[Játékos Küldetés] Félelem és Bátorság

A fiú látszólag semmit sem tervezett, így végül döntöttem. Elindulok. Már lépek ki a szobor mögül, árgus szemekkel lesve az alvó lény minden mozdulatát, mikor végigfut hátamon a hideg; a dög ugyanis kinyitotta a szemét.
Alig bírom ki, hogy ne sikkantsam el magam, a szívem majd' kiugrik a helyéről és megijedek, hogy talán pont miattam ébredt fel. A bestia kitárja szárnyait és felröppen, de hatalmas kő esik le a szívemről, mikor azt látom, hogy kirepül. Nagyot sóhajtok és hálát adok a sorsnak, hogy ezúttal megmentett.
Viszont egyhamar kiderül, vajon mi elől menekült a drágaság. Megreng a föld, zizeg a ház, és szinte hallom, ahogy Richard Parker különös, távoli hangon üvölti, hogy fussak. Mikor látom, hogy páran elindultak a kijárat felé, követem őket, amilyen gyorsan csak tudom, fél szemmel lesve, hogy ÁK is sikeresen kerülgeti-e a lehulló darabokat.
Mikor mindketten kiérünk épségben, esőben, lihegve támaszkodom a térdeimre és próbálok levegőt kapni. A macska mellettem hasonlóképp elterül. Gyorsan felmérem, kik hiányoznak, de szerencsére senki, csak azok, akikről tudjuk, hogy kiteleportáltak... vagy rosszabb.
A szószátyár lányka monológjára jóformán nem is hallgatok, de Judyéra már annál inkább, már csak azért is, mert őt legalább részben ismerem. Összehúzom a szemöldököm, mikor kijelenti, hogy csak neki származott a küldetésből haszna és mutogatja a késeit. Fintorogva gondolok vissza arra, amin én mentem keresztül, majd felegyenesedem.
-Nem vagy egyedül, ezt ne felejtsd el. Nem csak te jöttél a küldetésre, ennyi erővel most mindenki verhetné a mellkasát, hogy ő volt a legjobb, mikor ezt senki sem tudja rajta kívül. -utalok arra, hogy nekem például gőzöm nincs, ki min ment keresztül. Csak a saját történetemet ismerem, a pókokat, a gonosz Normot, és a Csuklyást a ketrecben.
A folytatást meg már inkább nem veszem magamra. Tudom, milyen vagyok, hogy néha ostobább vagyok egy tyúknál, és ha túlteng bennem a szimpla jókedv, az olyan hatást kelt, mintha füvet szívtam volna. De ettől még nem hiszem, hogy nem-normális lennék.
-Akkor most hazamehetünk végre...? -kérdezem olyan halkan, hogy szerintem nem is hallja senki rajtam kívül. Álomkelő a lábamhoz tipeg kis tappancsain és egyiket a nadrágomnak támasztja, mintha azt mondaná, most már nem lesz semmi baj.
Remélem igazad van, kicsi drágám.

Sajnálatos módon ahogy megpróbáltam elosonni, már ugorhattam is vissza fedezékbe nehogy lebukjak. Nem olyan kellemes várni, hogy elmenjen ez az izé, ameddig mások már tovább is haladtak a küldetésben. Csendesen meglapulva a szobor mögött, onnan néha kilesve figyelem a szörnyet ami még mindig ott alszik. Egészen, ameddig. A szörnyeteg szeme hirtelen kipattan, és elrugaszkodik a talajtól, hogy a magasba emelkedve, áttörhesse az üvegkupolát, mellyel üvegszilánk esőt zúdíthatna ránk, ha az nem esne pixelekre még időben. Bár a házról ezt nem lehet elmondani, hogy túlzottan épségben megúszta, hiszen elkezd remegni, és omladozni. Nem is nagyon kell várni a habozásom miatt. Amint az első darab elkezd felém repülni a plafonról, már vetődök is arrébb, majd rajtállásból megiramodva, a kinyíló bejárati ajtó felé veszem az irányt, hogy távozási célból, kijáratként használva, kivágódok rajta, hogy engem biztosan ne temessen maga alá ez a mesterséges rom. Szégyen lenne pont így meghalni, ha már megölni eddig nem sikerült. Nem mintha, olyan sok lehetőség lett volna eddig rá... Ahogy nézem nagyjából mindenkinek sikerül kijutnia, így én sem maradok túl közel az épülethez, ami bármelyik pillanatban a nyakunkba omolhatott volna. A többiekkel együtt biztonságos távolságba érve megállok pár pillanatra, miközben mások máris magyarázni kezdenek. Az egyik eleinte csak annyit mond, hogy béke poraira, bár itt inkább pixeljeire. De aztán hamar feltűnt az egyik halottnak vélt játékos, aki megállás nélkül szövegelt, meg az egyik játékost kezdte el szorongatni. Én inkább csak egy helyben állva figyeltem a jelenetet, és megvakartam a tarkómat egy halk sóhajtás közben. Amikor viszont a másik azt mondja rá, hogy idióta, bár nem nagyon ismerem őket,valamiért reflex szerűen bólintok egyet, és fejemre húzom a csuklyámat. Egy darabig még figyelek, miközben kezeimet a nadrágzsebekbe rejtem, majd miután a volt íjászunk padlót fogott, a nagyképű önjelölt istenecskénk meg magyarázott neki valamit, csak egyszerűen elindulok egyenesen előre egy sóhajtás kíséretében. Nekem sem éppen a legjobb a jellemem, de azért ez még szerintem is bajos. Ahogy ellépdelek a többiek mellett, kihúzom jobbomat a zsebemből, és felemelve intek nekik.
- Inkább éljétek túl.
Vetem oda még szintén köszönés ként, aztán kezemet újból zsebembe rejtve elsétálok.

