Lowebright Vidámpark

A határszélen ültem, és vártam a nagy rohamot, azt a mobáradatot, ami elsöpri majd ezt a kis várost a létezés pereméről. Merthogy ott volt már egy jó ideje, pengeélen táncolt létének jogosultsága ebben a mátrixban. Az, hogy éppen ma történik meg a generált ellenséges hordák betörése statisztikailag abszolút lehetséges esemény volt a horizonton. Csodálkozásom alapja, hogy ez eddig nem történt meg, olyan adatokból építkezett, miszerint az elmúlt egy évben (mínusz a felnyitásáig tartó idő, amíg erre a szintre értünk), is volt már esély a szervezett támadás megindulására. Így ültem egy kiugró kősziklán a város peremén, ölemben a Fénnyel, és vártam a felugró quest-ikont. „Védd meg a várost. Ha kell az életed árán is” – valami ilyesmi címet tudtam elképzelni neki. Egyszer már győztük a vírusos húsvéti nyuszik felett. Most sem lesz másként. Én már készen álltam – ez biztos volt!
Artemis-szel együtt tölteni az időt amúgy is könnyítette a várakozást. Remek társaság volt, máig nagy élményt jelentett minden reggel mellett ébredni, azzal a tudattal, hogy Ő az enyém. Az egyik fókuszom állandóan rajta pihent. Megnyugvást találtam díszítésének egyenletes vonalvezetésében, színinek megnyugtató harmonizálásában. Közben mégis hihetetlen erő feszült benne: elemi energiák szabadultak el minden egyes alkalommal, amikor nyilat generált, és így tüzelhettem. Csodáltam őt, és egyben hálás voltam a sorsnak, hogy vele lehetek! Reméltem: kapcsolatunk egy életre szól. Előbb fogok én elpusztulni, minthogy ő másvalaki tulajdonába kerüljön.
Később vettem csak észre, hogy görcsösen szorítom magamhoz. Kiengedtem az öklöm, megtornáztattam az ujjaim. Valahogy oldani kívántam a várakozás során felgyülemlett feszültséget. Felálltam, karkörzéseket csináltam. Guggolás. Megmozgattam kicsit a kitartás-mutatóimat. Jól esett a mozgás… Visszatelepedtem a helyemre.
Egy egyenlet felírásán gondolkodtam: mennyi idő, amíg a horda ideér, ha éppen ma támad?

Úgy történt, hogy megszólítva lettem, én pedig hunyorogva kukucskáltam ki gondolataim sötét lyukából, ahol eddig az egyetlen fényforrások egyenleteim világító betűim voltak. Még Artemis napnyi fénye is csak távoli melegség volt abban az univerzumban. Már-már dimenzióugrásnak tűnt kikeveredni belőlük, és a lányra nézni, aki fölém magasodott. Árnyékot vetett rám.
– Esutel – dadogtam. Dadogtam? Nem, ezúttal sikerült szép sorban összekötnöm nevének minden egyes betűt. Mint valami muzsika! Csodálatos! – Sz-szia! – dadogtam. Ezúttal tényleg. Hiába, elbíztam magam! Az előbbi után azt hittem, soha többé nem eshetek ebbe a hibába. Lám, most mégis milyen mély gödörben voltam. Zavartan fordítottam el róla az összes tekintetem. Minden fókuszom. Most vettem csak észre, hogy azért is szűkült be egy pillanatra körülöttem a világ, ahogy ő megjelent, mert az összes fókuszommal őt figyeltem. Emelkedő mellkasát. Mosolyát. Hajának vonalát, ahogy a szél mozgatja. Szempillájának ívét, amikor pislog. Ruhájának szépen textúrázott hullámzását.
Persze, hogy emlékeztem Esutelre! Annak, hogy elfelejtsem, ki is ő, nagyon kicsi az esélye, konvergál a nullához. Próbáltam ellenállni, hogy néhány bizonytalansági mutatót gyorsan hozzávessek a számsoromhoz, de aztán próbáltam inkább a szituációnak megfelelni. Ebben sosem voltam jó.

…
…

Már majdnem mondtam valamit! Zavarban voltam. Igazán akartam kicsit beszélni. Mondjuk… Nem is tudom. Fogalmam sincs! Ez volt a legnagyobb baj.
– Szia! – ismételtem meg zavartan a korábbi köszöntést. Egyrészt azért, hogy lássa, képes vagy teljes, egész szavakat végigmondani, másrészt, mert semmi nem jutott eszembe, és reméltem, hogy ezzel nem ronthatom el a beszélgetésünket. Hiszen… a társadalmilag definiált „beszélgetés” szó már ráillett rövid diskurzusunkra. Ezt mertem remélni. Esutellel beszélgetek!
Elvigyorodtam.

