[Küldetés] Vio és Anat

A küldetésen csak Violeta del Sanchez és Anatole Saito vesz részt.
Határidő: Kért küldetés, így nincs határidő sorrenddel együtt.

A Karmazsin selyemlepel épületében pihenve, gondolkodva, beszélgetve, vagy bármi egyebet téve egy idő után arra lesztek figyelmesek, hogy a pultost leszámítva szép lassan kiürül a hely, senki sincs körülöttetek. Ez ijesztővé válhat, szokatlanná, ám e helyzetet egy üzenet szakítja félbe, melyet Vio kap egy ismeretlen feladótól.

„ …Ma is itt volt, gyönyörű, törékeny teste, zavart pillantása, éjsötét haja, minden porcikája magával ragadott. Láttam a nyakát, miként a haját fésülte és érdekes dologra lettem figyelmes. A pletyka igaz volt, nyakán egy vágás volt, egy vágás mi a ruhája alatt folytatódott. Valóban bántották, ám alakját nézve nem is csodáltam, hogy akarták őt. Én is akarom, magamnak, saját vágásokat a testén…”

Reagáljátok le eme mesés sorokat.

- Hú tigris, ma sem kíméltél... - sutyorgom bájosan Anat fülébe, mikor betérünk a férfi kedvenc helyére, a Karmazsin Selyemlepelbe. Azt, hogy ma nincsenek sokan, már akkor észreveszem, mikor belépek az ajtón. Lassan járatom végig a tekintetem, sehol egy ismerős. Nem baj, legalább nem fog senki megzavarni minket a kedvesemmel. Ez a nap csak a minénk és csakis a minék! Távol a céhtől, a többiektől és a problémáktól. A több hónapos kemény munkának végre vége, kezd beindulni a gépezet, így mi is szentelhetünk magunkra és persze egymásra több időt is. Na, ez a nap pont ilyen, vagyis azóta, mióta felkeltünk reggel.
Még mindig lebegve ülök le oda, ahova Anat vezetett engem a kezemnél fogva: egy pompás asztal. Gildam Dominatussal szemben leteszem a fenekem, de nem bírok magammal, máris áthajolok az asztal felett, s a férfi ajkaira egy csókot nyomok. Ajh, nem bírok magammal! Lehet otthon kellett volna maradni egész nap és tovább gyűrni a lepedőt... Iiiigen, az Anatnak is tetszene, biztos vagyok benne.
Egy sejtelmes mosoly ül ki az arcomra, aztán figyelmem a pincér felé terelődik. Integetni kezdek a karommal, mire az bólintva jelzi, hogy megértette a jelzésemet, nemsokára jön. Kényelmesen hátradőlök és egy pillanatig a plafont bámulom. Hirtelen ijedten kapok a hátamhoz, mert hiányzik annak a bizonyos fegyvernek a jelenléte, ami ilyenkor megakadályozná, hogy a hátammal elérjem a szék támláját. Sóhajtok egyet, mikor eszembe jut, hogy az inventorymban pihen, nem pedig elhagytam.
- Aldo merre lehet? Ma még nem is láttam otthon... - kérdezem a kedvesemet. Tudom, hogy fontos neki az az állat és bizonyos vagyok benne, hogy ő is elgondolkodik rajta, hogy merre kódoroghat, ha már nem látja egy adott ideig. Na én most így voltam vele.
Megcsörren a menüm.
- Ahh, ki lehet az..? - motyogom, s lenyitom a panelt, ahol a szokásos helyen villog a kis üzenet jelzés. Megnyitom de se név, se cím. Erre még nem volt példa és arra sem, amit a tartalma sugárzott nekem.
Értetlenül, feszengve értem a sorok végére. Ez a szöveg olyan, mintha csak rólam szólna, a lány leírása minden esetre eléggé hasonlít hozzám, túlságosan is. Zavartan tekintek Anatra, aki egyből rájöhet, hogy valami nincs rendben, zaklatott pillantásom elég árulkodó. Ez viszont nem olyan, amit jobban teszek, ha megtartom magamnak, mint titkot, így gyorsan megordítom a panelt, hogy a férfi is jól el bírja olvasni, amit nekem címeztek.
- Ez... Nagyon furcsa..! - mondom elhaló hangon, ráncolt homlokkal.

Széles vigyorra húzódik a szám, ahogy a kedvesem dicsérő szavait hallom, elégedett vagyok, hogy az ő zabolázatlan vehemenciáját sikerül kordában tartanom. Nincs könnyű dolgom, mert az én kis drágám akaratos egy nőszemély és igen karizmatikus személyiség. Sokan bizonyára nem is értik, hogy mivel sikerült megfognom ezt a gyönyörű nőt, aki sokak vágyálmát képezhetné, mások pedig messziről elkerülik, mert tartózkodnak erélyes, ragadozó nagyvadakra hajazó stílusától. Engem pontosan ezen jellemzőivel fogott meg, és van egy olyan sejtésem, hogy ő sem csak a pénzem miatt van mellettem. Most ilyen badarságokra nem is gondolok, alkalmasint egyszer majd erre terelem a szót, de lehet már maga a kérdés is olyan sértő lenne, hogy belém állítaná a nagy kést. Elmosolyodok a gondolattól, majd teljes extázisban, csak rá koncentrálva kúszik le kezem a derekáról a fenekére és jólesően pihentetem nemesebbik felén a praclimat. Nem szokásom nyilvánosan taperolni a csajomat, mindig is udvariatlanságnak tartottam, ha valaki ennyire nem bír magával mások előtt, de ahogy Vio az imént a fülembe súgott, teljesen végigborzongtam a leheletétől.
Annyira rá vagyok kattanva, hogy észre sem veszem, ma jóval kevesebben vannak a Karmazsin Selyemlepelben, így anélkül csusszanok be a helyemre, hogy körbenéznék. Párocskám újabb csókjától megrészegülve pillogok az asztalra könyökölve, amikor is a plafonra terelődnek szemei. Fogalmam sincs mit nézhet, mivel tekintetemet jobban lefoglalja nyakának kecses íve, s nem állhatom, hogy egy csókot adjak rá. Csak akkor nézek oldalra, mikor a pincérnek int, ekkor fedezem fel, hogy milyen üres ma a lokál. Hmm, csak nem készült valamire Vio? Lazán el bírnám viselni, ha ma este ő adna nekem egy táncos magánshowt, talán még egy pohár italt is legurítanék.
- Aldo? Hmm, szerintem megunta a szobánkból kiszűrődő hangokat és eliszkolt otthonról. - vigyorodok el sejtelmesen a lányra kacsintva - Nem kell félni, máskor is volt, hogy öntörvényűen elkóborolt, aztán a hasa úgyis hazahúzza. Szerinted napközben mit csinál, mikor nem vagyunk otthon és épp nem alszik? Biztos hajtja ő is a cicalányokat, a kis bitang!
Felnevetek, aztán megcsörren Vio menüje, és kicsit kelletlenül pillantok a lenyíló menüjére. Vajon ki a csuda lehet az, és pont most? Aztán egyre gondterheltebb és riadtabb lesz a tekintete, s ezzel együtt olvad el teljesen a jókedvem. Nem kell kérdezősködnöm, titkolózás nélkül fordítja felém a panelt, hogy elolvashassam az üzenetet, amit az imént kapott. Feladó ismeretlen, már eleve ez furcsa, a szöveg tartalma pedig valóban ijesztő. Mégis milyen kéjenc ír ilyesmit? Végigborzongok, aztán aprólékosabban újra végig olvasom. Éjsötét haj, vágások nyoma, ez egyértelműen Violetára utal és nyilván nem véletlenül kapta pont ő ezt az üzenetet. Valaki figyelmeztetni akarja, vagy pedig pont a kéjenc akarja felhívni magára a figyelmet? Zavartan és egyre dühösebben pillantok körbe a fogadóba, a védelmező ösztönömet pillanatok alatt felkorbácsolja ez a levél. De a legjobban az zavar, hogy nem tudom honnan indulhatnék el. A feladót nem ismerjük, az indíték viszont elég nyilvánvaló: kedvesem kellően szemrevaló, hogy egy ilyen beteg alaknak megakadjon a szeme és ki akarja élni vágyálmait rajta.
- Van bármilyen sejtelmed arról, hogy ki írhatta neked? Ühm... rólad? Kerültél mostanában összetűzésbe valakivel? - faggatom a lányt, nem éppen szemrehányóan, inkább aggódva.

