Haru vs Judy

Késő éjszaka van. A legtöbb játékos már ilyenkor rég aludni szokott, de még azok is, akik általánosságban éjszakai madárkák. A halvány lámpafények alatt itt-ott elvétve lehetett látni egy-két részeg játékost vagy NJK-t, akik rekedt hangjukon énekeltek, miközben lassan kiütötte őket az ital.
Ám de még ők sem jelenthetnek veszélyt, sőt, ők egyszerűen ártalmatlan báránykák voltak azokhoz a mobokhoz képest, akik ilyenkor bukkannak fel "kedves" KA gamemaster jóváhagyásával az utcákban, hogy lecsaphassanak az arra járó, gyanútlan járókelőkre. Ők azért voltak ott városon belül, mint lecsapható mobok, hogy a szerver készítői valamicskét egyelővé tegyék a virtuális éjszaka veszélyeit a valóságossal, akár védett hely, akár nem a Kezdetek Városa.
Csakhogy itt még nem érhet véget egy tisztességesebb játékos aggodalma. Vannak sajnos játékosok is, akik egyszerűen gonosz lelkek voltak. Rablók, farmolók, perverzek, pszichopaták és (egyszerűen) gyilkosok. Hogy a valóságban is ilyenek, vagy a játék kedvéért ezt megengedhetik maguknak. Néhány ilyen miatt halt meg egy csomó játékos az éjszaka kellős közepén. Nem mintha nem sajnálná őket bárki más, de nekik se ártott volna a hátuk mögé nézni. Hiába, a Kezdetek Városa éjszaka leple alatt maga a sötét alvilág.
Magam is megtapasztaltam ennek veszélyét... és el is mesélem, hogy történt, és miként kerültem én éjszaka az utca kellős közepére...
Egy nagyon hosszú, sokáig tartó küldetésen vettem részt. Szerencsére nem fizikai, hanem logikai küldetés volt, így semmi bántódásom nem esett. Csak annak az illetőnek, aki azzal haragította magára az egész csapatot, hogy miatta húzódott el az egész napunk. Órákig gondolkozott egy teljesen könnyű feladaton, amit ha sikerült megfejteni, átmehettünk a következő terembe... de már mindegy. Időben sikerült ezt letudnunk... az a srác olyan ostoba, hogy még azt se tudja, mennyi nulla meg nulla.
Lépteim visszhangosan hallatszottak a macskaköves utcában, amin keresztül általában levágom az utam a boltomba. Túl késő van már, és a fennálló erdei veszélyek miatt kockázatos lenne visszatérnem a Kezdetek Erdejébe, úgyhogy a mai éjszakát a boltom feletti kis lakásban töltöm, ami arra az esetre volt, ha valamiért nem a fák között hajtom álomra a fejem.
Miközben mentem, az észlelő érzékem jelzett bennem. Valaki követ engem. Hogy mióta, nem tudom, de a biztonság kedvéért jó lesz óvatosnak lennem, hiszen mindenféle felbukkan ilyenkor éjszaka.
Hátranéztem. Csak az üres utcát láttam, árva lelket viszont egyet sem. Fürkésztem a környéket egy darabig a tekintetemmel, aztán mentem tovább. Biztos, ami biztos, kezembe vettem az íjamat, hogy kéznél legyen, ha váratlanul le akarnak rám csapni.

