Kezdőlap[Küldetés] Ébredés - Chancery
2 posters
1 / 1 oldal
[Küldetés] Ébredés - Chancery
by Strea Pént. Nov. 05 2021, 18:19
Ébredés - Chancery
2030.06.29.
Talán még látod magad előtt Aftont vagy Álomkelőt, ahogyan föléd hajolnak, a következő pillanatban viszont minden elsötétül körülötted. A "You are dead" felirat a körülötted kialakuló sötétségben villog, majd lassanként az is elhalványul és megszűnik létezni.
A következő, amit érzel, az a fájdalom.
Szúr a szemed, ahogyan kinyitod, zúg a füled, amint meghallod az egyébként halottnéma csendben a gépek monoton zümmögését, tagjaid pedig erőtlenül hanyatlanak le, amint megpróbálnád megmozdítani őket. Hiába az igyekezet, egy nyögésen kívül hangot sem tudsz kiadni, torkod ki van száradva, karod szinte ordít, ahogyan egy óvatlan mozdulat következtében meghúzod a téged életben tartó infúzió csövét vele. Igen, nem vagy túl jól, de lehetnél ennél sokkalta rosszabbul is.
Nem vagy jól, de legalább élsz.
Nem sietik el a dolgot. Eltelik jó fél óra is, mire valakinek feltűnik, hogy mocorogsz és az agyhullámaid is más mintázatot adnak le, amit te ugyan nem látsz, de az egyik monitor a sok közül jól mutatja. Eddigre már valószínű pillantásoddal felfedezhetted a környezeted, ami, hát, nem túl ingergazdag: egy ágyon vagy, három oldalról pedig egyszerű, kórházakban használt, zöld függönyök határolnak. A veled szemközti textil aztán megmozdul és egy unottképű férfi lép melléd, megnézi az adatokat a gépeken, belenéz a szemedbe, hogy látod-e, közben pedig a nála lévő okostelefonba pötyög, felírt valamit a kórlapodra az ágyad végében, végezetül pedig leveszi rólad a sisakot és otthagy.
A gépek számodra elviselhetetlenül brümmögnek, elkezdesz köhögni, amint beszélni akarnál és a függönyök, azok az átkozott függönyök, amik elzárnak a külvilágtól, csak nem akarnak megmozdulni megint. Így telik el újabb tíz perc, mire lépteket hallasz és két nővér ront rád, na ők már legalább mosolyognak. Mindenfélét kérdezgetnek, de a hangok összefolynak az agyadban. Végre megitatnak vízzel, óvatosan, kortyonként és így már a torkod sem ég olyan veszettül. Segítenek felülni az ágyban, felmagasítják a párnát mögötted. Nem, felkelni egyelőre még nem lehet. Az egyik elmegy, de a másik végig marad. Egy óra múlva érkezik egy orvos, megvizsgál, majd nem sokkal később egy másik orvos is befut. Az infúziót nem kötik le rólad, sem az ujjad végére csíptetett mérőt, több óra elteltével pedig már ez a világ sem érződik olyan fájdalmasnak, mint azt az ébredéskor megélted.
De hogy pontosan hol vagy, azt továbbra sem tudod.
Annyi a biztos csupán, hogy nem ott, ahol több éve felvetted az életedet megmentő AmuSphere-t...
Ez a magánküldetésfajta a korábban az OFF2 eventben (in game) résztvevő- és azóta kijátszott halállal rendelkező karakterek számára van fenntartva; sikeres végigvitele pedig (a kilogolás után eltelt minimum 1 év kivárása mellett) feltétele a visszatérésüknek.
Éppen ezért határidőt egyáltalán nem szabok meg.
Bármi kérdésetek van, nyugodtan forduljatok hozzám pm-ben ^^
Chancerynek jó játékot kívánok és érzelemgazdag kijátszásokat!
Talán még látod magad előtt Aftont vagy Álomkelőt, ahogyan föléd hajolnak, a következő pillanatban viszont minden elsötétül körülötted. A "You are dead" felirat a körülötted kialakuló sötétségben villog, majd lassanként az is elhalványul és megszűnik létezni.
A következő, amit érzel, az a fájdalom.
Szúr a szemed, ahogyan kinyitod, zúg a füled, amint meghallod az egyébként halottnéma csendben a gépek monoton zümmögését, tagjaid pedig erőtlenül hanyatlanak le, amint megpróbálnád megmozdítani őket. Hiába az igyekezet, egy nyögésen kívül hangot sem tudsz kiadni, torkod ki van száradva, karod szinte ordít, ahogyan egy óvatlan mozdulat következtében meghúzod a téged életben tartó infúzió csövét vele. Igen, nem vagy túl jól, de lehetnél ennél sokkalta rosszabbul is.
Nem vagy jól, de legalább élsz.
Nem sietik el a dolgot. Eltelik jó fél óra is, mire valakinek feltűnik, hogy mocorogsz és az agyhullámaid is más mintázatot adnak le, amit te ugyan nem látsz, de az egyik monitor a sok közül jól mutatja. Eddigre már valószínű pillantásoddal felfedezhetted a környezeted, ami, hát, nem túl ingergazdag: egy ágyon vagy, három oldalról pedig egyszerű, kórházakban használt, zöld függönyök határolnak. A veled szemközti textil aztán megmozdul és egy unottképű férfi lép melléd, megnézi az adatokat a gépeken, belenéz a szemedbe, hogy látod-e, közben pedig a nála lévő okostelefonba pötyög, felírt valamit a kórlapodra az ágyad végében, végezetül pedig leveszi rólad a sisakot és otthagy.
A gépek számodra elviselhetetlenül brümmögnek, elkezdesz köhögni, amint beszélni akarnál és a függönyök, azok az átkozott függönyök, amik elzárnak a külvilágtól, csak nem akarnak megmozdulni megint. Így telik el újabb tíz perc, mire lépteket hallasz és két nővér ront rád, na ők már legalább mosolyognak. Mindenfélét kérdezgetnek, de a hangok összefolynak az agyadban. Végre megitatnak vízzel, óvatosan, kortyonként és így már a torkod sem ég olyan veszettül. Segítenek felülni az ágyban, felmagasítják a párnát mögötted. Nem, felkelni egyelőre még nem lehet. Az egyik elmegy, de a másik végig marad. Egy óra múlva érkezik egy orvos, megvizsgál, majd nem sokkal később egy másik orvos is befut. Az infúziót nem kötik le rólad, sem az ujjad végére csíptetett mérőt, több óra elteltével pedig már ez a világ sem érződik olyan fájdalmasnak, mint azt az ébredéskor megélted.
De hogy pontosan hol vagy, azt továbbra sem tudod.
Annyi a biztos csupán, hogy nem ott, ahol több éve felvetted az életedet megmentő AmuSphere-t...
Ez a magánküldetésfajta a korábban az OFF2 eventben (in game) résztvevő- és azóta kijátszott halállal rendelkező karakterek számára van fenntartva; sikeres végigvitele pedig (a kilogolás után eltelt minimum 1 év kivárása mellett) feltétele a visszatérésüknek.
Éppen ezért határidőt egyáltalán nem szabok meg.
Bármi kérdésetek van, nyugodtan forduljatok hozzám pm-ben ^^
Chancerynek jó játékot kívánok és érzelemgazdag kijátszásokat!
Strea- Admin
- Hozzászólások száma : 2412
Join date : 2013. May. 18.
Karakterlap
Szint: ?
Indikátor: -
Céh: -
Re: [Küldetés] Ébredés - Chancery
by Chancery Hétf. Nov. 08 2021, 10:35
You are dead.
A szörny csapása nem fájt, csupán kiszorította a képzelt levegőt a tüdőmből. A világ elszállt mellettem, már nem tudom, mibe csapódtam bele. Mintha egy lázálomban lettem volna, vagy annak a régi, de iszonyú nehéz játéknak a végén jártam volna. A szavak láttán pedig bár szívem szerint lecsuktam volna a szemeimet, hogy átadjam magam az elmúlásnak, a lelkem fellázadt és tűzbe borult. Nem. Nem akarok meghalni.
Amit eddig üldöztem szinte, arról most, a kapuban, annak megtörténtében döbbenek rá, hogy nem akarom.
Nem akarok meghalni!!!
Dobáltam volna magam, hogy szabaduljak a béklyókból, hogy ne jöjjön el az elmúlás és a semmi. Még annyi minden van... a céh! Álom! Dust! A Liga, a bossok, a tagok, a boltom, a szeretteim, Eiki...
Sikítani akartam és lázadni, de mindez elmaradt. A fájdalom úgy döfött belém, mint egy korabeli török kard és mindenemet felszabdalta. A torkom ezer tűvel volt tele, a legkisebb mozdulat is fájt, ez pedig elnyomott szinte mindent az elviselhető szintre. A torkom egyébként is gyenge volt mindig; gyerekkori betegségek sorának szövődménye, hogy a nyálkahártyám nem teljes, emiatt a legkisebb változásra vagy dehidratáltságra is éles, sokági tartó fájdalommal reagál. Méz. Mézet akarok, ami enyhíti, kérem.
A torkom miatt csupán később döbbenek rá, hogy valami nem stimmel.
Fény és színek, még ha elmosódottak is. Csupán foltok, a zöld és a fehér keverékében, a formákat nem ismerem fel, a hangok mintha távolról, víz alól szólnának hozzám, egyenletes, néha meg-megugró pittyenés. Valahol hinni akarom, hogy ez már a túlvilág, de egy belső hang sugallja, hogy tévedek ezzel kapcsolatban. Nem bírom oldalra fordítani a fejem, a fájdalom meg-megszúr, amitől nyöszörögni tudnék, de a torkom képtelen bármi hangot kiadni szinte. Mi ez? Hol vagyok? Miért nem látok?
Végül a sok zöldet megtöri egy másik szín, egy sötétebb. A folt felém tart, megáll, majd ahogy közelebb hajol, meglátom elmosódott szemeit és arcának vonalait. Egy ember, vagy egy angyal talán - bár tekintve, hogy én biztosan Pokolra jutnék, talán inkább ördög néz szembe velem. Beszélni próbálok, kérdezni, de nem megy, a fickó pedig hamar magamra hagy, immár... sisaktalanul.
Sisak.
Csupa zöld, és ismerős szagok.
Alig látok, hacsak nem hajolnak rá szinte az orromhoz.
Fájdalom, a torkom szúrása, pittyegés.
Élek.
Kissé összehúzom a szemem, ahogy magamban teszem fel a kérdéseket. Élek. Élek? Miért? Hogyan?
Abszurdumnak is nevezhető akár a következő gondolatom:
Vissza akarok menni.
Vajon Afton túlélte? Sikerült kimenekülnie a szörny odújából? Mi lesz Álommal? A céh tud már arról, ami történt? A gondolat, hogy kihúzták a nevem a tábláról, szinte elfacsarja a szívem. Talán honvágy kerülget, pedig sosem éreztem még annak előtte ilyesmit. Hiányzik a szobám, az állataim, a felszerelésem, a barátaim, Eiki...
A hangok továbbra is mintha víz alól szólnának felém, pedig minden erőmet beleadom abba, hogy figyelhessek a nővérekre és reagáljak. A víz nem hoz sok enyhülést, a torkomat még mindig tűk szurkálják belül. Méz, mézet akarok. Mézet, ami végig folyik rajta és befedi a tűket. A víz nyomán érzem, ahogy a slejm felszakad és felgyűlik a számban, lenyelem, nem sok, de ez viszont, még ha egészségtelen is, ad már egy minimális enyhülést. Halkan megpróbálok bocsánatot kérni, amiért még nem vagyok használható semmire. Ülve megpróbálok végig nézni magamon, de a szemüvegem hiánya miatt nem sokat látok, csupán érzek. Mintha minden hús elfogyott volna rólam, az a vékony foltpálcika, amit látok a karjaim helyén, szinte rémisztő. Sírni támad kedvem, de semmi energiám ahhoz, hogy a szemeim termeljék a könnyeket, az egész szervezetem ki van száradva. Olyan vagyok, mint egy napon hagyott hal. Egy halott fa.
Míg várunk, igyekszem összeszedni magam és a gondolataim, habár azok úgy szállnak körbe-körbe, mint az elszabadult madarak, víjjogva és hangosan. Lecsaptak. Kikerültem a játékból. A gyilkos játékból, amit sokan gyűlölnek, amit eleinte én is utáltam, de ahol...
Ahol ki tudtam magamnak építeni egy életet. Ahol voltam végre valaki. Ahol volt egy közösség, amit többek közt én is segítettem építeni, ahol a front egy meghatározó tagja lehettem, ahol értem valamit. Egy legendás fegyver birtokában voltam, egy ritka megbízható és jó társam volt a harcokban, ahol elérhettem olyan álmokat, amiket a valóságban sosem sikerül.
És pont az utolsó időkben találtam meg még valamit, amiről nem is tudtam, hogy létezik.
Fejemet hátradöntöm a párnára és lehunyom a szemeimet, amíg várunk. Ismét felvetülnek bennem a kérdések: mi lett Álommal? Aftonnal? A céhhel? A fronttal? Mindenkivel?
Persze tudom, hogy egész Aincradot nem fogja megrázni a kilépésem - vagy halálom, ahogy ők tudják -, de azokat, akik közel álltak hozzám... Istenem. És én ennek akartam kitenni őket éveken át szánt szándékkal, de most, hogy elképzelem őket, mit élhetnek át, még az én szívemnek is fáj.
Sírni akarok, zokogni, kiborulni, de testi energia híján mindezt az elmémben játszom le csupán.
Már most hiányzik a macska hangja a fejemből, hogy megmondja, mit tegyek. Hiányoznak a mosolyok, a HUD, a kandallóban lobogó tűz pattogása. Vissza akarok menni...
De ez már sosem fog sikerülni. Kiléptem. Még ha nem is szándékosan.
Legalább a szemüvegem kérem. Legalább had lássam a világot magam körül.
A szörny csapása nem fájt, csupán kiszorította a képzelt levegőt a tüdőmből. A világ elszállt mellettem, már nem tudom, mibe csapódtam bele. Mintha egy lázálomban lettem volna, vagy annak a régi, de iszonyú nehéz játéknak a végén jártam volna. A szavak láttán pedig bár szívem szerint lecsuktam volna a szemeimet, hogy átadjam magam az elmúlásnak, a lelkem fellázadt és tűzbe borult. Nem. Nem akarok meghalni.
Amit eddig üldöztem szinte, arról most, a kapuban, annak megtörténtében döbbenek rá, hogy nem akarom.
Nem akarok meghalni!!!
Dobáltam volna magam, hogy szabaduljak a béklyókból, hogy ne jöjjön el az elmúlás és a semmi. Még annyi minden van... a céh! Álom! Dust! A Liga, a bossok, a tagok, a boltom, a szeretteim, Eiki...
Sikítani akartam és lázadni, de mindez elmaradt. A fájdalom úgy döfött belém, mint egy korabeli török kard és mindenemet felszabdalta. A torkom ezer tűvel volt tele, a legkisebb mozdulat is fájt, ez pedig elnyomott szinte mindent az elviselhető szintre. A torkom egyébként is gyenge volt mindig; gyerekkori betegségek sorának szövődménye, hogy a nyálkahártyám nem teljes, emiatt a legkisebb változásra vagy dehidratáltságra is éles, sokági tartó fájdalommal reagál. Méz. Mézet akarok, ami enyhíti, kérem.
