Orimune Jasami vs Hokushin

Nos eljött a nap, amikor lehetett jelentkezni az eventre. Igazából nem voltam biztos, hogy jelentkezzek, de Shizuka is feliratkozott, szóval ha ő bejuthat szerintem én nekem is van esélyem, na nem mintha ő gyengébb lenne, pontosabban mi egy szinten vagyunk, csak más irányba specializálódunk. Miután túl voltam a formaságokon, és eljött a harc ideje kisorsolták az ellenfeleink, és a táblán láttam egy karaktert akit Shizukán kívül felismertem. Megkönnyebbültem, hogy egyikünknek sem kell egyenlőre szembenéznie vele, Bár azért nem ártott volna valaki olyan ellen kiállni akit ismerek is, ami viszont csak Shizuka. Azért reméltem, hogy kiállhatok ellene, ha eljön az idő. Ahogy átkerültem egy másik térképre, első dolgom volt felmérni a környezetem. Láttam a fákat, és azt is észre vettem, hogy űr van körülöttünk. Ezen felül hihetetlenül könnyűnek éreztem magam. A testem sokkal könnyebbnek tűnt. Ahogy egy kissé elrugaszkodtam, már szinte repültem is felfele, de csak körülbelül egy méterig mielőtt leereszkedtem vissza a lábamra.~Hmm, szóval itt sokkal alacsonyabb a gravitáció, ezt jobb ha megjegyzem, nem akarok elrepülni, bár... Ha feltudnék ugrani a plafonig, akkor onnan elrugaszkodhatnék egyenesen az ellenfelem felé.~Kezdtem rögtön a taktikám kidolgozását, miközben előhúztam a kardomat, és szememmel most már az ellenfelem lestem.~A fákat használhatom fedezéknek, és támadásra is. Ha eljutok az egyikhez, akkor onnan indíthatok egy elrugaszkodó támadást...~Folytattam az elmélkedést, miközben beálltam a start pozícióba, és vártam a kezdést. Közben ha a másik köszönt akkor egy bólintással, én is megtettem.
-Örvendek, Orimune Jasami. Sok szerencsét.-Mondtam, miközben a kardomat magam elé tettem, hogy amint elkezdődik a harc készen legyek cselekvésre. Az ellenfelem nagy valószínűséggel magasabb szinten áll mint én, hiszen bárki jelentkezhetett, és valószínűleg sokan lejöttek ezért a küzdelemért. Sóhajtottam egyet, miközben az ellenfelemre figyeltem, folyamatosan figyelve minden mozdulatát, remélve hogy sikerül kitalálnom a cselekedeteit, bár ebben sosem voltam jó.

A napom elég szépen alakult bár még nem koncoltam fel senkit, nem mintha szándékomban lett volna. Azonban úgy fórt a vérem valamit egyszerűen muszáj volt kitalálnom mielőtt belepusztultam volna a nagy tétlenségbe. Pontosabban nem tudom mit éreztem akkor hiszen egyszerre voltam magabiztos és bizonytalan. Úgy éreztem bármire képes lennék másfelől nem vagyok elég felkészült. Igaz az utóbbi időben elég sok mindent csináltam ami presztízs értékű volt. Először is én voltam az a szerencsés aki lenyakazta azt a rusnya undorító pók királynőt bár z már rég történt. Volt egy másik eset ahol az egyik pálya szörnyet egyetlen csapással küldtem a másvilágra. Mind szép és jó, de mindegyikkel ugyanaz a probléma volt mégpedig azok a nyamvadék ok is ott voltak akik a társaimnak nevezték magukat. Hiába vittem én be halálos csapást ha nem egyedül az enyém a dicsőség. Ha az első főnököket sem tudom egyedül kicsinálni akkor tényleg egy szánalmas alak vagyok legalábbis a fejemben duruzsoló hang ezt mondta. A tétlenségemet rögtön sikerült levetkőznöm amint megláttam a kardforgatók nagy tornájára való felhívást. Végre esélyt kaptam arra, hogy megszerezzem ami jog szerint az enyém röviden minden. Azonban nem ez volt a legfőbb ok, hogy benyújtottam jelentkezésemet. A döntő érv az mellett szólt, hogy régi ismerősöm Kotarou is indult a megmér-etetésen. Régen összecsaptam vele ám egyszer sem sikerült őt legyőznöm. Mióta neki adtam a gyorstalpalóm villám gyors lett ám ezt az előnyét ott nem használhatta.
