Re: Ovidius kőszínháza

by **Szophie** Pént. Jún. 14 2013, 14:36

<<Ozirisz>>

Szórakozásra vágytam, olyasfajta kikapcsolódásra, melyre itt létem alatt nem volt lehetőségem. És most a szórakozás alatt nem egy egyszerű cukrászdázást értek, és nem is egy egyszerű lusta napot, hanem olyan igazit. Délelőttömet könyveimbe feledkezve töltöttem, farkasom nem kis bosszankodására. Mélyen elmerültem az irodalom nyújtotta élvezetekben, sajnos ritkán volt időm mostanában egyik kedvenc szórakozásaimnak hódolni, így igencsak kielégítetlen lett a kulturális éhségem. Még szerencse, hogy még egy ilyen elveszett világban is, mint ez, vannak igények a szórakozás eme formájára. Bár meg kell vallanom, nem sokan költenek könyvekre, és a könyvtárban is igencsak kicsi a forgalom, a legnagyobb sajnálatomra. Az emberiségből kezd kiveszni a kultúra, és főleg egy ilyen bezárt helyen, ahol a kockák lege gyűlt össze, igencsak kevés az olyan, akinek a szívéhez csak egy kicsit is kötődik a költészet tudománya.
Viszont ezenfelül is hiányzott valami. Egy olyan dolog, mely számomra a valós világban mindennapos, és megszokott volt. És ez a valami a megszokott színház látogatás. Meg kell valljam, ez a hiány jobban emésztett belülről, mint azt észrevettem. Amikor megtudtam, hogy van egy színház a kezdetek városában, hirtelen ráeszméltem, hogy ez az, ami annyira hiányzik. Egy színdarab. Végül az nap délután rögtön oda is siettem a kis kőépítménybe, és csodálattal töltött el az előadás minden pillanata. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen jelentéktelen dolog ennyire hiányozhat. Elégedetten vánszorogtam kifelé a nem éppen hatalmas, hömpölygő tömegből, és elhatároztam, ezek után többször is meglátogatom a helyet. Ekkor, ábrándozásaim közepette mentem neki egy magas, sötét hajú férfinak. Egy pillanatra megtántorodtam, majd sűrű hajlongások közepette elnézést kértem az illetőtől.

by **Ozirisz** Pént. Jún. 14 2013, 16:46

<<Szophie>>

Alighogy magamhoz tértem a Kezdetek Városában, fél évvel a játék megnyitója után, pár perc gondolkozás és bámészkodás után sétálgatni kezdtem a városban. Jártam az utcákat, és igyekeztem felderíteni az új "otthonomat".
Bóklásztam, míg egy kőből készült lelátóhoz értem. A hely az ókori Athén színházát idézte, majd gondoltam leülök kicsit elmélkedni a lelátó tetején. Nem sokan voltak ezen a helyen, és a többségük innen jött kifele. Vajon mi lehetett itt? Színház? Kicsit hihetetlen számomra, de nem lehetetlen, meglehetősen sok szempontot vett figyelembe Kayaba Akihiko amikor ezt a világot tervezte. De az MMO játékosok többsége ilyen helyet inkább duelezésre használna, mint színházként. De megfontolandó az is hogy az itteni játékosok ár fél éve össze vannak zárva, és a kijelentkezés lehetősége még eléggé távoli. 100 emelet, 100 vezérharc, és életekbe kerül minden egyes rossz mozdulat, vagy döntés. Egy rosszul megszervezett ütközet, és akár a legerősebb játékosok is meghalhatnak, itt, és a való életben egyaránt. Ilyen teherrel a vállukon az emberek, az eltöltött idő függvényében időnként megállnak, pihennek, lazítanak, ellenkező esetben akár megőrülhetnek. És nekik valódi felüdülés lehet akár egy kis fetrengés a zöld fűben, egy kis mulatozás a biztonságos övezet valamely fogadójában vagy éttermében, vagy akár jelen esetben ez a színház is. Ezen elmélkedve elbámészkodtam, majd hirtelen feleszméltem, ahogy valaki véletlen nekemjött. Egy fiatal lány volt. Ő is megijedt, majd heves bocsánatkérések közepette hajlongani kezdett. Igyekeztem megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, nem történt semmi, majd utána egymásra néztünk. Ő zavarában a tincseit igazgatta, én pedig mélyen a szép barna szemébe néztem. Ugye Te már ismered ezt a környéket? - kérdeztem - Én csak nemrég tértem magamhoz a főtéren, és kimaradt az elmúlt fél év. Talán el tudsz magyarázni pár dolgot a világgal kapcsolatban... de ha más dolgod van, azt is megértem. Reményeim szerint tudunk kicsit beszélgetni, és fény derül a sötét foltokra. Meg persze az sem árt ha szerez az ember ismerősöket, barátokat ebben a világban. Bár bennem van a kétség hogy lehet tolakodásnak veszi, de veszteni nem vesztek semmit. Jaj bocsánat hogy így lerohantalak, Ozirisz vagyok. Hadarom kissé zavartan, és a lányra nézek.

by **Szophie** Pént. Jún. 14 2013, 17:36

Szerencsére nem vette zokon azt, hogy üke módjára neki mentem. Miért is venné? Az egy dolog, hogy ezen az átkozott helyen sok a bolond, akik mindenen besértődnek, de attól még az a normális reakció, ha valaki ezt az egyszerű kis szerencsétlenséget elnézi. Zavartan tovább is akartam állni, de fogvatartott a szemeivel.
- Persze, ismerem. - Hirtelen nem értettem a kérdést, hiszen ki az, aki nem ismeri legalább a kezdetek városát? Nincs olyan játékos, aki ne töltötte volna itt az ideje legnagyobb részét. Ez mindennek nemcsak a kezdete, hanem a központja is. Itt található a legtöbb - ha nem az összes - céhház, a kereskedelmi üzletek legtöbbje is, és talán ez az a hely, melyet a legtöbben a legnehezebben hagyták el a játék elején. - Ki maradt az elmúlt fél év? - pislogtam bambán. Olyannyira furcsának találtam ezt, hogy egyszerűen fel fogni is alig akartam. Elsőre azt hittem, csak viccel, de aztán látva a kétségbeesett arcát, elhittem neki, amit mondott.
- Bocsáss meg, még nem hallottam olyanról, aki ilyen szerencsétlen módon átaludta volna a kezdeti nagy kavarodást. - mondtam aztán megnyugtató mosollyal. - Az én nevem Szophie, állatidomár - bár most otthon maradt a petem - állok rendelkezésedre. - még egy utolsó megnyerő mosollyal biztosítottam magam, majd folytattam. - Mire vagy kíváncsi? Szívesen segítek. Talán menjünk el közben egy cukrászdába, biztosan éhes lehetsz. Megmutatom, melyik a legfinomabb hely, meghívlak. - mosolyogtam továbbra is. Elindultam, mutatva az utat a kedvenc cukrászdám felé, és közben minden utunkba kerülő helyet megmutattam neki. - Ez itt a könyvtár, igen nagy, és nagyon sok jó olvasmány található benne. Ez egy fogadó, bár eléggé zsúfolt, de olcsó. Ez itt a főtér, és annál a táblánál vállalhatsz küldetéseket. Meg igazából sok helyen vállalhatsz, majd rá fogsz jönni.. Ez itt a teleport kapu, ezzel lehet felmenni a többi szintre. Ez itt mind fogadó. Ha lakhelyet keresel, akármelyikbe bemehetsz, és ételt is rendelhetsz. Természetesen rendesen fizetni is kell érte. - magyaráztam mindent, ami csak az eszembe jutott. Nem tudtam, mi az, ami neki is egyértelmű, és mi az, ami nem. Ami viszont biztos volt, hogy örültem, hisz végre sikerült segítenem egy alacsonyabb szintű játékosnak, pont mint ahogyan a céhem szabályai azt előírják. Nagyon nagy boldogsággal töltött el, hogy végre ezt is sikerült elérnem. Mindeközben végre elértünk a cukrászdához, ahol törzsvendégként, hamar a helyemre kísértek minket, majd hagytam, had válasszon magának valamit, míg nekem már hozták is a szokásosat. JÓ dolog ez a protekció.. De ha úgy vesszük, amennyit ide járok, szinte minden pénzemet sütikre költöm el, így belőlem gazdagodnak meg, ennyi meg már jár akkor nekem.

by **Ozirisz** Pént. Jún. 14 2013, 18:26

Örültem neki, hogy valaki végre segít eligazodni ebben az összevisszaságban. Bocsáss meg, még nem hallottam olyanról, aki ilyen szerencsétlen módon átaludta volna a kezdeti nagy kavarodást. - mondta a lány, és meglepődötten pislogott. Igyekeztem érthetően válaszolni, és mesélésbe kezdtem: Az úgy volt hogy mindenkit a főtérre teleportáltak, megtartotta Kayaba a "hegyi beszédet", majd utána hirtelen elsötétült minden, és mély álomba zuhantam. Az álmok és rémálmok után a következő kép ami megmaradt bennem, hogy egy kék fény kíséretében a főtéren tértem magamhoz. Néztem körül, és nyomát se láttam az induláskori káosznak. Majd amikor megnéztem az időt, meglepődtem hogy már JÚNIUS van, és a dátum melletti idő már fel sem tűnt a meglepődöttségtől. Nyilván azóta sokan fejlődtek, sokan meg is haltak, de miért maradt ki nekem az elmúlt idő? És mi történt velem? - mondtam az idegenvezetőmnek, akivel szép lassan megindultunk a lépcsőn felfelé. Aztán illően bemutatkozott. Sophie, örvendek. Szép neved van. - mondtam, és meglepődtem a segítőkészségén, és mindig mosolygott. Azon meg főleg meglepődtam, hogy meghív a cukrászdába. A "valódi" világban meglehetősen ritkán találkoztam ennyire segítőkész emberrel, mint Te. - mondtam Sophienak, és én is bevetettem a szebbik mosolyom. Örültem neki, hogy segít, és elmagyarázza a dolgokat. Valamint szégyellem bevallani, de a cukrászda hallatán kegyetlenül éhes lettem... Közben haladtunk a város utcáin, és Sophie lelkesen magyarázott, mi merre található. Könyvtár. Nyilván sok hasznos információ akad benne, meg szórakoztató irodalom is. Az olcsó fogadót megjegyeztem, hasznos lehet még. A főtér környéke ismerős volt, hiszen onnan indultunk, oda teleportáltak minket, és ott tértem magamhoz újra. Küldetések. Jó ötlet, hiszen a könnyebb küldetések hatékonyabb fejlődést biztosítanak, mint pl. disznóvágást rendezni a nyugati mezőn. Majd még visszanézek oda. A többi nevezetességet is megjegyeztem, és mindig vártam mi újat tud mondani Sophie erről a világról. Közben a cukrászdához értünk, és közben gondolkodtam mit kérjek. Nyilván valami finomat, de lehetőleg olcsót. Tapasztalatból tudom a drágább nem mindig jobb, és olcsón is lehet finom ételeket főzni, egyszerűen. Minden bizonnyal a sütés is hasonlóképp működik (legalábbis a kinti világban), bár a sütő felől gomolygó sűrű füst után inkább hanyagoltam a sütögetést. Meg pofátlanság lenne a legdrágább sütikre meghívatnom magam. A cukrászda előtt mondtam Sophienak: Biztos vagy benne hogy meghívsz? Nem akarok terhedre lenni, így is eleget segítettél, nem akarom hogy esetleg miattam túlköltekezz. Majd ránéztem és figyeltem a reakcióját.

