Obszidián Kastély

//Ryuu és Tachi   //

Elfáradtam, basszus! Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehézkes, ha az ember egyedül nyomul. És az egyedül alatt most értsd azt, hogy nincs körülötte rakat kis óvodás, alacsony szintű játékos, akikkel legalább kicsit is izgalmasabb a műsor. Akik fejhangon visítanak, ha a hátad mögé került egy mob, vagy kétségbeesett menekülésük a magasabb szintű mobok elől mosolyt csal az arcodra, esetlenkedésük a számukra kezelhetetlen fegyvereikkel kész műsor, és egyébként is remekül tudnak vigyorogni, ha túl vannak az ellenséges erők egy-egy hullámán. Velük soha nem unalmas semmilyen alacsony szintű helyeken nyomulni. Másrészről egyedül nem csak a gyakás monoton, hanem valahogy a mobokra is jobban oda kell figyelnem. Ezek egyre okosabbak az egyre magasabb szinteken! Bekerítenek, cseleznek, bevédik egymást… Megizzadtam! Messze verem a terület követeléseit, és OK, talán kicsit gyengék a cuccaim, de rengeteg exp-mel simán ellensúlyozom… azt hiszem. Ellensúlyoznom kéne. Régen mindig simán ellensúlyoztam. Akkor meg mi a fene változott volna azóta?

Izzadtan hevertem egy gyéren kivilágított folyosón. Totál elterültem. Csak át akartam rohanni ezen a kastélyon, egy délutáni program lett volna, semmi több. Erre tessék! Eddig bírták a kitartás pontjaim, itt rogytam össze. Épp hogy nem ütötték át az utolsó találatok a páncélzatom, így sértetlen maradtak az életpontjaim. Ha csak egy HP is levonódott, az mélyen sértette volna a büszkeségem. Komolyan egyre gyengébbnek érzem magam, mióta a bossos alakokkal lógok. Piperkőc népség a csilli-villi ruháikban. Néha azon vettem észre magam: nekem is kell olyan.
Ha a karakterem maradhatott volna nőnemű, már régen egy szál tangában rohangásznék. Még a mobok nyála is folyna utánam! Így viszont…

Adtam még magamnak tíz percet, hátamat a folyosó falának vetve.

Nem az észlelésem és nem is a látásom jelzett be – ebben biztos vagyok, mert kismilliószor kaptam már fel a fejem a fejemben csilingelő vészharangok miatt. Ezúttal egy teljesen másfajta radar jelezte, hogy olyasvalaki érkezett a közelembe, aki… nos. Eh! Akinek nem számítottam az érkezésére.
– Hát te meg mióta vagy elég méretes, hogy errefelé járkálhass? – kérdeztem. Ketten voltunk, igazán nem zavartattam magam. – Kisfiú… – tettem még hozzá, magamban vigyorogva.

Feltápászkodtam. Előttem csak ne terpesszen itt szétvetett lábakkal. Az egy dolog, ha ő ezt így bevállalja, másrészről nekem erre nincs szükségem, köszönöm. – Mi van, itt a tavasz, és buzognak benned a hormonok? – Ezúttal már arcomon volt a mosoly.
Igazából… Nem is tudom, hogy volt-e kedvem a társaságához. Túléltem volna, ha még egy ideig nem találkozunk. Másrészről voltak igényeim. Pl egy jó társaság sohasem ártott. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy ő ebbe beletartozik-e, vagy sem, de épp itt volt az ideje, hogy kiderítsük.

Rejtekajtót jelzett előttem a térképem, pici térrel mögötte, de megvoltak a szükséges információim ahhoz, hogy ki tudjam nyitni. Két immortal objectes hordót húztam odébb, és már ki is fordíthattam sarokpontjaiból a bejáratot. Feltárult előttem a nem is olyan aprócska szoba.
Mobokra számítottam, de észre se vettem, hogy nem özönlenek felém, annyira magával ragadta a berendezés a figyelmemet. Láncok. És bőrök lógtak le. Mindenfelé. Elfutott az izgalom: igazán idillikus hely!
– A páncélzatomat már nullázták – magyaráztam a vállam felett, miközben szép sorban lecsatoltam őket magamról, és az invertorymba süllyesztettem. Semmi szükségem nem volt rájuk…

Több proaktivitásra számítottam, nem gondoltam volna, hogy ennyi szöveggel le is fogom tudni nyomni az égő cigit a torkán. Jelképes értelemben persze. Nem tudom, hogy mire számított. Itt csak ketten vagyunk, igazán nincs mitől tartanunk. Főleg ebben a kis titkos szobában. Felesleges pironkodni. Kicsit izgatott a kérdés: a Főtéren csak úgy csinált, mintha, majd kinevetett, amikor visszajeleztem neki. Ezek szerint látja a nüánsznyi különbségeket… Hogy is mondjam? Nincs radarja annak, akinek nincs szüksége rá.

Nyilván ennyitől nem eredt el az orrom vére, de azért belémcsapott egy kiszabott villám, ahogy a vállam felett hátralesve Ryuu ujja a szájában volt, és rám nézett. Morogtam valamit, majd elfordultam. Túl régen voltam már bevetésen ahhoz, hogy tiszta fejjel tudjak kezelni egy ilyen helyzetet. És túl kevés rutinom is volt ahhoz, hogy az átsegítsen. Így csak jelképesen kitartottam oldalra a saját Kezdő Páncélzatom – igen, rajtam is csak annyi volt –, és ahogy elengedtem, teleportált is az invertory-ba.
Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy ezt más is látni fogja.

