Moxie

by **Moxie** Kedd Okt. 26 2021, 23:11

A következő karakterektől örökölt javakat: Miu, Desdemona, Yoichi

Név: Nomura Niko - Moxie (kérném, erre átnevezni a karakter nevét)
Nem: Nő
Kor: 27 [Játék kezdetekor: 18]
Kaszt: Árnyharcos
Indikátor: Vörös

Kinézet:

Egy nagyon vonzó lány, derékig érő fekete hajjal, élénk zöld szemekkel. Kissé fehér bőre, rózsaszín fényes ajkai és homokóra alakja van, 156 cm magas. Hajviselete és ruházata alkalomtól függően változik.

Jellem:
Egy nagyon vidám és karizmatikus karakter, aki folyamatosan vonzza a körülötte lévő emberek figyelmét és érdeklődését. Bár jellemzően nagyon barátságos, tartózkodik attól, hogy így viselkedjen, amikor komoly helyzetekbe keveredik és a sötétebb énje kerül előtérbe. Nem tapasztal félelmet vagy szorongást a kockázatvállalás miatt. Valójában ez izgalomba hozza. Tisztában van a különcségeivel. Racionálisan megérti, hogy viselkedése erkölcstelen és romlott; miután elismerte, hogy egyáltalán nem érez lelkiismeret-furdalást vagy együttérzést az áldozatai iránt. Bűnösnek érzi magát, amiért nem tud együtt érezni áldozataival. Átlagon felüli memóriával és megfigyelőképességgel rendelkezik.

Képességek:
Később kerülnek megpályázásra.

----------------------------

Előtörténet

Volt egyszer egy iker pár, két kislány. Külsőleg teljesen egyformának tűntek, pedig az egyikük más volt. Azt mondták rá, hogy beteg, ezért bezárva tartották. Pontosan sosem derült ki mi is lehetett a baja, csupán annyi volt, amit a szülők állítottak. De hiába minden a testvére nem félt tőle, mindig leült a szobája ajtaja elé és azon keresztül beszélgettek, míg el nem jött az a végzetes nap. Azon a napon senki se volt elég figyelmes, így a lányok kiszöktek. A nővér nem akarta tovább nézni, ahogy a húga egy szobába zárva él, így úgy gondolta kiengedi és elbújnak az erdőben játszani. Mikor neki indultak még mindketten boldogok voltak, egyikük sem sejtette, hogy miféle tragédia közeleg. De az csak megtörtént, az egyik lány játék közben leesett egy kidőlt fatörzsről, amire játék közben mászott fel, nem volt nagy esés, de végzetesnek bizonyult. Beverte a fejét egy kőbe, ami a vesztét okozta. Mindenki balesetnek könyvelte el, mindenki furcsa volt és még igazából azt se tudták melyik lány élete ért véget, még az a kislány se tudta, aki ott volt és végül sosem derült ki. A szülők szerint a beteg kislány lett oda és ezt mindenki el is fogadta. Csupán a kislányban maradt meg valami furcsa, amit nem tudott hova tenni és sose szólt róla senkinek, inkább megtanult vele együtt létezni.

