Wind of Hope

by **Askr** Pént. Május 17 2013, 13:05

Black & White

Az utóbbi időben kimondottan zaklatott voltam, a rendszeres rémálmaimtól. Valamiért folyton megjelentek bennük az a kétfejű sárkány, ami mindig fel akart falni. Mindig akkor értek véget az álmaim: a halálom előtt. Ömlött rólam a veríték, a vérnyomásom az egekben járt. Zavartak, ám úgy éreztem, mintha ezeknek az álmoknak valamilyen üzeneteik voltak a számomra. Titkos, rejtett üzenetek, mint a morzejel, elvégre mindig ugyanazt éltem át bennük. És ami a legjobban idegesített, hogy Hatinak hiába mondhattam el, az ég világon semmit sem érthetett ebből. Pedig a legutóbbi álmomban ő is megjelent, ahogy a szörnyeteg alakjában egy hozzá hasonló, fehér farkassal viaskodik. Ugyanolyan volt, mint Hati, csak patyolatfehér bundája volt, a "maszkja" pedig halványkék. Fehér démonfarkas? Álmaim egyre zavarossá váltak az egyre halmozódó üzeneteik miatt. Kezdtem összezavarodni bennük. Kellett nekem egy kis szünet. Azonban azon a napon a dolgok gyökerestül megváltoztak és csak rosszabbá vált a helyzet.

***

A Kezdetek erdejében barangolva megnyugvást kerestem. Hati kifejezetten csendes volt, sőt, talán túlságosan is. A mindig csenevész démonfarkaskölyök mögöttem bandukolt, rubinvörös szemeivel a tájat kémlelte. Furcsáltam viselkedését, de gondolataim máshol jártak. Egy korhadt fa tövében telepedtem le és fáradtan az eget néztem. Hati kivételesen eltávolodott a közelemből, egy pillangót lelkesen kergetve. Örültem, hogy elmélkedésem közepette lefoglalta magát a játékával és ő legalább jól mulatott. Akkor legalább nem aggódott értem és ez megnyugtatott. Nagyot sóhajtva a szemeim már-már lecsukódtak, amikor egy ismerős nyüszítést meg nem hallottam. Hati pánikolva futott felém és az ölembe vetette magát. Reszketve sírt, sírva reszketett. Nagyon megijesztett a kicsi állapota, miközben döbbenten vettem észre, hogy az életcsíkja már-már pirosban járt. Valami nagyon megleckéztette a farkasomat, mert magától sosem kezd el sírni. Mi bírhatná az én Hatimat sírásra? Nyugtatóan simogattam, cirógattam, miközben szememmel a támadót kerestem. A távolban egy ragyogó fénysávot pillantottam meg, mely villámként cikázva közelített. Amint néhány méterre volt tőlem, megállt. Az álombeli fehér démonfarkas volt az, szörnyszerű formájában. Hatival ellentétben karcsúbb alkattal rendelkezett, szőre lángként lobogott. Gyönyörű, mégis félelmetes. A koponyaarc - már amennyire tudhatott - gúnyosan vigyorgott. Ott állt, mintha csak engem várt volna. Fejével hívón legyintett. Rosszallóan álltam fel, Hatival a kezemben. A fehér démonfarkas megint hívott, de gyanakvásom megfékezett. Bántotta a barátomat és ezt nem tűrhettem csak úgy. Botomat fenyegetően az ismeretlen felé tartottam, de közben valamit ki is akartam próbálni. A képességemet használva talán több dolog is kiderülhet a farkas szándékairól, legalábbis ez volt a célom. Ám amint összpontosítottam, olyan erős fájdalom hasított a koponyámba, hogy elejtettem a botomat és térdre rogytam. Hatalmas akaraterőről tett tanúbizonyságot: mindenképpen magával akart vinni és azt hiszem éreztem, hogy nem csak a farkas, de valami vagy valaki más is ezt kívánta. A szörny lassú léptekkel közelített felém, ám egy ponton megállt és bosszús morgásba kezdett. Hati állta el az útját, aki fülét-farkát behúzva bár, de szőrét felborzolva, acsargóan morgott. Fajtársa gúnyosan húzta fel szemöldökét, ám kihúzván magát a dominánsságát mutatta ki. Azonban az erős akaratot egy másik ellensúlyozta: Hatié. A nyers harag jött belőle, amiért engem és a dominánsságát veszélyeztették. Ellenfele megrohamozta, de ő gyorsabbnak bizonyult: sebtében átváltozott és bár jóval kisebb volt a fehér farkasnál, ostorával megragadta riválisát, s egy fának hajította, ezzel értékes életpontoktól szabadította meg. A fehér démonfarkas bosszúsan hörgött, majd felállt. Nem kockáztatott többet és inkább elszelelt. Hati önelégülten vonyított fel, győzelmét ünnepelve, végül odalépett hozzám. Fejét a bal vállamra hajtotta és nyugtató zümmögésbe kezdett. A fájdalom kezdett elmúlni, de félelmeim beigazolódtak: az álmok tényleg valós eredetűek voltak. Fejemet a démonfarkaséhoz dörgöltem és bár teljesen összezavarodtam, igyekeztem jóllétemet a tudtára adni. Két dologban biztos voltam. Az első: Hati ott volt nekem, hogy pillérként támasszon meg. A második: a rejtélyes fehér démonfarkas nagy valószínűséggel egy pet és a gazdája küldte el értem. Az oka máig ismeretlen a számomra.

by **Askr** Csüt. Jún. 20 2013, 11:26

A gonosz, a kőrisfa, és a tűzsárkány 1. - Játék a halállal

Csendben, egy fa tetején, a lombokban elrejtőzve térdre hajtott fejjel tanakodtam. A szél kellemesen fújt, a nap szelíden sütött. Kívánni sem lehetett jobb reggelt az elmélkedésre. Kivételesen egyedül voltam. Hati a tölgybe vájt odúban, békésen, gondtalanul szunyókált. Örültem, hogy végül voltak olyan perceim, amiket tényleg egyesegyedül tölthettem. Ahogy az ébredő nap első sugaraiba bámultam, minden régi emlék, ami a kinti életemhez fűződött, - kellemetlen és kellemes emlékek egyaránt - lepergett előttem. Még az, amikor egy rövid időre visszatérhettem. Persze abban is volt jó, s rossz rész is, amikre szívesen emlékszek, de örömmel kitörölhetném egyes mozzanatait a fejemből. Szomorúan sóhajtottam fel, aztán öklömmel beleütöttem a fa törzsébe. Ennyi jó volt a SAO-ban: nem éreztem fájdalmat az ütéstől. Miket is beszélek? Legalább annyi emlékezet lenne megőrizve a való világról. Fél év alatt mennyi minden elfelejtődik... Szívesen érezném az igazi szelet az arcomon, a napot, ahogy átsüt a pórusaimon, az esőt, miképpen eláztatja a testemet. Szóval mindet, amit odakint megtapasztalhat az ember. Bár a játék generálja az időjárás változását, nem olyan, mint a valóság. Hamis, illúzió, valószerűtlen. Minden olyan jelzővel toldhatnám, ami nem a valóság ellentéte. Bár igaz, hogy a vágyat csak egy kicsit is, de csillapít, azért az nagy szó. Fejemet előrébb döntöttem, szememet lehunytam, s derűsen mosolyogva hagytam, hogy a reggel mámorító érzése elárasszon. Melankolikusan mosolyogva sóhajtottam, miközben ujjamat arra a pontra tettem, ahol beütöttem a fát. Csupán egy picit repedt be, s csak néhány száraz kéregdarab hullott alá, azoknál is kisebb pixelek formájában. Vállamat megvonva, elkezdem lefele mászni. Szépen, óvatosan tettem meg ezt, nehogy felzargassam az odúban szendergő démonfarkast. Macska módjára, talpra érkeztem, majd váratlan jókedvvel elterültem a füvön. Egy szálat a számba vettem, a tarkómnál hátrakulcsoltam kezeimet, s én magam is szundítani készültem. Mire tényleg aludhattam volna, lihegés hangjára figyeltem fel. Résnyire kinyitottam szemeimet. Mit látok? Hati az arcomba lehelt, és nyálát rám csurgatva úgy vigyorgott, mint a fakutya. Habár a nyálcseppek kicsi pixelekre bomlottak, mégis visszataszító volt. Két kézbe fogtam azt a buta fejét és a homlokomhoz dörgöltem. Mindig imádtam az ilyen "érzelmes" pillanatokban szitkozó szavakkal megilletni Hatit, amit ő szintúgy szeretett. Kis hülye, bolond farkas, bolhazsák, átkozott... Sok kombináció, kevés idő az efféle mókára. Hati mellettem heveredett le, a hátán hemperegve. Egy szót sem szólt hozzám, ami kissé meg is lepett. Talán elfelejtett? Nem, dehogy is. Sejtelmes morgásából felismertem azt a hangot, amin beszélni is szokott. Biztosan annyira jól aludt, hogy már szóhoz sem jutott. Hosszasan csak a felkelő napot néztük. Az ég hajnali színe lassan egyetlen árnyalatba kezdett ömleni, méghozzá gyönyörű szép kékbe. Felálltam, s megindultam a nagyvilágba, Hati pedig Bambi-szökdécseléssel követett. Kifejezetten jó kedvem lett hirtelenjében. Horunka városkának környékén járkáltam, s bár jó lett volna az élvonalra fejlődni, a napot pihenéssel akartam tölteni. A kis démonfarkas egy ideig tűrte is ezt a fajta tétlenséget, utána szóvá merte tenni:
- Mivan, Askr? Már nem is akarsz felzárkózni?
- Heh? Ezt meg hogy érted? - kérdeztem kissé meglepetten.
- Te mondtad, hogy mennyire szeretnél fél mezőnyben harcolni.
- Élmezőny, és nem fél mezőny. - javítottam ki. - Néha azért jó, ha pihenünk, nem? Nem csak mobirtásból áll az élet…
- Jó, de… na… - morfondírozott egy darabig, majd mivel nem tudott kötekedni, elhallgatott.
Messzi, dimbes-dombos vidékeket jártunk be. Nem volt túlságosan barátságos vidék, de legalább a mobokkal sem kellett annyit vívódni. Már-már újra elandalogtam a gondolataimmal, mikor Hati egy nemtetsző morgással jelzett nekem. Meglepetten néztem le a kis démonfarkasra. Nem az az eltántorító, fülét lehúzó, izmait befeszítő testtartás volt. Csupán fogait villantotta meg, s arcára a gyűlölet ült. Fejét kelet felé fordította, végül egy bólintással jelzett nekem. Füleit hegyezve arra akart célozni, hogy hallott valamit abból az irányból. Összeszűkült szemmel, teljes figyelmemet arra fókuszáltam, hogy én is halljam. Bár hallásom nem vetekedhetett egy farkaséval, rögtön felrémlett két személy hangja. Leszaladtam a domboldalról, és egy másikra másztam, Hatival a nyomomban. Arról lepillantva megláthattam a hangok tulajdonosait: az egyik egy idomárlány volt, kissé hivalkodó megjelenéssel, tekintve azt, hogy a háta mögött egy nagyon különös pet állt, mintha meg lett volna bénulva. A lány megremegett a másik személy, az igen barbár megjelenésű férfi láttán. Kifejezetten őrültnek tűnt, már így, messziről is. Nem lehetett csak úgy elítélni valakit, a külseje alapján. Csendben álltam a petemmel az oldalamon, az eseményeket követve.
- Na, tündérkém, mi lenne, ha odébb álnál, hogy megkíméljelek egy ilyen szörny társaságától? - kérdezte kifejezetten gonoszul csengő hangon.
- Kérlek, ne. - motyogta a lány.
- „Kérlek”? Ennyit tudsz mondani? Hol van a harci szellem? Hol van az akarat? Szerinted azzal minden le van tudva, ha csak ennyit mondasz, hogy „Kérlek, ne”? - gúnyolódott a férfi, s hatalmas fejszéjére támaszkodva fenyegető testtartásba helyezkedett.
- Nagyon úgy néz ki, hogy vitatkoznak. - vontam le az ésszerű következtetést, majd megráztam fejemet. - Ja. Jobb, ha kimaradok ebből. - Azzal fogtam magamat, s tovasétáltam. Hati meghökkenten nézett utánam, és egy vonyítás szerű ugatással jelzett nekem.
- Te tényleg nem avatkozol bele?! - kérdezte magánkívül.
- Az ő bajuk, maguknak kell megoldaniuk. - mormoltam, hátat fordítva a démonfarkasnak. Döcögős léptekkel mentem, mintha játszottam volna a sértődött kisfiút, ha nem kaphat meg valamit. Nem kellett sokat mennem, mire a lány panaszosan sikoltott föl. A szemem sarkából visszapillantva láttam, hogy a harcos már lendítette a baltáját, számos életponttól szabadította meg a lányt. Aztán csak akkor tűnt fel az, amiért már akkor lendülnöm kellett volna: a pasas vörös indikátoros.
- Askr! - vonyította, dobhártyaszaggató hangerővel Hati.
- Tudom! - Habozva, egy nagy sóhajtás közepette vetődtem le a lejtőn, miközben igyekeztem nem eltaknyolni. Egy ugrás közepette a lány és a harcos közé lendültem, s botommal igyekeztem ellensúlyozni a fejszéjét. A vérvörös indikátoros férfi meglepetten hátrált.
- Hagyd őt békén. - mondtam, fenyegető testtartásba helyezkedve.
- Mi bajod, kiscserkész? Nem tetszik valami? Akkor húzz a sunyiba, és játssz valami mást! - gúnyolódott, kissé meglepetten.
- Még egyszer, mert nem hallottad, amit mondok: hagyd békén ezt a lányt! - ismételtem meg a korábbinál is komolyabb, fenyegető stílusban. Egy fél percig csak szemezgettünk egymással. A harcos vesztett a kárörvendő jókedvéből. Pillantása rettentő komollyá, szinte gyilkossá vált.
- Rendben. - biccentett. - Ez esetben játszunk… a HALÁLLAL!

