[Küldetés] Felszabadítás

Nemrégiben sikerült bejutnom egy szervezetbe, aminek még hasznát vehetem. Nem épp a legszebb célokat tűzte ki, de hát miért is ne alapon elfogadtam a dolgot. Jómagam inkább amolyan segítségként gondoltam magamra, nem terveztem, hogy sokakat fogok felszabadítani. Mellesleg információgyűjtői munkámat meglehetősen hátráltatná, ha vörös indikátorossá válnék, de néha vállalni kell a kockázatot. Még nem találkoztam senkivel, s a céhjel is jól el van rejtve a kíváncsi szemek elől, a legszebb, hogy nálam egy másik tetkó mellett van a kezemen, így még ennek a külső jelnek az ellenére is biztonságban érzem magamat. Na meg valami igazán jó mellékhatása ennek az életstílusnak, hogy néha fogyaszthatom a konkurenciámat, illetve egy-két dolog megszerzéséhez lerövidül az út, illetve könnyebbé is válhat, ha felszabadítunk néhány ember.
A boltom hátsó szobájában az asztalra dőlve gondolkodtam. Kezeim a fejemnek szolgáltak, s jobb ujjaimmal nem túl nagy lelkesedéssel doboltam. Majd szét vet az unalom, nehéz információk után járkálni, és lassan is megy az értelmesebbek megtalálása, az egyetlen ami még fel tud vidítani az, hogy mostanság a nyomára bukkantam egy komolyabb dolognak is, bár még mindig meglehetősen nehéz dolgom van vele, s jelenleg meg is rekedtem a kutatásaimban. Mostanra már kezdtem kifogyni az információkból és a vendégek folyama is akadozik. Egyenes ülésbe lendültem, és két tenyérrel csaptam rá az asztalra, nem hangosan, csak megerősítettem magamban a döntésemet, ami nem volt más, minthogy megyek egyet sétálni. A lánykának csak intettem, hogy én elmentem. Nem mondtam, hogy mennyi időre, vagy hogy miért, mivel én sem tudtam, de talán már megszokhatta.
A főtér felé vetődtem először, mint ahogy azt szoktam máskor is. Itt mindig találni valamit, bár sokszor nem kelti fel eléggé az érdeklődésemet ahhoz, hogy ténylegesen szánjak rá időt. Amint ideértem már bele is botlottam az első ilyenbe, ami nem volt más, mint egy mob párbaj. Mondhatom szépen össze van hozva az egész rendszer, mintha tényleg a valóságban lennénk, annyi különbséggel, hogy szinte senkit sem érdekelt a kismadár sorsa. Ez igaz volt rám is, hisz csupán mobokról volt szó, ám egy-egy emberen láttam, hogy egyáltalán nincs ínyére, de tenni már nem akar érte, így inkább útirányt változtat, hogy ne is legyen a közelében. Az esemény végeztével szétszélednek, ám épp ekkor látok meg valakit, aki a fegyverként szolgáló botot nem épp rendeltetésszerűen használja, hanem... Egy vak. Szóval nem én vagyok az egyedüli, aki bepróbálkozott ezzel, ám úgy tűnik, ő kevesebb sikerrel járt, mint én. Két lépés távolságról követtem, s úgy tűnik helyesen tettem, hisz egy barbár kinézetű idióta majdnem fellökte. Bár a közbelépésemnek köszönhetően ő került földre, s kereshette reménytelenül az okát, mivel továbbsurrantam, mire felocsúdhatott volna. A padon a lány mellett foglaltam helyet.
-Helló.
Köszöntem rá. Igazából nem egy kérdéssel, vagy mondattal tudtam volna folytatni, de egyelőre nem volt semmilyen viszonyítási pontom, amihez illeszthettem volna a témát, stílust. Egyelőre a puszta kíváncsiság volt az, ami arra vitt, hogy idejöjjek mellé. Figyelmemet most is, ahogy mindig nem egy helyre koncentráltam, így szemmel tarthattam a környéket anélkül, hogy más akár csak sejtené, hogy figyelek.

