[Játékos Küldetés] Félelem és Bátorság

Résztvevők:
- Asuka
- Kagura
- Miyako
- Möraja Chancery
- Nomad
- Judy Noxia
- Jun
- Shiro Kurosa
- Sakuraba Shiki
- Luv Delackrose

Sorrend: Első körben alakul ki.
Idő: 1 hét/fő. Tessék írni!

A fekete papíron, amit a csuklyás idegen tűzött ki a küldetésfalra, vörös betűkkel ez áll:


Némi gondolkodás után elfogadjátok, és már ki is jelölte a heyet mapotok. Úgy egy óra múlva meg is érkeztetek a Kezdetek Városának egy elhagyatott részére, ahol egy igen ijesztő ház állt ott:


Csoda, hogy nem dőlt darabjaira, mert igen réginek látszott, és csak úgy árasztotta magából a rossz érzetet. Még visszafordulhattok, ha akartok. Amennyiben nem ezt teszitek, kopogtok az ajtón, ami magától nyílik ki. Bementek, és a hallba találkoztok először. Amint mindenki beért, a Köpenyes alak megjelenik a lépcső tetején, és lejön hozzátok.
- Üdvözöllek titeket szerény hajlékomban. - Hajolt meg előttetek. - A nevem Csuklyás, és én leszek segítségetekre félelmeitek legyőzésében. Sajnálatos módon nem áll jogomba felelni kérdéseitekre a küldetéssel kapcsolatban, mivel akkor elrontanám a meglepetést is, amit nektek készítettem. - Így nem tudtok kérdezni tőle semmit sem. A Csuklyás kicsit hátrébb lép, és megkérdezi tőletek a talán végzetes kérdést:
- Készen álltok?

Esős napunk volt. Mivel nem tudtam az idő miatt se gyakorolni, se meditálni a kedvenc nyugis helyeimen, és a boltomban sincs ilyenkor forgalom, az időmet egy kocsmában töltöttem el. Nagy volt ott a forgalom, nyilván a többi játékos is azért van itt, amiért én: hogy el ne ázzanak és elüssék az időt ismerkedéssel vagy italozással. Én a kedvenc borom mellett gondolkoztam el mindazon a bölcsességen és aranyköpésen, amit mondtam az embereknek eddig, amióta itt vagyok SAO-ban.
Éppen hogy elfogyasztottam a boromat, mikor egyet villámlott az ég, és belépett az ajtón egy csuklyás alak. Néma csend borult, és az újonnan érkezett után pislogtak, amint az egy hirdetést tűzött ki a hirdetőtáblára, majd elment. A kocsmáros kérdőn hangot is adott ennek, de végül nagy nehezen minden visszatért a régi kerékvágásba.
Furdalt a kíváncsiság, hogy mit hagyott itt az alak. Megittam a maradék boromat, aztán odamentem elolvasni. Ez állt rajta:



Ahányszor újraolvastam, úgy éreztem, mintha a hideg átfutna a hátamon. Soha nem mondtam, hogy nem félek semmitől, de gyávának se mondhatom magam. Az az egyetlen dolog, amitől félek, a valóságban tényleg bármikor bekövetkezhet, főleg ha a képben van egy jóképű, zavarba ejtő alak.
Elfogadtam a "meghívást", és a map-om kijelzett. Kifizettem a boromat, és sietős léptekkel elindultam a küldetés helyszínére. Mire a hosszú-hosszú utam véget ért, eláztam, pedig az utazóköpenyem, amit ilyenkorra felveszek, rajtam volt. Egy kísérteties, szebb napokat látott épület fogadott. Ha olyan félős lennék, mint a legtöbb itt megismert, ismeretlen nyúlszívű, már biztos megijedtem volna a ház láttán, s azonnal futottam volna vissza a kocsmába. De nem ilyen fából faragtak engem, másrészt már késő visszafordulni. Ha már idáig eljutottam, akkor bemegyek. Habozás nélkül, természetes sétával odamentem az ajtóhoz, majd bekopogtam.
Az ajtó magától kinyílt. Lassan besétáltam az előtéri kis folyosóra. Séta alatt levettem magamról az utazóköpenyemet, amit be is raktam az inventorymba.
- Van itt valaki? - szóltam, de a hangom visszhangzott a hallba, ahová betértem az előfolyosóról.
Nem én voltam az egyetlen, aki jelentkezett. Először egy, aztán több játékos is lassan megérkezett. Végül egy újabb alak jelent meg, de a lépcső tetején. Ő volt az, aki kitette a hirdetést.
Udvariasan meghajolt, aztán beszélni kezdett:
- Üdvözöllek titeket szerény hajlékomban. A nevem Csuklyás, és én leszek segítségetekre félelmeitek legyőzésében. Sajnálatos módon nem áll jogomba felelni kérdéseitekre a küldetéssel kapcsolatban, mivel akkor elrontanám a meglepetést is, amit nektek készítettem.
Igazából kérdezni akartam tőle, hogy akkor konkrétan miféle félelmek is lennének dióhéjban annyi, amennyit tudhatunk erről, de nem fog úgy se felelni. Helyette ő kérdezte meg tőlünk azt, hogy készen állunk-e.
Nem szóltam semmit. Gyanús érzettel néztem Csuklyást, majd aztán lassan bólintottam. Fene tudja, hogy mivel akar bennünket meglepni.

Egy kivételesen kellemesebbnek tűnő napon, bár lehet csak azért, mert most sokaknak hasonló a hangulatuk, mint általában nekem is, a fogadóban, szobámban rendeztem inventorimat, hogy elfoglalhassam valamivel magamat. De ez készleteim méretét illetően nem telt valami sok időbe, ezért lefelé vettem az irányt, ahova már betelepítették az egyik küldetéstáblát, hogy kényelmesebb legyen a játékosoknak, a küldetések elfogadása. Éppen egy kávét rendelek magamnak, amikor egy rejtélyes csuklyás alak téved be a fogadóba, és helyez ki egy fekete papírlapot a táblára. A megkapott fekete itallal kezemben lépdelek oda még az elsők között a cetlihez, és elkezdem olvasni a vörös betűket.


Ahogy elgondolkozok rajta, már majdnem sikerül hümmögnöm, de inkább egy nagyot kortyolok italomból, hogy aztán elfogadva a lehetőséget a küldetésre, megszemléljem, hogy hova is kell mennem. Gyorsan felhajtom a fekete lötty maradékát, és lehelyezve a poharat az egyik asztalára, függetlenül attól, hogy ott pár játékos foglal-e helyet, elindulok kifelé. Kivételesen, a sötétebb, borongósabb időre való tekintetben nem hajtom fejemre a csuklyámat, inkább élvezem a kellemes, és hideg esőt. Csendben lépdelek a célom felé, követve a térképen jelzett pontot, és nagyjából egy óra alatt el is érem a helyszínt. Egy hatalmas omladozó házat pillantok meg, és pár pillanatra megállva előtte, úgy nézek rá, hogy aztán egy vállvonással továbbhaladjak, és lábfejem segítségével bekopogjak az ajtón, nagyjából boka magasság terén. Az ajtó magától kinyílik, hogy betudjak menni. Ahogy szétnézek még az ajtóból, látom, hogy már van aki előttem érkezett meg a küldetés helyszínére. Ha felém fordul csak biccentek neki egyet, hogy kivételesen én is köszönjek egyszer valakinek. Aztán egy nem teljesen érintésre leomló látszatú falhoz lépdelve nekitámaszthassam hátamat. Amikor megérkezett mindenki más is, akik jelentkeztek, megjelent a lépcső tetején a csuklyás alak, és elkezdett beszélni, amit azzal fejezett be, hogy nem válaszolhat a kérdéseinkre. Nem mintha nagyon megakartam volna szólalni. Aztán kis várakozást követően, még rákérdez, hogy készen állunk-e. Ekkor már-már megszokásból, vagy inkább ösztönösen, reflexből de előrántom egyik késemet tartójából, mert általában egy ilyen helyen, ha ezt kérdezik, az sosem jelent semmi jót.

