[Küldetés] Vio és Anat

Anat kissé habozva, de elfogadja a kihívást, s én szinte lélegzet visszafojtva nézem végig, ahogy egymásnak ugranak a felek. Párom minden egyes mozdulatánál, mikor ütést visz be, örömteli pillanatot élek át, de amikor ő sebesül meg, az én testem is megrázkódik, főleg, mikor a földre kerül. Ha valakit le tudnak odáig ütni, az sosem jó jel. De az Artes vezére nem olyan gyenge, hogy egy ilyen egyszerű fogással ki lehessen dönteni a ritmusából és valóban így is van, mert összeszedi magát, s kisvártatva le is veri An Tol, az én legnagyobb boldogságomra.
Azonban itt még nem ér véget ez a történet, mivel a győztesnek ezek után döntenie kell a vesztes sorsa felől. Nem lepődöm meg, mikor Anat a kegyelem mellett dönt, teljesen logikus lépés az ő részéről.
Immáron én is könnyebben, s szabadabban tápászkodom fel a földről, telve önbizalommal, főleg Anat szónoklásától, amivel könnyedén leteremti a banditákat.
Én magam teszek pár határozatlan lépést An Tol felé, de így, legyőzötten, a földön már nem tűnik olyan veszélyesnek, s félelmetesnek, mint legelőször képzeltem. Rettegésem tovaszállt, s helyébe inkább szánalom került. Igen, szánalom. Mert ez az ember, aki itt van előttem, csak árnyéka a valóságbeli önmagának. És ez jó. Most nagyon szépen visszakapta azt, amit elkövetett a valóságban, s lám, Aincradnak egy plusz pont jár azért, hogy itt valóban nem azoknak jár az előny, akik álnokok, hanem akik megdolgoznak az erejükért.
- Az életemet idáig abban a tudatban éltem le, hogy meghaltál. Árnyékként kísértettél magányos perceimben... De most már látom, hogy nem vagy több, mint egy hangember... - mondom közönyös szavakkal, de ideges grimaszt vágva.
- Válaszolj egy kérdésemre. Nem is, inkább kettőre..! Hogyan? Miért? - majd vetek egy gyors pillantást a mögöttem álló bandára, nem e valaki mégis meg akarna támadni hátulról ezek után is...

An Tol ijedt, rémült, miként a földön fekszik. Anat szavaira nem válaszol, csak majdhogynem sír.
- Miért? – fordul Viohoz – Szeretlek, mi másért? Hogyan? Túléltem akkor, ám azt hittem eltűntél. Láttalak, vagyis láttam őt. – mutat a hasonmásra – És megtudtam, hogy itt vagy, élsz és kellesz nekem. Úgy mint korábban. Vio, én... – folytatná a beszédét, ám Anat egy gyengébb lökést érez a hátán, mi ok miatt a panel egy gombja benyomódik. An Tol meghal, pixeleire hull.
Fordulva a korábbi dadogós fiút láthatjátok Anat háta mögött, ki Aldot simogatta.
- Hoppá.

És An Tol belekezd a gyomorforgató magyarázatába, amiben teljesen egyértelmű elemek is helyet foglalnak, mint például hogy hogyan került ide. Túlélte? Ohh, nem is gondoltam volna. Visszagondolva nagyon is halottnak tűnt, sőt nekem is azt mondta mindenki. Igaz nem bizonyosodtam meg róla soha sem. Hinni akartam benne, hogy valóban megtörtént, hogy tényleg eltűnt a világról és már nem érhet utol sehol, csak a rémálmaimban, ahol újra ő tartott a karjai között, s nem Anatole.
A másik válasza pedig, hogy szeret, egyszerűen nevetséges. Még hogy szeret? Pff! Honnan ez az ember, ahol így nyilvánítják ki a szeretetet? Erőszakkal...
Legszívesebben nyomban le is kevernék neki egy erős pofont a múltbéli sérelmeimért, de tudom, hogy azt Anat sem venné jó néven. Azt sem tudom, hogy mit gondolhat most ő. Itt van előtte egy férfi, aki éppen szerelmet vall a párjának. Biztos kényelmetlen lehet.
An Tol azonban nem bírja befejezni a magyarázatot, mert egyszerűen pixeleire esik szét. Ijedten nézem végig, ahogy teste szétmorzsolódik apró kis fénylő szemcsékké, melyek még apróbbakká lesznek, s végül teljesen eltűnik. Meghalt. Most már biztosan. Valahogy mégsem érzem magamat boldogabban tőle. Ez így olyan befejezetlen.
Anatra vetem tekintetemet, számat kérdésre nyitva, de nem tudom megkérdezni tőle, hogy miért tette, szám megreked nyitva, ugyan is mögötte áll az a személy, akit korábban láttunk az étteremből kijőve. Aki Aldot simogatta.
Csupán egy szó hagyja el száját, ami mintha teljes szarkazmussal égetné maga körül a levegőt. Ő lenne a felelős An Tol haláláért? Ez megmagyarázná szavát, de nem értem, hogy mit keres itt?! Ha meg akarta ölni ezt a férfit, akkor miért pont most tette, felhasználva Anatot, aki amúgy is irtózik attól, hogy elvegye valaki életét?
- Mi? Te meg, mi van? - vágom hozzá értetlen kérdéseimet, mint egy kis csitri a terhesség tesztnek, aztán elsüllyedek az összezavarodottság tengerében...

