Ran vs Rita

A meghívás befutott, a menüm felpityegett, erősebben szorítottam rá Artemisre, halkan sóhajtottam. Fülledt volt a levegő, vakító a napsütés, gyorsan fogyott a kitartásom, miközben átvágtam egy tisztáson. Mögöttem kész falka rohant. Artemis igyekezett írtani őket, sebzése egyre erősebb és erősebb lett minden nyíllal. Fogyni kezdtek. Ahogy a kitartáspontjaim is. Már erősen lihegtem, életpontjaim sárgában csillogtak.
Próbálgattam az akrobatikám, ahogy fókuszaim szerint holt térben voltam hozzájuk képest, aktiváltam a lopakodásom mellé. Kellett találnom egy helyet, ahol a mobok elvesztik az érdeklődésük utánam, és amíg kevéske MI-jükkel nem sütnek ki jobb taktikát, magukban ácsorognak. Én pedig legalább végre levegőhöz juthatok.
Egy termetes fa tövének dőltem, törzséhez érintettem Artemist. Mind a ketten megpihentünk kicsit. Addig is, hogy valamivel elüssem az időt, gyorsan lehívtam a menümet. Néhány pillanat alatt átfutottam az üzenetet. Az arcomra ideges, derült vigyor költözött. Boldogságot éreztem a PM miatt. Természetesen elfogadtam, biztosítottam Ritát, hogy mindenképpen ott leszek a megadott helyen és időben.
A fejemben újabb küldetésleírás aktiválódott. Leírása szerint Ritával el kell mélyítenem a kapcsolatunkat. Csatoltam hozzá korábban már archivált eseményeket:
Első közös küldetés – nem volt felhőtlen viszony. Viszont egy halál közeli élmény közös megélése csodára képes.
További közös küldetések, játékok, kapcsolatok, információk – Rita nagylány már. JL-es lett. Kihívása sok izgalmat rejt magában, még érdekes is lehet.
Miután mindezeket tisztáztam magamban, mélyet sóhajtottam, ellenőrizve, hogy a légzésem ritmusa normalizálódott. Helyes – bólintottam magamban, majd már el is rugaszkodtam a fától, hogy Artemisszel végre pontot tegyünk ennek a gyakásnak a végére.

– Szervusz! – köszöntöttem Ritát. Benn vártam már rá. Nem akartam megváratni. Egy hölgyet nem illik. Teljes felszerelésben voltam. Tudtam, hogy szintben jóval alattam van, de korábban már tapasztaltam, hogy más frontharcosok teljes felszerelése milyen komoly plusszokat tud adni nekik. Mintha még én lennék hátrányban. Ezért sutba dobtam korábbi gátlásaimat, és még Bőr Sisakom is a fejemre tettem. Minden ott volt rajtam. Kezemben pedig természetesen ott volt Artemis. – Nos? – kérdeztem, enyhén felszegett fejjel. Azt hiszem, mosoly táncolt az arcomon.

Fókuszaim Ritán táncoltak, idegesen követték minden egyes mozdulatukat. Nem vagyok túl jó a testbeszéd olvasásában, de ahogy ez a lány bevonult… erősebben kezdtem kezemben tartani Artemist. Nyilvánvaló volt, hogy szépen kinőtte magát, és helyes döntésnek bizonyult teljes felszerelésem használata. Szükségem is lesz rá. Felismertem a Gyorstalpalót. Hoku lábán láthattam ilyet először, de azóta egyre elterjedtebb volt. Valóban egyedi volt a lány öltözéke, biztos voltam benne, hogy a statmódosítók szoros küzdelmet fognak eredményezni.
– Ahogy neked tetszik, úgy megfelel nekem is – mondtam. Nem ez volt a teljes igazság. Cselt szimatoltam a döntés mögött. Emlékeim között kutatva úgy emlékeztem, hogy a lány gyors volt és erős. A kitartásával sem volt gond. És a páncéljával sem. Be kellett vallanom: egyáltalán nem tudtam, milyen erősségei vannak, csak találgatni tudok legfeljebb.
Ő sem volt túl szószátyár. Ez tetszett. Semmi értelme annak, ha felesleges csacsogással próbálja valaki levezetni a plusz feszültséget. Ellenben… – Miért gondoltál rám? – kérdeztem, amikor már régen lefelé pörgött a felkészülési idő. Igyekeztem minél nagyobb távolságot felvenni közötte és közöttem. Hogy legalább ennyi esélyem legyen.
Lopakodás, akrobatika – ismételgettem magamban a két aktív skillemet. A harcterek nem túl mozgékony, passzív szereplője voltam eddig, és problémát jelentett, hogy most cikázva és ugrálva kell harcolnom. Viszont a kihívásokból levont tapasztalat alapján ez létszükséglet volt.