by **Szophie** Pént. Jún. 14 2013, 20:03

- Csak úgy elsötétült minden? - Furcsa belegondolni, hogy így is telhetett volna az elmúlt fél évem. - Tudod, ilyesmiről nem igazán hallottam, és mivel nem volt akkoriban egy ismerősöm sem a játékban, így fel sem tűnt, hogy lehettek ilyen játékosok. Talán mások, akik csoportosan érkeztek, észrevehettek ilyen problémát. Ez mondjuk megmagyarázná, hogy miért van folyamatosan annyi kezdő játékos erre. Egyszerűen néhányan átaludták az elmúlt időt. - De vajon miért pont ők néhányan? No meg az is lehet, hogy egyszerűen csak egyedül ezzel a fiúval történt mindez.. Érdekes, én mondom.
- Fogalmam sincs, mi történhetett veled. Talán valami szerver hiba, vagy az is lehet, hogy a valós világban, a valós testeddel történt valami. De még az is megeshet, hogy ez is Kayaba játszadozása. Ki tudja.. - Szörnyű volt még belegondolni is, hogy az a szörnyeteg bizony még azt is megteheti, hogy mély álomba küldi az agyunkat, és ezzel egyszerűen kimaradunk a játék egy-egy szakaszából. Ha ez így van, akkor kényes kedvére addig húzhatja ezt az egészet, mígnem minden egyes játékos odakint megöregszik, és meghal. Megteheti.. Ebben az esetben viszont semmi értelme a harcnak sem.. Ehh.. Itt ő az Isten!
- Nem? Pedig ott is sok a segítőkész ember.. Bár meg kell hagyni, én akkoriban nem tartoztam az igazán segítőkészek közé, tekintve hogy akkoriban egy jó ideig nem beszéltem senkivel, csak a bátyámmal, és a szolgákkal. - Furcsa volt, hogy ilyesmiket megosztok egy idegennel, de ebben a játékban számomra nincs sok értelme, hogy titkoljam, akkoriban milyen voltam, és az ilyen információkkal csak növelhetem a bizalmát.
Nagy levegőt vettem. Végre a mondandóm végére értem. Jól kibeszéltem magam, míg mindenfélét elmondtam neki.
- Persze, hogy meghívlak. Kezdő vagy, biztosan nincs sok pénzed, nekem viszont van elég. No meg én ingyen lakásban élek, és ingyen kaját eszek a céh ház miatt, szóval annyira nekem sincs szükségem erre a pár aranyra. Arról nem is beszélve, hogy én törzsvendég vagyok itt, és mint olyannak, jár nekem egy kis kedvezmény is. - mosolyogtam bátorítóan. Tudom, milyenek az első napok. Amikor még csak arra a rossz kenyér-zsemle valamire volt pénzem. Szörnyű volt.. Azóta viszont már sok minden változott, és csak sütit eszek sütivel, és a céh csoki szobájában pedig mindezt kedvemre, és korlátlanul tehetem. Mondtam már, hogy imádom a JL-t?!

by **Ozirisz** Pént. Jún. 14 2013, 21:34

Nos igen, az nekem is megfordult a fejemben hogy Kayaba mesterkedése volt a hosszú álom. Ő alkotta ezt a világot is, és a Nerve Geart is, szóval a tudása megvan hozzá. - mondom ezt Sophienak, aki kíváncsian hallgatja. - De biztosat nem tudhatunk, mivel ilyesmiről nem volt szó a főtéren. Arra viszont hogy miért van annyi kezdő mindig, annak lehet az is az oka, hogy vannak akik nem harcolnak, hanem megvárják hogy mások végigviszik a játékot.
Amit azután mondott, hogy akármeddig húzhatják így a játékot, és hiábavaló a harc, hát az szíven ütött. De küzdeni kell, és van esély rá, hogy végigvigyük a SAO-t. Ha mindenki lepihenne, és élné az életét Aincradban, akkor biztos hogy nem lenne vége. De persze kell élni és pihenni is azért. - mosolyogtam rá a lányra.
De sajnos egyet kell értenem Sophieval hogy Kayaba túl sok mindent megtehet velünk. Szolgák? ejha... a túl nagy gazdagság sem jó, az is elszigeteli az embert, ahogy a túl nagy szegénység is adott esetben. Csak a bátyáddal és a szolgálókkal tudtál elbeszélgetni? Nem könnyen nyílsz meg mások előtt, és már én is szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennyire jól elbeszélgetünk.- mondtam, és közben rámosolyogtam - A magány miatt nem irigyellek téged, nem lehetett könnyű neked sem. Az érzést én is ismerem, mindössze pár igaz barátom van, akikre családomként tekintek. Ők kiálltak mellettem, ha örültem akkor velem örültek, és mellettem álltak ha a gödör alján voltam, és igyekeztek kirángatni. - meséltem el az idomár lánynak - Sokaknak segítettem, de a legtöbben hátat fordítottak. Emiatt is menekültem az MMO-kba. - osztottam meg Sophieval mindezt, hiszen ő is pár személyes, nem éppenséggel publikus dolgot elmondott a kinti életéről. Ez így korrekt, és talán valamennyire megismer, és talán valamennyire megbízik bennem.
A céhe miatt jelentősen könnyebb helyzete van, valamint az ismeretsége miatt is. Tűnődök azon, hogy miért segít nekem. Valószínűnek tartom hogy átérzi a helyzetemet, esetleg a játék indulása utáni napok/hetek miatt segít, hogy ne kelljen ez esetben nekem átélni a kezdeti nehézségeket. De akik a játék elején nem "tűntek el" hónapokra, azoknak nehezebb lehetett, hiszen nem segített rajtuk senki. Nekik csak a kezdőaranyuk és a kezdőfelszerelésük volt, és nekik kellett kitaposni azt az utat amire rálépni készülök. Sophie, mondd, milyen a céhes élet? - kérdeztem, hiszen annyit mesélt róla, hogy a céhe mennyit segített neki. Más MMO-kban a céhek nem igazán erről szóltak, legalábbis voltam olyan céhben ahol "adót szedtek" az új tagoktól, volt ahol gyakrabban cserélték a tagokat mint más a zoknit. Itt nyilván másképp van, hiszen ez nem csak játék, ez immáron a valóság.
Jut eszembe, említetted hogy idomár vagy, és épp nincs veled az állati kísérőd. Milyen kedvenced van? - kérdeztem tőle kíváncsian.

