Re: Lowebright Vidámpark

by **Szophie** Szomb. Feb. 14 2015, 21:06

- Akkor minek kérdezted meg? - tettem fel a számomra teljesen egyértelműnek vélt kérdést, csendesen elmosolyodva, ám egyáltalán nem gúnyolódva. Értettem, hogy érti, természetesen. De ezzel rá kívántam világítani a kérdés majdhogynem fölöslegességére. Ha nem olyannak ismert meg, akkor most miért kérdezte meg, én hogy vagyok ezzel?
Mélyen magamba szívtam a levegőt, majd lassan, hosszan kifújtam.
- Tudod, én odakint cégvezető vagyok. Teljes tulajdonos - folytattam. Nem sok embernek meséltem eddig a munkámról, habár sosem titkoltam. Egyáltalán a kinti életemről nem igazán meséltem senkinek.
- Mondják a hozzám hasonló emberekről, hogy mennyire elfoglaltak.. - folytattam elmélázva.
- De mégis miben olyan elfoglaltak ők? Csupán az ötletelésben, az ármánykodásban, ha úgy tetszik. Mert mindig fejleszteni kell, mindig előrébb kell állni, mint a többiek, és egymást kell lekörözni folyamatosan. Ebben nem állhatunk meg, ezt örökösen hajtani kell. - hogy miért is mesélem el most mindezt? Én magam sem tudom. Nem kapcsolódik szervesen a témához, de egy kicsit azért mégis. Én örülök, hogy elmesélhetem.
- Ez az örökös gondolkodásra ösztönöz. - folytattam. - De nem szervesen a céghez kapcsolódóan, ezt egyáltalán ne hidd. - ingattam meg a fejem.
- Igazából rengeteg időm volt akkoriban is arra, hogy ilyesmivel törődjek. Igen, ez az én elfoglaltságom, ami azt illeti. Azért vagyunk mi elfoglaltak, mert minden lépésünk előtt végig kell gondolni ezek emberi mivoltát. Át kell látni a társadalmat, hogy mi élteti a többi embert, az alattunk dolgozókat, a másoknál dolgozókat, vagy azt, aki ellenünk van. - felsóhajtottam.
- És mérlegelni kell, hogy egy adott dologban meddig mehetünk el. A tetteinknek ebben a pozícióban súlyos következményei is lehetnek. Ezért önismeretre és világismeretre van szükség. Legalábbis egy sajátos látásmód és értékrend kialakítására. Nekem voltaképp odakint is ez a munkám. Itt pedig még több időm van arra, hogy ezzel elfoglalt legyek. És már sokkal másabb témákban is jártasnak kell lennem. - újabb sóhaj hagyta el a számat, miközben párat előre léptem, akármerre is sétáljunk épp.
- Vagyis nem kell, de... Nekem szükségem van rá, hogy végiggondoljam, átérezzem.. A munkámmal jár. - elmosolyodtam, és a távolba fordítottam tekintetemet. Ez a munkám.
- Egyáltalán nem. - nyugtattam meg mosolyogva. - Csak egyszerűen nem szoktak, ennyi. De neked megengedem, mert... azt hiszem.. - kissé vonakodtam kimondani a szót. Még én magam is féltem tőle, és teljesen zavarba jöttem. Elfordultam, és még mindig fogtam a kezét.
- Azt hiszem, én... nekem.. te.. A barátom vagy. - vallottam be érzéseim.

