Judy & Pete

Ma nem volt kedvem küldetést csinálni, inkább gyakorlásra szántam ezt a virtuális napomat. Kis idő telt már el azóta, hogy itt rekedtem több ezer másik játékossal. Ha élve megúszom a századik szintet, ki tudja, hogy fogok kinézni a valóságban annyi idő után. Azt biztos, hogy mielőtt a céget beperelem, először a külsőmmel kell majd akkor valamit kezdeni.
Harcművészeti gyakorlatokat végeztem, majd utána jött az íjászi gyakorlat. A közeli és távoli célzást gyakoroltam. Örültem neki, hogy senki és semmi se zavart. Valahogy kezdek belejönni, de még nem elég ahhoz, hogy száz százalékosan jól becélozzam a mozgó célpontot. Sajnos én nem Legolas vagyok a Gyűrűk Urából, de szerintem minden íjász olyan akar lenni, mint ő. Én inkább amolyan félig-meddig Robin Hood vagy Chase Young vagyok (az utóbbi a kedvenc rajzfilm-karakterem, és miatta is kezdtem el Tai-Chi gyakorlatokat).
Nagyban koncentráltam a célpont felé (egy fatörzsre elhelyezett rajzolt céltábla, amit én rajzoltam papírra), amikor egyszer csak valaki megszólított, én meg reflexszerűen megfordultam. Egy jó kinézetű állatidomárral találtam szembe magam (onnan tudom, hogy az, mert megláttam mellette az állatát). Nemhogy a hirtelen megjelenése, hanem a koncentrációm váratlan megzavarása olyan reakciót váltott ki belőlem, ami egyáltalán nem rám vallt. Általában az a típus vagyok, aki egyből egy ilyen esetben fegyvert ránt az illetőre, aki hirtelen rám ijeszt akaratosan vagy akaratlanul. Most is így akartam tenni, de hirtelen olyan kapkodással, hogy elejtem a fegyveremet. Elég cikis helyzet volt ez. Ettől jobban megzavarodtam, és amíg leguggoltam az íjamért, próbáltam kimagyarázni ezt.
- Csak direkt csináltam, hogy gyakoroljam a figyelemelterelést és a váratlan csapást! - vágtam rá egyből, aztán hirtelen ötleten kapva guggoló helyzetből gyors mozdulattal a jobb lábamat kirántottam a srác lábához, mintha ki akarnám rúgni azt alóla. De nem csináltam, csak úgy tettem, hogy a látszatot fenntartsam. Ezek után felálltam, és kis idő múlva összeszedtem magam, a szellemi szférám visszatért.
- Segítség, vagy párbajozás? Nos... ha már itt vagy, segíthetsz nekem azzal, hogy párbajozzunk. Még nem volt alkalmam megküzdeni senkivel. Ha nyerek, vagy veszítek, abból mindig nyerek, mert tapasztalatot szerzek, és jobban kiismerhetem az ellenfeleimet.

- A női bájait? Azt hiszem, az az illető egy magamutogató kis... liba lehet. - mondtam, mikor a srác elmagyarázta, hogy egy hozzám hasonló kasztú csajjal ütközött már. Legszívesebben mondtam volna, hogy az ilyen lányok magamutogató kis p.....k, de inkább a mindig jól bevált udvariasabb stílusnál maradtam.
- Ne félj, én nem vagyok az a doromboló fajta, én inkább ésszel harcolok. - nyugtattam meg a srácot. - No, mivel még nem tudom a lényeget még, szívesen meghallgatom őket a te szádból, és némi óvintést.
Előtte a srác előhívott egy panelt, amivel meghívott a párbajra. Ez csak addig tartana, amíg csak a fél életünk megy le, de ez is megteszi. Elfogadtam. Elmagyarázta, hogy nem lesz könnyű dolgom íjászként ellene, ráadásul az állatkája miatt két ellenfelem is lesz. Meglátszott a beszédén, hogy nem valami jó tanár, mint beszédben, de remélem tettekben elég sokat fog nekem mutatni, már ami. Én mindig is vevő voltam a harcművészetekre, és én nagyon is értek hozzá.
- Ó, sebaj, erre is vannak általában megoldások, csak leleményesnek kell lenni. - mondtam nyugodt mosollyal. - Ha úgy vesszük, én kicsi korom óta tanulom, úgyhogy fizikailag van némi előnyöm. Akkor kezdjük is!
De mielőtt elkezdtük volna, elfelejtettem valamit, amit még most bepótoltam. A srác Peter Workerként mutatkozott be.
- Én pedig Judy Noxia vagyok, szólíts csak Judynak.
Azzal egyszer csak elrugaszkodtam hátra egy kisebb ugrással. Peter ugye elmagyarázta, hogy semmi esélyem szinte két ellenféllel szemben, azonban már sejtettem, mit kell tennem. Először gyors szemlét tartottam, mielőtt Peter megtámadna, aztán ismét elrugaszkodtam a bokrok felé. Rugaszkodás után két nyilat lőttem ki a jégsárkánya felé.

