Re: Miu

by **Miu** Hétf. Május 12 2014, 15:57

Képesség pályázat

Schwerter in den Hut (Kardok a kalapban)
A képesség a bűvészkedés jártasságra épül. Egy kalap kerül a kedves bűvész kezébe és kardokat varázsol elő belőle (a kalapot is elővarázsolja). Amik területi sebzéssel bírnak, tehát csak több ellenfél ellen használható a képesség (1v1 harcok során nem aktiválható a képesség), de csak a megidézett kardok számával egyenlő ellenfelet képes támadni (annyi kardot idéz meg ahány ellenfél áll előtte, többet semmi kép sem). A kardok sebzése Erő/2 (felszerelés bónusz nélküli erő fele), tehát az eredeti sebzés értékének felét sebzi csak.
(Használat 1 kör, Lehűlési idő 4 kör)

Bűvészkedés:
Kezdő szint: 2 kard
(innentől maga is szabályozhatja hány kardot hív elő egyszerre)
Gyakorló szint: 3 kard
Haladó szint: 4 kard
Profi szint: 5 kard
Mester szint: 6 kard

by **Cardinal** Csüt. Május 15 2014, 18:39

Ossu!

Elfogadom a képességet.

by **Miu** Kedd Május 12 2015, 01:09

Képesség pályázat

Túlpörgés:

A karakter egy kör alatt négy ütést képes bevinni (ez elosztható akár több ellenfél között is, de akár egy ellenfélnek is beviheti mind a négy ütést) és ezalatt az ereje megnő 30%-al.(a karakter 1 kör alatt 4 környi cselekvés pontot használ fel, ezután jön egy kényszer pihenő kör, ami nem tölti vissza a cselekvés pontokat). PvP harcoknál mind a négy ütésre külön halál/korona kockákkal kell dobni, korona esetén találnak az ütések, halál esetén nem.
(Használat 1 kör, Lehűlési idő 5 kör)

Kerettörténet:

Nem igazán ismerem még a szinteket, amiket bejárhatok. Tehát minden újdonnal felfedezett dolog izgalommal tölt el. Így volt ez akkor is mikor is egy számomra teljesen ismeretlen és eldugott kis vadászáshoz pont megfelelő kis erdőre leletem valahol a tizenkettedik szinten. Eléggé el volt burjánozva az erdő, így megmertem tenni azt a merész feltételezést, hogy ezt a helyet úgy igazából senki sem fedezte fel.
Másnap kaptam is cócmókom és vissza is tértem a felfedezni való helyszínre. Persze a szimpla felderítést túl unalmasnak leltem, így belevittem a játékba egy kis vadászatot is, hátha szembekerülök egy-két új és érdekes vaddal. Egy ideig csak az eddig már jól megszokottakkal találkoztam. Természetesen azokat is hajkurásztam, hisz az sosem árt. Olyan délkörül járhatott, mire végleg kifogyott belőlem a szufla és megálltam kicsit pihenni és ebédelni. Gondtalanul falatoztam, mikor is valami mozgást érzékeltem a közelben. Elég hangosan közlekedtek ezek a valamik, így jártasság nélkül is könnyen kitudtam szúrni őket. Bár egy ideig csak a bokrokat láttam mozogni, majd kis alakok ugráltak elő belőlük. Eleinte nem tudtam megmondani, hogy mik is akarnak lenni, majd felvillant felettük a nevük is. Goblinok voltak és kicsit sem barátságos szándékkal közeledtek felém. Mivel számbeli fölényben voltak, pontosan ketten, így eldobtam a szendvicsem és elkezdtem futni, hátha lassabbak nálam és lehagyom őket, nincs kedvem összeakaszkodni velük. Persze nem volt ilyen egyszerű a dolog, ezek a kis fickók elég gyorsak voltak és egyszerűen nem akartak sem lemaradni, sem pedig abbahagyni a velem folytatott fogócskát. Addig kergettek, míg sarokba nem szorítottak, ugyanis hirtelenjében egy nagy romos fal állta el az utam. Ez nem jó! Kicsit se. Muszáj, vagyok harcba szállni, ha csak nem akarok a pixelek martalékává lenni. Elővarázsoltam két kardot a kalapból, de igazából meg sem érezték. A kardok beléjük álltak, majd pixeleikre estek szét a kis szörnyetegeknek, meg éppen hogy fogyott az életéből. Innentől számolva pedig négy kör mire ismét megdobálhatom őket. Szóval vettem egy mély levegőt és neki rontottam az egyik kis nyavalyásnak. Persze közben a másik sem tétlenkedett, így gyorsan bebuktam a támadást és a goblinok kicsit meg is szedték a páncélom. Kell nekem nulla harci tudással egyedül mászkálni, az ismeretlenbe… Jó ideig elbirkóztam a két mobbal, míg végül elég szépen megtépáztak és az életcsíkom a sárga zónába kényszerítették. De azért az ügyetlenségem ellenére nekem is sikerül kicsit megrövidíteni az életcsíkjukat. Bár ez még koránt sem elég. Tekintve, hogy mennyire béna vagyok, előbb végeznek ki ők, mint én őket. Nekilendültem sokadjára is és támadtam. De most valami furcsát is éreztem közben, hirtelen megteltem energiával és két vágás után már ki is végeztem az egyik kis goblint. Ekkor a másik menekülőre fogta, de még mindig volt erőm és sikeresen beértem, majd őt is a pixelek mezejére küldtem. Ezt követően elmúlt a löket, én pedig megszédültem az iszonyatos súlytól, amit a fáradt testem produkált, majd elterültem a földön. Jó ideig ott hevertem az avarban és a világ néha-néha elsötétült. Mozdulni sem bírtam, olyan érzés volt mintha ólmot öntöttek volna minden porcikámba. Már kezdtem azt hinni, hogy itt a vég, mikor is végre sikerült némileg rendesen lélegeznem és minimális mozgásra kényszeríteni a testem. Kis idő elteltével sikerül felülnöm és ekkor jelent meg előttem a következő rendszer üzenet:

Gratulálunk sikeresen elsajátítottad a következő skillt: Túlpörgés.

Nem is néztem tovább, csak félre söpörtem és elő kapva a teleport kristályt, máris a biztonságos Kezdetek Városába juttattam magam.

by **Cardinal** Szomb. Május 16 2015, 14:37

Ossu!

Elfogadom a pályázatot! Gratulálok a második képességedhez!

by **Miu** Szomb. Jan. 27 2018, 05:39

Karakter halál

Szeretném hivatalosan is bejelenteni/megpályázni a karakter halálát.

Egyúttal azt is szeretném jelenteni, hogy Miu tulajdonában lévő arany, tárgyak, potik, ércek, receptek és exp Ashe-re szállnak át.

Bejelentő

Történet

Elmenekültem, olyan messzire amennyire csak bírtam… Vicces, hisz régen mindig zajt csaptam és a hangom hallattam csak, hogy rám figyeljenek. Kényszeresen kapaszkodni akartam mindenkibe, aki barátságos volt velem… Majd fogtam és eldobtam magamtól mindent és mindenkit, aki még megmaradt nekem. Rájöttem, hogy bolond voltam, hogy valójában csak önzésből tettem mindazt, amit ettem… nem akartam egyedül lenni és pont emiatt voltam a leginkább magányos. Hazudtam magamnak és a környezetemnek… Miért tettem mindezt?... Erre magam se tudom a választ. Erős akartam lenni, olyan, aki sosem sír és mindig előre tekint, ezt a látszatot tartottam is. Közben pedig a múltam rabja voltam… Rabja voltam annak, hogy elhagytak mikor a világra jöttem és árvaként kellet élnem, rabja annak a tragédiának, ami gyermekkoromban történt és rabja a saját önzésemnek. Röhejes, ennél szánalmasabb nem is lehetnék. Gyáva féregként beletapostam több ember lelkébe is, csak azért, hogy én elhihessem magamról, hogy boldog vagyok. Nem foglalkoztam a problémával, inkább megfutamodtam és hagytam magam a feledés homályába veszni… Már én sem tudom magamról, hogy ki is vagyok… igazából sose tudtam, csak játszottam a kis szerepem addig, amíg bírtam. Mostanra pedig már szinte az arcomat sem ismerem fel, ha tükörbe nézek. Mondhatnám, hogy megváltoztam, de az hazugság lenne. Ugyanaz az élősködő féreg vagyok és, ha visszatérnék, akkor csak azt folytatnám, amit abbahagytam. Bár már azt se tudom, hogy mi az amit abbahagytam. Teljesen elhagytam magam, az érzékeim is eltompultak már, csupán az mozgat még, hogy valamiért még mindig ragaszkodom az életemhez. Az életemhez, amiről már lemondtam, még is valami a tompa semmiben ott motoszkál, és emiatt nem tudok véget vetni ennek az egésznek.
Már megint… érzem, ahogy a könnyek gyűlnek a szemebe és bármennyire is küzdök ellene kitörnek belőlem. Mégsem lesz jobb, mert nem tudok őszinte lenni. Mostanra elértem, hogy csak egy üres edény legyek… Nem érzek, nem tudok és nem is próbálkozom. Akkor emg miért sírok? Mert fájdalmaim vannak, abban a világban, ahol nem is létezik ez az érzés. Hisz ha megsérülök, nem érzek semmit sem, még csak a vérem se folyik. Még is annyira fáj mindenem annyira, hogy már beleőrülök.