by **Phobos** Szomb. Feb. 14 2015, 22:48

Furcsálló kérdésére a lovag egy nagy levegőt kifújva vonta meg vállát, szabad karját pedig széttárta maga mellett. Nem lehet kérdezni…? Az emberek a legfurcsább kérdéseket mindig elítélik…
- Csak a kíváncsiságomat elégítem ki. Ha valaki többet vagy furcsát kérdez, az nem elvesztegetett idő – mondta csendesen, egy néhány pillanatnyi csend közepette. Nem teljesen illett oda mondandója, elismerte, de ebben hitt, ezt tartotta helyesnek. A lány mély sóhaját követő élménybeszámolás előtt a fiú leengedte szabad tagját, s zsebre vágta azt. Az odakinti életéről beszélt ez a lány, tehát megbízhatott benne. Raven egy darabig nem leplezte amnéziáját, sőt, másokkal megosztotta az abban gyökerező hiányosságait – voltaképpen a hibáit ismerte be más, holt idegen emberek előtt. Gondolatban heves szitkozásba kezdett: túlságosan asszertív volt, de ezt a hibát többé nem követheti el. Ahhoz eleget csalódott, s a gyilkos Kazuma szerint sem szabad hagyni, hogy az emberek ölben dédelgetett álmokkal teletraktálják, majd elárulják egymást. Még a gondolattól is hányingere lett a fiúnak. Nem ismernek határokat…
- Akkor én is elmondok neked valamit – kezdett bele a lovag, miután lehetősége jutott hozzászólni, közbeszólás nélkül. – Én ugyebár úgy kezdtem ezt a játékot, hogy semmire sem emlékeztem az odakintről. Azt mondták, valószínűleg a NerveGearem vagy mi a szösz sérülhetett meg, ezért okozott nálam amnéziát. Ebből kifolyólag keveset tudok mondani, ott ki a kis- és ki a nagyhal, de gondolom, a te pozíciód az utóbbi. – Kissé kellemetlenkedve érezte magát a hiányosság okozta tudatlanság miatt, így csak spekulálni tudott, semmint általános igazságként kezelhető kijelentéseket hangoztatni. – Ami engem illet, a nevemen kívül annyit tudok felidézni, hogy nemesi vérből való vagyok. Valószínűleg az is nagyhalnak számít. Neked a gondolkodás és az ármánykodás a munkádat, a megélhetőségedet adja, nekem viszont elsősorban a jó közérzetemet. – Hideg mosoly futott végig arcán. – Az ismét más kérdés, hogy a munkádat élvezed-e… hogy élvezed-e az ármánykodást. – Magabiztosan nézett a lányra, a választ szolidabb módon követelve. Tudnia kellett, mennyiben tért el a teljes igazságtól… vagy hogy mondott-e valamit, ami még ha egy kicsit is, de igaz.
- Nem lehet könnyű feladat, de ha itt is ezt műveled, akkor valószínűleg vagy élvezed azt, amit az odakintben műveltél, vagy már túlságosan is az életed részévé vált. – Vagy egyszerűen honvágyad van, és nem akarsz megfeledkezni arról, ami az odakintben vár rád. Szophie nem egy nyitott könyv volt, hogy Raven ínye szerint olvashasson belőle. Ezt tiszteletben kellet tartania. Így is eleget találgatott.
Inkább az lepte meg a fiút, hogy a lánynak nehezére esett kimondania azt a tényt, ami egy perce is ugyanolyan igaz volt: barátok. Semmiképp sem a meglepettség hatására pislogott, hanem Szophie leplezhetetlen zavara. A szóban forgó lovag a momentumot egy szolid kuncogással jutalmazta meg.
- Miért meglepő az, ami igaz? – kérdezte. – Talán szégyellni való egy lány és egy holló barátsága?

by **Szophie** Vas. Feb. 15 2015, 20:03

- Csupán arra kívántam ráirányítani a figyelmed, hogy először megkérdezted, hogy vagyok vele, majd amikor válaszolok, kijelented, hogy szerinted nem. Erre az ellentmondásra próbáltam rávilágítani. Természetesen kérdezhetsz, amilyen furcsát csak akarsz! Örülök neki. - mosolyogtam rá haloványan, kissé félénken, sápatagon, de mégis biztatóan.
Végül monológba kezdtem erről-arról, a kinti életemről, habár egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez helyes dolog-e. Hisz ő nem emlékszik rá. Lehet, csak elszomorítom ezzel. Mire befejeztem, már egészen rosszul éreztem magam ez miatt, és csak álltam, és vártam arra, mit is fog mondani rá. Ami azt illeti, egyáltalán nem akartam semmivel, tényleg semmivel megbántani. Eh, mégis mióta törődök én ilyesmivel? Ez sem a régi Szophie, bizony. Habár talán csak kevés emberrel vagyok így, és talán velük is csak időszakosan állok ilyen viszonyban. Hisz elég csak némi kis indulat, vagy egy különös helyzet, és lám, előbújik belőlem is az az őszinte és fagyos ember, aki egyébként valahol ugyanúgy vagyok, mint ez, akit általában mostanában mutatok. Pedig ez egy egészen új oldalam. Nem a megszokott, már ha lehet így nevezni a kinti ént.
Végül felsóhajthattam megkönnyebbülten. Nem neheztelt rám a történetem miatt, sőt, úgy tűnt számomra, ezzel utat engedtem annak, hogy ő is megnyíljon felém.
- Igen, az vagyok. - húztam ki magam büszkén. Lehet, önteltség, de szeretem hangoztatni a pozícióm, és hogy mennyit is értem el már az életben. Igazán elégedett vagyok a teljesítményemmel ebből a szempontból. És tudom, hogy megvannak a megfelelő képességeim minderre.
- Nocsak. Ha még az is kiderül, hogy angol voltál odakint, az is lehet, hogy a családjaink jó viszonyt ápoltak egymással annak idején. Sőt, akár még rokonok is lehetünk. - kuncogtam. - Az én őseim grófok. - vallottam be.
- Természetesen imádom. És ettől lesz jó a közérzetem. Ez mind összefügg egymással. És talán a vérrel is, most hogy így mondod.. - gondolkodtam el. Persze egyáltalán nem szükséges ilyesfajta párhuzam ahhoz, hogy két ember ilyen kis.. gondolkodó legyen. Sőt..
- Egyáltalán nem, csak tudod.. - még mindig zavarban voltam. - Nagyon kevés az ilyen ember az életemben, és.. én.. nem szeretek csak úgy dobálózni ezzel a szóval.