Pénz, mindig az a nyamvadt pénz... még csak pár napja, hogy bekerültem ebben az átkozott játékba és máris nincstelen lennék? Ez a hely maga a pokol, az étel borzalmas, a technika elavult, és annak ellenére hogy ez csak egy játék minden szükségletet ki kell elégíteni. Az egész reggelem arra pocsékoltam, hogy átnyálazzam a kézikönyveket, hogy megtaláljam a pénzszerzés legegyszerűbb módját. Tolvajlás, tökéletes, gondoltam magamban de rá kellett jönnöm arra hogy ezt a fajta pénzszerzést nem nekem találták ki. Túl aranyos vagyok ilyen dolgokhoz, egy hozzám hasonló ember nem alacsonyíthatja le magát hogy lopjon... meg úgy tűnik a többi játékoshoz képes kicsit le vagyok maradva felszerelés ügyileg. Szóval ehhez a módszerhez talán visszatérek később... A második ami kiszúrta a szemem a kézikönyvben a feladat vállalás. A város különböző pontjain vannak elhelyezve táblák és azon felsorolva feladatok. Tökéletes, csak meg kell találnom merre is vannak. Az ég felhős, de ez nem akadályoz meg szent célom beteljesítésében. Vagyis a pénzszerzésben. A városban bolyongtam, semmi ötletem sincs merre kellene keresnem egy nyamvadt táblát. Körülbelül másfél óra sétálgatás a városban, amikor eleredt az eső. Gyorsan körbepásztáztam a szemeimmel, hol tudnám magam meghúzni amíg elcsendesedik. Két alakot láttam bemenni egy közeli vendéglőbe, azt hiszem az lesz a legjobb ha követem őket. A fogadóban ép a tulaj a kandallót készült begyújtani, rögvest oda is húzódtam nem szeretek vizes lenni. Minél előbb meg akarok száradni. Mialatt szárítottam magam egy türköt pillantottam meg a kandalló mellett. A hajam romokban, a ruhám teljesen vizes. A tárgyaim között kezdtem kutakodni csere ruha után, egy különösen ronda barna ing és egy nadrág van csak amik nem adnak plusz statot semmire sem. Túlságosan is fiús, tönkretenném a csodálatos képet amit kialakítottak rólam amióta itt vagyok. Azonban hiába ültem a kandalló mellett, a vizes ruhában ugyanúgy fáztam. Jó elegem van, nem érdekel ki mit gondol. Odaléptem a csaposhoz, megkérdezni merre van a mellékhelyiség. Az épület túlsó végébe mutatott. Amint beléptem, lenyitottam a menüt és átöltöztem. Máris jobban érzem magam ebben a ruhában. A tükörben csodálva magam, furdalni kezdett a kíváncsiság vajon milyen lennék fiúként. Külsőleg is. A vizes hajamból kivettem a hajcsatom, és egy fésűvel középen szétválasztottam a hajam. Meglepődve csodáltam magam, így még sosem hordtam azelőtt, de még most is csodálatos vagyok és aranyos. Olyan mint egy kis gyerek. Visszatérve az előtérbe, az ablak felé vettem az irányt. Az eső sokkal jobban szakad mint azelőtt, egy darabig még itt leszek. Végül az ajtó nyikorgása és egy hatalmas villám teremtett csendet a fogadóban. Egy csuklás alak lépett be, bármennyire is figyeltem az arcát sehogy sem tudtam kivenni. Egy papírt tűzött ki a falra és útjára is indult. Szerintem ő az egyetlen olyan aki képes ilyen időben kint tartózkodni. Pillanatok alatt egy kis tömeg gyűlt a papír köré, furdalni kezdett a kíváncsiság mégis mi állhat rajta. Odaléptem azonban semmit sem láttam.
- Bocsi, arrébb tudnál állni egy picit? - kérdeztem bársonyos, de talán kicsit a szokásosnál fiúsabb hangon. Természetesen utat nyitott nekem, és most már én is elolvashatom a falra kiaggatott papíron álló szöveget.



Ez valami vicc akar lenni? Én nem félek semmitől, senki sem nevezhet gyávának, na meg mégis honnan tudná bárki is ha esetleg... mégis félnék bármitől is..? Hirtelen egy kis ablak ugrott fel előttem, egy elfogad és egy mégse gombbal. Nem futamodok meg egy nyílt kihívástól. Majd meglátjuk ki a bátrabb. Az idő kicsit enyhülni látszott, a térképemet tanulmányozva pedig kikísérleteztem merre is kellene induljak hogy személyesen is találkozhassak azzal aki ezt kirakta. Ismét eláztam, nagyszerű, és még el is tévedtem, kicsit sokáig tartott de eljutottam a megadott ponthoz. Egy romos házzal álltam szemben. Ismerem ezt a fajta játékot, az iskolában is játszottunk ilyet. Kiválasztanak pár embert akit félősnek hisznek és beküldik egy elhagyatottnak mondott épületbe. Ha végigmegy rajta akkor bátor, ha nem akkor örökké gúnyolják.
- heh.. Ezzel akarnak megijeszteni ? - az ajtó nyikorgása kicsit olyan érzést keltett mintha a ház rám akarna omlani, de amint beljebb léptem páran már álltak a előcsarnokban. Pech, mások is jöttek, jó benyomást kell keltenem mindenkiben.
- Sziasztok. Valaki megtudja mondani merre találom a csuklyás bácsit? :3 - kérdeztem hátha kapok választ, de pillanatok alatt meg is kaptam rá a legtökéletesebbet. A lépcsőn lépdelt felénk, az az alak aki gyávának mert nevezni. Üdvözölt minket, és valamit a félelmünk legyőzéséről hadovált, és egy meglepetésről. Ez teljesen hülye, miért akarná rákényszeríteni bárkire is a félelmének legyőzését? Bár a meglepetés rész nem hangzik rosszul. Mindig is szerettem a meglepetéseket, habár van egy olyan érzésem, hogy ezt a mostanit szívesen kihagynám.

Egy eléggé érdekes napon, találtam a küldetésfalon egy eléggé érdekes küldetést. A félelmeimmel akar játszani valaki. De hogy mitől félek én? Talán a pókoktól? Nem, azoktól biztos nem félek. Tökéletes küldetés lesz számomra, legalább valami érdekes küldetést is kapok, nem csak ilyen szaladgálóst vagy mob ölőst. Természetesen a küldetést elfogadtam. A mapomon már fel is villant a küldetés helye, nem tűnt annyira messze, de azért egy pöppet kell lábbuszozni. Amikor odaértem, egy eléggé érdekes kép várt engem. Vagyis nem kép, hanem egy óriási ház, amelyen látszott, hogy nem éppen a legjobban gondozott ház. Amikor közeledtem felé, körbe-körbe néztem. Elővigyázatosnak kell lennem, mivel az indikátorom piros, bárki megteheti, hogy szíven szúr vagy éppen leüt, és elkábít. Lehet, hogy éppen orkok ólálkodnak a közelben… Egyáltalán, vannak ebben a játékban orkok? Ez aztán egy eléggé érdekes kérdés. Az orkokkal nincs nagy probléma, inkább a játékosokkal van. Az is csak azzal, aki nem kedveli a piros indikátorú emberkéket. Mielőtt bementem az ajtón, kopogtattam, mert elvégre, gentleman vagyok. Amint beértem, voltak már egy páran ott. Azt még meg kell említenem, hogy a csuklya a fejemen volt, és egy fekete köpenybe (meg persze a hátamon a fegyver, meg a vért rajtam) voltam. Beléptem hát, és megpillantottam egy pár emberkét. Nem találtam köztük ismerős arcokat, ezért egy kicsit odébb vonultam. Kicsivel később, jött is egy csákó, aki Csuklyásnak nevezte magát. És feltett egy eléggé költői kérdést. A költői kérdésekre, általában nem szokás választ adni, de valamiért én megválaszolom a kérdését.
- Készen.
Röviden, és tömören válaszoltam neki. Mit kell itt még mondani? Nincs értelme egy olyan emberrel hosszú beszélgetésbe keveredni, akinek az a neve, hogy Csuklyás. Igaz rajtam is volt egy csuklya, de legalább nekem van nevem. Amit nem nagyon tudattam eddig az engemet körülvevő emberkékkel. Próbáltam tartózkodni tőlük, addig jó, amíg nem vettek észre, legalább nem kötnek belém. Az eddigiek alapján, nem nagyon kedvelik a piros indikátorú embereket a zöld játékosok. A sárgákat még eltűrik. De mi is lesz ebből a félelmetes küldetésből? A félelmekre van egy tökéletes mondás: Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet. Mi fog hát történni tovább? Valaki beveri a képem, vagy mi?

Hú, de még mennyi-rengeteg időbe telt, mire rájöttem, részben hol lehet küldetésekre bukkanni. A végén teljesen véletlenül akadtam rá, nosza rávetettem magam, mint valami éhes gyerek a cukorkára, hogy van-e rajta valami, amin részt tudok venni. Csak egy volt, az is elég rémisztő szöveggel:

Az az igazi gyávaság, ha valaki azt mondja, hogy semmitől sem fél.
Mindenki fél valamitől, még te is. Én jól tudom, hogy te mitől félsz a legjobban.
Ha képes vagy arra, hogy szembenézz vele, akkor gyere a megadott helyre.

