Jakushi Ishiro és Tatsuki Ranmaru

– Shadow, Ishiro! – kiabáltam a két megnevezett ismerős után. Biztos voltam benne, hogy ők azok, mert nem éltem volna túl, ha két közös kaland után még mindig bizonytalan vagyok a kilétüket illetően. Nem tévedhettem!
A Kezdetek Erdején túl jártunk már, a Nagy Síkságon innen, és a közöttünk lévő nagy távolság ellenére reménykedtem abban, hogy legalább a démonpárduc meghall engem.
Az eddig róluk szerzett információk alapján legjobbnak láttam, ha a pet neve kerül előbbre. Komoly célom volt velük, és biztos voltam benne, hogy ha Ishiro nem is szívesen adja a fejét ilyesmikre, így talán szerzek annyi becsületet familiárisánál, hogy végül sikerül véghezvinnem a tervemet.

Keresve se találhattam volna jobbat náluk. Őszintén érdekeltek a skilljeik, velem kompatibilisnek találtam Ishiro jellemét – bár úgy gondoltam, hogy a legtöbb ember ugyan így van vele –, és nem utolsó sorban sokra becsültem őket.
– Örülök nektek! – siettem utánuk, majd közelebb érve a jobbomat ajánlottam Ishironak. Egy ideig feszengtem, nem jutott eszembe, milyen módon is illene kezdenem, majd úgy döntöttem, hogy a fiú elég jól fogja tudni kezelni, bármit is produkálok nekik.
– Biztos ismeritek az oldal Küzdőtér funkcióját. Ki lehet próbálni a városi arénában is, mindig járnak arra random idegen karakterek, de én szeretnék egy ismerőssel gyakorolni inkább. – Lehívtam a menümet közben, keresgettem a lehetőségeket. A yagannak hála nem kellett ezért levennem a tekintetem Ishiroról, sőt néha Shadowra lestem. – A biztonságos területeken kívül bármikor lehet Küzdőteret alakítani… – daráltam. Meglett a keresett funkció, kihívást küldtem Ishironak. – Csak ezt el kell fogadni. – mondtam.
– Nem szeretnék komoly, vérre menő küzdelmet. Gyakorlásra vágyok, egy élvezetes játékra. Mit szólsz, benne lennél? – néztem rá. Kicsit talán túl sok volt egyszerre, de izgatottságot éreztem, és az erre motivált. Valamiért úgy éreztem: nem lesz itt gond.

Mosolyogva hallgatom Ishirot, hogy lássa: örülök a válaszának. Így is kell beszélni, erről van szó!
Nem csak ő hátrál, mint távolsági harcos, én is megteszek egynéhány lépést visszafelé, hogy addig is, amíg Shadow felém fog közelíteni, még legyen esélyem néhány nyilat megereszteni. Időközben próbálgattam összekapargatni, hogy mit tudok a srácról. Az első, ami eszembe jut, az könnyű természete, de ez jelen pillanatban nem olyan fontos. Nem mintha nem nyomna sokat a latba, hiszen remélem, hogy ez is csak segíteni fog abban, hogy a harcunk ne váljon tényleg véres küzdelemmé, és nem örültem volna ezért is neki annyira, de egyébként nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan is tudná ezt felhasználni velem szemben.
Másrészt amit már láttam tőle Kereskedős kalandunkban, és később talán még mesélt is róla, az a képesség, hogy bestiája átveszi más állati mob felett az irányítást. Vagy valami hasonló. Nem, most ez is olyan képesség, aminek nem veszi sok hasznát.
Egyre magabiztosabb voltam, így hát határozottan fordultam meg, amikor elértem a helyemet. Elfogadta a küzdőteres kihívásomat, így az időközben megalakult körülöttünk, látható volt, hogy kik a küzdő felek, mi egymás életpontjaival is tisztában lehettünk. Számokat nem láttam, így azzal nem voltam kisegítve, de így legalább tudtam, hogy egyikünk se indul hátránnyal.
Mire Ishiro találékony füttye felhangzott, az én kezemben már ott termett az íj, a húr megfeszült, nyíl feküdt rajta – jól időzített a srác. A fejemben kattant valami, én pedig hirtelen a pontjaink különbsége alapján kezdtem mozogni. Egyébként sem tartottam magam lassú gondolkodásúnak, de most mintha körülöttem, ha csak egy leheletnyivel is – vagy talán még többel –, de gyorsabb lett volna a világ. Ennyi kellett is, hiszen a nyilaimnak időre volt szükségük, míg becsapódnak, Ishiro pedig mozdult is. Nem egy, hanem egymás után annyi nyílvesszőt indítok útjára, amennyit csak tudok, mire a démonpárduc közöttünk jár. //Izé, ha próbálok számosítani, akkor mondjuk a démonpárduc két ugrással/lépéssel át is hidalja a közöttünk lévő távolságot.(?) Ran elvileg négyszer gyorsabban mozog Ishironál, az most akkor négy nyílvesszőt jelentsen egy ugrás/lépés alatt? És abból ugye nem is talál be mind. :S Na, ezekért a kérdésekért (és még azokért, amiket a karim feltesz) is mondtam, hogy ez ilyen gyakorlós harc legyen. xD//
– Harcoltál már korábban? Elpusztulhat Küzdőtéren Shadow, mennyire kíméljem őt? – futott ki a számon a kérdés, amikor láttam, hogy közeledik a démonpárduc. Le akartam vadászni, már emeltem is volna rá az íjat, hiszen nélküle Ishiro már nem lehet túl nagy kihívás, de aztán eszembe jutott, hogy talán akkor a rendes játékból is törlöm őt, azt pedig semmiképpen nem akartam, így visszaemeltem volna Ishirora, hogy masszív állásomból addig lőjem őt, amíg csak lehet… //Utánaolvastam, és a páncél tényleg olyan, hogy csak az első csapásba számít bele, aztán ha átütötték, akkor onnantól nem véd. :/ //