by **Phobos** Hétf. Feb. 16 2015, 23:06

Egy csendes bólintással adta meg magát a lány szavainak, majd tovaúszott az elhangzott, illetve a fejében járó gondolatokkal. Mi értelme visszakozni azzal, ami egyszerűen igaz? Számos olyan dolog volt, amit a fiú nem fogadhatott el, ám ez nem abba a kategóriába tartozott. Valamiért nem esett nehezére elismernie. Talán azért, mert Szo véleményén majdnem teljes mértékben osztozott, vagy esetleg azért, mert ez nem sarkallta különösebb változásra – a sugallat traktálásával ellentétben. Az csak ritkán fedte fel magát a lovag előtt, de ugyanolyan gyorsasággal illant tova, kétkedések katarzisában hagyván Ravent. Számtalan mást megkérdőjelezett ahhoz, hogy annál is többre a kérdések fátyla hulljon. Akárcsak az emlékek, voltak olyan dolgok, amikre nem talált megoldást, bármennyire is tűnhettek azok egyszerűnek vagy könnyen értelmezhetőek. Míg eddig az embereket szimplán ostobáknak nevezte, akadt egy-két kivétel, akik ellentmondásossá tették ezt az állítást. A száz százalékban igaz, tökéletesen levonható konklúzió nem születhetett meg, mert voltak olyanok, akiknek nem esett nehezére a mélységekig hatolva különböző, értékes aspektusokat meglátni a világban. Akinek szélsőségesek a véleményei, azok szintén kérdőjelre vonták a másfél éve, teljes magabiztossággal hangoztatott állítást – Raven állítását: az emberek elképesztően ostoba teremtmények. Bár még akadt számottevő számban bolond, agy nélküli egyed, a fiú tulajdonképpen értékes gyöngyszemeket lelt a következtetések borongós tengerpartján. Repedezetteket vagy teljes egészében összetörötteket, de abból egyetlen egy épet tudott alkotni. Lassan minden sötét mezőre fény borult, érezte, amit esetleg keres, azt szűkebb rádiuszban is megteheti, hiszen minek olyanok között kutakodni, akik érdemtelenek rá? Olyan töröttből sosem lesz ép.
Szophie mintha magasztalta volna magát az odakintben elért rangja miatt. Persze a fiú teljesen nem tudhatta, az értékrend ott mennyit takar. Azt mondták neki, minden, amit kint talál, az százszor, sőt, ezerszer becsesebb annál, mint ami Aincradban terem. Ha ez igaz, akkor az itteni kötelékek túlságosan gyöngék ahhoz, hogy a való világban is megállják a helyüket? És ha voltak kint társai, hozzátartozói, azok mennyire kedvelhették őt? A lovag talán az itteni létében először gondolt bele komolyan, mit akar tudni az odakintről: tulajdonképpen mindet, de nem gondolta, hogy ebben csak az amnéziája gátolta. Azt egy hosszú idő után el tudta fogadni, s a főbb problémák mögé helyezni. Idővel vagy esetleg sosem kapja vissza azokat a képeket, de jelenti azt, hogy semmit sem élt át. Az érzés még mindig benne él.
- Hmmm, fogalmam sincs. Lehet, hogy angol is van bennem. – találgatott egykedvűen. – A vezetéknevem minden esetre német vagy osztrák… már amennyit az emlékeimből tudok. Még ha egy-két elsiklott részlet meg is van, minden ködös. De megtanultam ezzel a hiányossággal élni. – Szabad mutatóujjával a fejét kopogtatta. – Ezek szerint akiben van valami nemesi vér, az több hajlandóságot mutat a gondolkodásra. Hehe, jó tudni. – kuncogott.
A magyarázatra azonban elkomorodott. Szo a rossz tapasztalat emlékét ébresztette fel Ravenben. Túlságosan óvatlan volt, és nem válogatta meg eléggé, kiket nevezhet egyáltalán jó ismerősnek, nemhogy barátnak. Ahogyan a lány kimondta a szavakat, minden világossá vált. Eddig nem merte ezt bevallani magának, de ugyanúgy érzett, akár az idomár. Örülnie kellett volna? Nem. Ez csak azt ébresztette fel benne, hogy még bizalmatlanabbul viselkedjen az ismerőseivel – legyen az jó vagy rossz. Minden esetre Szophienak ettől már nem kellett tartania.
- Tudod, valahogy én is így gondolom. – Valahogy? Inkább teljes egészében. – Akikkel egy fedél alatt élek és elviekben a társaim, hát, ők nem a barátaim. Csak éppenséggel arra vagyok kötelezve, hogy elviseljem őket. És most nagyon nehezen megy. – Teljes egészében megpróbált gátat szabni dühödt indulatainak. Kezét kicsit görcsbe rándította, s Szophie egy leheletnyivel erősebb fogást érezhetett tagján. A fiú figyelt, ne olyasvalaki vigye el a levét, akinek semmi köze ehhez az egészhez. Végre volt oka óvni, és nem csak rombolni.