Nagyot nyeltem. Én még azt sem tudom, mitől félek, annyi dologtól rettegek. Kezem között a kis kölyök-vadmacskával percekig toporogtam a kiírás előtt, míg végül elfogadtam. Mindenképp részt akartam már venni egy küldetésben, és ha most csak ez adatik meg, akkor ez lesz az első próbálkozásom. Belehalni úgyse fogok... izé... remélem...
Mikor eljött az idő, összepakoltam mindent, ami kellett (meg ami volt), és elindultam. "Jesszus", volt az egyedüli gondolatom az épület láttán, de örömmel konstatáltam, hogy nem vagyok egyedül, jöttek mások is. Ha csak én lettem volna az ajtó előtt, sikítva rohantam volna vissza a fámhoz, de szerencsére nem így volt. Álomkelő kíváncsian leskelődött a karjaim közül, még a földre sem mertem letenni, nehogy baja essen.
Végül megjelent valami Csuklyás alak, a fantáziadús Csuklyás elnevezéssel. Najó, ez így nem olyan félelmetes, de azért csak-csak kirázott a hideg. Kezdem bánni, hogy jelentkeztem, de nem fogok visszalépni, végigviszem. A kérdése hallatán még nyelek egy nagyot, igyekszem lecsitítani a szívem, majd válaszolok, talán kicsit cincogós hangon...
-Készen.

Akinek 500 szót kell leírni: Kagura és Miyako

Sorrend:
1. Judy Noxia; 2. Nomad; 3. Jun; 4. Shiro Kurosa; 5. Sakuraba Shiki; 6. Möraja Chancery; 7. Luv Delackrose; 8. Asuka; 9. Miyako; 10. Kagura

FIGYELEM!
Most durva részek fognak jönni, aki nem bírja ideggel, ne olvassa tovább kivéve a résztvevőket, mert nekik meg muszáj lesz!

A Csuklyás türelmesen megvárta, míg készen álltok, majd megszólal, valamiért együtt érző hanggal:
- Akkor kezdjük... - És ekkor kinyílik alattatok a padló, és lezuhantok a mély sötétségben...

Judy Noxia:
Te egy elhanyagolt, mocskos szobában tértél magadhoz, nem is akárhogy: Egy alig takaró sztriptízes ruha van rajtad, és meg is vagy kötözve, a szád is be van tömve valami ruhával. Hirtelen azt érzed, hogy valaki magához húz hátulról. Egy férfi van mögötted, de nem látod az arcát, mert sötétség takarja.
- Ne is várd a zsarukat, és senki mást sem szépségem, ezt a helyet csakis én ismerem... - És végignyalja a nyakadat. - Most már az enyém vagy, csakis az enyém, és esélyed sincs arra, hogy innen elmenekülj! - Majd intimebb részeidet kezdi el simogatni, amitől pánikba esel. Sikítaná, hogy segítsen rajtad valaki, de egyrészt senki nem hallaná, másrészt meg be van tömve a szád.

Nomad:
A szobádban térsz magadhoz. Nem tudod, hogy kinek sikerült végigvinni a játékot, hogy hol vannak a többiek, és hogy mennyi idő is telt-e azóta, hogy bennrekedtél. Ahogy körbenézel, szívderítő dolgot látsz: apádat.
- Fiam! Végre újra láthatlak! - Örül neked, és karjait is széttárja, hogy átöleljen. Nem bírod megállni, hogy ne rohanj hozzá, hiszen régóta nem láttad. Csakhogy mikor a közelébe kerülsz, apád mosolya örült vigyora válik, és kis híján beléd döf egy kést.
- MOST TE SE MENEKÜLSZ! - Szinte ördögi a hangja, úgy szól hozzád. És észreveszed anyádat és nővéredet a szobád ajtaja előtt, elvágott torokkal...

Jun:
Te egy nagy forgatagban találod magadat. Örülhetsz, mert itt talán mindenki rád figyelne... De csak figyelne. Járkálnak mindenhol az emberek, de mintha láthatatlan lennél. nem is néznek rád, nem is érzékelik, hogy ott vagy, nem kérnek bocsánatot, ha fellöknek, nem is figyelnek oda, hogy ha hozzájuk szólnál. Sőt mint több, némelyek átmennek rajtad, mint egy szellemen! Emelkedik benned is a pánik szint, aztán nagyot ugrik fel, mikor egy ördögi hang kérdezi:
- Na milyen érzés, hogy nem is létezel? - Majd ördögi kacajt hallasz mindenhonnan.

Shiro Kurosa:
Egy csata kellős közepén találod magad. nagyon meglepődsz azon, kik az ellenfeleid: a legjobb barátaid.
- Gyilkos! - Kiáltja az egyikük. - Azok után, amit tettünk érted, megölsz mindannyiunkat?! - Te meg akaratodon kívül igennel felelsz, majd képességedet használva brutálisan megölöd. De jaj, bár azt kívánnád most, hogy pixelekre hulljon szét! Ugyanis látod, ahogy kifröccsen barátodból a vér és a belek, és úgy esik össze. És akkor látod, hogy barátaid felét már megölted. Hiába próbálod kikapcsolni a képességedet, nem használ.
- Ugyan már! - Szól hozzád belül az az éned büszke hanggal, ami képességed aktiválásával jelenik meg. - Élvezd a show-t, hiszen erre vártál!

Sakuraba Shiki:
- SAKURABA SHIKI, FIGYELJ MÁR IDE! - Egy gyűlölettel teli hang riasztott fel téged. az osztályban vagy, nem is akármilyen órán: Matekon. Veled szembe a matektanárod állt dühösen, miközben körülötted a beképzelt lányok röhögtek és csúfoltak.
- Már megint arról a tetves oroszlánról álmodtál, mi?! Jobb lenne már, ha elaltatnák azt a dögöt, mert neked nem az kell, hanem a matematika, hogy legyen benned valamennyi ész is! - Nem is veszi figyelembe, hogy a lányok megdobálnak téged papírgalacsinokkal, és mindenféle ronda szót mondanak rád a lúzertől kezdve az oroszlán szeretőjén át egészen a csöves utcalányig.
- És jó lenne, ha nem piszkálnád állandóan őket, csak mert okosabbak nálad! - Itt a matektanárod felpofoz, majd azt adja ki neked büntetésül, hogy olyanról írjál 20 oldalas dolgozatot az óra végére, amit nem is lehet tanulni matekból. Peted az osztályterem egyik sarkában áll kitömve.

Möraja Chancery:
Az erdőben riadsz fel párod fájdalmas üvöltésére. S meglátod, hogy a párodat éppen pókok tépik szét élve. Nem pixelekre bomlik szegény, hanem látod, ahogy kitépik a belsőszerveit, miközben tiszta vér lesz minden pók. Meg próbálod, hogy odarohanj és megmentsd, de ekkor látod, hogy pókhálóba rekedtél. Az egyik pók, aki éppen letépte a karját feléd fordul, szíved majd megáll a felismeréstől: Norm az, az egykori peted!
- Ne aggódj "gazdi". - Szólal meg hirtelen túlvilági hanggal. - Amint a párodat megettük, te következel! - És visszafordul folytatni párod borzalmas megölését. Hirtelen eszedbe jut jelenlegi peted, Álomkelő. Megpróbálod hívni, de ekkor látod meg a szörnyű valóságot: a pókok őt már széjjeltépték!

Luv Delackrose:
Elég fura helyen ébredsz: mintha valami bevásárló zacskóban lennél. Petedet keresheted, nem találod sehol. Próbálsz kimászni, de nem sikerül. Nem is mozognak a karjaid sem. Miközben megpróbálsz rájönni, hogy mi történt veled, és mi vagy, a zacskó tulaja megszólal női hangon:
- Gyerekek, hoztam neked egy új játékot! remélem tetszeni fog! - És kihúz téged a zacskóból. Elfehéredsz, mikor látod, hogy egy óvodába vittek téged! és a tükörben látod ám, hogy te magad vagy a peted, ráadásnak plüssállat! A gyerekek boldogan vesznek át a nőtöl, és játszanak veled, mint az igazi játékokkal. Te pedig nem tudsz semmit tenni.

Asuka:
Egy kínzóteremben vagy. Le vagy láncolva a falhoz, a fejed is rögzítve van, így nem tudod elforgatni sem. De jaj, bár megtehetnéd! Ugyanis legjobb barátaidat, Miyako-t és Kagurát kínozzák éppen! Hol forró vasrudat szúrnak beléjük, hol kilencfarkú macskával ostorozzák őket teljes erőből, hol pedig megvakarják a csontjaikat. Kiabálsz, hogy hagyja abba, a kínzómester csak rád néz... És nem más néz veled szembe, mint az igazi éned!
- Miért hagyjam abba? - Kérdezi tőled érzelmek nélkül. - Hiszen ezt szereted csinálni: bántani másokat. - És visszafordul tovább kínozni barátaidat, aki hiába könyörögnek, énednél süket fülekre találnak szavaik.