by **Askr** Szer. Júl. 03 2013, 20:42

A gonosz, a kőrisfa, és a tűzsárkány 2. - A siratódal

Talán mégsem volt olyan jó ötlet közbeavatkozni. Nem tudom, akkor pontosan milyen érzések keringtek bennem. Az biztos, hogy rengeteg volt belőle: döbbenet, szánalom, neheztelés. Látástól vakulásig sorolhatnám mindezt, azonban nem azért vagyok itt. Őszintén szólva, már akkor vissza kellett volna fordulnom, mikor Hati jelezni próbált nekem. Egyáltalán nem vágytam arra, hogy hősködjek. Nem, ez nem az én asztalom, a reszortom, a dolgom. Akkor azonban minden megvilágosodott: nem hagyhatok egyetlen ártatlan embert sem meghalni, egy őrült miatt. Késztetést éreztem, hogy segítséget nyújtsak annak, akinek az élete egy hajszáltól függött. Két érzés különösen erős volt bennem: az empátia, valamint a megvetés. Úgy van, megvetettem azt az embert, amiért ily könyörtelen módon visszaél az erejével, ráadásul játszik mások érzésével. Ennek ellenére utólag bántam a közbeavatkozást.
Ahogyan ott álltam ellenfelemmel szemben, ridegen nézve őt, felvillant bennem az a gondolat, hogy akár az életemet is veszthetem, amiért csak úgy kotnyeleskedtem. Pillantásom csupán egy pillanatra találkozott a lányéval. Valami gyökerestül megváltozott. Valahonnan tudtam, hogy a védencem tekintete ennél másabb volt. Megtörtnek, félelemtől reszketőnek láttam, ami biztos, a támadónak köszönhette. Tekintetem Hatira vándorolt. Azok a rubinvörös szemek élénken, dühtől szikráztak. A démonfarkas visszafojtott indulattal, acsargó morgás közepette, mellettem terpeszkedve bármely pillanatban készen állt, hogy darabokra tépje a vörös indikátorost. Az előbbi végül meglendítette fegyverét, s pusztán csak fejbe akart vágni. Egyáltalán nem féltem a felém szálló fejszétől. Fejemmel kellett elhajolnom, hogy kikerüljem, a lány pedig maga magától kelt fel a földről, miközben kezébe vette a sárkányát. Hati bosszúsan horkantva szimatolt a levegőbe. Mire a földbe süppedt alabárdra pillanthattam volna, az már az ürge kezében landolt. Szóval ez a képessége? A fegyverét oda teleportálja, ahova csak akarja? Rosszallóan néztem a harcosra, mikor az harsányan nevetett. Füttyentettem Hatinak, mire az elvetődött a talajtól, karmait-agyarait előfeszítve, eltorzult képpel egy erőteljes harapásra szánta el magát. Ám mihelyst elég közel került ellenfeléhez, az ördögien vigyorgott.
- Vigyázz! - kiáltottam, de már túl késő volt. A harcos pontosan a démonfarkas feje fölött jelenítette meg az alabárdját. Hatalmas döbbenet ült arcomra, mikor a petet szó szerint földbe döngölte a harcos elrettentő fegyvere. Nagy szerencsére, amennyire a támadás megrémített, kevesebb életpontot szedett le Hatitól, mint azt vártam. A fekete farkaskölyök támolyogva kelt fel, miután a harcos ismét kézbe vette az alabárdot.
- Jól vagy? - kérdeztem aggodalmaskodva.
- Semmiség… - morogta ingerülten. Szőrét az égnek borzolva, iszonyatos haraggal meredt a harcosra. Összeszűkült szemmel vártam annak következő mozdulatát, de úgy tűnt, mintha kezdeményezné a támadást. Kárörvendő vigyorától én sem voltam teljesen nyugodt. A következő rohamra várva, hívogatóan integetett. Botomat erősen megmarkolva, már-már ugrásra készen álltam ott, amikor a hátam mögül egy dal hangzott fel. Vajon hogy juthat eszébe a lánynak ilyen krízishelyzetben dalolásznia? Ahogy hátrapillantottam, láttam, miképpen késével egy kört rajzol. Abban állva észrevettem, hogy bár nem olyan gyorsan, de az ő és az állatkájának az életpontjai kezdtek visszatöltődni. Mást én se csinálhattam volna a helyében, úgyhogy ahogy csak tudtam, igyekeztem lefoglalni a vörös indikátoros figyelmét. Közvetlen támadást indítva azt vártam, hogy azt tesz velem, amit Hatival. Nem sokat tévedtem: bár nem fejre mért csapással, de karját meglendítve oldalba vágott, majd rongybabaként terültem el a földön.
- Csak ezért avatkoztál bele a kivégzésbe, kölyök? - kérdezte, fejem fölé tornyosulva a harcos. Tekintetem összefutott a démonfarkaséval, aki a gonosz alak mögött állva a legmegfelelőbb pillanatot várta. Nos, és az az alkalom pont akkor jött el: a talajtól elvetődve, hatalmasra tátott szájjal, fülsüketítő vonyítás közepette rávetette magát az ellenfélre, majd aprócska agyarát a vállába mélyesztette, ezzel nem kevés életponttól szabadította meg. A harcos ingerülten lendítette meg karját, ám ezúttal Hati jóval éberebb volt. A földhöz lapulva várt, mikor tudna újabb támadást véghezvinni. A gyilkos szembe fordult vele, ami a gondatlanságára utalt. A földön elterülve, egy erős lendítés közepette kupán csaptam a botommal. Bár a SAO világában nem létezett fájdalomérzet, mégis megtántorodott az ütéstől, ezáltal időben sikerült felállnom, s vele szemben elhelyezkedni. Látszólag nagyon meg volt lepődve, azonban elrettentő harag gyulladt fel benne. Se szó, se beszéd, és egy rémisztő csatakiáltás közepette feldobta alabárdját, ami végül - a képességének köszönhetően - baloldalról jött. Nem figyeltem, és a fegyver újabb, értékes életpontoktól fosztott meg. A harcos ismét ott ált felettem, fenyegetően. Ezúttal a saját erejéből akart porrá zúzni. Hatira már nem számíthattam, akit az alak idő közben maga alá gyűrt. Ám mielőtt tényleg támadásra szánta el magát, a kis sárkány halált megvető bátorsággal hasba öklelte, s ellökte a közelemből. Meglepődtem volna, ha repülne, de csupán csak suhant. Nagy meglepetésemre a sárkány, bár szűkszavúan, de megszólalt:
- Futás!
- De miért? - kérdeztem értetlenül. - Hisz’ majdnem sikerült!
- Mert Nestor azt mondja! És amit Nestor mond, azt jobb, ha megfogadod, fiú!
Frusztrált a helyzet, különösen az, hogy amiket a sárkány mondott, jogosak voltak, mégis visszakoztam. Nem csak megvédeni akartam a lányt, de földbe kívántam döngölni az erőszakos támadót, aki kifejezetten tombolt, amiért a pet meg merte sebezni. Ama dühöngő, sőt, már őrjöngő állapotában tényleg tanácsos volt elmenekülni. Odaléptem a lányhoz, majd kézen ragadva futottam vele olyan messze, amennyire csak lehetett.
- Na, szevasz! - mutattam be az őrjöngőnek, s minden sebességemet összeszedve rángattam a lányt. A harcos ezt persze nem hagyta annyiban, és minden áron meg akart ölni, ám nem csak a másik idomárt, de már engem is. Hatinak füttyentettem, aki szó nélkül az őrült játékos elé vetette magát, alakot váltva. Már korábban feltűnt, hogy a démonfarkas árnyékirányítása napról napra hatékonyabb lesz. Szerencsére nem csak én voltam ezzel tisztában. Hati pillanatok alatt - a saját árnyékából - méteres nagyságú és vastagságú leplet hozott létre, melyet takaróként hullatott az ellenfélre, végül becsavarta vele. Látszott, mennyire megerőlteti a fekete farkaskölyköt az efféle manipuláció. Fáradtan, nyelvét lógatva futott utánunk, a Nestor nevezetű sárkánnyal egyetemben, ami közben szintén a képességét használta, ezáltal redukálhatta a tomboló harcos pontjait. Mihelyst ő kiszabadult az árnyékszorításból, már látszott, mennyire fáradt. Pontosan ebben rejlett Nestor ereje, legalábbis így gondoltam. A közelünkbe se tudott érni, és ennek örültem, de addig nem nyugodhattam meg, míg a faluba nem értünk. A védőzóna és a számos ember jelenléte megnyugtató volt, függetlenül attól, hogy játékosok-e vagy sem. Kerestem egy zugot, ahol leülhetünk és beszélhetünk, s csak azután kezdtem bele a faggatózásba.
- Miért akart bántani?
- Nem tudom. - felelte szűkszavúan, fejét lehorgasztva. Talán rossz ponton kezdtem el a beszélgetést, hiszen Nestor sárkány összeszűkült szemekkel nézett rám. Vagy mindig ilyen morcos?
- Egyébként Askr vagyok. Legalábbis itt. Ő a társam, Hati. - folytattam zavarodottan. - Téged hogy hívnak?
- Sakuraba Shikinek. - mondta, majd rám nézett. - Miért mentettél meg?
- Nos, egyértelmű: más is ez tette volna a helyemben. Így a helyes.
- De hát te nem is ismersz. - Hangja kifejezetten gyanakvónak tűnt, mégis játékosan csengett.
- Hát és aztán? - vontam meg vállamat, majd nyugtatóan mosolyogtam. - Nem kell írásos engedély ahhoz, hogy segítsek egy bajba jutott lánynak. Azt tettem, amit jónak láttam. Azt, amit a szívem diktált. Ennyi az egész. Függetlenül attól, hogy ismerlek-e vagy sem. Te mit gondolsz, Shiki? Mit tennél, ha fordítva sült volna ki a dolog?
Egy perces csönd állt be. Muszáj volt lenéznem a lábamhoz, mert Hati kifejezetten csöndes volt. Nem tudom, hogy a fáradtságtól-e, de aggasztott. Ott ült, kíváncsian méregette a lányt és a sárkányát. Nestor keresztbe font karokkal ült Shiki oldalán, jobbra-balra tekintgetve.
- Természetesen azt, amit te tettél. - mondta végül, s elmosolyodott.
- Na, látod! - viszonoztam a gesztust. - Nos, akkor nem maradt más választás, minthogy melletted maradjak, míg csillapodnak a kedélyek.
- Ezt meg hogy érted? - kérdezte értetlenül.
- Gondoltam, megvédelek, ha úgy adódna a helyzet… - fejtettem ki zavarodottan.
- Testőr, a számomra? Nagyszerű! - felelte lelkesen és Nestorhoz fordult. - Te mit gondolsz?
Sejtettem, hogy a sárkány nem éppen az a rokonszenves fajta. Rosszallóan csóválta fejét erre, de Shiki misem törődött vele. Úgy tűnt, Nestor véleménye másodlagos volt és csak azt akarta, hogy az idomárát biztonságban tudhassa. Ezért nem visszakozott, feleselt, amit Hati egyébként simán megtett volna. Egy biztos: ahogy az emberek, úgy a petek sem lehetnek teljesen egyformák.
Még sokáig beszélgettem Shikivel, mihelyst úgy éreztem, végül nyugodtan kimehetünk a védő zónából. Akkor követtem életem legnagyobb hibáját. Ha nem is pontosan, a harcos ott állt a kapuban, tárt karokkal fogadva. Szó nélkül lesújtott rám és Hatira, mert nyilván előbb a fejlettebbel akart leszámolni. A földön elterülve láttam, ahogy Nestor a saját testével védelmezte társát. Mind hiába való volt, így a sárkány szinte élettelenül feküdt Shiki mellett, aki teljesen kétségbe esetten, megdermedve állt az ellenfele előtt. Felszökkentem a földről és a petemmel együtt közvetlen támadást indítottunk ellene. Egyszerűen nem tudtam gondolkodni olyan helyzetben, ami a lelkiismeretem és Shiki rovására ment. Ismét a fegyver teleportálós képességét használta ellenünk, amivel újra a földre kényszerített, majd jókora sebzést végzett a lányon. Szóval ennyi is elég volt, hogy levigye az idomár életpontját a lehető legalacsonyabb értékre? Lebecsültem az ellenfelemet, aki jóval magasabb szinten állt. Nem maradt erőm, de Hati még mindig harcolni akart. Kétségbe esett üvöltés közepette vetette magát rá, ám támadása ismét kudarcot vallott, s Nestor mellett terült el. A percek óráknak tűntek, mikor a harcos a végső csapásra szánta el magát. Kénytelenül, kétségbe esetten nyújtottam kezemet Shiki felé, aki könnybe lábadt szemekkel, de mosolyogva nézett rám. Igen, elfogadta a végzetét.
- Gondoskodj róla… - intézte hozzám utolsó, fáradságos szavait, majd amint a csapás elvégződött, életpontja nullázódott. Még sosem láttam játékost meghalni. Hátradőlt, de mielőtt élettelen teste a földre hullott volna, pixelekké bomlott. A darabok, amik megmaradtak Shikiből, kristályos ragyogásban törtek az ég felé. A harcos lehunyt szemmel, önelégült vigyorral az arcán, ördögien kacagott. Jól tudtam: muszáj lépnem. Gyáván mentettem a bőrömet, amikor a hónom alá vettem a két alélt petet és visszamentem a faluba. Épp csak megígértem valamit, és nem tudtam betartani… Miattam halt meg valaki, s nem tehettem semmit. Nem vagyok méltó ahhoz, hogy YJ-esnek nevezzem magamat. Ezzel a tudattal nem térhetek vissza hozzájuk. Szégyent hoztam rájuk. Shiki halálakor egy siratódal hangzott fel. Nestor énekelte, amit állítólag korábban a lány dalolta.

by **Askr** Hétf. Júl. 08 2013, 21:27

A magányos tűzóriás - Ég veletek, barátaim!

Nem kellett sokat agyalom mindazon, ami tegnap történt. Shiki halott, mégpedig miattam. Azon csodálkoztam, hogy Nestor nem kezdett vádaskodásba. Csak énekelte a siratódalát, de még könnyet sem ejtett az idomárjáért. Szóval tényleg ilyennek tervezte őket az az átkozott KA? Vagy csak a sárkány nem mutatta meg, valójában mit érez? Egy biztos: én sosem fogom megérteni, mit gondolhatott. És Hati? Ő csak vonyított, de legalább hullatta a könnyeit egy halottért. Mindannyian másképpen éreztük át egy ember halálát. Nem bírtam megbirkózni a bűntudattal, amiért Shiki miattam vált milliónyi pixellé. Nem tartottam be az ígéretemet, így hogy nevezhetném magamat az "igazság őrének"?
Azon a teliholdas estén eldöntöttem: nem mehetek vissza közéjük, el kell hagynom őket. Hogy Hati mit gondolt erről, hidegen hagyott. Hamar észre vette, mennyire nem érdekelt a véleménye. A tökmag semmit sem értett az egészből, nem érezte át úgy a helyzetet, mint egy húsvér ember. Az éjszaka kellős közepén léptem be a céhházba, ez egyszer utoljára. Ritkán jártam be, de mindig megbabonázott külső és belső megjelenése egyaránt, ám mégsem gondoltam meg magamat. Kiléptem az ajtókon, s egy utolsó pillantást vetettem a céhházra, az otthonra, ami bár rövid ideig, de menedéket nyújtott nekem is a démonfarkasomnak.
- Ég veletek, barátaim! - motyogtam magam elé, majd elindultam. Nem tudtam, a többiek megértik-e a döntésemet, vagy sem. De annyit igen, hogyha nem tudtam megfelelni a céhben uralkodó törvénynek, miszerint szolgáljuk jót és megvédjük az ártatlanokat. Így egyszerűen kénytelen voltam ott maradni. Arcomon végig gördülő könnycseppemet hüvelykujjammal letörölve, határozott léptekkel, egyre csak távolodtam a Young Justice kötelékétől. Egyszer sem néztem hátra, csak mentem a magam útján, miközben Hati és Nestor követett. Egyikőjük sem szólt, s ennek kivételesen örültem. Egy dombon állva, a holdba néztem. Átadtam magamat a mámorítóan ragyogó erejének, s lehunytam szememet. Némán állva egy pillanatra mintha meg tudtam volna nyugodni, de aztán egy földrengető robajra figyeltem fel. A különös jelenséghez egy mélyről jövő üvöltés is párosult, majd az égen egy tűzcsóvát pillantottam meg, ami bal oldalról tett egy ívet, mielőtt lezuhanhatott volna. A jelenség irányába néztem: a távolban egy tűzvörös sziluettet véltem észrevenni, ami egyre csak közelített felém. A táncoló tűzdémon végül megmutatkozott: valóságos óriás volt. Legalább három méter magassággal, robusztus testalkattal bírt. Dús, sötét narancs sörény fedte, bőrszíne világosszürke, lábai patában végződtek. Négy karral, két fejjel, csavart szarvakkal rendelkező szörnyeteg - kezében a nálánál kicsit rövidebb jogarral - eget rengetően rám ordított, lompos farkát pedig idegesen lengette. Jobb, vaskosabb karjával a földet ütötte, miközben acsargóan morgott. Mindenféle ártószándék vezényelhette, de még nem támadt. Hati persze rögtön elém állt, hogy megóvjon a támadótól, ám az erőkülönbségek szemmel láthatólag túlságosan nagy volt. Ám az óriás mit sem foglalkozott Hatival, csakis rám figyelt. A döbbenettől megdermedve álltam előtte. Vajon azért jött, hogy megbüntessen, amiért hagytam meghalni egy ártatlant? A két lábon álló tűzdémon meglendítette éles végű jogarát, ám egy árnyékostor megállította. Hati alakot váltva, minden erejét összeszedve kötötte le a szörnyeteg figyelmét. A baljóslatú démon jelenléte ellenére Nestor nem avatkozott bele a kibontakozni készülő küzdelembe. Ott állt, mögöttem, s lehajtott fejjel, lélekben pedig egész máshol járt. Bár úgy tűnt, hogy Hati megakadályozza a behemót csapását, az a másik, karjával is megszorította a díszes jogart. Az erőlködéstől az árnyék ostor a szó szoros értelmében darabokra szakadt, s a fegyver pofán vágta a démonfarkast, ami erőtlenül terült el, méterekkel odébb a földön. Nem volt időm az aggodalomra, hiszen a tűzóriás már az arcomba lehelt, a nagyobbik fejével. Csontos arcában oroszlánféleséget véltem észrevenni, de maga a lény egy kosra emlékeztetett. Sejtelmes morgása közepette azt vártam, hogy ténylegesen megtámad, ám nem így történt. Pár pillanat múlva a forró leheletet nem éreztem, s a bestia árnyéka nem terített be többé. A monstrum olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy megjelent. Lángfoszlányként láttam eltávolodni. Semmit sem értettem ebből az egészből, de legalább megbizonyosodott, mi volt az a valami, ami akkor, a Lizzy elleni viaskodás után nézett rám. Semmi kétség, hogy ugyanazzal a monstrummal találkoztam akkor. De mit akart tőlem?