[Bocsi a minőség miatt! :S]

Violeta szavait csendben hallgatom végig, amiket An Tol-hoz intéz, az iménti emléklátás miatt teljes mértékben át tudom élni a felbuggyanó érzéseit. Kíváncsian várom a fickó válaszát, hiszen én is azt követeltem eddig tőle, hogy végre információkkal szolgáljon erről az egész kavarcról, amibe belekeveredtünk. Mint rájöhetek, ő nem egy klón, vagy szellem, hanem túlélte azt a bizonyos napot, mikor Vio azt hitte, hogy véget vetett az életének. Nagy megkönnyebbülés ez számomra is, hiszen kedvesem kezéhez nem tapad vér. Az más kérdés, hogy a történteket eltitkolta eddig előlem, de nyilvánvalóan ez olyan mélységes titok, amit az ember szeretne eltemetni a múltjában és nem hozakodik elő vele senkinek, még annak sem, akit szeret. Éppen azért, mert szereti, s érthető önzőségből meg akarja tartani a szerelmét.
Ökölbe szorul a kezem, mikor An Tol elkezd ömlengeni Violetának, pillanatok alatt hányingert kapok ettől az alaktól. Hogy lehet valaki ennyire udvariatlan!? Nem látja, hogy itt vagyok én is, hahó, a pasija!? Majd mindjárt az arcába lépek, akkor talán észrevesz. Wehh, tesztoszteron, úgy tűnik azt nem tudja kontrollálni a virtuális világ sem. Karomat lendítem is, hogy gyorsan bezárjam az előttem még mindig nyitva lévő párbaj ablakot, nehogy dühömben még véletlenül rábökjek a megölésre. Aztán lökést érzek a hátamban és átkozom magam, amiért nem vettem észlelés jártasságot. Akkor ugyanis észrevehettem volna a felém közeledőt és nem tudott volna belém jönni. Ez az enyhe taszítás azonban elegendőnek bizonyult arra, hogy kezem megcsússzon és az életben hagyás helyett a megölés gombra klikkeljek. Ó te jó ég! Te jó ég! Bakker bakker bakker! Nem nem nem, nem szakadhat pixelekre! Nem! Nem ölhetem meg! Most engedtem el! Barom!
- Hoppá? Hoppááá? HOPPÁÁÁ!? - ordítok rá a dadogós pasasra, aki korábban Aldot simogatta. Fel sem merül bennem a kérdés, hogy mit keres itt. Elvakít a kétségbeesés, hogy most oltottam ki egy ember életét! Nem, az nem lehet. Kint szépen felébred és kész! An Tol felébred és kész. És kész. Kész. Kész vagyok!
Megragadom a lökdösődő fickót a felöltője nyakánál, belemarkolok a ruhájába és súlyemelésemmel elemelem a földtől. Itt helyben szét tudnám tépni, s még engem is megijeszt az az elemi düh, ami lángol bennem. Túl sok miden történt itt most egyszerre, nem tudok ennyi mindent feldolgozni. Anatole gondolkozz! Gondolkozz! Egy csomó banditával vagytok körülvéve. Ideje véget vetni ennek az egésznek és elhúzni innen. Utána majd lehet pánikolni és végiggondolni a dolgokat. Most nem omolhatsz össze és nem fordulhatsz ki magadból! Higgadt tervvel kell előállni, blöffölni kell!
- Láthattátok mindannyian, hogy nem haboztam megölni a vezéreteket és veletek is könnyedén végzek, ha nem kotródtok el innen! - fröcsögöm a szavakat indulatosan a zsoldosoknak, miközben a dadogóst még mindig a levegőben tartom, 5-10 centire a föld fölött, ha eddig sikerült felemelnem - Te meg hogy képzeled, hogy csak úgy belém jössz? - Játszd tovább a szereped Anatole, játszd! Csak tűnjenek már el végre ezek a nehézfiúk, menjenek már!

