Szophie vs Kyuushiro

Szép reggelünk van. Már akinek szép. Nekem az, ugyanis esik az eső. Ilyet sem gyakran látni Aincradban!
Na most, rólam tudni kell, hogy imádom az esőt. Persze ez távolról sem olyan, mint a valódi, és nyilván valami sablonos, önismétlő program az alapja, azért ez is gyönyörű.
Az utcáról fogynak a játékosok. Hát igen, nem mindenki olyan hülye, mint én, hogy ilyen időben sétálgasson. De nekem tetszik az idő, kész. Örömömre a legújabb szintlépésem is rátesz egy jó nagy lapáttal. Már majdnem akkora a gyorsaságom, mint az erőm, pedig az már nagy szó. Na jó, magamhoz képest legalábbis.
Szóval most itt állok a zuhogó esőben, és vidáman nézek körbe. Ahogy felébredtem, már jöttem is ki a Főtérre, és most itt vagyok. Veszek magamnak egy forró teát, leülök egy padra, és élvezem a szélsőséges időjárást.
Hm, nemsokára itt az ideje a komolyabb fejlődésnek. Ha ilyen tempóban folytatom, kijutok a középmezőnyből. Lelki szemeimmel már látom is magam a frontharcosok között, ahogy ütünk egy felfedezetlen bosst... persze addig még hosszú az út, de legalább már kezdem lehetségesnek érezni. Még csak kezdem, mert realista vagyok... az élen járók hatalmas léptekkel haladnak, és nekem igyekeznem kell, ha be akarom hozni őket. Márpedig be akarom. De olyan jó ez az idő, kinek van kedve harcolni? Senkinek, csak nyilván nem mindenkinek ugyanebből az okból. Én viszont nyugodtan az ég felé fordítom az arcom, és élvezem, ahogy a hűvös víz nagy cseppekben esik rám. Ennyit a nagy igyekezetről, de az vesse rám az első követ, aki még nem érzett ilyesmit...