Miyako:
Egy erdős részben tértél magadhoz. Az erdő egyszerűen csodaszép: a fák levelei élénkzöldek, mintha csak most hajtottak volna ki, némelyik fa virágzik, főleg akácfa, aminek illatja betölti az erdőt, a földön mindenféle csodaszép virág nő, amerre szemed ellát. Már-már boldogságodban ugrálnál, hogy ilyen szép helyen vagy, mikor ijesztő zajok törik meg az erdő nyugalmát: Valamilyen rovarnak a hangja. Ijedten nézel körben, de nem látod. Majd...
- Végre, friss emberhús! Már régóta nem jött ide ember! - Hallatszik mögüled. Reszketve fordulsz meg, és legnagyobb rémálmod vált valóra: Egy olyan rovar, ami a világ össze rovarjából lett összegyúrva! És meg akar enni téged!

Kagura:
Az óceán kellős közepén egy tutajon találod magad. Nincsen sehol sem egy teremtett lélek, még delfin és hal sem. Csakis te vagy itt az egyetlen élőlény. Hiába kiabálsz segítségért, nem fog jönni. Hirtelen valami majdnem felborította a tutajt. lenézel, mi az, de nem látod. Majd a másik oldalról borítanak fel kis híján. Amikor odarántod a fejedet, egy cápauszonyt látsz. Ekkor leszáll a vízre egy sirály. Békésen úszkál a víz tetején, majd kettéharapja az, ami majdnem vízbe küldött: Egy 15 méteres, 5 tonnás cápa! Mint a Cápa nevű filmből! Valaki aztán röhög rajtad.
- Hihihi, nem tudsz semmit sem tenni, hiszen fegyvered sincsen! - És röhög tovább. Aztán látod, hogy tényleg nincs meg a fegyvered. És semmi más sem, amivel megvéded magad a szörnytől, ami vészesen közelít megint feléd.

Ahogy várakozunk, szép lassan, de csak megérkezik minden résztvevő, ki elfogadta eme rejtélyes csuklyás alak kihívását. A beszállingózó emberek után, ahogy a csuklyás megjelent, és elkezdett gyorsan magyarázni, hogy rákérdezzen végül készen állunk-e. Amikor mindenki jelezte, hogy igen, és kezdhetnénk végre, csak szemeimet forgatom a sok nagyképű alakon, de nem is foglalkozok velük túl sokáig, hiszen a csuklyás megszólal, hogy kezdjük, mire kinyílik alattam a talaj. A szétnyíló padló ellenére, még próbálok megkapaszkodni, de sikertelenül, és lezuhanok a mélybe. A sötétségből kitévedve nem mást veszek észre, mint hogy ágyamban fekszek, méghozzá igazi ágyamban. Ahogy lassan feltápászkodok ledobom fejemről a Nerve Geart, mi hangosan csattanva ér földet. Ahogy körbetekintek apámat látom meg, ki mosolyogva néz engem. Amit mond megnyugtató, de mégis kissé furcsa, hiszen, ha egész eddig ágyamban feküdtem, akkor tudott látni, csak beszélni nem beszélhetett velem. De ezek a tények fel sem tűnnek nekem, mint ahogy az sem, hogy nem egy kórházban vagyok, mint ahogy az elvárható, sehol sincsenek berendezések, melyek engem ellenőriznének, sem az infúzió, illetve, hogy nem is tudom, hogy ki vihette már ilyen hamar végig ezt a játékot. Valójában ezek a gondolatok eszembe sem jutnak, inkább kipattanva ágyamból, egy nem túl erőteljes, alig észrevehető mosollyal indulok apám felé, ki tárt karokkal vár, de aztán hirtelen majdnem belém szúr egy kést, miközben arról ordibál, hogy én sem menekülhetek. Még szerencse, hogy sikerült kitérnem a kés útjából. Ahogy hirtelen az ajtóm felé veszem az irányt, még édesanyám, és nővérem holttestét is sikerült megpillantani, kik elvágott torokkal fekszenek a földön. Még a játékban tanult mozdulatokkal, máris futásnak eredve, ugrok ki az ajtómon, elkerülve az élettelen testeket. Arcomról eltűnt a mosoly, pupilláim kitágultak, ahogy ez az egész hirtelen szemem elé tárult, szemeim tágra nyitva, kissé a meglepettség látszódik rajta, de arcom inkább idegesnek tűnik, a szokásos jéghideg arckifejezés helyett. Bár a játékban is sokat kellett életemért küzdenem, de ez most más. Itt nem vörös csíkok, és pixelek vannak, itt fröccsen a vér, és valóban fáj, ha eltalálnak. Lábaim akaratlanul is a konyhába visznek olyan gyorsan ahogy csak bírnak, és mielőtt apám utol érhetne próbálok szerezni egy, vagy ha tudok két kést, mielőtt továbbmenekülnék, vagy védekeznem kéne. Ha nem sikerül időben utolérnie, gondolkodás nélkül vetődök ki az ablakon, nem is törődve azzal, ha csukva, vagy nyitva van. Ha viszont utolért, és sikerült kést szereznem, pont mintha csak a játékban lennék egyikkel próbálva blockolni támadását, másikkal egy vágást intézek a fegyvert tartó keze felé. Illetve, egy kés esetén vágás helyett egy ütéssel próbálkozok, melyet fejére mérnék. Végül nem kizárva azt az opciót, ha nem sikerül fegyvert szereznem, megpróbálom elkerülni további támadásait, és megpróbálom vagy megütni felsőtestét, vagy lábába, esetleg gyomrába rúgni egyet.

Hát ez egyre csak jobb és jobb lesz, a ház tele van emberekkel és mind egytől egyig hülyék. A legtöbbjüknek még háziállata is van, néhánytól jobb távol tartanom magam, egy lánynál mit keres egyáltalán egy pók? Illetve ott van az a vörös hajú pojáca aki a halálnak nevezi magát. Nevetséges, a kérdésemre pedig az egyik lány teljesen beindult, folyamatosan csak darálja a szövegeket. Nem tudom meddig bírom még, talán jobb lenne beolvadni a tömegbe. A pink hajú lány felé fordultam közelebb léptem hozzá, hogy hallja és biztosan értse amit neki mondok.
- Ne tessék aggódni, erős vagyok. Ha valaki ránk támad majd én megvédelek. - egy erőltetett mosolyt is megengedtem magamnak. Habár eszem ágában sincs bárkiért kockára tenni az életemet. Főleg nem egy olyan valakiért akit még csak nem is ismerek. Az én életem ezerszer fontosabb, sőt azt hiszem inkább ők fognak engem védelmezni mint én őket. Egy gyereknek nem kell harcolnia. Vagy tévednék? Természetesen, én soha sem tévedek. Megigazítottam a hajam majd körbenéztem a társaságon, akárhogy is nézem nem sokan ismerhetik egymást közülünk. Még egy vörös indikátoros alak is van, minél távolabb maradok tőle annál jobb. Időközben a Csuklyás alak is megmutatkozott. Ezzel a kastéllyal próbálna minket megijeszteni? Nem félek holmi szörnyektől, se hangoktól vagy a sötéttől. Épp hangos nevetésbe kezdtem amikor, a talaj kettényílt és a nevetés egy sikításba ment át. Percekkel, vagy talán órákkal később magamhoz tértem, miféle örült játék akart ez lenni? Majdnem meghaltam, habár az életpontjaim a zuhanás ellenére egy cseppet sem fogyatkoztak meg. Furcsa, de ami még inkább furcsább az ahol vagyok. Azt hittem egy pincében ébredek fel, nem pedig egy mozgalmas utcán. Mindenhol emberek milliói. Fogalmam sincs hol lehetek, az a csuklyás képes volt kidobni az utcára? Az a szemét... de ez azt jelentheti, hogy én nyertem. Nem tudott túljárni az eszemen és beletörődött, hogy nekem nincs semmi félelmem. Tudtam hogy csak egy blöff volt az egész. Majd hatalmas vigyorral feltápászkodtam, és odasétáltam egy közeli padhoz ahol kicsit kevesebb ember van.
- Elnézést, meg tudnád mondani hol vagyok? - mosolyogtam rá kedvesen, és vártam a választ ami sosem érkezett meg. Csak ült egy helyben és olvasgatott. Biztos nem hallotta... nincs olyan ember aki képes figyelmen kívül hagyni a bájamat.
- Bocsánat, ide tudnál figyelni egy pillanatra? Héé... Figyelsz te rám? Hol vagyok? - tényleg létezhet ennyire tahó ember aki egy kedves kisgyermek kérését így figyelmen kívül tudja hagyni? Jó te akartad...
- HÉ! TE SE**FEJ, HA VALAKI KÉRDEZ VALAMIT ILLENE VÁLASZOLNI! - közben belehajoltam az arcába, de a tekintete mit sem változott, átnézett rajtam. Ez már kezd feldühíteni. Megragadtam a pulcsiját, vagyis ragadtam volna, de átnyúltam rajta.
- Mi a... egy szellem? - kicsit meglepődve vontam le a következtetést a történtekből. Inkább nem is törtem tovább vele, odasétáltam a tömegbe hátha valaki választ ad a kérdésemre. Azonban félúton valaki nekem jött és fellökött, de egy szó nélkül tovább rohant. Miért ilyen bunkó mindenki? Egy olyan aranyos embert mint engem nem lenne szabad így elhagyni. A dühöm, szépen lassan egyre erősödött és erősödött amikor már a harmadik alak lökött fel. Sőt néhányan átsétáltak rajtam mintha ott sem lennék. De, a többiek miért nem foglalkoznak a szellemekkel? Lehet csak én látom őket? Nem az lehetetlen, néhány szellem beszélget nem szellemekkel is. A fejem már kezd megfájdulni ettől a hülyeségtől. Le kell nyugodnom, mélylevegő... kifúj... rendben, készen állok. Majd odaálltam az egyik alak elé.
- Bocsánat, megtudnád monda... - a mondatot még csak be sem tudtam fejezni mert fellökött.
- Elegem van! Miért nem figyel rám senki? Ez valami rossz álom lenne? - közben könnyeimet törölgettem, amik akaratlanul is előtörtek belőlem. Majd hirtelen egy sátáni kacaj kezdett visszhangozni az utcán amire láthatólag senki sem figyel oda.
-Na milyen érzés, hogy nem is létezel? - majd a kacaj tovább folytatódott. A hang ismerős, szóval ez mégsem egy álom, vagy csak részben az.
- Te vagy az a Csuklyás fazon igaz? Merre vagy? Ha egyszer elkaplak biztos, hogy megöllek! - kiáltottam a semmibe, remélve hogy választ is kapok rá. Ez már nem vicces, haza akarok menni. De előtte még megmutatom annak a szemétnek, hogy velem nem szórakozhat. Ha elkapom, megkóstoltatom vele a drága kis fegyverem, és megízlelheti milyen is az igazi pokol...