A kocsmában csend uralkodik, továbbra is ketten maradtok, azonban pár perc múlva nyikorogva nyílik az ajtó és egy ártatlannak tűnő teremtés lép be rajta. Koromfekete haja és majd ugyanolyan alakja van, mint Violetának. Egy hasonmásnak lehetne nevezni őt, azonban zöld indikátorán jól látszik, hogy játékos karakter és felétek néző pillantása okán megmutatja a majd egyetlen különbséget közte és Violeta között, mégpedig, hogy nagy fekete szemei vannak, zöld helyet. Ha szája mosolyra húzódna se tűnne boldognak.
Lassan sétál az asztalhoz, melynél ültök és váll nélküli felsője miatt, láthatjátok, hogy vörös csíkok vannak a nyakán és a csupasz mellkasán. Nincs fájdalom eme oly csodás világban, de a lány testét nem rég megvághatták, nem is egyszer. Ha szóltok, ha nem, a szokatlan vendégetek üvöltésbe kezd. Fájdalmas, keserves és hangos üvöltésbe, ám mielőtt tehetnétek bármit is, egy markában levő kristályt tör darabjaira, minek okán pixeljeire bomlik és válik semmivé előtettek. Nem halt meg, csupán csak elteleportált biztos, hogy érdekes gondolatokkal magatokra hagyva titeket.

- Nem, nem... Te is tudod, hogy nem..! - válaszolok idegesen Anatnak, de nem mérgesen, mert ugyan miért lennék rá dühös?
Bárkivel is kapcsolatba kerültem az idő alatt, hogy vele összejöttem, azt elmondtam neki. Hogy mikor kivel találkoztam, beszéltem. Ismerős, vagy ismeretlen. Mindenkit. És biztos, hogy nincs olyan, aki ilyen üzenetet írna nekem,, vagy valakit nagyon félre ismertem. Nem először fordulna elő...
- El-Elakarok innen menni..! - csattanok ki majd állok is fel a székemből. Mindegy, hogy hova, csak ne itt. Haza, igen, ez az, haza! Ott biztonságban leszünk, legyen akárki is, aki ezt küldte nekem. Sőt, lehet, hogy ez csak valami téves levél, amit nekem címeztek, vagy rendszerhiba, vagy akármi. Szeretnék benne hinni.
Az elfeledkezett menüm nyitva marad, s az ablakában még mindig olvasható a kis szöveg, mely ennyire felzaklatott, de nem valószínű, hogy bárki is el bírná olvasni, mert ahogy körbetekintek, rajtunk kívül nincs senki idebent. Csak mi ketten Anattal. Más helyzetben még örülnék is neki, de most..? Hova tűntek az emberek?!
Idegesen kapkodom a fejemet, amely végül az ajtó felé fordulva áll meg. Halálra vált tekintettel nézem végig, ahogy egy lány belép rajta és egyenesen elindul felénk. Nem akármilyen nő, akár a húgom is lehetne. Vagy a nővérem, de talán még saját magam is. Szeme feketén ragyog a vendéglő fényeiben, s ütemesen villódzik, ahogy a közeledésétől minduntalan másik pontból érkezik szembogarába a világosság.
Nem mozdul a testem, csak a fejem az, ami nincs lebénulva a látottakon. Nem tudom miért, de nem is gondolkodom. Nem tudok, leblokkoltam. Anatra pillantok. Ő sem tud többet, mint én. Ez egyrészt jó hír, másrészt rossz, mert nem tudja, hogy mi folyik itt.
A lány végül megállapodik előttünk, de nem szólal meg, csak néz. És néz. A fejem nagyon lassan emelkedni kezd, amihez apró rángatózás is társul, mintha csak valaki azt kérdezte volna meg tőlem, hogy le akarok-e ugrani a szint széléről. Ütemesen rázom a fejemet tagadva az egész pillanatot.
A hasonmásom síron túli hangon elüvölti magát, amibe belerázkódik a testem és reflexből a fülemhez kapom a kezeimet. Te jó ég, ismerem ezt a kiáltást. Vagy hasonlót. Hallottam már... Saját magamtól...
Az idegen elroppant egy kristályt, majd teste pixelekre esik szét. Nem érdekel, hogy mi történt vele, nem érdekel, hogy hova ment, csak egy dolog jár az eszemben: el innen!
Jobb kezemmel kétségbeesve kapálózni kezdek Anat felé, mint egy fuldokló, aki azt várja: megmentsék. Én is ezt várom most. Hogy megfogja a kezem, hogy érezzem velem van.
Szemeimmel még mindig a levegőben oszló lány pixeljeinek szétoszlását kémlelem, mintha várnék tőle valami magyarázatot, de persze nem jön...

Ez elég nyilvánvaló és erélyes válasz volt Viotól ahhoz, hogy szemernyi kétségem se legyen afelől, hogy ne avatna be a dolgaiba. Igaz, hogy ismertségünk még csak pár hónapra nyúl vissza, mégis társamként és páromként is maximális bizalmamat élvezi. A céhet sem azért alapítottam éppen vele, mert ő a csajom, vagy mert egy bombázó, hanem mert értelmes, jó gondolkodású nő. Most viszont pánik fogja el, de nincs miért megfeddnem. Én is kétségbeejtő helyzetbe kerültem, mivel egyetlen racionális magyarázatot sem találtam a jelenlegi helyzetünkre. Szinte egyszerre állunk fel mindketten és helyeslően bólintok kedvesem kijelentésére. Nem tetszik nekem ez a nagy csönd és kihaltság. Valami készülődik. Húzzunk innen a csudába. Igazán gyűlöltem, hogy ennyire meg tud rémíteni minket egy levél, ami talán téves címzettként röppent pont Viohoz, de nem... túl sok a kétségbeejtő hasonlóság és ugye ismeretlen a feladó is. Tökös legényként kellene viselkednem, mégsem érezem magamat eléggé annak, mivel nem tudom mivel állunk szemben.
Ha mindez nem lenne elég, váratlanul egy Violetára kísértetiesen hasonlító lány toppan be, de valami nem stimmel vele. Mikor azt hihetném, hogy a kedvesem klónja állapodik meg a vendéglőben, akkor pillantom meg először az ébenfekete szemeit, amelyek csöppet sem hasonlítanak Vio tüzes zöld szemeire. Ezek a lélektükrük bágyadtak, elcsigázottak és valamiért kiráz a hideg tőlük.
Aztán ahogy az a nagy könyvben megvan írva, elkezd közelíteni felénk. Túl sok választása persze nincs, mivel rajtunk kívül maximum a pulthoz mehetne, mégis tartok attól, hogy tőlünk akar is valamit. Ahogy közelít, úgy válnak egyre láthatóbbá a bőrén vöröslő vágásnyomok. Párbajból érkezett talán? Más magyarázat nem lehetséges arra, hogy védett területen belül sérülést szenvedjen el valaki. Kedvesem értetlenül rám pillant, de azon túl, hogy felvonom a szemöldökömet, túl sok okosságot nem tudnék most mondani neki. Teszek előre egy lépést, hogy Vio és az idegen lány közé kerüljek, de ő nem tesz semmit. Csak áll, és néz minket. Egyre nehezebben állom a tekintetét, de mire megszólalhatnék, hogy kérdezzek tőle, fülsiketítő sikítás hagyja el, majd összetör egy kristályt és eltűnik előlünk. Teleportálás jeleit vélem felfedezni, tehát bizonyára most már biztonságban van, de érthetetlen számomra ez az egész. Kedvesem rémülten kap utánam, én pedig szorosan magamhoz ölelem és próbálom nyugtalanságát csitítani. Miközben finoman a hátát simogatom, agyam folyamatosan zakatol az iménti lányról. Üzenni akart volna talán nekünk? Szavak nélkül, mert szólni nem mert? A válasz talán odakint van!
- Menjünk innen, nem akarom, hogy beszorítsanak ide! De légy óvatos, tartok tőle, hogy odakint meglepetések várhatnak! - majd lehívom a menüm és teljes harci páncélzatot öltök, kezemben immáron fegyveremmel Viot is erre szorgalmazom. - Igyekezz! Ne aggódj, megvédelek bármi áron, akármi is legyen ez az őrültség, amibe belekeveredtünk. De próbáljunk pozitívan gondolkodni, lehet csak ránk akar ijeszteni valaki és nincs semmi ártó szándék benne. Induljunk! - majd ha a lány is elkészül, akkor ütemes léptekkel, szabad kezemmel az övét fogva megindulok a kijárat felé.