by **Askr** Hétf. Szept. 09 2013, 21:39

A villámlábú

Nem is tudom, miért vetődtem a negyedik szint tóvidékére. Kicsit besokalltam. Idegesített ez a tétlenség, a bezártság, és az, hogy a céhtársaimnak is át kell élnie azt, amit én is megéltem: mikor egy barátot megölnek. Tény, hogy a lányt csupán egy-két óra erejéig ismertem, ám rokonlelkek voltunk. Majdnem a legrosszabbra készültem, ha a barátok nem maradtak ott mellettem. Most azonban fordítva történt meg ez az egész: a kétségbeesés, a bánat, a tétlenség szinte kézzel fogható volt azon a gyűlésen, ahol bejelentették, hogy Lewis meghalt. Úgy éreztem, a bosszú lenne a legjobban járható út, de ott volt az is, hogy nem szabadna ebbe beleavatkoznom. Nem ismertem. Mégis úgy éreztem, mintha ez lenne a leghelyesebb megoldás. Ennyivel tartoztam neki, és persze a többieknek is, amiért befogadtak. Ennek ellenére fenntartásaim voltak. Mégis mit tehetnék? Egész biztos, hogy akik ezt tették, ugyanolyan erősek lehetnek, mint az a férfi, aki a lánnyal végzett. Ha nem, akkor erősebbek, de így sem dacolhatok a túlerővel szemben. Azzal csak magamat és Hatit öletném meg. Micsoda reménytelen helyzet...
Ott álltam, a tó partján, a békésen ringatózó, a naptól csillogó vizet szemlélve, a két pettől kifejezetten távol. Ők is tudták, hogy mikor hagyjanak magamra, és én is tudtam, én mikor különüljek el tőlük. Megráztam fejemet, megdörzsöltem szememet, hogy valamelyest magamhoz térjek, csendes dühömből. Olyan érzések fogtak el, melyek szinte lyukat ütöttek a mellkasomba. Arra vártak, hogy kirobbanjanak, és azzal együtt a féktelen haragom is. Uralkodnom kellett magamon: nem csak magam miatt, de a petek érdekében is. Hati így is eleget aggodalmaskodott, az utóbbi időszakban, Nestort meg valószínűleg még nem emésztette meg az idomárának tragikus halálát. Ez is ott volt még a bögyömben, annak ellenére, hogy túlléptem ezen a megpróbáltatáson. Elegem lett. Másra se vágytam, minthogy ordítsak egy hatalmasat. Ezt meg is tettem, de nem emberként: amint felvettem Ifrit alakját, minden megváltozott. Nem csak az, hogy a környezetem feleakkorának tűnt, mint jómagam, ám úgy éreztem, pillanatról pillanatra vadabb lettem. Talán Ifrit természete miatt, bár nem tudom. Minden olyan gondolat égette a koponyámat, ami a haragomat szította: a hasztalanságom, a sorozatos elhalálozások, és még sorolhatnám. Ott álltam, ökölbe szorított kezekkel, és az ordítás után megláttam valamit. Kicsi volt, de ismerős, úgyhogy visszaváltoztam. A labda, amivel Annabellel játszottam. Nemigen volt alkalmam folytatni az akkor elkezdett dekázgatást, fejelést, de egy kiadós szóló-játék nem árthat. Kezembe fogtam: súlyosabb volt, de nem olyan nehéz, mint egy homoklabda. Összeszűkült szemmel gondolkodtam: annyira nehéz, hogy elsüllyedne, de könnyedén rúghatod? Ki akartam próbálni, működik-e. Minden erőmet beleadtam ebbe a rúgásba, és a labda a tóba esett, ahol aztán tényleg elsüllyedt. Dühösen mosolyogva sprinteltem be a vízbe. Akár a Baywatchban, vagyis nagyjából úgy vetettem magamat a tajtékos hullámok közé. Nem tudtam, hogy egy ilyen világban mennyi ideig bírhatja ki az ember, oxigén nélkül, de megért egy próbát. A víz alá merülve már láttam is a labdát, ahogyan lassan, ellentmondást nem tűrően süllyedt, a fenék felé. Kifejezetten tiszta volt, csupán egy-egy moszatot láttam elpixeleződni, de az sem zavart a látásban. Egyetlen célom volt csupán: a labdát a két kiálló szikla között ellőni. Stílusosan akartam ezt megoldani, még akkor is, ha senki se látja azt, amit akkor, abban a percben forradalmasítani akartam. Szörny alakjában, hatalmas lábamat meglendítve meteorként lőttem célom felé. Sikerült. Végre megtaláltam azt, amit mindig is ki akartam próbálni. Egy játék, szabályok és korlátok nélkül.

by **Askr** Hétf. Szept. 23 2013, 20:55

Chocolina

- Hope...? - Elég volt meghallanom a kislány hüppögő hangját, és már tudtam, mi történt.
- Rémálmok? Megint? - Ültem fel az ágyon, megsimogatván Jean arcát. Izgatottságtól izzadt, egész testében pedig csak úgy remegett, mint a nyárfalevél. Ránéztem a falon lévő órára: már fél kettő is elmúlt.
- Mióta vagy fent? - kérdeztem meg tőle, habár ebben az állapotában nemigen számított.
- Már éjfél óta. - felelte halk, remegő hangon, a ruhámba kapaszkodva. Az izzadtságcseppek a földdel érintkezve pixeljeikre hullottak. Tanácstalanul vakartam meg fejemet. Ebben Hati volt a szakértő. Hallottam, ahogyan a farkas többször is maga mellé engedte a kislányt, hogy mellette aludjon. Most azonban nem Hatinál, hanem nálam keresett menedéket. Nem értettem a pót-apa vagy testvér dologhoz, ez az, ami megijesztett. Anya mindig befektetett maga mellé, ha rosszat álmodtam. Talán ez beválhat, azaz így gondoltam. Nyugtatóan a lányra mosolyogtam, aztán a takarót felhúzva, szememmel az ágymatracra mutattam, miközben odébb húzódtam. Az ágy elég széles volt, de Jeanie mintha egy kicsit habozott volna. Egy bólintással bátorítottam, mire ő ténylegesen bemászott mellém. Homlokát a mellemhez nyomta, és egy szomorú sóhajtással fejezte ki, mennyire nincs rendben. Megsimogattam ezüstfehér haját, aztán karomat óvón köré zártam. Lassan, mintha megnyugodott volna, azaz kevésbé remegett. Így aludt el: szomorúan, de megkönnyebbülten. Oldalvást Hatira pillantottam, aki a maga szőnyegén aludt, mint a bunda. Én még sokáig ébren voltam, figyelve Jeanra, hátha megint felriad. Ez nem következett be, így aztán végül jómagam is újra visszaaludhattam.
A reggel csendben, ugyanolyan szomorkásan telt, mint az a néhány perc, amikor Jean nálam keresett menedéket. Én mindig hamarabb keltem, ám ezúttal a lány egy időben kelt, mint jómagam. Hatit hagytuk még egy kicsit aludni. Kiültünk a teraszra. Nem voltunk túlságosan éhesek, szóval hanyagoltuk a reggelit.
- Elmehetnénk ma körülnézni. - vetettem fel az ötletet. Furcsállóan nézett rám. - Meséltél nekem azokról a nagy, arany színű madarakról, hogy láttál egy tucatot. Nem?
- Igen, Hope, de miért kérdezed? - kérdezte kissé szomorkás hanglejtéssel. Elmosolyodtam.
- Mutasd meg nekem a madaraidat. Érdekelnek. - Jó ötletnek tűnt, de a kivitelezés kevésbé volt megvalósítható. Jean tudta, mikor, milyen időben láthatunk Chocobokat, és persze azt is, hogy hol, de ahhoz csendben kell maradni. Nekem nem jelentett problémát, de Hatinak? Amint beszámoltam neki erről a túráról, rögtön le akart beszélni erről. Hogy miért, azt a fene se tudja, ám legalább nem kell a démonfarkasért aggódnom, hogyha lármázik. A kislány szerint a Chocobok legfőképpen a második szinten fordulnak elő. Nem tellett sok időbe, mire odaértünk. Azért se kellett aggodalmaskodnom, hogyha egy agresszív mob tűnik fel, és ránk támad. Itt még győzöm erővel, az Ifritből származó képességnek köszönhetően, ám egyelőre nem kellett átváltoznom. Nem is akartam, mert azzal csupán Jeant rémíteném meg. Így hát kézen fogva mentünk, azaz hogy pontosítsak: ő vezetett, én pedig mentem utána. Itt viszont türelemre volt szükség, így áldottam azt, hogy nem hoztam magammal a démonfarkast. Vagy egy-másfél órás hajsza után végül, egy dombon állva megláttunk egy kisebb rajnyi madarat. És hogy mekkorák voltak! Nem tűntek rémisztőnek, sőt, KA kifejezetten barátságos külsőt teremtett nekik. Éppen kotlottak. Egy-egy fészekben egy-egy tojó ült, mellettük pedig egy-egy hím állt. Összenéztem Jeannal és elmosolyodtunk. Tényleg voltak Chocobok. Éppen haladtunk volna tovább, amikor megláttunk egy elhagyatott fészket. Én mindenképpen meg akartam nézni, de Jean félt.
- Nem kéne odamenned... és ha megtámadnak? - aggodalmaskodott.
- Ne félts engem, tudok én vigyázni a bőrömre. - nyugtattam meg, kacsintottam, aztán már mentem is. Óvatos léptekkel, nehogy megijesszem vagy felbőszítsem a rajt. Végül aztán ott térdeltem, a fészek felett, belekukucskálva. Egy kis jövevény. És mire belenéztem, a lány már ott állt mellettem, az aranyos látványtól olvadozva. A fióka vidáman csiripelt, miközben kimászott a tojásból. Jeanie kinyújtotta a tenyerét, mire a picike ráröppent. Akár egy valódi kis csibe. Megcirógattam mutatóujjammal, mire az az élvezettől dőlt az oldalára. Miközben eljátszottunk a fiókával, két árnyék takart el bennünket. Megfordultam, és két jókra fejet láttam magam előtt: a pici szülei, de egyáltalán nem tűntek mogorvának, amiért játszottunk vele. Úgy festett olyan barátokra találtunk, amik kevésbé akarnak elszakadni tőlünk.
Így történt, hogy a céhház kertjének határán építkeznünk kellett. Nem volt könnyű munka, de meglett, és a tollas barátaink addig maradhattak, ameddig csak akartak. Sőt, úgy tűnik, hogy a picinek testvérkéi lesznek...

by **Askr** Kedd Okt. 08 2013, 16:36

Kihallgatás! - A rózsa átka?

- Mi bajod?
- Semmi?
- Cöh, Aincrad petcsászárát nem ejtheted át. Látom, hogy valami baj van.
- Te ezt nem érted.
- Te pedig lebecsülsz engem.
- Úgy sem értenéd meg...
- Hisztizés helyett igazán megpróbálhatnád! Shiki?
- Nem.
- Nestor?
- Dehogy...
- Talán Szophie?
- Még ő sem.
- Jeanie?
- A-a.
- Loki? Esetleg Sköll?
- Áh?
- Ifrit?
- Eszembe se jutott.
- Hm, Hinari?
- Hmmm...
- Szóval ő! Na, én megmondtam!
- Igen? Akkor okos vagy.
- Az vagyok, de miért ő? És miért tépkeded azt a holdraforgót?
- Napraforgó. És ezt már egész biztos nem érted.
- Na ne már... biztos el tudod úgy magyarázni, hogy én magam is értsem.
- Jól van. Voltál már szerelmes?
- Egészségedre. Nem értem ezt a szót.
- Az olyan dolog, amikor valaki megkedvel valakit, és bármit megtenne azért, hogy viszonozza azt. Például az udvarlásnál. Ha egy rózsát szakítasz a választottadnak, annak nagyon fog örülni.
- Szóval ha például megígérem neki, hogy négyre ott leszek a háza előtt, már háromkor elkezd örülni.
- Igen, valahogy úgy.
- Nekem ez annyira...
- Nyálas? Mert még nem vagy elég érett hozzá.
- És te akkor szerelmes vagy... Annába?
- Azt hiszem.
- Most hiszed vagy tudod? Kedveled?
- Igen.
- Vinnél neki rózsát is?
- Már ha szereti a rózsát...
- Szerintem szereti. Ha pedig nem, kérdezd meg, melyik virágot szereti.
- De azzal meg oda a meglepetés.
- Nem biztos. Legfeljebb furcsállja a kérdést. Ha pedig nem elég, akkor állj elő való baróval!
- Mire gondolsz? Annak ellenére, hogy nem érted a dörgést, merész tanácsokat adsz.
- Viccelsz? Még ebben is profi vagyok! Amúgy meg akár a Holdat is lehozhatod neki, ha ez boldoggá teszi. De ha a helyében lennék, talán már a rózsának is örülnék. Talán!
- Mi van a szép szavakkal?
- Mi lenne?
- Ha azt mondom neki, hogy Szép vagy, annak örülne?
- Én a teámat köpném ki egy ilyen gyenge bóktól. Te is tudod, hogy nem vagy a szavak embere, inkább hanyagold a bókokat.
- Értem.
- Másrészről pedig vedd figyelembe, hogy Hinari egy céhvezér.
- Tudom.
- Persze egy ilyen charme-os démonfarkassal rendelkező nyomira bármelyik lány begerjedne!
- Hogyne, kösz...

by **Askr** Vas. Dec. 03 2017, 16:44

Reményteljes szelek 1.

