Kezdők párbaja - Tsu vs Kyuushiro

Arra ébredek, hogy a fogadóm ablakán besüt a nap. Reménykedem, hogy felébredtem ebből a virtuális rémálomból, de persze, hogy nem... A járókelők mellett ott van az életcsík, és fegyvert meg páncélt viselnek.
Ezen kívül semmi nem utal arra, hogy ez nem a valóság. A nap ugyanúgy ragyog, mint az igazi, még kellemes szellő is fúj. Igaz, hogy egy kis ikonnal nyitom ki éppen az ablakot, de hát ezt már megszoktam, ész lenne a furcsa, ha nem így lenne.
Felsóhajtok. Tegnap tettem a fogadalmamat, tegnap hallottam a gyülölt ellenségeim halálhírét... és tegnap óta érzem, hogy élek. Először, mióta fejemre tettem a NerveGeart. Most, hogy elszántam magam a fejlődésre, a küzdelemre az életben maradásért, érzem, hogy van célja az életemnek. Eszembe jut az igazi testem, ami most egy ágyon fekszik, és minden álmosságom elszáll.
Nos, akkor elsőnek letesztelem, mit is tudunk teljesen alap statokkal. Egy gombnyomással felöltözök, és lesétálok a küzdőtérre. Találnom kell egy ellenfelet, aki ugyanolyan kezdő, mint én. Ha van ilyen... hosszú idő telt már el a játék kezdete óta.
Ahogy a városban sétálok, nem messze a küzdőtértől, csodálkozva nézem, mennyi egyszerű felszereléseket viselő ember van. Felkelti a figyelmem egy két tőrt viselő fiatal férfi - a kasztja tehát már nem titok előttem. Az alap kardból nyilván ő is kitalálhatja, milyen kasztot választottam. De leginkább a kezdő felszerelése miatt indulok el felé. A szintjét nem látom, de remélem, 2-nél nem nagyobb. Egy szintkülönbséget még kompenzálhat a szerencse és a tudás...
Nem rejtőzöm el, nyíltan közelítek felé. Mikor odaérek hozzá, megállok tőle másfél méterre, és nyugodtan a szemébe nézek.
-Üdv! A nevem Kyuushiro. Lenne kedved egy fél életes párbajt vívni, időlimit nélkül? Szeretném megmozgatni magam.
Semmi hátsó szándék nem vezérel, miközben ezeket a szavakat mondom. Tényleg csak mozogni akarok egy kicsit.

Már napok teltek el, az óta, hogy valóban el tudtam kezdeni játszani ezzel az életemre is kiterjedő vacakkal. Hogyha fizikai küzdelemről lenne szó, pengéimmel, bárkit meg tudnék ölni se perc alatt, ám ez nem így működik errefelé. Ebben a digitális világban nem az igaziban tett gyakorlatok számítanak, hanem az itteniek. Éppen ezért alaposan le voltam maradva a többiektől, azonban szerencsére nem egyedül. Rajtam kívül is akadtak olyanok, akik mindeddig csak ismerkedtek az itteni rendszerrel. Így legalább nem éreztem magam olyan gyengének, mint amilyen vagyok. Na, de nem azért vagyok itt, hogy sajnáltassam magamat, hanem hogy itt is kiképezzem magam arra, hogy minél több emberrel végezhessek. Hiszen ez az, ami engem boldoggá tett, ha láttam, hogy más is úgy szenved, akárcsak korábban én.
A kezdők városának utcáit jártam, ahol a hozzám hasonló tanácstalan játékosok is voltak. Jókedvvel töltött el, hogy milyen sokan jártunk, ilyen szerencsétlenül. Ugyanakkor ez az érzés elkezdet kavarogni a nyugtalansággal, hiszen ha ilyen sokan nem tudunk csinálni semmit, lehet, hogy sosem jutunk ki innét. S ez bármenyire is tetszik meg a játék útközben, bizony nem lenne egy kellemes dolog. Egy életen keresztül itt ragadni, egy olyan világban, ahol az étel förtelmes, az összes üzletben undorítóan mosolygó emberek árulják portékáikat, s a gyilkosság sem lehetséges csak a kijelölt helyeken. Így már nem is hangzik úgy ez az egész, mint egy játék, sokkal inkább egy börtön, saját különleges szabályokkal, s saját bíróval.
De elég lesz a kesergésből mára, ideje lesz szereznem egy megfelelő edzőpartnert. Képességemnek hála pedig a kellő információt sikerült megtudnom jelöltjeimről. Azonban mindeddig egyik sem felelt meg. Hosszan sikerült kutatnom, míg végül egy férfi nem szólított le.
-Üdv! A nevem Kyuushiro. Lenne kedved egy fél életes párbajt vívni, időlimit nélkül? Szeretném megmozgatni magam. – Elsőre nem értettem, mit szeretet volna, de aztán rájöttem. A helyi küzdelem legszabályosabb módjára hívott ki. Sosem szerettem az efféle küzdelmeket. Egy harc, amelyet egy rendszer befolyásol nem is igazi erőfelmérés, csupán egy komolytalan játék. Na, de hogyha mindenképpen ezt szeretné az úriember, nem tehetek mást. Hiszen, ha visszautasítanám felkérését, azzal elásnám magamat a szemében, s nem tűnik olyan haszontalan embernek, akiről nem tudok lehúzni semmit.
- Hello, az én nevem Tsu! Felőlem rendben van a küzdelem, harcolhatunk, ha gondolod! – A férfi hozzám képest otthonosan mozgott, így biztos voltam benne, hogy a játék az ő győzelmével fog zárulni. Nem azért, mert képtelen lennék legyőzni, hanem azért, hogy a későbbiek folyamán rutinját el tudjam sajátítani, apróbb trükkjeit el tudjam lesni, s ezzel magam használhatóbbá tudjam tenni.
Ezelőtt nem voltam még az arénában. S ez talán az arcomon is meglátszódott. Meglepve néztem körül az új helyszínen, amely olyan volt, mint az ókori Colosseum ahol a gladiátorok küzdöttek meg életre, halálra. Milyen aljas kicsúfolása ez, annak a gyönyörűséges harcmodornak, amelyet az akkori harcosok viseltek. Bár feltüzelt az érzés, melyet a környezet árasztott, tudtam, ez nem olyan harc lesz, amelyet élvezni fogok.
- Akkor kezdjük el!