Sejtettem, de tudtam a tudatom alatt, hogy itt valami rossz fog történni, és ha nem vigyázok magamra, könnyen egy őrült játékos vagy egy mob áldozatává válhatok. Reménykedtem benne, hogy oktalan az óvatosságom. Ha mégis nekem ront valaki, akkor legalább ne egy nálam jóval magasabb szintű... ez esetben ha egy ideig bírnám ellene, bölcs meggondolással muszáj lesz hátraarcot csinálnom, és elmenekülnöm előle, mielőtt bitekre vagdos, és megöli a valódi énemet is. Szeretnék élni legalább a 100. szint elérése előtt kicsivel, de a legjobb esetben békében és megöregedve a valóság világban szeretnék természetes halállal meghalni.
Élet és halál. Látásban és hallásban két külön dolog, de igazság szerint, ahogy elmélkedtem rajta, rájöttem, hogy összetettebb módon mindkettő egy és ugyanaz. Hosszú lenne ezt megmagyarázni, de nem is tudnám ezt most megtenni. Minden koncentrációm most a környékre és a saját épségem védelmére fordítottam.
A balsejtelmem rövid időn belül beigazolódott. Éppen az a nagy szerencsém, hogy itt volt az íjam és a lankadatlan éberségem, mert mikor egy árnyalak kiugrott a bokorból, hogy megtámadjon, félreszökkentem és önvédelemből belelőttem egyet. De ettől még sikerült a fegyveréve megpöckölnie a páncélomat.
Még volt annyi időm, hogy végigmérjem a támadómat a halványan pislákoló utcai lámpa fényében. Egy (már megint egy??) kislány volt. A ruházata is és az arca a többi általam megismert ostoba óvodás szintűekétől eltérő elszánt pszichopatikus elszántság kicsit meglepett, de nem mutattam ki. Ahogy nekem esett, okot adott arra, hogy megvédhessem magam. Vörös indikátor a zöld ellen... nem szívesen akartam vörös indikátorúakkal összetűzésbe keveredni, de sajnos nincs más választásom, és bizonyára ez a kölyök addig nem fogja hagyni magát, amíg meg nem ölhet, vagy én ütöm le őt az utolsó szuszig. Soha semmilyen körülmények között nem ölnék meg senkit, de még vörös indikátorost sem, mert azzal még én sem lehetnék különb náluk.
Veszélyesek ezek az Aincrad-i éjszakák.
- Neked már rég ágyban volna a helyed! - Csak ennyit mondtam neki, mert ezután egyelőre nem szóltam hozzá. Ahogy hátráltam, beleolvadtam a környezetembe, és igyekeztem minél közelebb a háta mögé osonni, és aztán belelőni egy újabb nyilat a hátába. Ha sikerül tökéletesen, akkor jelentős életerőt veszíthet. Ha csak félig, akkor félig, de ha nem, akkor hát nem, én mindenesetre szeretném móresre tanítani ezt a kis éjszakai gyilkológépet.

Hp: 40/40
Sebzés általánosságban: 8
Páncél: 12/16

Ölni volna jó. Végül is ez az ember alaptermészete. Vagy öl, vagy őt ölik meg. És nem is undorodik tőle úgy igazán. Élvezi. Tapasztalatból mondom. Nincs nagyobb kéj a gyilkolásnál.
Kisgyermek voltam, mikor először öltem. Önvédelem lett volna. Háború volt, így természetes ez az egész. Mindig hordtam magamnál fegyvert, ahogy mindenki más is. Egy nő volt az, elvette az ételemet, és meg akart ölni. Azt mondta, szánalomból teszi, én nem hagytam. Éreztem, ahogy a kés pengéje belehatol az élő húsba, ahogy a bordák csontjaiba belemar. Hallottam a megkínzott nyögést. Ahogy kihúztam a pengét, véres volt, és a sebből is folyt a vér. Megdermedtem, de az örömtől. Sose éreztem még magam ennyire szabadnak, ennyire őszintének. Ember vagyok. Állat vagyok. Újra szúrtam. Már vigyorogtam. A torkába szúrtam a kést, és most vége a földre dőlt. Ráültem a testére, és a szemébe döftem. Az arcomba spriccelt a vér. Tél volt, a vér pedig meleg és sós. A számban éreztem az ízét, és ízesebbnek találtam bárminél. Érdekelt bárkit is, mit tettem? Háború volt..
Az egyetlen törvény a gyilkolásé.
Mindenki potenciális gyilkos, nem csak az ilyen helyeken. Előbb-utóbb mindenkiben feltámad, ha nem is az akarat, de a vágy, hogy öljön. Hányszor hallja az ember: "Úgy feldühített, hogy meg tudtam volna ölni!" És ez szó szerint így is van. Az embernek az ilyen pillanatokban teljesen tiszta a feje. A vágyhoz hiányzik az akarat. A kisgyermekekben már nem működik ilyen jól a fék. És egy olyan helyen, ahol én felnőttem, ilyesmi sosem volt jelen. Megint akartam. Ott nem voltak pontok, ott csak a találékonyság volt. Drága vér, fegyverek. Az az igazi élet! Nem sikerült sebeznem. Hiába a tapasztalat, ha a pontok nem ezt mutatják. A fene enné meg, még belém is lőtt egyet a ronda íjával. Az én életem bezzeg jelentősen lement. Biztos magas szintű. Kicsit el szontyolodtam, amikor megtudtam, tőle bizony vereséget fogok szenvedni. Ez a hely sem az igazi arra, amit én akarok. A pontok és szintek mindent megakadályoznak..
- Neked már rég ágyban volna a helyed! - mondja. Mint valami gondoskodó anya.. Elmosolyodtam. Kedves egy áldozat. Most pedig itt az ideje, hogy hagyjam, hátha megöl, hátha bepirosodik, hátha átélheti ő is azt az élvezetet, a megölésemmel, amit én. Vagy túl nyápic hozzá? Akkor egyszerűen életben hagy.. Nem nagy dolog, egyszerűen csak elmegyek, és új áldozatot keresek.
Megint támadott. Megpróbáltam védekezni, ahogy az ösztönöm súgta, de lassú voltam. Lassabb, mint otthon. Ő gyors, mert a pontjaival megengedheti magának. Még egy sebzést szenvedtem el tőle. Meglendítettem karomat, és megpróbáltam megvágni. Hátha.. Ha csak egy vágás is bemegy, már az jobb kedvre derítene. Bár erre nincs sok esély..