A torkom miatt csupán később döbbenek rá, hogy valami nem stimmel.
Fény és színek, még ha elmosódottak is. Csupán foltok, a zöld és a fehér keverékében, a formákat nem ismerem fel, a hangok mintha távolról, víz alól szólnának hozzám, egyenletes, néha meg-megugró pittyenés. Valahol hinni akarom, hogy ez már a túlvilág, de egy belső hang sugallja, hogy tévedek ezzel kapcsolatban. Nem bírom oldalra fordítani a fejem, a fájdalom meg-megszúr, amitől nyöszörögni tudnék, de a torkom képtelen bármi hangot kiadni szinte. Mi ez? Hol vagyok? Miért nem látok?
Végül a sok zöldet megtöri egy másik szín, egy sötétebb. A folt felém tart, megáll, majd ahogy közelebb hajol, meglátom elmosódott szemeit és arcának vonalait. Egy ember, vagy egy angyal talán - bár tekintve, hogy én biztosan Pokolra jutnék, talán inkább ördög néz szembe velem. Beszélni próbálok, kérdezni, de nem megy, a fickó pedig hamar magamra hagy, immár... sisaktalanul.
Sisak.
Csupa zöld, és ismerős szagok.
Alig látok, hacsak nem hajolnak rá szinte az orromhoz.
Fájdalom, a torkom szúrása, pittyegés.
Élek.
Kissé összehúzom a szemem, ahogy magamban teszem fel a kérdéseket. Élek. Élek? Miért? Hogyan?
Abszurdumnak is nevezhető akár a következő gondolatom:
Vissza akarok menni.
Vajon Afton túlélte? Sikerült kimenekülnie a szörny odújából? Mi lesz Álommal? A céh tud már arról, ami történt? A gondolat, hogy kihúzták a nevem a tábláról, szinte elfacsarja a szívem. Talán honvágy kerülget, pedig sosem éreztem még annak előtte ilyesmit. Hiányzik a szobám, az állataim, a felszerelésem, a barátaim, Eiki...
A hangok továbbra is mintha víz alól szólnának felém, pedig minden erőmet beleadom abba, hogy figyelhessek a nővérekre és reagáljak. A víz nem hoz sok enyhülést, a torkomat még mindig tűk szurkálják belül. Méz, mézet akarok. Mézet, ami végig folyik rajta és befedi a tűket. A víz nyomán érzem, ahogy a slejm felszakad és felgyűlik a számban, lenyelem, nem sok, de ez viszont, még ha egészségtelen is, ad már egy minimális enyhülést. Halkan megpróbálok bocsánatot kérni, amiért még nem vagyok használható semmire. Ülve megpróbálok végig nézni magamon, de a szemüvegem hiánya miatt nem sokat látok, csupán érzek. Mintha minden hús elfogyott volna rólam, az a vékony foltpálcika, amit látok a karjaim helyén, szinte rémisztő. Sírni támad kedvem, de semmi energiám ahhoz, hogy a szemeim termeljék a könnyeket, az egész szervezetem ki van száradva. Olyan vagyok, mint egy napon hagyott hal. Egy halott fa.
Míg várunk, igyekszem összeszedni magam és a gondolataim, habár azok úgy szállnak körbe-körbe, mint az elszabadult madarak, víjjogva és hangosan. Lecsaptak. Kikerültem a játékból. A gyilkos játékból, amit sokan gyűlölnek, amit eleinte én is utáltam, de ahol...
Ahol ki tudtam magamnak építeni egy életet. Ahol voltam végre valaki. Ahol volt egy közösség, amit többek közt én is segítettem építeni, ahol a front egy meghatározó tagja lehettem, ahol értem valamit. Egy legendás fegyver birtokában voltam, egy ritka megbízható és jó társam volt a harcokban, ahol elérhettem olyan álmokat, amiket a valóságban sosem sikerül.
És pont az utolsó időkben találtam meg még valamit, amiről nem is tudtam, hogy létezik.
Fejemet hátradöntöm a párnára és lehunyom a szemeimet, amíg várunk. Ismét felvetülnek bennem a kérdések: mi lett Álommal? Aftonnal? A céhhel? A fronttal? Mindenkivel?
Persze tudom, hogy egész Aincradot nem fogja megrázni a kilépésem - vagy halálom, ahogy ők tudják -, de azokat, akik közel álltak hozzám... Istenem. És én ennek akartam kitenni őket éveken át szánt szándékkal, de most, hogy elképzelem őket, mit élhetnek át, még az én szívemnek is fáj.
Sírni akarok, zokogni, kiborulni, de testi energia híján mindezt az elmémben játszom le csupán.
Már most hiányzik a macska hangja a fejemből, hogy megmondja, mit tegyek. Hiányoznak a mosolyok, a HUD, a kandallóban lobogó tűz pattogása. Vissza akarok menni...
De ez már sosem fog sikerülni. Kiléptem. Még ha nem is szándékosan.
Legalább a szemüvegem kérem. Legalább had lássam a világot magam körül.
Chancery- Állatidomár
- Hozzászólások száma : 2967
Join date : 2013. Apr. 23.
Age : 32
Tartózkodási hely : Itt-ott Aincrad városaiban
Karakterlap
Szint: 23
Indikátor: Zöld
Céh: Unity
Re: [Küldetés] Ébredés - Chancery
by Strea Pént. Nov. 12 2021, 09:54
2030.07.16.
Az első hetek rettentő sok energiát emésztettek fel; minden apró mozdulatot, fejbólintást újra kellett tanulnod, ahogyan a beszédet és a járást is. Eleinte még az írás is problémát jelentett, igaz már másnap megkaptad azt a kis táblát és a hozzá való filcet, amivel könnyebben kommunikálhatsz a környezeteddel, mint a rekedtes, halk és kétségkívül fájdalmas beszéd. A szemüveged már másnap odaadták és mézet is hoztak, ha tudattad velük az igényt, mostanra pedig már egészen az irányításod alá vetted érzékszerveidet, igaz továbbra is hamar fáradsz.
Az élettered arra az apró, ámde tiszta szobára korlátozódik, amibe az ébredésed után három nappal átvittek.
Aznap elhúzták a veled szemben lévő függönyt és begurították rajta a tolószéket, abban toltak át, ha pedig menet közben körülnéztél, mindenhol zöld függönyök fogadtak; a teremben rajtad kívül legalább húsz-harminc másik ember feküdhetett ott. Mindegyikük ágyát függöny takarta, akár a tiedet is korábban. Az új szobád egyszerű, ablaktalan, viszont bottal körbe tudsz járni és ide jön a gyógytornász is minden nap kétszer, hogy az izmaidat erősíthesd. Mosdó is található benne, mindenhol fogódzók segítik, hogy el ne ess és még egy apró, cserepes művirág is található a kisasztalon, hiszen természetes fény, na az nincs idebent.
És látogatók sem jönnek, csak orvosok és ápolók.
Az egyik ápoló - aki veled maradt az elején - az egyedüli, akit a lényed is érdekel és akivel néha el tudsz beszélgetni kicsit, ha épp az ő műszakja van. Rajta kívül mindenki hűvös és távolságtartó, tisztelettudóan és tárgyilagosan végzik a munkájukat, de ennél többet nem tesznek érted. Persze már ez is több, mint elég, hiszen életben vagy. Ők tartottak életben az elmúlt ki tudja mennyi év során.
- Miss Krisztina Farkas? - lép be egy hosszú, fehér laborköpenyes, szemüveges japán, őt pedig egy ismeretlen, fekete szmokingos úriember követi, kezében papírokkal. Odahúznak két széket az asztalhoz, majd intenek, hogy kelj fel az ágyból és ülj le, de persze odajutni nem segít egyikük sem. A másik székre a szmokingos ül le, a laborköpenyes pedig a te széked mögé áll és onnan tartja szemmel az eseményeket.
A szmokingos odatolja eléd a papírköteget, odalapoz a végére és egy tollat nyújt feléd, amint elvergődtél hozzájuk.
- Ön előtt az a háromoldalú szerződés áll, amelyet idehozatala előtt az apja aláírt és amely tartalmazza az Ön ellátásának és összes kezelésének finanszírozását, cserébe az áthelyezési engedéllyel és azzal a felhatalmazással, amely lehetővé teszi ügyfelem számára, hogy innentől minden Önt érintő ügyben ő járhasson el Ön és gyámja helyett. Most, hogy Ön újra tudatánál van, az érvényességhez az Ön aláírása is szükséges - kopogtatja meg ujjával az említett vonalat és igen, ha megnézed, tényleg ott szerepel édesapád aláírása is, mint gyám, valamint egy másik aláírás, amely a meghatalmazottat jelöli.
A két férfi pedig várja, hogy aláírd és nem úgy néznek ki, mint akik bármilyen más forgatókönyvre nyitottak, választásod tehát nem igazán van. Vagy mégis?
Az első hetek rettentő sok energiát emésztettek fel; minden apró mozdulatot, fejbólintást újra kellett tanulnod, ahogyan a beszédet és a járást is. Eleinte még az írás is problémát jelentett, igaz már másnap megkaptad azt a kis táblát és a hozzá való filcet, amivel könnyebben kommunikálhatsz a környezeteddel, mint a rekedtes, halk és kétségkívül fájdalmas beszéd. A szemüveged már másnap odaadták és mézet is hoztak, ha tudattad velük az igényt, mostanra pedig már egészen az irányításod alá vetted érzékszerveidet, igaz továbbra is hamar fáradsz.
Az élettered arra az apró, ámde tiszta szobára korlátozódik, amibe az ébredésed után három nappal átvittek.
Aznap elhúzták a veled szemben lévő függönyt és begurították rajta a tolószéket, abban toltak át, ha pedig menet közben körülnéztél, mindenhol zöld függönyök fogadtak; a teremben rajtad kívül legalább húsz-harminc másik ember feküdhetett ott. Mindegyikük ágyát függöny takarta, akár a tiedet is korábban. Az új szobád egyszerű, ablaktalan, viszont bottal körbe tudsz járni és ide jön a gyógytornász is minden nap kétszer, hogy az izmaidat erősíthesd. Mosdó is található benne, mindenhol fogódzók segítik, hogy el ne ess és még egy apró, cserepes művirág is található a kisasztalon, hiszen természetes fény, na az nincs idebent.
És látogatók sem jönnek, csak orvosok és ápolók.
Az egyik ápoló - aki veled maradt az elején - az egyedüli, akit a lényed is érdekel és akivel néha el tudsz beszélgetni kicsit, ha épp az ő műszakja van. Rajta kívül mindenki hűvös és távolságtartó, tisztelettudóan és tárgyilagosan végzik a munkájukat, de ennél többet nem tesznek érted. Persze már ez is több, mint elég, hiszen életben vagy. Ők tartottak életben az elmúlt ki tudja mennyi év során.
- Miss Krisztina Farkas? - lép be egy hosszú, fehér laborköpenyes, szemüveges japán, őt pedig egy ismeretlen, fekete szmokingos úriember követi, kezében papírokkal. Odahúznak két széket az asztalhoz, majd intenek, hogy kelj fel az ágyból és ülj le, de persze odajutni nem segít egyikük sem. A másik székre a szmokingos ül le, a laborköpenyes pedig a te széked mögé áll és onnan tartja szemmel az eseményeket.
A szmokingos odatolja eléd a papírköteget, odalapoz a végére és egy tollat nyújt feléd, amint elvergődtél hozzájuk.
- Ön előtt az a háromoldalú szerződés áll, amelyet idehozatala előtt az apja aláírt és amely tartalmazza az Ön ellátásának és összes kezelésének finanszírozását, cserébe az áthelyezési engedéllyel és azzal a felhatalmazással, amely lehetővé teszi ügyfelem számára, hogy innentől minden Önt érintő ügyben ő járhasson el Ön és gyámja helyett. Most, hogy Ön újra tudatánál van, az érvényességhez az Ön aláírása is szükséges - kopogtatja meg ujjával az említett vonalat és igen, ha megnézed, tényleg ott szerepel édesapád aláírása is, mint gyám, valamint egy másik aláírás, amely a meghatalmazottat jelöli.
A két férfi pedig várja, hogy aláírd és nem úgy néznek ki, mint akik bármilyen más forgatókönyvre nyitottak, választásod tehát nem igazán van. Vagy mégis?
Strea- Admin
- Hozzászólások száma : 2412
Join date : 2013. May. 18.
Karakterlap
Szint: ?
Indikátor: -
Céh: -
Re: [Küldetés] Ébredés - Chancery
by Chancery Pént. Nov. 12 2021, 11:18
Hullámoztam. Persze, ezt a fogalmat sokszor használtam az érzelmeim definiálására régebben is, de sose hittem volna, hogy egy nap mindaz el fog törpülni amellett, amit most érzek. Voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, érdemes felkelni és küzdeni, de sokkal, sokkal több volt az olyan, mikor elmerültem a melankóliában és csak a halált vártam. Nem láttam értelmét az életemnek most, hogy kikerültem az egyetlen világból, ahol élhettem, igazán.
Nem becsültem meg eléggé a SAO-t, és most viselnem kell a következményeit. Vajon ha teljesebb életet éltem volna ott, most jobban érezném magam? Nem valószínű, magamat ismerve.
Minden alkalommal, mikor jött valaki vizsgálni vagy tornáztatni, örömöt és lelkesedést erőltettem magamra, amennyire erőmből tellett, de ha egyedül voltam, csak ültem vagy feküdtem és meredtem magam elé. Nem érdekelt, ha a kamerák figyelnek, de biztos voltam benne, hogy megteszik. Irigyeltem azokat, akik mellettem feküdtek és benne voltak a játékban, rengetegszer elgondolkodtam rajta, vajon kik lehetnek és ismerem-e őket.
Egy önző dög vagyok. Le akartam volna tépni egyikükről a sisakot, hogy visszamehessek, és ilyenkor mindig ökölbe szorult a kezem, majd pár másodperc múlva kiengedtem, gondolatban fejbe kólintva saját magamat. Ez már túlzás. Elvonási tünet.
Sírni és zokogni hetek múlva volt talán először erőm, álmomban. Nem tudom, hogy tényleg dobáltam-e magam az ágyban, vagy sem, csupán az álom maradt meg. Ahogy dörömböltem a céhház kapuján és üvöltöttem, hogy engedjenek be, az ökleim véreztek attól, ahogy végig húztam azt a fán, éreztem a belém fúródó szilánkokat, de csupán az ablakokból rám meredő, érzelemmentes arcok néztek vissza rám; olyanok, akik céhtagok voltak, és akik nem. Senki nem reagált semmire, és én végső kétségbeesésemben az egyik alak ablaka alá szaladtam, próbáltam felugrani hozzá, miközben könyörögtem, rimánkodtam, esdekeltem és ígérgettem neki. Ő viszont csupán szenvtelenül nézett vissza rám, de nem szólalt meg. Tekintetében minden benne volt: "Ugyan, mit képzeltél? Takarodj!"
Én pedig újra és újra elsikoltottam a nevét, amíg fel nem ébredtem.
A látogatók hiányán nem lepődtem meg. Nem igazán voltak barátaim a valóságban, és ha lettek is volna, ennyi idő után már egyikük sem nézett volna felém, hisz én sem tettem feléjük. Mindenki, aki kicsit is számított, vagy a játékban volt, vagy...
Már azon kívül...