Nyugodtan hallgatom az árnyharcos válaszát. Tsu... nem bonyolította túl a nevét, de hát kit érdekel? Az a lényeg, hogy tudjon harcolni. Vajon tudja is használni az oldalán pihenő pengéket? Gyakorlott már a küzdelem terén? Biztos megtudom hamarosan.
-Rendben, akkor menjünk. - mondom, majd elindulok a küzdőtér felé. Közben halványan elmosolyodom. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Ez most a kulcsa mindennek. Megfogadtam, hogy hozzájárulok az emberek szabadulásához, hát akkor tennem is kell érte valamit. És ez nem merül ki abban, hogy nem halok meg.
Ahogy megérkezünk a küzdőtérre, körülnézek. Rögtön találok is egy nagyobb szabad helyet, ami ugye fontos a számomra. Gyors vagyok, kell a tér, ahol mozoghatok. Persze szűk helyen is kamatoztatni tudnám előnyömet, de most fejleszteni is akarom, és nem feltétlenül pontok, hanem harci tapasztalat szempontjából.
Lehívom a menümet, és küldök is felé egy párbajfelkérést, amit el is fogad. Megkezdődik a visszaszámlálás egy perctől, én pedig három méterre tőle megállok. Kardomat előhúzom, és felveszek egy támadó pozíciót.
Ha letelik az egy perc, azonnal támadok. Nem bonyolítom túl, odaszaladok felé, majd ahogy kéken felvillan a kardom pengéje, már csapok is jobbról, vízszintesen, egy kézzel fogva a fegyvert. Ha ez megtörtént, azonnal hátraugrom, egy esetleges ellentámadás elkerülése végett.
Nos, mivel én nem kifejezetten tettem pontot a fegyverkezelésre, az a statom elég gyenge. Viszont így nagyjából felmérhetem, mekkora az ő fegyverkezelési szintje. Ha könnyedén kivédi, kétszer vagy háromszor akkora, mint az enyém, de ha látszik rajta, hogy nem volt könnyű, akkor neki is egy pontja van. (Esetleg hátraugorhatna, de ez csak akkor sikerülhet, ha gyorsabb nálam. Ami nem valószínű, bár igaz, hogy árnyharcos...)

[Ebben a harcban nem számít a Természet Gyűrűm bónusza, hiszen azt a kezdés után vásároltam.]

Na, ez a reakció több kérdést vet fel. Először is, felkeltette a figyelmemet, hogy nem félreugrott, ahogy az egy árnyharcos specialitása, hanem hárított. Könnyen. Tehát magas a fegyverkezelése, legalábbis az enyémnél jóval magasabb (mondjuk ez nem nehéz). Talán a duplája, esetleg a triplája is? Nos, nem valószínű az utóbbi. Viszont gyorsaságban fölényesen lehagyom, látom a mozdulataiból. Egy árnyharcos, aki fegyverkezelésre gyúr, erőre pedig nem? Különös, bár annyiban jó taktika, hogy nem lehet kiszámítani a képességeit a kinézete alapján. Talán az ereje is nagyobb, mint az enyém? Nem lehet tudni, de nem is kell. Ráér még, hova siessek? Egy harcot sosem kell elsietni, még ha villámgyorsan is mozgunk. Az ésszerű lehetőségek átgondolása, az ellenfél esélyeinek figyelembe vétele... ez mind fontos. Talán fontosabb, mint a gyorsaság.
Ahogy hátraugrom, ellenfelem rögtön támad. Két tőrrel egyszerre, fura mozdulattal. Hm... egy irányban támad mindkét fegyverrel? Talán ez az első, hogy kétfegyveres karaktert választott MMO-n, és nem szokta meg. Talán sikerülne a hátraugrás, de inkább kipróbálom, mekkora az ereje. Kardomat magam elé, a fejem fölé tartom vízszintesen, így mindkét penge nekicsapódik... bár én is megérzem a csapást. Mi a franc? Nem sokkal, de erősebb, mint én.
Tehát magas fegyverkezelés, és nagy erő. Viszont nem nagy gyorsaság, és valószínűsíthetőleg kevés élet. Ennyit tudtam meg ellenfelemről, tehát ha jók a számításaim, a pontelosztása egy árnyharcos tökéletes ellentéte.
Ez azt jelenti, hogy eszerint kell harcolnom.
Hátraugrom, majd balra vetődöm. Ellenfelem felé lépek, és egy jobbra, lefelé tartó csapással támadom, ezúttal mindkét kézzel fogva a kardom... akár sikerül, akár nem, megint hátralépek. Rövidebb a fegyvere, mint az enyém, tehát ha kikerülök a hatósugarából, az már fél siker...