Egy-két emberke - főleg a vöröshajú Luv - reakciójára elfog a sárga irigység. Hogy lehetnek ők ennyire bátrak? Vajon akkor miért jöttek, és ők vajon mitől rettegnek? Én olyan sok dologtól, hogy nem is tudom, vajon mivel kerülök majd szembe, bár remélem, egyikkel sem. Leteszem Álomkelőt a földre és várok, amíg el nem indul a "móka".
Arra számítottam a Csuklyást kell követnünk valamire, vagy hasonló, de ehelyett a föld nyílik meg alattunk és zuhanunk. Vagy csak én érzem így? Akárhogy is, ez még nem olyan dolog, amitől rettegnék, behunyom a szemem és várom a becsapódást, ami végül elmarad.
Abból ítélve, hogy a következő pillanatban már nem süvít a szél az arcom mellett, a fülemet pedig betölti egy ismerős hang üvöltözése, arra következtetek, hogy elvesztettem az eszméletem. Nem fáj semmim, így vagy nem volt nagy a becsapódás, vagy már túl rég történt ahhoz, hogy megérezzem a hatását. Kinyitom a szemem, és abban a pillanatban meghűl ereimben a vér.
-JAY? -sikoltok fel. A viszontlátás adta öröm most elmarad, tekintve siralmas helyzetét. Fel sem fogom, hogy pixel helyett mindent igazi vér borít, csak azt látom, hogy módszeresen tépik szét apró pici cafatokra, én pedig mozdulni sem tudok. Végignézek magamon, és látom a sűrűn szőtt, jóformán eltéphetetlen hálót.
'Halászháló'? Eszembe jut a nap, miután Norm kikelt, ugyanilyen trükkel leckéztetett meg a rossz első benyomásért. Lehetséges volna?
Az egyik pók jóval nagyobb a többinél, mintha ő lenne a fővezér, épp kitépi Jay egyik karját, nyomában úgy spriccel a vér, ami a horrorfilmeknek a büszkeségére válna. A srác üvölt, mint a fába szorul féreg, de hallani, hogy nincs már túl sok ereje kitartani, és már a letépett kar helyén is elvérezne pillanatok alatt segítség nélkül, nemhogy a ténytől, hogy a hasfala már teljesen ki van nyitva és féltucat pók a beleit húzogatja ki, mintha csak egy hosszú fonál lenne az orsón. A hányinger mégis várat magára, valószínűleg a sokk miatt.
A karkitépő pók felém fordul, kis szemei, potrohának csíkjai feltűnően ismerősek. Hát persze... Mégse ő segédkezett vagy indítványozta a cserét, hanem nagyon is haragszik rám miatta és most jött bosszút állni.
- Ne aggódj "gazdi". Amint a párodat megettük, te következel!
-Norm... -a név csak egy sóhaj, semmi több, a torkom képtelen a szavakat előidézni. Legszívesebben üvöltenék, könyörögnék, hogy hagyja abba, és sajnálom, ami történt. Én megmondtam neki, hogy maradjon mellettem, tejben-vajban füröszteném, de Ő nem volt rá hajlandó! Norm, miért csinálod ezt?
Körbenézek, hogy lássam, mennyi pók van körülöttünk, és merre találom Álomkelőt, de elkéstem. A kölyök vadmacska már kibelezve, felfalva, laposan fekszik mellettem, ugyanúgy, mint az a cirmosmacska, akit hetekig figyeltem minden reggel a buszmegálló mellett az út közepén feküdve, amíg jóformán teljesen bele nem épült az aszfaltba. Érzem, ahogy forró könnyek folynak végig az arcomon és felüvöltök:
-NORM! MIÉRT CSINÁLOD EZT? NEM ÉN HAGYTALAK EL TÉGED, HANEM FORDÍTVA! HAGYD ABBA!
A szomorúság és a félelem helyét a düh kezdi átvenni. Nem, ez nem Norm. Ez csak az egyik r*banc odakintről, aki pontosan ugyanazt csinálta velem, amit most ez a pók-utánzat. Ugyanígy a barátomnak tettette magát, aztán elhagyott, végül visszajött és megkínzott, el akarta venni mindenem, "bosszúból", amiért "elhagytam". Pedig Ő hagyott el ENGEM! NEM FORDÍTVA!
Az energia szinte átáramlik rajtam, és a forróság a könnyeim után az egész testemen átvonul. Ökölbe szorítom a kezeimet, és úgy érzem, mindjárt lángra lobbanok dühömben, az energia egyszerűen túlcsordul. A düh mintha egy belső kemence lenne a szívemben, éget tovább, az ál-Normot keresem a tekintetemmel azzal a céllal, hogy felgyújtsam. Látni akarom, hogy ég az a r*banc...

Jajj istenem, ez a sok kislány, és eszetlen fiatalabb, akik nagynak hiszik magukat! Számítottam rá, hogy talán nem lesznek nálam jóval normálisabbak majd ezen a küldetésnek már nem nevezhető próbán, de nem számítottam rá, hogy ennyi ilyennel leszek összezárva. Még az a furcsa nő... férfi... hermafrodita se tűnik túlzottan normálisnak, pedig jócskán idősebb lehet nálam. Mindennek a tetejébe a szalagos kis bosszantó egyén is felbukkant. Belerezzentem, ahogy a kislányos hangján megszólalt. Kíváncsi vagyok, hogy az ilyen ijedős egyedek, mint ezek itt, hogy képesek egy ilyen helyre eljönni, amikor már az ajtó nyikorgásától hisztirohamot kapnának?
Némelyikük elég udvariatlanul felelt a csuklyás alakra, de úgy tűnt, azt nem érdekelte. Talán azért nem, mert úgyis meg fogják bánni, ha szembeszegülnek legnagyobb félelmeikkel. Na azért nem akarok kárörvendő lenni, hiszen nekem is megvan a saját félelmem. És én bizony nem a csúnya állatoktól, vagy egy rakás dulakodó sráctól félek ám...
- Akkor kezdjük... - csendült fel a csuklyás hangja. Ahogy ezt ő kimondta, a talaj kiszaladt a lábunk alól - a szó legszorosabb értelmében. Ahogy zuhantunk mind, a sötétség elnyelt...
Úgy tűnt, minta sokáig a kóma sötétségbe lettem volna zárva. Ahogy lassan magamhoz tértem, szép lassan kiélesedett az új helyszín szemem láttára. Már amennyire lehetett, mert sötét és félhomályos volt. Hogy mennyire volt elhanyagolt, azt a félsötétség miatt alig tudtam bemérni.
Felállni se tudtam, de se mozogni, se megnyikkanni. Azon kaptam magam, hogy le vagyok kötözve, és a szám is ki van peckelve. Nem a kényelmes játékbeli öltözetem volt rajtam, hanem egy túlzottan szexi öltözet (bár ilyesmit hordanak a sztriptíz-táncosok, de legalább ezt még a legnormálisabbak közé sorolhatnám), amiből majdnem kitűnt mindenem. Na jól van... azóta nem éreztem, ilyet, amióta... egyszerűen kezdett rajtam úrrá lenni a pánik. Már tudtam, hogy mi ez a hely, és miért vagyok itt.
Kirázott a hideg, és a bekötözött számban ordítottam, mikor valaki szépen magához rántott hátulról, mintha a barátnője lennék. Már egyből elkezdtem tiltakozni ellene, közben a folyamatos mozgolódásommal azon munkálkodtam, hogy kiszabaduljak a karjai közül.
- Ne is várd a zsarukat, és senki mást sem szépségem, ezt a helyet csakis én ismerem... - mondta, aztán belenyalt a nyakamba, amitől libabőrös lettem, és elég okot adott rá, hogy most erőteljesebben kiszabaduljak. - Most már az enyém vagy, csakis az enyém, és esélyed sincs arra, hogy innen elmenekülj!
~ Hagyjon békén! Nem akarom ezt... engedjen el! Segítség!
Nem tudtam se kiabálni, se semmilyen más reakciót kiváltani szóban, de ficánkolásom ugyanazt mondta, amit gondoltam. A sötét alak, akinek még az arcát se látom, bűntudat nélkül kezdett taperolni mindenütt, ahol érhetett.
~ Ne nyúljon hozzám... nem érhet csak úgy hozzám egy vadidegen! Nem vagyok prosti! Neeeeeeeem!
A lekötözött kezemmel csupán annyit tehetek, hogy jól lendítek rajta, és ezzel vágom képen a férfit. Ha beválik, biztos elenged fájdalmában. Hanem, akkor számíthatok rá, hogy tenni fog róla, hogy ilyet ne csináljak. Bárhogyan is, a félelmem itt valóra vált. Legalábbis azt hiszem, hogy ez tényleg a valóság. Nagyon félek, de nem hagyhatom, hogy kihasználjanak mások kedvükre... nem, ennek nem szabadna megtörténnie. Büszke, visszafogott lány vagyok, senki nem tehet engem többször is használató ringyóvá, főleg nem egy olyan sötét, gonosz ember, aki ennyire ragaszkodik hozzám, pedig nem is ismerem!