Hp: 20-16=4

Egy korábbi emlék képei villantak lelki szemeim előtt. Tudtam, hogy miféle jelenet jutott az eszembe a kiscsajjal folytatott viaskodás alatt, de nem filozhattam ezen... de el kellett ismernem, hogy az a hallgatótársam, aki foglalkozik ezzel a témával, mindvégig igazat mondott. Nem mintha nem hittem volna neki, de nem tudtam megemészteni, hogy egy ilyen játékban még az ilyen alakok is felbukkanhatnak...

Nem értettem, hogy Caleb miért hívott a Kezdetek Városának egyik legmocskosabb helyére, az Akasztott Játékos lebujba, és mi az a fontos dolog, amiről beszélni akar velem. Gyönyörű, kellemes idő volt, és a legtöbb játékos inkább a szabadban töltötte a szabadidejét, szóval nem értem, miért nem inkább a parkban, vagy a Kezdetek Erdejében találkoztunk. Caleb, amióta ő is belépett a SAO-ba, úgy döntött, hogy vörös indikátorosként éli túl a játékot. A valóságban egy művelt, okos, sokat gondolkozó emberként ismertem meg, ám itt a játékban, mint árnyharcos, inkább az elfojtott negatív hajlamait akarja levezetni. Barátait és hallgatótársait, akikkel jóban volt, soha egyetlen egyszer se bántotta. Ő volt az egyetlen, akitől nem kellett óvakodnunk. Ő csak azokat tépázza meg, akik tényleg akadályozzák őt a fejlődésben.
Amikor beléptem az Akasztott Játékosba, szánalmas látvány tárult a szemem elé. A hely mintha rám akarna omlani, a részegek torkaszakadtából énekeltek, vagy verték egymást. Néhány nagy arc pókerezett, üzletelgettek, vagy a késeiket dobálgatták a céltáblába, a hirdetőtáblába, vagy a körözési táblába. Egész kocsmában olyan volt a szag, mint ha izzadságcseppekkel teli vödörben áztattak volna egy kéthetes büdös zoknit. Annyira elundorodtam, hogy még italt se kértem a mogorva képű csapostól.
Caleb az egyik sarokban várt rám. Szokásos módon magára húzva a fekete köpenyét, mert nem akarta igazi kilétével magára vonni a fél kocsma figyelmét. Ugyanis elég sok játékosnak okozott már kellemetlenséget a rablásaival és orvtámadásaival. Annyira, hogy ha meg is látják, halálos bosszút torolnának meg rajta.
Leültem hozzá.
- Szervusz, Árnyék C. - köszöntöttem az álnevén. - Nincs sok időm, és nem akarok itt ebben a mocsokban tartózkodni, úgyhogy térj a lényegre.
Caleb először kézbe vette a sörét, majd kortyolt belőle egy keveset, aztán lerakta, és nagy komolyan a szemembe nézett.
- Valaki az életedre akar törni. - felelte.
- Mármint... vagy hogy... hogy érted ezt?? - döbbentem meg. - Még hogy engem megölni? Ki akar megölni engem és miért??
- Nem tudom. Én csak hallottam a híreket a többi hóhányó közt. Van egy ember, aki valami oknál fogva téged választott ki legfőbb áldozatául. Minden ok nélkül. Nem tudom, ki az illető, de utána járok.
Még mindig alig tudtam elhinni, hogy van egy név nélküli ember, legyen férfi vagy nő, aki azért akar megölni, mert úgy döntött. Ahhoz, hogy ilyen lépéseket merjen tenni, ismernie kell engem... biztos, hogy valaki ismerős... de nincs olyan ismerősöm, akivel annyira utáljuk egymást, hogy a másik bukását kívánnánk. Ilyen egyszerűen nincs, és nem is lehetne.
- De én ezt nem értem, Árnyék C, egyáltalán nem... miért akar csak úgy simán megölni valaki, akit nem is ismerek? Mit ártottam én bárkinek is?