– Köszönöm! – mondtam fennhangon, bár fogalmam sem volt, hogy milyen első helyezésemről beszélt. Hirtelen adatbázis-hibát jelzett a memóriám, így képtelen voltam bármilyen adatot is lehívni a múlttal kapcsolatban. A „verseny” címszó alatt semmilyen helyezések és eredmények nem szerepeltek. Igen bosszantó, amikor épp a legfontosabb pillanatban hagyják cserben az embert még a legmegbízhatóbb barátai is, mint a beépített memória és a belső adattároló eszközök. Az esze.
Esutel előtt nem akartam bosszankodni… és nem is tudtam. Utólag vettem csak észre, hogy mosolygok. Figyelembe véve, hogy ezen kívül semmi mást nem csináltam, csak néztem őt a fókuszaimon keresztül, és beszélni se beszéltem, mégis telt az idő, kezdett félelmetes súllyal nehezedni rám a helyzet súlya: éreztem, hogy valami választ kéne adnom. Valamire. De megint csak komoly problémába ütköztem: se a rövid, se a hosszútávú memóriám deaktiválta magát időközben. Megint csak nem emlékeztem, hogy mit is kérdezett.
– Ne haragudj, de… nem értettem. Mit kérdeztél? – Szinte könyörögtem azért, hogy újra mondja el, mit is kérdezett. Egyáltalán nem akartam, hogy miattam szakadjon félbe a beszélgetésünk, pedig az eddig rendelkezésemre álló információk elemzése során arra jutottam, hogy eddig remekül haladunk a kommunikációs szakadék felé. Sőt a saját memóriám ássa ezt közénk.
– Mostanában vacakol a… – kezdtem bele, de aztán csak bennszorult a mondat többi fele. Nem biztos, hogy díjazná, ha mindenfajta ostoba okokra hivatkoznék, miért is nem hallom őt. Az olyan lenne, mintha kifogásokat keresnék. Próbáltam más irányba terelni a beszélgetésünket.
– Milyen az íjam? Mármint az íjad! Igen, az íjad. – Ostoba, ostoba, ostoba terelés! Soha nem voltam jó az ilyesmiben. Bárgyún mosolyogtam. Kezdtem meggyűlölni önmagam. Kétségbeesetten markolásztam Artemist, de ezúttal ő is cserben hagyott, és nem segített.

/Szophie - Zero/

Szomorú, hideg őszi napsütéses délelőtt. A szelíd fény valahogyan kellemesen udvariasnak tűnt a lovag számára, ahogyan végigvonult Lowebright utcáin. A sötét páncél és a fehér rostély óvta a hűvös időtől, így nemigen volt oka a panaszkodásra. Valahogyan kedvéhez valónak vélte az őszt. Egy kicsit sem örvendezve emlékezett vissza arra a bizonyos napra, amikor Anat rátalált, miközben zongorázott. Igaz, ha nem mentette meg volna attól, hogy előbb-utóbb az utálatba és az emberektől való tartásba fulladjon. Sokat átélt, és akadt még egy-két ember, akit érdemesnek tartott arra, hogy ne gyűlölje vagy vesse meg azokat. A gyűlölete nem esztétte fel teljesen, mégis, egy ketrecbe zárt, megsebesült fenevadnak érezte magát, aki mindent el akar taszítani magától, ami kicsit is bántja. Az élet ezen terhe, az árulás és a cserben hagyás fájdalmas pontnak bizonyult Raven számára. Félte a rossz érzéseket, bár nem is egyszer tapasztalta azt, hogy a szívének valami kellemetlen volt, mégis, az emberek árulása mélyre hatoló döfésnek tűnt a szóban forgó fiúnak. A harag és az egyedüllét megbízható támpontnak tűnt abban a fájdalomban, amit a fekete lovag hetek óra érzett. Még gyenge volt a bosszúhoz, és nem érezte úgy, hogy a lelkiismerete engedné gyilkolni. Ha Ende és a féreg életét kívánja kioltani, nem egy személyen vezet át hozzájuk az út. A fiúban tisztában volt a bosszú következményeivel, de nem a véletlenből és viccből kereste fel azt a személyt, aki szemrebbenés nélkül kivégzett egy lányt, a nyilvánosság előtt. Kazumát is ugyanaz a vérbosszú fűtötte, mint Ravent. A rokonszenv kézzel tapintható volt.
Pillanatnyi keserűségét egy dologgal tudta igazán csillapítani: dallal. Egy sugallat - vagy talán egy emlékfoszlány - azt diktálta, hogy a dalt már régóta ismeri, csak újra fel kell elevenítenie azon sorokat, melyeket régen könnyedén tudott. Noha sosem volt büszke hangjára, s általában a fürge ujjaira hagyatkozott, most a hangjára hagyatkozva énekelte azt, amit egy számára fontos személytől hallott először. Néha-néha elnémult, amikor úgy érezte, torka bereked és az éneklés fárasztó, ám ettől függetlenül a dal folytatólagos volt. Nagyjából minden második sornál leállt, hogy egyrészt felelevenítse az általa énekelt melódia szövegét, másrészt el tudjon gondolkozni az Aliceről kapcsolatos emlékein. A padon ücsörögve nézett az élénk kék ég felé, a napot szomorkásan szemlélve. Bár dalolt, voltaképpen senki sem figyelte: az NPC-k a hidegre és a nem éppen biztonságos, támadható környezetre való tekintettel visszavonultak házaikba. Lowebright leigázhatásától a fiú nem tartott, elvégre meg tudta védeni magát a moboktól vagy azon emberektől, kiknek nem tetszett sárga indikátora. Szenvedett, de nyugodtan énekelt. Érződött rajta, hogy szörnyű fájdalom emészti - ezt a dal melancholikussága tette oly nyilvánvalóvá. Rostélyát magabiztosan vette le, mintha tudatni akarta valakivel, hogy lelke valójában zokog.