// Négy nyílvessző biztosan elhasználva. //

– És szeretnéd, hogy kipróbáljuk? – költözik gonoszkás vigyor az arcomra. Nyeregben érzem magam, mert láthatóan több pontom van gyorsaságon, mint Ishironak, ráadásul a yagan miatt gond nélkül szemmel tartom egyszerre mindkettőjüket.
Nem rémlett, milyen mennyiségű életpontja van Ishironak, de idomárként gondolom, hogy hozzám hasonlóan gondolkozhatott, és mint jó távolsági harcos, főként nem arra pakolt. Ami ebben kicsit megingatott: mintha rémlett volna olyasmi, hogy a bestiája életereje az övétől származik. Márpedig Shadow keményen közelharci lény. Nem is tudom – Gondolataim nagyjából idáig folytak nyugodt medrükben, ugyanis Ishiro olyan képességet aktivált, amire illett volna emlékeznem: Shadow megsokszorozódott, és mire a felismerésben idáig jutottam, már mind számára elérhető közelségben voltam. Kénytelen voltam gyorsan taktikát váltani, és minél gyorsabban hátrálni. Szegényes mozgásterem volt a három lény miatt, így hiába a fölényes gyorsaságom, nem tudtam mind a hármuk elől kitérni, és jól beosztott ritmussal ketten is meg tudtak sebezni.
Itt már gyanút fogtam, de aztán amikor hátrálás közben egy harmadik találat is ért, amelyik nem mozgatta meg az életerőmet, már biztos voltam benne: Nem mindegyik Shadow sebez! – kiáltottam fölényesen. Ishiro jól átvert, egészen eddig nem voltam tisztában azzal, hogy a technikája így működik. Reménykedtem, hogy ez nem csak valami bug, hanem a valóság. Már amennyire SAO-t valóságnak lehet tekinteni.
Így sem maradt sok okom örvendezésre, ugyanis a páncélom már az első csapást sem védte ki teljesen, tizenhat életerőpontom maradt. Ez vészesen csökken, ráadásul nem vagyok tisztában Ishiro kitartásával sem, így egy új technikát próbálok ki: nem próbálok tovább hátrálni Shadowok elől, még akkor sem, ha közel érnek hozzám. A gyorsaságomat nem a támadásaik kivédésére használnám, hanem arra, hogy becélozva Ishirot minél gyorsabban pontot tegyek a harc végére. És lehetőleg ne azzal, hogy elpatkolok. Addig mindenképpen ezt tenném, amíg Ishiro közel nem ér hozzám, és ezzel máris megszűnik a lehetőségem, hogy a nyilaimat használjam.

// Továbbra is 4 nyíl. //

Nem igazán győzni akartam, inkább egy jót szórakozni, régen volt részem ugyanis utoljára abban, hogy ilyen jó minőségű game-ben vegyek részt. Éppen ezért csapódtam Ishirohoz, és hívtam ki. Nem is csalódtam: ez eddig remek!
Shadow és másolatai remek hangulatot adtak a harcunknak, mintha Ishiro valamilyen túlskillesedett idomár volna, aki egyszerre már nem is egy, hanem három démonpárducnak képes parancsolni. Egyre nyilvánvalóbb előnyöm volt viszont a gyorsaságom, ami láthatóan messze az övé fölött állt. Abban reménykedtem, hogy kitartásom sem fog kevesebb ideig bírni, mint amennyire szükségem van. Abban reménykedtem, hogy nem tett túl sokat az életre, és így hamarosan le fogom tudni küzdeni.
Láttam, és nem érdekelt az ugrásra kész Shadow előtte, így legalább a yagan segítségével miközben rájuk figyeltem, mégis le tudtam szűrni, hogy az előttem lévő két Shadow közül melyik az igazi, hiszen tőle két sebzést is szereztem, miközben Ishirora két újabb nyilat lőttem ki. Ennyi esélyem volt használni a távolsági fegyverem, mert mire a másodikat is előttem, ő már ott állt előttem, kezében a késével.
- Nem lesz esélyed, hogy még te is elérj – tájékoztattam, miközben hátrálásba kezdtem. Négy életem maradt az igazi Shadow csapásai után! Nagyon ütős volt a kis bestia sebzése! A második már akkor ért, amikor javában hátráltam, hogy helyhez jussak, és megint annyira távol kerüljek Ishirotól, hogy újra használhassam az íjam, és Shadow se kerüljön legalább egy körig a közelembe. Reménykedtem, hogy eddig nem csak visszafogták a sebességüket a trükk kedvéért, hogy aztán most könnyedén lemészárolhassanak. Ellenkező esetben azt hiszem, csak meg fogok tudni lépni. És nem is kérdés: amint egy környi hely lesz közöttünk, újabb sorozatot engedek Ishirora, ha rajtam múlik.