[Küldetés] Felelősség

by **Strea** Kedd Szept. 14 2021, 14:33

Felelősség

Résztvevők: Mirika, Leonard
Általános határidő: 1 hét

A bagolynak már se híre, se hamva, de az események - és főleg az az éjszaka - úgy néz ki, hogy mindkettőtökben nyomot hagytak. Talán éppen emiatt, talán más okból, de azóta valahogy nem találkoztatok, ma viszont... hát, ez a nap egy kicsit más lesz. Persze csak akkor, ha úgy döntötök. A felelősség mindenesetre a tiétek.
És a tiétek is marad, játékbeli életetek végéig.

Mielőtt azonban folytatnám a küldetés roppantmód drámai felütését, hadd jegyezzem meg, hogy a mai nap egyébként egyáltalán nem rendkívüli, sőt mi több, egyetlen kis apróságtól eltekintve teljesen hétköznapinak mondható: egy olyan nap, amikor egymástól függetlenül, de mindketten eldöntöttétek, hogy valamiért kimentek ma mobozni. Az okot rátok bízom - talán épp kazamatázni van kedvetek, esetleg erősödni kicsit vagy végre kiélvezni, hogy mindenféle boss nélkül járhattok kelhettek a védett övezeten kívül. Ezt csak ti tudhatjátok; ahogyan azt is, hogy végülis pontosan hová indultok végül, hisz választék az bőven akad.
És hogy mi az a kis apróság? Nos, az egy karperec. Egy tükörsima, véset és szöveg nélküli, öt-hat centi kiterjedésű, vékony fémlap, amely látszólag teljesen ártalmatlanul simul rá a jobb karotokra és bárhogy is akarnátok, egyszerűen képtelenség azt levenni onnan. Divatos, Platinumból készült, ámbár márkajelzés nélkül és ha nem figyeltek oda, szinte észre sem veszitek, hogy rajtatok van, annyira kényelmes viselet. Tényleg, észreveszitek egyáltalán? Mirika azért valószínűleg igen, ugyanis a stílusos kiegészítőt egy köpenyes, nálánál nem magasabb alak kapcsolja rá a főtér és a piac közötti tömegben és mire hátrafordulnál, Miri, a nagylelkű ajándékosztó már el is tűnt az emberek között. Ha egyáltalán ő kapcsolta rád. De lehet, hogy nem is ő, hanem az a szakállas férfi, aki meglehetősen csúnyán néz utánad, amikor véletlenül meglököd, de persze ez egyáltalán nem meglepő, ellentétben a ténnyel, hogy vajon hogyan van ennyi év után még mindig életben annyi játékos, hogy utatok során tömegbe keveredjetek. Lényeg a lényeg, a dolog megtörtént és mire eljutsz odáig, hogy a mobolás mellett döntesz, legalább hárman pillogtak már a karodra irigyen, ki tudja miért. Leo, nálad viszont már korántsem ennyire zavaros a helyzet, ugyanis te egészen egyszerűen így ébredsz fel. Nem otthon, hanem egy fogadóban, de mielőtt elkezdenél aggódni holmi emberrablást sejtve, éppen abban a fogadóban, ahova pár nőt felcitáltál előző este. Talán egyiküktől kaptad ajándékba, ezt nem tudhatod, mindenesetre testhezálló darab, ha nem is feltétlen passzol a stílusodhoz. Rád mondjuk inkább néznek furcsán a csajok ezt meglátva, mintsem irigyen, de ez csak nem tántorít el tőle, hogy elkezdj mobok után kajtatni, vagy igen? Mindenesetre, akárhogy is van, következzenek hát a részletek: írjátok le őket!

A reagotok végére lehetőség szerint jussatok el a mobolásig (megadva a pontos helyszínt is), kivéve, ha az item ebben véglegesen meggátolja a karaktert. Ebben az esetben csupán az eseményeket reagáljátok le és a terveteket a nap hátralévő részére.

Határidő: 2021.09.21.

by **Leonard** Kedd Szept. 14 2021, 19:02

Finom, puha ajkak és lágy kezek simogatása ébresztette. Felkönyökölt, félálomban a cigarettát kereste, de csak dús, göndör hajfürtbe futottak ujjai. Kinyitotta a szemét, pislogott párat, tekintete egyből rátapadt a sötétítőfüggöny résén beszökő apró fénycsíkra. Egy homályos, kótyagos pillanatig elöntötte szívét a csalódás, amiért nem valaki más csókjára ébredt, de ez nem volt többé más, pusztán futó gondolat.
Leo férfi volt, így pedig nem engedhette meg magának, hogy egy probléma érzelmi oldalán túl sokáig töprengjen, ne adj isten gyengének mutatkozzon. Persze sohasem volt annyira erős, mint amilyennek az apja szerint lennie kellett volna, de ettől függetlenül is elég volt ennyi idő hozzá, hogy visszahúzza magára az álarcot és úgy tegyen, mintha minden rendben volna. Elmosolyodott, a lány füle mögé tűrte dús, mézszőke tincseit és megkereste puha ajkait. Bár olyan korán volt még, hogy a szemeit is alig tudta nyitva tartani, de voltak dolgok, amik nem számítottak, amikor egy nő teste bizonyos dolgokat követelt.
Ezt nevezik tökéletes napindításnak.
Már dél is elmúlt, mire gyomrának korgása arra ösztökélte, hogy kikeljen az ágyból és hozzálásson a napnak. A lányok, akik újfent megerősítették hódítási képességeiben, még édesen szuszogtak egymáshoz bújva, kamillát és mézt idéző parfümillatukkal nehézzé téve az apró szoba levegőjét.
Leo alapvetően nem törődött sokat a búcsúzkodással. Most is csak venni akart egy frissítő, hűvös zuhanyt, felöltözni, enni valamit, aztán meglesni a Palotában, vannak-e új küldetések, de a folyamatot megakasztotta az a különös kis fémdarab a csuklóján, ami rögtön szemet szúrt, amint elkezdte szappanozni a testét. Sőt, igazából most már az volt a kérdés inkább, korábban miért nem vette észre. Egyáltalán mikor és hogy kerülhetett oda? Felsóhajtott, elzárta a csapot és lenyitotta a menüjét, hogy leszerelje magáról, de az item nem volt sehol. Kézzel viszont... nos, kézzel sem lehetett levenni. Igazából kapocs híján az is kérdéses volt, hogyan került oda, hiszen a tenyere miatt egyszerűen lehetetlen lett volna felhúzni a karjára. Összeráncolt szemöldökkel lépett ki a fürdőszobából, és tekintetével rögtön a lányok csuklóját kezdte keresni, de azokon nem volt semmi. És nem tartotta valószínűleg azt sem, hogy ők tették rá, mivel ahhoz minimum rá kellett volna kovácsolni álmában, hogy ilyen módon passzoljon. Azért megvárta őket, hogy felkeljenek, és megérdeklődte a dolgot, de a furcsa tekintet, amit a kérdéseire kapott, végképp meggyőzte róla, hogy itt valami másról lesz szó. És mivel nem nagyon ismert olyan mechanizmust a játékban, ami levakarhatatlan, de ártalmatlan karpereceket osztogatott, rövid agyalással és egy jóizű ebéd elfogyasztásával később arra jutott, hogy talán egy eljövendő eventhez lesz köze a szerkentyűnek, amiről nemsokára úgyis fog értesítést kapni. Ennek a megnyugtató magyarázatnak tudtában indult el végül a huszonhatos szintre, ahol bár a mobok már egy ideje nem jelentettek túl nagy kihívást, a méteres hónak köszönhetően mégis ez volt a kedvenc farmolópontja. Úgy döntött ugyanis, hogy ezt a napot végül mégsem küldetések teljesítésével fogja tölteni, hiszen ha idő közben érkezik egy izgalmas event, azzal akár le is maradhat róla. Egy jetit vagy egy jegesmedvét otthagyni a tundrán félig lesebezve mégis csak kisebb áldozatnak tűnt.