Pár év alatt úgy tűnt, sok minden megváltozott. A levegő, amit lélegeztem, másnak tűnt: nehéznek, szinte fojtogatónak. A napok sokkal gyorsabban teltek azóta, mióta nyitott szemmel járhattam, a saját lábaimon. A szívem mindig zakatolt ahányszor arra gondoltam, mi történt velem. Szörnyen magányos volt azt a szörnyűséget átélni. A sok éjjeli óra, Hati meg sehol… az a valami szinte mindig akkor kezdett el rángatni, amikor egyedül maradtam. Az a kibaszott szörnyeteg sosem hagyott békén. Elpusztítani képtelen volt, de ahol csak tehette, ártott. Tudtam a fájdalom hiányáról, de akkor megtudtam, mi az a kétségbeesés: mikor senki sem állt melletted, hogy megváltson. Még leghűségesebb társam sem segíthetett, amikor kellett volna.
Mintha egy rémálomból, úgy eszméltem fel és szembesültem azzal, hogy újból lélegezhettem. Újból mozoghattam, élhettem. Nématagon meredtem a teáscsészém aljába és egy nagy sóhajjal konstatáltam a borzalmak végét. Bent ültem a vendéglőben, biztonságban a hideg téli éjszakától. A fogadó meghitt, otthonos légkörről árulkodott. Jól éreztem magamat ezen a nyugodt helyen, asztalnál üldögélve, közel a kandalló melegénél. Lábamnál egy félkörívben összegömbölyödött szőrkupacot éreztem. Nyugodalmas mosoly ívelt át arcomon, hiszen nem is kellett emlékeztetnem magamat arra, hogy Hati volt az. Az álló helyzetben másfél méter marmagasságú szőrmók halk horkolással az igazak álmát aludta. A démonfarkas ritkán nyújtott ilyen megnyugtató látványt. Sosem volt a csendről meg a relaxációról hírhedt – persze ez még akkor volt, amikor kölyökként tengette mindennapjait. Nem is tudom, megmondani miért, az elmúlt évek alatt megváltozott. Egy picit felzaklatott, ami miatt képtelen voltam erre magyarázatot találni, de közben akadt egy-két sejtésem.
- Már megint csinálod. – közölte velem monoton hangon, legmélyebb álmából felébredve.
Meglepetten ráncoltam szemöldökömet, a szóban forgó démonfarkasra meredve.
- Mit is csinálok?
Hati felnyitotta szemeit, de fejét nem emelte felém. A ragyogó, éj kék, hasított lelki tükrök idegesen méregettek. Pofáján halvány ideges ráncok rajzolódtak ki, mintha megvetett volna valamiért.
- Ahányszor a múltban akarsz választ keresni, az orrodat ráncolod, és a szempilládat remegteted. Szerinted nem veszem észre? Tök gáz vagy. – jelentette ki, félig szokványos, félig vidám hangnemben. Mintha örömére tellett az, hogy ennyire ismert. Bal öklömre támasztottam arcomat és hamis szemforgatással adtam meg magamat a nagyságos farkas úrnak.
- Nem tudok mit tenni. Egyszerűen tudni akarok valamit. – vallottam be egykedvűen, miközben a teáscsésze alját méregettem. A farkas felhorkantva fordította el fejét, a vígan pattogó parázsdarabkákat nézve, amiképpen szították a tüzet. Egy darabig egyikünk sem szólalt meg, míg Hati végül meg nem gondolta magát.
- Akkor keress és nézz is. Az elejétől. Ne várj mástól választ, mert eddig sem úgy találtad meg a sajátjaidat. – mondta szárazon. – Csak abban tudok segíteni, hogy jól emlékezz.
Csodálkozva meredtem társamra. A nagydarab, marcona állat egy pillanatra sem jött zavarba, pedig régen a legapróbb kedvességét is véka alá akarta rejteni. „Egy démonfarkas számára a jóindulat szégyenletes vonás” meg „milyen lányos”, blablabla… Hati ezúttal nem tagadta, hogy az érvei ellenére meg akarta könnyíteni a dolgomat.
- Rendben van, Hati, akkor kezdjük az elejétől. – egyeztem bele, egy újabb nagy sóhajtást követően. – Mikor is kezdődött az egész?
- 2023 telén. Majdnem 4 éve. – Elég volt csak kimondania és onnantól kezdve mintha filmkockákként jöttek volna az emlékek. Szinte nosztalgikus érzés volt visszagondolni mindenre, amin keresztül mentünk – egészen addig a bizonyos esetig.

by **Askr** Vas. Dec. 03 2017, 18:49

Reményteljes szelek 2.

2023… nyár… igen. Szégyenletesen éreztem magamat. Tisztán emlékeztem arra, hogy miért tűntem el szó nélkül: senkit sem akartam bántani. Az ifrit egyről a kettőre felül kerekedett rajtam, ahányszor bepipultam valamire. Képtelen voltam ezt bárkivel is folytatni, úgyhogy hátat fordítottam és eltűntem. Kellett egy kis idő, hogy átgondoljam a dolgokat. Hati akkor még nem értette meg. Kis hülye kölyök esze volt, annak ellenére, hogy mekkora nagy dög lett. Nem fogta fel, hogy miért csináltam meg ezt mindenkivel. Azt mondtam neki, maradhatott volna a céhben. Ott igazán boldognak láttam, még ha rövid ideig is tartott. Jól éreztem, hogy haragudott rám – szinte már gyűlölt, amiért ekkora döntés elé állítottam.
- Máig gyűlöllek érte, csak hogy tudd. Egy igazi barát sosem tett volna ilyet a társával. – jegyezte meg unottan a farkas, mancsnyalogatás közben.
Fájó volt ezt Hatitól hallanom, még mélyen igazat is adtam neki. Szememet szabad kezemmel eltakartam és értő hümmögéssel nyugtáztam kijelentését. Éreztem magamon a petem életunt pillantását és még mélyebben elszégyelltem magamat.
- Nem csak veled csesztem ki, hanem a többiekkel is. Sajnálom. – mormoltam megadóan, lehorgasztott fejjel, állván Hati fürkésző pillantását.
A szóban forgó farkas egy darabig nématagon nézett rám, majd… vulgáris ásítás közepette visszafektette mancsára fejét, hogy a lobogó tűzbe nézhessen.
- A sebeket nem lehet csak úgy bocsánatkéréssel begyógyítani, de… azt hiszem, már értem, miért tetted. A korral jár. – Bal fülét frusztráltan meglebbentette, mintha legyeket akart volna távol tartani. – De ettől még gyűlöllek.
- …Értem. – Ennél többre nem tellett. Miután megvitattuk, mennyire fájt számára az elválás, folytattam az emlékek felidézését. Úgy tűnt, Hati sem akarta tovább firtatni a témát, nemtörődömségével tovahaladásra ösztökélt.
Pár hónap azzal telhetett el, hogy megoldást kerestem az ifrit problémára. Egy ilyen óriást nagyon nehezen tudtam megzabolázni, ha a dühömet sem tudtam a helyén kezelni. Nem végleg és nem is vészesen hosszú időre, de jobban megbarátkoztam azzal, ha hosszú órákra bevetettem magamat a vadon sűrűjébe és meditáltam. Közelebb éreztem a nap melegét, az erdő illatát, a víz csobogását magamhoz. Teljességgel megnyugtatott, de féltem is, hogy ez az állapot nem tarthatott örökké. Meg akartam szabadulni az átkomtól, ami tomboló szörnyeteggé tett.
- Elfutottam a problémáimtól. Azt hittem, ha elmenekülök, akkor talán azok csak úgy megoldódnak maguktól. – vontam le fél hangosan a következtetést, tea szürcsögés közepette.
- Nem egészen, Hope. – rázta meg fejét a démonfarkas, újból felém sandítva. – Mindig azt mondtad, hogy vissza akarsz menni a barátaidhoz, ha egyszer megoldod a bajodat. Csak valamivel egyáltalán nem számoltál.
Amennyire el akartam kerülni, a sors újabb emberekhez vonzott. Küldetések között keresgéltem, hátha találtam olyasvalamit, ami eltűntethette a problémám forrását: találtam is. Olyan kristályokat ajánlott fel a feladója, ami „teljesíthette egy kívánságomat”. Na, persze így visszatekintve szörnyen gyermetegnek és ostobának tűnt – de mostani felfogásom sem állíthattam meg múltbéli énemet, hogy belemenjek egy ilyen feladatba. A leírás csak a képességek újraindítására utalt, nem arra, hogy bármit megtehettem volna azzal.
- Kétségbe voltál esve. A fajtátok bármire képes, ha valamit nagyon akar, vagy ha közel áll ahhoz, hogy minden reményét elveszítse. – folytatta tovább Hati szenvtelenül. Amennyire közömbösen mesélte, pofája szélén megvillantotta agyarait. Valami kimondottan felzaklatta. A biztonság kedvéért hátrébb húzódtam a székkel, hogy lábammal ne érezhessem a pet oldalát. Fejét még jobban megemelte, hogy a lehető legteljesebben rám nézhessen. A kék, baljóslatú szemek, a fekete-fehér sávok bundájában, és a homlokából kitüremkedő, pár centi hosszúságú szarvak valóban azokká tették Hatit, ami: egy nemes démon. Haragosan, de félelemmel telten méregetett. Miért félt volna a „hatalmas Hati, Aincrad petcsászára”? Szégyenletes volt, hogy a pár év miatt mintha teljesen elfeledkeztem, mit érzett. Igaza lett, valóban rossz barát vagyok…
- De azt egyikünk sem tudta, hogy a reményen kívül mit veszítünk. – És többet nem mondott. Aincrad hatalmas démonfarkasa csak könnyeket tudott nyelni.

by **Askr** Hétf. Dec. 04 2017, 11:50

Reményteljes szelek 3.

Egyikünk sem tudott mit mondani – mert nem volt mit. Amennyire Hatira támaszkodtam a felidézést illetően, már tisztán láttam, mi történt. Barna lelki tükreimet lehunytam, majd kiürítettem csészém tartalmát. Ahogyan a túlcukrozott, forró, citromos folyadék bevonta torkomat, kitisztítottam fejemet.
Tökéletesen biztos voltam benne: a megpróbáltatások sorai egy hideg, októberi reggelen kezdődtek.

______.______

Hűvös, nyirkos idő volt. Már az sem zavart, hogy majd« megfagytam. Egy vastag, szőrmekapucnis pulóvert elégségesnek gondoltam, hogy a hegyvidéki erdőket rójam. A fekete farkas előttem kullogott, jó pár méternyi távolságot tartván. Régi büszke tartását hanyagolva lehajtott fővel szedte mancsait. A fülem csalt, de néha olybá úgy tűnt, mintha fájdalmában nyüszítene. Nem értettem, mi volt a baja. Hati egyáltalán nem akart beszélni – ezt acsargó morgással tudatta velem. A fennkölt állat még csak fel sem vette velem a szemkontaktust. Ellentmondást nem tűrően törtetett előre, a maga tempójában. Némán szitkozódva követtem a mások által kijárt erdei csapáson át. Felzaklató csend állt fent köztünk, már napok óta. Csak akkor szólalt meg, amikor valami elengedhetetlenül fontosat kívánt közölni. A magam részéről nem tudtam, mit mondjak. Egyik felem azt súgta, hagyjam békén Hatit… a másik pont az ellenkezőjére ösztönzött. Gyerekes és ostoba voltam, hogy nem ismertem fel a démonfarkas érzéseit. Nem csak barátjaként, de mint idomáraként is tudnom kellett volna, mit gondol igazából. Sosem volt annyira kiszámíthatatlan, viszont akkor valami felismerhetetlenné vált – mint azzá a köddé, ami szüntelenül körülöttünk imbolygott.
Farkasom lefékezett, fülelt. Farkát lassan ide-oda lengette. Fejét figyelve emelte meg. Furcsállóan emeltem meg szemöldökömet, mire Hati egy „pszt” jelzéssel lapításra ösztökélt. Kérésének eleget téve lehasalva kúsztam az oldalára. A pet lekonyította füleit, ínyét felhúzva tekintett rám, majd nyílegyenesen előre. Mutatni akart valamit. Ahogyan az ismeretlenbe pillantott, követtem a példáját. A leejtő alján egy kisebb csoportosulást láttam, de nem az számított. A levegőt hirtelenjében szaporábban kezdtem el venni, amint úrrá lett rajtam az ösztönszerű pánik. Az ismeretlen baráti kör közepén Jeaniet láttam – Jeanie McRanchet. A kislányt, akit a szárnyaim alá vettem, amikor mind a bátyját, mind a petjét megölték. Sok-sok rémálom gyötörte, de erős volt. Pár hónap alatt képessé vált talpra állni és boldogulni. A céh menedéket nyújtott, így nem volt már szüksége énrám – de Jeanie belém kapaszkodott. Sosem bírt engem – a megmentőjét – elfelejteni. Fájt ránéznem, rágondolnom. Arcomat kezeimbe temettem és nagyot sóhajtottam. Ujjaimat végigfuttattam kócos, ápolatlan hajamban. Hati némán, kérdően tekintett rám. Halk nyüszítéssel tudatta velem, hogy őt is kellemetlenül érintette a dolog, viszont önmaga képtelen volt ésszerű döntést hozni. Aincrad „híres-nevezetes petcsászára” tétovázott. Komoran vontam el róla tekintetemet, majd magamnak bólintva döntésre jutottam.
– Kergesd el.
Mintha meg sem hallotta vagy fel sem fogta volna, Hati értetlenül nézett rám. Mivel nem jutott el az agyáig az üzenet, bővebb szóválasztékkal megismételtem:
– Azt akarom, hogy kergesd el.
A rubinvörös szempár magyarázatot követelt. Természete ellenére szólt, hogy a démonfarkas ne találjon szavakat ilyen gyalázatos dologra. Hogy egy ilyen ősi, tiszteletre méltó állat terelőkutyának álljon? Ráadásul azzal eljátszván, akit kimondottan szívlelt? A démonfarkas azonban egy szót sem szólt – képtelen volt. Végtagjai sem előre, sem hátra nem vitték. Jégcsapként megdermedve állt meg helyén. A nyüszítés elhalkult, helyét nem tetsző morgás vette át. Ínyét felhúzta, sárgásfehér agyarait megvillantotta.
– Hati! – mordultam rá, mint gazda a kutyájára. A szóban forgó pet fél lépéssel odébb húzódott, fülét lekonyította, szemeit lesütötte. A morgáson kívül minden agresszióra utaló jelét eltüntette ábrázatáról.
– Most komolyan? – kérdezte végül halkan, félig beletörődő fájdalommal a hangján. Nem feleltem rá, de még oda sem néztem. A kísérteties csend elárulta, hogy mennyire is gondoltam kérésemet komolynak. A vörös szemek csalódottságot tükröztek. A fekete démonfarkas habozás nélkül leugrott a sziklaperemről, akrobatikus ügyességgel kőről kőre ugrálva landolt a talajon. Zajtalanul kocogott be a sűrűbe, a bokrok sokasága között elrejtőzve. Láttam és hallottam, ahogyan Hati az árnyékok világába átlépve eggyé vált a sötétséggel, hogy borulat formájában támadjon ártatlan emberekre. A ragadozó várt, fekete fonák alakjában, árnyékról árnyékra osonva került a körön belülre. Még várt egy keveset, a meglepetés erejére támaszkodva, aztán a sötét homályból acsarogva tört ki. A sok barát – köztük Jeanieval – a hirtelen meglepődéstől való félelemmel menekültek el a szörnyeteg elől. Képtelen voltam odanézni, szembesülni tetteim következményével. A bestia borzalmas pusztítással űzte el az ártatlanokat: árnyékaival fákat csavart ki, miközben földrengető bömböléssel a legtöbb erdei állatot is kikergette otthonából. A tömegből a kislány sikolya tűnt ki a legjobban: az értetlen, pánikszerű kiáltás, amit rémálmai alatt szokott hallatni…
Szemeimet fájdalmasan hunytam le. Hati utolsó bömbölése vonyításba ment át – fájdalmas, szinte gyászos vonyításba. A vidéken hosszú órákon át semmi mást nem lehetett hallani, csak egy démonfarkas panaszos sopánkodását.

______.______

Magam elé meredve zártam ki magamból annak a fájdalmas döntésnek az emlékét. Az ujjaim kötelékében tartott, félig kiürített borosüvegen lévő szorítás lazult, végül hagytam, hogy leessen Aincrad széléről. Közönnyel néztem, amiképpen a zöld flaska törés nélkül, szivárványszínű pixelek formájában eltűnik a világ színéről.
A farkas elítélő morgással tudatta velem, mekkora pazarlás volt a részemről. Fejét elfordította, miközben oldalára kifeküdt. Életuntan nyalogatta pofáját, majd böffentett egyet.
– Nem értem, mi a francnak isszák… még csak nem is jó... – jegyeztem meg gyerekesen, karjaimat mellkasomnál keresztbe fonva. Jobb lábamat a balra tettem. Gondtalanul méregettem a virtuális világ alatt elterülő ürességet. Kíváncsi voltam, milyen lehet földet érés nélkül, folyamatosan zuhanni, de nem érte meg. A kutya csak visszatartott volna. Bódultan legyintettem egyet, megfeledkezvén erről az ostoba gondolatról. A hold feljövetelére vártam. Kíváncsi voltam, vajon a barátaim is ugyanarra a holdra fognak-e feltekinteni, mint amire én. Arra a pillanatra nem lettem volna szomorú.

by **Askr** Kedd Dec. 05 2017, 19:04

Reményteljes szelek 4.