by **Szophie** Vas. Jún. 16 2013, 12:37

- Igen, biztosat én sem mondhatok, csak találgathatok, viszont minden bizonnyal egészen fenyegető a tudat, hogy ő akár ezt is megteheti velünk. - ejtettem meg egy halovány mosolyt. - Persze, hogy kell.. Én nem mondtam azt, hogy mostantól kezdve nem fogok egyáltalán küzdeni. Természetesen ugyanúgy folytatom a harcokat, mint eddig. És még ha akarnám se tudnám ezt abbahagyni, mert a harcok maguktól is megtalálnak, a mindennapokban, illetve a petem is - akit már említettem neked - olyan, hogy soha nem hagyja, hogy tétlen maradjak. Mindig zsörtölődik, ha semmit sem csinálok, ma is otthon kellett hagynom, mert ha elhozom magammal, akkor biztos, hogy semmi nem lett volna a pihenős estémből, és most is éppen valamiféle harcot folytatnák. - Meséltem neki zsörtölődve, hogy micsoda egy kibírhatatlan pettel lettem megáldva. Egyszerűen szörnyű..
- Nos.. Mondhatjuk, hogy jól éltem a magam módján, persze ettől függetlenül nekem is volt éppen elég dolgom. Tudod a szolgák irányítása is elég komoly feladat, no meg biztosítani kell a folyamatos bevételeket is, hiszen a mi pénzünk sem magtól termett.. Egyébként nem ez az oka, hogy csak velük beszéltem. Nem voltam elszigetelve, egyszerűen csak túlságosan magamba fordultam ahhoz, hogy másokat is közelebb engedjek magamhoz. Viszont ez már viszonylag változott. Sokkal nyíltabb lettem, többet beszélgetek másokkal, ettől függetlenül néha újra elő jönnek az otthon ért sérelmeim. Ha nem is mutatom másoknak, sok minden gyötör még mostanában is. - reagáltam le a beszédét, inkább csak gondolataimat hangosan kimondva, mintsem társalogva. - Az, ha voltak igaz barátaid, nagyon jó, el sem tudod képzelni, mennyire szerencsés vagy ez miatt. Az a kevés is többet ér mindennél. Viszont itt, a játékban már nekem is vannak barátaim. Nem sokan, de vannak, már nem vagyok magányos. Egyébként én sohasem játszottam ilyen játékokkal, mindig is butaságnak tartottam ezeket, ezért nagyon nem értettem kezdetben, hogy most mi is van. Egyszerűen szörnyű volt.. Ott álltam egyetlen tojással, tökéletesen egyedül. Én csak azért játszom most, mert a bátyus azt mondta, jót fog tenni, és talán ezzel több embernek megnyílok. Igaza is lett, csak ugye arra nem számított, hogy itt ragadok. - egy mosoly félével zártam mondandómat.
Betértünk a cukrászdába, és én éppen a kedven túrós finomságomat falatoztam, amikor feltett egy igencsak érdekes kérdést. Személy szerint én sem gondolkoztam el még ezen pontosan, viszont a válasz szinte egyértelmű volt. - A mi céhünk egy nagy család. Legalábbis számomra.. Mind segítjük egymást, és egy közös célért harcolunk. Együtt élünk a céh házban, meghallgatjuk egymást, odafigyelünk egymásra, és segítünk egymásnak. Itt létem alatt talán a legjobb dolog volt, amikor Ai-chan odaugrált hozzám, és felajánlotta, hogy csatlakozzak a JL-hez. És rögtön Hinari-sant is hívta, aki minden bizonnyal a legjobb barátom itt. Hidd el, eléggé összetartónak kell lenniük ahhoz, hogy kibírják az én őrültségeimet. Nap, mint nap végignézik a süti imádatomat, és a szertelenségemet, miközben néha meg úgy járkálok közöttük, mint valami szellem. Meg kell vallanom, nehéz lehet engem elviselni. Szeretem a céhemet, és büszke vagyok, hogy én is tag lehetek. Nem tudom, mit mondhatnák még.. - Elgondolkodtató. Sokat jelentenek nekem, még akkor is, ha a legtöbbjükkel viszonylag keveset beszéltem. Összetartunk, és nincs is jobb, mint látni egy-egy bosson, hogy mennyi tag jön el.
- Ehh.. ugye a kedvencem.. leginkább úgy tudnám jellemezni, mint egy démont. Igazából egy nagyon aranyos kis fehér farkas kölyök, de sajna a természete már nem olyan aranyos. Mindenre elszánt gonosz lény, aki folyamatosan harcolni akar, és mindig ellenzi azt, ha kikapcsolódni vágyom. Arról nem is beszélve, hogy kiderült, van egy furcsa képességem, aminek segítségével ember alakúvá tudom tenni, annyi különbséggel, hogy fehér fülei, és farka van. Persze ezzel az a legnagyobb probléma, hogy így már beszélni is megtanult. És bizony a veszekedés nálunk mindennapos.. - nevettem fel, aztán komolyabbra vettem. - Viszont ettől függetlenül ő számomra egy örök társ, akire mindig számíthatok. Mindig a javamat akarja, és nagyon közel áll hozzám. Sokszor kitalálja szinte a gondolataimat is, arról nem is beszélve, hogy nagyon okos. Van egy sajátos idegesítő jelleme, de ez alatt egy nagyon rendes pet van. Csak nehéz felfedezni azt.. Ehhehhh.. - A fiú szemébe néztem, majd gyorsan témát váltottam, mielőtt ódákat kezdenék zengeni a gonosz petről. - Na és te? Miért lettél pont az, ami? Van ez mögött valami ok is, vagy csak egyszerűen a kardforgatót tartottad a legjobbnak? Vagyis.. az oldaladon csüngő kardról legalábbis az jött le nekem, hogy kardforgató vagy, de bocsáss meg, ha tévednék. - kérdeztem most én, kíváncsian csillogó szemmel. Igazán érdekelt mindig is, hogy ki milyen okból választotta azt a kasztot, amit..

by **Ozirisz** Vas. Jún. 16 2013, 22:35

Hallgatom ahogy Sophie mesél a kis munkamániás petjéről, hogy mindig harcolna. Elmosolyodtam rajt és mondtam: Más MMO-kban a petre alig lehetett valamit ráidomítani, valamint harcolni sem akartak, de minden szörnyet "behúztak", néha aránytalanul is sokat. De olyat hogy egy pet nem akar pihenni, csak harcolni, még nem hallottam. Általában az idomár irányítja a petet, és nem fordítva, vagy talán tévedek? - mondtam neki, a végén már viccelődve. Hallgatom ahogy meséli neki is sok dolga volt, és hogy azért kezdte a SAO-t is mert a bátyja szerint így könnyebben megnyílik. Nem is sejti mennyire igaza lett, de a LogOut gomb nélkül nem hinném hogy megtudja. Irigykedik arra a pár igaz barátomra. Jobban belegondolva tényleg mennyire szerencsés vagyok még a csalódások ellenére is amik értek az életben. Én csak amiatt kezdtem el MMO-zni, hogy elmeneküljek a való világból. Munka munka hátán, a lehetőségeim elúsztak, és a 3-4műszak miatt kimozdulni se sok időm volt. És jó volt elszakadni a szürke hétköznapokból egy jobb és igazságosabb világba. De aztán a SAO nyitásakor minden megváltozott. A kilépés hiánya, és a valós életbeli halál. Nos, nem hinném hogy jó húzása volt ez Kayabának, hiszen ha nem teszi ezt, egy ilyen játéknak akkor is lett volna forgalma, és nem keveset hozott volna neki sem. És a hatalom is megmaradt volna neki, hiszen ő az admin. De sajnos itt is előfordulnak az olyan egyének akik mindig többet akarnak. - zártam le ezt a gondolatmenetet, majd betértünk a cukrászdába. Látszik hogy az idomárlány itt bizony törzsvendég, így már hozták neki a szokásos finomságot. Én egy olcsó, de mégis laktató csokis sütit kértem. Meglehetősen finom annak ellenére, hogy ha jobban belegondolunk, még csak nem is igazi Hallgattam ahogy áradozott a céhéről, a céhtársakról, és hogy milyen családias náluk a hangulat. Ugyan már, miért lennél nehezen elviselhető? A sütizés még messze nem elég indok hozzá. Mindenkinek lehet szenvedélye, és a sütizéssel nem ártasz senkinek sem. - igyekeztem megnyugtatni - Sophie, te egy igazán kedves lány vagy, de biztos sokan mondták ezt neked. Kissé zavarba jöttem, majd terelve a szót az állatkája felől kérdeztem, és lelkesen hallgattam, hogy milyen közel áll a farkasával. Egymás gondolatait szinte értik, valamint hogy emberré változva elbeszélgetnek, elcivakodnak, minden apróságon. Tűnődtem hogy is lehetséges ez, mert kétlem hogy egy összetett program képes lenne ilyesmire. A program utasítások sorozata, megfelelő bemeneti adatokra (ezesetben helyzet) megfelelő kimeneti adatokat (ezesetben cselekvés) generál. Itt egyértelműen nem erről szól, hiába fejlett már az AI-val kapcsolatos technológia, tudatot, és lelket nem képes kreálni. A petnek viszont itt egyértelműen van mindkettő. Arra nem gondoltál hogy a farkasod valójában egy részed? Úgymond a másik feled, ami mélyen benned van? - kérdeztem tőle, és láttam szemében a meglepődést - A kedvenced nem egyszerű "gép által futtatott és irányított programkupac", legalábbis az elmondásod alapján egyáltalán nem tűnik annak. És a leglogikusabb következtetés hogy a tudatalattid lakozik benne, hiszen a NerveGear hozzáfér az agyadhoz, beleértve a tudatod, érzelmeid, emlékeid, tehát elméletileg lehetséges. - magyaráztam neki, és némi ijedtséget láttam a szemében, hogy Kayaba mi mindenre lehet képes, gyorsan témát váltottam. - Ne haragudj ha így megijesztettelek, csak a megvalósításon agyaltam. Egyébként tudom milyen erős tud lenni a kötelék. Annak idején, gyerekkoromban nekem is volt egy kutyám. Sok mindenen mentünk keresztül mi ketten, és akkortájt ő volt az egyetlen barátom. Neki szoktam elmesélni mindent, ami bántott, vagy aminek örültem. Amikor nem kaptam enni, a kutyám egy szavamra átosont a szomszédba, a kertből hozott valami gyümölcsöt, majd felesbe megettük. És volt hogy a mocsárból húzott ki kiskoromban, ha ő nincs akkor én ottvesztem volna. Szóval ismerős ez a fajta kötelék. Mindenesetre vigyázz rá nagyon, és ő sem lesz hálátlan. Ha érzi a szeretetet és a törődést, nem felejti el. És arról se feledkezz el hogy ő még kölyök, és mint a kölyökkutya, így a kölyökfarkas is igen játékos tud lenni. De ebben a világban sajnos nem sok lehetőség van rá. Ha csak játékra vágyik és nem komoly harcra, akkor alacsony szintű mezőkre pár órát elviheted, az annyira nem veszélyes számotokra, mint a frontvonal. Aztán kicsit elhallgattam, gondolkoztam, nem venné-e tolakodásnak. De próbát megér, veszteni nem vesztek semmit. Ha esetleg nem lenne nagy gond, és amúgy is emellett döntesz, pár alap dolgot esetleg meg tudnál mutatni holnap? Vagy amikor ráérsz? De tényleg csak ha egyáltalán nem vagyok terhedre.Így is rengeteget segítettél, és a sütizésért is nagyon hálás vagyok. Aztán a kasztom felől érdeklődött, amit egyből kitalált. És a kasztválasztásom okára kérdezett, amire a tekintetéből láttam tényleg kíváncsi Igen, kardforgató vagyok. A miértje pedig a következő: Amikor olvastam a SAO-ról, egy fórumon, az egyik bétás hozzászólása fogott meg: "Egyetlen pengével ebben a világban oda juthatok, ahova csak akarok". És a valódi világban sok küzdés után is csak a kudarcok értek, elég megnyerő volt számomra, maga a világ, és a kaszt is. Én is ebben szeretnék hinni. - mondtam, egészen eddig lelkesen, majd kissé kiábrándultan - De az indulás után minden megváltozott. De ezt már te is tudod, csak bennem még friss az élmény.

by **Szophie** Hétf. Jún. 17 2013, 16:10

/ Ne irányítsd a cselekvéseimet. Egyszóval ne írd e, hogy láttad a szememben a félelmet, ameddig én nem írtam azt, hogy megijedtem. Az is lehet, hogy végül teljesen máshogy reagálok, nem? /