Meg akartam lepni a lányt, és gondoltam, hogy ehhez a legjobb, ha váratlanul cselekszem: amint lejárt a visszaszámlálás, futni kezdtem felé. Nem teljes sebességgel, nem ez volt a célom, de azért elég tempósan. Közben Artemis fénynyilai már száguldottak is Rita felé… Egy, kettő, három. Zene volt füleimnek Artemis húrjának újabb és újabb pendülése. Ezt gyorsan lerendezzük, ha rajtam múlik. Főleg first strike-ban.

Úgy látszik az íjász fiúnak is teljesen mindegy milyen módban játszunk.
-Akkor legyen First Strike! – Böktem rá a felkérésre. Még az idő pörgött Ran egy egyszerű kérdést tett fel nekem. Miért őt választottam ellenfélnek? Erre csak elmosolyodtam és pár pillanatra lehajtottam a fejem majd újra a szemébe néztem.
- Röviden és tömören. Dicsőségért! – Böktem ki a választ. – A top játékosok között vagy számon tartva emiatt sokan felnéznek rád vagy épp irigyelnek de viszont ismerlek valamelyest. A gyengepontjaid és az erősségeid egyaránt ami hasznomra lehetnek és előnyt kovácsolhatok. Ezért is gondoltam, hogy tökéletes kezdő ellenfél leszel ahhoz, hogy a csúcsra törjek. Erős de korán sem legyőzhetetlen. – Gondoltam fölösleges lenne kerülgetni a forró kását így őszinte választ adtam. Alig néhány másodperc maradt csupán. – Győzzön a jobbik! – Vettem még oda épp a jelző hang megkezdése előtt. Amint a számláló lenullázódott ellenfelem már mozgásba is lendült de meglepetésemre felém kezdett el rohanni sőt három nyilat is kilőtt felém amik ijesztő sebességgel közelítettek felém.
- Nocsak! – szólaltam fel magamban a meglepő húzást követően, kíváncsi vagyok mi lehet a célja ezzel. Talán óvatosan kellene hozzá állnom de ugyanakkor egy ilyen lehetőséget a támadásra nem szalaszthatok el talán később nem is tudnám ennyire lecsökkenteni a távolságot mint most.
- Nirgal! – Kiáltottam mire az égen megjelent az „idéző kör” és onnan kiugrott a hatalmas tigris útját állva a három nyílvesszőnek. A páncélom megsemmisült és az életpontjaimból is veszítettem egy kis adagot de még így is jócskán sikerült lecsökkentem a bekapott sebzés mértékét. Azonban én sem voltam rest amint Nirgal megjelent rohanni kezdtem felé majd felugrottam a még jelenlevő tigris hátára ahol célba veszem Rant és egy újabb méretes ugrást követően a levegőbe emelkedem. Bíztam benne, hogy mikor Ran megint megpillant ráugorva a tigrisre kilő pár nyilat felém és így tudom, úgy időzíteni az ugrást, hogy könnyen kitérjek előle. A levegőben dobok egy szaltót picit megnehezítve, hogy eltaláljanak plusz látvány elemnek sem utolsó közben pedig aktiválom a másik képességemet is eddigre már bőven a hatósugarán belül kell Rannak tartózkodnia ami ha sikerül akkor már a leérkezésemet nem is fogja érzékelni csupán mikor landolás előtt belé mélyesztem a kardomat és zárásként igyekszem úgy leérkezni, hogy mögé kerüljek de már fordulok is, hogy lássam miként ragál a történésekre.

