[Stella 1. kör] Tachibana Makoto vs Tatsuki Ranmaru

Artemis a kezemben pihent, együtt vártuk ellenfelünket. Az elmúlt órák eseményei mögöttünk zajongtak már, a fejünkben siserahadként vijjogtak, majd ahogy a másodpercek és a szívdobbanások teltek, idő múlt el idő után számolatlanul, minden elcsöndesedett. Hamarosan már csak ketten álltunk egymás mellett Artemisszel, és vártunk a gongra, hogy a számláló a végére érjen, mi pedig nekilendülhessünk.
Rengeteg küzdelem volt már mögöttem, megkockáztatom: az egyik legtöbb. Félelem költözött volna a szívembe, ha mondjuk Saito-val kerülök szembe, esetleg Mirikával, de erről a nyikhaj lovagról még nem hallottam. Érdeklődésemet nem keltette fel különösebben, biztos voltam a dolgomban. Artemis ellen, és ellenem esélye sincs. Ezt pedig már az első lövésekkel a tudtára is akartam hozni, így amint a gong elhangzott, nekilendültem…

(off)Nekem gyanús, hogy Ran életéből vontad le a saját sebzését. Tachinak 66 élete maradt. Először 1-el ütötte túl Ran, a 19-et pedig már 4-el (Artemis lövései egyre erősebbek. Első 22-t sebez, második 23-mat, harmadik 24-et, és itt megáll), így 65 élete maradt Tachinak. Vagy rosszul látom? (/off)


Játszi könnyedséggel hajoltam el a csapása elől, közelharci tapasztalatom lassú gyarapodása és a lovagokra jellemző lassúság megpecsételte a sorsát. Ebben teljesen biztos voltam. Sajnáltam, hogy Artemisnek ideje sem lesz, hogy igazán belelendüljön, így nem élvezhetjük majd ki még a küzdelem igazi sava-borsát. Majd a következő ellenféllel szemben – biztosítottam saját magamat, miközben megadtam az utolsó kegyelemdöféseket a fiúnak. – Nem szégyen a Fénytől és annak birtoklójától elesni – biztosítottam a fiút…

(off)Semmi gond, csodálom, hogy még tudsz számolni. (/off)


– Hogy… micsoda – igazítottam meg a szemüvegemet. Arra számítottam, hogy a csatának már vége is lesz. Gyors küzdelem volt, szépen harcolt, bár túl sokat nem tudott mutatni, de ezt nem is rónám fel neki, hiszen engem kapott ellenfélnek.
Megütközve figyeltem a HP bar-ját, amin még bőven volt életpont. Csapása így majdnem be is talált, az utolsó pillanatban tudtam csak elmozdulni. Rájöttem, hogy a csatának még közel sincs vége. A yaganom és a fókuszaim nélkül sokkal lassabb lett a reakcióidőm, már ami a gyanús esetek észlelését illeti. Ráadásul már a verejték is ott gyöngyözött a homlokomon.
– Megleptél! – közöltem megütközve, majd Artemisszel tüzeltem is. Próbáltam aktivizálni a yaganom, hadd lássam, hogy mi is történik itt valójában.


(off)Ha sikeres a képesség: akkor sincs semmi lényeges. Ha nem, akkor sem.
A sebzés fixen 24-es. Elkezdhettem volna ezeket kiírogatni előbb is, én is. (/off)

Savanyúan húztam el a számat. Nem sikerült aktiválnom a yaganom, de minden szava annyira egyszerű és átlátható volt, hogy sajnáltam időt fordítani a mélyebb jelentéstartalmak kibogarászására. Sokkal több tapasztalatom volt ennél a ficsúrnál, mint azt gondolta volna. A játék kezdete óta állandó kapcsolatban voltam és vagyok is lovagokkal, ismertem a harcmodorukat, küzdöttem ellenük és mellettük is. – Sokkal több vagyok annál, mint aminek hiszel engem – biztosítottam. Bár lassan haladt a küzdelem, de nem csak életpontjaim, hanem még páncélom is érintetlen volt. Győzelmem előzetes számolásaim szerint egyre nagyobb valószínűségi rátával támogattak. A kis trükkjei nem hatottak meg, nem először találkoztam velük, így nem jelentett problémát kitérni előlük. Aktiváltam volna a yaganom, de már szükségét se láttam, hogy megint próbálkozzam.
– Semmi újat nem tudsz mutatni – jegyeztem meg a szemüvegemet feltolva. Nem teljesen volt ez igaz, hiszen a pajzsával produkált harcot bár technikailag előnyösnek semmiképpen, de látványosnak nyugodtan nevezhettem. – A felszerelésed sem menthet meg előlünk, öcskös – mormoltam az orrom alatt, és Artemis-szel a végső leszámolást készültünk véghezvinni.

Két 24-es sebzés, ha sikerül.

A szavait különleges harcmodorral spékeli meg, és a találat, amely megrepeszti páncélzatom, bizony alátámasztani látszanak mondandóját. Önbizalmamon körömhegynyi rés pattan meg, azonban még páncélzatom felfogja a csapását. Nem sokkal, de erősebb annál, mint amire számítottam. – Nem szép ez a sorstól… Azzal hiteget, hogy győzhetsz – állítom, de már remeg a kezem, Artemist sem tudom biztosan fogni. Inkább leredukálom a lövéseim számát, és egyetlen szusszanásnyi pihenőt is adok magamnak, hogy újra levegőhöz jussak. Sokkal tovább húzódik ez a párbaj annál, mint amennyire elsőre számítottam volna. Tekintetemmel igyekszem követni az életcsíkját. Sokkal lassabban csökken, mint kéne… Gyanús, azonban nem jut eszembe semmilyen ötlet, amivel megszűntethetném. Másrészről talán nincs is szükség rá. Lassú víz partot mos. – A győzelem már az első csapástól kezdve az enyém. – Próbálok magabiztos mosolyt generálni. Fejedelmit.
Nehézkes.

24-es sebzés egyszer, mert fáradság befigyel.


EDIT: 83 élet, 0 páncél. Elnéztem. xD

Bevallom: unalmas volt. Számításaim szerint lassan minden esélyét elvesztette a fiú, hogy utolérhessen. Lassúsága nem volt jelentős, de éppen elég ahhoz, hogy rendre hárítani tudjak, így még csak belém se csíphessen. Egyre agresszívebben szorítottam Artemist, ahogy hang sem jött ki a torkomon, annyira vicsorogtam. Sértette a becsületemet a fiú… Megizzasztott, ez igaz, de csak mert a munka hosszan tartó és fáradságos volt, ahogy lépésről lépésre gyepáltam az életvonalát. Utolérnie… reméltem, hogy lassan már lehetetlen.
Nem volt kedvem a csevejhez, szerettem volna már túl lenni rajta. Féltem, hogy lassan képtelen leszek objektív következtetéseket levonni, és így küzdelmünk elállatiasodik majd. Szorításom Artemisen tovább erősödött. Ne engedd majd, Kedves – kértem tőle suttogva, miközben húrját feszítettem, a fegyvert magamhoz húztam, célra tartottam, lőttem!

83 élet, 0 páncél. 24-es sebzések.