by **Mirika** Hétf. Szept. 20 2021, 16:07

Sokat gondoltam rá, de végül nem hagytam abba a játékot. A döntés elég sokrétű volt, de végsősoron az tartott itt, hogy nem akartam újra elfutni. Egyszer már megtettem, és meg is bántam, igaz erre csak akkor jöttem rá igazán, amikor visszatértem ide, és nem volt kétségem afelől, hogy ha még egyszer megtenném, akkor ugyanez a sors várna rám. Ez a játék, akár tetszett nekem, akár nem, az életem része volt. Barátokat szereztem itt, formálta a jellememet és a hírnevemet, sütött rám egy billogot, amit nem rázhattam le magamról csak úgy.
Mindez persze nem jelentette azt, hogy úgy folytattam, mintha mi sem történt volna. Alaposan visszavettem, szinte csak azért jártam fel, hogy ha kaptam levelet, akkor azt elolvashassam, és hogy tartsak valamiféle fejlődési tempót. A palotát ha lehetett, elkerültem, de ha mégsem, akkor a látogatásaim rövidek voltak. Csak beköszöntem, üdvözöltem mindenkit, akit elértem, elvégeztem a dolgom, aztán mentem is tovább. A lényeg az volt, hogy Leo-kunnal ne találkozzak.
Ez a nap se indult másképp. A főtérre érkezve a piac felé indultam Momo oldalán, hogy feltöltsük a készleteinket, aztán találni akartam egy csapatot, akihez csatlakozhatunk és kimehetünk farmolni valahová. Ebben a tervben azonban egy idegen érzés akasztott meg, ami igazából csak addig volt idegen, amíg megtörtént. Valami a csuklómra került.
- Hé! - szóltam utána a köpenyes alaknak, majd azonnal utána is lódultam volna, ha a heves mozdulatommal nem megyek neki egy szakállas hapsinak, akiről tulajdonképpen visszapattantam. Morogtam egy bocsit a nemlétező bajszom alatt, majd kikerültem a férfit, de ez a pár másodperc késlekedés elég is volt ahhoz, hogy elveszítsem szem elől a rejtélyes valakit. Momót még ugyan a magasba küldtem, de tekintve, hogy a hozzám hasonlóan pöttöm alak nem volt egy feltűnő jelenség, az ő hátáról nézelődve sem találtam meg az illetőt. A karperec jelöletlen volt és leszedhetetlen. Nem találtam rajta semmilyen mechanizmust vagy funkciót, semmit. Egy közönséges fém ékszer volt, ami hát... úgy simult a csuklómra, mintha selyem lett volna. Ettől függetlenül nem volt kétségem afelől, hogy van valami oka annak, hogy ez a cucc hozzám került. Nem akartam kockáztatni, úgyhogy emiatt egyedül mentem neki az erdőknek, mezőknek, hogy ha történik velem valami, az fixen csak velem történjen meg. Amiatt egyelőre nem aggódtam, hogy a karkötő veszélyes lenne, de magamban nem mertem magasabbra menni a 19. szintnél, szóval az ottani kihalt erdőkben kezdtem kajtatni a különféle farkasok, vaddisznók, csontvázak, pókok és a többi gusztustalan élőény után, ami adhat nekem expét. Legalább lesz alkalmunk gyakorolni Momóval relatíve veszélytelen körülmények között is.

by **Strea** Kedd Szept. 21 2021, 13:08

Leo

A jóízű ebéd elfogyasztása még nem hoz semmilyen váratlan fordulatot, ám ahogy ezek után végül elindulsz a huszonhatos szintre, azt veszed észre, hogy elkezd csökkenni az életed. Egyáltalán nem rohamosan és semmilyen rendszert sem találsz benne, de néha-néha igenis leesik az életcsíkodból egy kevés, ám 15-20 HP-nál soha nem több. Nos, ebben az az egyetlen, ám elég szembeszökő furcsaság van, hogy még nem értél ki a védett területről és ha esetleg azt várnád, hogy a városon belül pikk-pakk feltöltődik a csíkod újra, hát el kell hogy keserítselek; ez nem történik meg. A védett terület határáról kiérve viszont egy kis ideig abbamarad ez az anomália (bár az életcsíkod itt sem tölt fel), így talán azt is hiheted, hogy csupán egy furcsa rendszerhiba áldozata lettél. Lényeg a lényeg, eltelik tíz perc csöndben és nyugalomban, te pedig birtokba veszed a havas szintek legjobb farmolóhelyeit, jetik és jegesmedvék után kutatva.
Ám nem vagy egyedül.
- Szia, üdv, hali - integet feléd egy fiatal, jókedvű srác már távolról, amint észrevesz. Fegyvere alapján harcművész, mellette pedig egy csöndesebb lányka küzd a fél méteres hóval, vállán egy Tollas Sárkány pettel - Kéne egy kis segítség az itteni mobok ellen. Felvehetlek a partyba? Te is farmolni jöttél, ugye? - kérdezi és már küldi is a meghívót, amit bár elutasíthatsz, de ha megteszed, elkezd mindenféle ürüggyel győzködni, hogy kettejüknek nagy szükségük lenne a támogatásodra, mert alig érték el ezt a szintet és fejlődni szeretnének. A szörnyek pedig nem váratnak titeket soká: a meghívás elfogadása után szinte azonnal megjelenik az első pár mob, amelyet hirtelen újabb kilenc követ és hamar azon veszed észre magad, hogy nyakig benne vagytok egy izgalmas, koncentrációt igénylő harcban. A páros egyébként nem ügyetlen, ki tudnak egészíteni téged és talán annyira belemelegedtél a küzdelembe, hogy nem is veszed észre azonnal, hogy valami... még mindig furcsa. Ugyanis miután a mobok leütötték a páncélod, nem sebződsz a támadásoktól, vagyis... nem a sebződésed pillanatában esik le az életcsíkod. És nem is olyan sokkal, mint amennyit a huszonhatos szint általad már felfedezett mobjaitól elvárnál.
És ha eddig nem is volt okod rá, hogy erősen ráfókuszálj azokra az apró kis szövegekre a bal felső sarokban és azon belül is kifejezetten a saját nevedre... a következő mamutcsorda spawnját követő események talán jobb belátásra bírnak:
- Most egy kis ideig tankolok, jó? - robban be eléd a srác vigyorogva, majd elkiáltja magát - Switch, Mirika!
Bár lehet, hogy csak telement a füled hóval, ezért hallasz rosszul.

Mirika

Féltve a körülötted lévők testi épségét, egymagad indulsz útnak a peteddel, méghozzá a lehető legkihaltabb részre, amit csak találni tudsz. Így persze az is érthető, ha nem keresztezik utadat játékosok, vagy ha be is jelez az észlelésed, valószínű azon nyomban másfele kanyarodsz, nehogy bárki másnak is baja essen miattad. De mi van akkor, ah ehhez nem kell feltétlen a közvetlen közeledben lenniük?
A mobolás egy ideig zökkenőmentesen megy; azonban miután a páncélod leütötték és életből kezdenél el sebződni... észreveheted, hogy nem mindig csökken le az életcsíkod. Persze az is lehet, hogy akrobatikádnak hála egyszerűen csak elkerülnek téged a hullákon lakmározó patkányok és a fák mögül előbukkanó csontvázak ütései, de tény, hogy van támadás, ami okoz életcsökkenést, ám az esetek nagyjából kétharmadában nem. Így vagy úgy, de ezzel a tapasztalattal végül elpixelezed az utolsó szörnyet is a tizenkilences szint egyik erdei tisztásánál, a következő spawnhely pedig viszonylag messze fekszik: mire megint harcba keveredsz, tíz-tizenöt perc is eltelik már. Éshát, megint csontvázak és patkányok. Nyilaid pontosan és könyörtelenül pixelezik el a bestiákat, ahogy Momó is ügyesen harcol az oldaladon, ám arra talán még a harc hevében is felfigyelhetsz, hogy ezúttal egyáltalán nem sebződsz a támadásoktól, vagyis... nem a sebződésed pillanatában esik le az életcsíkod. És nem is olyan kevéssel, mint amennyit a tizenkilences szint ugyanilyen fajtájú mobjaitól korábban már megkaptál.
Mihez kezdesz az információval? Folytatod tovább a farmolást, vagy esetleg újratervezed a mai napot?