A szakadó esőben, a végtelen búzamezőkön át futottam. A sáros talaj undorítóan cuppogott alattam, ahogy egyik lábamat gyorsan a másik után tettem. Tetőtől talpig víz borított, de nem foglalkoztam vele. A démonfarkas szótlanul cikk-cakkozva rohant előttem, tisztes távolságot tartva. Hasig dágvány borította fekete bundáját, fehér sörénye hátához tapadva úgy festett, mintha mély vízbe dobták volna.
Kimondottan jól éreztem magamat. Minden dühöt, indulatot és keserűséget egy pár órás futással le tudtunk vezetni. A végére ugyan én is, meg Hati is zihált, elégedettek voltunk a teljesítményünkkel. Együtt sokat fejlődtünk, ami az első kihívásomat juttatta eszembe: a futóversenyt Szophieval és Vezérrel. A különbségeket egy egyszerű játékkal könnyebben át tudtunk lépni és közben még jól is éreztük magunkat. Könnyebb volt akkor mindent játékra venni, minthogy szembesüljek a hideg valósággal:
- Ez már nem játék.
A farkas csak nézett, azokkal a mély, vörös szemekkel. Orrát megremegtette, majd hirtelen tüsszentett egyet. Fejét megrázva szabadult meg némi nedvességtől. Halványan elmosolyodtam, végigsimítva Hati pofáján.
- Menjünk innen. – mondtam halkan az esőbe. Nem is voltam benne biztos, hogy a társam meghall, ám habozás nélkül követett. Amennyi neheztelés volt benne, a hűség kötötte.

______.______

Fáradtan, céltalanul caplattunk a kezdetek városának utcáin. Ilyen több napig tartó esőzésben aligha akartak a játékosok és az npc-k kint lenni. Ritka alkalmak egyike volt, hogy ilyen forgalommentes maradt az első szint legnépszerűbb településének a legforgalmasabb negyede.
Zsebre vágott kézzel, görbített háttal, kapucnival a fejemen járkáltam, Hatival az oldalamon. A csempéket elözönlő víz tükreire meredtem. Rossz érzés volt a bőrömben lenni – egy ekkora hazugsággal tengetni napjaimat. Ránéztem farkasomra és rájöttem, hogy pár nap után is rengeteg dolgot veszítettünk. Még ha a jó szándék is vezérelt, önző voltam. Beletörődő sóhajt hallatva folytattam utamat, de Hati megállt. Rápillantottam, ő meg figyelmemet az előttünk álló alakra irányította. A démonfarkas hökkenten nézett előre, helyben ledermedve.
- Hope? – Egek, ne… Halkan könyörögtem, hogy ne ő legyen az. Megrökönyödve tekintettem előre, dermedt tagokkal.
Jeanie volt az – az egyetlen ember, akit a lehető legjobban kerülni akartam. Persze ostoba dolog volt egy olyan helyre tévednem, amit mások is gyakran látogattak, de esőben kevesen bóklásztak. A kislány ugyanolyan döbbenettel nézett rám, ahogyan én őrá. A zuhogás miatt ugyan nehéz volt észrevenni, ám hangján hallani lehetett, hogy sírt.
- Tényleg te vagy az? – kérdezte félig örömködve, félig bánatosan. Egyszerre örült és csalódott. Az óvodás lehúzta fejéről az esőkabáthoz tartozó kapucnit, s lassan, de annál biztosabban közeledett felénk. Hati vonakodva léptetett az irányába, farkát hevesen, boldog kölyök módjára csóválva. – Azt hittem, hogy… ho…
Határozottan egy lépéssel hátráltam el Jeanietől, mire megállt. A pet sem közeledett felé, helyette mélyebb nyüszítéssel nézett fel rám. A gyerek értetlenül tekintett fel rám. Szememet elvontam róla, alsó ajkamat beharapva, lábammal a földet kapargattam. Fejemet egy idő után magatehetetlenül ráztam meg.
- Jeanie. – szólaltam meg végül. – Én...
- Miért mentél el? Mi történt? – vágott szavamba, halk, de ellentmondást nem tűrő hangom. Nem vallott rá.
- Nem akartalak bántani. Egyikkőtöket sem. – feleltem egyszerűen.
- De, megtetted. Bántottál… – Vonta el rólam tekintetét a lány, könnyeivel küszködve.
Hirtelen zsibbadást éreztem a jobb kézfejemen. Lassan vettem róla tudomást, hogy Hati harapdált. Tekintete kérlelő és követőző volt egyszerre. Mély morgásszerű hang hagyta el torkát, mialatt a lány felé ráncigált. Némi habozást követően elszakadtam a démonfarkastól, s magam akaratából indultam meg Jeanie felé. Akaratlanul is a földet kémleltem, a tükörképek felé pillantva. Mialatt a köztem és a gyermek közti táv csökkent, az alakja alatt mintha észre vettem volna valamit… valamit, ami kicsit sem volt emberi. A látomásból felocsúdva ereszkedtem fél térdre a kislány előtt, arcomról lehúzván kapucnimat. Mutatóujjammal végigsimítottam arcán, arra ösztökélve, hogy rám nézzen. Jeanie lassú habozással vette fel velem a szemkontaktust.
- Már nagyon vártalak… hosszú, hosszú ideje... – jelentette ki őszinte vágyakozással, mely baljóslattal töltött el. Ahogyan lelki tükreit rám emelte, rossz érzés fogott el. A gyöngéd tengerkék íriszek helyett tompa aranysárgák tekintettek felém, arcán pedig játékos mosoly jelent meg. Szemöldökömet elmélyülten ráncoltam, de egyelőre nem tudtam mit szólni. Hati lehajtott fejjel lépett oda a kislányhoz, hogy elérhető magasságban lehessen vele és szívélyes viszontlátásként végignyalta arcát. A káprázatból kijózanodva Jeanie gyermeki ártatlansággal ölelte át a farkas nyakát, orcáját fekete sörényébe temette. Nem tudtam mit csinálni, csak megmosolyogni a helyzetet. Beletörődtem a helyzetbe. Megadóan, egyik kezemet a farkasom hátára tettem, míg a másikkal a lányéra emeltem. Jó darabig ebben a háromszemélyes ölelésben maradtunk, misem törődve a zuhogó esővel. Végül Jeanie volt az, aki elsőként kiakaszkodott a „szorításból”, s felnézett rám. Lelki tükrei ugyanolyan ártatlan kék színben ragyogtak, mint annak idején, de ez nem oszlatta szét teljesen kétségeimet.
- Jeanie, mi történt veled? – kérdeztem egyszerűen, általános állapotára utalva. A kislány tekintete elmélyülve az útra terelődött. Megértette, mire céloztam. A farkas is kíváncsian várt.
- Nekünk elmondhatod. – tette hozzá ösztönzésül.
- Elmondom, de nem itt. – És a kezét nyújtotta, mint annak idején. Gyöngéden megfogtam, s a kislány törékeny erővel vezetett oda, ahol nyugodt körülmények között magyarázatot adhatott kérdésemre. A fekete démonfarkas mögöttünk ballagott, őrt állva a gyermek biztonsága felett.

______.______

Egy meghitt kis fogadót választott. Otthonos volt, mintha nem is a játékban, hanem odakint, az igazi világban ültem volna, a teadélután perceit „élvezve”. A tűz vígan pattogott a kandalló korlátain belül. A kislány egy velem szemben lévő kandallón ült, ami előtt Hati heveredett el, félig fekvő, félig ülő pózban. Busa fejét felemelve tudatta, hogy a kényelmi pózban is tökéletesen figyelt Jeaniera. A magam részéről egy vele szemben lévő kipárnázott széken ültem, a kimagasított dohányzóasztalra könyökölve, ujjaimat állam alatt egymásba kulcsolva. A gyerek nyelt egyet, majd rám nézve belekezdett:
- Miután elmentél, minden olyan más lett. Még Hati sem volt ott, akivel játszhassak vagy hogy segítsen a madárterelésben. Nehéz volt mosolyogni, hogy nem voltál ott. – nyelt egyet. – Az első másfél hónap nagyon nehéz volt, de sosem adtam fel a reményt, hogy egyszer csak visszajössz. Hogy minden rendbe fog jönni. Te is ezt mondogattad.
Zavaromban tarkómat vakargattam. Valóban ezt mondtam volna? Még magam sem emlékeztem rá. Azt hiszem, eluralkodhatott rajtam a testvéri ösztön. Jobban szégyelltem magamat, mint valaha. Érzéseim ellenére egy bólintással ösztönöztem Jeaniet, hogy folytassa.
- Aztán elkezdtem hangokat hallani.
- Milyen hangokat? – kérdezte gyanakvó nemtetszéssel Hati. A kislány azonban nem felelt. Lesütötte tekintetét, combjára támaszkodó kezecskéi öklökbe rándultak. Figyelve hajoltam előrébb, ujjaim kötelékét felbontva. Állhatatlanul meredtem a lányra, felhívván magamra a figyelmét.
- Mondd el.
De Jeanie nem mondta el. Ahogyan visszatekintett, újból azok a vészjósló sárga lelki tükrök néztek az enyéimbe. Ösztönösen hőköltem egy kicsivel hátrébb. Most, hogy Hati is láthatta, ínyét felhúzva, nemtetszően morgott. Sosem tett volna ilyet a gyermekkel, de itt volt a lényeg.
- Egy… egy…
- Egy szörnyetegét. – felelte megtört hangon a lány, de arcán a nem hozzátartozó, gonosz mosoly húzódott meg.
Fejemben a kétségbeesés hangjai lettek úrrá gondolataimon. Jeanie pontosan azon ment keresztül, mint én – ha nem, rosszabbul. Szemöldökömet keserűen húztam fel, ahogyan arcomat kezeimbe temettem. Most már mindent értettem: felelősséget kellett vállalnom a tetteimért. Egy halk „bocsáss meg”-et tátogtam, mire Hati még jobban morogni kezdett. A farkasra néztem és láttam, hogy haragja ezúttal énrám összpontosult. A rubinvörös szempár gyűlölettől égett, mely rám, a gazdájára – a legjobb barátjára – hárult.

by **Askr** Pént. Dec. 08 2017, 15:46

Reményteljes szelek 5.

– Erről te tehetsz.
– Mit vársz tőlem?
– Javítsd ki.
– De hogyan?
– Ahogyan elrontottad. Hozzad rendbe.
Visszafojtott dühvel néztünk egymás szemébe. A levegő kihűlt, amennyire ment számunkra a haragos tekintetek cseréje. A fekete farkas acsargó morgással borzolta szőrét, fejét megemelte. Úgy tűnt, még fél fekvő pózból is készen állt az asztal alól rám támadnia. Még ha igaza is volt, ösztönösen védtem a saját épségemet. Valamennyire hasonlítottam a petemre, csak annál alantasabb okokért óvtam magamat. A farkasszemezést végül a kislány függesztette fel, aki jóval határozottabban állt fel ülőhelyéről, mint azt bármelyikünk is gondolta volna. Egyszerre tekintettünk Jeaniera. Pironkodva sütötte le tekintetét, egy mélyet sóhajtva.
– Nem mondom, hogy nem a te hibád. Nagyon hiányoltalak és az az izé olvasott a gondolataimban. – Határozottan a szemembe nézett. – De ez az én hibám is. Én sem voltam elég erős, de Hope?
Habozva viszonoztam vele a szemkontaktust.
– Most számítok rád. Kérlek, ne hagyj cserben. – Szerény mosolya elég indokot adott Hatinak, hogy felfüggessze a vicsorgást. A démonfarkas vörös lelki tükrei is énrám szegeződtek. Mind ő, mind Jeanie csalhatatlan türelemmel várták, mit teszek.
Elmélyült megadással hajtottam le fejemet. Arcom égett, kezeim zsebeimben ökölbe rándultak. Egy alig látható bólintás – ennyire tellett tőlem. Fejet hajtottam Hati és Jeanie akarata előtt. Undorodtam saját magamtól – pont annyira, mint a pet, ha nem jobban. A helyzet ellenére örültem, hogy a kislány válaszom hatására jobban érezte magát. A szóban forgó fekete farkas csak csendben, szenvtelenül méregetett, végül egy horkantást követően mancsára hajtotta fejét, hogy aludhasson.
Zavartan néztünk egymásra a lánnyal, aztán ő hirtelenjében elkuncogtam magát. Nem értettem, mi nevetnivalója volt, de beletörődően csóváltam rá fejemet. Annyit tudtam, hogy nem csak magamért kellett cselekednem. Nehéz volt... nehéz volt másért is felelnem, de már késő bánat. Már akkor nem maradtam egyedül, amikor megtaláltam Jeaniet, sőt...
Ahogyan az alvó Hatira pillantottam, eszembe jutott, mennyire örültem a tojásnak. Pár hónappal ezelőtt még a kezem ügyében tartottam, most meg egy hatalmas, marcona démonfarkas gondját viseltem. Amennyi felelősséget vállaltam, sosem vált a hátrányomra. Tennem kellett valamit.
– Van tervem, de veszélyes. – szólaltam meg végül, a néhány perces csendet megtörve.
– Vajon melyik terv nem az? – kérdezte játékosan a kislány, kedveskésen hunyorítva.
Szememet elvontam róla, tarkómat zavarodottan vakargattam.
– ’sszem nem tudlak lebeszélni, hogy várj meg.
– Amikor szükségem van rád? Kizárt.
– Jaja… – Bólogattam, lelki tükreimet unottan forgatva. – Egy valamire megkérlek. Senkinek sem mondhatod, hogy összefutottál velem vagy Hatival. T’od… nem t’om elmagyarázni. Bonyolult.
Jeanie viszonozta a szemforgatást, de úgy éreztem, megérti. A beszélgetés végül hosszú órákat emésztett fel. Hati átaludta az egészet, ami egy kicsit könnyebbített a helyzetemen. A kislány rengeteg dolgot mesélt: hogyan dolgozta fel az eltűnésemet, mi történt a céhvel, meg a madaraival. Mélyen belül büszke voltam rá, hogy ennyi veszteség után képes volt talpra állni és önállósodni – ráadásul ilyen fiatalon, egy ilyen veszélyes világban. Én alig szólaltam meg, inkább hagytam a kislányt érvényesülni.
Késő este lehetett, mire végeztünk. A fogadó addigra teljesen kiürült, így mi hárman is továbbálltunk. Felkínáltam Jeanienak a kísérés lehetőségét, de habozás nélkül visszautasította. „Tökéletesen megvolt, haza tudott találni egyedül is”. A csevegés után már nem kételkedtem benne. Sokáig utána néztünk Hatival, ahogyan lassan, komótosan elsétál a közelünkből a nyíl egyenes, lámpafényes utcán, majd egy ponton végül elteleportált.

