy csöppet fejlődtem az óta. Mire észbe kaptam már késő volt, a lány már megérezte a vér ízét, ha szabad így fogalmaznom. Szeretett volna többet tudni erről a kis esetről én pedig nem akartam róla ódákat zengeni.
- Vannak dolgok, amiket nem tanácsos boncolgatni. – úgy véltem a dolog ezzel le is van zárva viszont nem bírtam ellen állni a cuki kutya tekintetének.
- Ez már szakálas történet. Egyszer valaki elrabolt egy küldetés miatt majd egy kis kunyhóban tértem magamhoz. Meg kellett csinálnunk valamit, és amiért visszakoztam kaptam egy picike büntetést. – vártam pár pillanatot és a kezembe temettem az arcomat. - Eltűnt rólam a ruhám és egy szál pelenkában kellett végig mennem a városon.
Nagyon nehéz volt kimondani, pont mintha a fogamat húzták volna, viszont nem előbb utóbb úgy is kihúzta volna belőlem. Annak örülhettem, hogy a tömeg ellenére nem lettem köznevetség tárgya, senki se állított meg azzal, hogy engem látott-e egy szál semmiben. Végül aztán sikerült erőt vennem magamon is visszatettem a kezemet az asztalra, hogy újra egymás szemébe tudjuk nézni. Én kicsit nagyon szégyelltem magamat, amiért megismertem a sötét múltamat.

-Tisztában vagy vele, hogy neked lehetetlen ellen állni? Mehetnél vallatónak. Amúgy nem mentek olyan sokszor, másokat mármint nőket. akarom mondani csínos nőket. Van, hogy ők mentenek meg engem.
Ez részben igaz is volt, viszont nem volt bölcs dolog több kényes titkot elkotyognom.
-K1 vagyok. És én nem vagyok, lovag csak a kasztom ráadásul valami az súgja fél kézzel is elbántál volna azzal a bagázzsal.  Apropó, ő nem közéjük tartozik. – mutattam egy fickóra, aki nagyon nézelődött.
Mint kiderült ismét tévedtem, mert elment mellettünk és megölelt egy fekete rövid hajú nőt, akivel elkezdett kedélyesen csevegni.

Nem nagyon akartam faggatni, már épp azon voltam, hogy megmondjam neki, nem fontos, ha neki nehezére esik beszélni róla.
Viszont folytatta mielőtt még mondhattam volna bármit is. Egy pillanatig elképzeltem, hogy nekem kellett vilna ehhez hasonló feladatokat végrehajtanom. Én biztosan élveztem volna. Bár a srác reakciójából nem úgy tűnt, hogy ez kellemes emlék lenne a számára. Jobban tenném, ha egy kis együttérzést tanúsítanék.
-Szegény lélek... Legalább nem fényes nappal, ugye? Az kegyetlenség lett volna.
Közben elterelödik a téma, és az a banda jön szóba, aki miatt Kához menekültem annak idején. Úgy néz ki, Ká észrevett egy gyanús figurákat. Néhány másodpercig elesett, hogy ez mit jelent, majd felkiáltok.
-Hol, ki?
Ijedten bújok el az asztal alá, és odakuporodok Ká-egy lábához közel, és onnan nézek fel a lovagra. Persze később megtudtam, hogy az asztal alig takar bármit is a testemből, és a közelben lévők furcsán tekintetek, mind rám, de leginkább a srácra, akinek a lábához egy nő bújik az asztal alatt, de ez valahogy nem tudatosúlt bennem abban az állapotban.
Az asztal alatt is keresem a lovag tekintetét, és ha benéz az asztal alá azt kérdem tőle a lehető legsuttogóbb hangomon, hogy még mindig ott van az, akiről beszélt.
Egyáltalán nem akarom, hogy azok az alakok rám találjanak, így még akkor sem bújok ki az asztal alól, még ha csak a lehetősége is fennáll, hogy akárcsak egy is a közelben van közülük. Én itt maradok, míg tiszta nem lesz a levegő. (Mármint nem a szennyeződésektől, hanem az ismeretlen figuráktól). Sohasem lehet tudni... Lehet, hogy Ká (ezt sokkal kényelmesebb kimonsani, és leírni, mint azt, hogy Ká-egy) pont felismert egyet a sok közül, és ha nem szólt volna, akkor most ismét az ő célpontjuk lennék.