Határidő: 2021.09.28.

by **Leonard** Szer. Szept. 22 2021, 19:11

Ha az ember elég időt tölt el a játékban, megtanul hozzászokni annak mechanizmusaihoz és olyan egyszerűen használni őket, amiképp a levegőt is veszi. Ezek közé tartozott az öltözködés, a reggeli kávé elkészítése, a kristályok vagy potionok előhívása, és igen, ilyen volt az a tény is, hogy védett övezeten belül az embernek nem szükséges az életpontjaira odafigyelni, hiszen semmilyen körülmények között nem eshet bántódása. Na meg valljuk be, nem programozták túl kényelmes pozícióba sem, az embernek nem támadt ingerenciája rá, hogy túl gyakran rápillantson, ha nem muszáj. Így fordulhatott hát elő, hogy Leo az apró kis életpontcsökkenésekből nem érzékelt hosszú ideig az ég világon semmit. Még akkor sem tűnt fel neki az anomália, amikor kilépett a havas világ teleportkapuján. Lelkesen rávágta a hozzá forduló pár kérésére, hogy szívesen segít, és belevetette magát a harcba. Leo soha nem mondott nemet olyan játékosoknak, akik fejlődni szerettek volna, ráadásul képességei is lehetővé tették, hogy remekül működjön együtt csapatban. Már persze ezeken a szinteken, ahol legalább számított is valamit, amit csinált.
Nem telt bele sok időbe, hogy még itt, az örök hó birodalmában is teher legyen számára a télikabát fojtogató melege. A mobok ma különösen aktívnak bizonyultak, így neki is sokat kellett mozognia. Rengeteg kitartáspontja ellenére is meg-meg kellett állnia pihenni. Szerencsére azonban a srácok felkészültebbek voltak, mint arra számítani lehetett, így egyáltalán nem volt szükség rá, hogy irányítsa a harcot vagy tanácsokat osztogasson. Nem szívesen tette volna egyébként sem, de úgy meg főleg nem, hogy a figyelme folyamatosan elkalandozott az életpontjai irányába, ami miatt még egy-két csapást is elvétett. Valami nem stimmelt, bár ez nem aggodalommal, épp ellenkezőleg, reményekkel töltötte el őt. Régóta várta már a legutolsó képességét, és abban bízott, hogy végre sikerült felfednie. Mi más magyarázat lenne arra, hogy ilyen feltűnően kevés sebzést kap be az általa már oly jól ismert moboktól? Ráadásul valami az időzítéssel is volt, mintha késleltetve érkezne, bár harc közben már az is csoda volt, hogy ennyit észrevett belőle. Már alig várta, hogy legyen egy kis szusszanásnyi ideje elolvasni, de aztán... meghallotta a nevet, és ez kitörölt belőle minden más gondolatot. Megtorpant, riadt és legfőképp értetlen tekintettel pislogott a fiúra. Megfeledkezve a mamutcsordáról és a harcról, a nyakát kezdte el tekergetni, mintha bizony megláthatná a név tulajdonosát a közelben. Ujjai észrevétlenül a teleport kristályára fonódtak, de bárhogy is forgolódott, egyetlen rózsaszínbe öltözött cicafüles lányt sem látott hógolyóként előtörni a mamutok mögül.
Átfutott az agyán, hogy szimplán csak megőrült. Ez a név kísértette minden egyes magányosan töltött szabad percében, a rémálmaiban, és hát... a kellemesebb álmaiban is. Az viszont nem fért a fejébe, mégis miért nevezné így egy idegen, aki nem tudhat a Mirikához fűződő kapcsolatáról semmit, ameddig véletlenül rá nem pillantott a nevekre a partyban. Akkor aztán a tévesztés oka nyílvánvalóvá vált, és kezdte sejteni, hogy az összevissza sebződés oka talán mégsem egy újdonsült képesség lehet... Ha pedig így van, ha... ha Miri van ebben a partyban, ha az ő életcsíkját mutatja ott a rendszer, akkor az a rengeteg sebzés, amit az előző körökben Leo magabiztosan bevállalt... Zavarodottsága kétségbeeséssé nőtt, ahogy arra gondolt, hogy Miri talán most ott ücsörög valahol sárgába, ne adj isten pirosba váltott csíkkal, és halvány lila gőze nincs róla, mi történik. Leonak nem jutott eszébe, hogy a lány képtelen meghalni, ahogy az összefüggéseket sem próbálta meglátni, mégis mi vezethetett idáig, egyáltalán hogy lehetséges ez az egész. Egyértelmű volt, hogy számára Mirika egy levakarhatatlan átok, és nagyon úgy festett, hogy ez visszafelé is igaz volt.
Megrázta a fejét, hogy összeszedje magát, aztán gondolkodás nélkül előhívott egy gyógyító potiont, hátha annak megivásával tud segíteni a lányon, majd újra belevetette magát a harcba. Mégsem hagyhatta ott a két fiatalt egyedül egy csorda mamuttal szemben, habár a folytatáshoz már semmi kedve nem volt.
- Ha ezekkel végeztünk, én lelépek. Akadt egy kis dolgom - jelentette ki, és sietett lesebezni a mobokat mielőbb, lehetőségei szerint elkerülve a sebződéseket, majd amint végzett, már húzta is elő a teleport kristályát, hogy védett övezetbe teleportáljon. Esze ágában sem volt kockára tenni Mirika életét, még így, látatlanban sem. És ami azt illeti, azt sem akarta megvárni, hogy a lány esetleg felfedezzen valami összefüggést a bugban, és esetleg találkozniuk keljen. Úgy gondolta, biztonságban kivárja valahol, amíg elmúlik ez az állapot... mert egyszer úgyis el fog, nem?

Elfogyasztva: Nagy Potion (+20Hp)

by **Mirika** Szer. Szept. 22 2021, 19:57

Ezeken a relatíve alacsony szinteken megvan az a luxus, hogy nem kell aggódnia maga miatt az ember lányának, és próbálkozhat olyan dolgokkal is, amikkel éles körülmények között nem éri meg kísérletezni. Hiszen ha elcseszel valamit, akkor életekkel játszol. Egy ilyen helyen azonban nem csak arra volt lehetőség, hogy Momo kiélhesse magát, és próbáljon minél szűkebb fordulókat venni, vagy esetleg minél nagyobb sebességet elérni repülés közben, hanem én is kedvemre ugrálhattam. Egy ideje már dolgoztam azon, hogy az íjászokra jellemző kvázi statikus harcstílust kicsit feldobjam az akrobatikám segítségével, bár ennek nem sok haszna volt. Inkább látványelemnek mondanám, mert hát ha dobok egy szaltót egy lövés után, az nem segíti a célzást, ugye. Meg ami azt illeti, ha átugrom a vadkant, azzal speciel célpontot csinálok magamból, amíg a levegőben vagyok. De! Látványos, és számomra igenis fontos volt, hogy ha biztonságosan és kockázat nélkül végre tudok hajtani egy-egy mutatványt harc közben, akkor megtehessem, és növeljem a menőség faktoromat Cool