Gondosan elraktároztam az információkat, amiket mondott. Szóval más játékokban nem ilyenek a petek, mi?!
- Pedig Vezér ilyen, mindig a nagy kihívásokat keresi, a gyengébb mobokkal már meg sem elégszik, sőt, szinte csak a bossok ölésével van megelégedve. Nem mintha túl erős lenne, vagy bármi haszna lenne.. Egyébként szerintem magéban azt hiszi, ő a legerősebb istenkirály állat a játékban. - meséltem el véleményemet a petem nagyzoló önszemléletéről.
- Munka munka hátán.. Ehh.. Ismerős. Sok időmet elvette a cégek irányítása, és a birtokok bevételeinek összegzése. Természetesen magamra vállaltam ezt a szerepet, hiszen én mindig is értettem a gazdasági dolgokhoz, és érdekelt is a dolog, illetve már akkor erre készültem, amikor még apuék éltek, Nii-sannak meg megmaradt az a szerep, hogy kergesse az álmait. Ami az ő esetében az orvoslás.. - miért? Miért, miért, miért, miért, miért? Miért mondok el neki ennyi mindent?
- Nos.. ha a sütizéssel nem is ártok, azért hidd el, a hülyeséget nehéz elviselni. - nevettem önfeledten. - Egyébként nem, azt hiszem még senki nem mondta azt, hogy kedves vagyok.. - morfondíroztam. - Sok bókot hallottam már, de ezt úgy hiszem, soha. - Szóval kedves vagyok? Jeaahh! Felemelő érzés, hogy kedvesnek tartanak. Hihihh. Smile

- Talán a petem elrontja az összképet, azért nem tartanak kedvesnek? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel a poén kedvéért. Természetesen meglehet, hogy tényleg így van.. Hisz most, hogy nincs mellettem, egyszerűen rögtön kedvesnek nyilvánítottak.
Még sosem gondolkoztam el a petem létezésén, és jellemén olyan szinten, mint most ő. Volt valami logikus a mondatában, ami egyszerre adott mindenre magyarázatot, és egyszerre rémített meg. Kissé kizökkentem a beszélgetés menetéből, mert ezen mélyen elgondolkoztam. Ha úgy vesszük, akkor Vezér az én egyik titkolt személyiségem?? Ez nagyon beteg.. Mégis miért lenne nekem ilyen furi személyiségem? Nem vagyok harcmániás, sem komisz. Gonosz néha igen, de teljesen máshogyan, mint ő. Nem lehet ő én, mert én én vagyok, ő meg más! ><
Mire feleszméltem, a kiskutyájáról mesélt, aki gyerekkorában volt a társa. - Istenem, de ariiii.. - áradoztam a történet hallatán. - Azt hiszem, nagyon jól kijöttetek. Annyira cuki lehetett! - (kawaii kiskutya = fan girl!!) elképzeltem, amint a kicsi fiú bezárva van, és a kicsi kutya egy almát hoz neki a szájában. Cukiság faktor magas! Mondjuk.. Valami mégis bezavart a képbe. - Hozzád jobban illene egy cica. - jelentettem ki. Valahogy az én fejemben a kutyából hirtelen cicus lett.. Kayaa~ Így is nagyon aranyos a kép.
- Természetesen! Mindenben segítek, amiben csak kell! - mosolyogtam. - Ez a legkevesebb. Mindenben segítek, amiben kell, ha bajban vagy, vagy valami, írj nyugodtan nekem egy üzit, és ha tudok, megyek, jó? Ha már egyszer így kicseszett veled a rendszer, akkor majd én segítek felzárkózni! - mosolyogtam bátorítóan.
- Hümm.. Bennem az indulás után nem sok minden változott meg. A hír, hogy itt ragadtunk, és meg is halhatunk, elborzasztott, de talán még örültem is neki. Valami hihetetlen erőt láttam a végzet jelenlétében, ez arra ösztönöz, hogy mind jobb és jobb legyek. Viszont úgy hiszem, hamarosan te is hozzászoksz ehhez a helyhez, mint mindenki más, hamarosan neked is meglesznek a saját céljaid- vagy már meg is vannak - és ugyanúgy fogsz itt élni, mint odakint. Én szeretek itt lenni, és a halál fenyegetése odakint is ugyanekkora, csak nincsen tisztában ezzel a legtöbb ember. És míg itt megvédheted magad a pontjaidnak köszönhetően, odakint ugyanezt nem tudod megtenni. Kayaba egy viszonylag jobb világot teremtett, mint Isten. Csak azért siránkoznak az emberek, mert itt szembesülnek a sajt halandóságukkal, míg odakint ez jól el van rejtve a "velem nem történhet meg!" mögé, illetve csak annyi hátránya van még, hogy nem találkozhatunk a kinti ismerőseinkkel, családtagjainkkal. - régóta megvan a saját véleményem erről az egészről, amit szívesen hangoztatok mások előtt is. Nehogy azt higgye akárki is, hogy ez egy gyilkos világ. A valóság ennél sokkal ádázabb, csak arra nem figyel már oda senki, mert megszokta. Csak az láthatja ezt át, aki megtapasztalta a valóságban is a halál jelenlétét, mint ahogy én..

by **Ozirisz** Hétf. Jún. 17 2013, 17:26

// Bocsánatot kérek, erre nem is gondoltam, csak abból indultam ki hogy az eféle eszmefuttatásaim általában ezt a reakciót váltják ki másokból. Legközelebb nem fordul elő //

Hallgattam az idomárlányt ahogy meséli hogy Vezér nem éri be a gyengébb mobokkal. Pedig mivel farkas, ami húsevő, logikus lenne ha oda lenne a Kezdetek Városa környékén ólálkodó vaddisznókért. Nos lehet beképzelt, de még szerencse hogy nincs neki bugos teleport kristálya amivel közvetlen a 100.emelet főellenségét betámadhatná. - mondom viccelődve. Aztán mesélt a munkáról amivel szegény lány már fiatalon el volt havazva. Akárhogy nézzük nem lehetett könnyű neked már olyan korán komoly döntéseket meghoznod, mint a cégek irányítása. Felelősségteljes döntések, amik akár több száz ember jövőjét meghatározhatják, és ennek tudatában dönteni baromi nehéz.

A hülyeséget elviselni? Akik közel állnak hozzád, a barátaid, elfogadnak olyannak amilyen vagy, és nem akarnak megváltoztatni. Ha nem tudnak elviselni, akkor nem is igazán a barátaid. És egyáltalán nem hinném hogy a farkasod rontaná az összképet. Legfeljebb azok számára, akik nem szeretik az állatokat. Majd szó esett a kutyusomról, akivel mindig összetartottunk, megjártuk a poklok poklát, és mellettem volt mindig. Aztán megjegyezte Sophie, hogy hozzám egy cica jobban illene. Nos lehet van benne valami, bár cicám még nem volt, de attól független a cicákat is szeretem. Ha sétálok végig az utcán, vagy a réten bóklászva meglátok egy cicát, mindig meg akarom simogatni. De sajnos általában elfutnak, legalábbis a többségük. Ha kijutok innen, lehet hozok a menhelyről cicát, mostanság úgysincs háziállatom. - mondtam a lánynak. Örömmel fogadtam hogy segít amiben csak tud, és ha bajban vagyok, rá számíthatok. Majd mesélt róla, hogy ez a világ nem olyan rossz, mint a legtöbben mondják. Ebben igazad van, a való élet igazságtalanságát megelégelve kezdtem el MMO-zni, majd amikor jött a SAO, egy teljes virtuális világ, ahol élni is lehet, nem csak túlélni, mint odakinn, döntöttem úgy hogy kipróbálom. A kijelentkezés hiánya a bejelentésig fel sem tűnt, hiszen a valóságból menekülve jöttem ide, és akkor léptem volna csak ki amíg eszek, zuhanyzok, meg ha munkanap van amíg dolgozok. És a halál igen, ott van a valóságban is, ezzel tisztában vagyok. És igen, ez a világ igazságosabb, mint a kinti. A kintit Isten megteremtette, majd hátat fordított neki. Ha figyelemmel kísérné a világot, akkor nem az lenne, ami. És nekem is csak az a kivetnivalóm, hogy nem látom azt a kevés embert akiket szeretek, és akik aggódnak értem jelenleg is. Azt a pár igaz barátomat, akiket nem láthatok, és megnyugtatni sem tudom őket, hogy itt vagyok, jól vagyok, ne aggódjatok, minden rendben. - fejtettem ki én is a meglátásomat a világról Sophienak. - Még talán az az bánt, hogy az indulástól kezdve a mai napig minden kimaradt, semmit nem tettem, de a valódi testem számára eltelt idő, amit elvett az életemből Kayaba. De bizonyos szempontból jobb ez így, mert az első hetekben minden bizonnyal azon aggódtam volna hogy a valódi testemmel mi történik, eljut-e egy kórházba, vagy nem, vagy pont harc közben csatlakoztatnak le a hálóról, és arra lépek vissza hogy pixeleződök, mert közben malacka lecsapott... De mindenesetre örülök neki hogy találtam egy barátot, aki segített eligazodni ebben a káoszban, és számíthatok rá ha valami történne. - mosolyogtam rá az idomárlányra. Eltűnődtem azon, vajon miért mondott el annyi személyes dolgot? Lehet furcsamód megbízott bennem? Vagy talán még ő maga sem tudja? Vagy csak nem volt akinek elmondhatta volna? Mindenesetre örültem neki, hisz ebben a világban nem volt igazi barátom, akivel tudtam volna ilyen jól beszélgetni. Ha bármi kérdésed van, csak szólj, igyekszem válaszolni. És ha valami baj van, akkor is szólj. Igaz még kezdő vagyok, így harcban nem hinném hogy sok hasznomat vennéd, de ha csak beszélgetni akarsz valakivel, bennem megbízhatsz. Ha baj van, igyekszem segíteni, ha szomorkodsz, igyekszem megvigasztalni, ha örülsz, igyekszem veled örülni. Nem fogok visszaélni a bizalmaddal, és ha bármi van, rám számíthatsz. Ez a legkevesebb, amivel viszonozhatnám a sok kedvességet és segítséget, amit ebben a világban az első napomon kaptam. - mondtam Sophienak, és rámosolyogtam, várva a reakcióját.