A nap sugarai szemtelenül törtek be a szobába a függöny elhúzása után. Egy elégedetlen horkantással fordultam meg az ágyamban, megpróbálva visszasüllyedni az álom menedékébe.
- Itt az ideje indulni! - parancsolt rám egy hang.
Harcolni akar! Tudom, hogy harcolni akar!” – bosszankodtam magamban, majd egy erőteljes mozdulattal felültem. Szabad utat engedve egy ásításnak, beletúrtam a hajamba, és kidörgöltem szememből az álom utolsó morzsáit is.
A sötét felhők hajnalban is gyülekeztek, egyre többet és többet takarva el a frissen felkelt virtuális napból. Nem sokkal ebéd előtt már-már éjszakai sötétség borult a tájra, és hamarosan leesett az ezzel járó első csepp eső.
Mi kint voltunk a mezőn, mobokat öltünk.
Még ez sem zavart túlságosan, hisz vérbeli angol lévén már hozzászoktam az ilyen szomorkás időjáráshoz, sőt, a magam módján még szerettem is. Azonban amire nem számítottam, hiába voltam született angol, hogy ez a könnyed eső őrjöngő viharrá duzzad, dühös villámokkal és óriási mennydörgésekkel tarkítva. A vihar szörnyű erővel tombolt, megtépázva a fák leveleit. Ekkor bújt elő a kisgyerek Vezérből, magával hozva a félelmet. A pet, akármilyen erősen próbálta is, nem tudta megállítani a keze remegését, így inkább mögém bújt, és reménykedett, hogy a vihar minél hamarabb elvonul. Gyűlölte, amikor ennyire gyenge… gyűlölte!
~ Most nem lehet fa alá bújni, nem szabad! - Bár nem voltam biztos abban, hogy a virtuális villámok milyen szabály szerint működnek, mégis betartottam azt az íratlan szabályt, melyet már gyerekként belém vertek. Hamarosan elkezdtem a kezdetek városa felé loholni. Nem mintha attól tartanék, hogy megfázok, de amúgy sem volt jobb dolgom. No meg ilyen időben talán a küldetések száma is megszaporodik, hiszen senki nem akarja elvállalni őket. A főtér felé vettem az irányt, farkasommal karöltve. Sosem láttam, még ilyennek társamat. Teljesen kétségbe volt esve, ahogyan a szoknyámat szorongatta remegő kézzel.
Hogy ő féljen? Soha..
-Vezér? – A farkas gyermek bár összerándult a hangra, nem emelte fel a fejét. Szégyellte a gyengeségét, és dühös volt a gazdájára, amiért ilyen sebezhetőnek látja, de jelenleg a félelem uralkodott rajta. - Minden rendben? - Aggódtam érte. Mindennél jobban aggódtam. Mostanában elkomorodtam, szinte mindent egyszerű érzéketlenséggel fogadtam, viszont ez a fajta gyengeség meglepett, és egyszerre szította fel bennem az aggodalmat. Ugyanakkor itt az ideje annak is, hogy visszaadjam neki azt a fajta lenézést, amit ő tanúsított irányomba.
- Nocsak, nocsak. – Szavaimat halk kuncogás kísérte. – Talán csak nem félsz a vihartól? - gúnyos mosolyra húztam a szám. Közben letettem a küldetés elvállalásának lehetőségéről. Ilyen állapotban lehetetlen, hogy a farkasom képes lenne ilyesmire. Helyette leülünk a főtérre egy kis padra. Ugyan már volt ott egy fiú, de ő hátra döntött fejjel, lehunyt szemekkel látszólag élvezte az eső okozta örömöket.
- Elnézést a zavarásért, leülhetünk? - krdeztem azért illemtudóan, mielőtt elfoglaltuk helyünket mellette. - A barátom kissé fél a vihartól, mint láthatja, még gyermek, így ez nem is annyira meglepő. - erőltettem magamra egy mosolyt. Nem, mostanában nem voltam valamiért önmagam. Szinte az összes érzelmem színjáték volt. Tükörsima arccal végig tudnék nézni bármit. És ennek az oka? Nem tudom.. Egy jó ideje merengek magamban, társaság nélkül. Sok mindenre rájöttem, de ez sem segített szenvtelenségemen. Magam sem tudom, mire ez a nagy komorság, de nem is akarok most ezen változtatni. Jól vagyok én így is.

A társam:

Spoiler:

Lustán élvezem a lágyan szitáló esőt... na jó, a szakadó esőt. Még néhány villám is van, de nem igazán zavar. Jó itt...
Gondolataim elkalandoznak. Milyen lennék frontharcosként? Bátor? Merész? Önfeláldozó? Dehogyis... a franc szalad bele egy eleve vesztes szituációba, ha nincs rá különösebb oka. A kockázat mindennapi dolog, és ésszerű is, de ha a bátorság és a merészség átcsap vakmerőségbe, akkor bukott minden. Persze, támadnék, nem féltve az életcsíkomat, de... franc tudja, nem voltam még ilyen helyzetben?
...nem? Dehogynem...
És megint. Megint felvillan előttem, ahogy kardommal újra és újra lecsapok a vörös indikátoros fazonra. Mit akartam? Egyértelműen vesztes szituáció volt... vagy azért más, mert láttam egy gyilkosságot? Nem tudom! De... hát...
...lehet, hogy megint megcsinálnám? Lehet, hogy megint kockáztatnám az életem ilyen kilátástalan helyzetben? Talán... talán vagyok ilyen hülye. Én, akit a való életben is nagyszerű stratégának ismertek el... én vagyok a legbizonytalanabb a csatatéren.
Nem kicsit depressziós gondolataimból egy lány hangja zökkent ki. Hm? Kinyitom a szemem, és furcsa látvány tárul a szemem elé. Két játékos? Egy lány, és egy fiatalabb fiú, aki érdekes állatfüleket visel. Biztos a menüjében birizgált, a divat agyament dolgokra képes...
-Persze, nyugodtan. - válaszolom. Mivel amúgy is a pad szélén ülök, nem kell arrébbcsusszannom.
-Régebben én is féltem a vihartól. De az esőt mindig is szerettem, és lassacskán megszoktam a villámokat, a mennydörgést is. - na ne, a költői és filozofikus énemet mélyen elrejtem. Nincs kedvem bonyolult körmondatokban fogalmazni, mint ahogy néha teszem. Inkább csendben maradok, és élvezem tovább az esőt. Talán beszélgetni akarnak, nem is ellenkeznék, de pillanatnyilag meglehetősen lusta vagyok. Hát Istenem, mindenkinek lehetnek hibái...