Ejha, jól összegyűltünk erre a "mókára", annyi szent. Legalább bebizonyíthatom, hogy én vagyok a legbátrabb a csoportból. Bár Nestor mellett nem is érezhettem magamat gyávának. A marcona sárkányom majd megvéd, legalábbis ezt gondoltam. Kihívóan tekintettem körbe a társaságon és önelégülten mosolyodtam el. Az öklömbe csaptam és a tűzsárkányra néztem. Ezerarcúan nézett vissza rám, oldalra billentett fejjel, mintha nem is értené a reakciómat. Nem is érdekelt igazából, mit gondolt, csak fő, hogy velem volt. Amúgy meg egy oroszlánszívűt senki és semmi sem rettentheti el! Azonban Csuklyás meglepően együtt érző hanggal szólt hozzánk:
- Akkor kezdjük...
Bumm! Megnyílik alattam a föld és mintha a sötétség szívébe zuhannék, úgy nyelt el a végtelen feketeség. Nem láttam, hogy Nestor ott lett volna mellettem, annyira sötét volt. Önkénytelenül lehunytam szememet és úgy éreztem, menten elalszok... de aztán...
- SAKURABA SHIKI, FIGYELJ MÁR IDE! - eme ismerős hang riasztott fel a rövidke álmomból. Rögtön felkaptam a fejemet. Menten a pánik tört rám, mikor farkasszemet kellett néznem életem legnagyobb ellenségével, a matektanárommal, Mrs. Kurogane-val. Kábán ráztam meg fejemet és rögtön feltűnt, hogy ismét a valós világban vagyok, ráadásul egy matek óra kellős közepén. Sosem voltam jó a számtanból, ráadásul Kurogane "asszonyság", valamint az ostoba szukák megnehezítették a dolgomat. Pedig tanulni akartam, nem pedig lazsálni.
- Már megint arról a tetves oroszlánról álmodtál, mi?! Jobb lenne már, ha elaltatnák azt a dögöt, mert neked nem az kell, hanem a matematika, hogy legyen benned valamennyi ész is! - ripakodott velem megállás nélkül.
- Nem, én csak... - hebegtem-habogtam, de nem futott többre. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira a sokk hatása alatt voltam. Gyűlöltem, hogyha Zackről így beszélnek. Egy tanártól azt vártam, hogy okos-intelligens ember módjára nem vájkál a magánéletemben, de hát nagy az Isten állatkertje... Bár mindig megvolt a véleményem arról a némberről, mégsem akartam szólni apámnak. Elég gondja volt így is, nem akartam leterhelni az iskolával is. Ami pedig jobban zavart, az a hülye libák infantilis viselkedése: papírgalacsinokkal dobáltak és szokásukhoz híven csúfoltak. Legalább Kairi ott lehetett volna a bajban, de nem láttam a teremben. Vajon hol volt? Hátul?
- Én a ti helyetekben meg se szólalnék, ti hülye... - végig se mondhattam, amit akartam, mert Mrs. Kurogane egy parasztlengővel "jutalmazott" meg.
- És jó lenne, ha nem piszkálnád állandóan őket, csak mert okosabbak nálad! - majdnem kitört belőlem a sírás, mikor ezt mondta. Ráadásul jött a büntetés is, húsz oldalas dolgozat formájában, mely számomra lehetetlennek bizonyult. Ökölbe szorítottam kezemet és felálltam.
- Várjon, majd Nestor móresre tanítja önt, maga némber! - fakadt ki belőlem, de nem bátorságból, hanem a kétségbeeséstől. A jobb szemem sarkában döbbenten láttam meg a tűzsárkányomat... kitömve! Lehengerlő volt így látni hűséges kis társamat, bár szó mi szó, nem nagyon tért el eredeti formájától. Keresztbe font karokkal, mereven állt egy fatalpazaton. Gondolataim üvöltöttek, de csendben ültem vissza a helyemre, magam elé bambulva. És csak egyetlen dolgot akartam, még pedig azt, hogy Nestor megmentsen ebből a tébolyult, lidérces álomból...

OFF: Miyako kilépett, Shiro Kurosa kiesett, Luv Delackrose pedig izééé... "távozik egy jobb helyre"

ON:
Miyako, Shiro Kurosa és Luv Delackrose körül hirtelen valami sötét anyag jelenik meg, majd bekebelezi őket. Az egyetlen dolog, ami jelzi őket, az a vérfagyasztó sikolyuk...

Judy Noxia:
Kezeddel jól képen törölted a férfit, mire az gyomorszájon üt, és letipor az ágyra, igen dühösen.
- Ezért meglakolsz! - És az ágyhoz kötöz, így nem tudsz mozogni, meg védekezni, és elkezd vetkőztetni, miközben durván simogat és csókolgat hogy olyan borzalmat tegyen meg veled, amit egyik nő sem akar...

Nomad:
Sikerült kiugranod az ablakon, miután döbbenten tapasztalod, hogy semmi fegyver nincsen a lakásban, hogy megvéd magad. Sőt, az ablak szilánkok is elporladnak, hogy azzal se véd meg magadat. rohansz, ahogy bírsz megőrült apád elől, ám oldalról valaki vagy valami fellök, és kis híján megöl. Egy vaddisznó az. Ne érdekeljen most, honnan jött, mert apád vészesen közelít feléd!

Jun:
Ahogy próbálkozol kommunikálni az emberekkel, miközben szítod a Csuklyást, egy pillanatra lenézel... És azt látod, hogy a lábaid kezdenek eltűnni! Mintha valaki visszament volna az időben, és megakadályozta volna, hogy szüleid megismerjék egymást, úgy kezdesz el semmivé válni! A hang meg erre elégedetten nevet.

Sakuraba Shiki:
Észre sem veszed, de lejárt az óra. A tanárod kikapja a kezedből a papírt, és anélkül, hogy megnézné, mennyit írtál, leüvölt mindennek, az egyik legfájóbb az, mikor közli veled, hogy miattad halt meg anyád, majd mindenki előtt úgy felpofoz, hogy vérezni kezd a szád is. A lányok közben megállás nélkül Zack ku**jának csúfolnak, és mikor a tanárnő a földre lök, elkezdenek verni a tanárral együtt, de te nem tudod megvédeni magad...

Möraja Chancery:
Hiába próbálsz kiszabadulni, nem tudsz tenni semmit, Jay-t már nagyjából felfalták, de még mindig él valami csoda folytán, és üvölt a kínoktól. Mikor ráüvöltesz Normra, az feléd fordul, és röhög.
- Ki mondta, hogy azért teszem ezt?! Én gyűlölőm az embereket, azért teszem! És ha már ennyire türelmetlen vagy, hozzád kezdek! - És odamegy hozzád, majd leharapja a lábadat! Üvöltesz a kíntól, segítségért kiabálsz, de nem jön.