Volt egy nap, mikor felkaptam a fejem és a kis művirágra néztem. Bántotta már a szemem a mesterséges fény, napot akartam látni, de tudtam, hogy hiábavaló kérés lenne. Mintha csak most tudatosult volna bennem valami; ha én élek, akkor talán mások is. Talán Kayaba hazudott és mindazok, akik meghaltak, valójában élnek? Anatole, Peter, Lewis, és még ki tudja, hányan...
Annak az ápolónak végül... valóban meséltem. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de muszáj volt kiöntenem a szívem valakinek, még ha korlátokkal is. Tőle mindig kértem mézet; ha sűrűn nyelhettem belőle egy kis kanállal, akkor képes voltam beszélni, minden alkalommal kicsit többet, de sose jutottam a meséim végére. Mindig, ha beszélhettem, úgy éreztem magam, mintha odébb tolnám a melankólia sötétségét és kicsit élhetek, kicsit lehetek vidám. Meséltem neki az első napjaimról, mikor Norm kikelt. Mikor megismertem Yuichit, és a legjobb barátom lett. Az első párbajomról az arénában. Amikor csatlakoztam a céhhez, Peterről, a könyvtáramról, majd a frontról, az első csatáimról, a macskámról. Annyi történet volt, hogy rájöttem, nem fogom tudni őket végig mesélni. Egy nap, valahol a vége felé, elárultam neki azt is, hogy van egy valaki, aki rettentően hiányzik. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, mikor rágondoltam, és láttam rajta, hogy rögtön rájött arra, amit én magamnak is tagadtam. Hogy honnan is fúj az a bizonyos szél. Nem mondtam ki, csupán összeszorítottam a kezeimet az ölemben.
Vissza akarok menni, legfőképpen Őhozzá. Ha másért nem is, de hogy összekócolhassam azt a rakoncátlan szőke haját és én kínálhassam meg egy kis sütivel, bocsánatkérésképp, amiért "meghaltam".
Mindig kicsit megrezzenek, mikor az eredeti nevemet hallom. Csak magamban sistergem, hogy "Chancery", de nem mondom ki hangosan. Az a név nem hivatalos, nem vehetem fel, és el kell fogadjam, hogy vége van már. A botra támaszkodva igyekszem az asztalhoz, nem akarom őket nagyon megváratni, de hála annak, hogy nem igazán igyekeztem magamtól erősödni, nem vagyok a helyzet magaslatán. A fejem egyre jobban nyom a mesterséges fénytől, szinte már a bőröm is sikít, hogy napot akar, meleget, természetes levegőt. Nem kell leülnöm ahhoz, hogy tudjam, most valami hivatalos dolog fog következni, amihez általában nem értek; ilyen esetben annak idején apámékat vagy anyám családját kértem, hogy segítsenek.
A papírt bámulom, miközben a férfi beszél, de jelentősen leegyszerűsíti a dolgot. Ámbár tudom jól, hogy minden szerződés alfája és omegája az, hogy az ember semmit ne írjon alá azelőtt, hogy el ne olvasná.
-... Gyorsan átfutom...
Rebegem halkan, ahogy a papírok felé nyúlok. Ha közbeszólnának, ellenkeznének, az már elég gyanúra adna okot. Visszalapozok az első oldalra, és olvasni kezdek, minden szóra rákoncentrálva, próbálva értelmezni a mondatokat. Kicsit megdermedek ámbár, mikor egy hang mégis megszólal a fejemben;
~Sokat tanultál odabent. Nagyon helyes.
Nem pont Álomkelőé, de hasonlít rá. Talán kezdek megőrülni a hiányuktól... vagy csak a saját lelkiismeretem szólalt meg. Nyelvemmel megnedvesítem az ajkaimat, majd folytatom az olvasást. Mire a végére érek, nagyjából összerakom magamban a képet.
Valamilyen módon elérték, hogy apám kvázi lemondjon rólam. A fickó, aki elméletileg szóban forog, itt állhat a hátam mögött. Megfordulok, hogy felnézhessek rá, majd vissza a szmokingos felé.
-Tehát ha jól fordítom le... a szabad akaratomról kéne lemondjak?
~Mert azt leshetik.
Nem becsültem meg eléggé a SAO-t, és most viselnem kell a következményeit. Vajon ha teljesebb életet éltem volna ott, most jobban érezném magam? Nem valószínű, magamat ismerve.
Minden alkalommal, mikor jött valaki vizsgálni vagy tornáztatni, örömöt és lelkesedést erőltettem magamra, amennyire erőmből tellett, de ha egyedül voltam, csak ültem vagy feküdtem és meredtem magam elé. Nem érdekelt, ha a kamerák figyelnek, de biztos voltam benne, hogy megteszik. Irigyeltem azokat, akik mellettem feküdtek és benne voltak a játékban, rengetegszer elgondolkodtam rajta, vajon kik lehetnek és ismerem-e őket.
Egy önző dög vagyok. Le akartam volna tépni egyikükről a sisakot, hogy visszamehessek, és ilyenkor mindig ökölbe szorult a kezem, majd pár másodperc múlva kiengedtem, gondolatban fejbe kólintva saját magamat. Ez már túlzás. Elvonási tünet.
Sírni és zokogni hetek múlva volt talán először erőm, álmomban. Nem tudom, hogy tényleg dobáltam-e magam az ágyban, vagy sem, csupán az álom maradt meg. Ahogy dörömböltem a céhház kapuján és üvöltöttem, hogy engedjenek be, az ökleim véreztek attól, ahogy végig húztam azt a fán, éreztem a belém fúródó szilánkokat, de csupán az ablakokból rám meredő, érzelemmentes arcok néztek vissza rám; olyanok, akik céhtagok voltak, és akik nem. Senki nem reagált semmire, és én végső kétségbeesésemben az egyik alak ablaka alá szaladtam, próbáltam felugrani hozzá, miközben könyörögtem, rimánkodtam, esdekeltem és ígérgettem neki. Ő viszont csupán szenvtelenül nézett vissza rám, de nem szólalt meg. Tekintetében minden benne volt: "Ugyan, mit képzeltél? Takarodj!"
Én pedig újra és újra elsikoltottam a nevét, amíg fel nem ébredtem.
A látogatók hiányán nem lepődtem meg. Nem igazán voltak barátaim a valóságban, és ha lettek is volna, ennyi idő után már egyikük sem nézett volna felém, hisz én sem tettem feléjük. Mindenki, aki kicsit is számított, vagy a játékban volt, vagy...
Már azon kívül...
Volt egy nap, mikor felkaptam a fejem és a kis művirágra néztem. Bántotta már a szemem a mesterséges fény, napot akartam látni, de tudtam, hogy hiábavaló kérés lenne. Mintha csak most tudatosult volna bennem valami; ha én élek, akkor talán mások is. Talán Kayaba hazudott és mindazok, akik meghaltak, valójában élnek? Anatole, Peter, Lewis, és még ki tudja, hányan...
Annak az ápolónak végül... valóban meséltem. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de muszáj volt kiöntenem a szívem valakinek, még ha korlátokkal is. Tőle mindig kértem mézet; ha sűrűn nyelhettem belőle egy kis kanállal, akkor képes voltam beszélni, minden alkalommal kicsit többet, de sose jutottam a meséim végére. Mindig, ha beszélhettem, úgy éreztem magam, mintha odébb tolnám a melankólia sötétségét és kicsit élhetek, kicsit lehetek vidám. Meséltem neki az első napjaimról, mikor Norm kikelt. Mikor megismertem Yuichit, és a legjobb barátom lett. Az első párbajomról az arénában. Amikor csatlakoztam a céhhez, Peterről, a könyvtáramról, majd a frontról, az első csatáimról, a macskámról. Annyi történet volt, hogy rájöttem, nem fogom tudni őket végig mesélni. Egy nap, valahol a vége felé, elárultam neki azt is, hogy van egy valaki, aki rettentően hiányzik. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, mikor rágondoltam, és láttam rajta, hogy rögtön rájött arra, amit én magamnak is tagadtam. Hogy honnan is fúj az a bizonyos szél. Nem mondtam ki, csupán összeszorítottam a kezeimet az ölemben.
Vissza akarok menni, legfőképpen Őhozzá. Ha másért nem is, de hogy összekócolhassam azt a rakoncátlan szőke haját és én kínálhassam meg egy kis sütivel, bocsánatkérésképp, amiért "meghaltam".
Mindig kicsit megrezzenek, mikor az eredeti nevemet hallom. Csak magamban sistergem, hogy "Chancery", de nem mondom ki hangosan. Az a név nem hivatalos, nem vehetem fel, és el kell fogadjam, hogy vége van már. A botra támaszkodva igyekszem az asztalhoz, nem akarom őket nagyon megváratni, de hála annak, hogy nem igazán igyekeztem magamtól erősödni, nem vagyok a helyzet magaslatán. A fejem egyre jobban nyom a mesterséges fénytől, szinte már a bőröm is sikít, hogy napot akar, meleget, természetes levegőt. Nem kell leülnöm ahhoz, hogy tudjam, most valami hivatalos dolog fog következni, amihez általában nem értek; ilyen esetben annak idején apámékat vagy anyám családját kértem, hogy segítsenek.
A papírt bámulom, miközben a férfi beszél, de jelentősen leegyszerűsíti a dolgot. Ámbár tudom jól, hogy minden szerződés alfája és omegája az, hogy az ember semmit ne írjon alá azelőtt, hogy el ne olvasná.
-... Gyorsan átfutom...
Rebegem halkan, ahogy a papírok felé nyúlok. Ha közbeszólnának, ellenkeznének, az már elég gyanúra adna okot. Visszalapozok az első oldalra, és olvasni kezdek, minden szóra rákoncentrálva, próbálva értelmezni a mondatokat. Kicsit megdermedek ámbár, mikor egy hang mégis megszólal a fejemben;
~Sokat tanultál odabent. Nagyon helyes.
Nem pont Álomkelőé, de hasonlít rá. Talán kezdek megőrülni a hiányuktól... vagy csak a saját lelkiismeretem szólalt meg. Nyelvemmel megnedvesítem az ajkaimat, majd folytatom az olvasást. Mire a végére érek, nagyjából összerakom magamban a képet.
Valamilyen módon elérték, hogy apám kvázi lemondjon rólam. A fickó, aki elméletileg szóban forog, itt állhat a hátam mögött. Megfordulok, hogy felnézhessek rá, majd vissza a szmokingos felé.
-Tehát ha jól fordítom le... a szabad akaratomról kéne lemondjak?
~Mert azt leshetik.
Chancery- Állatidomár
- Hozzászólások száma : 2967
Join date : 2013. Apr. 23.
Age : 32
Tartózkodási hely : Itt-ott Aincrad városaiban
Karakterlap
Szint: 23
Indikátor: Zöld
Céh: Unity
Re: [Küldetés] Ébredés - Chancery
by Strea Pént. Nov. 12 2021, 13:54
A veled szemközt ülő férfi ütemes, egyre türelmetlenebb dobolásának hangja kíséri az olvasás folyamatát, valamint a mögötted álló férfi közelsége, amint tenyerét a széked háttámlájára támasztja és ujjait megfeszítve markol arra rá. Nem ellenkeznek és nem is szakítanak meg egyszer sem, ám mire az öt oldalnyi szöveg végére érsz, meglehetősen feszültté válik a légkör, amit a kérdésed sem enyhít túlzottan.
- Pontosan - köhint egyet a szmokingos és a negyedik oldal közepére lapoz - A tizenkettedik bekezdés alapján viszont a szerződés erre vonatkozó része csupán arra az időintervallumra korlátozódik, amíg Ön az elmúlt 7 év és az ébredés utáni felépülés költségeit vissza nem téríti ügyfelem cége részére. A harmadik pontba belefoglalt titoktartási nyilatkozat viszont az Ön egész életére kiterjed, valamint a nyolcas pontban leírtak - újabb lapozás - szerint Önnek a Sword Art Online játék futási ideje alatt kötelessége bármikor a cég rendelkezésére állni, amennyiben ügyfelem úgy kívánja. Leegyszerűsítve a dolgot; a költségrendezés ideje alatt Ön az ügyfelem gyámhatósága alatt áll és nem dönthet szabad akaratából, azután viszont visszatérhet a családjához azzal a feltétellel, hogy semmilyen információt nem ad ki külsős számára az ügyfelem cégének tevékenységéről és bármikor, amikor ügyfelem úgy kívánja, rendelkezésre áll, ha a feladat a SAO játékhoz kapcsolódik.
- Természetesen az eddigi tevékenységei is elszámolásra kerülnek - veszi át a szót a laborköpenyes - Nem feledkeztünk meg a 2028 karácsonyán értünk tett munkájáról sem, az ottani közreműködése pedig jóadagot lecsíp a finanszírozási kötelezettség összegéből. Ha ezen felül részt vesz bizonyos szoftvereink tökéletesítésében és tesztelésében, akár egy-másfél éven belül is letudhatja kötelezettségeit. Arra viszont felhívnám a figyelmét, hogy ezek után számítok Önre, mint cégünk megbízottja a SAO-ban, így egy-egy feladat elvégzéséhez akár vissza is kerülhet a játékba - tájékoztat, majd megigazítja szemüvegét és hátralép a székedtől.
- Amennyiben még így sem kívánja azonnal aláírni ezt, úgy adunk időt az átgondolásra és addigis itt hagyjuk Önnek a szerződést az asztalon. Olvasgassa, ízlelgesse - áll fel végül a szmokingos is és még kivárnak egy kicsit, hogyan döntesz. Ha aláírod, akkor megköszönik az együttműködést és a szerződéssel együtt távoznak, ha pedig nem írod alá, úgy elköszönésképp meghajolnak és a papirost az asztalon hagyva lépnek ki a szobából.
- Pontosan - köhint egyet a szmokingos és a negyedik oldal közepére lapoz - A tizenkettedik bekezdés alapján viszont a szerződés erre vonatkozó része csupán arra az időintervallumra korlátozódik, amíg Ön az elmúlt 7 év és az ébredés utáni felépülés költségeit vissza nem téríti ügyfelem cége részére. A harmadik pontba belefoglalt titoktartási nyilatkozat viszont az Ön egész életére kiterjed, valamint a nyolcas pontban leírtak - újabb lapozás - szerint Önnek a Sword Art Online játék futási ideje alatt kötelessége bármikor a cég rendelkezésére állni, amennyiben ügyfelem úgy kívánja. Leegyszerűsítve a dolgot; a költségrendezés ideje alatt Ön az ügyfelem gyámhatósága alatt áll és nem dönthet szabad akaratából, azután viszont visszatérhet a családjához azzal a feltétellel, hogy semmilyen információt nem ad ki külsős számára az ügyfelem cégének tevékenységéről és bármikor, amikor ügyfelem úgy kívánja, rendelkezésre áll, ha a feladat a SAO játékhoz kapcsolódik.
- Természetesen az eddigi tevékenységei is elszámolásra kerülnek - veszi át a szót a laborköpenyes - Nem feledkeztünk meg a 2028 karácsonyán értünk tett munkájáról sem, az ottani közreműködése pedig jóadagot lecsíp a finanszírozási kötelezettség összegéből. Ha ezen felül részt vesz bizonyos szoftvereink tökéletesítésében és tesztelésében, akár egy-másfél éven belül is letudhatja kötelezettségeit. Arra viszont felhívnám a figyelmét, hogy ezek után számítok Önre, mint cégünk megbízottja a SAO-ban, így egy-egy feladat elvégzéséhez akár vissza is kerülhet a játékba - tájékoztat, majd megigazítja szemüvegét és hátralép a székedtől.