by **Szophie** Szomb. Feb. 21 2015, 23:19

- Hihihh, akkor német vagy osztrák vagy. - mosolyogtam rá. - De ez nem is igazán lényeg. - vállat vontam. Azt hiszem, talán csak a neveltetés és a büszke ősök az, amely fontos. Az ország talán csak ezek módszereiben vállal szerepet. És őszintén.. Ezen a helyen miért is számítana a vér? Itt nem különböztet meg senki minket az egyszerű hétköznapi emberektől. Pedig mi kékvérűek vagyunk. Igen, nevezem így a vérem, ugyanis nem bírom elfogadni, hogy ronda vörös legyen. Mégis, a pixeleink is csak ugyanolyan vörösek, mint akármelyik másik egyszerű emberé. Még ebben sem térhetünk el. Pedig a mi vérünk jobb, felhatalmaz minket dolgokra, jogokat és hatalmat ad nekünk, mellyel ha ügyesen élünk - márpedig ügyesek is vagyunk -, akkor uralhatunk nemzeteket.
Itt viszont, amikor testünket semmi sem különbözteti meg más, ugyanolyan pixelkekből összerakott utolsó senkikétől, sem vérünket, és még jogaink és vagyonunk is teljesen egyenrangú velük, már sokkal nehezebb a boldogulás.
Mégis. Van valami, ami miatt másak, többek vagyunk..
Felnéztem rá, büszkén kihúzva magam, egyenes háttal, nemes tartással. Igen, vannak dolgok, amelyek így is bennünk maradtak, és a többiek fölé emelnek minket. Mi csupán csak játsszunk, de azt a lehető legtökéletesebben művelve. A nemesi vér, még ha csak a tudatunkban is van jelen, arra késztet, hogy nagy tetteket hajtsunk végre. Mi sosem halunk meg. Őseinkről könyveket írtak, és mi is fent maradunk históriás könyvek lapjain, ahogy elődeink is mind. Mi sosem fogunk a porba veszni. Nem, még Aincradban sem. Teszek róla. Tennünk kell róla, Raven! Tennünk kell.. Mi hóembereket kényszerítünk kényszerítünk térdre, és kaszaboljuk le kegyetlen fejeiket. Mert játék az élet és az élet a játék. Föléjük kell emelkedni!
Csak ne fájna ennyire.. Csak tudnám tartani a hideg kívülállást.
Barát. Nem tudom, örüljek-e ennek a kijelentésnek. Mint olyan, nemesként Raven tökéletes társ. A gondolkodása, a személyisége is mind megfelelő erre. Mégis, itt van a kétely, hogy én most mindenkit el akarok lökni magam mellől. Taszítani akarok, és vonzanom sikerül, milyen különös..
- Nem kötelezhet senki. És nem kell elviselned semmit. Csak saját döntésből. - vontam újra vállat. Tényleg nem kell mások alá rendelnie magát. Ez a mi hibánk, Raven-kun. Ahogy elveszítjük a hatalmunkat, máris elveszítjük az önbizalmunkat. Pedig csak az kell ahhoz, hogy újra a magasba törjünk kiemelkedő képességeink által.
Igen, önbizalom, kitartás, és tekintély. Azt hiszem, mindenképp szeretném ezeket visszahozni az életembe.
Mégis, ez nem oldja meg a problémáimat, csak talán újakat generál. De azon a problémán egyáltalán nem segít, melyet két nap múlva kell kiállnom. Félek. Virtuális bőrömön minden kis pixelszál feláll, ha csak rá gondolok, és megremeg valami bennem legbelül. És mégis akarom. Látni akarom. Feledni és ölelni..
Felsóhajtottam.
- Én a barátod vagyok, és ezen már nem változtat, csak talán a halál. - ejtettem ki a szavakat elkomorodva, viszont szorítva a kezét.
- Gyere, sétáljunk egyet, és beszéljünk kellemesebb dolgokról.. - tereltem el a témát, és indultam meg, magam mögött húzva kezénél fogva.

