Orimune Jasami

Név: Orimune Jasami
Nem: Férfi
Kaszt: Kardforgató
Kor: 16

Kinézet: Haja feketés, a szemei barnák, kedvesek, amikor nyugodt, de elszántak, és félelmet nem ismerőek, amikor harcban van. A ruhái könnyűek és feketék, bár a felszerelés alatt lehet nem fognak látszani. Az ujjain egy kötés van, de nem igazán sérülés miatt, csak úgy magában díszként.

Jellem: Eléggé sajátos jelleme van. Könnyen barátkozik, de ugyanolyan könnyen szerez ellenségeket is, hisz aki nem szimpatikus neki, azzal nem fog próbálkozni, és ha több időt kell együtt tölteniük, általában össze is veszik az illetővel. A barátaival általában kedves, és segítőkész, sosem szúrna hátba senkit. Mindig a dolgok jó oldalát próbálja szemlélni, de nem azt, amelyik neki kedvez, szerinte csakis egy csapattal lehet győzedelmeskedni ebben a szörnyű „játékban”, és ezért magával keveset törődik, inkább a többiek érdekeit tartja szem előtt. A harcban leginkább egy dolog jár a fejében: Ha nem tudják eltalálni, akkor nem veszíthet, így legfőbb célja a sebességének minél magasabb szinten tartása.

Képességek

Fény kard: A harc közben, a kard szép lassan feltöltődik energiával, és ha eléggé feltöltődött, aktiválható lesz a különleges képesség.(Feltöltés: 50 ép sebzés+50/különleges képesség szint pl.: 50+50/2(25)=75)A különleges képesség fehér aurával veszi körbe Jasamit és a kard pengéje is fehérré változik. Jasami sokkal gyorsabb és erősebb lesz egy kis időre, de az idő lejártával a képesség visszaüt.(idő: szint*5 másodperc)(erő +3+szint/2+különleges képesség szint/2, gyorsaság +3+szint/2+különleges képesség szint/2 pl.: erő: 3, gyorsaság: 4, speciális: 2, szint: 2 -> erő: 3+3+2/2(1)+2/2(1)=8 gyorsaság: 4+3+2/2(1)+2/2(1)=9) (Visszaütés: erő-3 gyorsaság-3 szint*5 másodpercig)