by **Szophie** Csüt. Jún. 20 2013, 11:08

- Hehehh.. Nagyon remélem, hogy nincs neki olyanja.. Egyébként a húsevésről annyit, hogy mindig kér a sütijeimből, ha azt eszek, és imádja a cseresznyés piskótát. Szerintem inkább mindenevő, de ez maradjon köztünk.. - kacsintottam.
- Nos, azért nem panaszkodhatok. Valahogy mégis büszkeséggel töltött el az a pozíció, de bizony nagyon fárasztó az a sok feladat. Igazság szerint utáltam a vállamra nehezedő nyomást, amitől ebben a világban megszabadulhatok. - hogy mennyi okom van szeretni ezt a helyet.. Talán még el sem gondolkoztam ezen rendesen. Imádok itt élni, sokkal egyszerűbb, mint odahaza.
- Hihihh.. Ez az! Ők elviselnek még engem is, tehát a barátaim. - mosolyogtam.
- Na de jó! Azt hiszem, itt is lehet háziállatot tartani, bár nem vagyok biztos benne.. Viszont láttam már olyanokat, akiknek voltak állatkáik, pedig nem idomárok, és azok az állatok nem is tudtak harcolni. - Szóval rábeszéltem egy cicusra? Tuti jót fog tenni neki, hiszen ha valaki egy rendes, ismétlem rendes állatkával él együtt, akkor sokkal vidámabb. Ez persze rám nem igaz, mert Vezér minden, csak nem rendes.
Sikerült megmutatnom neki is, hogy ez a világ sem olyan rossz. Sokaknak kifejtettem már a véleményemet ezzel kapcsolatban, de talán ő volt eddig az, aki a legjobban megértette, mit is akarok ezzel mondani. Valahogy hasonló a gondolkodásunk egy picit.
A barát szóra felnéztem a sütiből. - Szóval akkor a barátom vagy? - ragyogott fel a szemem. - Uhh!! - tapsikoltam, és legszívesebben a nyakába is ugrottam volna, ha nem választ el minket egymástól egy egész asztal.
- Elküldhetem a barát felkérést? - érdeklődtem. - Ennek segítségével megnézheted, hogy mikor hol vagyok, meg ilyesmik.. - mosolyogtam, miközben magyaráztam.
- Akkor majd még keresni foglak. Hidd el, nem hagyok neked egy nyugodt percet sem! Esetleg majd mehetünk együtt mobokra vadászni, vagy ehhez hasonlók. És természetesen majd élőben is bemutatom neked Vezért. - egy gyors hammal bekaptam az utolsó süti falatot is.

by **Ozirisz** Csüt. Jún. 20 2013, 22:38

Sophie-val kitárgyaltuk a farkasának az étrendjét, és nem volt nagy meglepetés hogy mindenevő. Illetve az, hogy a gazdi sütijéből is mindig kért. Régen amikor a kutyám hozta szép sumákban az ennivalót, azt is mindig feleztük. Egy falat a kutyusé, egy a gazdié - meséltem az idomárlánynak. Majd mesélt arról, hogy mennyire szabadabb ebben a világban, a sok munka és felelősség nélkül. Meg tudlak érteni - feleltem neki vissza - ha lenne logout gomb akkor csak munka előtt/után lennék itt... heti 5-6 nap munka, + az odaút/visszaút, szóval nem valami sok időm maradna itt lenni, és többnyire pihennék és a városokban éldegélnék. Munka után fáradtan nem épp disznóvadászatra vágyna az ember. - mondtam el én is az álláspontomat - de mivel itt ragadtunk, legalább nem kell dolgoznunk, és ha úgy vesszük szabadok vagyunk, legalábbis a kinti világtól.
Örömmel fogadtam a dolgot, hogy itt is lehet háziállatot tartani, legalábbis jó esély van rá. Mindenesetre megszokom a helyet, aztán utánaérdeklődök a dolognak.
Annak viszont még jobban örültem, hogy ténylegesen is találtam egy barátot ebben a világban is. És ahogy elnéztem a lányt, nem csak én örültem neki. Sőt, már rögtön barát felkérést akar küldeni. - Igen, megtisztelsz vele Szophie! - mondtam neki mosolyogva, örömmel. Nagyon meghatódtam egy ilyen dolgon, ami másoknak természetes. Nekem nem az. Nem sok barátom volt, az utóbbi időben tartottam a távolságot mindenkitől, kivéve attól a pár igaz baráttól, akik a családot képviselték számomra. Ha a SAO indulása a terv szerint (legalábbis a mi terveink szerint) zajlik le, akkor valószínű, hogy itt is ez lenne a helyzet. De Kayaba terve szerint indult és alakult minden, amit rajta kívül senki se tudott előre. Össze vagyunk zárva, és jókora hátrányból indulok az álomban töltött hónapok miatt. És itt is a túlélés a tét, nem csak a kinti "való" világban. Kinn is elkelnek az igaz barátok, ahogy itt is. De nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találok is. Ha Sophie nem jött volna, akkor még mindig a városban bóklásznék, és próbálnám összerakni a kirakóst, hogy mi a mostani helyzet, mi volt abban az időszakban, ami kiesett nálam. Aztán azon kaptam magam, hogy Sophie már a barátlista működését magyarázza, én pedig csak helyeseltem, bólogattam. Ha felvesz barátlistára abba a pillanatba rácsapok a felugró menü [Elfogad] gombjára. Visszamosolyogtam a lányra, és a szemébe néztem, ő pedig már közölte, hogy biza nem lesz időm unatkozni. Nagyon várom már, és nagyon köszönöm, hogy ennyit segítesz nekem. Vezérre meg nagyon kíváncsi vagyok. Imádom az állatokat. - mondtam lelkesen. Mire válaszoltam már végzett a sütivel, és gyorsan én is bepusztítottam a maradék sütimet. Igaz már este van, de van kedved kicsit sétálni a városban? - kérdeztem. Amennyiben Sophie igent felel, akkor még sétálunk, amennyiben nemet, akkor megbeszélünk egy másnap reggeli/déli/ahogy ráér találkát, és felkeresem az emlegetett olcsó fogadót éjszakára.

by **Szophie** Csüt. Júl. 04 2013, 12:34

- Én pont a munka elől menekülök.. Nem kell, hogy ki tudjak jelentkezni.>< Meg szerintem ha ki lehetne jelentkezni, az kevésbé változtatott volna meg. Bátyám akarata miatt napi 1 órát bejönnék, ellennék itt, aztán vissza haza, hogy depizzek, meg dolgozzak. Szerintem jó ez így, ahogy van. Egyszer meg majd úgyis ki fogunk jutni! És akkor szépen elrendezzük a rendes életünket is.. Vagy nem. - fejtettem ki a gondolataimat. - Szerintem sokan vannak úgy vele, hogy nem is akarnak haza menni. - Hallottam már pár embertől ilyesmit. Akinek tényleg rossz a kinti élete, nincs senkije, és semmije, annak ez a hely tényleg egy menedék. - Én meg csak őrlődök.. Nem tudom, ki akarok-e menni, vagy sem. Egyik hely sem jó.. Néha egy harmadikra vágyom. - motyogtam tovább. - Vagy legalább egy amnéziára. - nevettem fel kínosan.
- Hivatalosan is a barátom vagy! - emeltem meg a poharam, amint elfogadta a felkérésemet.
- Ehh.. Mondjuk úgy, hogy Vezér nem annyira állat, inkább csak gonosz pet. Ne akarj annyira kíváncsi lenni rá.. És szinte biztos, hogy be fog neked szólni valamit. - nevettem fel kínosan.
- Általában nem utasítanék vissza egy esti sétát, de most igazán fáradt vagyok - pedig ma még harcolni sem harcoltam - és Vezér is tuti éhes, szóval inkább haza megyek. - utasítottam el sajnos. Igazán menni akartam, de nem lehetett. A morcos petet is el kell látnom, aztán vár a meleg, pihe-puha ágy, meg egy meleg vízzel teli kád.. Talán még egy kis süti a sütiszobában, forró csokival. Jó persze, tudom, hogy most ettem sütit egy halommal, de ez nem zárja ki azt, hogy fél óra múlva is ezt tegyem, nemde?!

by **Ozirisz** Pént. Júl. 12 2013, 14:01

Szophie mondta hogy ő pont a munka elől menekült ebbe a világba. Meg tudlak érteni, hiszen nekem sincs ínyemre a 6napi munka ami minden időmet elveszi, ráadásul még meg se fizetik. Aztán említette, hogy ha ki lehetne jutni akkor csak napi egy órát lenne itt. Valahogy én is ugyanígy lennék, hiszen időm nem lenne a munka miatt. Igen, sokan vagyunk akik nem akarnak hazamenni innen. Nekem is odakinn pár ember van aki fontos számomra, és akik aggódnak értem. Ha lenne valami alkalmazás amivel tudnék nekik üzenni, akkor egyáltalán nem igyekeznék ki, tudatnám velük, hogy jól vagyok, és ne aggódjanak értem, megleszek. Persze néha-néha kinn lennék velük a való világban, de hogyha kijutunk, nem biztos, hogy vissza tudnánk jönni ebbe a világba. Gondolom odakinn elég nagy port kavart a SAO indulása, és az igazat megvallva lehet a VRMMORPG jövőjét ezzel elvágta Kayaba. Lehet, hogy a Nerve Gearrel és a virtuális valósággal kapcsolatos technológiát be is tiltották a hatóságok. - gondolkodtam el ismét - Szóval arra akartam kilyukadni, hogy lehet ez az egyetlen esélyünk igazából élni, mert lehetséges, hogy nem lesz több alkalmunk hasonló helyre eljutni ha ennek vége. Aztán hallgatom ahogy meséli hogy nem tudja ki akar-e jutni, vagy sem, és már inkább egy harmadik hely lenne jó, vagy amnézia. Ugyan már! Az amnézia kicsit durva lenne. Szerintem vannak olyan pillanataid amiket nem szeretnél elfelejteni. Valamint ha voltak olyan ismerőseid akiben nagyot csalódtál, egy felejtés után újra megbíznál bennük és újra kihasználnának. Én a helyedben óvatos lennék ilyen kijelentésekkel, hiszen az az izé a fejünkön bármikor kisütheti a memóriánkat is. És annak az izének az istene is bárhol lehet. És ha rossz kedved támadna, jussanak eszedbe a szép idők, amikor minden jó volt, és ha csak egy pillanatra is, de boldog voltál. Hogyha pedig valami nagy baj van, vagy csak szeretnél valakivel beszélgetni, rám számíthatsz - mosolyogtam rá az idomárlányra. Majd felugrott előttem a barát felkérés, amit azonnal elfogadtam, és rámosolyogtam a lányra.
Majd utána győzködött, hogy Vezérre ne legyek annyira kíváncsi, valamint úgyis be fog szólni valamit. Ha nem tudna beszélni, akkor is beszólna valamit, csak akkor nem értenénk hogy a "vaúúúúúúú vau vau vaúúúúúúúú" pontosan mit jelent, szóval emiatt nem kell aggódnod - mondtam viccelődve Szophienak.
Sajnálattal vettem tudomásul, hogy a lány fáradt, pedig szívesen sétáltam volna vele a városban. Na és mondd, holnap ráérsz valamikor? Összefuthatnánk, sétálhatnánk, esetleg mehetnénk vadászni, vagy amihez kedvünk lesz. - kérdeztem a lányt, várva a válaszát, elköszöntünk egymástól, majd utána éjszakára elindultam az említett olcsó fogadóhoz. Hosszú nap volt ez számomra is, és rám férne egy kiadós alvás.