A fiú meglepően morog beszédem után. Morog? Hm, tényleg érdekes ez a mostani divat. Soha nem értettem, mire jók az állatfülek, ráadásul ez a furcsa morgás is... biztos sokat gyakorolta. De mindegy, az ő dolga, nem az enyém. Ha ezt szereti, akkor engem nem zavar, mindenki őrült egy kicsit. A baj ott kezdődik, mikor ez az őrület túllépi a 'kicsit' fogalmát.
Kicsit morgós személyiség? Igen, hallom. A nevetésen kicsit meglepődöm, nem kevésbé az utána következő mondatokon.
Ez a lány szabályosan szívatja a fiút! Egyre érdekesebb.
Pislogok párat, majd felfigyelek a küldetés szóra. Fejlődés, yeah! Ezt a témát szeretem.
-Tehát küldetést akartatok teljesíteni? Hát, a vihartól való félelem eléggé rossz lehet. Ne bántsd szegényt, hisz ő is ember. - miért is szállok be a szívatásba? Nem tudom, csak úgy. Mintha jóindulatúan a fiú pártjára állnék, de ismerem én az ilyet. Ha most nem támad nekem, akkor soha, már amennyire meg tudom ítélni a reakcióimból. Hacsak nem fogja fel, hogy itt nem tud megsebezni. Végül is mindegy, a hátracsapó effekt sem kellemes...
Szóval hogy miért is csinálom ezt az egészet? Nem tudom, de az a furcsa morgás érdekes. Talán csak szeretnék többet megtudni róla. Úgyhogy marad az ártatlan arc, és figyelem a reakciókat.
Tessék, máris megérte kijönni az esőbe, úgy tűnik. Két furcsa alakkal találkozni mindig nagy élmény, úgyhogy izgalmasnak tűnnek a dolgok. Hergelés? Ugyan! Csak baráti pártfogás, nem igaz?
Tényleg, hányas szinten lehetnek? Talán kezdők, talán frontharcosok. Igazság szerint nem látok rajtuk sem erőt, se noobságot. Biztos csak az eső miatt...

[off]Elnézést a várakoztatásért.[/off]