De bizony, fényes nappal. Egyik percben még rajtam volt a következőben már nem. Később ismét elragadtak, de akkor meghagyták a ruháimat. Lehet egyszer veled is megtörténik, hogy párt találjanak neked.
Végül is az a dilis testvérpár csak azt akarta, hogy az emberek összejöjjenek egymással, máskülönben miért lenne Cupido és Ámor a nevük? Igaz mintha mondtak volna valamit, hogy az utolsóban más is közre játszott, erre sajnos már nem igazán emlékeztem. Csak az érdekelt, hogy minél messzebb elkerüljem eme bolond családot, igaz az a lány viszonylag normálisnak tűnt. De mint a mondás mondja, ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján.

Mit ne mondjak, jó ideje nem éreztem olyan kínosan magam, mint akkor ott a fogadóban, vagy kocsmában. Bejött valaki nagyon nézelődve én meg azt hittem Lunát keresi ezért megemlítettem neki. Annyira megrémült, hogy egyből bebújt az asztal alá a lábamhoz. Sok mindenen keresztülmentem, de ilyen ég az életben nem történt velem. Nem szeretnék obszcén dolgokról írni, de kívülálló nyugodtan azt gondolhatta, hogy a nadrágommal ügyködik valamit. Tisztában voltam vele, hogy ilyen felnőttes dolgokat a játékban nem lehet művelni viszont akkor is kínos. Ráadásul mindenféle perverznek képzelhettek az emberek, hisz a lány még elég fiatalnak tűnt. Úgy véltem az emberek egyre hangosabban kezdenek sugdolózni, de az is lehet, hogy csak az idegességtől halottam rémeket.
- Te hallod, gyere már ki ezt nem szabad. Nézd, egy másik lányra fáj a foga nem rád. Gyere ki onnan vagy különben nem is tudom, mit csinálok.
Közben pedig megpróbáltam kirángatni onnan a szemem sarkából pedig a körülöttünk lévő embereket figyeltem.
- Ilyet többet ne csinálj!

Az sincs kizárva, hogy nem vele, hanem velem volt a gond, mert egyből valami piszkos dolog jutott eszembe.
- Ne hozz máskor ilyen kínos helyzetbe, vagy különben itt hagylak! Világos? – ezek szerint más milyen kínos helyzetbe hozhat csak pont ilyenbe nem.
- Inkább búj mögém vagy valami, csak ne ide. Megteszed a kedvemért? – kérdeztem.

-Az igazat megvallva, már én is belefutottam hasonlóba. Egy gyenge kis bilinccsel próbáltak rávenni, hogy maradjak egy srác mellett, aki igyekezett mindenből a lehető legrosszabbat kihozni... Bár mindent megtett, hogy kövesse egy ismeretlen utasításait.
Visszaemlékezve, vicces lett volna Eikit egy szál pelenkába látni akkor. Bár sok mindent megadtam volna, ha őt éri megaláztatás.
-A vége az lett, hogy megvártam, amíg elalszik, majd csuklóból levágtam a kezét. Így szabadon tudtam távozni... Ha veled bilincseltek volna össze, talán eszembe se jut ilyen, és el se hagynám azt a szobát, ha az téged kellemetlen helyzetbe hozna....
Aztán azt mondja, hogy, lát valakit abból a csoportból, akik elől menekülni akarok. Így hát megtettem az első dolgot, ami eszembe jutott, hogy ne vegyenek észre.
Szégyenlősen mászok ki az asztal  alól, ahogy kiszed onnan, és szigorúan rám szól. Közben nézem az embereket, hátha felismerek valakit, aki előtt semmiképp se szabadna mutatkoznom.
-Valami rosszat csináltam?
Nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarta volna, hogy az asztal alá bújok el egy ijesztő férfi elől. Ezek szerint ez mégsem olyan jó ötlet, mint ahogy azt elsőre gondoltam.
Megpróbált megfenyegetni. Egy picit azért megijedtem, de azért nem mondott nagy hülyeséget.
-Világos. Talán jobb is lenne, ha itt hagynál magamra...
-Maradj velem, félek már itt egyedül...
-Menj, menj csak, ha nem egyedül találnak meg azok az emberek, akik keresnek, akkor nem csak velem végeznek, hanem azzal is, aki velem van.
Az utolsó szavai után inkább csak bebújtam mögé, és hozzásimultam Káegy hátához.
-Bárcsak tudnám mit akarok.
Ezalatt jelenleg nem csak arra gondolok, hogy szeretném, ha Ká itt maradna, és azt is hogy biztonságba lenne. Az érzéseim is hogy kavarognak... A végén még olyat csinálok, amit félek, hogy még meg fogok bánni.