Szóval... khm... ha valaki most ránk nézett volna, akkor azt látja, ahogy egy cicalány és egy sárkányszerű lény úgy játszik az alacsony szintű szörnyek között, mint... két gyerek ><" Azt se mondanám épp hagyományos harcstílusnak, hogy leugrok Momo hátáról, és szuperhős landolással érek földet, mielőtt mondjuk félregurulok, és újra féltérdre érkezve ellövök két nyilat a legközelebbi csontváz felé. Azonban mivel ezt most senki sem látta, belefért az effajta bohóckodás, és belefért az is, hogy hibázzak, és a csontváz kardja, ami elől alapból simán félreugrok, most oldalba kapott.
Azt, hogy valami nem stimmelt, már ott motoszkált a buksim egy rejtett zugában egy ideje, de csak az első tisztás teljes megtisztítása után értem rá azon töprengeni, hogy mégis mit éreztem szokatlannak, már azon kívül, hogy kicsit gyakrabban szédültem el a kelleténél a sok pörgés meg forgás miatt. Mire átértem a következő spawnhelyre - vagyis nem a következőre, hanem az azutánira, ugyanis a következőt valaki lerabolta előlem -, addigra megfogamazódott a sejtés, miszerint az életcsíkom alakulása volt a zavaró tényező. Szóval ennek az adag szörnynek már úgy álltam neki, hogy elhagytam a bohóckodást, és folyamatosan figyeltem, mi történik az életcsíkommal. Aztán elhagytam a támadásokat is úgy alles zusammen, és egy rövid ideig hagytam, hogy a lények szabadon üssenek.
- Ez meg mi a jó isten... - kezdtem morogni, miután hiába kaptam ütést az oldalamra, vagy haraptak a lábamba, az életcsíkom meg se moccant, amikor meg a három méteres körzetemben semmi se volt, hirtelen annyi sebzést kaptam be egyszerre, mintha az összes mob rám támadt volna kétszer.
- Valami nem jó. Momo, visszavonulás - intettem a dragoonnak, aki csalódott vinnyogással vette tudomásul a jelemet. Végül a sárkány hátára ülve távoztam a helyszínről, és miközben a pet nyakába kapaszkodtam, próbáltam kitalálni, hogy mi lehet a jelenség oka. Nem volt egy gyümölcsöző kísérlet, tekintve hogy ezer meg egy ötletem volt rá kezdve attól, hogy nem ismerem eléggé az itteni szörnyeket, azon keresztül, hogy valami megint elromlott a karakteremben, egészen odáig, hogy az új ékszerem csinált valamit. Bár ez utóbbi csak mintegy véletlenül jutott eszembe, ahogy a tekintetem átfutott a csuklómon, mert alapból a karkötő totálisan észrevehetetlenül simult rám. De a lényeg most az volt, hogy visszajussak Ralbergbe és biztonságos helyen legyek. Már amennyire Ralberg annak számított.

by **Strea** Csüt. Szept. 23 2021, 09:44

Leo

Ha eddig nem tűnt fel, mostmár, ahogyan jobban megfigyeled az életcsíkodat talán észreveszed, hogy hiába teleportáltál vissza a védett övezetbe, a csík bizony nem töltődött fel - ez egyébként alátámasztani látszik a feltételezésedet, ahogyan az is, hogy a potion elfogyasztásával sem történt semmi változás, legalábbis számodra. Merre is visz tehát az utad tovább? Valószínűleg valami kocsma felé, de akár oda, akár nem, valahogyan mindenképpen emberek közé keveredsz. Időközben pedig egyik pillanatról a másikra maximumra ugrik az életcsík is, amit látsz, egyszóval... igen, valószínűleg Miri is visszaért a védett övezetbe.
- ... jah, levették róla a sisakot - üti meg a füled egy melletted kialakuló beszélgetés és ha eddig nem hallgattál volna bele a diskurzusba, a hozzád közelebbi alak véletlenül oldalba könyököl, majd egy rövid "pardon" kíséretében visszafordul a társához:
- Ennyi év után?
- Úgy tűnik... bár elvileg valami másféle sisak van a fején. Mindenesetre én csak annyit láttam, hogy hirtelen lenullázódik az életcsíkja, majd eltűnik. Kár érte, rendes fickó volt...
- Kayaba jól kitervelte ezt; így nincs menekülési útvonal. Ha kint leveszik a sisakod, idebent lenullázódsz - sóhajt, majd azt kezdi el ecsetelni, hogy milyen szerencsések azok, akik lenullázódás után is visszajöhetnek, márha igazak a pletykák. Ők azonban látszólag nem értik és nem is hisznek ennek, nemsokára pedig további sopánkodások közepette odébbállnak, otthagyva téged a gondolataiddal. Talán mégiscsak fel kéne keresni Mirikát, ugye? Közben pedig azt is észreveheted, hogy két fiatal nő néz téged kuncogva és sugdolózik a hátad mögött, egyértelmű pillantásokat vetve, nos... a karkötődre. Vajon tényleg csak egy bug teszi mindezt, ami egyszer elmúlik? És mi van, ha nem? Mihez kezdesz, merre indulsz tovább?

Mirika

Tekintettel a körülményekre, egész okos ötlet visszavonulót fújni, hiszen valami tényleg nem stimmel az életcsíkoddal. Annál is inkább, mivel alighogy felkapaszkodsz Momó hátára, hogy visszarepüljetek a városba, hirtelen felvillan a bal felső sarokban egy kis potion ikon, majd rögtön töltődik is az életed 20 HP-val. Ha pedig ez az anomália nem lenne elég feltűnő, jó három perccel később egyik pillanatról a másikra maximumon lesz a csík, pont úgy, mintha védett területre érnél, holott... hát, még korántsem vagytok a város övezetében.
Ralberg viszont egyelőre biztonságosnak tűnik, néhány játékossal és pár küldetésadó npc-vel, akik bizony rávetik magukat arra a néhány játékosra, így hamarosan rád is:
- Egy bátor kalandorra lenne szükségem, aki elűz pár óriási baglyot a viskóm padlásáról! - lép eléd az NPC - Ugye számíthatok rád, kedves [Leonard]? - kérdezi és bár a gépi karakterektől megszokhattad már, hogy bizonyos információkhoz - például a karaktered nevéhez - hozzáférnek, de ez itt úgy tűnik most elhibázta a lekérdezést. Vagy csak te hallottad rosszul? Mondjuk ez utóbbi kérdést talán megválaszolja a tény, hogy ha nem sietsz el azonnal, megismétli a szövegét, szintúgy Leo nevét használva rád - ha pedig ott akarod hagyni...
- Úgy tűnik, szereted a baglyokat, nemde? - szól utánad, majd elfordul és feje felett felkiáltójellel más játékosok után néz. Nos, mihez kezdesz ezzel az információval és vajon összekötöd ezt a többivel? Merre visz az utad tovább?