Nem vár rátok senki sem, mikor kiléptek a selyemlepelből. Egy – két járókelő van csupán csak az utcán, kik semmit sem tudnak a bent történtekről. Anat rögtön kap is egy üzenetet, melynek feladója Sasakawa Mito.

Helló Főnök!
A boltot érdekes alakok látogatták és Viot keresték. Nem mondtam semmit, - nem mintha tudnék is bármit - de Vio bajban lehet, vigyázz rá!
Mito

Mielőtt bármerre is mehetnétek, bármilyen tervvel, az út túloldalán egy nem túl feltűnő alakot láthatok. Semmi különleges nincs benne, hullámos haj, borosta, vastagabb keretes szemüveg, ám mégis mi miatt a tekintetett vonzza, az nem más, minthogy az út szélén guggolva Aldot simogatja, ki meglehetősen élvezi ezt.

Kilépve semmi különöset nem tapasztalunk. Már ez önmagában furcsa... vagy csak tényleg kezdek nagyon paranoiás lenni. Merthogy én azt vártam volna, hogy minimum felhördülést vált ki a járókelőkből, hogy egy lány a Kezdetek városában, ergo védett területen élénk vörös, tehát friss vágásokkal sétafikál. Legalább egy kisebb csoportosulásra számítottam, aminek tagjai figyelemmel követtek egy párbajt, aminek során kerültek a pixeles vágások a lányra. De még csak a sikítására sem kapta föl a fejét senki. Nem értem az egészet, s hogy ha eddig nem lettem volna eléggé összezavarodva, na akkor az érkező üzenet teszi csak meg igazán a hatását.
Majd összecsinálom magam, mikor megcsörren a menüm és érkezik egy üzenet. Tartok tőle, hogy az én üzenetemnek sem lesz feladója, de mikor meglátom, hogy segédemtől érezett a levél, némiképp megkönnyebbülök. A tartalom viszont csöppet sem tud mosolyt csalni az arcomra. Mostanra kezdtem elkönyvelni magamban, hogy valaki csak a bolondját járatja velünk és hogy csak véletlenek sorozatába csöppentünk, de az, hogy a saját boltomban kifejezetten Violetát keressék, pont most, az már csöppet sem tűnt véletlennek és viccesnek. A frászt hozza rám, akárki is áll mindez mögött. Azonnal írok egy választ, jobban mondva rákérdezek: "Mit értesz azon, hogy érdekes alakok? Részletezd kérlek, hogy felkészülten érkezhessünk!" S már küldöm is Mitonak. Vonakodva ugyan, de megmutatom kedvesemnek is az üzenetet.
- Kérlek ne pánikolj! A végére járunk ennek az egésznek! Lehet jobb elébe menni a dolgoknak, mintsem félni vagy menekülni előle. Ha pedig túl veszélyesre fordulna a szituáció, akkor használd a képességedet! Mit szólsz, elmenjünk a bolthoz? - Ám mire felteszem a kérdést, Vio válla fölött megakad a szemem egy fekete macskán, ami éppen egy idegennek kelleti magát. - Aldo! - Szinte felkiáltok, ahogy felismerem a szőrmókomat, s heves ciccegésbe kezdek, hogy a macsekot magamhoz csalhassam. - Gyere ide cicuskám! Hát te meg mi a csudát kódorogsz ilyen távol otthonról? - Lépek közelebb hozzá, s ezáltal a borostás idegenhez is, miközben Violeta kezét egyetlen percre sem vagyok hajlandó elengedni.

Anat szavai először csöppet sem nyugtatnak meg, de érintése, ölelése annál inkább hűsítő fuvallat égő lelkemnek. Szorosan ölelem át a férfit. Annyira, mintha soha többé nem találkoznék vele, s azt kívánom, bárcsak ne is érne véget ez az idilli pillanat. De nem így történik. Anat elenged, s akkor én is őt. Zöldes szemeimmel rámeredek arcára, amiről gondterheltséget olvasok ki. Arca tükrözi azt, hogy agya kattog a megoldáson: miért történnek velünk ezek a különös dolgok.
Aztán arra kér, hogy vegyem fel a harci ruházatomat. Lemaradva bár, de mikor látom, hogy ő teljes háborús öltözékében feszít előttem, én is menümhöz nyúlok, hogy onnan kiválasszam páncélzatomat, sisakomat és persze a kihagyhatatlan elemet: a szigonyt. Nem tudom mennyi hasznát veszem védett területen, mert itt nem rohanhatnak nekünk csak úgy, mint bárhol máshol, de már a tudat, hogy itt van a kezemben, hogy a hátamon, nyugtat.
Bólintok Anatnak, jelezve, hogy elkészültem, indulhatunk, közben ő elszaval pár mondatot, amire nem tudok mit mondani, csak reménykedni benne, hogy végül igaza lesz. Kitekerem annak a nyakát, aki csak szórakozik velünk...
Megfogja kezemet az övével, majd gyengéden húzni kezd maga után, egyenesen az ajtó felé. Tétlenül lépdelek utána, idegesen várva, hogy mi vár majd minket odakint...
Az ajtóküszöböt átlépve kellemesen csalódok a szerencsénkben. Sehol egy haramia, vagy a furcsa, korábbi lány, aki még egyet sikoltozhatna a halálra rémítésem érdekében.
Anat menüje megcsörren, újabb üzenet. Nagyon remélem, hogy valamelyik ismerősünktől jött és nem pedig neki is egy névtelen levél kézbesítődött. Idegesen nézem végig, ahogy kedvesem elővarázsolja a menüjét, s megnyitja a levelet. Én közben ráeszmélek arra, hogy az enyém még mindig nyitva van, így egy kimért, de félénk mozdulattal becsukom.
Nagyot nyelek, mikor felém fordítja az üzenetet, hogy jobb rálátással el bírjam olvasni... Megint én vagyok a tárgy, ami leginkább körbelengi az üzenetet, de mégis, hát nem a rendszer szórakozik velünk, hanem néhány alak, aki engem keresett. Miért?
A fejemhez kapok szabad kezemmel, hogy hajamba túrhassak. Fogaimat csikorgatom idegességemben.
- Menjünk oda... É-és kérdezzük ki Mitot... - felelem Anatnak kisvártatva, aki mintha már nem is rám figyelne, tekintetével ugyan is elnéz mellettem. Összevonom szemöldököm pillantásán, majd én én is odanézek, ahova ő. Az utca másik oldalán egy férfi guggol a földön, kezei közt Aldot simogatva. Nem különösebben ismerős az alak, talán még sosem láttam. Mégis furcsa, hogy a macska, aki nem barátkozik akárkivel, hagyja magát dögönyöznie annak kezei által.
Anat sem bírja sokáig nézni ezt a furcsa jelenetet, nyomban odahúz engem is magával, ajkai közül kicsattanó szavaival azonban nem az idegent vonja kérdőre, hanem a macskát.
Próbálok valamennyire a kedvesem takarásában maradni...