Nem igazán emlékszem arra, hogy pontosan mi is történhetett azon a napon. Minden annyira homályos és tompa, csupán annyira emlékszem, hogy az egyik pillanatban még játszunk a másikban pedig már ömlik a vér, rengeteg vér. Mindenki szerint jobb annyiban hagyni, azt mondják biztos a sokk miatt nem emlékszem tisztán, hogy így védekezik az elmém a traumával szemben. Végül pedig én is elfogadtam és belenyugodtam. De ez a tompa érzés és zúgás továbbra is megmaradt. Nem tudtam hova tenni és nem akartam, hogy tudják úgy sem értenék meg, eddig sem akarták. A kisiskolás éveim alatt, többször is megesett, hogy kiestek dolgok. Gyerek ként még nem tudtam megérteni, viszont ahogy teltek az évek kezdtem megérteni és megismerni a másik oldalam. Mindenesetre a nyugodt kisváros eléggé felkavarodott az évek alatt. Rengetek meg nem oldott rejtély és haláleset. A szüleim aggódni és félteni kezdtek az ügyek miatt, így az elemi utolsó pár évét magántanuló ként fejeztem be otthonról, felügyelet mellet. Miután végeztem az ottani tanulmányaimmal Tokióba költöztünk és a középiskolát már ott kezdtem el. Eleinte igyekeztem beolvadni és nem kitűnni, hogy több időm legyen kiismerni magam, hogy jobban megérthessem azt a furcsa zajt és érzést a fejemben. Miután sikerült feltárnom a tudatom titkait, a kiesett emlékeim is visszatértek. Bár furcsa mód nem éreztem semmit sem, csupán elégedettséget, miután rájöttem mindenre. Viszont ezek nem olyan dolgok voltak, amiket nyilvánosságra hozhattam volna, így megtartottam magamnak és elkezdtem jobban kihasználni a másik énem, végül pedig teljesen összemosódott bennem a kettő és többé nem okozott gondot a tetteim megválogatása. Egyre láthatatlanabb, visszafogottabb és precízebb lettem. Már megtudtam válogatni a lehetőségeim, így sikerül minden sötét tettet visszaszorítanom és minimalizálnom, amolyan végső megoldássá vált. A középiskola végeztével elköltöztem a szüleimtől egy helyes kis lakásba, ez volt a kikötésem ahhoz, hogy tovább tanuljak. Szerettem volna egy kis elszigetelődést tőlük. A nyári szünet alatt még munkát is kerítettem magamnak, ugyan nem volt szükségem rá, hisz a szüleim mindent megadtak, amit kértem. Viszont szerettem volna egyre önállóbb lenni, amúgy sem megterhelő munka. Sikerült egy elrejtett kis antikváriumban munkát találnom, sosem volt nagy forgalom, így teljesen betudtam kuckózni oda zavartalanul. Később mikor már az iskola elkezdődött sem zavart a munka, ahogyan zavartalanul tudtam olvasni, úgy tanulni is. Nyugodtan teletek a szürke hétköznapok, már-már kezdtem bele fásulni és unni kezdtem magam. Kezdtem szükségét érezni egy kis izgalomnak számomra, viszont most nem volt senki sem terítéken, válasszak véletlen szerűen, az meg nem az én stílusom. Próbáltam egyre jobban beletemetni magam a tanulásba és a könyvek olvasásába, csakhogy lefoglaljam a gondolataim. Viszont az a erős vágy nem akart alább hagyni. Szóval mégiscsak csillapítanom kellet, bár igazából nem volt kielégítő számomra. Azt tudom, hogy képes vagyok rá, de nem ilyen módon, így nem igazán van meg az élvezeti értéke, hiába vakarja a fejét mindenki az ügy kapcsán. Ha én nem érek el vele semmit sem, akkor nincs haszna valami olyanra van szükségem, aminek értelme is van. Talán emiatt is keltette fel a figyelmem, mikor hallottam a NerveGear sisakról és arról az új játékról, amit akkora rajongás vett körül. Gondoltam nem árthat kipróbálni egy alternatív életet, egy olyat, ahol nem számít a halál, hisz csupán csak apró kellemetlenséget okoz annak, akivel megesik. Tehát szereztem magamnak egy sisakot és már konkrét elképzelésekkel és tervekkel be is léptem ebbe az új alternatív világba. Mikor pedig kitárult előttem próbáltam feltérképezni magamnak, így fel sem tűnt a kijelentkezés gomb hiánya, míg össze nem gyűjtötték a népeket a főtéren. Az ottani bejelentés nem igazán tetszett a füleimnek, bár nekem nem az volt a lényeg, mint másoknak. Engem az zavart, hogy belekavartak a terveimbe az elképzelésembe, hogy itt majd szabadon kiélhetem azt az oldalam, amit a hétköznapokban rejtve kell tartanom és csak ritkán engedhetek ki. De a nagyfőnöknek úgy kellett döntenie, hogy itt is valós lesz a halál, tehát itt is meg kell húznom magam. Bár valahol mélyen nem akarom ezt komolyan venni és elhinni ezt az egészet, viszont míg nem ismerem ki magam addig is meghúzom magam és viselkedem.