Mikor elérkezett a viadal ideje egy hatalmas üvegdobozban találtam magamat. Itt ott egy-egy fa tarkította a helyszínt ezen kívül teljesen kopár volt az egész. Amint a füves talajon előre léptem, hogy jobban körülnézzek észrevettem sokkal könnyebb vagyok mint általában. Egy óvatlan lépés miatt elkezdtem a plafon felé lebegni ám szerencsére vagy éppen ellenkezőleg megijedtem és ösztönösen beleszúrtam kardomat a talajba ami lenn tartott. Az ilyen környezetben volt némi gyakorlatom mert nemegyszer álmodtam azt, hogy megszűnt a gravitáció és én kilebegtem az űrbe. Óvatos gyengéd lépésekkel haladtam előre ami ott bőven elég volt. Szerencsére nem csak a hűséges kardomra támaszkodhattam hanem a fák is remek kapaszkodónak bizonyultak mit igénybe is vettem mert nem voltam oda a lebegésért. Semmi kedvem nem volt odafenn a semmiben magatehetetlenül lebegni. Szerencsére volt egy-két ötletem, hogyan tudom ezt a különös környezeti hatást az előnyömre fordítani. A gyorsasággal itt nem mehettünk sokra mert csak fölfele szálltunk volna el azonban a fákat lehetett használni az elrugaszkodásra. Mikor megláttam a kölyköt úgy döntöttem rendes leszek és minden erőmet beleadom a harcba.
-Üdv kölyök. Remélem jól fogunk szórakozni mind a ketten. Ha neked jó háromra kezdünk. Akkor három.-
Ezzel rakéta módjára előre löktem magamat azzal a céllal ha az ifjú elé érek egy függőleges vágással próbálom ketté szelni vagy legalábbis csúnyán megsebezni.

A másik bemutatkozott, majd egy pár mondat után meg is támadott. A hirtelen hármas indítás, kissé meglepett, és a sebesség ahogy megindult felém, megijesztett, de hála a távolságnak, az alap állásomnak, és a közvetlen támadása elég bónuszt adott, hogy időben védekezzek, ahogy lesújtott. Az erejével nem számítottam. Éreztem ahogy a pengék összecsaptak, ahogy az éles fémes sikolyok felszisszentek, és az egész erő átfutott rajtam. Csak azért nem rogytam össze mert az alacsony gravitáció, olyanná változtatta a teret, mintha vízben lennénk, így a kard sok erőt vesztett, mielőtt elért volna. Ettől függetlenül az ő legalább háromszoros csapása megremegtette a kezemet, és nem bírtam teljes erőmmel megtartani, letérdeltem és ahogy az erő lenyomta a kardomat, úgy eresztettem el. Éreztem, hogy a penge meghajlik a másik akarata előtt, de ez talán még az én szerencsémre is vált. Ahogy a két penge összeért össze is ragadtak, ahogy én csak elengedtem a kardom, az oldalra billent fegyver pedig elvezette a másikat. Így fegyver nélkül maradtam, és remegő kezemet ökölbe szorítva próbáltam felfogni mi történt. Miután sikerült már lehet túl késő volt, de ahogy megpillantottam az egyetlen esélyem elrúgtam magam a földtől ami a gravitáció szinte teljes hiánya miatt meglepően könnyen ment. Egyetlen célom volt, mégpedig állon csapni Hokushint. Ezzel nem csak távolabbra küldhetem de talán egy minimális sebzést is be tudok vinni. Az előző csapásból két dologra jöhettem rá. Az egyik hogy ez a fickó iszonyúan erős, valószínűleg több szinttel áll felettem. A másik pedig hogy az erős ütések szinte hatástalanok egy ilyen környezetbe, sok gyors