- Tudod, Judy, ez egy igen összetett dolog, és ez a dolog értetődik az elmebajokra, azaz a tudathasadásokra. - magyarázta komolyan Caleb. - Az emberek a majmokból fejlődtek ki, és ezek a majmok egyszer már voltak ragadozók. Azóta tudat alatt, ösztönből él az emberekben az úgymond "vadászösztön". Egy ragadozó védelemből, éhségből, vagy csak úgy simán képes megölni áldozatait, és ez az embereknél sincs másképpen. Ha ez az ösztön kitörik egyszer az emberből, az teljes mértékben befolyásolja a józan észt, elsöpri azt a megmaradt emberit magából, gyilkos elmebajossá válik. Ettől kezdve átalakul egy úgymond vademberré, aki számára többé semmi se fontos a világon, csak a túlélés és a pusztítás. Ez egy összetett probléma a valóságban, amit tudósok ezrei próbálnak megoldani, mialatt több ilyen ember kerül örökre elmegyógyintézetbe, vagy villamosszékbe.
- Na és ez hogy jön ide, hogy valaki meg akar engem ölni? - kérdeztem.
- Úgy, hogy amikor ezek a játékosok idekerültek, majd szembesülniük kellett a tudattal, hogy innen élve nem juthatnak ki - hacsak el nem érik a 100. szintet, teljesen összeroppantak, agyilag összezavarodtak. Ez a súlyos trauma is elég ahhoz, hogy egy normális kislányt is egy őrült gyilkossá tegye. Vannak köztük akik a haszonért tennének ilyet; de vannak olyanok is, akik meg puszta ösztönből teszi, és a legtöbbjük direkt egy állandó személyt szemelnek ki, akiket üldözhetnek és kínozhatnak, amíg meg nem ölhetik őket. És itt térhetünk vissza az imént elmondott "vadászösztönre"...

Caleb jól mondta. Ez a kislány az egyike ezeknek a játékosoknak, hacsak nem ilyen a valóságban is. Nem vagyok benne biztos, hogy ő az, aki konkrétan rám vadászik... de az is lehet, hogy azaz illető, aki meg akar gyilkolni, lefizette ezt a kölyköt. Nem fogom megadni neki ezt az örömöt. Nem. Ha meg akar ölni, akkor ne másokat küldjön a nyakamra, hanem maga kezdjen ki akkor velem.
Az ellenséges vágás betalált, és a páncélpontom a felére csökkent. Meg kellett hátrálnom gyorsan, mielőtt ismét bevitt volna nekem egy másik vágást - noha egy kezdővel volt dolgom, és nem kellett volna aggódnom miatta ennyire.
Megint bevetettem a taktikát, ám ezúttal figyelemelterelésként egyenesen felé lőttem. Úgy, hogy csak elsuhanjon mellette a nyíl. Ezalatt megint használtam a képességem, és a fal mentén haladtam, amíg egy téglarakáshoz értem. Egy kisebb darabot felkaptam, majd azt vágtam oda a kislány fejéhez. Nem hinném, hogy a maradék életéből az összeset leveszi, mivel nekem nincsen is erőpontom a kasztom miatt. A képességem cselekvést követően megszűnt.
Ha elájult a rámért ütéstől (igaz, nincs fájdalomérzet és ezt követő reakció, de ilyen csekélyke hp-val már-már elájulhat az ember), ismét kézbe kapva az íjamat lassan közeledtem a lány felé, hogy biztosra menjek, hogy tényleg kiütöttem-e.
Ha nem ájul még el, akkor is kijövök íjjal a kezemben, és szólok hozzá.
- Már nincs sok hátra neked, kölyök. Elég még egy lövés elég lenne ahhoz, hogy egy vörös indikátorossal kevesebb bajkeverő legyen. De én nem vagyok gyilkos. Nem vagyok veled és a többi zakkant játékossal egyelő. Megkímélem az életed, de meg ne próbálj még egyszer az életemre törni, mert tudnék én olyan dolgokat tartogatni a számodra, ami még a kínnál és a halálnál is rosszabb.