Az első nyíl eltalálta a négylábú társam, azonban a második elől ki tudott térni Hisame és az a földbe fúródott. Jól célzott Judy, de hát épp gyakorolt, lehet rosszkor zavartuk meg őt. Nem gondolkodtam a következő lépésünkön, közelebb kellett kerülnünk hozzá, ez volt az első, hisz távolról nem sokat értünk volna ellene.
- Mögém. – szóltam a sárkányra, majd illetődtem meg egy pillanatra – Mhh… Déja vu… - vontam meg a vállam és kezdtünk kocogásba a lány felé.
Nem zavartattam magam, hogyha célzott és eltalált. Annyi nyilat közel sem tudott lőni, hogy elég legyen, míg hozzáérek… legalábbis reméltem. De hogyan tovább? Kocogtam felé, majd Hisame kivált mögülem és lettünk ketté. Nem akartam elsodorni Judyt, most nem. A késem volt a kezembe, így Hisame harapása kevesebbet ért, de nem bántam ezt most, én akartam sebezni őt.
Váratlanul akartam meglepni, függetlenül attól, hogy szemben voltam vele, így hát a képességemhez fordultam segítségül. Léptem egyet, könnyítettem testemen, majd lépve még egyet rugaszkodtam el a földtől. Pár méterrel sikerült magasabbra az ugrásom, mint egyébként, azonban megint csak hamarabb cselekedtem, mint gondolkodtam. Örültem volna, ha sikerül elé ugranom, hisz akkor ütöttem volna, ugyanakkor ilyen állapotban kivoltam téve még az egyszerűbb szellőknek is. Egy ütéssel is métereket repültem volna, hát még ha egy nyíl állt volna a mellkasomba. Keserves gondolatokkal „repültem” felé, reménykedtem, hogy nem lőtt, mert a futásom - hogy közelebb kerüljek hozzá - kezdhettem volna előröl.
Hisame lemaradt, most kivételesen gyorsabb voltam tőle, így ő nem okozhatott fejfájást még a lánynak. A lánynak, kinek kezében íj volt, a lánynak, kiben reménykedtem, hogy ostoba volt.

[Hisamének maradt 28 életpontja]

Pontok:

Spoiler:

- Hmm, látom, kicsit komoly ütközetünk lesz, ha használhatnánk a képességeinket a párbajban. - jegyeztem meg még a csata előtt.
Peter Worker közelebb került hozzám, mialatt a petjét rendre utasította. Ezek szerint egyelőre az nem fog támadni. Ettől függetlenül mindketten felém rohantak, én ez idő alatt lőttem kettőt. Egyet felé, egyet a jégsárkánya felé, akár talál vagy sem.
Annyira meglepett a hirtelen felgyorsulása és elrugaszkodott a magasba, hogy reflexszerűen még küldtem neki két nyilat, míg a petje felé egyet, aztán gyorsan egy fához hátráltam, és használtam a képességemet. Szó szerint beleolvadtam a környezetbe, teljesen eltűntem az ellenfelem szeme elől. Amíg nem támadok, vagy egy nagyon jó észleléssel rendelkező játékos észre nem veszi, addig láthatatlanul tudok osonni.
~ Ez meg miféle képesség, amivel ő rendelkezik? ~ gondolkoztam el.~ Még a végén ha nem vigyázok, egy csapásra elveszi a fél életemet. Még csak bele se jöttem a párbajba... de hát sokkal magasabb szintő, mint én.
Bizonyára Peter keresgélni fog, ezt pedig kihasználom. Igyekeztem háta mögé kerülni, és ha sikerült, egy lövést leadtam hátulról neki. A lövést követően ismét láthatóvá váltam, úgyhogy hátrálnom kellett. Akár eltaláltam, akár nem, lehet, hogy talán kockáztattam is, és ez biztos néhány hp-mba kerül.
- A mindenit! - szólaltam fel, közben hátráltam néhány lépést. Most Peteren volt a sor, hogy támadjon, amíg én védekező állásba helyezkedtem.
Belegondolva kicsit rossz nekem, hogy annak ellenére, hogy évek óta nagyszerű gyakorlatom van a harcművészetekből, ebben a halálos virtuális valóságban meg olyan vagyok még egyes szinten, mint egy két ballábas kezdő. Éppen ezért igyekszem ezen az átkozott kezdő szinten nagyon odafigyelni, mert egy nagyobb szintű ellenféllel szemben egy csapás, és akár meghalhatok anélkül, hogy legalább elég XP-t kapjak a második szinthez.