A fiú meglehetősen keménynek mutatja magát, de a viselkedése megcáfolja ezt a jelzőt. A 'kiscicám' szóra pislogok párat, hiszen ha már állathoz kell hasonlítani, akkor valamilyen kutyához hasonlít jobban, de mindegy. Viszont a lány is visszakapja keményen az oltást, ahogy az egy megjátszott agresszív kisfiúhoz illik.
...hogy?
...mi?
Felfigyelek a 'bossharc' szóra. Természetesen nyugodt az arcom, egyáltalán nem mutatok érzelmet, de akkor is... Frontharcosok? Újabb csodálatos vereség, oké, rendben. Ezt máris elkönyvelem magamban, csak aztán válaszolok a 'kiscicának'.
-Én egy szóval sem mondtam, hogy odavagyok magamért. Sem azt, hogy nem versz le. Ha tényleg frontharcosok vagytok mindketten, akkor esélyem sincs ellened, de ha harcolni akarsz, rendben. Legalább fejlődöm valamennyit. - hangom nem inog meg, és nyugodtan nézek a fiú szemébe. Vajon milyen kasztú lehet? Fegyvert nem látok nála, így nyilván az inventoryjában van. A kis harcias, könnyen kihív másokat... bár én inkább nem mondok semmit.
-De miért kellene kimennünk a mezőre azért, hogy harcoljunk? Hiszen ez a terep is kiválóan alkalmas rá. - persze, ott menőbb, de ez egyáltalán nem érdekel. Itt is ugyanúgy péppé tudom veretni magam, mint odakint, akkor minek sétáljak annyit? Az olyan fárasztó.
Testtartásom nyugodt, nem árulkodik az elkövetkező harcról. Persze, fel fogok készülni, de azt várom, hogy a fiú küldje a felkérést. Hiszen ő hívott ki, vagy mi.
Mindenesetre ez tényleg vicces lesz. Én egy frontharcos ellen... csináltam már ilyet, és mondhatom, hogy... hm... érdekes volt. Tehát mit mondjak, nagy reményekkel várok a párbajra. De legalább fejlődni fogok, az is jobb, mint a semmi. Valószínűleg.

Fogjuk rá, hogy többé-kevésbé értettem. Van olyan játékos, aki annak ellenére, hogy magas szintű, nem szeret harcolni. Az, hogy a lány nem tud, kicsit érdekes, de nyilván csak nem akar.
De miért a lány beszél?
Nem a fiú hívott ki?
Most akkor mi van?
Értetlenül megyek a mező felé. A lány szóhasználata azt tükrözi, hogy ellene fogok harcolni. Vagy... mindkettőjük ellen? Egy frászt! A fiú hívott ki, vele küzdök meg, semmilyen bébiszitter nem érdekel. Nagyon nem. Ha ő is be akar szállni, én lelépek, minden lelkiismeretfurdalás és gyávaságérzet nélkül. Persze, két játékos, méghozzá két frontharcos ellen! Na, az lenne a vicces.
Alig érünk ki, a harcias 'kiscica' már rohamoz is. Érdeklődve nézem, nem is védekezem. Ha be akar sárgulni, tegye azt. Szerencsére a lány, mint egy anyuka állítja meg... hm, rokonok? Esetleg a nővére lenne?
A 'bébiszitter' fogalmát egyébként megerősíti a kis közjáték is, amit a sütivel nyomnak le. A fiú úgy hisztizik, hogy észre sem veszem, ahogy a rögtönzött felém repül. Szépen landol az arcomon, minek köszönhetően tiszta krém leszek.
Amíg törölgetem magam, eltűnődöm. Tényleg azt akarják, hogy egyedül kiálljak két frontharcos ellen? Meg a francokat. A fiúval harcolok, kész. Amit, úgy látom, ő sem nagyon sajnál.
Amikor a lány küldi a kihívást,elcsodálkozom... aztán rájövök.
Mi?
Az lehetetlen...
-Te... te egy pet vagy? - mutatok a fiúra. Homlokomon még mindig van egy krémfolt, de most speciel nem érdekel. Ahogy a felkérés sem, csak mozdulatlanul állok. Tudtommal csak állatok, meg pár mitológiai lény lehet pet... akkor ez mi a franc? Jó, a fülekre felfigyeltem, de akkor is. Egy ember? Pet? Te jó ég...