ütést kell majd bevinnem, hogy egyáltalán esélyem legyen, viszont most elvesztettem a fegyveremet, ami ott lebegett vagy fél méterre tőlem, szóval ha sikerült hátrálásra késztetnem Hokusint akkor megpróbálom megragadni, a fegyvert, hogy utána megpróbáljak vissza kerülni a földre. Miután végre sikerült a lábamat ismét a földön tudni és a kardomat a kezemben, először is felméretem a távolságot, majd megindultam a fa felé, először is az jó védelmi pont, másként talán támadásra is használhatom ha jól játszom ki a lapjaim. Csak rohantam, majd az utolsó pár métert, már a levegőben tettem meg, és megragadtam a faágat, és egy fordulattal fel léptem rá, majd figyeltem hogy közben ellenfelem mit tesz. Reménykedtem, hogy lépés előnyben vagyok, de ebben nem voltam biztos tekintetbe véve hogy mekkora erővel csapott meg az előbb.

A terv hülye biztos volt sőt mit több tökéletes. Vízszintesen ellöktem magamat a talajtól akár egy rakéta és nagy sebességgel száguldottam a célpontom felé. Mikor már csak két méter választott el bennünket megszorítottam a kardomat és a fejem felé emeletem. Mikor kardtávolságba értem hatalmas erővel lecsaptam a srácra aki csodával hatályos módon blokkolta a csapásomat. Ez kissé meglepett ugyanis gyengébbnek képzeltem a srácot ám a fejemben lévő hang másképp vélekedett a helyzetről.
~Mi az, hogy nem tudtad leteríteni ezt a nyikhajt? Ha vele sem bírsz, hogy akarod legyőzni az erősebb szörnyeket és játékosokat. Szed össze magad. Ne hagyd, hogy gúnyt űzzön belőled ez a suhanc.~
Kardjaink közül szikrák pattantak ki mikor a két gladiátor vagyis mi egymásnak feszültünk. Utólag rájöttem ha nem lefelé hanem felfelé irányuló csapást mértem volna rá akkor elszállt volna mint egy léggömb. Bár akkor meg kajtathattam volna utána mint egy véreb. Alig telt el egy-két kazánrobbanásnyi idő már rögtön véget is ért a mi kis összetűzésünk. Elengedte a fegyverét ami által az enyém eltért eredeti útirányától. Ezzel egy időben a fiú elrugaszkodott a földtől és egy mázlis ütéssel telibe kapta az államat. Fájdalmat igaz nem éreztem ám egy kevéske eltűnt az életerő csíkomból és valamelyest hátra sodródtam. Kapálózva próbáltam visszaterelni magamat a talajoz és mikor ez nem sikerült beleböktem a kardomat a földbe és szó szerint lehúztam magamat. Mikor újra szilárd talaj volt a lábam alatt megláttam, hogy a másik kardforgató az egyik fa felé igyekszik. Ettől elégé mérges lettem ugyanis semmi kedvem nem volt egy macska egér játékhoz mindössze agyon akartam csapni azt a kis bolhát. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve ismét beleszúrtam a kardomat a földbe, majd jobb talpamat nekitámasztottam a kard lapjának. Vettem egy mély levegőt majd teljes erőmből ellöktem magamat az ellenfelem irányába. Ha sikerül utolérnem elkapom a lábát majd egy hatalmas kiáltás közepette elhajítom az ég irányába. Tudom, hogy nincs súlyemelő képességem ám eme súlytalan üvegkockában ez nem sokat számít. Sebesülést nem fog szerezni ám engem z extázis kerülgetne ha láthatnám a semmi közepén lebegni a nyavalyást minden kapaszkodó vagy segítség nélkül.