Már eltelt néhány hét mióta bezártak minket ebbe a virtuális játszótérbe. Egész megbarátkoztam a harcrendszerrel és már néhány szintet is sikerült lépnem. Ahogy telt az idő belebotlottam egy kisebb csapatba, akik szívesen láttak maguk között. Bár nem igazán érdekelt a társulás és a csapat tagjai sem nyertek meg maguknak. Végül csak egy ember miatt maradtam velük az úgynevezett csapatkapitány miatt. Eleinte elég zavaró volt a kitartó kampánya amellett, hogy miért is csatlakozzam, viszont volt valami benne, ami nem hagyott nyugodni és időközben egész megkedveltem, ami még engem is meglepett, pedig tényleg egy igazi különc volt. Talán az tetszett meg benne, hogy furcsa mód átlátott rajtam és még csak nem is zavarta, hogy valójában mikre is lehetek képes, ha úgy tartja kedvem. De őszintén szólva mellette nem is volt kedvem bármiféle ilyesmire, valamiért ez az új érzés, amit felkeltett bennem, elnyomta azt a másik céltalan és üres éhséget, amivel eddig együtt éltem. Az idő teltével sikerült megszoknom a többieket is és kezdtem egész jól kijönni velük, már színlelés nélkül is, bár ebből ők semmit sem érzékeltek igazán. Olyan bő két évig egész jól megvolt a kis csapatunk. Viszont elkezdett feltűnni, hogy minél több idő telik el idebent a többiek annál frusztráltabbak és levertebbek, ami idővel a vezérükre is kihatott. Én nem foglalkoztam annyira siránkozó estékkel. Részt vettem ugyan ott voltam mindegyik összeborulós estén, de mélyen belül nem tudtak meghatni, viszont azért próbálkoztam tartani bennük a lelket. De nem mindenkiben sikerült megtartani a hitet, csupán annak az embernek nem tudtam segíteni, akinek tényleg akartam. Észrevettem, hogy egyre mélyebbre kezd süllyed és egyre furcsább a viselkedése, ami a többieknek fel sem tűnt a saját drámájuk miatt. Viszont minél tovább telt az idő egyre nagyobb mélységeket ért el a téboly a lelkében, pedig neki tényleg őszintén segíteni akartam, de nem tudtam. Mikor pedig már reménytelenségében engem is magával akart rántani, ott megtörtént a baj és ott törtem össze teljesen. Egy nap megjelent előttem, teljesen megszállott volt és mindenáron szabadulni akart ettől a világtól, nem akart maradni és engem is magával akart vinni. Nem tudtam megtörténhetett vagy mit csinálhatott előtte, ami miatt már csak egy apró ütés is végezhetett volna vele. Egy darabig csak tűrtem és hallgattam, ahogy arról magyaráz, hogy végezzük ki egymást és találkozzunk kint. Addig amíg az életerőm nem érte el a kritikus szintet, addig még próbáltam meggyőzni, viszont mikor már vörösre váltott az életemet jelző kis vonal, hirtelen minden elsötétült bennem, rég volt már ilyen. Ismét felcsengett az a furcsa zaj a lelkemben és már csak annyira emlékszem, hogy az, aki korábban olyan fontos volt nekem, pixelekre robban szét és elpárolog. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor vettem elő a fegyverem és mikor támadtam vissza, valahogy az a pillanat mikor megöltem kiesett, rég volt már ilyen velem. Pár percig csak döbbentem meredtem magam elé, nem tudtam mit érezzek, aztán hirtelen elcsendesedett minden csak zúgás maradt a fejemben és a teljes közöny érzése. Szükségem volt pár napra, mire sikerült a többiek elé állnom és elmesélni mi történt. De nem tudták megérteni, sőt miután meglátták a vörös indikátort a fejem felett félni kezdtek tőlem, így elküldtek. Ezek után nem kellett több, ők nem tudták, hogy csak esélyt akartam adni nekik a túlélésre, tekintettel arra, hogy egészen eddig együtt éltünk és segítettük egymást. De ők nem akarták ezt, nem akartak élni és bántottak azért amiért még csak felelős sem voltam, így szépen lassan apránként levadásztam őket és a gyenge kapitányuk után küldtem őket. Ettől a ponttól már nem számított, hiszen attól a ponttól kezdve, hogy az életösztönöm nyert és megvédtem magam, már rajtam volt a billog, innentől már senkire se akartam hatni és nem állt szándékomban magyarázkodni, ha volt már egy, akkor ez a néhány már nem számít. Természetesen a nagy vadászat után kicsit visszavonultam, nem akartam nagyon feltűnni és okom sem volt ámokfutást rendezni. Viszont azok, akik gyengék voltak azoknak menniük kellet még azelőtt, hogy másokat is magukkal rántanának.