Leresztem a kezem, majd ellenfeleim beszédére figyelek.
Pet. Érdekes, az tény. Ember pet... te jó ég... na mindegy, nem az én dolgom, de akkor is meglepő egy kicsit. Na jó, nagyon.
A fiú... a pet vigyorán én is elmosolyodom. Nyugodtan, ahogy mindig is szoktam. Mindegy, hogy pet vagy játékos, akkor is fogok egy jót harcolni. Egy csapás erejéig biztos.
Na, a kezelhetetlenre én is rájköttem... persze ezt nem teszem szóvá. Na nem azért, mert nem merem, csak nem akarom. Minek? A sok beszéd fárasztó, és én nem szeretek elfáradni. Inkább csak némán nézem a gyereket. Érdekes pet, az tény, de nyilván annyiontja van, mint bármely másiknak, így nem kell különösebben félnem tőle. Mármint a kinézetétől biztosan nem. Az erejétől... hát, majd kiderül.
Mikor a lány elkezd koncentrálni, és a fiú a szemem láttára alakul át egy farkassá, elmosolyodom.
-Így valóban jobban tetszik. Nem tud annyira idegesíteni. - mondom halálos nyugalommal, mintha nem is egy frontharcos petjéről beszélnék. Mondjuk ez a tény önmagában nem nagyon izgat. A vereségtől nem félek, az értékeimet nem szezhetik meg, a becsületem nem tudják lerombolni, úgyhogy nyugodt szívvel nézek a párbaj elé.
Ja, tényleg... elfogadom a kihívás paneljét, és az egy perc alatt a kardomat erősen szorítva támadóállásba helyezkedem.
-Sok szerencsét a harchoz! Bár arra inkább nekem lesz szükségem. - mondom, majd támadok. Célpontom a farkas, csak hogy kiismerjem a harcmodorát. Mikor a kardom hatótávolságába kerül, balról jobbra, a feje felé vágok egyet. Talán sikerül, talán nem. Az mindenesetre biztos, hogy én mindent bele fogok adni...

- Így valóban jobban tetszik. Nem tud annyira idegesíteni. - közli. Nos igen, engem is nagyon idegesít a beszélő petem.. Egyszerűen szörnyű! Mindig beszólogat, olt, egyszerűen nem hagy békén.. De ezzel nem lehet mit kezdeni. Na meg ott van az a tény is, hogy ebben az állapotában viszont sokkal macerásabb vele. Sok helyen a kutya tilalom miatt kint kell maradnia, így egy cukrászdába például nem mehetünk be együtt. Meg azért jó társaság néha napján, és arról se feledkezzünk meg, hogy amikor én nem figyelek valamire oda, ő biztosan figyel, így utólag el tudja mesélni nekem, hogy miről maradtam le. Egyszóval ez a forma jó is, meg rossz is, mindenesetre eléggé utálja ahhoz, hogy ne használjuk szinte sose a régi, négy lábú alakját. Most viszont így fog harcolni, ha tetszik neki, ha nem!
Elfogadta a kihívásomat, így már nyugodtan kezdhettük is a harcot. Természetesen fél életeset, ahogy ezt mindig is szoktuk.
- Sok szerencsét a harchoz! Bár arra inkább nekem lesz szükségem. - mondja ellenfelem, amin jót kuncogok. EL játszadozunk vele, úgy sincs jobb dolgunk. Aztán még az is lehet, hogy ő győz, ha rajtam múlna, még engedném is, hadd nőjön az önbizalma.. Csak hát ezzel annyi a gond, hogy Vezér tuti nem engedi. Utálja a vereséget, és legszívesebben az összes ellenfelét szétcincálná apró kicsi pixel darabokra. Ha engedném.. Mert az indikátorunk színéből nem engedek. Ördögi pet, jó gazdival.. Ő harcolhat, de nem ölhet, ez a mi kimondatlan egyességünk.
Ellenfelünk rohamoz, és sajnos egy rossz ellenfelet választ. Ugyanis a petet támadja, aki ettől igencsak megvadul. Természetesen lusta kitérni a vágás elől, így sebeződik, de ugyanabban az időpontban hatalmasat ugrik, és megpróbálja a fiút megharapni. El is felejtettem, hogy ilyesmire is képes, mivel emberi formájában ezt nem használja, Fura is lenne, ha harapna egy ember.. Ember pet.. Szóval olyankor leginkább karmol. A fiú szívós, és elszánt. Tetszett nekem ez az egész..