Hokushin: -2

Őszintén nem gondoltam volna, hogy betalálok, csak arra gondoltam, hogy hátrébb ugrik, vagy elhajol, de ez a gzőyelem rengeteg önbizalmat adott. Amíg az ellenfelem helyreállította egyensúlyát, addig én megragadtam kardomat és elindultam stratégia pontomhoz, de túlságosan is azzal voltam elfoglalva hogy beérjek a célba, semmint az ellenfelem következő támadására. Ahogy rohantam a fák felé, hirtelen éreztem ahogy megragadják a lábaim. Ahogy emeltem volna éreztem a tolást, és mielőtt egyáltalán le nézhettem volna, már hallottam is a csata kiáltást, ami egy kissé felgyorsította a szívverésemet, épp eléggé összezavart, hogy ne tudjam megtámadni, mielőtt felhajított volna az ég felé, és akaratomon kívül felkerültem a levegőbe. Végül lenéztem, és láthattam, hogy a másik feladta a kardját, hogy a levegőbe küldhessen. Nem rossz taktika, főleg, hogy így most védtelenül lebegtem az üres térben lassan felfelé sodródva.~Francba, most mit csináljak?~Kérdeztem magamtól, miközben elkezdtem körbe körbe forogni, hisz nem csak egyszerűen földobott, én előre is futottam, így nem tudtam abbahagyni a szaltózást, mert nem volt ami lelassítsa a mozgásom, vagy kimozdítson ebből a mozgás sorból. Próbáltam fenntartani a világ képemet, de kezdtem rosszul érezni magam. Ekkor eszembe jutott, az a terv amit az elején találtam ki.~Gyerünk akkor csak még egy kicsit.~Gondoltam, miközben enyhén kinyújtottam a lábaimat, és elkezdtem hajtani magam a levegőben felfelé, egyre gyorsabban, ami viszont azzal is járt, hogy gyorsabban pörögtem. Még jó hogy pontokat raktam gyorsaságba, így nem érzem olyan gyorsnak mintha a valóságban nézném, mert különben elhánynám magam. A kezeimet hozzászorítottam a mellkasomhoz, majd mindössze résnyire hagytam nyitva a szemeimet, ahogy észrevettem, hogy közeledek a plafonhoz. Alig tartott öt másodpercig, és már éreztem ahogy lábaim hozzáérnek az üveghez, ekkor előre tettem a kezemet, mert még mindig forogtam, viszont így már meg tudtam állítani magam, és fejjel lefelé kezeimen és lábaimon szemlélhettem a világot ahova bármelyik másodpercben vissza zuhanhatok. Letekintettem Hokushinra, és felkészítettem a kardomat. Valószínűleg már elindult felém, vagy legalábbis visszaszerezte a kardját, szóval késznek kell lennem. Vettem egy mély levegőt, és teljes erőmből elrúgtam magamat a plafontól, megcélozva a fiút, kezemben erősen tartottam a kardomat, és felkészültem az összecsapásra, reméltem, hogy ez a plusz sebesség és erő nem fog elveszni mielőtt összeérnénk, mert különben én fogom megbánni. Először úgy teszek mintha egy oldalról indított vágást akarnék végre hajtani, de az utolsó másodpercekben megváltoztatom az állásomat, és döfni fogok, és csak reménykedem, hogy időben változtattam az állásomon, és így összezavarhatom, még mielőtt ő csap meg. Lehet ez az egy csapás fogja eldönteni az egész harcot, szóval roppant figyelmesnek kell lennem.~Gyerünk Jasami, menni fog, csak jól kell időzítened.~Biztattam magam

