Hope Northwind - Askr

The Summoned Beast - A képesség használatával képessé válik Ifrit adatait maga köré vonni, majd az felírja a sajátját, ezáltal testi megjelenése is a tűzóriáséra (még a fegyvere is!) fog hasonlítani. Ahhoz, hogy a játékos magához hívja ezeket az adatokat, és aktiválja a képességet, érzelmi kitörésre van szüksége, a leghatásosabb formája pedig a harag elszabadítása. Az átváltozást két módon használhatja föl:
- Ravager: Azáltal, hogy érzelmeit a támadásra összpontosítja, a használó képessé válik arra, hogy a speciális képességre tett pontjainak 75%-át (páratlan szám esetén lefelé kerekítve) erőre csatornázza, ám ezzel együtt a kitartása 25%-al csökken. A mód három (3) kör erejéig tartható fent, utána a használó visszaváltozik. Lehűlési ideje két (2) kör, harcban pedig három (3) alkalommal használható.
- Defender: Annak segítségével, hogy akaraterejét a védekezésére csatornázza, a használó a speciális képességre tett pontjainak 75%-át (páratlan szám esetén lefelé kerekítve) a páncélpontjaira csatornázza, ám ezzel együtt gyorsasága 25%-al csökken, ráadásul a következő két (2) körben muszáj ebben a módban maradnia. Ha a páncélt leütik, ez a mechanizmus nem használható. A mód három (3) kör erejéig tartható fent, utána a használó visszaváltozik. Lehűlési ideje négy (4) kör, harcban pedig két (2) alkalommal használható.

Aznap valami furcsa történt velem. Persze ami nagy darab és ijesztő, az másnak aligha nem nevezhető, csak furcsának. Anya még régen azt mondta nekem, hogy "szörnyek márpedig nincsenek". Ez a virtuális világ mégis hemzsegett tőlük. Ha KA úgy akarta, még a legszörnyűbb rémálmainkat is életre kelti, hogy aztán mi magunk könyörögjünk a halálért, legalábbis így gondoltam. Dühös voltam. Az elején még tetszett is ez az új fajta környezet, hogy kirúghatunk a hámból, de aztán végül rá kellett döbbennem: ez már nem játék, itt tényleg az életben maradásért kellett küzdenünk. Rengetegen meghaltak, attól függetlenül, hogy hogyan, - mobok, rosszindulatú játékosok vagy éppen az öngyilkosság áldozatai - de erről az egészről csupán egyetlen egy személy tehetett: Kayaba Akihiko. Ahogyan ott álltam, a hetedik szint kietlen pusztaságában, mobírtás közepette, elöntött az indulat. Még én is végezni akartam magammal, és meg is tettem volna, ha Annabell és Szophie meg nem mentenek! Másra se vágytam, hogy én magam végezzek azzal a szörnyeteggel. Ökölbe szorítottam kezemet, és váratlanul - Hati döbbenetére és ijedtségére - elordítottam magamat, aztán térdre rogytam. A petem aggódóan lépkedett hozzám, s orrával a karomat bökdöste. Együttérzően nyüszített, ami felettébb szokatlan volt a démonfarkastól. Nyugtatóan megcirógattam a buksiját, aztán fölálltam. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha valami földrengést uszított volna a hetedik szintre. Pontosan olyan volt, mint akkor. Lehetséges? Igen, jól gondoltam: az akkor megjelenő táncoló tűzdémon ismét megjelent előttem, háromméteres pompájában. Fegyverét maga mellett tartotta, a földbe szúrva. Két fejével csakis engem méregetett. A múltkor nem habozott, meg akart ölni, de aztán elment. Vajon miért éreztem most sokkal másabbnak a megjelenését? A szörnyeteg ott állt, jogarszerű fegyverére támaszkodva. Hirtelen, felbátorodva szólítottam meg a bestiát, abban a reményben, hogy érti, amit mondok:
- Nem először látjuk egymást. Az én nevem Askr, a társam pedig Hati.
- Jól tudom, kik vagytok. - mondta, mély hangon, ami talán úgy csengett, mint az enyém. - A nevem Ifrit. Már nagyon régóta várom ezt a percet. Most végre tökéletesen megidéztél.
- Megidéztelek? - csodálkoztam. - Én sosem hívtalak téged.
- Óh, dehogynem. - kuncogott. - Én te vagyok. És a múltkor is te idéztél meg.
- Akkor miért támadtál rám? - Teljesen összezavart, amit az Ifrit nevezetű tűzóriás mondott. Egyáltalán nem értettem, miért akart akkor bántani, ha Ő nem más, mint Én. Kérdésemen már nem csak kuncogott, hanem gúnyosan nevetett.
- Hogy miért? Én megmondom: teszteltelek. - felelte, majd két kézbe vette jogarát. - És mint akkor, úgy most sem lesz másképp. Az erőmet ki kell érdemelned, fiú! - Aztán se szó, se beszéd, őrjöngve lesújtott rám. Nem volt időm a támadás kikerüléséhez. Összesen kilenc pontot vett le a páncélomról, szóval majdnem nullázta azt. Mi ez a szörnyeteg? Nem mob, indikátora meg nem is volt. Akkor tényleg köze lehetett hozzám. Hatinak füttyentettem, aki egy vakkantás közepette vetette magát Ifritre, jobb felső karját megtépázva. Az életcsíkja jókorát csappant. A démonfarkas acsargó morgással tartotta tőlem távol a tűzdémont, aki idegesen hörögve méregette a petet.
- Tágulj innét, te korcs. Nem veled van dolgom - morogta a démon.
- Azt már nem! Az ellenfeled én vagyok! - bömbölte Hati, agyarait csattogtatva. Ifrit meglepetten hümmögött.
- Gondolod? Akkor feltennék neked egy kérdést: miért fontos neked ez a fiú?
- Ő a társam! - felelte, meglepő határozottsággal. Az óriás ott állt, csendben, nagyobbik fejével Hatit, a kisebbel pedig engem nézett. Aztán végül mintha meggondolta volna magát, leengedte fegyverét.
- Érdekes. - mondta, kis váratva. - Majd meglátod, hogy lesznek olyan pillanatok, hogy neked kell lefegyverezned a saját idomárodat. Ott aztán ki fog derülni, mennyire ragaszkodsz hozzá... - Miután végigmondta monológját, karmazsinvörös pixelekre bomlott. Ahelyett, hogy eltávozott volna, egyenesen felém tartott! Hati minden erővel azon volt, hogy fogai közé fogja a pixeldarabokat, de persze ez nem sikerült. Az adatok - nagy megdöbbenésemre - a bal karomra telepedtek, aztán a bőrömbe égtek. Ha a játékban lenne fájdalom, biztosan ordítottam volna. A pixeldarabok sokasága végül egy tetoválás formáját öltötték fel, ami még enyhén izzott. Nagyon furcsán éreztem magamat. Mégis mit csinált velem az a szörnyeteg?