by **Phobos** Vas. Feb. 22 2015, 00:10

- Akkor mi számít? – kérdezte kíváncsian, csöndesen. Már magától tudta a választ, de azt valaki egészen más szájából akarta hallani. – Az… nem érdekes. – Nem érezte úgy, hogy el kellett volna magyaráznia Szonak azt, ami eddig is igaz volt és tudhatott. Legfeljebb a megerősítés komfortjával láthatta el, és kényelemből már elég rész jutott a fiúnak. – Azt hiszem, mégsem olyan fontos.
Ritka alkalmak egyike volt, hogy valamit hagyott elúszni az árral. Szükségesnek érezte, a sok gond mellett, mégis, különös nehézséggel vette ezt az akadályt. Nem tudott hátat fordítani annak, ami még kicsit is számított. Mindenre figyelt, mindent látott, s mindent hallott. A megkérdőjelezését visszavonta, mert minek strapálná túl magát, újabbnál újabb gondolatokkal? Túl sok volt az átgondolni való, túl sok volt a probléma… a teher. Azonban erre a rövidnyi időre elengedett minden dühöt, minden súlyt, ami a vállát nyomta. A dallamban szomorú nyugalom tükröződött, s ezt a mélységet valaki értékelni is tudta. Ilyen viszontagságok között igazi kincs egy értő fül. De azt, hogy Raven többnek találta ezt a hallgatóságot, azt lassan száz százalékos biztossággal állíthatta. Nem nézhetett mások lelkébe, de érzett valamit ebben a lányban – valamit, amit a jövő számára érdemes lenne fenntartani, csak… olyan szomorú, mint ő maga. Mindig olyan szomorkás volt, ahányszor látta. Talán a fronton is, a meleg mosollyal a bánatát palástolta… nem biztos. Sokan rejtik véka alá a gyötrelmet, de a lovag nem. Egyszerűen nem tartozik másra az, amit átérez, de azokat az érzéseket sosem tagadta – nem tagadhatta. Valami nem engedte.
- Azt az érzést eldobtam magamtól. Az én döntésem, hogy még mindig ott vagyok. Ha nem lennék, nem az volnék, akit ismersz. – …Mert akkor már rég halott lennék. Tény is való, hogy nehézkesnek és fojtogatónak érezte a közelségüket, a múltat nem hagyhatta maga mögött. Teljesen semmiképpen sem. Ismeretlen értetlenség okán a lovag megrázta fejét. – Jobb lenne otthagyni mindent, és csak magammal foglalkozni, de nem tudok. Nagy valószínűséggel még a legrutinosabb dolgok is az emléküket idéznék a lelki szemeim elé. – Ismét fejrázás. Nincs menekvés, nincs megnyugvás, de még megalkuvás sem. Könnyű lenne minden tehertől egyszerre megszabadulni, aztán hosszantartó, jól megérdemelt álomba szenderedni. Raven most csak egy kiadós alvásra vágyott. Vajon megteheti anélkül, hogy a rémképek ismét felzaklatnák? Anélkül, hogy ne Endére gondoljon?
Szophie kijelentésére félig megnyugodott, félig azonban megrettent. Hogy mondhatna ilyesmit? Méghogy míg a halál elválaszt…
– Nem – kezdett bele vontatottan. – nem hagylak meghalni. – Melegebbnek érezte arcát. Zavarodott indulattal a tekintetében fordította el fejét. Amit gondolt, mind igaz volt, csak éppenséggel furcsán, majdhogynem viccesen hangzott. A szóban forgó lány kézszorítására visszafordította főjét, s ugyanolyan habozással bólintott, miközben hagyta, hogy vezessék. Mi mást tehetett volna?