Rendkívül kínosan érintett ama szituáció mikor egy ifjú hölgy, az asztal alatt közelítette meg a nadrágomat. Nincs kizárva hogy pusztán én reagáltam túl a dolgot és ez rajtam kívül senkit nem izgatott, akkor viszont elég kellemetlenül éreztem magamat. Szerencsére néhány meggyőző szóval sikerült kicsalogatnom őt a rejtekéből, ami picinykét normalizálta az állapotokat. Most a lányon volt a sor, hogy túlreagálja a helyzetet és elkezdett össze visszabeszélni. Egyik pillanatban még arról magyarázott jobb, ha elmegy utána pedig nem akart egyedül maradni, majd ismét a távozást látta jó ötletnek. Valójában nem a saját elmeneteléről beszélt, hanem felajánlotta nekem a lehetőséget, hogy távozzak.
~ Ez szép. Ő rendez jeleneteket és mégis nekem kell eltűnnöm.~ gondoltam magamban, de mégsem haragudtam rá.

Egyrészről nem csinált semmi rosszat, másrészről pedig mind a ketten átestünk egy Ámoros küldetésen, ha minden igaz. Az sem zárhattam ki, hogy pusztán kitalálta, hogy legyen beszéd témája, de lehet őket mások ragadták el. Az minden esetre érdekes, hogy bilincset emlegetett, holott én nem beszéltem ilyesmiről. Vagy mégis? Miközben a hátamhoz simult megragadtam a kezét és igyekeztem viszonylag gyengéden a helyére vezetni.
- Végy egy mély levegőt, de előtte ülj le. Pingvin! – kiáltottam el magamat – Ide hozzám. Kérem, teljesítse eme kisasszony minden kívánságát! – kis szünet után folytattam. – Kapjon meg mindent, amit csak akar!
A pincérrel vagy mivel harsányan és magabiztosan beszéltem, nem tudom miért ráadásul jó ideje számomra minden felszolgáló pingvin volt.

- Visszatérve a bilincses dologra nekem ez eszembe se jutott pedig én kétszer is keresztülestem ezen. Lehet, hogy dróton rángatnak viszont a végén meg lehetett verni a bűnösöket. Igaz se valami nagydolog, mert a testvérük megkért ne bántsuk az idióta pátjaikat.
Hogy igazamat bizonyítsam lenyitottam a menümet majd két bilincs darabot vettem elő, pont azt, ami az én kezemen volt. Ha meg akarta nézni megengedtem neki majd visszatettem a helyükre eme szentimentális emlékeket.
- Most, hogy így beszéltem róla egy sorstárssal mintha könnyebb lenne. Köszönöm. - majd fejbiccentéssel jelképesen meghajoltam előtte.

Nem akart megijeszteni. Nem tudta,.. nem tudhatta, hogy bennem van ez a félelem. Az igazat megvallva én magam se tudtam. Ekkora nyomot hagyott volna bennem egy lebukott feladat? Vagy valami más miatt reagáltam ilyen negatívan?
A reakciója őszinte volt és egyenes. Nem éreztem semmilyen rejtett gondolatot a szavaiban és tetteiben. Ezért is vagyok biztos abban, hogy tényleg valami olyat csináltam az asztal alá bújással, ami valamiért nagyon nem tetszett neki. Mennyivel egyszerűbb megérteni őt, mint azt, aki bolondságokkal próbálja felhívni magára a figyelmet. 
Miután a háta mögé bújtam, mintha a viselkedésében megváltozott volna valami. Vagy csak így akartam érezni? 
Az érzés, ahogy törödött velem... Olyan fura volt. Mintha nem is gondolná, hogy ezért viszonzást várjon bármilyen módon... Én meg önzőn csak saját magamra gondoltam... Mért is akartam ráerőltetni magam? Csak mert egyszer segített? Most meg talán már másodszor.
Követtem ahogy a helyemre vezet, majd vetem pár mély lélegzetet, ahogy nagyon lassan lenyugszom. Végül megrázom a fejem.
-Fogalmam sincs mit akarok... És ha tudnám is, azt kétlem, hogy egy pingvin amúgy meg tudná megadni nekem.
A bilincseket egyszerűen visszatoltam elé, nem is akarok most arra emlékezni. 
Ká szemébe néztem, és őszintén elmondtam neki mit gondolok
-jelenleg azt akarom, hogy másnak ne essen bántódása miattam. És... 
Elhallgattam egy picit. Picit nehezemre esett összeszedni a gondolataimban, hogy mit is akarok mondani. 
-Ká... Hivhatlak Kának? Ká, én...
Nem akarok hazudni neki. Viszont az igazat se mondhatom el. Éreztem, hogy az alkohol kifejti a hatását.
-Én...
Viszont még nem sikerült meggyőzni magam, hogy ez jó ötlet volna. Talán jobb lenne, ha később tisztáznám a dolgot. 
Olyankor mikor nem vagyok ennyire az alkohol befolyása alatt. Inkább lenézek az asztalra, hogy ne kelljen kimondanom, amit esetleg később megbánnék.
-Mindegy... Úgyis csak marhaságot fecsegnék...