A képesség kijátszása természetesen majd a játéktéren kerül sorra.      

Kor: 9
Nem: Lány
Kaszt: Állatidomár
Pet: Nincs
Céh: Justice League

Jellem: Kicsi és tapasztalatlan a harchoz. Korához képest azonban többet tud az életről, ami meglepetésként érheti azokat, akik megismerkednek vele. Gyenge és érzékeny, főleg ha szánt szándékkal bántalmazzák. Nem fél a nagyobb háta mögé bújni és attól segítséget kérni. A játék alapos leckéül szolgált a lánynak, miszerint az élet kegyetlen, a természet pedig nem fél elpusztítani a gyöngét. Társa meghalt, és ezen ő sem változtathat, mégis igyekszik optimistán gondolkodni, kisebb-nagyobb sikerrel. Remekül bánik az állatokkal, és ki tudja, talán pont ezért hagyta abba a hatalmas veszéllyel járó fejlődést, és ideje nagy részét a petek ésszerű ápolásával tölti.  

Történet:

Este volt. A csillagok fényesen ragyogtak. Gyönyörű, egyszerűen gyönyörű. Azt hittem, a Kezdetek városa és Torubana között senkivel se találkozok: csak én, és Hati, jó messze tőlem. Emlékeztem erre a helyre - szívemben gyász ült, amiért valaki meghalt. Nagyjából egy hónap telt el, és már nem éreztem rosszul magamat. Viszont nagyon érdekelt, miért ölték meg. Zsebre dugott kézzel, a holdra néztem. Mindig megvigasztalt. Az új Hati egy szót sem szólt, csak vonyított. Vonyított, mert jól esett neki, és nem gyászosan, mint a lány halálakor. Fenséges, méltóságteljes üvöltés, a démonfarkas részéről. Azonban volt valami, ami aggodalommal töltött el - egy hüppögés hangja. Közvetlenül mellőlem jött, bár annak forrását még nem láthattam, annyira sötét volt. Aztán amint az idegen közelebb lépett, a hold és a csillagok fénye megvilágította őt: egy kislány. A szemét dörzsölte, mert sírt. Aztán rám nézett, könnybe lábadt, csillogó, mélykék szemeivel. Már zokogott, és úgy futott hozzám, derekamat átölelve. Meghaltak. Mind meghaltak. A tigris is meghalt, bátyó is meghalt... - ennyit mondott, és már tudtam, mi történhetett. Leguggoltam, és megöleltem. Mi mást tehettem volna?
Magammal vittem. Hogy hova? Egyelőre nem tudtam, pontosan merre, de egy biztonságos övezetbe, ahol nem bánthatják. A JL-be egyelőre nem, hátha vannak még ismerősei. Nem voltak. A bátyján és a petjén kívül senkit sem ismert. Egyedül volt, magányos volt. Mi mást tehettem volna? Magammal vittem arra a kis időre, amíg kitalálhattam, mi legyen a sorsa. Egy léleknek se szóltam arról, hogy egy kislányt rejtegetek a palota falai között. Csak Hati tudott róla, ő pedig kedvelte a Jeanienak keresztelt lányt. Én Hope, ő Jeanie. Rajtam aludt el, könnyei eláztatták a ruhámat (pedig tegnap voltam a tónál...). Mintha a saját, tulajdon bátyja lennék. De miért is ne?
Reggelre úgy tűnt, mintha egy kicsit rendbe jött volna. Egy pillanatra azt hittem, elment a palotából, de nem. Hatihoz bújt, a démonfarkas pedig békésen tűrte. Mindketten megkedveltük Jeaniet. Akár egy kis család a nagy családban. Azt gondoltam, miért is ne maradhatna? Persze majd meg kell beszélnem a többiekkel, mert biztosan nem tűrnék el, ha egy segítségre szoruló kislányt bújtatok. Majd, hamarosan.

Aztán egy légbe kapott ötlet jött tőle: tenyésztő akar lenni. De létezik-e egyáltalán ebben a világban olyan lehetőség, hogy állatokat tenyésszen. Mire ő azt mondta igen, miért ne? A bátyjával és a tigrissel láttak kint, valahol a második szint környékén hatalmasra nőtt, aranytollú, futólábú madarakat. Kíváncsi lennék, mire menne az óriás csibékkel...