by **Szophie** Szomb. Feb. 28 2015, 13:47

- A véredben rejlő potenciál. - raktam kezem a mellkasára. Ott dobog mindannyiunkban.
- És ha jobban megnézed, az egyes országok "arisztokratái" mind rokoni kapcsolatban állnak egymással. Nagynéni, unokaöcs, meg hasonlók. Régóta összefonódott mindez. - persze, ő nem tudhatja, hisz nem emlékszik. Éppen ezért magyaráztam el neki. Akár még vérünkből adódóan minket is összeházasítanának. Habár ma már nem azt a világot éljük, ám régebben mindig úgy gondoltam, hogy nekem csak érdekből kell majd férjhez mennem. Habár ez a lehetőség továbbra is nyitott kapu, és valamennyire vonzó is.. Üzletileg megfelelő döntés lenne. Érzelmileg meg.. ehh. Egész eddig úgy képzeltem el, hogy Makotom lesz az, aki megérdemli, hogy ne üzletből menjek férjhez. Igazából most is ő az egyetlen. De.. egy kicsit megingott az érzés fontosságában a hitem. Valahogy.. Valahogy most olyan rossz ez az egész. Egyszerűen nem tudom elképzelni így a jövőt..
Bólintottam. Megértettem valahol a fiú viselkedését. Én sem szakadok el a JL-től, habár engem konkrétan az emberek egyáltalán nem zavarnak, sőt. Persze, nem ugyanaz a helyzet. De még lehet.. A gondolat is rémes, de tényleg megtörténhet akármikor. És talán én is fájó szívvel hagynám el. Talán nem.. Nem tudom. Fogalmam sincs. Ezen nem is akarok inkább elgondolkodni. Van így is épp elég bajom.
- Ezt.. jó hallani. - nyugtáztam indulatos kijelentését, és valahol tényleg egészen boldog voltam tőle. De mégis tudtam, hogy ő sem lehet mindig ott velem. Még Vezér sem. Senki.. Hiába nem hagyja, hiába nem akarja.. Egyszer én is itt fogom hagyni ezt a világot. Hogy mikor, azt senki sem tudhatja.
Végül elindultam csendesen, hosszú sétára invitálva a fiút, mind szó szerint vett értelemben, mind máshogy. A barátság ösvényén is sétába kezdtünk..

by **Kayaba Akihiko** Vas. Szept. 20 2015, 14:49

A kobold invázió után.

by **Murakumo** Szomb. Szept. 09 2017, 20:41

Sivatagi folyó

Nem értettem, miért érte meg a fáradtságot, hogy felújítsák ezt a szemétkupacot. Valamit hallottam arról, hogy a koboldok ezt a szintet is körbetojták, aztán képtelenek voltak maguk után takarítani. Ilyen ez, az admin trehányságot programozott ezekbe a dögökbe – persze mintha annyira érdekelt volna. Mások érdeme volt, hogy Lowebright megtisztult az ugráló szemetektől. A Karmazsinból egy időre elegem lett. Nem nagyon érte meg alacsony fizuért a fenekemet riszálni. Hálás melónak sem nevezhettem, sz’al egyelőre kikérőt követeltem, amíg nem találtam valami alternatív megoldást a problémára. Épp ezért céloztam be ezt a porig rombolt szemétdombot: szórakoztatóipar. A semminél valamicskével többet lehetett kezdeni, az éhes pedig nem válogat.
Egy maroknyi játékos, pár npc-nek a segítségével próbált némi életet lehelni ebbe az elhagyatott vidámparkba. Igyekezték a mobokat elkergetni, s minél több embert csalogattak ide. Általában estékre nyitottak ki, mert egy virtuális valóságban sem adták ingyen az energiát, a szóban forgó bestiák – meglepő módon – jobban bírták a nappalt. Csak az óriáskereket, a körhintát és a városromok környékét rovó fogaskerekűt indították be. Szegényes díszítésként karácsonyi színes égőket aggattak a legtöbb játékelemekre. Nem mindegyik működött úgy, ahogyan kellett volna, de megtette. Fontos volt a próbálkozás, még ha nem is mentek vele sokra. Többre mentek, mint azok, akik azt gondolták, nem érte meg változtatni a dolgokon.
Munkát kerestem és szívesen adtak. Bár nem nagyon számított, de azt hiszem, örültem. A semminél végül is több volt. Ha értékelték a „fáradozást”, már az is valami. Az őszi szezon elején némileg több emberkére számítottak, sz’al időpontot sem kellett nagyon egyeztetnem. Azt mondták, akkor mehetek, amikor akarok. Kellett a pénz, pronto. A lerombolt játékbódékból és épület hagyatékokból valami színpad-szerűséget eszkabáltak. Pár fehér-piros, karácsonyi nyalókára emlékeztető rudat beleszögeltek, aztán annyi volt. Vörös, foltozott textíliával próbálták a függönyöket helyettesíteni, a homlokzatra meg ugyanolyan gírlanokat szereltek. Dióhéjban megvoltak a tárgyi előfeltételek, hogy indulhasson a show.
Az egészet gyakorlásnak kellett felfognom – a fiúk is ezt mondták. Természetesnek nyugodtan látszhatott, mert a vártak ellenére sem jöhetett tömegnyi játékos vagy a helyre programozott látogató npc.
- Zenétek van? – kérdeztem meg a két-három, random szervező sráctól, akik az utolsó bár darab fa burkolatot verték bele a színpad szélébe.
- Yup, küldök egy számlistát. Ha a megadott kóddal beütöd a címet, akkor pár méterre mindenki hallani fogja. – felelte az egyik sötétebb bőrű srác, az üzenő panelében matatva. Nem sokára kidobta az összes zeneszámmal együtt a kódot is, amit fel kellett ütni egy üres chatablakban, ha azt akartam, hogy működjön.
- Kösz, Tiff. – Egy alig látható bólintással háláltam meg a segítségét, majd nyitott levelezőfelülettel fel-alá járkáltam a színpad előtt. Akkortájt kezdték el kihordani a kör alakú asztalokat, melyekhez három-négy széket tologattak. Lustán ledobtam magamat az egyiken, egyáltalán nem nőiesen könyökölve keresgéltem a számok között: szar… szar… nagyon szar… gagyi. Egy-két számcímet megpislogtam, olyan régiek voltak. Szememet szkeptikusan forgattam, mert hát ezeket általában a lehető legocsmányabban modernizálták. Unottan tekergettem a címek között. Kaparni kezdett a torkom. Ideges lettem. Rá kellett gyújtanom, de egy szál sem volt a szoknya fodorban elrejtve. Picsába az arannyal…