Megigazítottam az ingem bal ujját, hogy biztosan fedje a bőrömön található jelet. Egyfajta szokássá vált nálam máris, holott csoportosulásunk nem tett még szert semmilyen hírnévre, csupán az árnyakban rejtőzködik, így rizikó sincs abban, ha valaki meglátja a digitális tetoválást. Azonban a memória kellemetlen dolog és sokaknak túl jó ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjak egy eshetőséget. Magamból kiindulva a legapróbb változást is képes vagyok észrevenni, mindig alaposan megfigyelem a környezetemet, és így vagyok képes az optimális cselekedet végrehajtására.
Céltudatosan haladtam előre, mégis céltalanul. Unalmam elűzése motivált a haladásra, és ez vezetett az emberek sűrűjébe is a Kezdetek Városában. A főtér környéke mindig zsúfolt volt, és egy magamfajtának mindig szembe kellett néznie a mögötte összesúgó alakokkal, hiszen indikátorom és feltűnő külsőm meglehetősen észrevehetetlenné tett. A főtérre érve csupán egy gyors pillantást vetettem az összegyűlt tömegre, és nem is terveztem volna több figyelmet szentelni rájuk, ha nem úszik be látóterem szegletébe a lábak között átszűrődő mozdulatok összessége. Verekedés. Megtorpantam hirtelenjében és az attrakció felé fordítottam a fejemet. Közelebb araszoltam éppen csak annyira, hogy tisztán láthassam mi történik. Két madár.
Elvigyorodtam és megnyaltam az ajkaimat. Elsőre talán jelentéktelennek tűnhet az esemény bárki szemében, ámde a kisebbik madár szenvedése, keserves hangja a végletekig fokozta izgalmamat. Küzdött, pedig esélytelen volt a nagyobb, erősebb és aljasabb sólyom ellen. Nem fogadta el a sorsát, és ezáltal hosszabbította meg saját szenvedését, annak látványa pedig igazán, igazán gyönyörűséges volt. A tehetetlenek szenvedésének szépségéhez semmi sem ér fel, a veréb kétségbeesett csivitelését és sírását minden további nélkül nevezhetném aranyosnak is eltorzult értékrendemben. Ugyan, miért lenne édesebb egy nyáladzó kutya vagy egy rühes macska egy megtépázott madárkánál?
A kismadár végül pixeljeire hullott, a ragadozó madár pedig, mint ki jól végezte dolgát, a magasba reppent szabadon, büntetlenül. Akár párhuzamot is vonhatnék köztem és a súlyom közt, ám én most csak boldogan kaptam fel a mellettem elhaladó fiatal lányt.
- Hát nem csodálatos az élet elmúlása? :] - tettem fel neki a kérdést, miközben megpörgettem kétszer magam körül a vörös kabátos hölgyet és letettem. Csak akkor tűnt fel, hogy nem egy vadidegennel van dolgom. Puszta véletlen lenne talán, hogy ezt a lányt pont most sodorta erre a sors?
- Nahát... Kiroku-chan, ha nem tévedek? Gac-gac :] - szólottam hozzá, csoportosulásunk névleges vezetőjéhez, kivel sajnos még nem igazán volt alkalmam találkozni, ám természetesen kellő információkkal rendelkeztem róla.

Az afféle jelszó, jelmondat, mely egy kívülálló számára értelmetlen, itt most hasznomra, hasznunkra vált. Habár a céh jellegéből adódóan kevésbé szoros a kötelék a tagok között, mint egy hagyományos klán esetében, mégis oly' nagyszerűnek éreztem azt, hogy csupán egyetlen szóból meg tudjuk érteni egymást két egymást csupán látásból ismerő félként.
- Briliáns elmére vall felismerésed, nem véletlenül vagy a legbájosabb kollégám eszméim képviseletében :] - erősítettem meg benne a kilétemet. Ami azt illeti, jelzőmnek nem volt túl sok súlya, lévén legjobb tudomásom szerint Kiroku az egyetlen nőnemű teremtmény a csoportosulásunkban, már ha lehet annak nevezni a szokatlan külsejű hölgyeményt. Párosunk valószínűleg kiverné a hideg verítéket sokakból, és nem csupán egy-egy elszíneződött indikátor miatt. Szemeink és mimikánk is lehet elrettentő :]
- Azon töprengek, mióta megláttam tüneményes alakodat, hogy talán eltölthetnénk egy kis időt kettesben... és okozhatnánk némi káoszt :] - böktem ujjammal a küldetésfal felé, egyértelműsítve, hogy szórakozási formám néhány kalandozó életének megkeserítése volna. Bíztam benne, hogy hm... "randevú"-kísérletem elnyeri a lány tetszését, ezen indíttatásból is sétáltam komótos léptekkel az említett tábla elé. Békésen szemlélődtem, ám a szimpatikus missziók mindegyikére lecsapott valaki, kivéve egyet. Közelebbről megvizsgálva határozottan érdekesnek tűnt a felhívás, talán átörökíthetnénk meglátásunkat egy újabb potenciális felszabadítóra. Maria... csodálatos név :] Csak ne fogalmazna ilyen hosszan, mennyi felesleges szöveg... szánalmas...
- Négy főt kér... mit szólnál ahhoz a kettőhöz? - akadt meg a tekintetem egy padon ülő fiatal fiún és egy kislányon. Mindketten szokatlan testtartással bámultak maguk elé, pont úgy, mint két látáskárosult. Mereven előre, a semmibe... Kiroku-chanra pillantottam, természetesen a feladatot ezennel átadtam neki. Ideje szakítania az eddigi szűkszavúságával :]