Vezér Hp: 35 - 13 = 22

Őszintén szólva kicsit csodálkozom a farkason. Nem is próbálja meg kikerülni a támadásomat... kényelmesen bevárja, ahogy vörös pixelcsíkot hasítok a testébe, majd ugrik.
Meglepődök... ilyen gyors? Hiszen én is gyorsaságra gyúrok, de ez elképesztő! Kardomat magam elé emelem, de nem sikerül kivédenem a támadást.
Mikor a fogak a testembe mélyednek, bevallom őszintén, fájdalomra számítok, és összerezzenek... a fegyvereket már megszoktam, de ez túl valósághű.
Persze aztán eszembe jut, hogy itt nincs testifájdalom. Igaz, hogy Asuka valós, fizikai szenvedést okozott az idiotizmusával, de az egy kivételes eset volt, és amúgy is az elmém generálta a szenvedést. A tényleges fájdalomtól ebben a virtuális világban nem kell tartanom, csak a haláltól. Ezt a Damoklész kartjaként lebegő veszélyt pedig már megszoktam. Persze, bármelyik pillanatban meghalhatok, akár most is. Azonban ez nem áll szándékomban. Még nem.
Viszont... mi? Gyors, oké, aláírom, rendben van. Az már meglepőbb, hogy... ennyi volt a párbaj. Vége van. Az életem sárgában, ellenfele(i)m feje fölött a 'winner' felirat, minden, ami ilyenkor lenni szokott. Vesztettem. Vesztettem? One-hit párbaj? Izgalmas, mondhatom.
Kardom leeresztem, majd a farkas felé fordulok. Felőlem most már nyugodtan visszaalakulhat... igazság szerint jobb is lenne. Akkor legalább tudna válaszolni. Bár nem biztos, hogy a beszédképesség nála előny.
-Gratulálok, nyertél. Ezt akartad? - kérdezem. Az eső még jobban szakadni kezd. Elmosolyodom, nyugodtan, békésen.
-Frontharcosként gondoltam, hogy érdekes lesz a párbaj. Pet létedre meglehetősen agresszív vagy, emellett nemcsak az erőd, de a tapasztalatod is nyilvánvalóan magasabb az enyémnél. Mondhatom, nagy dicsőség lehet ez neked.
Sóhajtok egyet... nem akarok én alázni, csak hát ő hívott ki. Sajnálom, ennyi jár nekem.
-Talán túlzás lenne azt mondani, hogy élvezetes volt ez a párbaj, de mindenesetre köszönöm nektek. Egyet mondj még meg. - utolsó szavaim a lányhoz intézem.
-Hány bossharcnál voltatok ott eddig?
Ha megkapom a választ, bólintok, intek egyet búcsúzóul, majd lelépek. Nem a városba, hanem az erdő felé. Ha már itt vagyok, irtok pár mobot, az sosem árt...

[off] Köszönöm a párbajt! Ha nem is volt hosszú, Vezér... hm... 'kezelhetetlenségét' élveztem. [/off]