Határidő: 2021.09.30.

by **Leonard** Csüt. Szept. 23 2021, 19:14

Természetesen ennyi még nem volt elég, hogy biztos legyen a dolgában. Még azután is, hogy a védett övezetbe érve nyílvánvalóan nem töltődött fel az élete, kereste a lehetőségeket, amik megcáfolják téves következtetéseiben. Idegeneknek fizetett érte, hogy hívják partyba, csak hogy újra és újra elolvashassa Mirika nevét a sajátja helyén, és ha nem töltötte volna el ehhez túl nagy aggodalom a szívét, megpróbált volna újabb sebződéseket is szerezni. Ki kellett volna derítenie, milyen hatással van rá egy kristályhasználat, egy méreggel megkent penge, egy gyengítő típusú speciális képesség, egy fulladás vagy egy fagyás sebzés. Okos gondolat lett volna, abban az esetben, ha kész tényekkel és megoldási javaslattal akarna előállni a lány előtt, ez azonban még nagyobb képtelenség volt, mint azt gondolni, hogy két játékos egymástól ennyire távol tényleg felcserélheti az őket ért sebződéseket. Badarság. Egyszerűen muszáj volt bizonyítékot találnia rá, hogy mégsem Miri az, hogy ő még csak be sem lépett a játékba, hogy az egész pusztán egy félreértés. Sajnos azonban a barátlistáján egyértelműen zöldellő pötty is csak megerősíteni tudta a problémában, Leo pedig keserűen arra gondolt, hogy már rég ki kellett volna onnan törölniük egymást. A helyzetet enyhítendő végül a szájába vett egy cigarettát, és úgy döntött, a legközelebbi kocsma felé veszi az irányt. Azt még nem döntötte el, ott pontosan mit is fog csinálni, mert egy ideje már tudatosan kerülte a lerészegedést egy-két megingástól eltekintve, egy ilyen türelempróbáló bug mellett azonban határozottan szüksége volt egy menekülő útvonalra. És mivel küldetést vállalni most nem volt opció, más módon kellett elterelnie a figyelmét. Vagyis... kellett volna, de még mielőtt kikérhette volna egyáltalán az első sörét, még mielőtt hozzászólhatott volna ahhoz a csinos kis szőkéhez, akire rákacsintott, megütötte a fülét egy végzetes párbeszéd. Léteznek olyan információk ezen a világon, amelyeket a sors küld, hiszen igen fontos tudást hordoznak. A sors azonban bassza meg. Igenis létezik olyan, amikor a tudatlanság áldás...
Eredeti tervét a sörről egy vodkára módosította, amit egyből le is húzott. Szüksége volt az alkohol kijózanítóan keserű marására a nyelőcsövében. Több időt azonban nem vesztegethetett. Ki kellett derítenie, mi állhat az életcsere hátterében, még mielőtt Mirikáról leveszik a sisakot. Mindezt lehetőleg úgy, hogy a lánnyal ne is kelljen találkoznia. Nem hangzott valami egyszerű tervnek.
Már éppen távozni akart, amikor észrevette, hogy a korábbi szőke kiegészült egy barátnőjével, és határozottan őt nézik. Mindebben nem lett volna semmi meglepő abban az esetben, ha a figyelem úgy egészében őrá irányul, az azonban határozottan a karjára, azon belül is a karperecére esett. Leo már el is felejtette az ékszert, ami a semmi közepéből került rá az éjszaka folyamán, most viszont nem tűnt hülyeségnek összekötni ezt az értelmezhetetlen fordulatot a másikkal. És ezzel meg is érkezett az első nyomhoz, amin elindulhat.
- Jó napot, hölgyeim - lépett oda a lányok mellé a lehető legsármosabb mosolyával. - Leülhetek? - mutatott mellettük az egyik üres székre, és ha igennel feleltek, úgy intett a csaposnak, hogy szolgálja ki mindhármójukat, aztán könnyed beszélgetésbe kezdett.
- Úgy láttam, felkeltette az érdeklődéseteket a karperecem. Szívesen odaadom, ha megmondjátok, hogy lehet leszedni - nyújtotta aztán előre a karját, megmutatva a fémdarabot, a mozdulat közben pedig finoman végigsimított a hozzá közelebb ülő, barna hajú lány kézfején.
- Pardon - kért elnézést, felvéve a szemkontaktust, de a szája szegletében megbújó apró mosoly nyílvánvalóvá tette, hogy direkt csinálta.
- Őszintén meg kell mondanom, fogalmam sincs, hogy került rám vagy mi ez, de eléggé zavaró - tért vissza aztán a karperec témához. - Szívesen a társaságotokban tölteném az estét, de attól tartok, erre nem lesz lehetőségem, ha mégsem tudtok nekem segíteni - dőlt végül hátra sóhajtva, egy pillanatra kisfiúsan gyengének és sebezhetőnek mutatva magát, abban a reményben, hogy ezzel képes lesz hatni a lányok szívére és némi információt kicsikarni belőlük. Annyira még színészkednie sem kellett, mert valójában is igencsak kétségbeesettnek érezte magát, ha arra gondolt, hogy talán találkoznia kell majd Mirivel. Valóban szívesebben töltötte volna az idejét inkább ezen a padon ücsörögve, két szemrevaló hölggyel a társaságában.

by **Mirika** Pént. Szept. 24 2021, 18:38

A jelenség egyszerre volt zavaró és aggasztó is egyben, hiszen amellett, hogy látszólag semmi befolyásom nem volt az életcsíkomra, ez azt is jelentette, hogy szélsőséges esetben nem csak maximumra tölthet, hanem le is nullázódhat. Talán. Semmilyen lehetőséget nem vethettem el, de értelemszerűen az elsőszámú gyanúsított a karkötő volt, hiszen azelőtt hasonló jeenséget sose tapasztaltam, és az egyetlen változás a csuklómra simuló ékszer volt. Szóval a terv az volt, hogy Ralbergből szépen visszamegyek a Kezdetek Városába, és körbeszaglászok a piacon, hátha látta valaki azt a köpenyes alakot.
A város határában leszálltam Momo hátáról, és gyalogosan folytattuk az utunkat a teleportkapu felé. Az életcsíkom egyelőre nyugalmi állapotban maradt, a hangulatom viszont nem. Az NPC közelébe érve mindenre számítottam, csak efféle küldetésekre nem. És mivel se bátor nem voltam, se a baglyokkal nem voltam különösebben nagy barátságban egy ideje, ezért ignoráltam a küldetésadó karaktert - egészen az utolsó szaváig.
- He? - fordultam vissza, majd tettem két lépést a figura irányába, hogy megismételje a szöveget. Nem, nem hallottam rosszul. Tényleg Leonardnak hívott az NPC. Ezek a baglyok sose fognak már békén hagyni? >.> Gyorsan elutasítottam a küldetés felkérést, majd kicsit távolabb leültem egy padra. Momo aggodalmasan bökött meg az orrával, úgyhogy nyugtatólag megsimiztem a sárkányt, amíg próbáltam összefüggést találni a felettébb furcsa események között.
- Létezik, hogy ez Leo-kun életcsíkja...? - dünnyögtem az orrom alatt, de értelemszerűen itt és most meggyőződni az igazamról nem tudtam. Csak... egyféle módon deríthettem ki, hogy valóban ez-e a helyzet. És ez a szituáció egyáltalán nem volt az ínyemre. Azóta nem beszéltem vele egy szót sem, hogy Taftban elváltak az útjaink, de hát... egy ilyen... probléma esetén csak megérti, hogy ezt meg kell oldani valahogy. Lehívtam az üzenőpanelt, de a szívem a torkomban dobogott, miközben leírtam életem leghosszabbnak tűnő két szavát. Még vacilláltam egy darabig a gomb felett, de aztán becsuktam a szemem, és rányomtam a küldésre. Lesz, ami lesz.