- Amennyiben még így sem kívánja azonnal aláírni ezt, úgy adunk időt az átgondolásra és addigis itt hagyjuk Önnek a szerződést az asztalon. Olvasgassa, ízlelgesse - áll fel végül a szmokingos is és még kivárnak egy kicsit, hogyan döntesz. Ha aláírod, akkor megköszönik az együttműködést és a szerződéssel együtt távoznak, ha pedig nem írod alá, úgy elköszönésképp meghajolnak és a papirost az asztalon hagyva lépnek ki a szobából.
Strea- Admin
- Hozzászólások száma : 2412
Join date : 2013. May. 18.
Karakterlap
Szint: ?
Indikátor: -
Céh: -
Re: [Küldetés] Ébredés - Chancery
by Chancery Kedd Nov. 16 2021, 13:55
Zanzásítva, leegyszerűsítve, de pont azt mondták el, ami apapírokon is állt. Meglepődtem azon, hogy értettem, kristálytisztán, mit szeretnének, ami pedig régen, még a SAO előtt, nem volt rám jellemző. Úgy tűnik... kis gyerekből felnőtt lettem. A lányból nő. Olyan, aki érti, jobban, a világ működését.
Mondhatjuk, egy rabszolgát akarnak belőlem. Bár ez a szerepkör nem áll távol tőlem, a réges-réges Chancery előszeretettel vette fel ezt a titulust annak érdekében, hogy meneküljön a kötelezettségek alól, de most a hányinger kerülget a gondolatára is. A titoktartás miatt nem igazán félek; bárki, aki kicsit is közel áll hozzám, és mesélnék neki, szintén a SAO incidens egy részt vevője, az pedig, hogy a mögöttem álló fickó cége mit csinál, azt valószínű, hogy nem kötném senki orrára.
Maximum egy valakiére... de az már csak a szívem akarata. Az illető, akármennyire is szeretem, valószínűleg nem érez ugyanígy irántam, és alkalmi partnerségen kívül több úgysem lenne soha köztünk. Ám mégis, a lelkem sóvárog még ennek a gondolatára is. Mindig is monogámnak hittem magam, hogy két ember csak egymáséi lehetne, most mégis teljesen másképp gondolom. Nem akarom őt kisajátítani, szeretném, ha élné az életét úgy, ahogy eddig, ahogy neki kényelmes, csak... olykor-olykor egy kis figyelem.
Persze, már pont nyugtatnám magam, hogy ez többet úgysem fog összejönni, mikor a fickó egy mondatára felkapom a fejem. Nem vagyok képes leplezni a meglepetést és a sóvárgást a tekintetemben, érzem. A pulzusom megugrik, az erek szinte lüktetnek a csuklómban és a lábamban, ahogy a szemeibe nézek, hazugság jeleit kutatva. Mint egy szomjazó ember a csap felé, úgy szeretnék közelebb hajolni hozzá.
-Vissza... mehetek?
Kicsit megfordulok, hogy felnézhessek a másikra - a gyámomra, mintha ő megerősíthetné a kérdésre a választ, majd ismét előre fordulok, tekintetem a papírra téved. Most talán félre is érthetik a reakciómat; pedig nem arról van szó, hogy ne akarnék visszamenni. Pont ellenkezőleg. Megrázom kicsit a fejem, keresem a szavakat.
-Vissza akarok menni... minél több időre.
Pillantok fel ismét. Úgy érzem magam, mintha az akaratom egy vadállattá válna, egy megvert, rühes rókává, aki üszkös fogaival harapdálja a fémrácsokat maga körül a szabadulás reményében. Vissza, a játékba. Aincradba. A lebegő kastélyba. Vissza akarok menni, magamhoz ölelni a barátaimat. Ha visszamehetnék, talán még oda is állnék Eiki elé, bevallani neki, amit és ahogy érzek. El akarom neki mondani. Rajta kívül pedig annyi mindent akarok mondani a többieknek is.
-Ne. Várjon...
Emeltem meg a kezem, ahogy távozni készültek, majd sután az ujjaim közé fogtam a tollat. Mindig is rosszul írtam, rosszul tanítottak meg a fogására, de én tudatosan igyekszem átszoktatni magam, persze, kevés sikerrel. És hát, évek óta nem volt így toll a kezemben. A tábla, amit kaptam, jóval egyszerűbb, simulóbb, mint ez, és fejemben ismét átfutok mindent, miközben az utolsó laphoz hajlítom a papírokat.
Tartozom. Le kell rónom. Ez a része bár dühvel önt el és felháborítónak tartom, de amiket ez után megtudtam, semmiséggé teszik a számomra az információt. Nem érdekel, ha tartozásom van, és dolgoznom kell a megfizetésén, ha cserébe visszatérhetek a játékba. "Amíg tart", mondták, tehát nem fog örökké. Nem érdekel.
Aincradban akarok lenni, amíg csak lehet.
A toll hegye a papírhoz ér. Milyen is az aláírásom? Hogy kéne?
A róka vinnyogva dörgöli pofáját a ketrec padlójához. Rám emeli sárga tekintetét, várakozik. Valamiért úgy érzem, valahol hibát követek most el, de tudom, hogy nem lenne szabadulásom. Ha sosem írom alá, kényszerítenének rá, ezen kívül a játékot is örökre elfeledhetném. Legalábbis, gondolom én - megkérdezni már nincs energiám. Én csak szeretnék visszamenni az otthonomba.
-Minél több... időt szeretnék a játékban tölteni. Amennyit csak lehet. Ennyit kérek csupán, még amíg lehet akaratom. Ha ezt megkapom, akkor semmi problémát nem fogok okozni.
Nézek fel rájuk, majd aláírom a papírt és visszatolom az asztal szélére, eléjük. A tekintetembe próbálom a vadállat minden fenyegetését beleszuszakolni; képes lennék valóban lázadni, sőt, akár szabotálni is a munkájukat, még az érte kifizetendő kár sem érdekelne, ha megszegnék a szavukat és nem léphetek vissza a játékba. A szemeimet viszont elárulják a végtagjaim, amik szinte reszketnek, akár a kocsonya, az elfojtott várakozástól. Máris vissza szeretnék menni, pedig tudom, hogy ez nem így lesz, és pihennem kell. Felkészülni, lenyugodni, átgondolni.
De Isten lássa lelkem...
Mondhatjuk, egy rabszolgát akarnak belőlem. Bár ez a szerepkör nem áll távol tőlem, a réges-réges Chancery előszeretettel vette fel ezt a titulust annak érdekében, hogy meneküljön a kötelezettségek alól, de most a hányinger kerülget a gondolatára is. A titoktartás miatt nem igazán félek; bárki, aki kicsit is közel áll hozzám, és mesélnék neki, szintén a SAO incidens egy részt vevője, az pedig, hogy a mögöttem álló fickó cége mit csinál, azt valószínű, hogy nem kötném senki orrára.
Maximum egy valakiére... de az már csak a szívem akarata. Az illető, akármennyire is szeretem, valószínűleg nem érez ugyanígy irántam, és alkalmi partnerségen kívül több úgysem lenne soha köztünk. Ám mégis, a lelkem sóvárog még ennek a gondolatára is. Mindig is monogámnak hittem magam, hogy két ember csak egymáséi lehetne, most mégis teljesen másképp gondolom. Nem akarom őt kisajátítani, szeretném, ha élné az életét úgy, ahogy eddig, ahogy neki kényelmes, csak... olykor-olykor egy kis figyelem.
Persze, már pont nyugtatnám magam, hogy ez többet úgysem fog összejönni, mikor a fickó egy mondatára felkapom a fejem. Nem vagyok képes leplezni a meglepetést és a sóvárgást a tekintetemben, érzem. A pulzusom megugrik, az erek szinte lüktetnek a csuklómban és a lábamban, ahogy a szemeibe nézek, hazugság jeleit kutatva. Mint egy szomjazó ember a csap felé, úgy szeretnék közelebb hajolni hozzá.
-Vissza... mehetek?
Kicsit megfordulok, hogy felnézhessek a másikra - a gyámomra, mintha ő megerősíthetné a kérdésre a választ, majd ismét előre fordulok, tekintetem a papírra téved. Most talán félre is érthetik a reakciómat; pedig nem arról van szó, hogy ne akarnék visszamenni. Pont ellenkezőleg. Megrázom kicsit a fejem, keresem a szavakat.
-Vissza akarok menni... minél több időre.
Pillantok fel ismét. Úgy érzem magam, mintha az akaratom egy vadállattá válna, egy megvert, rühes rókává, aki üszkös fogaival harapdálja a fémrácsokat maga körül a szabadulás reményében. Vissza, a játékba. Aincradba. A lebegő kastélyba. Vissza akarok menni, magamhoz ölelni a barátaimat. Ha visszamehetnék, talán még oda is állnék Eiki elé, bevallani neki, amit és ahogy érzek. El akarom neki mondani. Rajta kívül pedig annyi mindent akarok mondani a többieknek is.
-Ne. Várjon...
Emeltem meg a kezem, ahogy távozni készültek, majd sután az ujjaim közé fogtam a tollat. Mindig is rosszul írtam, rosszul tanítottak meg a fogására, de én tudatosan igyekszem átszoktatni magam, persze, kevés sikerrel. És hát, évek óta nem volt így toll a kezemben. A tábla, amit kaptam, jóval egyszerűbb, simulóbb, mint ez, és fejemben ismét átfutok mindent, miközben az utolsó laphoz hajlítom a papírokat.
Tartozom. Le kell rónom. Ez a része bár dühvel önt el és felháborítónak tartom, de amiket ez után megtudtam, semmiséggé teszik a számomra az információt. Nem érdekel, ha tartozásom van, és dolgoznom kell a megfizetésén, ha cserébe visszatérhetek a játékba. "Amíg tart", mondták, tehát nem fog örökké. Nem érdekel.
Aincradban akarok lenni, amíg csak lehet.
A toll hegye a papírhoz ér. Milyen is az aláírásom? Hogy kéne?
A róka vinnyogva dörgöli pofáját a ketrec padlójához. Rám emeli sárga tekintetét, várakozik. Valamiért úgy érzem, valahol hibát követek most el, de tudom, hogy nem lenne szabadulásom. Ha sosem írom alá, kényszerítenének rá, ezen kívül a játékot is örökre elfeledhetném. Legalábbis, gondolom én - megkérdezni már nincs energiám. Én csak szeretnék visszamenni az otthonomba.
-Minél több... időt szeretnék a játékban tölteni. Amennyit csak lehet. Ennyit kérek csupán, még amíg lehet akaratom. Ha ezt megkapom, akkor semmi problémát nem fogok okozni.
Nézek fel rájuk, majd aláírom a papírt és visszatolom az asztal szélére, eléjük. A tekintetembe próbálom a vadállat minden fenyegetését beleszuszakolni; képes lennék valóban lázadni, sőt, akár szabotálni is a munkájukat, még az érte kifizetendő kár sem érdekelne, ha megszegnék a szavukat és nem léphetek vissza a játékba. A szemeimet viszont elárulják a végtagjaim, amik szinte reszketnek, akár a kocsonya, az elfojtott várakozástól. Máris vissza szeretnék menni, pedig tudom, hogy ez nem így lesz, és pihennem kell. Felkészülni, lenyugodni, átgondolni.
De Isten lássa lelkem...
Chancery- Állatidomár
- Hozzászólások száma : 2967
Join date : 2013. Apr. 23.
Age : 32
Tartózkodási hely : Itt-ott Aincrad városaiban
Karakterlap
Szint: 23
Indikátor: Zöld
Céh: Unity
Re: [Küldetés] Ébredés - Chancery
by Strea Szer. Nov. 17 2021, 10:39
Ha a laborköpenyest nem is, de az ügyvédet meglepi ez a fajta reakció, a vágy egy digitális, hamis világ iránt, arckifejezését viszont hamar rendezni tudja és a maga hivatalos, higgadt módján bólint egyet és türelmesen megvárja, amíg aláírod a papírt.
- Nagyszerű! - mosolyodik el eztán és már fel is markolja a szerződést és megnézi, hogy valóban a te neved szerepel-e ott, ezt pedig egy újabb, elégedett bólintás követi - A továbbiakban az ügyfelem intézi az Ön koordinálását. Én távozom. Jó egészséget - hajol meg és már lép is ki az ajtón.
- Amennyiben ez az óhaja, természetesen a kellő intézkedések után eleget tudunk tenni neki. Átsorolom Önt a tesztelők csoportjába, ám a munka megkezdése előtt még erősödnie kell. Tegyen meg érte mindent, egyen és mozogjon sokat. Amint a Főorvos Úr úgy látja, hogy képes segítség nélkül ellátni magát, már kezdhet is - lép eléd a gyámod is és most először mosolyog rád, igaz elég halványan és távolságtartón. Ezt követően pedig elköszön, enyhén meghajol és ő is elhagyja a szobát.
2030.11.03.
A következő hónapok a kínkeserves rekreációról szólnak. Újra meg kell tanulnod járni, rendesen beszélni, mozogni, sőt, még a mosdót használni is. A gyógytornász napi szinten jár hozzád és az első hónap fejlődése után megjelenik egy pszihológus is, aki sokat hallgat, keveset kérdez és az egy órás foglalkozás alatt legalább hatpercenként néz rá az órájára. A Főorvos kétheti egyszer látogat meg, megfigyeli, hogyan haladsz, felvezet pár adatot a kartonodra, mond pár biztató szót és otthagy. A szervezeted gyengesége miatt az átlagnál lassabban haladtok, de amikor már nem kell megkapaszkodnod ahhoz, hogy pár lépésen túl is összeesés nélkül tudj járni, kivezetnek a folyosóra, ami minden alkalommal üres; a melletted lévő szobák ajtajai szorosan zárva vannak - ahogy egyébként a tied is, ha éppen nincs bent nálad senki.
November elején fordul elő először, hogy kinti, meleg ruhába öltöztetnek, bevezetnek a folyosó végi, egyébként kóddal működő liftbe, amely egy parkolóházba visz. A lift előtt már vár rád egy sötétített üvegű, fekete, modern autó, az utazás pedig nem tart sokáig: egy föld alatti folyosóról kifordulva egy kisebb, belső udvar aszfaltjára kanyarodtok rá és akkor látod meg először a napot, az igazi napot, majd kilenc évnyi várakozás után. A több hónapnyi torna első eredménye, ugyebár, hiszen mostmár egyedül is képes vagy sétálni és igaz ez a két oldalról betonfallal, két oldalról pedig épülettel körbevett, apró udvar nem egy egetrengető dolog, neked mégis sokat jelenthet. A betonfalak alatt egy-egy pad áll, mellette sorban bokrok, középen pedig egy kis, kör alakú virágágyás, amiben így a tél kezdetén árvácskák és krizanténok sorakoznak megannyi színben.
- Maximum fél órát maradunk, de ha fázik vagy nem érzi jól magát, azonnal szóljon - nyitja ki neked az ajtót az eddig a sofőr mellett ülő, mosolygós ápoló és kisegít az autóból.
- Nagyszerű! - mosolyodik el eztán és már fel is markolja a szerződést és megnézi, hogy valóban a te neved szerepel-e ott, ezt pedig egy újabb, elégedett bólintás követi - A továbbiakban az ügyfelem intézi az Ön koordinálását. Én távozom. Jó egészséget - hajol meg és már lép is ki az ajtón.