Nagyon rövid idő alatt, de végül csak legyőztem a támadómat. A gyilkos hajlamokkal küszködő lány, aki azok közé tartozik, kikről Caleb mesélt nekem múltkor abban a lerobbant kis putriban, a megbánás legkisebb jelét se mutatta ki. Egyszerűen Fakutya/Vigyori Kandúr módjára vigyorgott rám, mint a vadalma. Ezzel is, és kényszerítő szavaival próbált győzködni, hogy végezzem ki. Most, hogy lerendeztem őt, és semmit se tehet már ellenem, bosszantó stílussal próbált manipulálni. Mit gondol ez? Azt hiszi, hogy ha megölöm, azzal csak jobb lesz, és mindennek a tetejébe jól fog nekem esni?! Egy játékos... egy igazi ember, valamit az avatárjának meggyilkolása?!

Már kint voltunk a kocsmából. Mielőtt útjaink elváltak volna, Caleb még hosszas szavakkal látott el engem. Hosszú, bölcs szavak voltak ezek, amiket meg kellett fogadnom, máskülönben könnyen előfordulhat, hogy akármilyen türelmes és hidegvérű vagyok, megtörténhet akár velem is egy kis baki, ami ahhoz vezethet, hogy olyanná váljak, mint azok az elmebeteg gyilkos hajlamú játékosok.
- Mindenkinek meg lehet egyszer bocsátani. Ha megbocsátasz, jobb emberré válhatsz. De ha nem állsz ellent a kísértésnek, akkor fél lábbal állsz a pokol tornácán. Ne feledd, hogy bennünk, a "szelídebb állatokban" is ott lakozik az ősi ragadozói énünk. Jól jöhet még egyszer a hajlam, de meg kell tanulnunk ezt kezelni, mielőtt súlyossá válhat. Rengeteg ember élete forog ezen, és ez addig fog tartani, amíg az emberiség meg nem tanul végre uralkodni magán. Évmilliók telnek, és az evolúció még változhat jó irányba.
- De ha mondjuk előfordul olyan helyzet, amikor ölnöm kell, mert nincs más választásom? - kérdeztem tőle.
- Ha előfordul olyan helyzet? Akkor ott egy helyben neked kell eldöntened, hogy mi a helyesebb megoldás.
Azzal búcsúzóul integetett és elment.

- Mint mondtam, nem fogok gyilkolni. - ismételtem meg csendesen. - Nem süllyedek le egy magadfajta elmebajos szintjére. Inkább próbálj meg uralkodni az ösztöneiden... sajnos mindenkiben ott lapul a gyilkos ragadozó, és néhány ember sajnos ebbe őrül vagy hal bele. És te is így fogod végezni, ha nem kérsz segítséget.
Segítséget kérni? Szerintem ehhez már túl késő a számára. De azon kívül, hogy tanácsoltam neki, hogy tanuljon meg uralkodni magán, semmit se tehettem érte.
Sötét alvilág, a pokol pöcegödre, a sötétség angyalai... ez az éjszaka világa.
Leeresztettem, majd elraktam az íjamat. Nem tőrödtem többé a meggyengített gyilkos kislánnyal, akinek hátat fordítottam, és elhagytam őt. A macskaköves utcával együtt. Ahogy mentem a boltomhoz, a fejemben még ott kísértett a kislány gyilkolásra késztető szavai. Abban igaza van, hogy megérdemelné, ha végeznének vele, és szívünk mélyén még ott él az az őskori vadember.
Csakhogy nekem egy vágyam volt: túlélni, mint jobb ember.

Köszönöm szépen a játékot, Haru! Rövidke játék volt, de legalább érdekes események és gondolatokkal teli!