Hol vagy?

by **Strea** Szomb. Szept. 25 2021, 18:10

Leo

A lányok kuncogva néznek össze, ahogyan leülsz melléjük, de szemükben láthatod a kíváncsisággal kevert kétkedést is - főleg akkor, amikor végigsimítasz egyikük kezén.
- Biztos, hogy a mi társaságunkban szeretnéd? - jut el végül kérdésig az egyik - Tudod, a Joy Jewel ékszereit nőknek ajánlják. Nők hordják csak, meg azok, akik... hát... - lesz kellemetlen a társalgás a hölgy számára, így félbe is harapja a mondatot, barátnőjére nézve segítségért, aki viszont vágyakozón pillant rád és sóhajt egy nagyot, valahogy úgy, mint aki teljesen tisztában van vele, hogy téged bizonyos okokból kifolyólag nem kaphat meg.
- Egyébként hogy jutottál hozzá már a megjelenés előtt?
- És hogyhogy nem tudod leszedni? - terelik vissza a témát a számukra kellemesebb mederbe és kíváncsian nézik meg jobban is a karkötőt. Ha megengeded, a szőke rá is koppint, méghozzá kétszer egymás után, majd egy kis szünettel harmadszorra is, hogy előhozza a tárgy paneljét, amit te nyilvánvalóan azért nem tettél meg eddig, mert fogalmad sem volt róla, hogy így kell. Két rövid, szünet, egy rövid.
- Ezzel kerülik el, hogy állandóan felugorjon a panel a véletlen hozzáérésektől - magyarázzák elég butácskán, de ezzel együtt pont úgy, mint akik maguk is egy butus gyereknek magyaráznának - De ezt biztos elmondták a boltban is, nem? - kérdezik, amit újabb, lányokra jellemző összenézés-kuncogás kombináció követ. A felugró panel egyébként csak annyit ír ki, amikor a nő koppint rá, hogy "A megtekintésre nincs jogosultságod!", ebből pedig értelemszerűen következik, hogy ezt neked kéne megtenned őhelyettük. Csakhogy, talán nem meglepő módon, de nálad is ugyanezt a szöveget írja ki.
Lehet, hogy valaki másnak kell rápöccintenie, hogy további információhoz juss?
Az a "valaki más" pedig mintha ugyanerre jutott volna, ugyanis pont ekkor csippan az üzenetjelződ és a feladó nevét látva, hát... elgondolkodhatsz, hogy megnyitod-e az üzenetet, vagy sem. Tényleg, megnyitod, vagy még nem? Egyébként a csajok látszólag igencsak kedvelnek téged, így ha tovább kérdezősködsz, megtudhatod, hogy ez a bizonyos "Joy Jewel" egy ékszerek kovácsolására szakosodott céh és méregdrága divatcikkeket árul egy elég szűk, de gazdag rétegnek. Akik nincsenek otthon a sao aktuális női divatjában, aligha ismerhetik; a céh egyetlen boltja pedig egyben a céh székhelye is, a Kezdetek Városa közkedvelt sétálóutcájának végén. Egy-egy pusziért cserébe pedig új barátnőidtől még koordinátákat is kaphatsz, ha ügyes vagy.
- Csak a jövő hétre ígérték a piacra dobást - teszi még hozzá a barna irigyen és miután elköszönsz tőlük, távoztodban hallhatod, ahogyan elalélva sóhajtanak utánad és mondják ki a világ egyik nagy igazságát:
- Mindig a leghelyesebb pasik a melegek...
Nos, úgy tűnik bármivel is próbáltad korábban tisztára mosni magad, a hozzájuk hasonló észlények számára a csuklódon lévő karkötő megingathatatlan bizonyítékként szolgál szavaid ellenkezőjére, de akár bánt ez téged, akár nem, bizony vannak még teendőid. Merre, kihez indulsz tehát tovább?

Mirika

Nos, úgy tűnik sajnálatos módon nem vállaltad el a baglyos küldetést és nagyon nem is akarsz semerre sem továbbmenni, így nem marad számodra másom, minthogy egy kicsit várnod kell Leo válaszára most. Vagy nem is olyan kicsit? Mindenesetre ahogy a padon üldögélve folytatásban reménykedsz, talán ha eddig nem is, de mostmár feltűnhet, hogy bizony vannak olyan nők, akik rendkívül irigyen nézik meg maguknak a karodon lévő ékszert és Hallgatózásodnak hála elcsíphetsz pár megjegyzést is, amik mindegyike olyasmiről szól, mint "Hogyhogy a megjelenés előtt hozzájutott?" "Én is szeretnék ilyet..." "Olyan drága ez a márka, bár lenne aranyam rá!" - és ezek variációi. Nem mintha sokan lennének körülötted és azok közül is kevesen ismerik fel a karkötőt, de talán utánaléphetsz egyiküknek másikuknak, márha nem találja meg őket a kedvenc küldetésadó NPC-d hamarabb. De persze lehet, hogy hamarabb érkezik válasz Leotól, minthogy utána tudj ennek járni - ez márcsak ti kettőtökön múlik~

Határidő: 2021.10.02.
Kérlek titeket, hogy most mindenképpen Leo írjon hamarabb! Köszi! ^^

by **Leonard** Szomb. Szept. 25 2021, 19:11

Egy pillanatra azt érezte, elönti a megkönnyebbülés, ahogy a lányok mesélni kezdtek. Volt rá remény, hogy egyedül is megoldhatja a feladatot, ráadásul záros határidőn belül. Mi ez, ha nem szerencse? A folytatás viszont valahogy nem vágott egybe az elképzeléseivel.
- Persze, hogy csak nők hordják. Én sem direkt csinálom - morcoskodott, de azt nem fogta fel, hogy az elharapott mondat pontosan mit takarhat. Megvonta a vállát, most a probléma jobban foglalkoztatta, mint az ilyen kis részletek. Rákoppintott kétszer, majd egyszer az ékszerre, ahogy a lány mutatta, de valamiért azt írta ki a rendszer, hogy nincsen jogosultsága. Újra próbálkozott, jobbra-balra koppintgatott egyre idegesebben, de nem történt változás. Persze, hiszen nem is az övé ez a hülye cucc!
- Mondom, hogy nem voltam a boltban! Véletlen került rám, azt sem tudom, mi ez, vagy hogyan... - lett egyre dühösebb, amiért magyarázkodnia kell, de aztán végül arra jutott, hogy talán mégis az egyik lány lehetett a ludas reggelről. Kár, hogy nem emlékezett a nicknevükre, hogy felkeresse őket. Ami viszont a továbbiakat illeti... Nem, Leo biztos volt benne, hogy egy ártatlan és teljesen legális ékszer véletlenül sem okozna ekkora bugot az életcsíkjában. Lehetséges lenne, hogy mégsincs semmi köze a kettőnek egymáshoz? Azért még elkérte a műhely koordinátáit a lányoktól, és nem is csak puszival fizetett cserébe, ahogy kérték, de a hozzá közelebb ülő, barna hajút egyensen szájon is csókolta. Amikor elváltak, tekintete tele volt egy izgalmas este ígéretével. Kár, hogy a lányok valamiért még így is nagyon furcsán néztek rá, ő pedig egy kicsikét sem értette az okát. Nem akart nagyon sietni a távozással, de aztán meghallotta a pittyegést. Összerezzent, sietve bocsánatot kért és alrébb lépett. Hallotta ugyan a távozásakor utána suttogott szavakat, de hirtelen annyira ideges lett, hogy még csak dühösnek lenni sem maradt ereje. Minden porcikája irtózott tőle, hogy lenyissa a menüjét, mert sejtette, hogy mit fog ott találni. Arra viszont még így sem volt felkészülve, hogy a két szó fölött ott lesz a többi is. Az utolsó, jókedvű üzenetváltások arról a napról. Bezárta az egészet a francba, és úgy döntött, hogy a pulthoz ballag inkább. Muszáj volt legurítania egy vodkát, mert nélküle úgy érezte, többé már nem fog levegőhöz jutni a torkát szorongató érzéstől. Felhúzta azt a régi, szakadtnak kinéző, ócska és sötét köpönyeget, aminek azokon a küldetéseken szokta hasznát venni, amikor be kellett olvadnia a tömegbe. Ez általában jól elrejtette szőke fürtjeit és feltűnő vértjét. Persze most civil ruhát viselt, védett övezeten belül nem volt szüksége a páncéljára. Kifizette a cehhet, megnézte Miri tartózkodási helyét a térképen, aztán megforgatta még egyszer-kétszer a teleport kristályt a kezei között, mielőtt kimondta az uticélt. Egyáltalán nem akarta ezt a találkozót, de úgy gondolta, hogy ha már be kell következnie, jobb, ha a kezében tarthatja az irányítást. Egyébként is ciki lett volna mindazok után, ami velük történt üzenetváltásokkal szórakozni.
Lehet, hogy Leo általában feltűnő jelenség volt, de apró termete ellenére azért Mirika sem panaszkodhatott. A fiú tekintete fél pillanat alatt rátalált, és nem csak Momó miatt, nem a rózsaszín öltözék miatt, nem azért, mert tudta a térkép alapján, hol kell keresni, egyszerűen csak... valahogy mindig így történt. Néha még azt sem tudta, mit keres, mire már meg is találta a tömegben. Most viszont nem a lány felé indult meg, nem egyből. Kellett neki egy kis idő, ameddig feldolgozta magában a viszontlátást. Addig is lopva, óvatosan az irányába pillantgatott, de lábai másfelé vitték; egy vidáman beszélgető társaság mögé becsatlakozva megkerülte a teret, és csak azután, hátulról közelítette meg őt. Ha Mirika még a padon ült, úgy egy gyors mozdulattal rátámaszkodott a támlára, ha viszont állva találta, akkor megvárta, míg végez a beszélgetéssel, és utána tette a vállára a tenyerét.
- Bú - hajolt oda a füléhez közvetlen közelről, majd egy mozdulattal hátrébb húzta a csuklyáját, hogy jól látható legyen arca, szemeinek játékos csillogása, az ajkain ülő félénk mosoly. Megvárta, hogy pillantásuk találkozzon, és csak azután sétált arrébb egy-két lépést, tartózkodón a zsebébe süllyesztve tenyerét.
- Gondolom a közös kis problémánk miatt kerestél - csapott bele egyből a témába. Nem akarta fölöslegesen húzni az időt. Nem most és nem... vele. - Eddig mire jutottál?