- Hehe. – csak kuncog a fiú, hogy Anat az égnek emelte, majd ki teleportál Anat kezei közül és a háta mögül rúgja meg a térdhajlatait. Védett terület, ezt nem felejtjük, de a lökés hullám térdre kényszeríti Anatot, majd még egy rúgás a hátra, mi ok miatt a földre terül és végül a hasonmás rúgja fejbe Anatot. Ez mind másodpercek alatt történik és Anat megjátszott tekintélyének annyi. A hasonmás Anatra nehezedik és a dadogós fiú pedig Vioval kezd el foglalkozni. Meg akarja fogni, szó szerint ölelni akarja, azonban Vio képességével ezt igazán csak nehéz elérni és hamar fel is adja, de csak ha Vio valóban nem akar fogságban lenni. Akár hogy is, pillanatok alatt hívja elő a panelját a dadogós és egy gombnyomással küld egy üzenetet, melyet azon nyomban Vio meg is kap. Feladó a megszokott ismeretlen és az üzenet is csak két szó: „Szia Violeta”
- Szia Violeta. – tekintette határozott és két szavában egy ö betű sem volt – Már látni akartalak Kedves. – az ördögi mosoly és ez újabb váratlan teleportálás Vio mellé, - ha eddig nem volt mellette - majd egy rúgás, mi ok miatt ő is térdre kényszerül.
Súlyemelés ide, vagy oda Anat sajnos nem tudja lelökni magáról a hasonmást.
Az őrök már rég menekülnek, velük nem kell foglalkozni.

Hát ez a pojáca meg mit heherészik itt? Mi olyan mulatságos? Aztán a következő pillanatban lecseng, mikor elteleportál a kezemből. Mi a fene van itt ma? Mindenki csak úgy ugrálgat össze-vissza a térben? Agyamat eldobom! Legalább a zsoldosok elhúzzák a csíkot, úgy tűnik hatásos volt a dumám. Csodálom, hogy volt szemernyi lélekjelenlétem végigvinni a színjátékot, miközben magamban csak azért nem omlok össze a félrenyomásom miatt, mert akkor védtelenül hagynám Violetát. Tekintetemet össze-vissza kapkodom, hogy kifürkészhessem az idegen férfi hollétét, ekkor viszont lökéshullám kap térhajlatban, a következő rúgást vagy ütést pedig a hátamba kapom, aminek következtében alacsony szintű akrobatikával pofára esek. Kezeimre támaszkodva próbálok feltápászkodni, hogy rávethessem magamat támadómra, azonban ekkorra a bogárszemű lány a hátamon terem! Mi a...? Döbbenten terülök szét újra a talajon, miközben a dadogós ficsúr Viot akarja ölelgetni. Bakker, ma mindenki az én csajomra van ráizgulva? Fappoljatok otthon, baromarcúak!
- Áruló cafka! - szólok egyre inkább fortyogó dühvel a Vio hasonmáshoz, miközben eszeveszetten kapálózok. A kétségbeesettségem, az elesettségem és a tehetetlenségem szüli meg azt a lelki állapotot, ami kihozza belőlem az állatot és azt a viselkedésformát, amit nem szívesen kultiválok. De mit tehetnék? Udvariaskodjak azokkal, akik tőrbe csaltak? Akik ok nélkül ránk támadtak? - Segíteni akartam neked, te hálátlan! - Ekkor a dadogós elkezd beszélni Violetához és a hallottak nagyon nem tetszenek ám.
- Te csak ne sziázz! - csapok kínomban a földbe összeszorított ököllel, ám bármennyire is erőlködöm, hiába vetem be súlyemelésem és akrobatikám, valamint minden erőpontom, képtelen vagyok kikászálódni a hasonmás alól. Mi a csuda folyik itt? Megbabrálták a rendszert? Mázsás súllyá változott ez a kicsi nő? Hogyan lehetséges ez az egész, s hogy valaki birtokolja Violeta képességét?
- Ki a fenék vagytok ti és mit akartok? - Ó, van nekem egy jobb módszerem is arra, hogy válaszokat kapjak! Csak annyi a dolgom, hogy hátranyúljak és megragadjam a rám tehénkedő lány bokáját, vagy amit érek és pár másodperc alatt emlékfelidézést hajtsak végre rajta. Olyasmi után kutakodom, ami Violetára utalhat.