A fiú meglepődve néz rátok, nem ijedt csupán csak váratlanul érte, hogy a macskának van egy gazdája, majd csak ezután válik a tekintette ijedté, hisz harci felszerelésben vagytok mellette, miközben ő csak egy inget visel.
- Ö. Elnézést, nem tudtam, hogy ö gazdája van… - szól függetlenül attól, hogy Aldon van e nyakörv, vagy sincs – Ö, azt hiszem, hogy ö lemaradtam valamiről, ö, egy kicsit alulöltözött vagyok. Eh… - vakarja zavarában a feje tetejét.
Nem lép közelebb hozzátok, nem mutatkozik be, csupán csak mélyen meghajol.
- Ö, elnézést az ö kelletlens… ö kellemetlenségért. Nem is zavarok tovább ö. – ha zavart titeket, ha nem, nem igazán vár rá, hogy reagáljatok a szavaira. Ha szóltok neki, ha nem, tovább áll és viszi magával a sajátjának kitulajdonított magánhangzót is. Bár igazából továbbállásnak túlzás lenne nevezni, hisz teleportál, nem úgy, mint a lány a kocsmában, hanem mint Vio a képességével.
Érdekes egy jelenség volt, de nem sok vizet zavart a fiú, csupán csak Aldo vált mélabússá és tőletek várja a félbehagyott kényeztetést.
Anatnak üzenete érkezik, válaszok a Mitonak feltett kérdéseire:

Egy pár nagydarab, zselézett hajú bőrkabátos. Hárman voltak itt, aztán kitudja mennyien odébb, de ide ne érkezettek, mármint felkészülten, mert már tovább álltak ők.
Mito

Nem tűnik logikusnak a továbbállásuk, hisz várni is tudtak volna ott rátok. A türelem nagy erény, mely sokakból hiányzik. A boltból tovább álltak, valószínű azért, mert egy másik helyen keresik Viot, de hol lehetne ő épp, ha nem a boltban?

Az idegen meglepődve tekint ránk, mintha nem is számított volna emberre közel, s távol. Azonban arcán nem tükröződik félelem mindaddig, amíg jobban szemügyre nem veszi alakunkat, tekintetét végig nem járatja minden porcikánkon, vértünkön, fegyverünkön. Ez azonban csak egy pillanat műve, amiről szeme apró rezgése árulkodik, ahogy egyik pontról a másikra pillantva egy kicsit elfordul. Egy egészen aprót, majd pedig ez a sok apró mozgás rakódik össze egy olyan képpé, ami rezgésnek állítja be pillantását. Vagy csak én látnék "szellemeket"? Képzelődök a sok stressztől, ami érte a lelkem, s ami így kihat a testemre is, létrehozva ezeket a víziókat? Nem, ez nem lehet. Még nem.
Gyengén megrázom a fejemet, hogy elüldözzem nevetséges elmélkedésemet, mert attól félek, minél tovább révedek gondolataimba, annál több esélyem van arra, hogy elfogjon a pánik a körülöttem zajló események kapcsán. Nem szabad pánikolni, Anat is ezt mondta. Én pedig hallgatok rá, mint tanonc a mesterre.
Az idegen hirtelen feláll, s magyarázkodni kezd. Viselkedését az teszi a leggyanúsabbá, hogy mi egyetlen kérdést, vagy szót sem indítottunk útjára felé, ő mégis szabadkozik, majd meghajol. Nem értem miért, de megteszi. A japán kultúra számomra örök talány marad. Legalább akkora talány, mint a matematika, aminél nagyobb feladványt el sem tudnék képzelni. Miközben felsőteste szinte vízszintbe helyezkedik, fejemet egy pillanatra Anat felé fordítom, szótlanul magyarázatot kérve, majd mikor a férfi újra felemelkedik, visszafordítom felé.
Újabb adag dadogós, zagyva szövegelést hallat, ami kellően megfűszerezi gyanakvásom építette mimikámat. Összevont szemöldököm, ráncolt homlokom teljes valójában sugározta érzelmeimet az ismeretlen felé, aki szavalása után velünk mit sem törődve odébb áll, hogy aztán eltűnjön. De nem csak elpárolog, mint a sivatagba cseppentett vízcsepp, s nem is nyeli el a föld, mint futóhomok az áldozatát, hanem egészen máshogy hagy itt bennünket. Az én módszeremmel, teleportálva. Nem kristállyal, mert annak fényes animációja beragyogta volna alakját. Teste ehelyett először körvonalakká vált, majd teljesen eltűnt. Mintha törölték volna a térből. Én is így tűnnék el és jelennék meg máshol? Eddig még csak egyszer vizsgáltam meg, akkor is tükör előtt, mikor a kelleténél többet ittam, s unatkoztam. Ide-oda teleportáltam, s szememmel minduntalan magamat kutattam.
Anat egy újabb üzenetet kap, ismételten Mitotól. A leírtak szerint már nem voltak ott, akik engem kerestek, de akkor mégis merre kutatnak utánam? Figyelembe véve az életteremet, hogy merre fordulok meg szívesen, három konkrét hely jut az eszembe. A bár, ahonnan most jöttünk ki, a kovácsműhely és... És Anat háza.
Világomba megint belenyilallt a kétségbeesés keserű fájdalma, ami arra késztetett, hogy a kedvesem kezét megszorítsam, enyhítendő saját feszültségem. És talán a párom megérezte, hogy milyen érzések kavarognak bennem.
- Menjünk. - nyögöm ki lassan a kis szócskát, mely után torkom összeszorul, nem engedve át többet. Igen, menjünk, nézzük meg. Menjünk elébe a veszélynek, ne várjuk meg, míg az óvatlan pillanatunkban ránk veti magát, hogy akkor szedhessen szét, mikor önfeledten élvezzük a pillanatot...

Mitotól kapok egy újabb üzenetet, s bár próbál megnyugtatni, nem sok sikert ér el ebben. S akkor még itt ez a macskasimiző idegen is. Egészen addig semmi bajom nem volt a pasassal, amíg el nem kezdett szabadkozni a folyamatos őzésével, még kérdőre se vontam, hogy miért fogdossa a macskámat, hiszen nincs rajta nyakörv és szemrevaló kis jószág. Ráadásul én is úgy találtam rá az utcán, hogy éhesen bolyongott az emberek között. Remélem nem akar új gazdát keresni magának hálátlan módon ez a kis dög. Ami viszont roppant mód furcsa, hogy az idegen elteleportál O.O
Előbb a Vio-klón, most meg ez a borostás tag. Mégis hogy érezheti magát most szegény Violeta? Nem elég, hogy egy kiköpött mása jelenik meg a törzshelyünkön, miközben három tök ismeretlen pasas üldözi, s úton útfélen mindenki az egyedi speciális képességével jön-megy. Kristályt használni már luxus? S ha mindez nem lenne elég, még én is itt idétlenkedek neki. Persze odaadó vagyok meg óvom mindentől, mint a fészekből kihulló kis verebet, de mindez most kevésnek bizonyul. Hiába szeret az eszemért, ha az most csődöt mond. Hiába tudom róla szép szavakkal, ékes bókokkal és lehengerlő mosollyal levadászni a bugyit, mindezen erényeimmel nem igazán tudok labdába rúgni olyanokkal szemben, akik előbb ütnek, s az után kérdeznek. Mert általában ezeket a fafejű nehézfiúkat igencsak nehéz meggyőzni ész érvekkel, főleg ha felbérelték őket a képem bezúzására. Merthogy könnyen lehet, hogy valakinek nem tetszik e világ béli tevékenykedésem és a kedvesemen keresztül próbálnak ártani nekem, nekünk. Hiába a jól menő üzlet, amivel a páromat is eltarthatom, s minden igényét kielégíthetem, ha irigyeket vonz, vagy ha boldogságot nem ad. Ejj, azt hiszem túl filozofikusra vettem ezt az egész szitut.
- Te is arra gondolsz mint én? Hogy már eljutottak a lakásig a Teletál fogadóban? Ahogy kiveszem Mito szavaiból, a bolthoz már nincs értelme mennünk. S ha nem lesznek a fogadónál, akkor még mindig visszamehetünk a műhelyhez is. Kerüljünk elébük! - Igen, kerüljünk csak elébük! Nem töketlenkedjek már itt, hiszen vagyok már annyira erős, hogy meg tudjam védeni a kedvesemet. Elbánok akár mindhárommal egyszerre, megfékezhetetlenül széttépem őket, ha Viora csak egy is rá meri emelni a kezét vagy bármi sértőt mer neki mondani. S ha én nem lennék önmagamban elég, a mellettem álló nő is nagy kislány már és a szigonya hegyére tűzi az átkozottakat. Miután kellőképpen felcukkoltam magam, megszorítom a párom kezét és az előbbi tervemhez tartva magamat, megindulok a Teletál fogadó felé. Abban bízom, hogy az én hallgatózásom és az ő észlelése elegendő lesz, hogy felfigyelhessünk arra, ha esetleg valaki a nyomunkban jár. Aldonak még ciccegek egyet, hogy a lábamhoz érve a karomba vehessem. Nem szeretném, ha neki is bármi baja esne, vagy lebuktatna minket.
Ha Vionak nincs ellenvetése és elérjük gond nélkül a fogadót, melyben a lakásomat bérlem, akkor sem mutatkozunk a nagynyilvánosság előtt. Elég, ha a sarokról megfigyelhetjük a járókelőket. Aldonak közben előcsempészek az inventorymból némi cicasnackat, hogy megnyugtassam és hogy még véletlenül se kezdjen el nyávogni.