by **Szophie** Vas. Szept. 10 2017, 13:06

Leo

Egyikünk sem szerette a túltömött kocsmákat, füstös, bezárt helyeket, ahol van nyitási és zárási időpont, ahol más emberekkel kell közösködni, és visszafogni magunkat. Nem mondom, el lehetett ott lenni, és mindenkivel össze tudtunk spanolni, ettől függetlenül mind egyetértettünk abban, hogy a legideálisabb a szabadban, magunkban szórakozni, mindenféle kötöttség mentesen.
Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Csak egy üzenet csippant, melynek nem volt több a tartalma, mint: "inv". Én ebből már jól tudtam, mit akar jelenteni az egész, na persze, sokszor megtettem, hogy magasról tojtam rá, mit akarnak ezek a barmok, hiszen az életük szinte csak a szórakozásból állt. Nekem más céljaim is voltak mostanság, mint csak jól bekúrni egyet a haverokkal, ezek a gyökerek meg nehezen dolgozták fel, hogy hanyagolom a társaságukat. Most hát nem mondhattam nemet, meg persze, éppen egyébként sem volt jobb elfoglaltságom.
Kicsit még ültem otthon, be akartam fejezni, amivel épp szöszöltem, meg hát kit érdekel egyébként is a pontosság. Tudják, hogy mindig kések. Komótosan indultam el, egyáltalán nem siettem, és nem zavart, amikor megszóltak, hol a francba kódorogtam, meg hogy már a fél pia elfogyott. Tudtam, hogy bőven elegendő lesz számomra a maradék is.
Leültem közéjük, majd sisteregve rágyújtottam egy cigire, miközben az egyikük, Mazz, épp valami fehérbor szerűséget kevert spriteval egy műanyag pohárba. Hátradőltem, és csak néztem a veszélyesen elterülő játékokat körülöttünk, élveztem a kihaltságot, és hogy csak magunk vagyunk.
- Nesze. Húzóra tesó, mert sosem érsz utol. - Mazz mindig ingerelt az ivással, aztán ő volt az, aki a legkevésbé bírta mindazt a társaságunkban.
- Ne hogy azt hidd. - azzal fogtam magam, és átvettem a teljes üveget tőle. Francnak sem kell az idióta spriteja. Habár jobban szeretem a vöröset, még ha olcsó is, mégis, ha pia, akkor igazából tökmindegy, bármit megiszok. Húztam pár kortyot a száraz és ritka rossz nedűből, majd Attehoz fordultam.
- Hallom, voltál a múltkor randizni azzal a csajjal. Mesélj, mi volt. - hoztam fel a témát, amiről nemrégiben üzenetben értesített. Na persze, őt ismerve, semmi jó nem lehetett, habár örülnék neki, ha végre összejönne valakivel. Igazán idegesítő még mindig azt hallgatni egy huszonkét éves embertől, hogy sohasem volt nője, és mennyire szomorú ez miatt. Pedig csak béna az udvarláshoz, amúgy jóképű gyerek lenne ő.
- Elmentünk sétálni.. - arcomra vigyor költözött. Sétálni. Nem indul a legjobban, de még megvan benne a lehetőség.
- Legalább te invitáltad? - kérdeztem meg tőle.
- Áhh, a faszt, ő küldött üzenetet. - elnevettem magam. Ez a balfasz, hát nem hiszem el.
- De nem is volt jó. Leültünk egy padra, és ott voltunk vagy két órán át. Közben vagy három szó hagyta el a számat. Végig kussban ültünk és nem csináltunk semmit. - még jobban nevettem, egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne röhögjem ki, amiért ennyire béna.