Az alacsony gravitáció ellenére könnyedén beleállítottam a kardomat a földbe. Elég mélyen volt ahhoz, hogy ne forduljon ki a földből. Kissé megrángattam a nyelét és már biztos voltam nem lesz semmi probléma. Azután háttal álltam a Hálóvágónak kissé összegörnyedtem és a jobb lábam sarkát nekitámasztottam a fegyver lapjának. Vettem egy hatalmas levegőt majd a támasztékos lábammal elrúgtam magamat mind a kilenc sebesség pontomat beleadva. Kinyújtott karral suhantam a levegőben pont úgy mintha úsztam volna. Úgy szeltem át a kettőnk közötti távolságot akár egy nyílvessző. Kinyújtott kezeimet a célpontom felé szegeztem. Mikor elkaptam a lábát mindkét sarkamat belevágtam a földbe, hogy megtörjem a lendületemet. Mikor elcsíptem az ellenfelem kis előbbre sodrottunk a lendületem miatt, de még a fa előtt sikerült megragadnom. A testsujomat átettem a jobb lábamba és hatalmas csatakiáltás közepette elröpítettem Jasamit a levegőbe. Úgy szált el az üvegfal teteje felé akár egy szappanbuborék. Örömködve néztem ahogyan csapkodott és pörgött magatehetetlenül így meg se fordult a fejemben, hogy a kardomért menjek. Meg voltam győződve ott fog örökké kapálózni a levegőben félelem és kétségek között őrlődve. Azonban rá kellet jönnöm egy cseppet sem volt magatehetetlen ugyanis araszolva, de egyre közelebb jutott az üveg dobozka tetejéhez. Az jutott eszembe, hogy utána vettem magam megelőzve bárminemű ténykedését ezért behajlítottam a térdem és ugrott. Azonban mielőtt még túl magasra értem volna eszembe jutott mennyire nem szeretem a magasságot. Nagy szerencsémre az egyik fa ága pont mellettem volt így vissza tudtam magamat rángatni a talajra a jobb kezemmel. Mikor végeztem ellengettem az oltalmazó faágat. Pár pillanatig tartott az egész azonban a szívem majd kiugrott a helyéről. Egészen kis korom óta ki nem állhattam a magas helyeket ezért is szokott gyakori rémálmom lenni, hogy kilebegek az űrbe. Amíg én magamat szórakoztattam a srác végre elérte a plafont és hozzám hasonló nyílvessző módjára kilőtte magát. Láttam ahogyan száguld felém és egy ötlet jutott az eszembe. Nincs szükségem semmi harci hokusz pokuszra minden az időzítésen múlik. Mikor félúton jár elegánsan megpróbálom magam ellökni balra távolodva a fától, hogy helyettem a kemény talajba csapódhasson be. Bár meglehet későn mozdulok el és sikeresen megvág a kardjával.