/Ha minden úgy alakul ahogy terveztem akkor összesen 17 pontot veszitek (12 páncél 5 élet maradt 40 életem) és 26 sebzést okozok a skilljeim pedig töltődnek/

Gome, hogy így belecsapok a lecsóba de nem hagyhattam ki a lehetőséget ^^

- Dicsőségért? - morogtam meglepetten. Nem erre a válaszra számítottam. Tanácstalanul álltam előtte, hogy legyőzésem milyen dicsőséget fog adni számára, azonban a válasz homályba veszett. Haloványan felderengett valami válasz-féleség, de nem volt időm foglalkozni vele. A küzdelem megindult.

Taktikámnak meglett az eredménye, a nonverbális jelek nyilvánvalóvá tették, hogy sikerült meglepnem Ritát a rohanásommal, nem számított arra, hogy még csak meg sem próbálom fenntartani a közöttünk lévő távolságot. Artemis megbízhatóan töltötte újra a nyilaimat. Örültem, hogy együtt dolgozhatom vele. Ez jelentősen csökkentette a reakcióidőmet, nem kellett állandóan a tegezemhez kapkodnom.
Láthatóan bőven elég volt mindez ahhoz, hogy Rita élete hamarosan a felére csökkenjen. Nem öntött el a boldogság, sőt, kicsit csalódtam is. Ennyi lett volna ez a küzdelem? Nevetséges!
A pálfordulás nem sokat váratott magára, túl könnyen ment volna ez így. A hatalmas tigrisről alig bírtam elszakítani a fókuszaimat. Próbáltam volna Ritára koncentrálni, de pokoli ügyességgel mozgott. Artemis nyilai úgy röppentek el mellettük, mintha a kezem remegett volna. Yaganom volt az egyedüli megmentőm, aminek segítségével át tudtam kicsit is látni a küzdelmünkben kialakult hirtelen változások egész garmadáját. Meg kellett állapítanom: a kardforgató nagyon gyorsan fordított. Épp elhatározásra jutottam, hogy…
Villanás!

Rita ott volt közvetlenül előttem, életpontjaim lefelé peregtek. Mintha újraindultam volna, úgy néztem rá, fogalmam sem volt, mi történt hirtelen. Yaganom aktiválódott, fókuszaim szétszóródtak… Mi történt?!
Egy pillanatnyi dermedtség után már lendülök is hátra, el, messze, távolabb a csatától. Túlságosan a sűrűjébe merültem. Nem értem, mi történhetett. Teljes zavarral markolok rá Artemisre, méretes távolság kiépítése a célom köztem és Rita között. Döbbenten szuszogok, nem emelem támadásra az íjam.
– Ez mi a fene volt?! – remeg az ajkam is, ahogy odakiabálok hozzá. Nehezen szedem ráncba a gondolataimat. Leginkább sehogy. Valahogy nem száll meg az ihlet azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi is mehetett végbe itt az imént.

– Oh… Oh! – támasztékot kaptam arra vonatkozóan, hogy pontosan miben is kell gondolkoznom, már ami az iméntieket illeti. Rá kellett jönnöm: nem ismerem Rita képességét. Emlékeim között kutatva legalábbis nem emlékszem, hogy használt volna ilyesmit olyan alkalommal, amikor együtt voltunk. Vagy ha használt is, nem ilyet. Ez valami más volt. Új.
Tudom, hogy Artemis sebzése nem olyan vérmes, mint amilyen lehetne. – Az íjász kasztot nagyon meggyengítette a nerf – magyarázkodtam. Magyarázkodtam?! Mégis miért? Dühös voltam magamra. Szedd össze magad, Tatsuki!
Igyekeztem lenyugtatni magam, hogy a fejem kitisztuljon, és végig tudjam gondolni, hogy mi is történt, mire van szükségem. Egy kérdésemre a válasz már megvan. Képességet láthattam. Rendben van, ez elindulásnak jó. Nem számítottam arra, hogy nem idomár kasztú petekre támaszkodik majd. Összezavart, hogy már el is tűnt. Kicsit végiggondolva az egészet már nem is értettem, hogy ez mire volt jó. – És most mire volt jó ez a petidézés? – szóvá tettem a gondolataimat. Gondoltam, hogy nem fog helyes, vagy kielégtő információmennyiségű vélaszt adni, de reménykedtem abban, hogy azért el tudok indulni majd valamilyen irányba.
Elhatároztam, hogy ha nem muszáj, nem engedem többször a közelembe. Nem tudom, mivel zárta rövidre az előbb, de nagyon reméltem, hogy bizonyos távolságra van szüksége az aktiválásához. És a távolság az én nagyon jó barátom.
Artemis lassan megemelkedett a kezemben. Kihúztam annyira a húrt, hogy fényvessző generálódjon, ujjammal már rá is fogtam. Egyelőre a föld felé tartottam.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen kikupálódtál… – szóltam vissza félhangosan. Nem a tekintetem, hanem a fókuszaim emeltem rá.