by **Kayaba Akihiko** Pént. Júl. 12 2013, 23:09

Szophie: Gyenge Speciális Méreg (2 körig megakadályozza a speciális képesség működését, maximum 1 találatig marad a pengén)
Ozirisz: Erős Koboldgyűrű (+4 fegyverkezelés)

by **Hayashi Yuichi** Hétf. Szept. 30 2013, 15:31

Leafa

Igazából nagyon régen jártam már itt. Pár órája érkeztem meg a JL palotából, ide a kőszínház területére és csak élveztem a napsütést. Más nem kellett nekem ma csak egy kis pihenés. Negyedik napja edzettem egyhuzamban.. Rita legutóbbi bemutatója után ez egyértelmű volt, jobbá, és erősebbé kell váljak. Sikerült elűznie a bosszúvágyam úgy tűnik véglegesen. Boldognak mondhattam magam. Volt egy családom itt, igaz mind közel egy korban vagyunk és csak kényszer család ez, vagy komolyan gondolják? Itt végül is mind árvák vagyunk, hisz magunknak kell megélnünk napról napra. De azt már észrevettem amennyire nehéz az indulás annál könnyebb magasabb szinten. Vajon a tetejéhez közel mennyire leszünk gazdagok? Eltereltem gondolataim, és néztem a napfényben fürdőző helyet.
Szép volt a maga módján, pár fa szakította meg az egybefüggő fényáradatot, kis árnyékkal és ki is spéciztem az egyik ilyet magamnak. Odasétáltam és közben néztem az ittlévő embereket. Védett környezet, szóval gond nem lehet. Leheveredtem a fűbe, ami a színpadok mellett nőtt, vagy már időtlen idők óta itt volt. Furcsa egy elkészített világ, olyan magasztos és megfoghatatlan. Ezt megteremteni, vajon mennyi időbe telt a programozóknak? Jó magamnak egy hónapom belement egy sokkal alacsonyabb szinten álló programnak. És az lényegesen visszább van tudás terén, mint ez itt. Az agyi ingereket érzékeli és amit tennénk az megjelenik itt. Egy éve már hogy valami ágyon fekszem. Már biztosan nem a sajátomban vagyok, és le is fogyhattam. Gyors anyagcserém végett, csodálom, hogy még létezem itt a játékban. Igyekeznem kell, ki kell jutni. Ásítottam egy kellemeset és eme eszméknek maga alá vetve magam elszenderedtem a kellemesen cirógató fűben. Apró neszezésekre nem keltem volna fel, de érintésre, vagy egy erőteljesebb hangra minden bizonyára.

by **Leafa** Szomb. Okt. 12 2013, 11:41

Hayashi Yuichi

Nem gondoltam volna, hogy itt kötök ki. Egy ilyen nyugodt helyen. A nap ezerfelé szórta sugarait. Szierra, hűséges tűzsárkányom lassan lépegetett mellettem. Mindenki pihent, feküdt a fűben vagy beszélgetett, nevetett. Ma kivételesen egész jó kedvem volt, úgyhogy úgy döntöttem, leveszem a piros-fekete köpenyem. Kigomboltam mellkasomon, levettem fejemről csuklyáját, majd megfogtam kezembe, és úgy sétáltunk tovább. Alig láttam petet a közelben, és amiket láttam, azok is kisebbek és cukibbak voltak mint Szierra. De nem is baj, hiszen nekem testőr és erős társ kell, nem játékszer! Hiszen ő egész utamon elkísér majd... remélem. Mindent megteszek, hogy együtt át tudjunk küzdeni mindent. Mert én leszek a legerősebb játékos, és ő a legerősebb pet. Csak tudnám, mi vár ránk. Béke? Harcok? Gazdagság, szegénység? Esetleg barátok? Vagy ellenség? Nem tudom, de ha egyszer kijutok innen, fennmarad a nevem. És Szierra is hős lesz .. csak nélkülem .. mi lesz vele a játék után? Nem akarok nélküle küzdeni se a játékban, se a valóságban! Elgondolkodva lépegettem tovább, már szinte kizártam a külvilágot. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valamibe vagy valakibe beleütköztem. Oldalra nézve észrevettem, hogy egy alvó emberbe sikerült egy elég nagyot rúgnom.
-Jaj, sajnálom, elgondolkodtam! - mondtam az eddig békésen alvó emberkének. -Felébresztettem? - kérdeztem lejjebb hajolva az ismeretlen férfihez. Hirtelen feltámadt a szél, és hajamat arcomba fújta.

by **Phobos** Csüt. Okt. 17 2013, 21:37

[Anat]

Sokat gondolkodtam. Nem értettem, miért nem jön több emlékkép. Többet akartam tudni magamról, és az életemről. Szívesen visszamentem volna a Desperadohoz, ám mégse tettem meg. Nem akartam olyan személyek figyelmét magamra vonni, mint amilyen Felicia is volt. Igaz, elmagyarázta, mi is az a szép, de túlzásba esett - enyhe túlzásba. Lehet, mégsem fog visszatérni, annyira megsértődött, pedig csupán a véleményemet hangoztattam. Miért gond, ha nem foglalkoztat egy hölgynek a neve? Éltem a magam életét, s válaszokat kerestem. Csakis a szép jelentése érdekelt, semmi több. Ő mégis többet akart - jóval többet.
- Egyesek mennyire akaratosak. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka... - motyogtam magam elé, aztán elterültem a zöldellő pázsiton, kezeimet a tarkóm mögött összefonva. Süvített a szél, a nap enyhén sütött. Néhol egy-egy száraz falevél röppent át a szemem előtt, csodálkozó kémlelésemet megzavarva. Elkaptam egyet, s elgondolkodva nézegettem. Még ennek az elszáradt, aranyos színű levélkének is volt emléke a saját életéről: ahogyan kihajtott azon a tölgyesen, melyen éldegélt, és így tovább. Család. Valahol hallottam már ezt a kifejezést, és ezt azokra mondták, kik szoros együttélést, szimbiózist folytattak egymással. Idegen, és bizarr formája az életnek, annyi szent. Vajon akik szimbiózisban élnek egymással, azok csupán a haszont keresik benne? Ha nem, akkor miért? Annyira furcsák az emberek, és elég gyakran nem is értettem a viselkedésüket. Ostobák. És azt a levelet is ostobának tartottam. Miért halt meg, hogyha annyira jól érezte magát azon a fán? Irigykedtem rá - rá és a gondtalan életére, melyet csak úgy eldobott magától. Az ősz szomorú. Minden levél csak úgy meghal, mintha élveznék a halált. Miért jó a halál? Miért van élet, hogyha ott a halál? Minek élni, ha egyszer minden élő elpusztul? Vagy így, vagy úgy, de egyszer mindenki meghal - még én is. Ettől kifejezetten haragos lettem.
- Micsoda pazarlás... - mormoltam, miközben kezem ökölbe rándult, összegyűrvén a levelet. Megharagudtam rá, mert féltékennyé tett - már ha ezt mondják arra, hogyha valami olyasmire vágyok, ami valaki másnak megvan, nekem meg nincs. Lassan kiengedtem kezemből a levelet, melyet sután vitt magával a szél. Felültem, térdemre támaszkodva néztem körbe, aztán felálltam, s zsebre dugott kézzel lépkedtem tova. Nem tudtam, mit csináljak, vagy hogy egyáltalán mit is kéne tennem. Céltalanul sompolyogtam, a földre meredve, néhol egy-egy kavicsot elrugdosván az utamból. Nem sokára egy furcsa érzés tört rám, mely arra késztetett, hogy menjek balra - úgy is tettem. Nem tudtam, miért kéne abba az irányba fordulnom. Mintha egy belső hang súgta volna meg, mit tegyek, arra mentem. Úgy éreztem, meg kell tennem. Göndör tincseimet a szemembe fújta a galádul viccelődő szél. Megráztam fejemet, eligazgattam hajamat, és magam elé meredtem. Sose láttam olyan helyet azelőtt. Persze érthető, elvégre nem éltem annyi ideje - ha nem tudtam volna arról az emlékről, máig azt gondolnám, hogy Aincradban születtem, és a lovagi lét a véremben volt. Akár a zongorázás. Talán pont az előbbi miatt hallgattam arra a bizonyos belső hangra, és végül egy olyan helyet találtam, ami gyűlések céljából egyszerűen pazar volt. Sok a hely - legelőször ez tűnt fel, miközben lefelé baktattam, ide-oda döntvén fejemet, aztán arra a hatalmas színpadra is sor került. Megörvendtem, mikor egy zongorát véltem felfedezni. Nem voltak sokan, szóval nem is zavartattam magamat. Játszani akartam, játszanom kellett. Lassú, komótos léptekkel mentem fel, kényelembe helyezkedtem, aztán nagyot sóhajtva az ujjaim tétován a billentyűkhöz értek. Valami átsuhant az elmémben - egy újabb emlék. Nem kép volt, hanem egy melódia, egy dallam. Meg mertem esküdni, hogyha nem is ebben az életben, de már hallottam valahol. Zongorazseni vagyok, és ezt nem tagadtam, nem szégyelltem. Amit a fejemben hallottam, úgy elkezdtem azt a dalt lejátszani, az elején kissé zavarodottan, ügyetlenkedve, de aztán ráéreztem. Tele volt indulatokkal, érzelmekkel - akárcsak én, aki mást sem akart, minthogy visszakapja azt, ami kijár neki.