______.______

Szótlanul várakoztam Hatira a parkban. Az idő ködös volt, de nem esett. Szokatlanul sok ideig maradt távol, ami türelmetlenné, aggódóvá tett. Karjaimat ölnél keresztbe fontam, nyugtalanul topogtam. Halkan szitkoztam a fekete démonfarkast, amiért megváratott. A szóban forgó pet abban a pillanatban bukkant elő két fa közül. Vörös szemei vészjóslóan ragyogtak, de tartása kimondottan büszke volt. Jobb kedvében láttam, mint pár napja. A szájában egy régi, jól elzárt tekercset tartott, amit mihelyt közel ért hozzám, lóbálni kezdte. Kisebb habozással elvettem tőle a farkasnyálas, gurigába hajtott papírost. Gyorsan belenéztem annak tartalmába, szemmel sebesen átfutottam, aztán a szóban forgó állatra pillantottam.
– Szép volt. – Hüvelykujjamat kinyújtva, elismeréssel jutalmaztam meg. Hati tomporára ülve, hátsó lábával bal fülét vakargatta.
– Tudom, nagyszerű vagyok. – közölte velem egyszerűen. – De most tényleg, pofonegyszerű volt.
– Elképzelem: „Hati, Aincrad hatalmas királya” tekercseket lop „szegény besúgóktól”. Ahol ő feltűnik, ott mindenki az életéért könyörög, ablakok törnek, a helyi áramszolgáltatás bepusztul és...
– Jaj, kérlek, mindig megfeledkezel a titulusomról: Aincrad hatalmas petcsászára. Jegyezd meg végre, fiam! – vigyorgott rám fogasan a démonfarkas. –De hogyan sikolthatnának vagy könyöröghetnének, ha észre sem vesznek, hm?
– Jogos. Még mostanra sem szoktam meg, hogy ilyenre is képes vagy. Árnyékok között ugrálni, és ráijeszteni az emberekre. Annyira… rémes. – vallottam be, miközben kezemet végigfuttattam hajamban. Egy ponton elakadt és csak tépkedve tudtam kisimítani a rakoncátlan tincseket. Hati komoran nézett rám, s sóhajtott.
– A látszat csal. Azt hiszed, életem végéig a „kis aranyos méregzsák” maradok? Minden változik, Askr. – Felvonta láthatatlan szemöldökét. – Neked is kéne.
– Ezt most hogy?
– A hajad.
– Mi van vele?
– Vágd le.
– Dehogy vágom le, nem is tudom, hogyan kell. – mondtam megrökönyödve, félig nevetgélve.
– Fodrász.
– Most minek?
– El akarsz vegyülni, nem igaz? Új életre vágysz, vagy nem? – Nézett rám komolyan, ellentmondást nem tűrő hangon felszólalva. – Akkor változz. Elhoztam a lehetőséget, itt van ez a hülye tekercs. Most viszont te is adj bele valamit.
Elhallgatva, csupán a szememet tudtam forgatni. Amennyire érettebbnek gondolta magát, Hati ugyanolyan makacs volt, mint kölyökként. Fejemet rosszallóan csóváltam meg, majd durván végigsimítottam a démonfarkas pofáján, halkan szitkozódva.
– Ahogy óhajtja, felség.

by **Askr** Pént. Dec. 15 2017, 15:13

Reményteljes szelek 6.

Halkan hümmögve olvasgattam az Aincradi hírmondó számát, mialatt idegesen sandítgattam az elfoglalt székek irányába. Hol a hajszárító zúgott, hol az ollók csattogását lehetett hallani. Nyeltem egyet, mire arra eszméltem fel, hogy Hati félálomban, fél szemmel felnéz rám, orrát idegesen ráncolva, figyelmeztetően morogva. Fejemet csóválva dőltem vissza a kipárnázott szék támlájára, úgy téve, mintha nagyon elmélyültem volna az olvasgatásban. A démonfarkas is végül megelégült azzal, hogy nem ellenkeztem többet, szóval minden figyelmét elengedve álomba merülhetett.
Kikívánkozott, hogy játékból beszóljak neki. Az önző dög mindig elérte, amit akart – ha így, ha úgy. Lassan elfogadtam, hogy az állandó változások ellenére ez örök maradt. Emlékeim felidézésében elmélyülve meredtem a vadállat alvó formájára, és egy újabb sóhaj hagyta el ajkaimat. Tekintetemet a szalon mennyezetére emeltem. A gyertyafényes lámpák körül forgó szárnyformák a kinti világ légkondicionált berendezését kívánták felidézni. A gyermeteg ötlet ellenére volt benne valami bizarrság. Lelki tükreimmel végigpásztáztam a helyiséget, s újból visszatértem a havilap olvasgatásához.
Lassan sorra kerültem. Mire a nevemen szólítottak, Hati már a nadrágom száránál fogva rángatott a fodrászati székbe. A szóban forgó pet éppoly fél kerek alakban heveredett le a forgó bútor mellett, mint a váróban. Fülét megremegtette, felhorkantott, majd miután meggyőződött a nyert ügyéről, újból elmélázott. Zavaromban deszka egyenes háttal ültem ott, keresztberakott lábakkal, miközben a borbély felhelyezte a nyakam köré a fodrászgallért. Ahogyan az npc a programjába táplált parancsot teljesítette – hogy nonstopban csacsogjon értelmetlen dolgokról –, a végén megérdeklődte, milyen friszkót szeretnék. Valójában semmit sem akartam, az egész ötlet a mellettem elterülő, hülye állaté volt. A démoni fenevad felemelte fejét és ásított.
- Rövidet. – Köszönöm, Nyilvánvaló kapitány.
Még mielőtt az npc a keze ügyébe vehette volna a nullás gépet, valamennyire megpróbáltam javítani a dolgon. Ügyetlenkedve magyarázkodtam a borbélylánykának, mire az csak egy értő bólintással válaszolt. Kábé egy fél óra – ha nem több –, és a learatott hajzuhatag oroszlánrésze elpixeleződött, miután a vágás befejeződött. Ahogyan levették rólam a köpenyt, a gallérral együtt, letörölgettem magamról a maradék hajat, majd felálltam. A farkas csodálkozó tekintetét éreztem magamon, ahogyan az előttem lévő tükörben csodáltam meg magamat. Ujjaimat végigfuttattam rövidke frizurámban és halk, elismerő hümmögéssel konstatáltam, hogy nem is volt annyira rossz. Elégedetten köszöntem meg az npc szolgálatait, majd az árát kifizetve, Hatival az oldalamon távoztam.
Miután kiléptem, s a lengőajtó becsapódott mellettünk, meg mertem volna esküdni, hogy a szóban forgó fekete farkas rajtam kuncog. Szkeptikus szemforgatással orrom alatt dörmögve szitkoztam, aztán azzal a lendülettel túl is tettem magamat a dolgon. Végtére is, jobb lett, mint amire számítottam.
– Oké, teljesítettem az egyességünket, most már...
– Valami hiányzik. – Vágott szavamba, elmélyült tekintetével az enyéimbe nézett. Felháborodott pillantással viszonoztam a szemkontaktust, várván a reakcióját. Hati persze egy szót sem szólt, amikor kellett volna, csak nézett… mélyen…
...Talán túl mélyen.
– MIVAN MÁR?! – förmedtem rá, mire pont arra a pillanatra jutott eszébe valami – természetesen akkor, amikor már a türelmem a vége felé járt.
– A szemed.
– Mi van vele?
– Szarul áll.
– ...Tessék?
A farkas jobban megemelte főjét, fülét meglebbentve vakkantott egyet. Állatias hangján közölt valamit, amit nem értettem. Megvolt ama rossz szokása, hogy a lényegi dolgokat nem emberi nyelven hozta tudomásomra – vagy nem ért el az üzenete, így csak ebben a formában juthattam hozzá az információhoz? Hogy lehet az, hogy nem mindig hallottam meg Hati hangját.
Elgondolkodva keresztbe fontam mellemnél karjaimat és tanácstalanul meredtem az ismeretlenbe. A démonfarkas kutyára emlékeztető ugatása elenyésző visszhangzásnak tűnt, ahogyan gondolkodóba estem. A szél zúgása feltűnőbb volt, mint társam hangja. A távoli echó egyre jobban… jobban… és jobban halkult, míg végül el nem veszett…
...Aztán azt az ismerős zsibbadást éreztem a könyökömnél. Hati felmordulva vonta fel szemöldökét, a figyelmet újból megkövetelve.
– …és tudom, hogy eredetileg nem kék a szemed. Csak azt gondoltad, nem tűnsz elég kedvesnek meg elbűvölőnek, ha nem fested át. – Folytatta a megkezdett magyarázatát. Különös, egyben rémisztő élmény volt, hogy egy hosszabb pillanatra nem hallhattam – de sehogy sem.
– Ha végleg el akarsz vegyülni, akkor ezt sem kerülheted ki. Bízz csak bennem. – Hogyne bíztam volna? A gyűlölet ellenére Hati az oldalamon maradt. Az utolsó kijelentésére már nem maradtak bennem kétségek. Helyette zaklatottan meredtem rá egy darabig, aztán alig láthatóan bólintottam.
Olyan érzés volt, mintha szemcseppentőt használnék. Egy darabig csak heves pislogással tudtam elviselni ezt a fájdalom-szerű érzületet. Lelki tükreim végül a felhőktől szűz, lassan sötétedő kék égboltra tekintve akadtak meg. A barna szempár áthatóan nézett a végtelenségbe, mintha makulátlanul láthatta a semmin túli mindenséget – mintha a játékból a való világba bámultak volna.

by **Askr** Szomb. Jan. 27 2018, 11:26

Reményteljes szelek 7.

Elsőre humoros volt, ahogyan a kislány elsétált mellettem, mert nem ismert fel. Ha tudtam volna, hogy ez használ, akkor korábban megyek fodrászhoz. Persze ez már nem számított. Most már nem találhattak rám, akármennyire is kerestek. Onnantól kezdve sokkal könnyebb dolgom volt a jelenre, semmint a múltra koncentrálnom. Teljes figyelmemet a „tervre” összpontosíthattam.
Nagy ritkásan egyedi küldetésadó tárgyakat árultak a piacon, jobbára busás áron – a lopott tekercs is egy ilyen kellék volt. Habár a leírás elolvasásáért nem is, de a feladat elfogadását követően a holmi megsemmisül, erre a küldetésre pedig időlimit lett kiszabva. Alaposan át kellett gondolnom, mikor és hol érvényesítem. A feladathoz tartozó szöveg egy kazamatát említett, amit szegtől végig fel kellett térképezni, de csak 72 órára tárul fel. Ha ez idő alatt nem sikerül megtisztítani, örökre eltűnik – a jutalommal együtt. A leírásban egy olyan tárgy volt feltűntetve, ami lehetővé teheti, hogy képességeket tűntessen el, majd helyére hozzá tetszőt generáljon. Az „Árnyanya tolla” valahol ennek a tömlőcnek a mélyén lapult. Nem értettem, miért tűntette fel ezt a küldetés. Teljes felderítés nélkül is lehetőségem volt megszereznem a tollakat. Ezen lehetőséget azonban Jeanie zárta ki, amint megosztottam vele véleményemet.
- Tudom, mire gondolsz, de nem fog menni. – közölte velem egyszerűen. – A feltérképezés-jutalmakat egy ládában szokták tárolni, ami csak akkor nyílik ki, ha száz százalékosan fel van derítve a kazamata.
- Honnan tudsz minderről? – kérdezte meglepetten a démonfarkas, csodálkozó pislantások közepette.
- Sokat olvasok… meg már csináltam ilyet. – vallotta be szerényen a kislány.
- Ez megkönnyíti a dolgunkat. Mit tudnál javasolni?
- Meg kell rajzolni a térképet. Kockánkként, lépcsőfokokként. Az ilyen küldetések jelezni szokták, hány százaléknál jársz. Ha több emeletes a kazamata, akkor is. Külön jelzi. – nyelt egyet. – Nekem csak a rajzra kéne figyelnem, de ha jön egy mob…
- Bízd csak ránk. – fejeztem be helyette, egy biztató mosollyal. A kislány megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Nem lesz egyszerű. Nem csak számban vagyunk foghíjasak, de időkorlátja is van a küldetésnek. Soha ilyen lehetőségünk nem lesz. – A tagadást nyomatékosítva, Hati lelki tükreimbe meredt. Orrán mérges ráncok rajzolódtak ki, ahogyan mély nehezteléssel nézett rám. Álltam a vörös szempár mustrálását, majd nagyot sóhajtottam.
- Meg tudjuk csinálni. És meg is fogjuk.

______.______

Az út alatt többször kellett felhívnom Jeanie figyelmét, hogyha erősebben rángat, hasra esek. A lány persze csak pár percig tudott odafigyelni, hogy ez ne következzen be, aztán folytatta tovább. Nem hibáztattam, ha lelkesedett. Most már mindhárman láttunk fényt az alagút végén, és ez így jó volt.
Valahol az első szint legtávolabbi szegletében lehetett a kazamata bejárata. A „Raider perem” csak akkor manifesztálódhatott, ha a küldetést elfogadtam, de a leíráshoz járt koordináta. A játékosok zöme a feladathoz vezető nyilat használta segítségül, itt viszont minden kis idővel gazdálkodnunk kellett. Egy percet sem vesztegethettem olyan aprósággal, hogy ráérősen odasétáljak. Ezt a luxust nem engedhettük meg magunknak. A felderítés ideje alatt Hati időnként korrigált – a maga mogorva stílusában –, ha letértünk a helyes útról. A fekete farkas előttünk lépdelt, ellentmondást nem tűrő magabiztossággal tört egyre előrébb és előrébb az ágas-bogas erdő sűrűjében. Árnyékaival elsöpörte az utunkban álló töviságakat, bokrokat, amennyit csak tudott. Jeanie szóvá tette a lény nemes mivoltát, de a szóban forgó pet otromba szavaival rejtette véka alá zavarát. Rá kellett hagyni Hatira a dolgot.
Nagyjából másfél óra gyalogutat követően elérkeztünk a megadott koordináták helyére. Az erdei tisztás közepén csupán egy hatalmas, tátongó lyukat találtunk, aminek szemlátomást nem volt feneke. Összenéztem a kislánnyal és egyszerre bólintottunk. A sötét farkas rám nézett, hasonló morgással hívta fel magára a figyelmemet. Elmélyülten nézett rám, mintha azt mondta volna, hogy „eljött az idő”. Értő hümmögést követően a kezem ügyébe vettem a tekercset. A tárgy arany színben kezdett izzani, amint inventorymból manifesztálódott, majd – némi habozást követően – elfogadtam a küldetéstáblámon található, hozzá tartozó questet. Ahogyan ez megtörtént, egy határozott mozdulattal bontottam ki a tekercset. A finom papírszövet méteres hosszúságúra kezdett el nyúlni. Saját magától bomlott le a helyéről, hogy spirális alakban körbeölelje a gödör feletti levegőt. Az arany fény arra a pillanatra vakítóvá vált, majd annyival később abbahagyta a ragyogást. A kinyújtott tekercs a „varázslatot” követően hasznát veszetten hullott le a fűbe, ugyanabban a formában. Nématagon vártuk, mi fog történni – fél perccel később el is kezdődött: a gödör alakja megváltozott. Egy kicsit összébb ment, aztán a peremeit fekete márványrácsok kezdték el körbeölelni. Mintha egy kalitka formáját vették fel, csak egy ajtó méretű résen át lehetett sétálni. Ezt követően mintha ismét nem történik semmi, ám a mélyből rozsdás fém nyikorgására lettünk figyelmesek. A rácsos kupola tetején egy horony jelent meg, ami erős, biztos láncot húzott fel-lefele. A hangos zaj arról árulkodott, hogy a tekercs által létrejött bányalift előttünk fékez le – és igazam is lett. A fémkeretes, biztonsági korláttal ellátott akna csak ránk várt, amint az megjelent színünk előtt. Mintha egy láthatatlan kéz tárta volna fel, a kerítést úgy biztosította ki.
- Ez az. – jelentettem ki, az egyértelmű jelenség láttán. Egy utolsó biztató pillantást vetettem a kislányra, mire ő újból bólintott. A farkas mögénk kerülve noszogatott. Tuszkolt volna befele, de tudtam, mit kellett tennem. Kézen fogva vezettem a kislányt a bányalifthez, elsőbbséget adván neki. Miután átléptük a küszöböt, Hati óvatos léptekkel szállt be utánunk. Becsuktam, majd ráfordítottam a fémcövekre a biztonsági zárat. Egy utolsó mély sóhajtást engedtem meg magamnak, aztán a hornyot kibiztosítva elkezdtünk lefelé ereszkedni. Hátborzongató érzés lett rajtam úrrá, ahogyan a fény lassan, de annál biztosabban tűnt el a láthatárról, és a sötétség üdvözölt bennünket.
Akkor még nem tudtam, hogy három napnál jóval tovább nem láthattam viszont a napfényt.

by **Askr** Szomb. Jan. 27 2018, 15:28

Reményteljes szelek 8.