Egy harapás, ennyi. Elmondható, hogy Vezér nem szeret játszadozni ellenfelével. Elintézte, vége. Nyertünk, és elzártnak lehet tekinteni az egészet.
- Azért nem kell ennyire gorombán beszélni Vezérrel! Nem az ő hibája, hogy csak ennyit bírtál ki. - vetettem oda ellenfelünknek, mert nem tetszett, ahogy farkasommal beszél. - Egyszerűen nem szereti húzni az időt, és játszadozni. Te meg egyenlőre egyszerű ellenfél voltál neki. Nagyon sajnálom, hogy csak ennyi volt ez a harc. A nevem Szophie egyébként, ellenfeled pedig a mindig morcos Vezér. Benned kit tisztelhetünk? Mindenesetre remélem nem riasztottunk el annyira, és szeretnélek meghívni valamire, ha eljössz velem. Amolyan fájdalom díjként.. Remélem mindezektől függetlenül lehetünk barátok.^^ Eddig két harcon voltunk ott, és most megyünk majd a harmadikra. Egyébként pedig szerintem te is hamar utol érsz bennünket, nem úgy tűnik, hogy nagyon gyenge lennél. Szeretnélek majd egyszer viszont látni egy ilyenen, az oldaladon harcolni, ha lehet. - mosolyogtam őszintén. Szinte biztos voltam benne, hogy lesz erre majd lehetőségünk még. Nagyon lelkesnek tűnt a bossal kapcsolatban, és velem ellentétben szerintem ő nagyon szeretne részt venni egy ilyen harcon. - Egyébként én.. vagyis mi sem vagyunk tapasztaltak azokhoz képest, akik az elejétől kezdve részt vesznek ezeken. És bár látszólag erősek vagyunk, én mindig félek, és egyáltalán nem vagyok megelégedve a pontjaimmal. A gyorsaságomon még jó sokat lehetne fejleszteni, és az irányításom sem az első.. De büszke vagyok arra, amit elértem. Jó dolog az elsők között harcolni, de félelmetes is. Ha nem lenne az akadékoskodó petem, valószínűleg még mindig az első szinten kullognék. Ehelyett egy előkelő céh tagja vagyok, magas szinttel, és.. Egyszóval sok mindent köszönhetek Vezérnek. Még ha gonosz alvilági szőrmók, akkor is.

/nem úszod meg, te írod a zárást..Kérem a választ a kérdéseimre./

[off] Ehh... ennyire meg akarsz dolgoztatni? [/off]

Most mit mondjak? Én tisztában vagyok azzal, hogy gyenge vagyok, nem kell emlékeztetni rá.
-Annak, hogy miért vagyok gyenge, megvan az oka. - csak ennyit mondok. Arcom egy pillanatra... hm, bosszúálló, dühös, talán... elégedett?
A francba! Nem tudtam megőrizni a nyugalmamat. Hiába, a gyilkosokat sosem tudom elfogadni. Persze rögtön visszanyerem nyugalmamat, és hallgatom a lány monológját.
-Én Kyuushiro vagyok. - érdekes, eszembe sem jut, hogy ez nem a valódi nevem. Bemutatkozom a nevemen, kész. Ennyire megszoktam volna ezt a világot?
Két bossharc? Az azért szép. Az, hogy szeretne az oldalamon harcolni... megtisztelő. Egyelőre nem sokat érek ellene, az tény. Majd ha egy támadásnál tovább bírom, talán kezd alakulni az ügy. És nem gyúrt irányításra? Na, kösz. Biztató. Mindenesetre kedves lány, valószínűleg nem fog kirabolni, vagy ilyesmi.
-Nem vagyok gyenge? Hát, nem tudom... az tény, hogy egy mostani frontharcos csapatban nem sokat érnék. De azért köszönöm. A gyors fejlődés pedig... igyekszem, de nem tölthetem az egész napom mobolással.
Felfigyelek egy félmondatra. '...akik az elejétől fogva részt vesznek ezeken...' Ő is lemaradt? És így be tudta hozni? Hát, akkor nekem is lehet esélyem. Bár nekem nincs egy idegesítő petem, nincs is szükségem rá. Csak néha vagyok lusta, például arrébbmenni két képést, meg ilyenek...
-A meghívást pedig köszönöm, és elfogadom. Ha már ilyen hosszú és izgalmas párbajt vívtunk, nem árthat meg egy ital... vagy amit szeretnél.
Igazából ötletem sincs, hova menjünk, úgyhogy várok a lányra. A Sword and Phoenixben már voltam párszor, esetleg a Sweet Dreams? Hm, az meglehetősen drága. Biztos ismer valami jó helyet, nem tudom...

[off] És akkor még egyszer: köszönöm a párbajt! Indítványozom, hogy a meghívást rendezzük le egy ismerkedős formájában. [/off]