Asuka:
Éned arca őrült vigyorrá válik.
- Ebben az esetben... - És mielőtt bármit is kérdeznél, azt veszed észre, hogy egy forró vasat döfött beléd! Üvöltesz a fájdalomtól, de kínzódnak nem elég ez. Megvág mindenhol téged, méghozzá csontig, amiket ezután kitép a helyükről, kicsavarja a lábadat, kitépi fogóval körmeidet és ujjaidat.

Kagura:
A hang válaszodra kinevet. Úgy látszik, szerinte csak vicceltél neki.
- És ha le lennél bénulva, kisanyám?! - És ekkor összeroggyansz, mint egy rongybaba és nem tudsz mozdulni! Most tényleg semmivel sem tudod megvédeni magad! Hogy még jobban tetézze a hang a dolgot, rászól a cápára, mire az felugrik, és letépi a tutaj oldalát, bal karoddal együtt, ami nagyon fáj neked...

Amit mindannyian láttok:
Miközben kétségbe estek félelmeitek átérzésétől, meglátjátok a Csuklyást, akinek kezei most le vannak bilincselve, és ruhája is mindenhol szakadt volt, mint akit megkínoztak volna, ha oda is akarnátok menni, nem tudtok, mert a Csuklyás egy ketrecbe van zárva, ami megráz, ha hozzáértek...

- Ki mondta, hogy azért teszem ezt?! Én gyűlölőm az embereket, azért teszem! És ha már ennyire türelmetlen vagy, hozzád kezdek!
Megáll bennem a szó, a döbbenet hatására egyszerűen semmit sem tudok reagálni. Hallottam már ezeket a szavakat. Ismerek egy embert, odakint, akik szintén gyűlöli az embereket, legalábbis elmondása szerint, és hogy ezt bizonyítsa, képes úgy megkínozni az embereket, hogy azt soha senki nem felejti el. Ő mondta mindig ezt, mindig így.
"Én gyűlölöm az embereket! Gyűlölöm őket! Ezért csinálom ezt az egészet!"
A nyakamból kiszáll az erő, a fejem előrecsuklik. Az ellen az ember ellen is kudarcot vallottam. Hiába próbáltam, sehogy sem tudtam segíteni neki, sem szigorral, sem kedvességgel, semmivel. Akkor Norm ellen mit tehetnék? Semmit... Ha valaki gyűlöli az embereket, akkor az ellen nem tehet egyik fajtatag se semmit.
Sajnálom, Jay. Tényleg sajnálom... de nem tehetek érted semmit.
Behunyom a szemem, de a fájdalomtól csillagok robbannak szét a szemem előtt, mikor Norm leharapja a lábam. Felüvöltök, teljesen elveszítem az eszem, és legszívesebben a földre vetném magam a kíntól, de nem tehetem. Érzem, ahogy lassan elnyel a sötétség.

Kinyitom a szemem, a világ szürkébe váltott, s egy hatalmas pók kárörvendően nézi, ahogy életem sötét folyama távozik a lábam hűlt helyén át. Érzem, ahogy elmosolyodom, nem őrülten, nem bűnbánóan, hanem kedvesen, miközben arcomon csurog a verejték és a könny a fájdalomtól.
-Bocsáss meg, kicsi Norm, ezt nem tudtam. Türelmetlenségről szó sem volt, csupán egyszerű félreértésről. Oh...?
A fák között mocorgást látok. Kicsit hunyorgok, hogy tisztább legyen a kép, és valóban, leledzik ott valaki; méghozzá az, aki idehozott minket. A Csuklyás, és láthatólag ő is bajba került. A mosoly, furamód, nem is hervad le az arcomról. A kétségbeesés annyira ellepte már a szívem, hogy nem tudom tenni mást, csak hallgatni az ösztöneimre, amik azt súgják: csak nyugalom, és hagyd, hogy elrendezzem a dolgot. A tekintetem újra Normra száll, de igazából nem tudom, mit mondhatnék - hagyom, hogy jöjjenek a szavak maguktól.
-Egyetértek veled. Én is utálom az embereket. Pontosabban a "többségét". Rengeteget meséltem neked az életemről, biztos emlékszel. Az oviban úgy ki voltam rekesztve, hogy csak a délutáni mesemondás alatt játszhattam, hisz akkor fértem a szekrényekhez, és úgyse engedték volna, hogy közéjük üljek. Általános iskolában végig csak gúnyolódtak rajtam, pszichológushoz is küldtek, mert nem tudták, miért sírok egész nap. Középiskolásan olyan szintre emelték a bántalmazásom, hogy majdnem bíróság lett belőle. Jóformán egy átok ül rajtam, aminek az a lényeg, hogy mindig legyen valaki körülöttem, aki bánt. Életem eddigi majdnem 22 éve alatt csak ez a fél év volt olyan, mikor mindenki békén hagyott, vagy még jobb, kedvesen közeledett hozzám. Tudom, hogy egy naív liba vagyok, és nem kéne illúziókba ringatnom magam, de én hiszem, hogy a SAO-ban nem fogom újra megtapasztalni azt, amit odakint kellett egész végig, és amit talán a játék vége után újra el kell kezdenem...
Mire véget ér a monológ, mind az öntudatom, mind a fájdalom érzete visszaszökik a testembe. Fogcsikorgatva tűröm az érzést, ahogy csökken az erőm, de nem tudom mást tenni, csak mosolyogni, és... esküszöm... mélyen egyetérteni Normmal.
-Norm, itt a SAO-ban te voltál az első, aki megmutatta nekem a dolog szép oldalát. Temiattad szerettem meg a pókokat, és jóformán megmentetted az életem. Ha most el akarod venni, jogod van hozzá. De szeretném, ha tudnád, hogy egyetértek veled. Az emberek nagy része egy mocsok, és megérdemlik, hogy te és a fajtársaid szétszedjétek őket. Nem mindenki... de sokan igen.
Reszketek a félelemtől, a könnyek végigcsorognak az arcomon, és tudom, hogy mindjárt meghalok. Jay nem tudom, valóban halott-e, vagy csak látomás ez az egész, és immár a Csuklyásért is aggódom. Érzem, hogy tennem kéne érte valamit, de mit? Talán...
-Lehet egy utolsó kérésem? Szabadítsd ki a Csuklyást, kérlek. -bökök a ketrece felé. Elméletileg egy haldokló vagy halál előtt álló utolsó kívánsága szent és sérthetetlen. Ha meg is kell halnom, remélem, a Csuklyás kiszabadultával a többiek, akik ki tudja, hol senyvednek hozzám hasonlóan, megmenekülnek.
Hiányozni fog ez a világ. A SAO, ahol, még csak most döbbenek rá, igazán önmagam lehettem egy rövid időre. Hülyeség volt félnem kimozdulni olyan sokáig...

-...
Szerintem még ne hamarkodd el.