by **Mirika** Vas. Szept. 26 2021, 12:49

Megfordult a fejemben, hogy Leo-kun esetleg nem is fog válaszolni, szóval úgy voltam vele, hogy legrosszabb esetben piackutatást fogok végezni, de ha már így alakult, akkor addig is kifújtam egy kicsit magam, és próbáltam lenyugodni kicsit. Nem volt könnyű ezt úgy, hogy közben a fiú körül jártak a gondolataim, hiszen az elválásunk nem volt túl szép, és nem tudtam, hogy fog reagálni erre a levélre. Sőt, én se tudtam, hogy fogok reagálni rá, ha esetleg válaszol. Talán meg kellett volna keresnem már korábban is, hiszen mind a mai napig nem értettem, mi lelte azon az éjszakán, ráadásul részeg is volt, szóval... mi van, ha csak az ital beszélt belőle? Egyáltalán emlékszik rá? Zsongani kezdett a fejem a sok gondolattól, szóval inkább hátradőltem a padon és becsuktam a szememet. Igyekeztem a madarak csicsergésére összpontosítani, de így a környéken járkáló emberek szavai is tisztábbá váltak, kezdve a baglyos NPC segítségkérő szavaitól egészen a rejtélyesen sugdolózó és nvetgélő lányok csilingelő hangjáig. Csak az tűnt fel, hogy egyre többet hallom a karkötő szót, szóval fél szemem kinyitva körbesandítottam, és... hát engem néztek. Újra az ékszerre terelődött a figyelmem, de el nem tudtam képzelni, hogy ez az egyszerű fémes színű valami hogy lehet ennyire feltűnő. Vagy egyáltalán említésre méltó.
Már-már úgy voltam vele, hogy kifaggatom valamelyiküket, hátha többet tudnak erről a karperecről, mint én, de ehelyett egy váratlan esemény bekavart. Persze ha fejben itt vagyok, akkor egyáltalán nem rezzentem volna meg az ijesztéstől, mert Momo már lelkesen csivitelt mellettem, de annyira el voltam mélyülve a gondolataimban, hogy a szívemhez kaptam. Amint megfordultam, még inkább meghűlt az ereimben a vér az ismerős szőke fürtök láttán. Nem tudom, milyen arcot vághattam, de azon kaptam magam, hogy a hajtincseimet csavargatom. Mint mindig, amikor ideges vagyok.
- Uh... öh... én is örülök, hogy látlak - nyögtem ki végül halkan. Most valahogy a karkötő ügyét teljesen mellékesnek éreztem, Leo-kun mégis arra terelte a szót. Alig láthatóan elhúztam a számat és lehajtottam a fejemet. Valamikor talpra álltam és szembe fordultam vele, de nem emlékszem rá, hogy mikor. A pad viszont közöttünk volt.
- Én csak... nem... nem tudom, csak furcsán viselkedik az életcsíkom és az NPC-k Leonardnak hívnak, szóval arra gondoltam, hogy van valami összefüggés a kettő között, és ezért... - kezdtem kissé zavartan hadarni, de még mindig úgy éreztem, hogy nem erről kéne beszélnünk itt és most. Kiszáradt a szám.
- Ne haragudj, hogy nem kerestelek... nem tudom, mit is mondhatnék - haraptam el a szavakat, miközben erősen bámultam a fiú cipőjét.

by **Strea** Hétf. Szept. 27 2021, 09:01

A nagy újratalálkozás pillanata, amit végülis szükségképpen szenvedtek el, de mindenképpen egy felelős döntés meghozatala által. Nézzük tehát, mire juttok egymással és merre indultok tovább!

Kaptok tőlem egy-kettő, de nagyonmaximum három kört, hogy napirendre térjetek egymás látványa, szavai és a kialakult helyzet fölött és közösen megvitassátok, hogyan és merre folytatjátok a küldetést. A határidő egy-egy körváltásra továbbra is 1 hét. Kérlek jelezzétek, ha már nem kell több szabadkör! Hajrá! Wink

by **Leonard** Kedd Szept. 28 2021, 21:32

Ahogy felegyenesedett, homlokába hullott a csuklya, ismét árnyékba rejtve vonásait. Nem tűrte arrébb, hisz továbbra is rejtőzködni akart, helyette viszont rágyújtott egy szálra a zsebéből előhorgászott cigarettából. El kellett nyomnia valamivel az ismerős málnaillatot, mert egyszerűen beleszédült. Hiába volt tudatos döntés a részéről, hogy olyan közel lopózott, mégsem jól számolt a viszontlátás következményeivel. Nem vette számításba azt a tényt, hogy Momó vidám, baráti csiviteléssel fogja köszönteni, sem azt, hogy Mirika egyáltalán nem lesz mérges, elutasító, de még csak távolságtartó sem igazán..., hanem egyszerűen csak zavart. Fogalma sem volt, erre hogyan reagáljon. Az első terve, miszerint zárkózott és célratörő lesz, máris kudarcba fulladt. Most leginkább csak mérgesnek érezte magát, amiért Miri kér még bocsánatot tőle - jobban mondva azért kér bocsánatot, amiért pont nem kellene.
Megkerülte a padot és egy gondterhelt sóhajjal lezuttyant rá. Meglapogatta maga mellett - egy kicsit távolabb -, jelezve ezzel, hogy talán a lány is leülhetne.
Elszívta az egész szál cigarettát, mire sikerült rákényszerítenie magát, hogy megszólaljon.
- Nem lepődtem meg, máskor sem szoktál... - jegyezte meg sértődötten, de hiába próbált tenni ellene, a hangja megremegett. Pedig egyáltalán nem akart gyengének mutatkozni, főleg nem Mirika előtt. Ez volt a legbosszantóbb az egészben, hogy egyszer már megtette, és hiába volt olyan nyilvánvalóan rosszul, mégsem kapott támogatást. Úgy érezte, soha többé nem fog tudni már megbízni a lányban, és most is csak azért ült le egyáltalán beszélgetni, mert ott visszhangoztak Ozirisz szavai a fejében az álacról. Egyszer, egyetlen egyszer még hajlandó volt megnyílni és megbeszélni, mi történt, de soha többé. Ezt is inkább csak a céh és a jó viszony megőrzésének érdekében. Na meg persze... képtelen volt szó nélkül elmenni amellett, ha egy lány ilyen bűnbánó ábrázattal pislog a cipőjére.
- Semmi okod nem volt keresni, miután úgy viselkedtem veled - folytatta aztán. - És ez is volt a célom - pillantott oldalra, a lány rezdüléseit lesve. Szavai túlságosan kimértek, túlságosan érzelemmentesek voltak. Érezte ő is, hogy a próbálkozás ellenére sem sikerült megnyílnia.
- Persze semmi, még ez sem lehet indok rá, hogy így bánjak egy nővel. Ha ez segít bármin is, sajnálom - mondta kicsit gyengédebben, és most először lehetett ráismerni a hangjában az őszinteségre. - Nem szeretek agresszív lenni, de... önkéntelenül is ezzel leplezem a gyengeségemet.