- Amennyiben ez az óhaja, természetesen a kellő intézkedések után eleget tudunk tenni neki. Átsorolom Önt a tesztelők csoportjába, ám a munka megkezdése előtt még erősödnie kell. Tegyen meg érte mindent, egyen és mozogjon sokat. Amint a Főorvos Úr úgy látja, hogy képes segítség nélkül ellátni magát, már kezdhet is - lép eléd a gyámod is és most először mosolyog rád, igaz elég halványan és távolságtartón. Ezt követően pedig elköszön, enyhén meghajol és ő is elhagyja a szobát.
*
2030.11.03.
A következő hónapok a kínkeserves rekreációról szólnak. Újra meg kell tanulnod járni, rendesen beszélni, mozogni, sőt, még a mosdót használni is. A gyógytornász napi szinten jár hozzád és az első hónap fejlődése után megjelenik egy pszihológus is, aki sokat hallgat, keveset kérdez és az egy órás foglalkozás alatt legalább hatpercenként néz rá az órájára. A Főorvos kétheti egyszer látogat meg, megfigyeli, hogyan haladsz, felvezet pár adatot a kartonodra, mond pár biztató szót és otthagy. A szervezeted gyengesége miatt az átlagnál lassabban haladtok, de amikor már nem kell megkapaszkodnod ahhoz, hogy pár lépésen túl is összeesés nélkül tudj járni, kivezetnek a folyosóra, ami minden alkalommal üres; a melletted lévő szobák ajtajai szorosan zárva vannak - ahogy egyébként a tied is, ha éppen nincs bent nálad senki.
November elején fordul elő először, hogy kinti, meleg ruhába öltöztetnek, bevezetnek a folyosó végi, egyébként kóddal működő liftbe, amely egy parkolóházba visz. A lift előtt már vár rád egy sötétített üvegű, fekete, modern autó, az utazás pedig nem tart sokáig: egy föld alatti folyosóról kifordulva egy kisebb, belső udvar aszfaltjára kanyarodtok rá és akkor látod meg először a napot, az igazi napot, majd kilenc évnyi várakozás után. A több hónapnyi torna első eredménye, ugyebár, hiszen mostmár egyedül is képes vagy sétálni és igaz ez a két oldalról betonfallal, két oldalról pedig épülettel körbevett, apró udvar nem egy egetrengető dolog, neked mégis sokat jelenthet. A betonfalak alatt egy-egy pad áll, mellette sorban bokrok, középen pedig egy kis, kör alakú virágágyás, amiben így a tél kezdetén árvácskák és krizanténok sorakoznak megannyi színben.
- Maximum fél órát maradunk, de ha fázik vagy nem érzi jól magát, azonnal szóljon - nyitja ki neked az ajtót az eddig a sofőr mellett ülő, mosolygós ápoló és kisegít az autóból.
Strea- Admin
- Hozzászólások száma : 2412
Join date : 2013. May. 18.
Karakterlap
Szint: ?
Indikátor: -
Céh: -
Re: [Küldetés] Ébredés - Chancery
by Chancery Hétf. Nov. 22 2021, 13:49
Számoltam a napokat, egy darabig, majd feladtam. Minden alkalommal, mikor felébredtem, minden alkalommal, mikor lefeküdtem, más és más érzelem járt át. Elkezdtem egyre többet beszélni, más az első héten is motyogtam néha magam elé, elképzelt alakoknak, elképzelt szituációkban. A legtöbbször főleg egy embernek beszéltem, és már szinte látni véltem őt, amint az ágyam szélén ül, azzal a tipikus sokat sejtető mosolyával, vágott szemeivel, torzonborz szőke hajával. "Hamarosan láthatlak, ígérem", mondtam neki, ő pedig nevetett, hogy rendben. Sütit és bort ígért, vagy épp felejthetetlen estéket, én pedig biztos voltam benne, hogy így lesz.
Aztán jött a sötétség. A sarkokból indult, alattomosan, a fejem tetejéről kígyózott le, míg végül túl későn eszméltem és teljesen beterített. Olyankor mindazok, akiket magam elé képzeltem, elkezdtek szidni, hogy vissza ne merjek menni közéjük, hogy sokkal szebb és jobb az élet nélkülem. Olyankor zokogtam, volt, hogy sikítottam, gyengén és szakadozottan, míg úgy nem éreztem, hogy szétszakad a torkom és semmi hang nem jön ki belőle. Körmeimet végig húztam az arcom bőrén, a pirosság mindig sokáig megmaradt, amíg a szervezetem nem tárolt el elég vitamint ahhoz, hogy regenerálhassa.
Minden ilyen alkalommal a nap végére eszembe jutott az az átkozott mosoly, és az ígéret, hogy mindent meg fogok tenni a gyógyulásomért. Általában először azért keltem végül fel és győztem le a sötétséget, mert az járt a fejemben, hogy tartozom, adósságom van, amit vissza kell fizetnem. Aztán álmaimban Eiki rendre átölelt, magához húzott és suttogni kezdett. Sütiről, borról, és várakozásról. Éreztem ujjainak érintését a tarkómon, ahogy eltolt magától, de csak azért, hogy a szemembe nézhessen.
A reggelek ilyenkor mindig különösen fájdalmasak voltak. Tenyeremet végig simítottam a matracon és elfintorodtam. Erősnek kell lennem... vissza akarok menni oda. Vannak, akiknek szükségük van rám.
Igenis, hasznos vagyok.
A szürke-fekete macska az egyik fal tövében ülve ilyenkor mindig ásított egyet - neki ez volt az egyetértés jele.
A lift mozgásától kissé megszédülök, de minden erőmet megtartom, hogy ennek ne adhassam jelét. Rettenetesen félek attól, hogy ha megingok és elesek, azt úgy veszik, hogy nem állok készen, visszavisznek és kezdhetjük az egészet elölről. Reménykedésre ad okot, hogy nem kötötték be a szemem, kérdezni pedig nem kérdezek. Már megtanultam a hónapok során, hogy nincs értelme. Eleinte megtettem, érdeklődtem, mikor játszhatok ismét, de egyik alkalommal sem érkezett válasz.
A kocsi illata szinte üde volt az orromnak, ami már teljesen megtelt a szobám egyhangúságával. Az ülések kissé durvább felülete új ingereket küldött az ujjaimon, a bőrömön át az agyamnak, aki szinte szivacsként szívta magába mindezt. Nem tudtam, milyen messzire megyünk, de ahogy kikanyarodtunk és arcomba csapott a fény, szorosan lehunytam a szemeimet. Szinte bántott, égetett, tűvel szúrt meg, a bőröm viszont kinyújtózott és úgy szívta magába, mint szomjazó sivatagi vándor a vizet.
Kellett talán másfél perc is, mire ki mertem résnyire nyitni a szemem. A digitális világhoz, majd a mesterséges fényekhez szokott pupillám jóval később reagált, mint kellett volna, vagy csak maga a szemem nem volt képes feldolgozni ilyen erős fényt, nem tudom. Megfogom az ápoló kardját, ahogy kiszállok a kocsiból, majd elengedem, mikor biztos vagyok benne, hogy megmaradok a talpaimon.
-Köszönöm. -biccentek felé, hogy értem, még egy mosolyt is eleresztek, majd lassan indulok el az egyik pad irányába. Maga a járás már nem újdonság, még ha lassabban is, sokkal, mint régen, most viszont az olykor-olykor feléledő, enyhe szellő is azzal fenyeget, hogy elsodor. Az anyagcserém még csak mostanában kezdte el helyrerázni magát és felgyorsulni - annak idején is olyan gyors volt, hogy nem igazán tudtam hízni, ha szerettem volna, és pár napja már vércseppeket is láttam, bár remélni merem, hogy az első igazi ciklusomat meg se kell várjam, és visszatérhetek a játékba.
A levegő hideg szúrásokkal támadja az arcom, de nem érdekel. Az ég felé fordítom a fejem, félúton a pad felé, megállok, kezeimet kissé széttárom. Bár megmutathatnám ezt most neked, amit látok. Kissé lehunyom a szemem és azt képzelem, hogy mellettem van, és felkuncog az örömtől.
Ha visszatérek a játékba, és a nevét kihúzva fogom találni...
...
Az ébredő sötétség ellen leeresztem a kezeimet és tovább indulok a pad felé. Nem értem, ha ennyire közel van a park, akár sétálhattunk is volna idáig - bár lehet, az sok lett volna. Ahogy a padhoz érek, leülök, és igyekszem nem mutatni, hogy ez a kis táv is mennyire megviselt most. Kifújom a levegőt, a virágok felé fordulok, összekulcsolom a kezeimet és csak nézem őket. A hidegben már nem sok rovar jött beporozni őket, egy kései dongó popóját látom maximum, ahogy meglátogat párat, majd továbbáll. A nap melege és a levegő hűvöse kellemesen, felváltva ostromolja az arcom, ami pillanatok alatt kipirosodik tőlük, de nem bánom.
Dúdolni, énekelni szeretnék, de tudom, milyen az énekhangom, és nem akarom ezzel terrorizálni az ápolót vagy a sofőrt. Felemelem az egyik kezem, kinyújtom az ujjaimat, majd újra összezárom őket. Kicsit tornáztatok, a lábaimat is hol kinyújtom, hol vissza, egyszerre pihentetve és erősítve őket, hogy majd gond nélkül visszamehessek a kocsihoz. A fél óra hamar el fog múlni.
Viszont miért van olyan érzésem, hogy céljuk volt ezzel, hogy idehoztak?
Aztán jött a sötétség. A sarkokból indult, alattomosan, a fejem tetejéről kígyózott le, míg végül túl későn eszméltem és teljesen beterített. Olyankor mindazok, akiket magam elé képzeltem, elkezdtek szidni, hogy vissza ne merjek menni közéjük, hogy sokkal szebb és jobb az élet nélkülem. Olyankor zokogtam, volt, hogy sikítottam, gyengén és szakadozottan, míg úgy nem éreztem, hogy szétszakad a torkom és semmi hang nem jön ki belőle. Körmeimet végig húztam az arcom bőrén, a pirosság mindig sokáig megmaradt, amíg a szervezetem nem tárolt el elég vitamint ahhoz, hogy regenerálhassa.
Minden ilyen alkalommal a nap végére eszembe jutott az az átkozott mosoly, és az ígéret, hogy mindent meg fogok tenni a gyógyulásomért. Általában először azért keltem végül fel és győztem le a sötétséget, mert az járt a fejemben, hogy tartozom, adósságom van, amit vissza kell fizetnem. Aztán álmaimban Eiki rendre átölelt, magához húzott és suttogni kezdett. Sütiről, borról, és várakozásról. Éreztem ujjainak érintését a tarkómon, ahogy eltolt magától, de csak azért, hogy a szemembe nézhessen.
A reggelek ilyenkor mindig különösen fájdalmasak voltak. Tenyeremet végig simítottam a matracon és elfintorodtam. Erősnek kell lennem... vissza akarok menni oda. Vannak, akiknek szükségük van rám.
Igenis, hasznos vagyok.
A szürke-fekete macska az egyik fal tövében ülve ilyenkor mindig ásított egyet - neki ez volt az egyetértés jele.
A lift mozgásától kissé megszédülök, de minden erőmet megtartom, hogy ennek ne adhassam jelét. Rettenetesen félek attól, hogy ha megingok és elesek, azt úgy veszik, hogy nem állok készen, visszavisznek és kezdhetjük az egészet elölről. Reménykedésre ad okot, hogy nem kötötték be a szemem, kérdezni pedig nem kérdezek. Már megtanultam a hónapok során, hogy nincs értelme. Eleinte megtettem, érdeklődtem, mikor játszhatok ismét, de egyik alkalommal sem érkezett válasz.
A kocsi illata szinte üde volt az orromnak, ami már teljesen megtelt a szobám egyhangúságával. Az ülések kissé durvább felülete új ingereket küldött az ujjaimon, a bőrömön át az agyamnak, aki szinte szivacsként szívta magába mindezt. Nem tudtam, milyen messzire megyünk, de ahogy kikanyarodtunk és arcomba csapott a fény, szorosan lehunytam a szemeimet. Szinte bántott, égetett, tűvel szúrt meg, a bőröm viszont kinyújtózott és úgy szívta magába, mint szomjazó sivatagi vándor a vizet.
Kellett talán másfél perc is, mire ki mertem résnyire nyitni a szemem. A digitális világhoz, majd a mesterséges fényekhez szokott pupillám jóval később reagált, mint kellett volna, vagy csak maga a szemem nem volt képes feldolgozni ilyen erős fényt, nem tudom. Megfogom az ápoló kardját, ahogy kiszállok a kocsiból, majd elengedem, mikor biztos vagyok benne, hogy megmaradok a talpaimon.
-Köszönöm. -biccentek felé, hogy értem, még egy mosolyt is eleresztek, majd lassan indulok el az egyik pad irányába. Maga a járás már nem újdonság, még ha lassabban is, sokkal, mint régen, most viszont az olykor-olykor feléledő, enyhe szellő is azzal fenyeget, hogy elsodor. Az anyagcserém még csak mostanában kezdte el helyrerázni magát és felgyorsulni - annak idején is olyan gyors volt, hogy nem igazán tudtam hízni, ha szerettem volna, és pár napja már vércseppeket is láttam, bár remélni merem, hogy az első igazi ciklusomat meg se kell várjam, és visszatérhetek a játékba.
A levegő hideg szúrásokkal támadja az arcom, de nem érdekel. Az ég felé fordítom a fejem, félúton a pad felé, megállok, kezeimet kissé széttárom. Bár megmutathatnám ezt most neked, amit látok. Kissé lehunyom a szemem és azt képzelem, hogy mellettem van, és felkuncog az örömtől.
Ha visszatérek a játékba, és a nevét kihúzva fogom találni...
...
Az ébredő sötétség ellen leeresztem a kezeimet és tovább indulok a pad felé. Nem értem, ha ennyire közel van a park, akár sétálhattunk is volna idáig - bár lehet, az sok lett volna. Ahogy a padhoz érek, leülök, és igyekszem nem mutatni, hogy ez a kis táv is mennyire megviselt most. Kifújom a levegőt, a virágok felé fordulok, összekulcsolom a kezeimet és csak nézem őket. A hidegben már nem sok rovar jött beporozni őket, egy kései dongó popóját látom maximum, ahogy meglátogat párat, majd továbbáll. A nap melege és a levegő hűvöse kellemesen, felváltva ostromolja az arcom, ami pillanatok alatt kipirosodik tőlük, de nem bánom.
Dúdolni, énekelni szeretnék, de tudom, milyen az énekhangom, és nem akarom ezzel terrorizálni az ápolót vagy a sofőrt. Felemelem az egyik kezem, kinyújtom az ujjaimat, majd újra összezárom őket. Kicsit tornáztatok, a lábaimat is hol kinyújtom, hol vissza, egyszerre pihentetve és erősítve őket, hogy majd gond nélkül visszamehessek a kocsihoz. A fél óra hamar el fog múlni.
Viszont miért van olyan érzésem, hogy céljuk volt ezzel, hogy idehoztak?
Chancery- Állatidomár
- Hozzászólások száma : 2967
Join date : 2013. Apr. 23.