Az biztos hogy ügyes módon megütöttem a férfit, csakhogy ő se maradt adós. Nem az fájt, hogy gyomorszájon ütött, hanem az, hogy a legtöbb férfi ilyen ősemberi szintre süllyed le, csakhogy lefeküdhessen valakivel. Jól mondta a vörös indikátoros ismerősöm múltkor: mindannyiunkban ott él az a vadállati ösztön, amit őskor óta lassan magunkba fojtottunk. És ez nem éppen csak a gyilkossági vágy, hanem a túlélési ösztön. De mégis milyen áron?
- Ezért meglakolsz! - replikázott a fogva tartóm, és már az ágyra pakolt, ahová jól lekötözött, hogy ne tudjak se szabadulni, se védekezni. Amíg nem voltam lekötve, addig kitartóan vergődtem és üvöltöttem, mint a sakál. Istenem, hadd ne mondjam el, hogy ezután mi következne!
Senkinek nem akarok a játéka lenni, senki se kényszeríthet, tarthat engem fogva ilyen célokra, én egy szabad ember vagyok! De ez az én valóságos félelmem, az egyetlen és igazi félelem, ami tényleg bekövetkezhet akár velem, akár más lányokkal is. És ezt senkinek nem kívánom, de még az ellenségeimnek sem.
De most mégis mi a francot csináljak?! Akármennyire se akarom ezt, nem tehetek semmit. Le vagyok kötözve, ki vagyok szolgáltatva egy vadidegen embernek, aki ugyanúgy nem is ismer engem igazán. És ha ez a valóság lenne, ahol csak rendes harcművész és rajzolós ember vagyok, ott is ugyanez lenne az helyzet. Bármennyire is félek, de ha nem teszek semmit, akkor beteljesülhet a legrosszabb rémálmom, és örökre valakinek a szexrabszolgája maradok...
Megláttam ekkor a Csuklyást. Ott volt a férfi mögött, egy ketrecben. Köpenye szakadt, megviselt, kezei le voltak bilincselve. Ő is bajba került... de tényleg? Félelmem átélve már alig tudtam megkülönböztetni az illúziót a valóságtól, de nem tudhatom, hogy tényleg így van-e. Ezért akár csak illúzió volt, akár tényleg bajban volt, valamit kell tenni érte.
Úgy tűnt, mintha emiatt kezdtem volna kicsit jobban összeszedni a bátorságom. Amennyire csak tudtam, mocorogtam, a fejemet össze-vissza dobáltam. Ha lejön végre rólam az, ami a számat kötötte le, végre megszólalhattam.
- Uram, mielőtt megerőszakol, szeretnék kérdezni valamit magától! - mondtam neki nagy feszültséggel hangomban. - Magát érdekel egyáltalán valami más azon kívül, hogy védtelen lányokat erőszakolna meg? Volt magának ezelőtt élete? Voltak önnek barátai vagy szerelmei, akikért a saját életét is feladta volna? Mindenkinek az életben van valami vagy valaki, amiből vagy akikből erőt meríthet. Képzelje csak el, hogy azzal mi történne! Akkor is szívesen velem játszana akár egy csepp lelkiismeret furdalás nélkül? Vagy hogy érezné magát az én helyemben, ha egy magánál is erősebb homoszexuális elrabolná szexuális célból? Maga nem lehet rossz ember, csak törődést és figyelmet akar, amit bizonyára nem kaphatott meg régebben. De megkaphatná, ha inkább arra összpontosítana, hogy tegyen bármi jót is másokért! Szedje össze egy kicsit magát és nézzen körül! Itt van maga mögött egy szegény elkeseredett csuklyás ember bilincsbe verve egy ketrecben, akinek ezt kell végignéznie! Hát van őiránta valami kis szánalom? Ha igen, akkor tegyen végre valamit, és engedje legalább őt szabadon! Hálája nem maradna el fizetetlenül, mert ahogy mondani szokás: jó tett helyében jót várj. De ha a Csuklyás se érdekli önt, akkor nesze! Dugjon meg, ha ennyire akar! Rajta! Gyerünk! De ne felejtse el, mit mondtam magának, és akkor nagyon remélem, hogy később vagy tőlem, vagy más lánytól fog elkapni valami halálos nemi betegséget!
Nincs igazából nemi betegségem, mivel én szűz vagyok, de ezeket az egészségügyi dolgokat nagyon komolyan kell venni, de még egy ilyen alaknak is saját egészségügyi biztonsága érdekében. Remélem nagy hatással volt rá a szövegelésem, és átértékeli az egészet.
De úgy tűnik, nekem is talán lenne mit átértékelnem, de még nem voltam biztos az érzéseimben.

-HÉ GYERE IDE ÉS KÜZD MEG VELEM FÉRFIKÉNT! - az a mocsok.. bármennyire is kiáltozom csak a nevetése visszhangzik az utcákon. Gyáva nyúl...nem mer elém állni se. De majd én megmutatom neki ki is vagyok valójában. Idegesen odasétáltam egy ép kirakatba bebámuló alak mellé majd egy jól irányzott rúgással próbáltam megcélozni a hátát. Átment rajta, na majd most..vagy most..most...MOST! Hiába, bármennyiszer próbálom semmi sem történik.
- TE MOCSOK MIT CSINÁLTÁL A TESTEMMEL? - kiáltottam ismét a bujkáló kaszás alakra. - VÁLASZOLJ! - de semmi, most már a nevetését sem hallani. Egyre zavaróbb, hogy senki se lát és most az egyetlen ember...vagy mi... sem beszél hozzám vagy nevet. Szóval ilyen a magány és egyedüllét. Soha sem éreztem azelőtt ezt az érzést, olyan üres és magányos. Meg kell nyugodnom, tiszta fejjel majd kitalálok egy megoldást. Odasétáltam a legközelebbi kirakathoz és nekidőltem az üvegnek. Egy ideig csak nézelődtem, forgattam a szemem jobbra-balra hátha észreveszek valamit ami eddig elkerülte a figyelmem. Az ég normális, az utca teljesen átlagos, az emberek kicsit furák hogy nem látnak de elég valóságos az egész. Majd hirtelen elém állt egy alak, egy pillanatig megcsillant a szememben a remény, hogy lát de rá kellett döbbennem, hogy csak a kirakatba bámul befelé.
- Chh.. felesleges bármiben is reménykednem... a végtelenségig itt leszek. De most így jobban megnézve elég különös ez az alak innen nézve legalább 3 méter magas. Mi a... egyre magasabb? Majd a földre szegeztem a tekintetem. Elnyel a föld? Nem... pixeljeimre esek, valaki levette a NERVGear-t a fejemről? Már lényegtelen, kicsit másképp képzeltem a halálom. Egy pillanatig nevetést hallottam. Majd amikor kinyitottam a szemem kicsivel előttem állt kifeszítve egy ketrecbe zárva a Csuklyás nevezetű ember. A ruhája széttépve, mint akit megkínoztak.
- Még a halálomkor is téged kell nézzelek? ...De legalább nem leszek egyedül utolsó perceimben...Miért csináltad ezt az egészet? - tettem fel neki kérdések sorozatát most már teljes nyugodtsággal mint aki beletörődött a sorsába.

Ez egyszerűen nem lehet igaz. Sikerül kijutni elviekben a játékból valahogy, erre apám megakar ölni, mint ahogy a családunk többi tagját is. De ez nem lehet. Hiszen még nem megy olyan régóta a játék, és hogy kerülhetnék pont a saját szobámba, hiszen ahhoz viszont már eléggé régóta megy, hogy kórházba vigyenek. Különben is. Volt egy időszak, amikor kifagytam úgymond, ameddig átszállítottak. Futnak át agyamon a gondolatok miközben rájövök, hogy a házban nincsen semmilyen fegyvernek alkalmatos eszköz, és követődök az ablakon, aminek a szilánkjai elporladnak? Ez nem lehet. Ilyen nincs. Ez biztos, hogy nem a valóság. Akkor viszont, ez a küldetés lesz.  De, ez most komoly? Egy apámra hasonlító programot küldenek ellenem, hogy megöljön? Ez már mindennek az alja. Ahogy rohanok, hirtelen oldalról elcsap egy vaddisznó, ami a semmiből bukkant elő, viszont nincs időm arra, hogy ezzel foglalkozzak, hiszen az üldözőm már nagyon közelít. És még ez is. Miközben felkaparom magamat a földről, megpillantok távolabb egy ketrec szerűséget, benne a csuklyással, akit mintha csak megkínoztak volna. Így járt. De legalább tudom, hogy ez tényleg a játék. Ebben az esetben viszont, ha el is találnak az életerőmből megy le, és nem sebesülök meg valójában. Futás közben, ahogy erre a következtetésre jutok, hirtelen megtorpanok, kicsit felverve a port a földről. Ha viszont ez a játék, akkor nem gond, hogyha én végzek vele. Tekintetem ismét megváltozik, és a megszokott fagyos, vagy az imént már tapasztalt rémültebb pillantásom helyett, egy már-már őrültnek is nevezhető gyilkos tekintet kerül elő, és elindulok visszafelé apám másának irányába. Ha elég közel érek hozzá, megpróbálok jól időzíteni, és elkapni a kést forgató kezét, hogy ne bírja belém szúrni, közben gyomorszájon próbálom vágni másik kezemmel. Persze Itt nincs vége, hiszen, ha még valahogy ki is védi, akkor sem adom fel. Lehet, hogy egy neet vagyok. Viszont ha az életemért kell küzdenem, nem adhatom fel. Továbbra is próbálom távol tartani  a kést, nehogy azzal eltaláljon, és próbálok ügyelni másik kezére is, ha esetleg ő is próbálna ütni, majd megpróbálom oldalba rúgni. Ha sikerül, ha nem. Esetleg, ha nem bírom elkapni a kést szorító kezét, igénybe veszem a játék által kapott képességemet, és fegyver híján, a földhöz érintem tenyeremet, hiszen ezt a támadásomat nem lesz képes védeni, hacsak nem kerül hét méternél távolabb, egy pillanat alatt. És így persze erejét is felmérhetem, hiszen, ha velem egyszintű, vagy alacsonyabb, akkor el kell, hogy lökje a közelemből, ha viszont magasabb, az egyensúlyát akkor is el kell veszítse. Vagy így, vagy úgy. De amint földre kerül már indulok is felé, hogy addig próbáljam meg püfölni, ameddig nagyobb esélyem van a találatok bevitelére. Persze ismételten rúgással kezdve, hogy távolabbról bírjam támadni, mintha fölé görnyedve ütném. Ha tehetem, ezt addig csinálom, míg nem sikerül elintézni, vagy legalább azt elérni, hogy elveszítse a kését.
- Ezért megdöglesz.
Célzok arra a látványra, amivel a játék megpróbált átverni a szobám ajtajánál, továbbra is dühtől lángoló gyilkos tekintettel szememben.