by **Hayashi Yuichi** Hétf. Okt. 21 2013, 11:30

Leafa

Egy kovácsműhelyben voltam, abban aminek az ablakában csüngök naphosszakat. Bár manapság már be is térek alkalomadtán, de jó volt újra nosztalgiázni, szinte vártam Tear rosszalló hangját, hogy ez nem helyes, de ezúttal nem jött. Bementem és kértem az njk-t, hogy mutasson meg minél több kardot. Volt ott íves, egyenes, mesteri megmunkálású és hétköznapi. Ínyenceknek a kiterített csemege, nem is lehetne más, mint egy megterített asztal, amiről szabadon lehet lakmározni. Ezúttal azonban szemem csillogása volt az evés, a kardok pedig a lakoma. Üres zsebbel és hassal is jóllaktam már a látványtól. Azonban mintha csak a valóság egy szövedékétől lettem volna elszakadva, hirtelen jött az átok. Egy óriási forgószél támadta a helyet és sodorta el közelemből a kardokat a bolttal egyetemben. Minden egy szempillantás alatt eltűnt és kinyitottam a szemem.
Éles fény és némi árnyék, valamint egy emberi alak tornyosult fölöttem. Látóterem még bevolt szűkülve, de egy kellemes hang szakította meg kábultságomat a veszteségből. Szóval csak álmodtam a boltot, hogy betérek végre..
Pislogtam párat és kezdett kitisztulni látásom, egy fehér hajú lány volt rubin színű szemekkel. Igen világos volt a bőre ezt már sikerült kivennem, de még mindig a napfényével azonosul többnyire.
- Szia, fel igen, de nem probléma, rosszat álmodtam - mondtam miközben felültem.
- Segíthetek neked valamiben? Óh, bocsájts meg a nevem Hayashi Yuichi, örvendek - azzal rámosolyogtam. Mintha még egészen gyerek lenne és volt mellette egy szárnyas állatka, vajon az egy sárkány?
Milyen teendőim vannak mára, naplopás, fejlődés és naplopás. Akkor ma csak nap lopok. Felálltam, mégis csak illetlen volna, ha ülve maradnék, míg ő áll. Ahogy felálltam, szemünk pontosan egy magasságban volt. Jé, ritka az olyan ember, aki ugyanolyan magas vagy alacsony, mint én. Kezében tartott valamit, de igyekeztem inkább arcára nézni, nehogy valamit félreértsen, kíváncsiskodó tekintetemből. Sőt köszönettel tartozom neki, mi lehetett volna a folytatása az álomnak, talán az a tornádó kilöki a kardokat tőlem öt méterre úgy hogy sose érhetem el és kiszáradok, vagy éhen halok valami lakatlan helyen? Kedvem volna megrázni a fejem buta gondolataimra, de akkor tuti bolondnak nézne.

by **Anatole Saito** Pént. Okt. 25 2013, 10:17

[Raven]

- Aldoka! Kérlek jól figyelj minden szavamra, mert most úgy fogok veled beszélni, mint férfi a férfival! Ne, ne somfordálj el! Egy igazi férfi szembenéz a kihívásokkal és nem szalad el a problémák elől. Ha mást nem is, hát ezt biztosan megtanultam az idebent töltött hónapok alatt. Szóval Aldo arról van szó, hogy gondolkoztam. Igen, ne nézz rám ilyen fejjel, szoktam és képes is vagyok rá, bármennyire lesajnáló tekintettel sandítasz is rám! Tehát gondolkodtam, mégpedig a viselkedésedről. Nagyon rakoncátlan vagy mostanság, s persze ez bizonyos szempontból jó jel, hiszen azt mutatja, hogy egészséges, életerős cicaúrfi vagy, de éppen ezért a fölös energiáid levezetését megköszönném, ha nem Viola virágcserepein eszközölnéd, más szobakellék egzecírozásáról már nem is beszélve. Szóval arra gondoltam, hogy kereshetnénk neked egy cicalányt. Egy társat, akivel jól ellehetnél. De valami komoly lánykára gondoltam, nem olyasvalakire, aki előtt a rosszalkodással lehet vakítani. Egy komoly párkapcsolat, egy tüzes menyecske, aki helyre tesz téged! Na kérlek szépen, pontosan arra van neked most szükséged! S hogy lásd, mily' lelkes és kedves gazdád vagyok, ma elviszlek csajokat lesni. Na ugye, nem is hangzik olyan rosszul! Óhó, már indulhatunk is, látom meghoztam a kedved.

Ez egészen könnyen ment. Mondhatni túlságosan is könnyen. Lehet csak egyszerűen örülnöm kellene, hogy hajlandóságot mutat az ügy iránt, s immáron Ovidius kőszínháza felé tartunk. Szépen kicicomáztuk magunkat, Aldon is a legszebb csokornyakkendője virít. Egyikünk sem járt még erre, legalább is én biztos nem, de ilyen névvel csak valami komoly hely lehet, nem olyasfajta, mint valami pince lokál. Itt bizonyára nagyobb az esély, hogy komolyabb cicahölgyekre is tudunk vadászni, nem csak valami könnyűvérű nőcskékre, akik mindenkinek dorombolnak, aki csak egy korty tejet is eléjük tesz.
Érkeztünkkor azonban elsőre ide nem illő hang üti meg a fülemet. Nem színdarabot jöttünk megnézni, a színpadon valaki mégis játszik. Nincsenek sokan, mégis minden lézengő tekintete a zongoristára szegeződik. Valóban, nem mindennapi esemény, hogy bárki is effajta hangszeren játszon Aincradban. Ráadásul amit játszik, az haloványan ismerős számomra a régmúltból, de ha az életem múlna rajta, akkor sem jutna eszembe a dal eredete. Aldo érdeklődve méregeti a göndör hajú fiút, s eredeti célunktól eltántorodva itt ragadunk. Olyasmi érzés kerít hatalmába, mint amikor azt az énekléssel kolduló kislányt hallottam a Főtéren. De ez mégis más. Tele van érzésekkel ez is, de nem olyan naivan önfeledt, mint a pici lányé. Ez olyan indulatos, temperamentumos, mégis lágy és kicsit misztikus. Arra sarkall, hogy próbáljam megfejteni a mögöttes érzéseket, gondolatokat. Határtalan kíváncsiságom hajtja elmém fogaskerekeit, s végül úgy döntök, hogy a színpad szélénél megvárom a zenész ifjút, s ha nem túl bátortalan, szívesen kezdeményezek vele beszélgetést. - Üdvözletem, szabad lesz egy szóra?

by **Leafa** Szomb. Okt. 26 2013, 13:15

Hayashi Yuichi

A felébresztett férfi felállt, majd szemünk pont egy magasságba került. Furcsa az egy magasság... Körülbelül egy méter lehetett köztünk, de nekem már ez is személyes tér volt, mivel nem szeretek senkihez sem közel kerülni. Hátrébb lépve egy lépést rájöttem, hogy nekem is be kéne mutatkoznom.
- Leafa vagyok, ő pedig itt mellettem a tűzsárkányom, Szierra. A ritka petek közé sorolt kincsem. - mondtam a férfinek, majd kezem oldalra nyújtva intettem egyet a föld fele jelezve petemnek, hogy üdvözölje az idegent illő módon. Szierra lassan és gyönyörűen meghajtotta óriási fejét, majd visszaegyenesedve méregette az előttünk állót.
- Mégegyszer sajnálom, hogy megzavartam álmában, igaz az rossz volt .. Esetleg kiengesztelhetném valamivel? - kérdeztem a férfit közben megpróbálva nem szemébe nézni, nehogy megijesszem tekintetemmel .. mint mindenki mást. A szél újra feltámadt megborzolva ezzel hajam. Elgondolkodtam ezt a bizonyos Hayashi Yuichit méregetve .. komoly és értelmes embernek tűnik, és mintha már elég tapasztalt lenne ebben a játékban. De mégis szétszórtnak látszik .. elaludni egy ilyen játékban, mint amilyen ez? Egy ilyen gyilkosokkal teli helyen? Lehet, hogy védett terület, de ahogy én játszadoztam a való világban az emberi életekkel, úgy szórakozhat más okos játékos ebben a világban a szabályokkal .. Nem tudom, még nem ismerem, de így első ránézésre egyszerű "ki kell jutnom" játékosnak látszik .. csak ez a célja? Furcsa lenne .. A szél újra feltámadt, majd kérdőn ránéztem a férfire.
-Nos? - néztem rá, majd arcáról az égre futott tekintetem. Milyen szép ez a világ ...

by **Phobos** Szomb. Okt. 26 2013, 13:31

[Anat]