Age : 32
Tartózkodási hely : Itt-ott Aincrad városaiban
Karakterlap
Szint: 23
Indikátor: Zöld
Céh: Unity
Re: [Küldetés] Ébredés - Chancery
by Strea Kedd Jan. 04 2022, 09:09
Természetesen, mint minden, az is okkal történik, hogy idehoztak, ám céljuk ezúttal egészen egyszerű: a friss levegő, a mozgás a szabadban mind a gyógyulásodat gyorsítják és ahogyan telik múlik az idő, már majdnem minden másnap kijöhetsz ide, egyre hosszabb és hosszabb ideig. A sétákat is egyre jobban bírod, az erőd is kezd visszatérni és végül, egy nyári napon megtörténik az, amit eddig vártál: a főorvos áldását adja a munkád megkezdésére.
2031.07.16.
- Remélem készen áll - nyújtja feléd az egyik fehér köpenyes asszisztens az AmuSphere-t, ám mielőtt még nagyon beleélhetnéd magad a dologba, tájékoztatnak arról is, hogy a virtuális világ, amelybe épp belépni készülsz, csupán egy tesztprogram. A melletted lévő ágyon egy mondhatni elég unott arcú japán üldögél, kezében szintén sisak; ő lesz a társad a teszt során. ... és hogy mit is tesztelnek tulajdonképp? Azt most sem kötik az orrodra.
A vizsgálati terem, ahol vagytok, letisztult és modern berendezésekkel van tele, a falon hangszóró, előttetek sötétített üveg, aminek másik oldalán szinte biztos vagy benne, hogy figyelnek téged. A sisak már a fejeden, a belépéshez szükséges két szó pedig egyértelmű, ugye? Vagy emlékeztetniük kell? Induljon hát az első próba!
Egy egyszerű, végtelen, füves mező. Egészen hasonlít a Sword Art Arany legelőihez, de azért mégsem teljesen ugyanaz. A feladatod pedig nem bonyolult: egyelőre csak kalandoznod kell, sétálni, megérinteni dolgokat; mintha az első tesztelője lennél egy most összerakott kódsornak - ami persze nem teljesen tökéletes. Itt-ott hibákra bukkansz, a melletted sétáló fazon pedig látszólag sokkal inkább a kabátzsebébe beleprogramozott üveg piával van elfoglalva, mint veled, de azért néha vet rád egy-egy furcsa pillantást. Mintha ismerős lennél neki és ő is neked... de hogy honnan? A férfi nem igazán érzi szükségét, hogy bemutatkozzon.
2031.07.16.
- Remélem készen áll - nyújtja feléd az egyik fehér köpenyes asszisztens az AmuSphere-t, ám mielőtt még nagyon beleélhetnéd magad a dologba, tájékoztatnak arról is, hogy a virtuális világ, amelybe épp belépni készülsz, csupán egy tesztprogram. A melletted lévő ágyon egy mondhatni elég unott arcú japán üldögél, kezében szintén sisak; ő lesz a társad a teszt során. ... és hogy mit is tesztelnek tulajdonképp? Azt most sem kötik az orrodra.
A vizsgálati terem, ahol vagytok, letisztult és modern berendezésekkel van tele, a falon hangszóró, előttetek sötétített üveg, aminek másik oldalán szinte biztos vagy benne, hogy figyelnek téged. A sisak már a fejeden, a belépéshez szükséges két szó pedig egyértelmű, ugye? Vagy emlékeztetniük kell? Induljon hát az első próba!
Egy egyszerű, végtelen, füves mező. Egészen hasonlít a Sword Art Arany legelőihez, de azért mégsem teljesen ugyanaz. A feladatod pedig nem bonyolult: egyelőre csak kalandoznod kell, sétálni, megérinteni dolgokat; mintha az első tesztelője lennél egy most összerakott kódsornak - ami persze nem teljesen tökéletes. Itt-ott hibákra bukkansz, a melletted sétáló fazon pedig látszólag sokkal inkább a kabátzsebébe beleprogramozott üveg piával van elfoglalva, mint veled, de azért néha vet rád egy-egy furcsa pillantást. Mintha ismerős lennél neki és ő is neked... de hogy honnan? A férfi nem igazán érzi szükségét, hogy bemutatkozzon.
Strea- Admin
- Hozzászólások száma : 2412
Join date : 2013. May. 18.
Karakterlap
Szint: ?
Indikátor: -
Céh: -
Re: [Küldetés] Ébredés - Chancery
by Chancery Csüt. Jan. 06 2022, 10:56
Nincs kedvenc évszakom. Esetleg rangsorolni tudom őket, de nincs olyan, ami kifejezetten kiemelkedne vagy gyűlöletesebb lenne a számomra a többinél. Nos, a tél pont nem a kedveltebbek közé tartozik, viszont megvan a szépsége, ami miatt mégis okot ad arra, hogy imádjam. A hideg, ami szinte lándzsákkal ostromolja az arcom, élénkítő az elmém számára és elkergeti azokat az árnyakat, amik végig kísértettek eddig az életemben. Mikor leesik a hó egy kis időre, még apró hóembert és hómacskát is gyúrok, persze ha valamelyik ápolónak kedve lenne csatlakozni, örömmel fogadom. Kezdem meglátni a szépséget a valódi világban is, de a szívem szakadatlanul húz vissza arra a helyre, ahova tartozom.
Milyen szép is lenne úgy élni, hogy szabadon ki-be járhatunk Aincrad és a valóság között.
Mire eljön a tavasz, úgy érzem, összeszedtem magam, de nem vitatkozom az orvosokkal. A vizsgálatok rutinná, már-már szertartássá válnak, a mozdulataim határozottak és mindig ugyanazok, a hangom visszatért, és ahogy az időjárás melegszik, úgy a torkom is egyre kevésbé fenyeget azzal, hogy begyullad. Az immunrendszerem visszatért régi valójához, és állja az esetleges bacilusok támadásait, már ha vannak egyáltalán ebben a steril környezetben. Az erős ellenálló képességemre, hogy ritkán voltam beteg, mindig is büszke voltam. Évente-kétévente talán lerobbantam komolyabban, és ennyi.
Saját magammal szemben is egyre többször nyertem meg csatákat. Biztos voltam benne, hogy mire visszatérek oda, már minden teljesen más lesz. Talán a frontra se mehetek majd vissza, mert olyan magas szintre jutottak a többiek, amit nem érhetek el. A céh bizonyára felvett egy új külcsínt, új szokásokat, új vezetőséggel. Álomkelőt se valószínű, hogy visszakaphatom, ahogy Norm is örökre elhagyott annak idején. Eiki bizonyára már a sokadik kapcsolatában él boldogan és engem már rég elfelejtett. Mégis mosolyogva dőlök hátra az ágyban, karjaimat széttárva, és bámulom a plafont, mert öröm tölt el. Öröm amiatt, hogy remélhetőleg mindenki rendben van odaát, egészségben, békességben.
Nem hagyom, hogy a kósza fekete gondolat, miszerint engem senki nem vár vissza, eluralkodjon rajtam. Erélyesen rászólok: "Nem!", és eltakarodik, fülét-farkát behúzva. Vissza fogok menni, és további örömeket akarok magammal vinni. Segíteni, akinek csak tudok, legyen az felszerelés megszerzése vagy csak egy kávé közös megivása.
---
-Túlságosan is. Köszönöm.
Széles, boldog mosollyal biccentettem az asszisztens felé, ahogy átvettem a sisakot. Ujjaim lágyan ölelték körbe a kis szerkezetet, és nem érdekelt, hogy első körben nem Aincradba fogunk menni. Megértettem a döntésüket, és őszintén, jónak is gondoltam. Kicsit több, mint egy éve már, hogy játékon kívül vagyok, ismét meg kell szokjam a digitális világ működését és látványát. Bár jó lett volna, ha a szülinapomkor engednek vissza... de örülni kell annak is, ami megadatott.
Mikor minden és mindenki készen áll, felveszem a sisakot. Elmosolyodom, átadom magam az érzésnek, hogy körbeöleli a fejem, ismét. Úgy érzem magam, mintha most ülnék a hazafelé tartó vonaton, majd elhelyezkedem, és mikor biztos vagyok abban, hogy minden rendben, kimondom a várva várt szavakat. Nem szabad türelmetlennek lennem, mert ha valami baj történik, akkor azzal csak a várakozást hosszabbítom meg. Jobb biztosra menni.
Már-már eufórikus, mikor kinyitom a szemem és meglátom a füvet a lábaim alatt. Olyan cipőt, ami nem volt az imént rajtam, és ahogy feljebb emelem a fejem, szinte beleszédülök a látványba. Igen, tudom, hogy ez még nem az otthonom, de kísértetiesen hasonlít, és érzem, ahogy könnyek szöknek a szemembe az örömtől. A szívem összeszorul, egyik kezemet a mellkasomra csúsztatom és kicsit megrázom a fejem.
-Semmi bajom ám, csak elérzékenyültem.
Mosolygok, szavaimat főleg a doktorok felé címezve odakint. Tudom, hogy néznek, hogy figyelnek, és szeretném megnyugtatni őket, hogy a szívritmusom nem hiba vagy pánik miatt ugrott most meg. Próbaképp kicsit megrázom a végtagjaimat, de úgy érzem, minden rendben, és a kinti testem mozdulatlan maradt, majd mivel semmi jelzés nem érkezik, hogy baj lenne, elnevetem magam és karjaimat széttárva előre szaladok pár métert. Érzem, ahogy a szél az arcomba vág, ahogy meglegyinti a hajam, érzem a melegség illatát.
-Ez gyönyörű!
Kiáltom el magam, ahogy megperdülök magam körül, majd megállok és mélyet szippantok a levegőből. Dolgoznom kéne most, ennyit hagytam magamnak, hogy kiélhessem a pillanatot. A társamra pillantok és biccentek neki.
-Akkor dologra!
Rikkantom el magam, majd megfordulok és afféle munkához látok. Leguggolok, kezemet végig simítom a füvön, de a textúra és annak reakciója is teljesen tökéletes. Majd ideje célba venni a fákat és a kicsit odébb látható kis házikót is talán.
Nem tudnám megmondani, hogy ismerős-e a fickó vagy sem, igazából. Az arc- és névmemóriám sose volt a legjobb, és érzem, hogy találkoztunk már. Nos, ha ez így volt, vannak ötleteim, hogy hol történhettek, és ettől megint mosolyogni támad kedvem, de nem fűzök hozzá megjegyzést. Elméletileg ő most egyfajta felvigyázóm, idősebbnek is tűnik nálam annak ellenére, hogy idén beléptem a harmadik x-be. Ha ő nem mutatkozott be, annak oka van, én pedig nem fogom firtatni, hogy mi lehet az. Ki-ki most törődik a saját dolgával; gondolom, ő engem figyel, én pedig a hibákat próbálom feltárni. Vannak teóriáim, miért is kell ezt csinálnom, de pont, mint a fickó kiléte esetén, most sem akarok ezzel többet törődni a kelleténél. Tartozom ezeknek az embereknek, én pedig leróvom azt.
Milyen szép is lenne úgy élni, hogy szabadon ki-be járhatunk Aincrad és a valóság között.
Mire eljön a tavasz, úgy érzem, összeszedtem magam, de nem vitatkozom az orvosokkal. A vizsgálatok rutinná, már-már szertartássá válnak, a mozdulataim határozottak és mindig ugyanazok, a hangom visszatért, és ahogy az időjárás melegszik, úgy a torkom is egyre kevésbé fenyeget azzal, hogy begyullad. Az immunrendszerem visszatért régi valójához, és állja az esetleges bacilusok támadásait, már ha vannak egyáltalán ebben a steril környezetben. Az erős ellenálló képességemre, hogy ritkán voltam beteg, mindig is büszke voltam. Évente-kétévente talán lerobbantam komolyabban, és ennyi.
Saját magammal szemben is egyre többször nyertem meg csatákat. Biztos voltam benne, hogy mire visszatérek oda, már minden teljesen más lesz. Talán a frontra se mehetek majd vissza, mert olyan magas szintre jutottak a többiek, amit nem érhetek el. A céh bizonyára felvett egy új külcsínt, új szokásokat, új vezetőséggel. Álomkelőt se valószínű, hogy visszakaphatom, ahogy Norm is örökre elhagyott annak idején. Eiki bizonyára már a sokadik kapcsolatában él boldogan és engem már rég elfelejtett. Mégis mosolyogva dőlök hátra az ágyban, karjaimat széttárva, és bámulom a plafont, mert öröm tölt el. Öröm amiatt, hogy remélhetőleg mindenki rendben van odaát, egészségben, békességben.
Nem hagyom, hogy a kósza fekete gondolat, miszerint engem senki nem vár vissza, eluralkodjon rajtam. Erélyesen rászólok: "Nem!", és eltakarodik, fülét-farkát behúzva. Vissza fogok menni, és további örömeket akarok magammal vinni. Segíteni, akinek csak tudok, legyen az felszerelés megszerzése vagy csak egy kávé közös megivása.
---
-Túlságosan is. Köszönöm.
Széles, boldog mosollyal biccentettem az asszisztens felé, ahogy átvettem a sisakot. Ujjaim lágyan ölelték körbe a kis szerkezetet, és nem érdekelt, hogy első körben nem Aincradba fogunk menni. Megértettem a döntésüket, és őszintén, jónak is gondoltam. Kicsit több, mint egy éve már, hogy játékon kívül vagyok, ismét meg kell szokjam a digitális világ működését és látványát. Bár jó lett volna, ha a szülinapomkor engednek vissza... de örülni kell annak is, ami megadatott.
Mikor minden és mindenki készen áll, felveszem a sisakot. Elmosolyodom, átadom magam az érzésnek, hogy körbeöleli a fejem, ismét. Úgy érzem magam, mintha most ülnék a hazafelé tartó vonaton, majd elhelyezkedem, és mikor biztos vagyok abban, hogy minden rendben, kimondom a várva várt szavakat. Nem szabad türelmetlennek lennem, mert ha valami baj történik, akkor azzal csak a várakozást hosszabbítom meg. Jobb biztosra menni.
Már-már eufórikus, mikor kinyitom a szemem és meglátom a füvet a lábaim alatt. Olyan cipőt, ami nem volt az imént rajtam, és ahogy feljebb emelem a fejem, szinte beleszédülök a látványba. Igen, tudom, hogy ez még nem az otthonom, de kísértetiesen hasonlít, és érzem, ahogy könnyek szöknek a szemembe az örömtől. A szívem összeszorul, egyik kezemet a mellkasomra csúsztatom és kicsit megrázom a fejem.
-Semmi bajom ám, csak elérzékenyültem.
Mosolygok, szavaimat főleg a doktorok felé címezve odakint. Tudom, hogy néznek, hogy figyelnek, és szeretném megnyugtatni őket, hogy a szívritmusom nem hiba vagy pánik miatt ugrott most meg. Próbaképp kicsit megrázom a végtagjaimat, de úgy érzem, minden rendben, és a kinti testem mozdulatlan maradt, majd mivel semmi jelzés nem érkezik, hogy baj lenne, elnevetem magam és karjaimat széttárva előre szaladok pár métert. Érzem, ahogy a szél az arcomba vág, ahogy meglegyinti a hajam, érzem a melegség illatát.
-Ez gyönyörű!