De épp ezért könyörögtem neki, hogy segítsen rajtam, hogy vessen véget ennek bármi áron. Mindenem oda adtam neki fizetségül csak valahogy mentse meg az elveszett lelkem. Titkon azt vártam tőle, hogy rögtön kivégez, amint átadom neki mindenem… Viszont nem ez történt, ő tényleg segíteni akart nekem. Nem akarta, hogy a könnyebb utat válasszam. Pedig csak is emiatt szólítottam meg azon a hideg téli napon. Látva a vörös indikátorát úgy gondoltam, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül fog megölni. De mégsem ezt tette. Kissé sajnálom őt, mert én makacsul úgy döntöttem, hogy nem lehet rajtam segíteni… Talán mostanra kezdi észrevenni, viszont van annyira makacs, mint én.
-Miért? – kérdezem elhaló hangon
-Még is mire gondolsz?
-Miért… miért nem vetsz már ennek véget? Ez fáj, annyira fáj… - összerogyok előtte és sírva fakadok
-Én… én próbáltam tenni ellene.
-Nem érdekel…nem…nem... Akkor is fáj!
-Nem vagyok gyilkos. Csupán a sors hozta úgy, hogy a gyilkosok vörös jelzőjét kell viselnem, ahogy nálad is. Épp ezért nem is végeztem veled akkor.
-Tudom… de én nem akarom, hogy segíts… én csak is egy dologban várok segítséget. Mert én nem tudom megtenni.
-Mert élni akarsz, még is ugyanazt teszed, mint ő… - tekintete mély fájdalmat sugárzott, arcára pedig komorság ült ki- De, ha ez a vágyad… - rá harapott az ajkaira- Akkor nincs mit tenni. Megteszem de, csak mert mostanra már a barátomnak tartalak és tudom, hogy ha nem teszem meg én, akkor kerítesz valakit, aki megteszi…
Valamit matatott a menüjében és pár másodperccel később kaptam is egy üzenetet arról, hogy küzdelemre hívott.
-Viszont nem adom olyan könnyen magam. Küzdened kell. A felszerelésed is visszaadom, amit rám hagytál.
-Nem kell! -kiáltok, rá- Elfogadom, de nem kell semmit sem visszaadnod hozzá. Úgy se küzdenék jobban…
-Az majd kiderül. Ha tényleg semmi küzdeni akarás nem lesz benned, akkor ennek a harcnak a végén meghalsz. Viszont, ha egy kis szikra is fellobban benned, akkor nem foglak kivégezni és mindened visszaszolgáltatom majd neked.
Biccentek, majd elfogadom a kihívást és továbbra is a porban ülve néztem fel rá, üres tekintettel. Mikor megkaptam az első vágást, valami felkiáltott bennem. Sikított azért, hogy álljak talpra és harcoljak, de én ellenálltam neki és csak tűrtem és néztem, ahogyan csökken az életerő csíkom.
-Köszönöm, hogy ennyi mindent tettél értem… - ezek voltak az utolsó szavaim, még mielőtt az utolsó életerő pontom is eltűnt volna és pixelek formájában darabokra robbantam volna. Még utoljára a szemébe néztem és láttam a csalódottságot benne. Még is olyan volt, mintha megértené a döntésem és nyugalommal enged át a másvilágra. Szerencsésnek éreztem magam még egyszer utoljára, hogy összehozott vele a sors.

by Ajánlott tartalom