(1)

Végtelen hosszúságúnak tűnt a kazamata aljába vezető út. A rácsokon túl csak a hideg kővel bevont falat lehetett látni – már amennyit lehetett, a mély sötétségnek hála. A hűs vas és az alulról érkező szél elfojtott minden hangot, így jobbnak tartottuk, ha egy szót sem szólunk. A csendet nem törtük meg, arról az akna lármája gondoskodott. Éreztem, ahogyan a kislány az oldalamhoz simul, támogatást keresvén. Rettenetesen félhetett, és ami azt illeti, én sem voltam teljesen nyugodt. A feketeségben Hatit kerestem, aki szinte eggyé vált az elemével. A rubinvörös szempár néha-néha felvillant, amint felé néztem. A szóban forgó démonfarkas türelmesen, meglehetősen nyugodtan ült mellettem. Nem félt, nem idegeskedett: egyszerűen, nématagon várt, mikor kell cselekednie.
Egy-két perc után oldalról halovány fény szűrődött át a rácsokon. Kinéztem és elmosódott szürkeséget láttam. Szabálytalan, szétrombolt oszlopsorok, még több vas – a Raider perem egy elhagyatott, három emeletre osztott, földalatti erődítmény volt. Aknából nehézkesnek bizonyult faltól falig felmérni a felfedezésre váró területeket, de már tudtam, miért kételkedett ennyit a pet. Talán igaza lett és nem lesz elég időnk megcsinálni – vagyis ezt gondoltam. A farkas abban a pillanatban bökte meg másik, szabadon maradt oldalamat, fogai gyöngéden a csuklóm köré zárultak. Szótlanul, elmélyülten meredt vörös lelki tükreivel az enyémbe. A maga módján biztatni próbált, hogy ne adjam fel – mert ő nem fogja engedni. Ajkaimat összepréselve, ráncolt szemöldökkel viszonoztam mustrálását, s apró biccentéssel köszöntem meg támogatását.
A liftakna hangos zörejjel állt meg a perem legfelsőbb szintjén. Balsejtelmem beigazolódott és csak lefelé vezetett az út. Nem volt semmi esélye annak, hogy a legmélyebbről kellett felfelé törekedni: egyenesen, a veszély sűrűjébe vezetett az egyetlen út, ahonnan a legnehezebb visszatérni. A borzalmas tény ellenére igyekeztem Jeanie kedvéért bizakodó maradni. A fekete démonfarkas amúgy sem engedte volna meg, hogy kételkedjek mind benne, mind saját magamban. Így, ezzel a tudattal nyitottam fel az akna biztonsági zárát, s Hatit követően kiléptem a szilárd talajra. Kezemet a kislány felé nyújtottam, amit ő habozás nélkül megfogott. Gyöngéden magamhoz vontam, hogy biztonságosan le tudjon szállni, végül elengedtem. Az idomárlány tudta, mit kell tennie: bőrkötéses füzetét és ceruzáját kezébe készítette. Habozva várt, utalván, hogy nekem és a petnek kéne elől mennie. Fejemet egyet nem értésből adódóan csóváltam, s némán jeleztem az imént említett farkasnak. Hati engedelmesen a lány háta mögé állt. Nekem kellett elől haladnom, míg társam Jeaniera vigyázott. Egy olyan helyen, ahol a halál minden sarokban lesben állt, mindenre fel kellett készülni.
A komplexum első – legfelső – szintje ellipszis alakban ívelt. Vastag oszlopok tartották el az alsóbb köröktől. Valahol – feltételezhetően törött csövekből – víz csöpögött: lassan, de annál hangosabban. Az egész területen lehetett hallani, ahogyan a cseppek visszhangot vertek a peremen. Egy ilyen pokollyukban a csend sokkal rémisztőbb volt. Éreztem, hogy ereimben megfagy a vér, miközben körbepásztáztam tekintetemmel a területet. Az ellipszisen elhagyatott, ajtóval fedett cellák sorakoztak. Némelyikük elzárt volt, a legtöbbjük viszont be lett törve. Állatias karmolás nyomok tarkították a fából faragott kapukat. Volt, amit valami nyers erővel tépett ki a helyéről és a tátongó ajtóhely mellett hagyott.
A kislánynak és a fekete farkasnak bólintva indultunk el, komótos léptekben, hogy a szóban forgó Jeanie kényelmesen fel tudja térképezni a területet. Amiképpen a kirángatott ajtóhoz érkeztem, kezemet végigfuttattam a bestiális karomnyomokkal tarkított farétegen. Hati végigszaglászta, majd acsargó morgással fejezte ki nemtetszését.
- Közel vannak. Egy szinttel lejjebb. – közölte velem halkan. Az információt egy néma bólintással háláltam meg, majd guggolásból felegyenesedve léptem be az ajtó nélkül hagyott bejáraton. Visszatekintve jeleztem társaimnak, hogy a meghatározott módon kövessenek.
Egy elhagyatott laborra emlékeztetett a hely. A plafonon egy árva villanykörte lógott, amihez lógó kapcsoló tartozott. Felkapcsoltam, mire az enyhe, pislákoló fényt ontott magából. Elmélyülten tekintettem körbe: felborított asztalok, székek, szanaszét hagyott papírok, félig megsemmisített dokumentumok. Képtelenség volt mindegyiket áttanulmányozni: ha valamelyiket meg is próbáltam magamhoz venni, az kristályos effektus közepette elpixeleződött. Csak a küldetéshez tartozó, arany nyíllal jelölt papírok voltak számottevően fontosak. Magukban üres dokumentumokként jelentek meg, de ha egymásba raktam azokat, informatív iratokat kaptam. Mialatt Jeanie kockánként rajzolgatott, Hati a szájában hordta hozzám a fontos lapokat. Miután úgy tűnt, mindegyiket összeszedtem, egy kisebb sárga villanást követően a sok dokumentum eggyé forrt össze. A papíron egy kisebb írás volt.

XXXY év, Petramens hó, XII. nap – 6:20 am

Meg akartuk érteni a létezés titkát.
Meg akartuk tudni, miért él és hal az ember.
A válasz XXII lapban rejlik.
XXII lap, XXII állomás… XXII kísérlet.

Feladatunk nem volt más, mint a XXII lapot egy tökéletes teremtményben egyesíteni – a tökéletes teremtmény, mely élet és halál felett áll.

Homlokráncolás közepette tanakodtam az olvasottakon, miközben megfordítottam a lapot.

XXXY év, Petramens hó, XII. nap – 9:15 am

A 0-s és a XXI-es számú kísérlet pozitívan reagál a külvilág ingereire. Az agresszív megnyilvánulás feltételezhetően az osztódás előtti fázisnak az előjele.
Az I-es és X-es alany megfelelő befogadó alanya az erőnövelő formulának. Pár napon belül a metamorfózis folyamata lezajlik.
A II-estől a IX-es alanyok nehezen alkalmazkodnak. Feltételezéseim szerint még éjfél előtt kimúlnak.

Gyomrom görcsbe rándult, ahogyan undorodva hőköltem hátrább. A farkas nem tudott olvasni, de érezte, hogy amit tapasztaltam, arra jogosan reagáltam így. Végigtekintett az elhagyatott laborszobában és ugyanolyan megvetéssel húzta fel ínyét, s acsargóan morgolódott. A kislány végzett a rajzolással, de nem értette, mit művelhettek itt azok, akik ezt az erődítményt lakták – vagy hogy egyáltalán mi volt ez a hely.
- Embertelenek. – jelentettem ki, mély megvetéssel, majd ellentmondást nem tűrően viharzottam ki a szobából. Jeanie tanácstalanságában némán követett, Hati ugyanolyan undorral a pofáján baktatott utánam.
Egyesek nem tudták, mi a határ.

by **Askr** Szomb. Jan. 27 2018, 19:59

Reményteljes szelek 9.

Számtalan órán keresztül derítettük fel a Raider perem első szintjén található elhagyatott laboratóriumokat. Minél többet néztük, annál jobban felzaklatottá váltam. Nem mintha más játékban nem történt volna ilyesmi, ez valóságos volt – kézzel fogható.
A digitális óra este 6-ot ütött, mire az összpontosításban kezdett lankadni a figyelmem. Jeanie is már nagyokat ásítozott, de Hati töretlen büszkeséggel tartotta magát.
- Add ide a füzetet, Jean. Egyedül folytatom, pihenj egy kicsit. – jelentettem ki, kezemmel a kislány felé nyúlva. Habozva nézett fel rám, aztán a mellette üldögélő démonfarkasra. A pet osztotta véleményemet, közölvén vele, hogy addig vigyáz rá. Az idomárlányka végül beletörődött és eleget tett kérésemnek.
- Majd vonyítok, ha gáz van.
- Kösz, ne. Ennyire ne űzz gúnyt belőlem. – Csóválta meg tagadóan a farkas, mire elkuncogtuk magunkat a lánnyal. Hati rosszalló szemforgatással feküdt le az egyik ajtó előtt, Jeaniet maga mellé parancsolván.
Egy utolsó biccentéssel léptem távolabb és a füzettel, ceruzával a kezem ügyében indultam meg. Nem maradt hátra sok ajtó, legfeljebb egy vagy kettő, de így is úgy éreztem, alig haladtunk. Keveset találtunk, ráadásul szörnyek sem voltak sehol – mindez erős aggodalomra adott okot. A következő laborajtó beakadt: akármi is rángatta, a fémpecket rendesen megtépázta. Akárhogyan is próbálkoztam kitárni, nem akart engedelmeskedni. Egy ponton eluntam a kísérletezést: kissé meghátrálva, erős nekiindulással berúgtam. A korhadt faajtó két részbe törött, amiképpen kiszakadt a helyéről. Elégedetten mosolyogva léptem be az ismeretlen helyre, a lehető legóvatosabban. Habár ugyanolyan laboratóriumi helyszín volt, mint a többi, a levegőt nehezebbnek, szinte fojtogatónak éreztem. Ami meglepő, hogy a kislámpát nem kellett felkapcsolni, magától égett. Baljóslóan meredtem a villanykörte irányába, majd a szanaszét heverő, üres, félig írt papírlapokra. Az asztalok és székek rendben-helyben álltak. Egyetlen magyarázat létezett minderre: járt itt valaki, mégpedig nem is olyan régen. Az, hogy ki és miért, az előző laborokban nem derült ki. Hati sem fogott szagot és rávezető, nyilvánvaló nyoma sem volt annak, hogy rajtunk kívül járt errefelé. A tény újabb gyanakvást erősített meg bennem, de egyelőre más feladat várt rám. Ahogyan az utóbbi szobákban, úgy itt is összeszedegettem minden dokumentumot, amit csak tudtam, majd folytatnom kellett a térkép vázlatát.
A legtöbb, korábbi irományok ellenére újabb fontosnak tűnő adatot gyűjtöttem össze – és ezúttal többet. Kihúztam egy széket, leheveredtem rajta, Jeanie füzetét az asztalra raktam, s minden figyelmemet a nehezen olvasható írásra összpontosítottam.

XXXY év, Ventusmens hó, II. nap – 11:00 am

A 0-s és XXI-es kísérletet az új egyed bekebelezte. Habár a kannibalista habitus ellenére meglehetősen nyugodt vérmérsékletű, megvan a lehetősége annak, hogy a többi kísérleti alanyban kárt tegyen. Az új egyedet – a XIII-as számút – karanténba helyezzük.
A II-től a XI-es számú egyedig, az összes teremtmény erős félelmi reakciót produkál a XIII-as közelében. A karantén nem oldható fel, amíg bizonyítékot nem szerzünk arról, mennyire destruktív.
A XIV-től a XX-as alanyig: erős mellékhatásokat produkálnak. A beadott erőnövelő formula pár órával később dehidratálja, később fás szárúvá alakítja a gazdatesteket. A folyamat egyelőre megfordíthatatlan.

Felzaklatottan néztem egy jó darabig magam elé. Egyre világosabbá vált, ki volt itt és mit művelt. Ha npc, ha játékos, ez az egész kísérlet-dolog emberellenes cselekedet. Akármi is tette elhagyatottá ezt a helyet, legbelül örültem, hogy keresztül húzta ezeknek a szörnyetegeknek a számítását. Keserű mosollyal az arcomon konstatáltam, mennyire undorodtam ettől az egész helytől, majd folytattam tovább az olvasást.

XXXY év, Pyromens hó, XX. nap – 6:45 pm

A XIII-as kísérlet egyértelmű jelét adja magasrendű intelligenciájának, páratlan tanulékonyságának. A lehetetlen, antropomorf fizikuma ellenére meglepően jól kezeli az ember alkotta tárgyakat. Nem szándékozik ellenkezni. Bár még korai, de a karantén feltételesen feloldható.

7:15 pm

XIII-as számú egyedet koherens, de ismétlődő szó hagyja el. A neve: HALÁL.
Az egyed saját kérésére a XIII-as kísérletet a mai naptól kezdve HALÁL-nak nevezzük.
A karantén biztonsági okokból kifolyólag fennmarad. HALÁL nem ellenkezik.

- Ezek betegek... – jelentettem ki fennhangon, székemről felegyenesedve. Két kézzel az asztalra támaszkodtam, mintha segítség kellett volna ahhoz, hogy felállhassak. Az olvasottak és a tapasztaltak okán nem lett volna meglepő, az egész helyzettől úgy ahogy, undorodtam. Inkább a félelem az, ami még zaklatottabbá tett. Ki ne lenne az, ha egy mob saját öntudatára ébred és elnevezi magát? Ráadásul Halálnak? Ez a hely egyre rosszabb, és még a felénél sem tartottunk.
Orrnyergemet masszírozva távolodtam el az asztaltól, kezembe véve a füzetet és a ceruzát. Lassan elhátráltam helyemről, megfordultam és akkor megláttam valamit. Az ajtó helyén egy fekete valami állt. Embermagasságú volt, két lábon állt, de olyan vékony, mintha kiéheztették volna. Arc helyett valami állatnak a koponyáját hordta, hosszú szarvakkal. A szemgödreiben helyén két kör alakú vörös lelki tükrök izzottak, melyek közönyösen méregettek. Ujjai végén hosszú karmok voltak, hüllőszerű farkát maga mögött lengette. A jelenés láttán szívem a torkomban vert, arcom szélén izzadáscsepp futott végig. Mind kezeim, mind lábaim reszkettek, ahogyan habozva az inventorymba akartam nyúlni. A teremtmény fejét enyhén oldalra döntötte, koponyájában található éles szemfogait megvillantotta. Kígyószerűen sziszegett, a hátából kiálló tüskeszerű tollakat felborzolta. Egy éles, fülsüketítő rivalgást hallatott, ami az egész épületet körülzenghette. Fülemhez nyúltam, de szemlátomást az volt az utolsó hiba, amit elkövettem: az a valami olyan erősen taszított meg, a földnek lökve, hogy fejemet egy kiálló szikladarabnak vertem. Szinte éreztem azt az erőt, amivel az az izé annak a kőnek vert. Onnantól fogva csak fekete sötétséget láttam, sem a labor mennyezetét, sem a rám meredő szörnyeteget, ami feltételezhetően rám támadott. Minden homályossá vált, s onnantól kezdve a külvilág zajait sem hallhattam.

by **Askr** Pént. Feb. 23 2018, 15:17

Reményteljes szelek 10.