Kiáltom el magam, ahogy megperdülök magam körül, majd megállok és mélyet szippantok a levegőből. Dolgoznom kéne most, ennyit hagytam magamnak, hogy kiélhessem a pillanatot. A társamra pillantok és biccentek neki.
-Akkor dologra!
Rikkantom el magam, majd megfordulok és afféle munkához látok. Leguggolok, kezemet végig simítom a füvön, de a textúra és annak reakciója is teljesen tökéletes. Majd ideje célba venni a fákat és a kicsit odébb látható kis házikót is talán.
Nem tudnám megmondani, hogy ismerős-e a fickó vagy sem, igazából. Az arc- és névmemóriám sose volt a legjobb, és érzem, hogy találkoztunk már. Nos, ha ez így volt, vannak ötleteim, hogy hol történhettek, és ettől megint mosolyogni támad kedvem, de nem fűzök hozzá megjegyzést. Elméletileg ő most egyfajta felvigyázóm, idősebbnek is tűnik nálam annak ellenére, hogy idén beléptem a harmadik x-be. Ha ő nem mutatkozott be, annak oka van, én pedig nem fogom firtatni, hogy mi lehet az. Ki-ki most törődik a saját dolgával; gondolom, ő engem figyel, én pedig a hibákat próbálom feltárni. Vannak teóriáim, miért is kell ezt csinálnom, de pont, mint a fickó kiléte esetén, most sem akarok ezzel többet törődni a kelleténél. Tartozom ezeknek az embereknek, én pedig leróvom azt.
Chancery- Állatidomár
- Hozzászólások száma : 2967
Join date : 2013. Apr. 23.
Age : 32
Tartózkodási hely : Itt-ott Aincrad városaiban
Karakterlap
Szint: 23
Indikátor: Zöld
Céh: Unity
Re: [Küldetés] Ébredés - Chancery
by Strea Pént. Jan. 07 2022, 09:55
Ez a teszt pedig csak az első volt a sok közül. Mivel a munkatársaid és főnökeid látják, hogy otthonosan mozogsz a virtuális világban, egyre bonyolultabb feladatokat kapsz, egy késő őszi napon pedig azon kapod magad, hogy a kezedbe nyomnak egy valódi játékot, Alfheim Online a neve. Egészen... hasonlít a Sword Art-hoz, csak itt vannak szárnyaid és tudsz repülni is. Mint ahogy azt tudatják veled, ez egy jópár éve létező játék, ami engedi a kilogolást és amellett, hogy meglehetősen népszerű, valami köze van a SAO-hoz, bár hogy egészen pontosan mi, azt még nem derítették ki. Talán pont a te játékodnak hála lesznek képesek rá, ugyanis el kell töltened ott egy napot. Egy teljes napot. Nosza, irány akkor karaktert alkotni!
Hogy miként is telik el az a bizonyos nap odabent, azt csak te tudhatod, mindenesetre amikor végül a megadott időpontban kilogolsz, úgy tűnik a főorvos elégedett a szervezeted állapotával és másnap reggel a kedves ápoló is biztató mosollyal súgja oda, hogy "Már nincs messze".
2031.12.20.
A munkaidő reggel 8-kor kezdődik, most azonban valami más: amikor belépsz a terembe és magadra teszed a sisakot, megjelenik az ágy mellett a gondviselőd, pedig legalább fél éve nem láttad már. Egy ideig az okostelefonját nyomkodja, majd rád pillant és kimond egy címet, várossal, irányítószámmal, utcanévvel és házszámmal.
- Itt lakik, ugye? - kérdezi, majd igenlő válasz esetén bólint - Ma van az utolsó fizetetlen munkanapja. Nem szóltunk előre, hogy ne izgassa fel magát rajta túlságosan. Ha végzett, kérem fáradjon be az irodámba; az urak majd mutatják az utat - int két férfi felé, majd sok szerencsét kíván a mai munkához, elköszön és otthagy téged. Amikor pedig behunyod a szemed és elindítod a játékot, egészen biztosan az Alfheimre számítasz, de ezúttal egy másik felirat fogad: "Sword Art Online" - olvasod ki a betűket, a karakterneved és a jelszavad pedig automatikusan kitöltődik; úgy tűnik, már bekalibrálták azokat a rendszerbe. Ám mielőtt beleélhetnéd magad a helyzetbe, a betöltés félúton megakad, nemsokára pedig fel is ugrik előtted egy panel, amely tudatja veled, hogy a karakteredet adatvesztés miatt a program nem tudja helyreállítani. Majd a világ elsötétül és újra a teremben találod magad, a valóságban.
A hiba okára bő fél óra múlva derül fény: egy "Afton" nevű karakter kapta meg a szintedet és a petet, valamint több itemedet is, így ha szeretnéd vissza a karakteredet, "Chanceryt", úgy meg tudják oldani, de lv1-en fogsz kezdeni vele. Ha pedig beleegyezel ebbe, az IT főnöke biztosít felőle, hogy pár napon belül megoldják, majd a két japán férfi elvezet a gondviselődhöz, aki szigorú arccal, de azért rejtett jókedvvel fogad téged és tol eléd egy újabb szerződést. Ez már jóval rövidebb az előzőnél: az általad korábban aláírt szerződést bontja fel; egyedül a titoktartási kötelezettség és a munkaszerződés marad, amit ez a papiros részletez ki, de sok újat nem tudsz meg belőle. Természetesen senkinek sem beszélhetsz semmiről, ami az ébredésed után történt, valamint továbbra is az alkalmazottjuk maradsz, ám mostmár fizetést is kapsz, mint minden rendes állampolgár.
- A csomagjait már összepakolták. A kocsi az alagsorban várja - mondja még, majd feláll és a kezedbe nyom egy telefont - Mindig tartsa magánál, feltöltött állapotban. Ezen fogjuk keresni, de csak az ünnepek után; addig pihenjen és erősödjön - mondja, majd kinyitja neked az ajtót és mosolyogva az utadra bocsát.
- Boldog Karácsonyt Önnek és a családjának is! - hallod még, pár óra múlva pedig, kiszállva a fekete autóból ott találod magad a havas, fényfüzérekkel és hóemberekkel tarkított utcán. A szomszéd ház ablakából karácsonyi zenét fúj feléd a szellő, a bejárati ajtó pedig hamarosan kinyílik. Otthon vagy. Végre hazaértél.
Hogy miként is telik el az a bizonyos nap odabent, azt csak te tudhatod, mindenesetre amikor végül a megadott időpontban kilogolsz, úgy tűnik a főorvos elégedett a szervezeted állapotával és másnap reggel a kedves ápoló is biztató mosollyal súgja oda, hogy "Már nincs messze".
2031.12.20.
A munkaidő reggel 8-kor kezdődik, most azonban valami más: amikor belépsz a terembe és magadra teszed a sisakot, megjelenik az ágy mellett a gondviselőd, pedig legalább fél éve nem láttad már. Egy ideig az okostelefonját nyomkodja, majd rád pillant és kimond egy címet, várossal, irányítószámmal, utcanévvel és házszámmal.
- Itt lakik, ugye? - kérdezi, majd igenlő válasz esetén bólint - Ma van az utolsó fizetetlen munkanapja. Nem szóltunk előre, hogy ne izgassa fel magát rajta túlságosan. Ha végzett, kérem fáradjon be az irodámba; az urak majd mutatják az utat - int két férfi felé, majd sok szerencsét kíván a mai munkához, elköszön és otthagy téged. Amikor pedig behunyod a szemed és elindítod a játékot, egészen biztosan az Alfheimre számítasz, de ezúttal egy másik felirat fogad: "Sword Art Online" - olvasod ki a betűket, a karakterneved és a jelszavad pedig automatikusan kitöltődik; úgy tűnik, már bekalibrálták azokat a rendszerbe. Ám mielőtt beleélhetnéd magad a helyzetbe, a betöltés félúton megakad, nemsokára pedig fel is ugrik előtted egy panel, amely tudatja veled, hogy a karakteredet adatvesztés miatt a program nem tudja helyreállítani. Majd a világ elsötétül és újra a teremben találod magad, a valóságban.
A hiba okára bő fél óra múlva derül fény: egy "Afton" nevű karakter kapta meg a szintedet és a petet, valamint több itemedet is, így ha szeretnéd vissza a karakteredet, "Chanceryt", úgy meg tudják oldani, de lv1-en fogsz kezdeni vele. Ha pedig beleegyezel ebbe, az IT főnöke biztosít felőle, hogy pár napon belül megoldják, majd a két japán férfi elvezet a gondviselődhöz, aki szigorú arccal, de azért rejtett jókedvvel fogad téged és tol eléd egy újabb szerződést. Ez már jóval rövidebb az előzőnél: az általad korábban aláírt szerződést bontja fel; egyedül a titoktartási kötelezettség és a munkaszerződés marad, amit ez a papiros részletez ki, de sok újat nem tudsz meg belőle. Természetesen senkinek sem beszélhetsz semmiről, ami az ébredésed után történt, valamint továbbra is az alkalmazottjuk maradsz, ám mostmár fizetést is kapsz, mint minden rendes állampolgár.
- A csomagjait már összepakolták. A kocsi az alagsorban várja - mondja még, majd feláll és a kezedbe nyom egy telefont - Mindig tartsa magánál, feltöltött állapotban. Ezen fogjuk keresni, de csak az ünnepek után; addig pihenjen és erősödjön - mondja, majd kinyitja neked az ajtót és mosolyogva az utadra bocsát.
- Boldog Karácsonyt Önnek és a családjának is! - hallod még, pár óra múlva pedig, kiszállva a fekete autóból ott találod magad a havas, fényfüzérekkel és hóemberekkel tarkított utcán. A szomszéd ház ablakából karácsonyi zenét fúj feléd a szellő, a bejárati ajtó pedig hamarosan kinyílik. Otthon vagy. Végre hazaértél.
Strea- Admin
- Hozzászólások száma : 2412
Join date : 2013. May. 18.
Karakterlap
Szint: ?
Indikátor: -
Céh: -
Re: [Küldetés] Ébredés - Chancery
by Chancery Pént. Jan. 07 2022, 13:25
-...Alfheim?
Kissé döbbenten pillantok a címképernyőre. valahol a mellkasom összeszorul; olyasvalaki jutott eszembe, akit régen ismertem. Aki otthonosan mozgott az északi mitológia világában, annyira legalább, mint én, ha nem jobban. Vajon a farkassal mi történhetett?
Persze már a játék első pillanataiban látom, hogy a cím kissé félrevezető és nincs sok köze - legalábbis eleinte - a mitológiához. Ellenben a gondolat, hogy repülhetek, eltölt némi izgatottsággal, bár a vágyat, hogy visszatérjek a helyemre, nem tudja ez sem helyettesíteni. Persze a karakteralkotásnál nem kell sokat gondolkodnom, bár elővigyázatosságból nem használom a régi karakternevemet, nehogy zűrt keverjek vele. "Anitsirk" így egy cait sith-ként, halovány zöld, rövid hajjal, vágott sárga szemekkel kerül be.
Ahogy elindul a játék, szinte érzem az ismerős pezsgést. Ahogy elérek az első játékosok lakta területre, a szívem szinte elképed a látványra. Ezek a játékosok szabadon járhatnak ki-be. Kissé összeszorul a lelkem, hisz bár megadatott volna ez a számunkra is odaát... na de talán jobb, ha örülök annak, ami megadatott. Az Alfheim már hasonlít a régi életemhez; talán pont azért is hoztak be ide, hogy visszaszokjak a SAO irányításához. Megígérték, hogy visszamehetek oda, nem hiszem már, ennyi idő után, hogy ne tartanák be egy nap. Persze meglehet, hogy egyszerűen csak naív vagyok és hiszékeny... ezt megkaptam már sokszor. Valahogy mégsem tud most érdekelni mások véleménye. Talán ha elég erősen hiszek, meg fog történni, amire vágyom.
---
Az utolsó fizetetlen munkanap?
Nem ejtem ki a kérdést, csupán nézek utána, kezemben a sisakkal. Ha ez az utolsó, akkor azt jelenti, hogy... szabad leszek? Kissé félredöntöm a fejem, nem igazán értve a helyzetet. Úgy hittem, éveken át kell majd törlesztenem, zokszó nélkül, és készen is álltam rá, hogy megtegyem, de akkor ezek szerint már meg is tettem, amit elvártak tőlem?
Lehajtom a fejem, végig nézek a saját testemen. Vékonyabb és kevesebb is vagyok, mint még tíz éve, a játék előtt, de embernek nézek ki. Ha csak pár kilót még felszednék, csinosnak is nevezhetném magam. A hajam visszanyerte a maga egészséges állapotát, mégis alig várom, hogy ismét egy csontvázzá aszalódjak anélkül, hogy tudatában lennék majd. Milyen érdekes, mi mindenre vágyhat az ember, nem igaz?
-Köszönöm!
Szólok még utána, hát ha hallja, majd felveszem a sisakot. Eltökéltem, ha ez az utolsó munkanap, akkor pláne beleadok mindent, amit csak lehet. Fizetetlen vagy sem, szeretnék...
...
Hálát adni ennek a csapatnak.
Hálát azért, mert életben lehetek, és várhatok.
Mégis, mikor megjelenik a felirat, eltátom a számat. Érzem, ahogy a lelkem reszketni kezd, a szívem kiugrik a helyéről, és sírva fakadok. Annyi sok várakozást után, szinte el sem merem hinni. Minden pislogáskor várom, hogy visszaváltson Alfheim Online-ra, de nem teszi meg, és a boldogság, az öröm... szinte szárnyakat ad.
Egy leszokott függő várakozásával meredek előre, de csak nem mozdul végül semmi. Mikor nem enged be a rendszer, adatvesztés miatt; egyszerre meg is lepődöm, meg nem is. Elvégre, meghaltam, értelemszerű, hogy a karakterem már sehol sincs, főleg ennyi idő után. Leveszem a sisakot, de a csalódottságot nem tudom leplezni. Már nem az öröm miatt sírok, hanem másért hagyom, hogy csorogjanak a könnyeim, de nem szipogok.
Összeszedem magam, mire letelik a fél óra és jönnek az eredményekkel. Nem sikerült belépnem - na és akkor? Meg fogjuk oldani, valahogy, mindenképp. Szükségük van rá, hogy visszatérjek, és nekem is szükségem van ugyanerre. Csak türelmesnek kell lennem. Valami a Sors kezét irányítja, és azt akarja, hogy még ne menjek vissza, valamilyen oknál fogva.
Mikor közlik velem, hogy mi is történt pontosan, elkerekednek a szemeim és akaratlanul is felpattanok ültömből.
-Afton? Őt... ismerem!
Ezek szerint túlélte!
Túlélte, minden rendben vele! És Álommal is! Álom hozzá került! Dust pedig, egész biztos vagyok benne, hogy a céhnél maradt. Álomkelő pedig így Justice-os lett, aminek szintén örülök. Hinari egész biztosan jó gondját viseli, akárcsak Nestornak.
Édes istenem.
A megkönnyebbüléstől úgy érzem, szinte kilók szakadnak le rólam. Visszaülök a helyemre és bólintok, hogy persze. Nem érdekel, ha újra kell kezdenem, csak had térjek vissza. Meg fogom hívni Aftont egy kávéra, köszönetem jeléül.
-Sajnálom. A kellemetlenségért.