A furcsa férfi egy szempillantás alatt eltűnik Anatole kezei közül, mögötte jelenve meg, két rúgással a földre terítve a kedvesemet. Olyan gyorsan megy végbe ez a mozdulatsor, hogy szemmel is nehezemre esik követni, nem még, hogy kettejük közé vessem magam, hogy segíthessek. A hasonmásom sem marad ki ezúttal: nyomban a páromra nehezedik, megtiltva így neki, hogy fel bírjon kelni. A fenébe!
Kár volt megbízni abban a lányban, még ha ennyire törékenynek is adta ki magát eddig. Ez most rátett egy lapáttal arra az elvemre, hogy nem állok szóba senkivel. Akárki ilyen kártékony, álnok lehet, mint ő...
A férfi azonban nem foglalkozik tovább Anattal, hanem felém fordul. Kezét nyújtja az enyém után, de én elrántom azt, hogy még véletlenül se érhessen el. Lábammal teszem egy lépést hátra, mikor megint megmozdul, hogy közelebb kerüljön. Úgy tűnik, hogy ezzel kedvét szegtem a további próbálkozásainak, mert inkább megáll, nem próbálkozik.
Mégis hogy gondolhatta, hogy én majd ácsorgok egy helyben, míg ő fene tudja mit csinál velem? Egyáltalán ki ő és miért tudja a nevemet? Mindenhonnan kérdések ugranak fel hatalmas kérdőjelekkel és csak egyre süllyedek a zavarodottság mocsarában, válaszok mentő kötelére várva, de azokat nem akarja senki sem dobni.
Megnyitja a menüjét és pötyög benne valamit, mire az én menüm megcsörren. Mi a fene? Levelet küldött volna nekem?
Gyorsan megnyitom a panelt, de csak fél szemmel lesve arra, hogy közben figyelemmel követhessem a pasas minden mozdulatát. Mikor azonban megnyitom a panelt, s olvasni kezdem az levelet, valamennyire kilök magából az a bizonyos mocsár, mert ez az üzenet is feladó nélkül érkezett. A tartalma pedig csak egy köszönés nekem.
Idegesen pillantok fel a férfia, majd bezárom a panelt.
Az elismétli a levél tartalmát, majd majd közli, hogy találkozni akart velem. Ehh, máshogy is meg lehetett volna oldani..!
Újabb közelítését egy teleporttal hárítom, mellyel a levegőben jelenek meg, olyan messze a földtől, mennyire csak a képességem engedi. Feszülten pillantok alá, azon gondolkodva, hogy mitévő legyek, mihez kezdjek a zaklatómmal, de mielőtt bármi hasznos születne meg kobakomban, észreveszem, hogy nem látom Őt sehol. Aztán egy ütést, vagy rúgást érzek a hátamba nyilallni, melynek köszönhetően szélsebesen zuhanok vissza a földre, becsapódva a kemény talajba...

Bár méterekre vagytok egymástól, mégis külön szedném ezt a kört.
Vio: A fiú rád esik és a térdét a hátadba állítva kezd el beszélni.
- Violeta. Gyönyörű lány vagy, miért gondoltad, hogy csak egy rajongód van? – kuncog, majd hajol a füleidhez – Ott voltam én is. Minden sarkon majd minden pillanatban, de te észre sem vettél egész idáig. Ha nem jelentkezem, nem is tudnál a létezésemről. Bánattal tölt el, ha csak erre gondolok. De te. Te azzal a fiúval vagy. – hallatszik hangján, hogy undorral gondol Anatra – Te vele vagy. Hehe. Mintha hasonlítana valakire, vagyis javítsuk ki, egy perccel ezelőttig hasonlított csak valakire. Már - már majdhogynem sajnálom Ant, de lehet meg is érdemelte. Haha. Aznap megelőzött engem. Bár ezt nem kéne sajnálnom, hisz én nem biztos, hogy túléltem volna azt a bizonyos döfésed. - tart egy pillanatnyi szünetet - Mond Vio. Választasz engem helyette? - és tér rögtön a lényegre.