A jártasságaitok valóban hasznosak, azonban nem követnek titeket. Ha siettek, ha nem, sajnos nem tudtok eléjük érni, mire úgy jöhettek rá, hogy két Mito által leírt „nagydarab, zselézett hajú bőrkabátos” áll a bejárat előtt. Egy – egy váratlan ütéssel könnyen el lehetne intézni őket, azonban egy mély hang két átlagosabbnál is átlagosabb nevet kiabál ki, minek okán a két bőrkabátos befárad. Gondolkodóba eshettek, hogy mit is kéne tenni, egy terv lehet nem ártana, azonban mikor cselekvésre szánnátok el magatokat, akkor a karmazsin selyemlepelben kiabált lány tör ki az ajtón, esik fel, de gyorsan felállva fut is sírva tovább. A nyomában ketten vannak. Két lehetőségetek van:
Első. Siettek a lány segítségére. Könnyedén elbánhattok az üldözőivel, nem kell kockát dobnotok hozzájuk.
Második. Betértek egy tervvel a fogadóba, akkor viszont álljatok készen a párharcra, mert nem egy játékos vár rátok.

Az út nagy részét feszülten teszem meg, s ezen a kedélyállapoton is csak keveset segít Anat kezének meleg, nyugtató szorítása. Normál esetben jobban érezném magamat, hogy itt van velem, s ez nagyrészt igaz a jelenlegi helyzetre is, de mikor éppen lehiggadnék, fejemben újra megjelenik a kép, ahogy elképzelem a leírtak alapján azokat, akik minket, legfőképp engem keresnek. És a nyugtalanító üzenet, vagy a terv, amivel megindultunk Aldo összeszedése után. Ez mind-mind arra játszik, hogy idegileg kikészítse az amúgy sem stabil lelkiállapotomat. A nyugalom az, amit most a legtávolabb érzek magamtól.
Észlelés jártasságom egyszer sem riadóztat, akárhány téren vagy utcán is vágunk át buldózer módjára. Anat hallgatózása sem jelzi, hogy bárki a nyomunkban lenne, ennek ellenére megcsendítheti fülét valami, amiről nekem nm számol be, már ha csak azért se, hogy nem hozza rám a szívbajt. Most megbocsátanám neki. Nincs szükségem még arra az idegre is, hogy valaki rólunk pusmog, vagy utánunk lopózik. Persze az is lehet, hogy csak a mi jártasságaink nem elég magas szintűek, hogy kiszűrjék a sötétben megbújó orgyilkost, vagy hallják az ellenünk szőtt terv részleteit.
Az utolsó sarkon fékezünk, s bekempelünk a fal árnyékába, hogy onnan kilesve győződjünk meg valamiről. Például az említett alakok jelenlétéről. És valóban ott vannak, szinte úgy néznek ki, ahogy a fantáziám megalkotta őket. Alantas, izomagyú bagázs. A látottak kombinálva azzal, hogy sejtésünk helyes volt, rémisztőbbé varázsolja a helyzetet, mint számítottam rá. Erősen szorítom Anat kezét, úgy, mintha sosem akarnám elengedni, de mikor egy ismerős arcot látok kilépni az ajtón, ahová a két idegent rendelte be korábban egy harmadik, a szorításom elgyengül.
Fanyar grimasszal kommentálom, ahogy az a lány tűnik fel, aki nemrég még sikoltva távozott köreinkből, fene tudja hova. Idejött volna, hozzájuk? Velük van? Most viszont sírva rohan, szalad, el tőlük, el messzire. De azok nem hagyják nyugodni, az egyik kopasz a nyomába ered, s megállíthatatlanul csörtet utána, lassan behozva a köztük lévő távolságot.
Elengedem Anat kezét, s összeszorítom az alsó és felső állkapcsom valamennyi fogát. Egy vadállat tempójában indul meg testem, melyet majdnem ösztön szinten kezelek. Ködös elmémen át csak annyi cél látok magam előtt, hogy bárki is legyen a lány, nem hagyhatom, hogy utolérje az a mister és ki tudja mit tegyen vele.
Teleportálok is, amint esélyem nyílik rá, s elég közel vagyok, hogy tíz métert letudó helyváltoztatásommal egyből az alak mellett teremjek. Megfeszített karomban lévő szigonyommal pedig az ismeretlen felé sújtok, s habár védett területen vagyunk, ezért sebesülést aligha szenved, én töretlenül azon vagyok, hogy a lehető legmesszebb tudjam szorítani magamtól és persze a lánytól...

Nem követnek. Legalább ez megnyugtató. Vagy csak nem elég magas szintűek a jártasságaink. De ha egyszer nincs pénze az embernek minden fejlesztésére, na meg amúgy sem a hallgatózásomat akarom elsőként fejleszteni. Ehh, kellemetlen, de inkább próbálom kizárni elmémből annak lehetőségét, hogy mégiscsak követnek bennünket. Nem jó ez így, tényleg túlságosan paranoiás vagyok. Nyomulunk keresztül a Kezdetek városán, ergo védett zónán full harci ruciban, mint valami buldózer, miközben lehet tényleg egy ártatlan csíny az egész. De ki akarna megtréfálni ilyen módon? Taidana túl bugyuta ehhez és különben is elröhögné az egészet. Mirika? Kota? Miért tennék, miért akarnának frászt hozni ránk? Kotából még talán ki is nézem ezt a csínytevést, de Mirika nem engedné. Bár sok mindenről nem tud az a kislány... Tachi bosszúja a párbajért? Áhh, nem hiszem, a találkozásunk óta hónapok teltek el. Ami viszont nem fér a fejembe, hogy mégis hogyan tudna bármelyik JK is olyan üzenetet küldeni, aminek nem látszik a feladója. Túl komplett az egész szituáció ahhoz, hogy bug legyen. Szándékosság vezérli. Tüzetesebben át kellene néznem a menümet és a benne rejlő lehetőségeket, mert lehetséges, hogy én magam is képes vagyok elrejteni magamat, mint feladót. Erre most azonban nincs időm és lehetőségem, túlságosan felpörögtek az események és különben sem mondhatom azt Vionak, hogy várj 10 percet kincsem, csak lecsüccsenek kicsit menüt böngészni. Ha sikerülne, hogy nekünk is megy a feladó nélküli levelezés, akkor sem lennénk előrébb a mai napi talány megfejtésével.
Időközben megérkezünk a Teletál fogadóhoz, azonban megállásra kényszerülünk a sarkon. Próbálom mérlegelni a helyzetet és kitalálni egy működőképes tervet. Mivel fogalmam sincs, hogy mi vár ránk a fogadón belül, a lányt megmentve pedig talán hozzájuthatunk némi információhoz is, így arra a következtetésre jutok, hogy inkább a Vio klón és üldözői után kellene eredni. Mire azonban ezt kigondolom, addigra párom eltűnik a szemem elől, mármint szó szerint! Hála a teleportálásának pillanatok alatt ott terem a két marcona fickó mellett és egyikre már le is súlyt szigonyával, hogy a támadása által generál lökéshullámmal likvidálja a férfit. Én sem késlekedek soká, maximális tempóra kapcsolok, hogy beérjem őket, majd igyekszem földre kényszeríteni a másik pasast, hogy lándzsám nyelét keresztbe a torkának szoríthassam és szóra bírjam. Ha ez nem sikerül, akkor egy erőteljes lökéshullámot igyekszem generálni felé öklömmel, hogy a bogárszemű lányt megóvhassam, Vioról már nem is beszélve. - Mit akartok tőle? Mégis mit árthatott két ilyen tagbaszakadt alaknak egy törékeny lány? - intézem az ingerült, követelőző kérdést a két bandita felé.