Zavartan fordultam a hang irányába. Természetesen nem voltam meztelen, de azért majdnem beindult az automatikus reflex, hogy egyből eltakarjam néhány kikandikáló testrészem. Ilyesmi azonban nem volt. Még épp időben vettem erőt magamon ahhoz, hogy a kezem félúton megálljon, és egy tökkel ütött integetése legyen a mozdulatból.
Hideg-meleg átfutott már rajtam, hogy még valaki ránk bukkant, de egy kisördög megszólalt a fejemben a fiú járását látva. Persze elvesztem kicsit páncélzata részletességében. Első körben sokkal vastagabbnak láttam, és csak utána esett le, hogy valójában a ruha alatt nyeszlett figura lehet.
Egy sóhajjal indultam el felé, ahogy a haja elakadt. Ezt most… komoly? Útközben vetettem egy szúrós pillantást Ryuu felé is, csak hogy tudja, hol a helye. Vagy bizonyítsa be, ha szerinte ő akar felül lenni
– Mielőtt a szégyened más is látja – mondtam a fiúnak, ahogy kicsit sem lassítva mentem el mellette, majd a rejtekajtóhoz léptem, hogy ránk is csukjam. Így más legalább nem tévedhet be. Legalábbis igen kicsi a valószínűsége.

Bevallom, kicsit féltettem a friss husinkat Ryuu-tól. Nem nézett ki jól a rozsdás bökő sem, de ugyan már, az csak színházi elem. Másrészről a sárga indikátora jobban aggasztott. Annyira már ismertem őt, hogy a saját bőröm ne féltsem tőle. Bármennyit is fejlődött már, akkor is csak egy óvodás még, alacsony szintű játékos. Nem tudna úgy meglepni, hogy abból én rosszul jöjjek ki.
Másrészről drága és egyetlen hajas babánk vörös indikátora után nekem aztán teljesen mindegy, hogy ők ketten mit is csinálnak egymással. Bár… ez azért nem teljesen igaz így, nem véletlenül izgat a jelenlétük ebben a teremben, de azért például egy gyilkolászós KT-t nem akadályoznék meg közöttük. Nekem egy bőven elég kettejükből, a gyengébb felőlem elpusztulhat.
Ilyen alapon a feltett kérdésre sem válaszoltam. Egyrészről már nem is volt téma. Másrészről ne tőlem várjon segítséget a fiú. Már ha jól láttam, hogy fiú. A fantáziám kicsit meglódult, én pedig szédülten dőltem utána, ahogy gyorsan alánéztünk a páncéljának, hogy mit is rejthet alatt. Aztán csak összeszedtem magam.
– Örülök, hogy összejöttünk… – kezdtem bele fennhangon, ahogy az ajtótól sétáltam minden sietség nélkül visszafelé. – Egy kis leszámolást terveztem közöttetek. – Tekintetem először az egyiken pihent meg, majd a másikat mértem végig tetőtől talpig. Elgondolkozva időztem a rozsdás bökőn.
– Más fegyvered nincs? Az nem túl higiénikus – kacsintottam. Kacsintottam, mert úgy tartotta kedvem. És mert nem érdekelt, hogy ezek itt előttem mit is gondolnak.
– A büszkeséged nem érdekel. Más már annál inkább – sandítottam végig a páncélzatán, egy ponton kicsit jobban ott felejtve szemem világát. Időközben kis rozoga asztalra csüccsentem. Lehet, hogy egy termetesebb karaktert már nem bírt volna el, de az én súlyom pehely volt.
– Ryuu, neked volt terved? – passzoltam át a labdát egy kérdő pillantással, ha már ezek ketten láthatóan egymással kívántak szemezni.

Yayayayay, a vad menekül! Tucatnyinál is több gondolat futott át a fejemen a terepben tartására. Nyilván nála nem működtek volna azok a típusú érvek, hogy ezzel a gyengeségét bizonyítja. Ugyan már, ő sem az a fajta, aki szereti, ha bárki bármit is tud róla! Ilyen alapon pedig pont leszarja, hogy éppen gyengének tartjuk-e. Ha nekünk így jó, az neki is megfelel.
Utána vághattam volna egy kardot… Értsd: valamelyik random rozsdás bökőt. Aztán hadd lássuk, milyen páncélzata is van. Egyáltalán nem garantálta volna, hogy a pajzsa előkerül. Már ha van neki. Mégis remekül esett volna. Ó, igen, megérdemelte volna, a kis álnok! Huncut!
Biztos vagyok benne, hogy nem akart válaszokat sem kapni arra, amiket mondott. A levegőben lógott minden elhangzott szava, de hát nem is véletlenül voltunk ebben a teremben, láncok tömkelege volt még ugyan így körülöttünk. Tudom, hogy messze még az út addig, de már most akartam, hogy egyszer felköthessem őt rájuk. A szavaira. És megadjam neki, amit akkor követel majd tőlem.

Néma figyelmem övezte minden kifelé vezető lépését. A nap kérdése: ki nevet a végén? És bizony az én szám sarkában már mosoly bujkált.
– Hát, úgy tűnik, hogy vége a partynak – mondtam hangosan alig néhány pillanattal később, hogy az ajtó becsukódott. – Lelépett a bohóc, a zsúr ennyi volt – lesek Ryuura. Kíváncsi vagyok, hogy ő mit gondol – még ha ez nem is nagyon látszik. Lepattanok az átmeneti ülőhelyemként szolgáló tákolmányról, és a titkos helyiség távolabbi pontjai felé indulok. Savanyúan állapítom meg, hogy üres. Vagy kifosztották, vagy ez az információ nem érte meg az érte adott pénzt. Csessze meg a Besúgó!

//Sajnálom, hogy így alakult, és ezért köszi, hogy nekiálltál velünk!//