Jó időre elvonultam és próbáltam feltérképezni még jobban a számomra elérhető szinteket és felmérni, hogy kikkel kell vigyáznom, hisz ahol van sötét ott van fény is. Igyekeztem kiismerni magam, fejlődni. Ha tettem is bármit az árnyak közül, ügyeletem arra, hogy valaki más még nagyobb sötétséget vessen rám, így kerülve a feltűnést. Talán nagyjából egy évig tarthatott az a időszak, mikor csak céltalanul tettem, amit jónak éreztem. Viszont kezdtem érezni, hogy változtatnom kell, hogy ez már nem lesz így jó, itt az ideje végre felkelni ebből a hisztérikus állapotból és okosabban befektetni az energiáim és a tudásom. Csak egy nyugodt helyet akartam, ahol átgondolhatom a dolgaim, hogy ez a hely miért pont a szint széle volt számomra azt magam sem tudom. Talán az vitt oda, hogy ott van a határ, ami után már csak reménytelen mélység van hátra. Meglehet pont amiatt mentem oda, mert éreztem magamban, hogy én is egy határ felé tartok és könnyebb lenne magam előtt éreznem, ha tényleg látok magam előtt egy ilyen veszélyes határt. Viszont aznap nem csak én éreztem úgy, hogy arrafelé kéne elmélkedni. Egy fiú volt ott, csak ült és nézett maga elé. Egyszerűen nem tudtam lehinni, mikor pont senkivel sem akartam összefutni, hirtelen teljesen átkapcsoltam ismét és már ott volt nálam egy üveg paralízis méreg és az egyik késem, majd sóhajtottam egyet és megindultam a szint széle felé. Felkeltettem figyelmét ezt pontosan tudtam és míg rákentem a mérget a késemre reméltem észleli a veszélyt és lelép innen. Ledobtam az üveget a mélybe, valamit hozzá is fűztem, de itt már nem volt vissza út. Kicsit az eldobott üveg utána is mozdultam, mikor pedig hallottam a hangját magam mögül azzal lendülettel megfordultam és felé dobtam késem, még csak meg sem próbálta kikerülni. Bár az is meglehet, hogy a meglepettségé miatt nem reagálta le időben. Néhány percre kikapcsoltam és már csak rutin és az ösztönök cselekedtek bennem. Ugyan tisztán emlékszem rá megtörtént, de olyan érzés visszagondolni rá, mintha csak kívülről figyelném az egészet. Kivéve a végét, mikor már ott voltam, hogy ledobom a mélybe, ott egy részem visszatért és valahol kezdtem megérteni miért volt itt és megtudtam érteni, viszont már késő volt, már elkezdtem és be is kellet fejeznem. Nem kockáztathattam, így letaszítottam a mélybe. Miután pixeleire esett szét zuhanás közben, ismét nem éreztem semmit, egy kis ideig még csak bámultam magam elé a mélységbe, aztán elhatároztam, hogy ennek az egész nihilista viselkedésnek. Ezt nincs értelme tovább folytatnom, itt az ideje végre tovább lépnem és végre rendesen felhasználni a képességeim, hogy végre hasznom is legyen belőle. Kezdem már szégyellni, hogy ennyire elhagytam magam, most már itt az ideje a hasznosabb időtöltésnek.