Anat: A látomás.
A kezdetek városának egy tere könnyen felismerhető számodra, ám a könnyek nehézkessé teszik a látást. Megbotlasz egy pillanatra, majd mintha nem is akarnál talpon maradni, úgy esel el.
- Hé, minden rendben? - a dadogós fiú lép és hajol le hozzád, ám nem a mostani alakjában, hanem az Aldot simogató ártatlan ábrázatával. Felsegít, majd mosolyogva néz a szemeidbe.
- Hehe, ismerős vagy. Bár a szemed színe más, de hasonlítasz egy barátomra. Pierre vagyok, segítek. – és karol beléd. Ennyi, igencsak rövid emlékkép, de a hasonmás egy pofonjával engedteti el veled a bokáját.

Ne szabaduljatok ki kérlek a fogásukból, vagy ha igen, akkor kapjanak el újra titeket.
Utolsó előtti kör a kettőötven szavas minimum nem kötelező. Kellemes írást.

A filmekben ilyen ütközésekkor a harcosok alatt és persze körül egy nagy kráter szokott keletkezni a becsapódás erejétől. Ez az én esetemben elmarad, amit megint csak a védett területnek rovok fel, pedig úgy sokkal drámaibb lett volna a haláltusám. Így viszont csak egy nagy nyekkenéssel puffanok a földön, s terülök is szét azonnal. Szédülő látásom, ködös tudatom nem akarja mozgásra bírni a testem, s mire újra beindulna ösztönös életmentő menekülésem, egy nagy, hirtelen nyomás nehezedik a hátamra, ami ha lehet még jobban belepasszíroz a talajba. Igaz, csak egy rövid ideig, aztán viszont egy mázsás vasgolyóra emlékeztet, amit egyenesen a derekamra kötöttek. Eredménye, hogy nem bírok megmozdulni és azt is tudom, hogy ki áll ez mögött.
Fejemet a jobb féltekére fordítom, s felpillantok a rajtam terpeszkedő alakra, aki nyomban bókolni kezd nekem egy nevetséges vigyor kíséretében. Ehh, ha udvarolni akar nekem, akkor nagyon elkésett.
Ha valóban mindvégig figyelt engem, akkor nagyon ügyesen csinálta, mert nem vettem észre, sőt nem is gyanítottam semmit. Meg amúgy sem láttam még egyszer sem. Azt sem értem, hogy miért kell utánam leskelődni, ha akar tőlem valamit? Egyszerűen le is szólíthatott volna. Ez a csávó beteg, az tuti. Fene vigye el, hogy ennyire vonzom az ilyen alakokat..!
- Sosem választanálak téged! - erőltetem ki a szavakat, s a számból áramló meleg levegő felkavarja a port a földön, ami már amúgy is beborítja arcomat.
Nem hiszem, hogy ezzel a válasszal megleptem volna, bár igen komoly hangsúllyal intézte felém. Azért megpróbálok meglógni, hogy egyenesen Anathoz rohanjak segíteni neki.
Amennyit látok ebből a szemszögből: A párom nincs túl messze, egyszerűen oda tudok lépni melléjük, s ledönteni róla a csajt, de sietnem kell.
Egy gyors gondolat, s máris eltűnik a zaklató alól, aki először minden bizonnyal meglepődötten hullik le a földre. Utamat pedig az ismeretlen csajszi felé veszem, s már feszítem is a karomat, hogy egy jobb egyenessel teríthessem le, de mikor próbálom elsütni az ütést, egy kéz ragadja meg karomat a könyökömnél, s ránt vissza, amitől egyenesen megint a földre kerülök. Kisvártatva újra az ismerős nyomás nehezedik rám.