Én nem támadtam, ő támadt. Nem volt szimpatikus ez a elállás, úgy éreztem, a hajam szála is égnek áll ettől a lánytól. Vihar készült kitörni belőle, én éreztem. Az embernek kialakul egy hatodik érzéke, ha már sok időt töltött élet-halál harccal a SAO-ban. Jelen pillanatban ez a küzdelem bár csak fél-életig ment, éreztem, hogy egzisztenciális szempontból véresen komoly. Aki győzedelmeskedik, az a másik fölé fog kerülni. Ezt nem engedhettem meg ennek a lánynak. Nem sokra tartottam az elején, és ez mostanra sokat változott, de akkor sem lenne elfogadható, ha küzdelmünkből ő kerülne ki nyertesen. Azt aztán nem!
– Nagyon jól gondolod. Attól még ugyan olyan erősek vagyunk! – szegeztem rá Artemist. Nem lőttem, nem. Hadd meséljen. Hadd beszéljen. Hadd jöjjek rá, hogy milyen információk is lappanganak a sok beszéd mögött. Töviről hegyire próbáltam leelemezni mindent, amit mondott, de nem találtam mögöttes tartalmakat. Nem jöttem rá a helyzet nyitjára. Hiszen tényleg nem szimpatizáló felekként kezdtük, és mostanra tényleg sokat változott a közöttünk lévő felállás… Nem értek én az emberi megnyilvánulásokhoz!

Artemis elsült a kezemben. Nem véletlenül történt ez így, nem az ujjam remegése miatt oldott a zár, azért történt így, mert ennek így kellett történnie. – Elég a beszédből! – csattantam fel, félbeszakítva idézéses szószapulását, miközben a fényvessző átszelte a közöttünk lévő távolságot. Az íjat feszítettem, Artemis újabb nyilat generált rá nekem, én pedig továbbiakat küldtem az előző után. Mozgásba lendültem közben, távolodni kezdtem, hogy minél messzebb kerüljek Ritától, és a mozgás bizony nem segített a célzásban. Tudtam, hogy még a rendszer sem képes ellensúlyozni mindent. A tervem igen egyszerű volt: még néhány utolsó nyíllal levonni a lány maradék életét.