Hajolok meg kicsit a gondviselőm felé, mikor bemegyünk hozzá, utalva arra, hogy nem sikerült teljesen a mai munkanap, hisz a karakterem odaveszett. A szerződést, amit elém rak, csak átfutom, hisz látom innen is, hogy hasonló, mint az előző, ezen kívül azzal se voltak végül problémák. Nem használtak ki, nem csaptak be, nem bántottak, hanem pont ellenkezőleg. Már nincs okom félni vagy kételkedni bennük. Aláírom, amit kell, majd felnézek a férfira, és elmosolyodom.
-Viszont kívánom. Akkor az ünnepek után találkozunk. Vigyázzon addig is magára.
Szokásommá vált, hogy még a nővéreknek is rendszeresen így köszönök már el. Én nem vigyáztam magamra eléggé, de most már örülök, hogy legalább ezzel megmentettem egy életet, aki talán nem lett volna olyan szerencsés, mint én. A fickónak, egyébként, kellemes a mosolya. Többször is ülhetne az arcán.
Bár nem teljesen értettem, hova fognak küldeni; hisz Japánban vagyunk, én meg Magyarországon élek hivatalosan, ezt a címet mondta meg az imént is, ám addig is, örömmel néztem ki a kocsi ablakán át a téli tájakra. Lassan elhagytuk a városokat, átmentünk már kisebb településen, de hogy merre mentünk, nem tudtam. Egy idő után el is bóbiskolhattam, mert már csak arra eszméltem, hogy lelassítunk, majd megállunk.
A sofőr elköszön. Elköszöntem tőle én is, majd kiszálltam, azzal a kevés cuccommal, amim volt.
Nabari városa. Egy ház előtt állok, dobnak felfelé, az egyik oldalon egy házikó, a másikon lefelé a városra lehet rálátni. Japánban rendkívül elvarázsol, hogy a legkisebb városok is minimum akkorák, mint odahaza Budapest, ha nem nagyobbak. Hogy nem csak modernek és zsúfoltak, de mégis mindenhol lehet találkozni a természettel, nem pusztították ki. Mielőtt viszont jobban felfoghatnám a látványt, kinyílik az ajtó és meghallom a nevem.
Édesanyám mindig is az a típus volt, aki örök fiatalként energiától pattog, sosem öregszik. Apám csendesebb, és úgy viselkedik mindig, mintha semmi sem történt volna, de most ő is megáll az ajtóban és onnan lesekszik kifele.
Mégis, valamiért, nem ez életem legszebb karácsonya. A gondolataim rendre visszatérnek a SAO-hoz, az ott ragadt szeretteimhez, a napokhoz, amiket még ki kell várjak, hogy visszatérhessek. Viszont most már látom a fényt az alagút végén. Végre látom, és alig várom, hogy elérhessem.
Hamarosan kopogtatok nálad, te szőke herceg. Viszek sütit, bort, és beszélgetünk, hogy kivel mi minden történt menet közben. Csak adja az ég, hogy élve találjalak a céhházban.
Kissé döbbenten pillantok a címképernyőre. valahol a mellkasom összeszorul; olyasvalaki jutott eszembe, akit régen ismertem. Aki otthonosan mozgott az északi mitológia világában, annyira legalább, mint én, ha nem jobban. Vajon a farkassal mi történhetett?
Persze már a játék első pillanataiban látom, hogy a cím kissé félrevezető és nincs sok köze - legalábbis eleinte - a mitológiához. Ellenben a gondolat, hogy repülhetek, eltölt némi izgatottsággal, bár a vágyat, hogy visszatérjek a helyemre, nem tudja ez sem helyettesíteni. Persze a karakteralkotásnál nem kell sokat gondolkodnom, bár elővigyázatosságból nem használom a régi karakternevemet, nehogy zűrt keverjek vele. "Anitsirk" így egy cait sith-ként, halovány zöld, rövid hajjal, vágott sárga szemekkel kerül be.
Ahogy elindul a játék, szinte érzem az ismerős pezsgést. Ahogy elérek az első játékosok lakta területre, a szívem szinte elképed a látványra. Ezek a játékosok szabadon járhatnak ki-be. Kissé összeszorul a lelkem, hisz bár megadatott volna ez a számunkra is odaát... na de talán jobb, ha örülök annak, ami megadatott. Az Alfheim már hasonlít a régi életemhez; talán pont azért is hoztak be ide, hogy visszaszokjak a SAO irányításához. Megígérték, hogy visszamehetek oda, nem hiszem már, ennyi idő után, hogy ne tartanák be egy nap. Persze meglehet, hogy egyszerűen csak naív vagyok és hiszékeny... ezt megkaptam már sokszor. Valahogy mégsem tud most érdekelni mások véleménye. Talán ha elég erősen hiszek, meg fog történni, amire vágyom.
---
Az utolsó fizetetlen munkanap?
Nem ejtem ki a kérdést, csupán nézek utána, kezemben a sisakkal. Ha ez az utolsó, akkor azt jelenti, hogy... szabad leszek? Kissé félredöntöm a fejem, nem igazán értve a helyzetet. Úgy hittem, éveken át kell majd törlesztenem, zokszó nélkül, és készen is álltam rá, hogy megtegyem, de akkor ezek szerint már meg is tettem, amit elvártak tőlem?
Lehajtom a fejem, végig nézek a saját testemen. Vékonyabb és kevesebb is vagyok, mint még tíz éve, a játék előtt, de embernek nézek ki. Ha csak pár kilót még felszednék, csinosnak is nevezhetném magam. A hajam visszanyerte a maga egészséges állapotát, mégis alig várom, hogy ismét egy csontvázzá aszalódjak anélkül, hogy tudatában lennék majd. Milyen érdekes, mi mindenre vágyhat az ember, nem igaz?
-Köszönöm!
Szólok még utána, hát ha hallja, majd felveszem a sisakot. Eltökéltem, ha ez az utolsó munkanap, akkor pláne beleadok mindent, amit csak lehet. Fizetetlen vagy sem, szeretnék...
...
Hálát adni ennek a csapatnak.
Hálát azért, mert életben lehetek, és várhatok.
Mégis, mikor megjelenik a felirat, eltátom a számat. Érzem, ahogy a lelkem reszketni kezd, a szívem kiugrik a helyéről, és sírva fakadok. Annyi sok várakozást után, szinte el sem merem hinni. Minden pislogáskor várom, hogy visszaváltson Alfheim Online-ra, de nem teszi meg, és a boldogság, az öröm... szinte szárnyakat ad.
Egy leszokott függő várakozásával meredek előre, de csak nem mozdul végül semmi. Mikor nem enged be a rendszer, adatvesztés miatt; egyszerre meg is lepődöm, meg nem is. Elvégre, meghaltam, értelemszerű, hogy a karakterem már sehol sincs, főleg ennyi idő után. Leveszem a sisakot, de a csalódottságot nem tudom leplezni. Már nem az öröm miatt sírok, hanem másért hagyom, hogy csorogjanak a könnyeim, de nem szipogok.
Összeszedem magam, mire letelik a fél óra és jönnek az eredményekkel. Nem sikerült belépnem - na és akkor? Meg fogjuk oldani, valahogy, mindenképp. Szükségük van rá, hogy visszatérjek, és nekem is szükségem van ugyanerre. Csak türelmesnek kell lennem. Valami a Sors kezét irányítja, és azt akarja, hogy még ne menjek vissza, valamilyen oknál fogva.
Mikor közlik velem, hogy mi is történt pontosan, elkerekednek a szemeim és akaratlanul is felpattanok ültömből.
-Afton? Őt... ismerem!
Ezek szerint túlélte!
Túlélte, minden rendben vele! És Álommal is! Álom hozzá került! Dust pedig, egész biztos vagyok benne, hogy a céhnél maradt. Álomkelő pedig így Justice-os lett, aminek szintén örülök. Hinari egész biztosan jó gondját viseli, akárcsak Nestornak.
Édes istenem.
A megkönnyebbüléstől úgy érzem, szinte kilók szakadnak le rólam. Visszaülök a helyemre és bólintok, hogy persze. Nem érdekel, ha újra kell kezdenem, csak had térjek vissza. Meg fogom hívni Aftont egy kávéra, köszönetem jeléül.
-Sajnálom. A kellemetlenségért.
Hajolok meg kicsit a gondviselőm felé, mikor bemegyünk hozzá, utalva arra, hogy nem sikerült teljesen a mai munkanap, hisz a karakterem odaveszett. A szerződést, amit elém rak, csak átfutom, hisz látom innen is, hogy hasonló, mint az előző, ezen kívül azzal se voltak végül problémák. Nem használtak ki, nem csaptak be, nem bántottak, hanem pont ellenkezőleg. Már nincs okom félni vagy kételkedni bennük. Aláírom, amit kell, majd felnézek a férfira, és elmosolyodom.
-Viszont kívánom. Akkor az ünnepek után találkozunk. Vigyázzon addig is magára.
Szokásommá vált, hogy még a nővéreknek is rendszeresen így köszönök már el. Én nem vigyáztam magamra eléggé, de most már örülök, hogy legalább ezzel megmentettem egy életet, aki talán nem lett volna olyan szerencsés, mint én. A fickónak, egyébként, kellemes a mosolya. Többször is ülhetne az arcán.
Bár nem teljesen értettem, hova fognak küldeni; hisz Japánban vagyunk, én meg Magyarországon élek hivatalosan, ezt a címet mondta meg az imént is, ám addig is, örömmel néztem ki a kocsi ablakán át a téli tájakra. Lassan elhagytuk a városokat, átmentünk már kisebb településen, de hogy merre mentünk, nem tudtam. Egy idő után el is bóbiskolhattam, mert már csak arra eszméltem, hogy lelassítunk, majd megállunk.
A sofőr elköszön. Elköszöntem tőle én is, majd kiszálltam, azzal a kevés cuccommal, amim volt.
Nabari városa. Egy ház előtt állok, dobnak felfelé, az egyik oldalon egy házikó, a másikon lefelé a városra lehet rálátni. Japánban rendkívül elvarázsol, hogy a legkisebb városok is minimum akkorák, mint odahaza Budapest, ha nem nagyobbak. Hogy nem csak modernek és zsúfoltak, de mégis mindenhol lehet találkozni a természettel, nem pusztították ki. Mielőtt viszont jobban felfoghatnám a látványt, kinyílik az ajtó és meghallom a nevem.
Édesanyám mindig is az a típus volt, aki örök fiatalként energiától pattog, sosem öregszik. Apám csendesebb, és úgy viselkedik mindig, mintha semmi sem történt volna, de most ő is megáll az ajtóban és onnan lesekszik kifele.
Mégis, valamiért, nem ez életem legszebb karácsonya. A gondolataim rendre visszatérnek a SAO-hoz, az ott ragadt szeretteimhez, a napokhoz, amiket még ki kell várjak, hogy visszatérhessek. Viszont most már látom a fényt az alagút végén. Végre látom, és alig várom, hogy elérhessem.
Hamarosan kopogtatok nálad, te szőke herceg. Viszek sütit, bort, és beszélgetünk, hogy kivel mi minden történt menet közben. Csak adja az ég, hogy élve találjalak a céhházban.
Chancery- Állatidomár
- Hozzászólások száma : 2967
Join date : 2013. Apr. 23.
Age : 32
Tartózkodási hely : Itt-ott Aincrad városaiban
Karakterlap
Szint: 23
Indikátor: Zöld
Céh: Unity
Re: [Küldetés] Ébredés - Chancery
by Strea Szomb. Jan. 08 2022, 20:53
A Karácsony és az Újév a családod körében, nyugalmasan telik, január első napjaiban pedig, ahogy azt a volt gondviselőd és csapata ígérte, csöng a telefonod és nemsokára begördül a ház elé egy fekete autó. Az abból kiszálló japán szertartásosan meghajol, majd egy egészen nagy dobozt nyom a kezedbe:
- Az instrukciókat leírva megtalálja a csomagolás mellett. Boldog Új Évet - mondja és már száll is vissza a kocsiba, ami pár perc múlva eltűnik a horizonton. És hogy mi van a dobozban? Egy vadonatúj AmuSphere, mellette pedig a játék, amire mindeddig vártál: a Sword Art Online. A csomagban lévő iratokból továbbá megtudhatod, hogy az első hónapokban nem lesz külön feladatod, csupán újra megszokni a világot és esetleg kalandozni, fejlődni; arra pedig külön felhívják a figyelmet, hogy logout gomb ugyanúgy nincs, így ha ki akarsz jutni a játékból (amit a kötelezően fenntartandó egészséged érdekében gyakran meg kell tenned), akkor egy külső embernek kell levennie a sisakot a fejedről.
Nos, ha pedig nincs más hátra, akkor irány a virtuális világ! Jó online játékot kívánok!
A küldetést lezárom ^^ Sikeres teljesítésével visszakapod a színedet és innentől szabadon használhatod a többi topicot. Az öröklés miatt lv1-en kezdesz, 0 arannyal és egy tojással, ami egyelőre nem kel ki, ám helyette minden további nélkül megpályázhatod magadnak Álomkelőt 1 képességgel és bébi alakban; erre egy 250-es keretsztorival rendelkező pályázatot kérek majd. A másodlagos és a harmadlagos jártasságaid megmaradnak; az elsődlegesek a korábbi beváltás miatt szintúgy elvesznek.
Üdv újra az aktív játékosok körében!
- Az instrukciókat leírva megtalálja a csomagolás mellett. Boldog Új Évet - mondja és már száll is vissza a kocsiba, ami pár perc múlva eltűnik a horizonton. És hogy mi van a dobozban? Egy vadonatúj AmuSphere, mellette pedig a játék, amire mindeddig vártál: a Sword Art Online. A csomagban lévő iratokból továbbá megtudhatod, hogy az első hónapokban nem lesz külön feladatod, csupán újra megszokni a világot és esetleg kalandozni, fejlődni; arra pedig külön felhívják a figyelmet, hogy logout gomb ugyanúgy nincs, így ha ki akarsz jutni a játékból (amit a kötelezően fenntartandó egészséged érdekében gyakran meg kell tenned), akkor egy külső embernek kell levennie a sisakot a fejedről.
Nos, ha pedig nincs más hátra, akkor irány a virtuális világ! Jó online játékot kívánok!
...
... ...
Érzékek rendben. Karakter [Chancery] betöltése folyamatban... pet nem észlelhető... tojás generálása folyamatban...
... ... ...
Üdvözöljük a Sword Art Online világában!
A küldetést lezárom ^^ Sikeres teljesítésével visszakapod a színedet és innentől szabadon használhatod a többi topicot. Az öröklés miatt lv1-en kezdesz, 0 arannyal és egy tojással, ami egyelőre nem kel ki, ám helyette minden további nélkül megpályázhatod magadnak Álomkelőt 1 képességgel és bébi alakban; erre egy 250-es keretsztorival rendelkező pályázatot kérek majd. A másodlagos és a harmadlagos jártasságaid megmaradnak; az elsődlegesek a korábbi beváltás miatt szintúgy elvesznek.
Üdv újra az aktív játékosok körében!
Strea- Admin
- Hozzászólások száma : 2412
Join date : 2013. May. 18.
Karakterlap
Szint: ?
Indikátor: -
Céh: -
Similar topics» [Küldetés] A fiatalság forrása
» [Küldetés] ???
» [Küldetés] Mom of boy
» [Küldetés] 11
» [Küldetés] ??? #2
» [Küldetés] ???
» [Küldetés] Mom of boy
» [Küldetés] 11
» [Küldetés] ??? #2
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.|
|
|