Az emlékfelidézést sikeres és ahogy felfogom a helyzetet, gyanítom, hogy a dadogós és a hasonmás első találkozásának pillanataiba csöppenek bele. Keserűség tölti el a szívem, könnyeimnek kénytelen vagyok szabad utat ereszteni. Úgy botlok meg, hogy nem is próbálkozok talpon maradni, s legszívesebben fel sem kelnék soha többet a Főter kövezetéről. Egy rokonszenves fiatalember azonban felsegít és Pierre néven mutatkozik be. Azt állítja nagyon hasonlítok egy barátjára, s itt veszi kezdetét a mi kalandos történetünk. Az átlagosnál is rövidebb az emlékkép és duplán émelygős, szédülős állapotban kerülök vissza a jelenbe, ugyanis a hasonmás erőszakosan dulakodásba kezd, ütése révén megszűnik a kapcsolat és ezzel együtt a képességhasználatom is.
Ahogy feleszmélek, a dadogós éppen azt ecsetelgeti Vionak, hogy állandóan leskelődött utána és kedvesem válassza inkább őt helyettem. Epés keserűség tölti el a számat és most aztán olyan düh tombol benne, aminek hatására mintha vörös lepel kerülne a szememre és megfeledkezve minden elvemről, addig döngölném a földbe azt a kéjenc szemétládát, amíg szusz van benne. Mélyről jövő ordítás hagy el, s csak azért nem kezdek el szitkozódások sorozatát zúdítani a barátnőmet inzultáló férfira, mert képtelen lennék artikulált szavakat kiejteni. Ismét a földre csapok öklömmel és minden erőmet összeszedve megpróbálok újra feltápászkodni. Átkozom az egész rendszert, amiért nem teszi lehetővé, hogy a testemben tomboló adrenalin komolyabb töltetet adjon mozdulataimhoz.
Sikertelen az újabb próbálkozásom is, agyamat pedig hiába is törném azon, hogy mégis hogyan tud a földhöz passzírozni ez a lány, képtelen lennék rájönni a megoldásra. Végigfuttatom fejben a listát, hogy milyen kristályok lehetnének a segítségemre, de ekkor tarkón vág a hasonmás, amitől arccal veszem le a talajt. Ahogy oldalra fordítom a fejem, csak annyit látok homályosan, hogy Vio próbál a segítségemre sietni, de Pierre ismét elkapja. Az ég szerelmére, valaki segítsen már rajtunk! Nem igaz, hogy senki sem veszi észre, hogy mi folyik itt? Nincs alkalmam arra, hogy lehívjam a menümet és segítségkérő üzenetet pötyögjek, s teljesen kimerültem mostanra. Fújtatok a dühtől és a fáradtságtól, mint egy kivénhedt, leszúrt bika.

Biztos csak hallucináltam az iménti villanást. De hát a hallásom csak nem csal! Ismerős hangját észlelem, s összeszűkült szemeimmel körbetekintve nem kell sokáig kutakodnom, megpillantom Esu szőke hajzuhatagát. Kezében ott feszül íja, Ran íja, és egy újabb villanást enged el. Ő lőtt az imént is! Telepátia talán, hogy meghallgattatott az iménti könyörgésem? Telepátia, de pont vele? Nem vagyunk még úgy egymásra hangolódva, mint Vioval, vagy Mirikával. Talán követett bennünket a térképen, találkozni szeretett volna velünk. Bár ez túlságosan nagy véletlen egybeesés. Esetleg még arra tudok gondolni, hogy Mito értesítette a céhet, hogy siessenek a segítségünkre és együtt oldjuk meg a problémát. Nos, akárhogy is, de rendkívül hálás vagyok az íjász lánynak. Vezérének nevez, ami roppant mód megtisztelő, s olyan karizmatikus kiállással kel a védelmünkre, hogy az lenyűgöző.
Úgy tűnik céhtársunk van annyira magabiztos és erélyes, hogy meg tudta félemlíteni Pierret és a cafkáját, akik menekülőre fogva elteleportálnak. Tartok tőle, hogy nem utoljára láttuk őket. Hátborzongató érzés, hogy ha eddig követni tudták Viot, akkor ezután is bármikor a nyomunkba lehetnek és ki tudja mi lehet az ellenszere az ellenül folyó küzdelemnek. Tehetetlennek érzem magam és elcsigázottnak. Tombolni tudnék az idegtől, de már ahhoz is kimerült vagyok. Nem tudom túltenni magamat az egész szituáción, azon pedig pláne nem, hogy gyilkossá lettem. Indikátorom zöld maradt, de a lelkemben üresség van és nem tudom mivel megtölteni.
Hogy jól vagyok-e? Fogalmam sincs. Ezernyi gondolat kavarog bennem, és nem tudom őket szavakba önteni. Némán lehunyom a szemem, s megpihenek a földön hanyatt elterülve. Csupán egyetlen dolgot tudok biztosan: végre vége! Egyelőre...