Mielőtt még nekikezdhettem volna a cserélgetős ötletemnek, a lány akivel bujkáltam visszafogott, és igaza is volt, a szörny ébredezni kezdett, majd heves szárnycsapkodásba kezdett. Az épület megremegett, majd mielőtt még bármit is tehettünk volna felreppent és darabokra zúzta az épület tetején lévő hatalmas üveg kupolát. A ház tartópillérei nem tűntek már olyan biztonságosnak mint korábban, sőt néhány kicsit remegni valamelyik meg egyenesen dőlésnek indult. Hatalmasat nyeltem mielőtt még feleszmélhettem volna mi is történik a lány felordított, hogy el kell tűnnünk innen de most rögtön. Szélsebesen rohantam utána, és még ép időben sikerült kijutni az omladozó házból. Az épület előtt viszont nem kis meglepetés fogadott, az idegesítő rózsaszín lányka is felbukkant és már el is kezdett darálni mindenféle hülyeséget.
- Néni, én halhatatlan vagyok. - húztam ki magam büszkén, idióta mosolyt erőltetve az arcomra. Pedig valójában még annyi kérdésem lenne, és ezt mind ahhoz aki iderendelt minket. Mi volt az a szörnyeteg és mi értelme volt az egésznek? Na meg persze, mért kellett megölnie vöröst? Talán ezekre a kérdéseimre már soha sem kapok választ. Először odasétálok a lányhoz akivel osztoztam a szekrényen.
- Izé, Köszi, hogy visszatartottál, ha nem szólsz, most halott lennék. - Talán a küldetés alatt ő volt a legszimpatikusabb, nem sietett nem idegeskedett, nem tett meggondolatlan dolgokat. Igazi vezető egyéniség..persze csak utánam. Amíg a többiek próbáltak feleszmélni a sokkból, illetve megbeszélték az élményeik, én a romok felé vettem az irányt, körbenézni, hátha maradt valami nyom bármi amiből megtudhatok valamit. Feljegyzések, vagy netalántán a Csuklyás alak. A kisebb kődarabokat és összetört bútorokat még könnyűszerrel odébb tudtam dobálni, de amint valami nagyobb tárgyba ütköztem arrébb araszoltam, és ott folytattam a munkálatokat. Én ezt nem fogadom el, még nem végeztünk. Ha kell áttúrok mindent, az a szemét.. Mért kellett lebontania az épületet, amikor már olyan közel jártam.

OFF: Jól van, Ixion nem írt, nem várok, bocsánat!

ahogy mentek el, látjátok, hogy három nagy szintű játékos, köztük a Judy által látott jóképű férfi is rohan az épülethez, ami addigra már szétomlott.
- A fenébe! - Káromkodik az egyik játékos. - Megszökött megint!
- És lehet, vitte a foglyokat is.
- Akkor se adhatjuk fel, a többi játékos érdekében! - hangzik el az alábbi párbeszéd a kics trióból, majd elindultak útjukra.

Az 5-ös szint egy sötét barlangjában denevérszerű lények hangját lehet hallani, ketrecek mindenhol, a barlang végében meg a mosolygós szövögeti terveit a következő áldozatok fogadására.
- Ha a kis szépségem jól csinál mindent, olyan erős leszek, hogy Kayaba sem fog tudni megállítani... és akkor én leszek a játék ura! - Majd őrült kacagásba kezd...

ÉS VÉGE A KÜLDETÉSNEK, KÖSZÖNÖM A RÉSZVÉTELT!

És elnézést kérek a rossz végéért, kárpótlásul megkérem Kayaba-t, hogy mindenki kapjon valami tárgyat is a jutalomhoz!