Teljes természetességgel zongoráztam ott, azon a helyen, melyet látszólag efféle célokra létesítettek. Nem értettem azokat, akik jól megnéztek maguknak - egyszerűen csak játszottam, semmi több. Az idegenek nem szoktak zongorázni? Nem volt olyan égadta tehetségük, mint amilyen nekem is termett? Bár tisztába voltam saját képességeimmel, és tudtam, hogy odakint is lehetnek zsenik, mégsem fogtam fel azt a csodálkozást, mely már-már kézzel fogható volt - bár nem akartam efféle ostobaságok miatt megszakítani a melódiámat. Ahogyan a folyó áradt, annyira természetesen jött belőlem is az összes hang, az összes dallam. Lecsuktam szememet, miközben kezeim már-már maguktól mozdultak volna, úgy folytattam a játékot, miközben igen erős vágy fogott el. Először azt hittem, hogy a zongora csupán az érzelmeim hangokba csatornázására való, de tévedtem. Egy eszköz is volt - egy eszköz, mely az emlékeimhez vezethetett. A rekviem végéhez közelítve csak az emlékekért játszottam - küzdöttem, ahogyan a többi idegen tette, a kijutás érdekében. Többre tartottam az eszmélést az életnél. Elvégre nem lényeges a létem, ha semmit sem tudok magamról. Herceg vagyok, akinek van egy Gregor nevezetű inasa - akkor és ahhoz bőven elég volt, hogy megszabaduljak, de mostanra megint szomjas lettem. A tudás és az eszmélés után sóvárogtam, és ez a vágyakozás heves lángként lobbant fel bennem - az indulatok lángjaként.
Ahogyan befejeztem a játékot, furcsállóan vettem észre, hogy ujjperceim kissé görcsbe rándultak. Majdhogynem megkönnyebbülve sóhajtottam fel, miközben fölálltam. Tekintetem egy pillanat erejéig a jelenlévőkön akadt meg: feszültnek tűntek, vagy csupán a dallam billentette ki őket az eredeti kedélyállapotukból. Nem fejezték ki tetszésüket, de nem is botránkoztak, mégis sikerült megérintenem őket. Úgy tettem, mintha misem történt volna - jöttem, s menni készültem, de nem vitt rá a lélek. Az idegen alak kérdése kifejezetten udvariasnak, ám különösnek is tűnt, tekintettel arra, hogy a többi semmit se csinált. Meglepődésemet hevesebb pislogással fejeztem ki, ugyanakkor nem utasíthattam vissza a váratlan közeledést.
- Természetesen. - feleltem végül, miközben komótos léptek közepette jöttem le a színpadról. - Mit parancsolsz? - Habár kérdésem megalázkodónak tűnhetett, gyanakvás lappangott mögötte. Nem ismertem, és ő sem engem - idegenek voltunk egymás számára, így természetes, hogyha kíváncsi vagyok arra, aki meg akar ismerni. Már ha valóban erről volt szó, s nem valami másról. A választ várva komótos léptekkel távoztam a színpadról, mintha misem történt volna.

by **Anatole Saito** Pént. Nov. 01 2013, 23:15

A zenétől még mindig mámorosan pillogok a színpad felé, s olthatatlan vágyat érzek az iránt, hogy a művész úrral személyesen is elbeszélgethessek. Rajongok az olyan emberekért - legyenek azok akár ismeretlenek - akiket nagy mértékű átéléssel és tenni akarással, na meg szívvel-lélekkel hajt az alkotási vágy. Az meg külön öröm a füleimnek, hogy az úrfi ráadásul nemcsak hogy nem kontár, de egészen kiválóan játszik. De ami az egészet megtölti valami extrával, az a mélabús eszencia, ami áthatja a kompozícióját. Ahogy válaszol, nem is habozok felvenni vele a kontaktot.
- Hadd szabadjon megneveznem, hogy lenyűgöző a játékod! - Ahogy leér a színpadról a fiú és szóba is elegyedünk, kezet is nyújtok neki, hogy bemutatkozhassak. Aldo egyelőre csak érdeklődve pillog, s nem moccan a lábam mellől. Kivételesen visszahúzódóan viselkedik. - Anatole Saito, művészeti mecénás, tehetséggondozó, menedzser. Volna esetleg kedved beszélgetni a jövődről, fiatalember? - Már csak egy napszemcsit kellene feltolnom, miközben megigazítom a nyakkendőm. Cool

A szövegemet kellően lehengerlőnek és hatásvadásznak szántam, s tulajdonképpen nem is hazudtam, csak kicsit hangzatosabban mondtam el azt, amit valóban csinálok. - Ha gondolod, tarts velem egy italra, de mindenek előtt kérlek áruld el, hogy miért éppen ezt a dalt választottad a repertoárodból? Mi vezette a gondolataidon keresztül az ujjaidat?
Amennyiben a fiú elfogadja a meghívásom, akkor a társaságában sétálok el a színház bejárata felé, az árusok standjához, majd ha sikerült mindkettőnknek valami innivalót választani, akkor akár vissza is telepedhetünk a nézőtér egy nyugodtabb sarkába beszélgetni. természetesen Aldoról sem feledkezek meg, neki is veszek valami cicanasit, amin elnyammoghat.

by **Phobos** Kedd Nov. 05 2013, 22:04

Kissé törpének éreztem magamat a férfi mellett, de ez csak apróbb megfigyelés, a részemről. Az ilyen uraktól többnyire a kigyúrt, macsós testalkatot várok el, kissé alpári nyelvjárással - az engem megszólító idegen azonban kifejezetten udvariasnak, tapintatosnak tűnt. Fura úgy ítélkezni, hogy pontosan az igazság ellentétét állítom valamiről vagy valakiről. Meglepve húztam fel szemöldökömet: bár az idegenek kifejezetten ostobák, de azért tartogathatnak meglepetéseket - erre a Anatole úr volt a példa. Természetesnek találtam, hogy egy kézfogást viszonozni kell, és jómagam meg is tettem azt. A lenyűgözőt a szép szinonimájának véltem - nem csak ő jegyezte meg művészi tehetségemet. Ebből következtettem erre. Tekintetem megtéved a férfi lábánál kuporodó macskafélén, de miután gazdája vélhetően a válaszomra várt, újból felvettem vele a szemkontaktust.
- Köszönöm. - hajtottam fejet csodálóm előtt. - Örülök, hogy akad valaki, akinek tetszetősek a melódiáim. - Már csak az volt a kérdés, vajon melyik nevemen mutatkozzak be. Ha komolyan a jövőbéli pályámról szeretett volna tudni, tanácsosnak véltem valódi nevemen bemutatkozni. Igen ám, de csak a Gilbertről volt tudomásom. Egy próbát azért megért. - Gilbert a becses nevem. Simán Gilbert. Örömmel tartok veled. - Örömöt kellett volna mutatnom, amiért valakit ennyire érdekel a művészetem. Bár nem egy ember konstatálta, hogy attól bűzlök, egy udvarias bóktól még én is derűsebb lehetek. Egy biccentéssel adtam partnerem tudtára, hogy igen, természetesen megiszok vele valamit. Igazán vágytam egy kis élénkítőre, és a tejes kávé jobbára megfelelt nekem. Hogy miért gondoltam Anatolét annyira megbízhatónak, hogy elkezdek a dallamba sűrített érzelmeimről beszélni, arra egyszerű a válasz: mert akik ennyire értékelik a művészetet, azokban megbízhatok.
- Nem tudom, miért ezt választottam. Egyszerűen csak úgy jött magától. - feleltem rá utólag, közömbösen eltekintgetve. - Egyszerű ingerültség vitt rá. Még abban se lehetek biztos, hogy honnan származok. Idáig azt gondoltam, hogy Aincrad az otthonom. De most, hogy megtudtam, én is az odakintről jöttem, többet szeretnék tudni magamról - magamról, és az életemről. De semmi sem jut az eszembe. És ez dühít... - Kissé elvetettem a sulykot, hogy elkezdtem az emlékezetkiesésemről beszélni. Nem változtathattam rajta. Kellett valaki, akiről beszélhetek erről.

by **Anatole Saito** Csüt. Nov. 07 2013, 17:29

Nem tudnám pontosan megsaccolni, hogy mennyi idős lehet a fiú, de abban biztos vagyok, hogy fiatalabb nálam pár évvel és még pelyhedzik az álla. Viszont lényegesen érettebbnek és komorabbnak tűnik, mint az átlag tinédzserek. Amolyan művészlélek, ahogy szokták emlegetni. Nekem is voltak borongós éveim a gimiben, még ha mindenki jó kedélyű kölöknek is ismert. Amikor pedig rám tört a melankólia, én is hangszer után nyúltam. Nincs ez másként ma sem, még itt, Aincradban is szívesen gitározok, akármilyen nyűgöm van, de persze akkor is, ha éppen boldog vagyok és szórakoztatni akarom magam a gyakorlással. Azért mert itt ragadtunk, még nem kell lemondani a mindennapi élet örömeiről és berozsdásodni sem akarok.
Kissé karót nyelt a srác, vagy nem is tudom mivel jellemezzem a viselkedését. Se nem heveske, se nem indulatos, kifejezetten jól nevelt, de nem túl bőbeszédű. Persze nem kell ám mindenkinek olyan harsánynak és fecsegősnek lennie, mint nekem, de most kivételesen szeretném többet hallani az ő beszélőkéjét, mint a sajátomat. Őszinte érdeklődéssel figyelem a szavait, s egy-egy tejeskávé és némi cicanasi kíséretében le is telepszünk a színház nézőterén. Az egyre türelmetlenebb Aldonak kicsomagolom az étket, majd az italomba kortyolva most már teljesen a fiúra koncentrálok. Gilbert. Érdekes név, ez sem japán. Aztán fény derül minden titok nyitjára, s hamar értelmet nyer a csak "simán Gilbert" megnevezés is. Okozhatott amnéziát a nerve gear a szerverhez való csatlakozáskor? Programhiba? Bug? Vagy valaki megpiszkálta odakint a sisakját? Sorolhatnám még a lehetőségeket, de nem akarom ezekkel traktálni szerencsétlent, mert valószínűleg azt hinné zöldségeket beszélek.
- Értem. Nos, ez felettébb kellemetlen, s megértem a frusztrációdat. Fogadd őszinte sajnálatomat! Ha nem kellemetlen neked a téma folytatása, akkor részleteznéd esetleg, hogy pontosan mit is tudsz a jelenlegi helyzetedről? Talán segíthetek pár tátongó rést betömni, szóval kérdezz bátran, szívesen segítek és rá is érünk, ugye Aldo? - pillantok a macskámra, aki somolyogva csak tömi a búráját. Felőle aztán ott maradunk és addig, ahol csak akarok, amíg van kaja és szunya.

by Ajánlott tartalom