Előtörténet
A nevem Orimune Jasami. Ez az én történetem, bár azért eléggé klisés, de elmondom. Egy szegény családban születtem, és egész gyermekkorom ilyen körülmények közt éltem. Gyakran kellett nélkülözni, és sokszor kellett segítenem, de szerencsére az éhínség elkerült minket, mindig volt mit ennünk, és néha iskolára is volt elég pénz. Informatikusnak tanultam, mert a számítógépes játékok mindig is lenyűgöztek, ezek voltak egyetlen szórakozásom, mert a szüleim egyszer sikerült olcsón rátenniük egy régi gépre a kezüket, és internetet is sikerült szerezni. A kedvenceim a szerepjátékok és a régi középkori játékok voltak, Európai, Ázsiai mindegy volt nekem, nagyon élvezetesnek találtam mindet, és ha nem volt dolgom általában ezekkel játszottam. A gimnáziumban hallottam először a játékról. Nagy ígéretek fűződtek hozzá, szinte minden honnan pedig még csak a fejlesztés kezdetén jártak, és engem is megkapott, miután utána néztem, egyből eldöntöttem, hogy ez kell nekem. Elhatároztam, hogy gyűjteni fogok rá, egy álom volt, egy életcél, hogy megszerezzem a SAO-t és részese lehessek a világának. Keményen dolgoztam, és extra munkákat is elfogadtam, több pénz reményében. Ahogy a napok egyre közeledtek úgy kerültem én is egyre közelebb álmomhoz. A sok munka miatt viszont eléggé leromlottak a jegyeim, és ezt a szüleim is észrevették. Aggódni kezdtek miattam, és kérdezősködni kezdtek, de nem mondtam semmit, csak eltereltem a szót, és reménykedtem, hogy nem veszik észre, de nem sikerült. Lebuktam, és a pénzt, amit megkerestem büntetésből elvették tőlem. Reménytelennek éreztem magam, mintha minden remény szétfoszlott volna. A kiadás napján, csak nézelődtem, és keservesen figyeltem a boldog arcokat, miközben leültem az egyik oszlophoz és próbáltam visszaszorítani a könnyeimet. Aztán valami furcsa dolog történt. Az egyik gazdag gyerek ordítva tört ki az egyik üzletből, és földhöz vágta a Nerve Geart és elcsörtetett. Én lassan felálltam, és oda léptem a kütyühöz, hogy megvizsgáljam, amikor a boltos oda lépett hozzám, én meg felnéztem.
- J-jó napot senpai…- Köszöntem idegesen, az öregemberre, aki felszedte a konzolt.
- Szervusz, fiú. Hát te meg mit keresel itt.
- Én… Én csak… Csak. – Kezdtem, miközben a kezemet a vállamra tettem.
- Te is egy Nerve Gearért jöttél igaz?
- Nem… Nincs pénzem.
- Oh, szóval csak a késztetés. – Mondta, majd végig tekintett a kicsit repedezett felszerelésen és sóhajtott.
- Ha akarod, ezt oda adhatom. – Mondta és felém nyújtotta, amire feltekintettem a szemeibe.
- K-komolyan? De miért? Nem tettem semmit…
- Ugyan kölyök ezt úgyse tudnám eladni, hisz sérült. Meg különben is, ki lett fizetve, ráadásul te biztos jobban megérdemled, mint az a másik kölyök. – Mondta, és még közelebb nyújtotta felém az áhított játékot, amit lassan a kezembe vettem, a játékot is megkaptam hozzá.
- K-köszönöm uram. - Mondtam, és erősen magamhoz ölelve megindultam haza, de gondoskodtam róla, hogy a szüleim ne lássák. Attól féltem, hogy azt hiszik, elloptam, és akkor még nagyobb büntetésben lennék. A szobámban óvatosan eldugtam, és csendben vártam az alkalomra, hogy a szüleim elmenjenek egy hétvégére. Az alaklom hamarosan eljött, és én egyből feltettem a Nerve Geart, és felkészültem életem legnagyobb kalandjára. Ami életem legrémisztőbb kalandja is lett.
Először minden rendben volt csináltam egy karaktert megválasztottam a kasztomat, meg miegymás. Volt egy két ugrás, de azt betudtam annak, hogy sérült a Nerve Gear. Aztán hozzá kezdtem a játékhoz és körbe néztem a városban, hogy tudjam mi hol van, viszont ekkor, kezdtem észlelni hogy az emberek arról beszélnek, hogy nincs kijelentkezés. Ahogy megpróbáltam leellenőrizni, én is észrevettem, hogy ez igaz, de úgy gondoltam, biztos valami bug, nem sokára kijavítják. Aztán jött a teleportálás ahol találkozhattunk az adminnal. Aztán jött az üzenet: Nem léphettem ki, ha meghalok a játékban, a valóságban is meghalok.
Ez szörnyű érzés volt, nem értettem, hogy lehetséges ez. Próbáltam elhitetni magammal, hogy csak egy rossz álomban vagyok, de minden túl valóságos volt, hogy ne álom legyen. Hihetetlenül féltem, és nem tudtam mit csináljak, de utána kénytelen voltam beismerni, ha túl akarom élni akkor le kell győznöm a rendszert. Bár azért abban is reménykedtem, hogy a szüleim hazajönnek és kitalálnak valamit, de valami azt súgta ez nem fog megtörténni. Csöndesen elindultam, hogy találkozzak a sorsommal, és reméltem, hogy sorstársaim a segítségemre lesznek.

//Köszönöm, az elkényesztetett gyereknek külön története van, csak nem volt kedvem leírni