Nehezen voltam képes összeszedni gondolataimat. Erős hányinger-érzet tört rám, ahogyan felnyitottam szemeimet. Amorf, fekete foltok takarták látásomat, mintha minden irányból kísértetek figyeltek volna. Némelyik emberformájúnak tűnt, de annyira csontvázszerűnek, hogy bukfencet vetett a gyomrom. Lassan felegyenesedtem fekvő helyemről: ugyanott voltam, ahol a jelenés elkábított. Az orrnyergemet masszíroztam, eloszlatván a szemem világát elborító fekete ködfoltokat. Távolinak és visszhangzónak hallottam Hati és Jeaniet, akik futva közelítettek hozzám. Tekintetüket aggodalom torzította el: a kislány gyorsan megpróbált talpra állítani, míg a démonfarkas tűkön ülve merült el a lelki tükreimben. Kíváncsi volt, mi történhetett velem.
Fejemet úgy fogtam, mintha fájt volna valamim vagy valami földrengető igazságot akartam kizárni. Aztán azt láttam, hogy kezem ügyében egy kártya volt. A hátlapján függőleges helyzetbe állított szemhéj volt, különböző hullámzó mintákkal szegélyezve. Az elején fekete maszat takarta ki, mit ábrázolhatott. Tanácstalanul ráncoltam homlokomat, főmet felocsúdva ráztam meg. Némán nyugalomra intettem farkasomat és a kislányt. Röviden beszámoltam a fekete teremtményről, ami rám támadt. Azután se kép, se hang, de a szörnyeteg nem ölt meg. Vagy nem vette észre, hogy még éltem, vagy egyáltalán nem akart bántani – egyszerű gondolat, találgatás volt, de mi van, ha...?
Hati rángatott ki a képzelődésből. Ingerülten közölte velem, felejtsem el, hogy itt szelíd mobok kószálhatnak. Embertárs nélkül kész lehetetlenség szörnyeknek tartósan jámboraknak maradniuk - ha az ellenkezője állna fent, a perem nem lett volna ilyen kipusztult. Kénytelen-kelletlen, ráhagytam a szóban forgó démonfarkasra a dolgot.
– Csak a vakszerencsének köszönheted, hogy még életben vagy. – jegyezte meg ridegen, fejét magasztosan felemelve. – Egy pillanatra se gondold, hogyha legközelebb találkozunk ezekkel, akkor nem fognak megölni.
HA lesz legközelebb és HA többen vannak – hozzá akartam tenni, de nem tettem. Nem mertem. Így is elég nagy feszültségnek voltunk kitéve, az állandó gyűlölködése és a hibáim miatt. Valakinek meg kellett adnia magát, hogy végre béke lehessen. Így nématag maradtam, elhallgattam Hati elől azt, amit gondoltam. Tekintetemre legyőzött megvetés rajzolódott ki, amiképpen elfordultam démonfarkasomtól. Éreztem magamon Jeanie törődő pillantását, de szinte tudomást sem vettem róla. Nem akartam gyengének, elesettnek tűnni. Így a kártyát is elhallgattam előlük. Hati szíve szerint darabokra tépte volna, amit nem hagyhattam. Hátat fordítottam nekik és egy fél pillanatra szemet vetettem az imént említett lapra. Eddig fel sem tűnt, vagy idő közben megjelent, de egyik aljára „Anonyme” volt írva. Névtelen – vajon mit jelenthetett? Az a valami is, ami rám támadt, az ismeretlen volt. Meg kellett őriznem ezt a kártyát, hogy minden világossá válhasson.
Újabb szünetet tartottunk, ezúttal ott, ahol a névtelennel találkoztam. Szerteszórt, használhatatlan papírokból és fa székek lábából rakást csináltunk, majd tüzet gyújtottunk. A rendszer órája szerint már este fél 7 fele járhatott. Ha kipillantottam az üres, barátságtalan tárnába, az eget nem láthattam. Minden időérzék elveszni látszott, minél tovább maradtam petemmel és a barátommal a perem területén belül.
Mélyet sóhajtottam, majd a tábortűz másik oldalán fekvő Hatira néztem. A szóban forgó démonfarkas hasánál Jeanie teljes kényelembe helyezte magát. Az állatot egy pillanatra sem zavarta a kislány társasága, sőt. Fél szemét lehunyva, képes volt éberen pihenni. Egyre jobban irigykedtem a petre. Kezeim ökölbe szorultak, ahogyan azokat térdeimen pihentettem, szemöldökömet bosszúsan ráncoltam. A fekete farkas érzékelte a levegőben uralkodó feszültséget. Fülét figyelően felemelte, pofáján ideges ráncok kezdtek elmélyülni. Torkából mély, fenyegető morgás tört elő, de csak halkabban. Rubinvörös lelki tükrei köztem és az idomárlányka között ugrándoztak, egyértelmű jelét adván annak, mennyire féltette nyugalmát. A rémülettől döbbenten vontam el róla szemeimet, ökleim szorításán engedtem. Megadóan újból fellélegeztem, fejemet felocsúdva ráztam meg. A farkas – látvány, hogy többet nem „lázadozok” – abbahagyta a morgást, fülét enyhén lekonyította, fejét testének félkörív belső irányába fordította, ezáltal védelmezően körbeölelte Jeaniet.
Mi üthetett belém, hogy Hatira irigykedjek? Ahogyan ő, úgy én is a magam lénye voltam, mi jó származhatott abból, hogy elorozzam azt, ami az övé?
Egyre nehezebbnek éreztem a permi levegőt. Volt valami fojtogató Raider kazamatájában, ami kezdett megőrjíteni. Talán ez a rengeteg vérszerződéses akármi, a tökéletes mob megálmodásáról szóló dokumentációk azok, melyek az eszemmel játszadoztak.
A kezem ügyébe vettem az iratokat. Észre se vettem, mennyit nem olvastam el. Rengeteg bejegyzés maradt hátra. Habozva lapozgattam a már elolvasott és a megtekintetlen jelentések között. Tagjaim félelemből és izgalomból remegtek meg, mialatt folytattam a kutakodást. A végére akartam járni mindennek.

Pyromens hó XXV. nap – 9:15 pm

A II-től az V-ös számú egyednek nyoma veszett. HALÁL beismerő vallomást tesz: „megette az alanyokat”. Az erőnövelő formula hatásának megfelelően metamorfózis folyamatába lépett. Új hipotézis lépett fel: minden elnyelt egyedet követően HALÁL fizikai, illetve értelmi szintje növekszik. A kísérletek képességét a magáénak tudhatja, problémamentesen tud attribútumaival bánni.

Glacemens hó XI. nap – 8:00 am

HALÁL elég stabil ahhoz, hogy a kísérlet új fázisba léphessen. A mai napon a VI-ostól a XI-es egyedig: feláldozható. HALÁL elnyeli a kísérleti alanyokat, majd szaporodni kezd. A humán méretű és alakú teremtményeket VÁGY-nak nevezi – hibás, de alkalmas melléktermékeknek, melyekben a XXI arkánum fordított állása testesül meg.

Feltételezéseim szerint a VÁGY teremtmények megfelelő gondozás mellett sokkal életképesebb utódok lehetnek, mint azok az egyedek, melyek az erőnövelő formulának köszönhetik emberfeletti tulajdonságaikat. Újabb hipotézis merült fel: a fordított arkánum teremtményei minden szempontból nézve erősebbek, mint amit az egykori 0 és XXI-es alanytól vártunk.

A karantén véglegesen feloldható. HALÁL elég fejlett és engedelmes ahhoz, hogy közösségbe engedjük.

Glacemens hó XII. nap – 1:00 am

---Közeledik.

Egyre jobban kapkodtam levegőért. Átfordultam jobb oldalamra, szabadabbik kezemre ráharaptam. Gyorsan elraktam a maradék jegyzetet, hogy többé ne láthassam, majd arcomat tenyereimbe temettem.
– Ez a pokol. – morogtam alig halhatóan, a tárna felé bámulva. Képtelen voltam ilyen körülmények között nyugodtan pihenni.
Most már jogosnak éreztem a démoni farkas iránt érzett irigységemet.

by **Askr** Szer. Ápr. 18 2018, 20:02

Enyhe figyelmeztető: némi brutalitás, gyomorforgatag, agresszió. Oh well...

Reményteljes szelek 11.

A fekete alakok fülsüketítő visítás kíséretében vörösesbarna pixelekké robbantak szét, ahányszor a farkas agyarai testrészeik köré zárultak. A démoni állat ellentmondást nem tűrően törtetett előre, mialatt mi ketten csak nézve követhettük. Hatit nem lehetett megállítani: ha egyszer elkezdte, addig nem állt meg, míg nem végzett mindennel, ami élő és mozgó ellenség volt. Annak ellenére, hogy szarvával képes mélyebb sebeket ejteni, nem tűnt elégedettnek, míg fogait a sötét húsukba nem mélyesztethette. A korábbiaktól eltérően, majdhogynem brutálisan véreztette ki ezeket az árnyalakokat: szenvtelen gyűlölettel. Az eloszladozó pixelmaradványok is inkább élő, eleven hús cafatjainak tűntek volna.
Jeanie hátat fordítva állt, arcát kezeibe temetve próbálta a látványt figyelmen kívül hagyni. A magam részéről elkerekedett szemekkel, kifejezéstelen arccal bámultan a démonfarkas művét, mialatt elernyedt tagjaim ölelésében, komfortot próbáltam nyújtani a szóban forgó kislánynak. A fekete bestia közel volt - nagyon közel. Hitetlenségem momentumaiban el sem távolodtam a tetthelyszíntől. Cövek módon megálltam ott, miközben Hati körülöttünk körözve véreztette ki az árnyembereket.
Egy... kettő... három...
Gondolatban számláltam, mennyivel végzett. Ebben a virtuális pokolban az elpusztított szörnyetegek maradványai nem teljesen pixeleződtek el. A megcsonkított testek mély vörös - mondhatni fekete - vércsíkot hagytak maguk után. Inkább tintára hasonlított, ami égető sistergéssel hagyott nyomott a hideg kő padlózatban. A sötét bundájú farkas felhúzott ínnyel, lecsapott fülekkel, szenvtelen sziszegéssel állt a pusztítás kellős közepén. A vörös szempár hirtelen megfagyott... barátságtalan, fagy kéken szakították át a helyre ránehezedő fekete fátylat. Pár méterre álltam és jobban tartottam tőle, mint bármelyik más mobtól!
Hirtelen ellöktem magamtól a lányt, aki ezáltal a földre került. Hitetlenül meredt az irányomba, mikor is torkomból sárgás, maró hányadék tört elő. Egyszerűen nem bírtam tovább. Miután megláttam, ahogy Hati a fogai között egy leválasztott, ide-oda fickándozó csápszerűséget pixeldarabkákra őrlött szét. Fél térdre ereszkedtem, majd nagyokat sóhajtottam, hogy elmúljon az egyik pillanatról a másikra törő érzés. Már ennek a jelenségnek az okát sem értettem – legalábbis eleinte. Ha ez a hely ennyire valóságszerűnek hatott, valami úton-módon kibiztosíthattak valamit, ami a rosszullétet is okozhatta… talán… Más magyarázatot nem találtam erre, csak ezt. Kayababól vagy bármelyik beteges játéktervezőből kinéztem. Minden esetre ott, a rókában fél-térdepelve nem igazán tudtam ezen morfondírozni. Félrenyelve, kontrollálhatatlanul köhögtem, mialatt kézfejemmel letöröltem szám széléről a gyomortartalmat. Tekintetemet a farkasomra emeltem, ahogyan az egy lenéző „cöh”-t préselt ki ajkai közül. Mereven állt ott, felszegett fejjel, azúrkékbe változott lelki tükreit lesújtóan rám szegezve.
- Szánalmas. – mély megvetésből adódóan morogta.
- H-ho --
- Fogd be a füledet és fordulj el. – vágott a kislány szavába, dogmatikusan.
Jeanie mindeddig a szemét takargatta. A rókázásra ugyan felfigyelt, de félelmében semerre sem mozdult. Így, mint korábban, úgy ezúttal engedelmeskedett a petnek: elfordult, kezeit füleire tapasztotta. Az imént említett Hati nem habozott, nem tett lassú, fenyegető lépéseket. Egyszerűen és világosan kifejezte nyílt szándékát: rám támadt. A lehető legvárhatóbb alkalomkor történt, mégis hirtelenül ért. Bármily vadállatot megszégyenítő vérszomjjal vetette rám magát. Acsargó morgása árulástól haragos üvöltéssé fajult. A sötétségben felvillanó csont fehér agyarak jobb alkarom köré fonták magukat, ahogyan érintett tagommal megvédtem magamat a petem támadásától. A dermesztő kék lelki tükrök zabolázhatatlan gyűlölettel meredtek az enyéimben, mialatt fogai egyre mélyebbre hatoltak. A sebződést jelző zsibbadás egyre elviselhetetlenebb volt. Félig lehunyt szemmel a Hati feje felett villódzó indikátorra meredtem: a szín narancssárga és vörös között váltakozott. Ez csakis egy dolgot jelenthetett...
- Hati, én vagyok az! Nem ismersz fel?! – kiáltottam rá magamon kívül, nagyot taszítván az állaton. A démonfarkas állta a támadást, így csak a karom köré fonódott agyarai engedtek el. Ettől függetlenül mancsát a mellkasomon tartva, felettem állt, teljes testsúlyával rám nehezedve.
- Ó, hát hogyne ismernélek fel... – felelte higgadt, cinikus hangnemben. – Hope vagy, a hatalmas Hati "gazdája". "Az idomár". A "farkasos gyerek". Soroljam még...?
A hidegvérű hozzáállása ellenére egyre jobban rám irányította testsúlya oroszlánrészét. Amiképpen pofájával fenyegetően közel hajolt arcomhoz, éreztem meleg, nedves lélegzetét. Pofáján mély dühös ráncok rajzolódtak ki, ínyét fenyegetően felhúzta. A mélyen gyökerező gyűlölet ezen fizikai nyomok ellenére a hideg, égető, jeges kék szemek voltak azok, amik megrémisztettek. Ha létezett olyan hatalom, ami lehetővé tette, hogy a tekintettel ölni lehessen, Hati már jó párszor megcsinálta volna... Lesújtóan, megvetően méregettek, mint egy férget. Amit nem lehetett verbálisan kifejezni, azt mustrálással oldotta meg. Figyelmét elvonta a szavak nélkül alkalmazott szidás, itt volt az alkalmam. Térdemet felhúzva hasba vágtam petemet, mire az halkan felvinnyogott. Mancsa lekerült rólam és enyhe meglepődéssel hőkölt hátrább. Elég időm volt a földön heverve hátrébb húzódni, így fél fekvő pózba egyenesedhettem fel. A démonfarkas újból megkörnyékezett, de ezúttal csak a személyes távolságot hagyta figyelmen kívül. Fejét lehorgasztva, a homlokát az enyémhez passzírozta és acsargóan hörgött. Kikunkorodó szarvai majd' kiszúrták szememet, de meglehetősen jól tűrtem a próbáját. Hátam mögött, kezeimmel megtámaszkodtam a földön és hasonló, rosszalló nézéssel viszonoztam a démoni pet bánásmódját.
- Hogy a faszban segítsek, ha el sem mondod, mi a baj? – tettem fel, némileg nyugodtabban a kérdést.
- Te vagy az idomár, nem én. – vetette oda foghegyről a pet.
- Mióta megkértelek, hogy kergesd el Jeaniet, azóta teszed ezt velem! Mégis mit vársz tőlem, mi a--
- Pontosan ez a bajom! Mindig te! – Bömbölte torka szakadtából a farkas, s azzal a mozdulattal a földre küldött. – Azt hiszed, csak neked nehéz?! Azt hiszed, csak neked kellett szakítanod a múlttal?! A peted vagyok, basszameg... ne, ne szakíts félbe! Mégis honnan tudhatnád, mi hogyan érzünk? Azt hiszed, csak mert mi nem emberek vagyunk, mi nem tudjuk, mi az, hogy "fáj"? – Hati elhátrált tőlem, fejét legyőzötten horgasztotta le. – Én... én is otthagytam őket, nem csak te. Dönthettem volna úgy is, hogy maradok, de nem. Abban a pillanatban, hogy mi megszületünk, a sorsunk megpecsételődik. Vagy követünk titeket, vagy levadásztok... fogalmatok sincs, mekkora lemondással jár.
- Hati, én...
- Most ne! Most... ne. – És azzal hátat fordított nekem, átlépett a hányadékon, hogy orrával megbökdöshesse az idomárlánykát. Jeanie ösztönösen belemarkolt szürke, háti bundájába és szorosan, mellette ballagva indult el. A gyermek tanácstalanul bámult vissza, én meg őrá. Ott álltam egy helyben egy darabon és körbenéztem: Hati az egész második szintet egyetlen mészárlás alatt kipucolta. Hát ennyi gyűlölet és harag lakozott a szívében? Észre sem vettem. Halkan, szaporán vettem a levegőket, mialatt ez realizálódott bennem. Tekintetem aztán visszatért a szóban forgó pet-idomár duóra és bűntudatosan néztem utánuk. Hati több értelemben is eltávolodott tőlem, és nem tehettem semmit.
...Szóhoz sem jutottam.

by Ajánlott tartalom

Wind of Hope

Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope

Re: Wind of Hope