Egy eléggé nem mindennapi hölgyeménnyel hozott össze engem a sors, viszont odabent Aincardban ez minden naposnak számít. Az első nő, akivel összezártak egy igazi vadmacska volt, aranyozott szívvel, míg a másikat egyáltalán nem zavarta, ha meztelenül látják. Engem persze az ilyesmi nem érdekelt hisz szikla szilárd jellemmel rendelkeztem, de azért oda-oda kacsingattam. Egyáltalán nem tetszett, hogy csak úgy az orromnál fogva vezettek, viszont mint már említettem volt pár előnyös tulajdonsága a kalandnak. Megismerkedtem egy fiatal lánnyal is kinek megesküdtem, hogy többet nem rugdosom meg a testvéreit, akiket elég fura humorérzékkel áldott meg a teremtőjük. Bár ő is nagyon aranyos volt, de még kiskorú volt és bizonyos idomai sem fejlődtek ki annyira, mint az előbb említett két hölgynek.

Ez a lány, akiről valamiért egy csalfa róka ugrott be hirtelen nagyon aranyos volt, de nem tudtam eldönteni, hogy mennyivel lehet fiatalabb nálam. Nem mintha ez olyan fontos dolog lenne, mert nem azok közé tartoztam kik minden nőre rávetették magukat, ha bizonyos kritériumok megfeleltek. Úgy tűnt azoktól az alakoktól nagyon megrémült ezért viselkedett ilyen zavarba ejtően. El nem tudta képzelni, hogy lehet így megrémíteni egy olyan aranyos lányt, mint Lunát. Mintha egy védelmezőt látott volna bennem, de az is lehet, hogy csak képzelődtem. Sajnos még mindig elég tapasztalatlan voltam a világi dolgok terén így hát könnyen hittem annak, akiken nem kellett volna.

Egyre gyakrabban fordult elő, hogy erélyesen szólaltam fel bizonyos helyzetekben és nem mindig nem játékos karakterek ellen. Úgy tűnt végre sikerült rátalálnom arra az útra, ami a végső énemhez vezet. Valami oknál fogva nem akart semmit sem rendelni, de az is lehet, hogy félre értett engem és úgy gondolta, egy valódi állatra gondoltam. Egyes pincérek, legalábbis az európaiak frakkba felöltözve úgy néztek ki, mint a pingvinek.
- Fogyassz valamit, az majd megnyugtat. Én állom. Vagy talán kínosan érint, hogy egy magamfajtával látnak együtt? – konkrét elképzelésem ne volt, csak úgy kibukott belőlem.
Egyáltalán nem tetszett, hogy ilyen feszült, szerettem volna, ha kissé feloldódik, az más dolog, hogy egyáltalán nem értettem hozzá. Normál esetben nem igazán állt módomban, hogy én nyújtsak segítséget másoknak, de odabent akadt rá lehetőség, csak ki kellett használni.
- Pingvin akkor hozza ki nekünk ezt. - mutattam az étlapra majd ő sietve elviharzott.
- Én nem haragszom rád, szerintem egy jó ember vagy. Én se vagyok tökéletes, megvannak a hibáim. Egyszer kiváló feleség lesz belőled. – az utolsó mondatomnál nyeltem egy nagyot, mert csak akkor fogtam fel miről is hadoválok mikor már túl késő volt.

A pincér kihozta azt, amit rendeltem és egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. A neve alapján azt hittem, hogy rengeteg ételt kapunk, sok húst lévén Illfang tálnak hívtak. Erre kihozott egy közepes tálat amin egy nagyon furcsa lény feküdt, szablyával a kezében. Eme névről mintha halottam volna, úgy rémlett ő volt az első emelet főellensége. Látni még nem láttam így nem tudtam biztosra venni, hogy pont így nézett-e ki. Óvatosan megböködtem a lábát és éreztem elég puha, sőt, szinte már lágy.
- Úgy tűnik ehető. Szeretnéd a fejét? – tettem fel a kérdést, mert jobbnak láttam előre elosztani a testrészeket.