A nagy kijózanodás után, elkezdtem csokorba szedni, hogy mihez is kezdhetnék. Miként tereljem az innen következő cselekedeteim a szürke zóna felé. Azért nem akartam minden élvezetről lemondani és valahogy abból csinálhatnék hasznot, hogy vörös játékos vagyok. Míg próbáltam a lelkem elszabadult folyóját visszaterelni a medrébe, addig újabb valakibe botlottam, aki szintén egy kisebb kihatással volt rám. Egy aprócska lány volt az, akit eléggé megviselt a maga kis belső vívódása és szintén vörös volt, mint én. Bár az ő története más volt, mint az enyém, őt rákényszerítették az ölésre és azután nem ejtett több áldozatot. Tekintettel arra, hogy eddig milyen tapasztalatokat szereztem én is hasonló képpen állítottam be magam, a történet eleje az első vérről, amit ontottam igaz volt a többit meg nem vettem megtörténtnek az új mesém szemszögéből. Egyébként is össze volt törve, nem láttam értelmét annak, hogy még a velem kapcsolatos rideg valóságot is rázúdítsam. Szinte épphogy csak találkoztunk és már rám is bízta mindenét, eleinte nem szólt semmit, valahol mélyen sejtettem, hogy mire akar rávenni. De annyira esetlennek tűnt számomra, hogy inkább segíteni szerettem volna, mint bántani. Egy ideig tűrt, de végül teljesen megtörve könyörögni kezdett azért, hogy kivégezzem. Pedig a lelke mélyén élni akart, kezdett egyre ismerősebbé válni az egész helyzet, csupán annyi volt a különbség, hogy itt most nem akar engem is magával rántani. Ekkor jött az, hogy kihívom egy párbajra. Talán, ha elég közel kerül a halálhoz, akkor benne is felébred az életösztön, mint akkor bennem és meggondolja magát. De nem sikerült, végül még is csak megakart halni, az utolsó szavaival még megköszönt mindent, aztán vége lett. Ez az egész, már nem hagyott bennem mély nyomot, nem volt mellettem olyan sokáig, hogy bántani tudjon a megölése, valahol viszont megtudtam érteni. Viszont adott egy ötletet. Talán vállalhatnám ezt máskor is, sőt akár más megbízásokat elvállalhatnék a játékosoktól, amolyan zsoldos féleségnek állnék és profitálhatnék belőlük. Testhezálló lenne számomra és így tisztázni is tudnám a helyzeteket. Természetesen attól még figyelnem kell a rendfenntartókra, hisz némelyiküknek az indikátorom színe is elég, arról nem is kell hallaniuk, hogy pontosan miket is tettem, hisz már alapból feltételezni vélik, hogy milyen ember is lehetek. Bár az is tény, hogy inkább vagyok farkas, mint bárány.

by **Ronye Arabel** Pént. Okt. 29 2021, 20:17

Mostanában sokszor felmerült, hogy hiányoznak az oldalon a valóban vörös játékosok, akik nem valami véletlen folytán váltak vörössé, hanem Tényleg öltek, akár többször is. Szóval szerintem többek nevében mondom: Üdv az oldalon. Az előtörténetetelfogadom. Várjuk a kalandjaidat az oldalon.

Lássuk a további teendőket, már csak emlékeztetőként is:
Először is irány a pontozás. Az örökléssel a 30. szintre léptél, így 150 pontot kapsz, amit árnyharcosként a következő alappontozásra oszthatsz el:

Élet: 1
Fegyverkezelés: 3
Erő: 2
Kitartás: 1
Gyorsaság: 2
Speciális képesség: 1

Ezen kívül tárgyakat is kapsz a kalandozás elkezdéséhez ( a később kapott felszereléseket ITT fogod tudni felszerelni)

2x Kezdő Kés - Már fel is van szerelve
Kezdő Ruha (+5 páncél) - Már fel is van szerelve
Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.

A rendszer olyan kegyes, hogy mindezek mellé további 70 aranyat is juttat neked. Ami a korábbi karaktereid tárgyait illeti, kérlek vezesd fel az adatlapodra őket, amit ITT tudsz elkészíteni. Illetve megkönnyíti később a számolgatást, és a tervezgetést, hogyha ITT is elkészíted a karakteredet (illetve körülnézel, mert minden fontosat is tudsz ott vezetni)

Nincs más hátra, irány játszani. Ehhez kereshetsz társakat ITT. Ha az ismerkedős játékoknál többre is vágynál, és nem félsz a mesélőink karmai közé kerülni, akkor jelentkezhetsz küldetésre is ITT.

Már a játék elején szeretném figyelmedbe ajánlani a Jump Start küldetéssorozatot, ami segítséget nyújt, hogy az oldal fontos részeivel megismerkedj, és nem utolsó sorban némi exp-vel és arannyal elindulni is segít a játékban.
Ha kérdésed van a játékkal kapcsolatban, kereshetsz minket bátran itt PM-ben, vagy Discordon is. Hosszú, izgalmas kalandozást kívánok

Moxie

Moxie

Re: Moxie