Már-már elképzeltem, ahogy átszúrom a fiú testét, és utána figyelem ahogy lecsorog az életerő csíkja a pirosba, de pár dologgal nem számoltam. Először is, ő egy stratégiai ponton állt, könnyen mozdulhatott bármilyen irányba, én nem. Másodszor, a sebességem sokkal gyorsabban elfogyott mint azt vártam volna. Hát mit mondjak: tíz métert megtenni egy gravitáció nélküli szobában nem könnyű, és én talán még többet is megtettem átlós haladásommal. És végül a taktikám csak akkor jött volna be, ha ő is támad, viszont mint ahogy az látható is volt nem sokára inkább csak félre ugrott. Mire ezt felfogtam már késő volt, hogy megragadjam az ágat, és megállítsam magam, így tova szaladtam, bele földbe, és érezhettem is ahogy a fejemet beverem a földbe. Ha ez most a valóság lett volna, akkor biztos, hogy felszakad az arcom, és a védelmemre emelt karom is véresre horzsoltam volna ahogy végig csúsztam a földön. De mivel ez nem a valóság, így csak a játék rótta ki rám a -5 életerőpont esés általi sebzést, hisz bár nem mentem gyorsan, azért elég sebes voltam, hogy a játék kalkulálhasson. Egy fájdalmas nyögéssel, lendültem túl a tengelyemen, és ahogy fordultam, már láttam, hogy ellenfelem holl áll. Nem voltam túl messze viszont kizárt, hogy innen találatot vigyek be. Hanem most nincs nála a kardja, még mindig ott volt, nem messze beleággyazódva a földbe mintha csak az excalibur lenne. Egy pillanatig hezitáltam, de utána már tiszta volt a terv előttem, hirtelen el kezdtem futni z ellenkező irányba, mintha menekülnék, de ez csak a legközelbbi fáig tartott, aminek neki ugrottam, majd teljes erőmből elrúgtam magam, egyenesen a kard irányába. Ha szerencsém van, akkor eddig nem indult el érte, de ha ez már megtörtént, akkor inkább arra koncentrálok, hogy elkapjam mielőtt elérné. A kardomat csapásra készítem, és remélem, hogy az extra lendülte amit a fától kaptam elég lesz, hogy lekörözzem az ő sebességét. Sóhajtottam egyet, majd az oldalamhoz helyeztem a fegyvert, miközben siklottam, és megpróbáltam úgy kordinálni magam, hogy ha mást nem az útját elvágjam, szó szerint, egy gyors kardcsapással.

a tények magukért beszélnek, hogy néha egy egyszerű terv a legcélravezetőbb. Egyszerűen ellöktem magamat oldalirányba lebegtem pár métert majd premierben néztem végig ahogyan az a kölyök nagy sebességgel belecsapódott a földbe. Nem mondom a zuhanás szép volt, de a talajfogást még gyakorolnia kellet volna. Én egy hat és felest adtam volna neki ezért a teljesítményért. Széles vigyorral az arcomon pár másodpercig figyeltem a fekvő férfit és végigfutott az agyamon most minden gond nélkül el tudnám intézni. A történtekből megtudtam, hogy mint erőben mint sebességben felülmúltam az ellenfelemet. Amikor arcon vágott mindössze két életpontot veszítettem és nem volt tudomásom olyan fegyverről ami veszélyt jelentett volna a kilenc életpontomra. Tehát teljesen biztonságban tudhattam magamat a kölyöktől így semmi értelme nem volt odamenni hozzá és a lelkét is kirugdosni virtuális testéből. Ha ezt tettem volna nem tudtam volna megszerezni azt amit akartam vagyis mindent. Ez sajnos annyit tett, hogy fogalmam sem volt mit akkor azonban azt minden áron meg akartam kaparintani. Mintha egy belső tűz égett volna volna a belsőmben úgy vágytam arra az ismeretlen valamire. Mikor eszembe jutott, hogy fogalmam sincs mi az a kincs mely után áhítozok arcom teljesen eltorzult. A kárörvendő mosoly helyét egy elmebeteg grimasz vette át pár másodpercig mert rögtön szét nyitott tenyeremmel eltakartam az arcomat. Néhány nagyobb levegő vétellel megpróbáltam megnyugtatni magamat ami sikerült is. Azonban ez időbe tellett így ellenfelem mozgásba lendülhetett. Felkelt a földről majd nekirohant a fának és arról dobbantva felém száguldott akár egy meteorit. Tudtam ha nem győzöm le soha nem érem el a célomat ezért véget akartam vetni ennek az ostoba játéknak. Gyors léptekkel úgy irányítottam magam, hogy pont a repülési útjába kerüljek majd széttártam a karjaimat és vártam. A terv az volt, hogy a kard keresztül megy rajtam én elkapom egy kézzel míg a másikkal kiosztom neki a vacsorára rendelt nyakleveseket. Miközben várakozok dühös hangon elkezdek kiabálni.
-Gyere te kis bolha mutasd meg mit tudsz!-