Mintha válaszolni akarnának a kérdésre, de a Viora hasonlító menekülő lány megelőzi őket.
- Nem csináltam meg Azt. – sírva és remegve szól.
- Nem! Hazudik!
- Nem! Meg akartak…! Meg akartak…! – elhallgat, csupán csak sír.
- Fogd be!
- Kést szegeztek a nyakamhoz és kérték, hogy csináljam… hogy csináljam. Úgy fenyegettek, mint téged azon a napon. – mutat Viora – Miattad. Miattad történik ez velem! - és akad ki.
- Ez a ribanc hazudik! – ez a „ribanc” futni akar, azonban a Teletál fogadó ajtaját kitörve egy Vio számára ismerős férfiú lép ki az épületből. A külső leírását Viora bíznám, hisz az ő régi és oly kedves ismerőse. A fiú, ki többet akart tőle régebben, a fiú, kit leszúrt és ölt meg akkor az árvaházban.

A csapás ereje elsöprő erővel dönti le lábáról áldozatomat, megengedve neki, hogy a földre zuhanjon. Nyomban ott termek mellette és a szigony villáját majdnem arcába tolom. Talán csak egy millimétert választhatja el attól, hogy egy újabb lökés taszítsa arrébb, de nem mozdítom a fegyvert, hanem egyenesen szemére mutatok vele.
Szemem sarkából látom, ahogy Anat is hasonlóan tesz, egyetlen ütéssel teríti le ő is a banditát, vagy mit. Azt sem tudom minek nevezhetném ezeket a tagokat. Gengszterek? Miért keresnének engem? Nem értem. Nem értek semmit. Anat válaszra kényszeríti azt az alakot, akit ő maga ütött le, de helyette a lány, szólal meg.
Feszülten tekintek a majdnem tökéletes másomra, aki könnyekbe fúlva vallja be üldözésének okát. Azt akarták tőle? A bandita tagad. Bennem gyűlik a harag. A lány ismét megszólal, de ezúttal sem bírja elmondani fájdalmának okát, megint sírásban tör ki. Már attól rossz érzés kerít magába, ha csak a szememet rávetem. Nem azért, mert csúnya, vagy kínos, hanem mert túlságosan is hasonlít rám.
És akkor rám mutat, szavaival pedig mélyen a szívemig döf. Hidegség érzése fog el és minden porcikám remegni kezd. Arcom kétségbeesett torzulásba megy át, s szemeim sarkában könnycseppek gyöngyöződnek.
- Miattam..? Én..! Nem... Te..! Honnan..? - habogom összefüggéstelenül a szavakat, melyek nyelvre kerülnek, de nem agyam nem jár azon, hogy mit is beszélek, hogy mit akarok mondani. Nem ez lehetetlen..! Mégis honnan tudná ő azt?!
- Ki vagy te..? - csúszik ki a számon a gyönge mondat. De választ nem kapok. Most még nem. Csak egy ijedt pillantást, ami nem is engem vesz célul. Elnéz mellettem és én üres reflexből odakapom a tekintetemet, ahova ő nézhet. A teletál fogadó ajtaja, melyben áll valaki.
Egy pillantás erejéig belerévedek az ottani alak tekintetébe, majd lábamból kiszáll az erő és térdre rogyok. Arcom fájdalmas grimaszba megy át, melyben a keserű felismerés és kínzó félelem fúziója uralkodik. A kezemből kieső szigony tompán csattan a kövön és talán még odébb is pattan, mintha nem akarna segíteni.
Vörösesbarna haj, római orr, a dús szemöldök, a barázdák az arcán és az eszelős vigyor...
- Te... Halott vagy..! Te.. Nem lehetsz itt..! - szemeim elől eltűnik a valóság, s egy régi emlék fogásága kerülök. Egy olyan emlékébe, amit az ember legszívesebben kiégetne az agyából.
Ő és én, ketten vagyunk a házukban. Az apja az árvaház tulajdonosa, nem utasíthattam vissza a meghívást. De ő mást akar. Nem filmezni, nem beszélgetni az élet ügyes bajos dolgairól és nem is barátkozni. Nem, ő mást akar. Engem. És amikor nem adom oda neki magamat, ő kést ránt és a torkomnak szegezi. Sikerül megszereznem tőle és megölöm. Megölöm. Megölöm.
- Ne... - hangom elbicsaklik, könnyeim pedig patakokban kezdenek zúdulni. Arcomat beletemetem a két kezembe és próbálom elfelejteni, hogy hol vagyok és miért vagyok ott...

Könnyűszerrel leterítjük az üldözőket, ha nem lennék ideges, valószínűleg még mosolyognék is látva a köztem és kedvesem között kialakult tökéletes csapatmunkát. A támadó, akit sikerült szóra bírni, elég udvariatlanul szólítja meg a lányt, de hát mit vár az ember az ilyen faragatlan tuskó verőlegényektől. Nagyon fura ez az egész szituáció, ahogy beszélnek egymással, én magam csak kapkodom a fejem. Talán fordult a kocka és a rossz fiúk a jó oldalon állnak, a jó leány pedig a rossz kislány. Áhh nem, az teljességgel lehetetlen, hisz most mondta a lány, hogy kést szorítottak a torkához és kényszerítették. A gengszter meg azt állítja, hogy hazudik. Nyilván inkább egy síró lánykának hamarabb hisz az ember, mint egy tagbaszakadt állatnak, de könnyekkel sok mindent le lehet érni... De mit takarhat az "Azt" kifejezés?
Utálom, ha valamit nem tudok, s most aztán hiába kattog az agyam, egyszerűen nem értem az egész szituációt. Hosszú percek kellenének, hogy átláthassam a dolgokat és értelmes történetet tudjak kreálni. De valószínűleg akkor sem sikerülne, ha órák állnának rendelkezésemre. Ennél gyötrőbb érzést ritkán érzek, a tehetetlenség pedig felőröl. Violetára pillantok, talán ő okosabb nálam, azonban döbbent kifejezés ül arcomra, mikor kedvesemet remegni látom. Ő is elkezd össze-vissza beszélni, de láthatólag ő legalább már átlátja nagyjából a kialakult helyzetet. Önkéntelenül én is a Teletál fogadóból kilépő férfi felé tekintek. Ahogy végigmérem az idegent, némi hasonlóságot vélek felfedezni magammal, ráadásul úgy tűnik Violeta ismeri őt régről. Ugyanolyan a hajszíne, mint az enyém, talán árnyalatnyi különbséggel, karakteres arcél, magas, vékony termet. Lehet küldtek egy Anatole klónt is ránk, csak nem sikerült olyan jól a testcsere?
Violeta közben ráripakodik. Halottnak kellene lennie? Minden kezd nagyon fura lenni! Egy lány, aki kiköpött mása Vionak, egy férfi, akinek halottnak kellene lennie. Nem lehet, hogy mindez csak az elménk játéka? Mint a Mantikor barlangjában, vagy Karácsonykor az a manós bug? Vio teljesen összeomlik, és sírásban tör ki. Elejtett szigonya után nyúlok, hogy hátára csatolhassam, miközben ezt teszem a saját lándzsámmal én is, a támadókra pedig ügyet sem vetek. Átkarolom kedvesem vállát, miközben éles pillantást intézek az idegenek felé, majd elkezdem húzni magammal Viot. Válaszokat akarok, de nem most. Előbb biztonságos helyre kell vinnem, hogy lehiggadhasson.
- Acélozd meg magad, most nem akadhatsz ki! Majd megbeszéljük, most indulás! - próbálnám elmozdítani, miközben szabad kezemet a bogárszemű másik lány felé nyújtom. - Te is velünk jössz! Ne aggódj, vigyázok rád is! - Lehet elhamarkodott döntés megbízni a Vio-klónban, de úgy érzem ő lehet a kulcsa az egésznek. Biztonságban akartam tudni mindkét lányt, messze innen, ahol nem láthatják azokat, akik láttán ennyire megrémülnek és kiborulnak. De tartok tőle, nem fogunk olyan könnyedén meglépni az én félresikerült hasonmásom elől, kinek halottnak kellene lennie. Fejben már készülök a harcra...