- Ember.. Legalább megpróbáltad. - veregette hátba Mazz megértően.
- Így sohasem lesz barátnőd. - nevettem tovább.
- Neked sincs. - dörgölték a képembe a tényt. Hát igen.. A mi társaságunkban igazából senkinek sem volt épp senkije, de hát ez nem is meglepő, amilyen tróger szerencsétlenekkel vagyok körbevéve.
- Jogos.. - fintorogtam el magamat. Habár kevésbé voltam szerencsétlen, mint ők, épp ellenkezőleg, nagy dumásnak számítottam, és mindennél jobban kerestem a kapcsolatokat a lányokkal, többnyire mindig elutasításba ütköztem, amikor komolyabbra fordultak volna a szándékaim. Leginkább azért, mert a lányok többségéről kiderült, hogy teljesen nem vagyunk egymás stílusai, a legtöbbjüknek még értelmes témája sem volt, csak lengette a szempilláját a vicceimre.
- Igyunk, srácok. Jobb lesz. - sóhajtott fel Mazz, és felhörpintett egy adag spritesos bort a maga ügyetlen, egészen buzis módján.
A fények gyönyörűek voltak, és az éjszaka is. A csillagok már fent ragyogtak az égen. Megadta a hangulatot, ahogy ki voltak világítva a játékok, valahogy minden tökéletes volt annak ellenére, mennyire tökéletlen bagázs is voltunk mi.
- Igazából nem is akartam összejönni vele. Mármint jól nézett ki, de.. Biztosan nem tudtunk volna beszélgetni. - folytatta a kesergést Atte a maga módján.
- Persze, mert te még mindig a Zitáért vagy oda. - húztam tovább az agyát.
- Nem ember, az már rég lejárt ügy. - visszakozott, ám én tudtam, hogy még mindig az a nő jár a fejében.
- Inkább csak kicsi a farkad, valld be tesó. Mondd, mekkora a farkad? - bemutatott középső ujja segítségével. - Ekkora? Hát ez tényleg elég kicsi. - azzal meghúztam megint a flaskát. A társaságnak jó kedve volt a téma ellenére, mindenki arcán mosoly játszott. Nemsokára megittam az üveg bort. Hamarosan pedig eljutottunk a mi kis szokásos éneklésünk fokára. Valaki előszedte az első hangrögzítő kristályokat, elindult Billy Talent Kingdom of Zod című száma, majd még többet dobtak a közösbe, és végül eljutottunk a Rise Against Hero of War-jához. Ezt már mind közösen énekeltük, egymás vállára helyezve kezünket, teli torokból, csak mi, egyenesen az éjszakának címezve a dalt. Minden érzelmünket beleadtuk, miközben közösen tántorogtunk végig a játékok között a csillagos éjszakában. Így jutottunk el egy helyre, ahol éppen egy csapat ember gyülekezett. Látszólag valami előadásfélére készültek. Engem annyira nem érdekeltek, de a srácoknak felkeltette az érdeklődését, így végül rávettek, hogy letelepedjünk a közelben.
- Ne már baszki. Inkább igyunk. Ez csak valami szar lesz.
- Csönd legyen. Ne ronts már el mindent. Ihatsz itt is. - ezzel a kezembe nyomtak még egy üveget, elhallgattatásként, de nekem egyáltalán nem volt kedvem folytatni a dolgot, így csak az ölembe helyeztem az üveget, és figyeltem, mit kell már megint miattuk végigszenvednem.

by Ajánlott tartalom