Nem akartam elmondani Ritának, hogy egyáltalán nem maradtunk erősek mi íjászok a gyengítés után. Hogy azóta is az ebből fakadó sebeimet nyalogatom, és egyébként valahol a szívem legmélyén talán még az Íjászok Szégyenét is megértem. Bár az átképzés problémát jelenthetett, komoly nehézségeket, de járunk annyira a pályák elején még, hogy egy jó csapattal, mondjuk egy konkrét céhhel a hátunk mögött mégis biztonságban legyünk, míg sikeres véget nem ér a folyamat. Az árnyharcos Rinnel való küzdőterezéseink során már tapasztaltam, milyen hatékony tud lenni, ha az embernek mind a két kezében van egy-egy fegyvere, főleg, ha mérgeket is használhat. És ha már a felszerelésnél tartottunk: a fegyvereink nem erősödtek, hiába kaptunk gyengítést a statjainkra. A legjobb fegyver is, mint ami a kezemben van, alapvetően csak egyetlen plusz sebzést ad. A többi íjász fegyver fel sem veheti vele a versenyt lassan. Artemis, a Fény egyszerűen fenomenális! És bár a többi íj megkovácsolása sem olcsó, az Ő árát is megfizettem. Méghozzá boldogan.
A nyíl elé dobott kristály megdöbbentett, főleg a másodlagos effektjével, ahogy farkasokat robbantott. Nem használtam kristályokat, nem láttam őket akcióban, ellenben ismertem régen olyan JK-t, akivel hasonlóképpen harcoltunk. Az képességhasználat volt, ez kristály. Bevált technikát alkalmazva engedtem volna közel a farkasokat, kiválasztva egyet, amelyikkel tesztelhetem a sebzésértéküket.
Újabb kristály aktiválódott, bezavart a köd. Éjjellátásom aktiválódott, de nem oldotta fel tökéletesen a ködöt. Nem akartam Artemist felesleges munkának kitenni, még akkor sem, ha éreztem, milyen készségesen simul a kezembe. Oldalra lendültem, egyrészt, hogy kitérjek a farkasok elől, másrészt, hogy elhagyjam a ködös területet. Rita gyorsan mozgott, gyorsabban, mint én, de távolodott. Úgy gondoltam, hogy itt a remek lehetőség: nyilak kész garmadáját indítottam útjának, ahogy csak tudtam, úgy pengettem Artemis húrján, a generálódó nyílvesszők suhogása volt az én hatodik szinfóniám. Rita pokoli ügyességgel mozgott, ráadásul sebes léptekkel. Nem először látott akcióban, viszont a termelődő nyilak engem végtelen mennyiségű ammo-hoz juttattak, ráadásul mivel nem kellett újratöltenem tegezből, sokat javult a reakcióidőm is…

Hihetetlen effektmennyiséget kellett feldolgoznia körülöttünk a játéknak, így komolyan felmerült bennem, hogy a NerveGearem be fog akadni, miközben a fókuszokon keresztül állandóan monitorozom a környezetemet. Ha ezért süti meg az agyamat, mert a fejesem képtelen feldolgozni az információáramlást, és tönkremegy, szentségelni fogok a kockamennyországban!
A füstködből kikerültem, a farkasok a nyomomban lihegtek, fókuszaim nagy számuk ellenére egyáltalán nem voltak elégségesek ahhoz, hogy mindent szemmel tudjak tartani. Főleg abban a pillanatban, amikor Rita a levegőbe lendült. Akkor hirtelen minden még jobban felgyorsult.

Utólag visszagondolva nem tudtam eldönteni, hogy az volt a fordulópont, ahogy a lány szédületes sebességével akcióba lendült, vagy tényleg valamilyen vizuális megjelenítési baki miatt pörögtek fel az események, de tény, hogy a harcnak abban a részében már minden másodperc győzelemmel és nyereséggel egyaránt kecsegtetett.
Az egyik pillanatban még izgalom húzta szélesre és magabiztosra a mosolyom, hiszen Rita – ó a balga! –, a magasba szökkent. Aktuális nyilaimat így sikeresen elkerülte, ebben igazat kellett adnom neki, de mégis mit gondolt, milyen íjász az, amelyik képtelen egy előre kiszámítható röppályával rendelkező lényt eltalálni. Egyetlen másodpercet vártam csak ki, hogy tényleg lássam, hova is kell lőnöm. Lehet, hogy az az egyetlen másodperc mentette csak meg a lány életét…
Már a kezem sem helyesen pendült Artemis húrján, mert a yaganom figyelmeztetett a mögöttem életbe lépő effektre. A hatalmas tigrist ismerősen fogadtam volna, ha nem sokkol közvetlen közelségével, és hatalmas termetével, amellyel felém veti magát. Kezdett már gyarapodni közelharci tapasztalatom, de ez ezúttal nem futotta többre, mint egyetlen csapás kikerülésére. A nem létező fájdalom ellenére vicsorítottam, ahogy a tigris leterített, életpontom túlhaladt a nullán, a küzdelemnek vége lett, az eredmény pedig…

– Megérdemled, hogy megtudd, de most nem mesélem el neked. Találkozni fogunk még máskor is. Az alapján, amit most mutattál, ebben biztos vagyok – szokatlanul egyenes beszéd volt ez tőlem, de büszke voltam mindenkori összeszedettségemre. Megköszöntem a szép küzdelmet, intettem és távoztam. A vállamat próbálgattam, miközben távolodtam a harctértől. Még ennyi SAO-ban eltöltött idő után is nehéz volt elhinni, hogy nem fáj.