/Ez egy fagylalt ami úgy néz, ki mint a hátán fekvő Illfang ráadásul nagyon élethű./

Nem mondtam többet köszönetképpen, csak kissé fáradt mosollyal bólintottam, jelezve:Tudomásul vettem az álláspontját. Ritka, és felüdítő olyannal találkozni, aki így gondolkodik. A legtöbben az ő helyzetében pontosan úgy fognák fel, hogy mivel könnyedén megtehetnék, hogy elutasítanak, nagyon is jár nekik a köszönet, ha nem teszik.
Kissé felélénkültem, és meg is nyugodtam, mikor elfogadta a javaslatomat. Ha tudná, micsoda felszabadítás van abban, amit mondott, megértené, hogy még rengetegszer el fogom mondani, hogy "köszönöm"!
- Lekötelezel - mondtam neki komolyan. Aztán bólintottam, és elindultam utána.
Nem nagyon szólaltam meg menet közben, ki kellett találnom, miről is beszélgessünk.
Adta magát a legendások témája, és az Ophelia eset... Az utóbbit viszont még nem voltam benne biztos, hogy nem kerülni kellene...
A teázót ahová érkeztünk, én is ismertem, ha nem is gyakran jártam erre amiatt, hogy kívül esik az ingerektől túlterhelt környékeken. Én pedig mostanában éppen a rengeteg ingert keresve jártam a céhházon kívül.
- Tökéletesen - bólintottam, mert most viszont jobban megfelelt a célnak a hely. Ahol túl sok minden van, ott nem tudom megtölteni a fejemet egy valamivel...
Nem tartott sokáig, míg találtam egy teát, aminek - ha jól emelték be a virtuális valóságba az ilyesmit, márpedig eddig azt tapasztaltam, hogy figyeltek erre - enyhén nyugtató, koncentráció erősítő hatása van. Ezt rendeltem végül.
- Tulajdonképpen arról is - válaszoltam a kérdésére, majd egy kisebb levegővétel után folytattam. - Ismered a többi legendás fegyvert is? - kérdeztem egy menet közben támadt kósza gondolat miatt. Azt a pajzsot... azért ismertem meg, mert még nem láttam olyat... Vajon... A bossokról is akartam kérdezni... Az fontosabb! De lehetséges?

Kicsit megrökönyödtem. Nem minden legendás fegyver tulajdonosa vesz részt a bossokon? Ennyire mindegy lenne nekik, hogy mi lesz a sorsa a bent ragadt egyre fogyó tízezernek?
Eiki említésére viszont előbb kicsit fájdalmasan rándul meg az arcom, aztán önkéntelenül is mosolyra húzódik. Az a bolond ezekszerint nem csak engem nem keres, de a frontnak sem néz a környékére. Kíváncsi lettem mit találhatott, ami ennyire leköti, hiszen majdhogynem mindene a fejlődés, és hogy fitogtathassa az erejét.
- Jól tudod. Nála van, de hogy merre csatangol, azt szerintem lehet még ő maga se tudja - erősítettem meg Hinarit az információiban. Nem ő fog emiatt ártani Eiknek, ebben biztos vagyok. Épp annyira, mint abban, hogy nem akarom keresni. Elve nem akartam komoly kapcsolatot teremteni senkivel, de ez a bolond nem volt hajlandó engedni, hogy az érzéseimmel egyedül maradva elszigeteljem magam.
Bólintottam a következő névre, hiszen Yuukit is ismerem, ezekszerint akkor egy legendással kerültem szembe?
Ayaniról még nem hallottam, de a neve ismerősen csengett… Valaki, valahol biztos említhette már…
Meredtem én is magam elé, amikor megjegyezte, hogy rengetegen halak meg… Túl sokan… Megengedhetetlenül sokan egy ilyen játékhoz. Chan említésére szintén bólintottam. Ha jól ismertem meg őt, akkor nála jó helyen van egy ilyen erős fegyver.
Végül pedig beigazolódott a sejtésem is. Makoto… Az Ő pajzsa is egy legendás fegyver… Vagyis, már Rinne-é… Még mindig nem tudom, hogyan került hozzá... Nem tudom feltételezni arról a lányról, hogy ő... Viszont könnyen manipulálható, így nem is belőle kell kinéznem...
A fájdalmas rándulásnak ezúttal nem volt feloldása… Nagyot kortyoltam a teámba. Az jelentett menekülőutat, hogy megláttam az ő arcán is valamit…
- Bizarr játékot játszott velünk akkor Kayaba, vagy bárki, aki bevont minket abba a kazamatába… - jegyeztem meg, hogy ne uralkodjon el a csend két korty között. Nem tudom, hogy akar-e beszélni róla, mindenesetre ez a megjegyzés ha másra nem arra jó volt, hogy megszakítsa az én gondolatspirálomat is, meg vélhetőleg az övét is.