Meglepődve néz rátok a fiú, mert a lány után jött ki, rátok nem számított, majd meglepődöttsége, örömé változik és egyre szélesebb és szélesebb mosolyra húzódik a szája. Egy intésére körbevesznek titeket többen is. Nem tud menekülni Anat a két lánnyal.
- Ó, távolítsuk el a felesleget. – nem szól többet.
Anat egy küzdőtéri meghívást kap An Tol Sai-tól. Így hívják a fiút, ám ez a küzdőtér más, mint amit a többség játszik. Nem fél életig megy, és nincs megállás az utolsó ütés előtt. A nyertes eldöntheti, hogy a vesztes él e vagy hal. A lista negyedik helyével nem biztos, hogy sok félni való lenne, ám veszélyes ez a játék akár hogy nézzük.
Anat döntse el, hogy miként lép. Elfogadja e, vagy sem a kihívást? Körbe vagytok véve, menekülni nem igazán tudtok és azt sem tudni, hogy mi lesz, ha Anat nyer. Az egyszerű győzelem elhallgatja An Tolt, vagy végezni kell vele? És Anat egyáltalán képes lenne végezni vele? És kik körbe vettek titeket, ők is biztos lecsapnának a lányokra miként Anat ellépne tőlük. Nehéz ez, főleg úgy, hogy Anat semmit sem tud, lehet ideje tájékoztatni őt pár dologról.

Edit: Ha a beszélgetést választjátok, és nem akarjátok elrontani én benne vagyok, hogy írtok mindketten, majd megismétlitek. Ugyanakkor egy körnek fog számítani így is úgy is.

Könnyeim sós íze beborítja ajkaimat, majd azok tovább folynak, le íves államon egyenesen a földre csöpögve. Szemeimet eltakarva nem látom, hogy mi folyik körülöttem, de nem is akarom tudni. A hangok is mintha csak a messzeségből szűrődnének el idáig. Tompa minden hang, mintha csak egy süvítő gránát csapódott, s robbant volna fel a közelben.
Anat hangja töri meg a zúgást. Nem a szavai értelme, hanem csak a hangszíne, a hanglejtése. Olyan hívogató... Anat..! A szerelmem. Itt van velem, mellettem, mögöttem, a szívemben. Velem.
Fémes érintést érzem a hátamon végigfutni. A hirtelen hidegséget aztán fokozatosan melegség váltja fel, ahogy a tárgy átveszi testem hőét. A szigonyom az. - realizálódik bennem, s csak nagy nehezemre esik kezeimet elvennem arcom elől, hogy pillantásomat körbejárassam. A teletál fogadó ajtajában még mindig ott áll a gonosz, s mint egy rossz átok, alig bírom rá vetni tekintetemet. Mikor keseredett kíváncsiságból megkockáztatom, végül mégsem sikerül, akaratom csődöt mond, mielőtt megláthatnám, s visszasüllyeszt a tehetetlenség zavaros állapotába.
Fejemet inkább magam mögé vetem, amíg csak nyakam fordulni képes. Könnyes, kisírt szemekkel meredek Anatra, de nem tudok hozzá szólni. Olyan sok mindent mondanék neki, de nem tudom hol kezdjem és hogyan mondjam el. Így inkább szomorúan hallgatok.
Több bandita tűnik fel, s mind körénk gyűlnek, mígnem egy utálatos körként nem fognak minket közre. Mocskok, szemetek. - csak ez jár a fejemben. An Tol Sai-ra gondolni sem merek, mert félő: Újra elsírom magamat. Szemeim még így is gyengén könnyeznek, s ki vannak pirosodva. Ha lenne rajtam smink, az most csúnyán el lenne mosódva és sokkal drámaibb lenne.
Anat előtt egy panel ugrik fel, s innen is látom, hogy egy kihívásról szól. Felismerem, hogy ez a tartalma már messziről, vagy más helyzetből is, mert már nem egyszer volt vele dolgom.
Ki akarja hívni Anatot? Miért, mi dolga vele? Nem én kellek neki? Nem énutánam jött? Vagy el akarja söpörni, meg akarja ölni, hogy ne álljon az útjába? Mert most ezt teszi, biztos vagyok benne. A párom sosem hagyna cserben. Nem fogadhatja el a kihívást, nem tudja milyen álnokkal van dolga. Próbálok is szavakat kipréselni a számból, de sokkos tudatom még mindig rabságban tartja válaszaimat a valóság felé...

An Tol Sai? Komolyan? ANaTOL SAIto-val nem cseng ez kicsit nagyon is össze? Akár az én Aincradi alteregóm is lehetne, egy "gonosz én", aki üldözi Vio képmását. Lehetséges, hogy kimaradhattunk volna ebből az egészből, ha nem szakítjuk meg a történések láncolatának sorozatát azzal, hogy mindenáron meg akartuk menteni a bogárszemű lányt? De mi lehet még ennél is nagyobb bizonyíték arra, hogy fontos jelentőséggel bír a klón és ki kell faggatnunk!? Lehetséges, hogy semmivel sem lennénk okosabb, mégis biztonságban akarom tudni mindkét nőt. Távolítsuk el a felesleget... Minden kétséget kizárólag én lehetek a felesleg, erre nem nehéz követeztetni azután, hogy ő hasonlít rám küllemben és névben is, ráadásul kapok is egy párbajra hívó felkérést. Automatikus oldalra tolom a panelt, s bár nem zárom be az ablakot, eszem ágában sincs rányomni az elfogadásra. Válaszokat akarok! Vio használhatatlan, a sarkamra kell állnom, különben elvesztünk.
- Mi a csuda folyik itt? És mégis miért fogadnám el egy vadidegen párbajra hívását? Akivel most találkozom először és nyilvánvalóan semmit sem árthattam neki. Ki vagy te? - méregetem összevont szemöldökkel, morózus tekintettel. Húzni akarom kicsit az időt és semmiképpen sem akarok tettlegességbe bocsátkozni, pláne életpontokat veszíteni.
Vio hallgat, csendbe és könnyekbe burkolózik. Válaszokat akarok! Válaszokat! Ha nem nyílik szóra a szája, akkor beszéljenek helyette az emlékei. Ki ez a férfi és miért van a kedvesem ennyire megrémülve tőle, mint aki szellemet lát? Tudni akarom, hogy mi lappang itt a színfalak mögött! Megragadom Vio csuklóját és átadom magam lehunyt szemmel a képességemnek. Nem fogadtam el a párbajra hívást, védett területen belül vagyunk, semmi bajom nem eshet az alatt a pár másodperc alatt, amíg az emlékek mezején merengve sétálok.
A ruha megtépázottan feszül hegekkel borított testemen, ahogy végigtekintek magamon. Persze nem én teszem ezt, hanem Vio tette valamikor a régmúltban, de most a magaménak tudhatom minden érzését és úgy mozdulok, ahogy akkor és ott ő akarta, illetve ahogy engedték neki. Ugyanis a mocsok vörös hajú fölébem kerül, dulakodunk, az ő kezében egy hatalmas kés villan, a fegyvert tartó kezet alig bírok eltartani a testemtől. Szörnyű érzés ennyire gyengének és kiszolgáltatottnak lenni, egy férfi áldozatává válni. Az árvaház igazgatójának fia kéjesen liheg a fülembe, miközben dühöt, gyűlöletet és elkeseredettséget érzek ebben a valóban halálos küzdelemben. Ellenálltam minden udvarlásának, de őt nem lehet visszautasítani. Felhergeltem és nekem rontott, s most pedig melegséget érzek a kezemen. Minden olyan gyorsan történt, most pedig vér áztatja a kezemet a kés pedig a férfi testéből áll ki. Én tettem volna?
Kiszakadok az emlékképből, ha lehet ilyet mondani, kitépem belőle magamat. Mindebből Vio és a körülöttünk lévők annyit érzékelhetnek, hogy maximum 10 másodpercig lehunyva van a szemem, majd úgy eresztem el kedvesem karját, mint aki forró vaslaphoz ért. Szédülök, iszonyatosan kavarog a gyomrom, de megpróbálom kitisztítani érzékszerveimet és erőt venni magamon. Beletelik vagy fél percbe, de végü sikerül. Zavartan tekintek körbe, majd csak ennyit suttogok Violetának, remélve, hogy felfogja amit mondok: - Tűnj el innen!