//A többit majd folytatjuk Vioval magánjátékban. Köszönöm a mesélést, nagy volt! Esunak pedig köszi az aszisztot //

Vicsorogva prüszkölöm ki az orromba kerülő felcsapódó port, miközben kezemmel próbálom elnyomna magam a földtől, mindhiába, fogva tartóm egyszerűen túl erős. Mégis mennyi pontot rakott az erejére, hogy még csak fel sem bírok emelkedni? Mintha egy kisebb bolygó szorításában lennék, ehh!
Kapálózással semmire sem megyek, mint ahogy azzal sem, hogy Anatot megpróbáltam kiszabadítani. Mennyi ideig fog még tartani ez a nyavalyás huza-vona? :/ Én nem mondok neki igent, ők meg nem bírnak minket bántani, csak a földre nyomni állandóan. Ahh, kellene valami változó az egyenletbe...
A monotonitást megtörendő hirtelen egy nyílvessző süvít el a földre nyomóm feje mellett, majd hallom, ahogy az íjász lövedék egy fába csapódik és beleragad. A nyomás enyhül, majd meg is szűnik rajtam, így végre probléma nélkül tudok hátragördülni, hogy gyorsan megszemléljem mi történt. Megmentőnk a mai nap: Esutel. Az Artes tagja, akivel mellesleg szinte sosem beszélek.
Az íjász lány megint felfeszíti az íjat és immár Anat felé lő, megszabadítva őt a fekete hajú fruskától.
Támadónk kénytelen kelletlen, de visszavonulnak: A lány egy teleport követ használva, a férfi pedig a képességem mását, aminek látványába megint beleborzongok. Hogyan tett szert ő is erre kegyetlen erejű képességre?! Olyan idegesítő ez, mint amennyire az, hogy így bármikor visszajöhetnek még egy körre. Ők ismernek minket, de mi őket nem. Fenébe!
- Kösz. - csak ennyit bírok kinyögni Esutelnek, mikor felsegít a földről. Leporolom magam és örömmel nézem végig, ahogy Anat is végre felkelhet a földről. Kicsit tartva attól, hogy mit fog szólni ehhez az egészhez, zavartan lépkedek oda hozzá, de mikor ott vagyok előtte, fájdalmas tekintettel pillantok rá, majd megölelem úgy, ahogy még talán sosem ezelőtt. Egyszerre szerelemmel, nyugtatással, félelemmel és bűnbocsánatért esedezve...

[Köszcsi a küldit! :3]

Sziasztok,

Köszönöm ezt a mesét, egy élmény volt mesélni!
Nos, Pierre és a Vio hasonmás (Elizabeth) felkerül hamarosan az NJK listámra Cathrine mellé. Pierre lesz az én fő NJK-ám. Az oldal egyensúlyát fenntartva - mint ahogy tapasztalhattátok is – nem a jót fogja szolgálni. Azért voltam időnként „troll” veletek, hogy legyen okotok utálni őt. Vezérelt a hátsószándék, hogy akarjatok még játszani majd vele. Igen, egy őrült és a veszélyesebb fajtából és bár nincs fent a listán, tekintsetek rá úgy, mintha az első helyek egyikén lenne. Egy igazi piszok lesz, csak szólok előre.
Anatnak egy magyarázat, mert kérte. Pierre első képessége az, mint Vioé. Legalábbis ez derült ki a számotokra. Elizabeth első képességét meg Peter képességéhez hasonlítanám. Mint ahogy ő könnyebbé tudja tenni a testét, úgy a lány nehezebbé. Ezért nem tudtál felállni alóla, ezért nem tudtad felemelni.


Vio és Anat jutalma fejenként:
- 105 exp
- 115 arany

Az Artes Liberales jutalma 58 arany és 105 elosztandó exp.
- Esutel 7 exp
- Meredith 7 exp
- Vio, Anat, Luv és Ren: 23 exp

Anat keresése miatt kap egy Pókháló Pajzsot. (+3 páncél +1 erő)

Spoiler:

És itt is szeretném megköszönni Esutelnek a szereplését!