//Elfeledkeztem a macskáról, aki addig a kezembe volt, amíg meg nem rohamoztuk a lány üldözőit. Természetesen nem Aldoval a kézben nyomulok, hanem letettem a földre a macskát és ráparancsoltam, hogy húzzon haza.
Még egy technikai információ: Vio ekkor még nem tud Anat új képességéről.//

Tehát egy kis összefoglaló:
Reggel Vio kap egy érdekes üzenetet. A hasonmás üvölt, majd eltűnik. Találkoztok Aldoval és egy dadogós fiúval, ki simogatta őt. Mitotól üzenet és a tudás, hogy Viot keresik. A menekülő hasonmás megmentése, majd találkozás Vio egy kedves barátjával. Anat emlékek között szörfözése és egy el nem fogadott kihívás.

Akkor a folytatás:
Anatra néma csendben várnak, hogy elfogadja a kihívást, ám ilyesfajta válasz nem érkezik tőle. Hiba. De előtte hangosan kezd el pityegni Vio panelja és egy újabb levele érkezik. A helyzet miatt nem fontos máris elolvasni az üzenetet, de azért leírom a tartalmát:
A feladó ismét ismeretlen.

… Akarom magamnak! Kell nekem, azonban elment… Az ostoba An megelőzött és most holtan fekszik. Szerencsétlen. Violeta, ó a mesés Violeta pedig elment. Elküldték őt az átkozottak és nem találom sehol!...

Nem tudom, hogy mennyit mond a tartalma nektek, de egy dolog biztos. Mégpedig, hogy An előtettek áll és nem pötyög semmilyen üzenetet.
És akkor Anat hibája: Miként elfogadta volna a küzdelmet, úgy csak egy az egyben lett volna párbaj, de így most áldozat Vio és a hasonmás is. Függetlenül attól, hogy védett területen vagytok, ők rátok támadnak és ti alul maradtok velük szembe. Csupán csak az egyszerű túlerő, mi elnyom titeket. Vio a képessége okán menekülhet, ha akar, de Anatnak és a hasonmásnak nincs menekvés.
Megjegyzés: Sárgákat ütőtök majd, az indikátorok színe nem változik és bár tudom, hogy nincs sebzés védet területen, de kerüljetek a földre és ne tudjatok menekülni, legalábbis Anat biztos ne.

//Most kivételesen én kezdenék, mert így van értelme szvsz a folytatásnak. //

Úgy tűnik felbőszítettem a nagykutyát, azzal, hogy nem fogadtam el a kihívását. Nem is utasítottam ténylegesen vissza, de ennyi neki nem elég, ránk akarja küldeni a vérebeit. Vio újabb üzenetet kapott, de most nincs arra idő, hogy felolvasó délutánt tartsunk. Cselekedni kell! Egyelőre nem akarok rágódni az emlékképeken, lényeg, hogy biztonságban akarom tudni őt, s majd ha egyszer kikeveredünk ebből az átokverte katyvaszból, akkor szépen átbeszélünk mindent. Azt hiszem a rózsaszín köd, nevezzük szerelemnek, kötődésnek, ragaszkodásnak, vagy bárminek is, ami kialakult közöttem és Violeta között, az megakadályozza azt, hogy haragudni tudjak rá. Ráadásul így, hogy a rendszer adta képesség lévén én magam is átélhettem, sőt átérezhettem mindazt, ami akkor és ott vele történt, képtelenné tesz arra, hogy elítéljem. Sok mindent felborít ez bennem, sok dolgot, amiben eddig hittem, de erre most nincs idő. Nem tudok rá haragudni. Ellenben An Tolra annál inkább. Nem lenne szabad ilyet éreznem, de elemi gyűlölet kezd fortyogni bennem, amiért valaha bántotta azt, akiért én még mindig az életemet áldoznám!
Eredetileg az a terv körvonalazódott bennem, hogy felkapom a hasonmás lányt a vállamra súlyemeléssel, majd aktiválok egy magasugrás kristályt, hogy menekülőre tudjuk futni. Azonban tartok tőle, hogy nem bírná el kettőnk súlyát a kristály, ráadásul még sosem alkalmaztam gyakorlatban. Lehetséges, hogy felesleges idővesztés lenne. Ráadásul egyre inkább körbegyűrűznek bennünket An Tol csatlósai, aligha tudnám átugrani őket. Mit csináljak? Mit?
A párbajra hívás ablak még mindig nyitva. Ha elvonom a főnök figyelmét, addig Vio tud menekülni. S talán valahogy ki tudja szabadítani a másik csajt is. Talán. De lehet meg se moccan. Már meg is érkezik az első lökéshullám, valaki betámadott.
- Menj már! - ripakodok rá keményen Viora, hogy mentse magát, én pedig elfogadom a párbajra hívást. - Tessék! Ezt akartad! Megvívok feled, de hívd vissza az embereidet! A lányoknak nem eshet bántódásuk, ereszd el őket! - Csak ekkor esik le, hogy nem néztem meg, hogy halálig tartó küzdelemre hívott-e ki. A visszaszámlálás elindult, azt hiszem nincs mit tenni.

A menüm megint jelez. Ebben a lehetetlen helyzetben is jelen van a rendszer. Képernyőmön egy kis boríték jelzi, hogy üzenetet kaptam. Akaratlanul is megnyitom a menüt, majd az üzenetes panelre vándorlok, mindezt olyan természetességgel, mintha azt sem tudnám, hogy hol vagyok. A világot magam körül maximálisan kizárva nyomok rá az üzenetre, melynek ezúttal sincs feladója. A szemem elé pedig egy újabb értelmetlen üzenet vetül, kusza mondatok tömkelegével. Elmém lázasan keres összefüggést a valóság és a tartalom sorai közt, de csak annyit tudok kivenni belőle tisztán, hogy An Tol Sait emlegeti benne a titkos író.
Figyelmemet kiragadom a menüből, s a férfira nézek, akiről szó esik. De ő csak áll ott, mintha nem csinált volna semmit. Nem ő írta volna? De... De akkor mégis ki? Egy újabb ismeretlen a megoldhatatlan egyenletben, amiben úgy érzem lassan elbukik az utolsó megmaradt kis józan eszem is.
Szemem világába hirtelen egy fegyver éles pengéje jelenik meg, mely vészesen közelít a fejemhez. Mozdulatlanul, lebénulva várom be, míg megcsap a támadás, melynek lökéshulláma kiüt ülő helyzetemből, s szó szerint csúszok néhány métert a kövön. Apró kavicsok sercegését hallom, ahogy testem alatt gurulnak, súrlódnak, vagy éppen arrébb pattognak, mert kilöktem őket egyensúlyukból. Arcomon eltorzult grimasz jelenik meg, mihelyst realizálom, hogy mi történt. Az egyik bandita volt, kardjával suhintott rám, s most itt áll fölöttem, nekem szegezve a pengéjét. A nap kissé a szemembe szúr, de így is látom, hogy ugyan az az alak, akit először én küldtem a földre. A sors iróniája?
Erőt gyűjtök végtagjaimba, s próbálok mozdulni, de mielőtt komolyabban meg tudnék mozdulni, egy újabb ütés visszakényszerít a földre, melynek hideg anyagának leheletét már a hátamon érzem. Az gyorsan átkúszott lenge ruhám hőjén, s bőrömet kezdi el ingerelni.
Nem erőlködök már, hanem fekve, csupán fejemet mozdítva Anatra vetem tekintetem. Ő is úgy járt, mint én. Habár védett területen vagyunk, mégis legyőzöttnek érzem magam. A párom szavai pedig mélyen belém hasítanak, ahogy rám pillant, s arra utasít: tűnjek el. Úgy mondja azt, mintha elhinné, valóban megteszem...
- Nélküled... Nem megyek sehova! - harsogom egyre nagyobb hanggal, s a mondat végét már szinte kiáltva mondom. Nem megyek sehova. Nem. Anat nélkül nem. Sehova...