by **Mirika** Kedd Szept. 28 2021, 22:28

A csend súlyos teherként nehezedett a vállamra. Momo szöszmötölése is nagyon legfeljebb csendes háttérzaj volt jelenleg, a leghangosabb zaj még talán Leo-kun cipőjének csikorgása volt a térkövön, vagy a pad nyikorgása, ahogy leült. Megszeppenten, óvatosan ültem le mellé, nem túl közel, de nem is túl távol. Talán két-három tenyérnyi hely lehetett közöttünk. A kezeimmel a pad szélét markoltam, képtelen voltam hátradőlni. Éreztem, ahogy minden izmom megfeszül, bármelyik pillanatban fel tudtam volna pattanni. De most nem volt szükség arra, hogy meneküljek.
Mikor végre megszólalt, a hangja éles késként vágott a fülembe. Én legalábbis így éreztem, noha Leo-kun nem volt különösebben hangos. Már csak azért is így tűnt, mert talán még sose hallottam ennyi apátiát a hangjában. Ellenkezni akartam, de nem jött szó a számra, hiába nyitottam azt ki. Úgyhogy némán végighallgattam, amit mondott. Újra csend állt be közénk, de lassan az elfehéredő ujjaim felengedtek, már nem szorítottam úgy a padot. Igyekeztem átgondolni a hallottakat, még némi értelmet is beléjük tudtam látni, noha semmit sem magyaráztak meg, legfeljebb azt, miért viselkedett ott úgy, abban a pillanatban. Kedvem lett volna felpofozni, hiszen megijesztett. Ráadásul szándékosan. Megérdemelné. Ugyanakkor bennem volt a késztetés arra is, hogy megöleljem. Hiszen ezek szerint csak azért viselkedett így, hogy távol tartson magától, valami olyasmire kényszerítette magát, amit nem akart megtenni. Harmadrészt meg... el akartam rohanni, hiszen most józanul is beismerte, hogy nem akar látni, és a gondolattól is gombóc keletkezett a torkomban. Ám végül mégis csak egy kérdés fogalmazódott meg a fejemben, miközben konokul bámultam az utca porát, és a sírás ellen küzdöttem.
- Leo-kun... miért... miért félsz tőlem? - szólaltam meg vékony, remegő hangon - A céhostrom... napján azt hittem, hogy végre leomlott köztünk az a fal... még arra is rávetted magad, hogy elhívj randizni, pedig nem a stílusod, szóval... hosszú idő után újra különlegesnek érezhettem magam, és-és... szerettem volna, ha te is különlegesnek érezheted magad mellettem, de... de te az első adandó alkalommal elfutottál - próbáltam a bennem lévő kuszaságnak értelmet adni - Mi a baj velem? - kérdeztem halkan.

by **Leonard** Szer. Szept. 29 2021, 18:52

Gondolatai máris a feladat megoldása körül jártak. Közösen ki kell menniük védett övezetből, kipróbálni, mi-milyen hatással van az életcsíkjukra, megtudni, mikor tervezik Miriről levenni a sisakot, eldönteni, hogy ennek a bugnak van-e köze a karkötőhöz, vagy párhuzamot húzni a kettő között teljesen baromság.
Leo - mint általában - nem akart a problémáival foglalkozni. Úgy érezte, így is eleget mondott, ezt is mintha úgy kellett volna fogóval kihúznia magából. Rettenetesen kényelmetlenül érezte magát a beállt csöndben, úgyhogy inkább rágyújtott még egy szál cigarettára, csak hogy addig is csináljon valamit. Amikor Mirika végül mégis megszólalt, megtorpant a mozdulatban, és még mélyebbre süllyedt a csuklya takarásába. A lány szavait hallgatva úgy érezte, teljesen kudarcot vallott. Vagyis épp ellenkezőleg; tökéletesen működött az álcája. Beharapta az ajkát, a szégyen vörösre festette az arcát.
- Semmi baj nincs veled, ne mondj ilyeneket! - kapta fel riadtan a fejét az utolsó szavakra. - Vagyis... - próbálta összeszedni a gondolatait, de akkor rájött, hogy a csuklya az előbbi mozdulattól teljesen hátracsúszott a fején, újra láthatóvá téve vonásait. Zavarában még jobban elvörösödött, mielőtt egy hirtelen mozdulattal elfordult volna. A cigarettához fordult támaszért, hogy egy-két slukk után kicsit nyugodtabban folytatni tudja, de szabad keze még akkor is ökölbe volt szorítva.
- Én... - keresgélte a szavakat. - Szóval... - sóhajtva a tenyerébe temette az arcát. - Semmilyen fal nem dőlt le közöttünk, oké? Nem bízol bennem. Megígértetted velem, de még mindig nem hiszed el, hogy nem fogok a halálba rohanni, csak azért, hogy megmentselek, vagy bánom is én, milyen okból! - fakadt ki hirtelen. - Ha melletted lehetnék, legalább azt érezhetném, hogy van értelme. Ez az egyetlen dolog, amit adni tudok, és te folyamatosan elutasítasz. Szerinted hogy jutottam ki a börtönből? Egyáltalán hogy lett vörös az indikátorom és aztán megint zöld? Én... - elfogyott a lendület, amit a dühe táplált. A hangja elhakult és remegett. - Soha nem kérdeztél meg, miért nem lépek ki én is, ha másik sisak van rajtam. Képes lettem volna mindent bevallani, és akkor talán értenéd, mit miért teszek, de téged ez egyáltalán nem érdekel. Én nem tőled félek, Milyy. Csak tudom, hogy a valóságban nem vagyok elég jó.
Elcsendesült és oldalra pillantott. Valami megcsillant a napfényben, magára vonzotta a tekintetét. A karkötő volt az, Mirika csuklóján épp ugyanolyan, mint amilyet a sajátján is hordott.

by **Mirika** Szomb. Okt. 02 2021, 17:05

Ott ültem, hallgattam, ahogy Leo-kun indulatosan, szinte már-már magából kikelve sorolta, ami a szívét nyomta. Nem bízok benne, elutasítom, nem érdekel, nem elég jó. Végighallgattam, és... egyszerűen nem tudtam visszatartani, elnevettem magam. Talán valami eltört bennem, nem is tudom. Vagy éppen hogy most javult meg, de hosszú pillanatokig nem bírtam abbahagyni.
- Leo-kun... miért csinálunk versenyt abból, hogy melyikünknek van nagyobb önértékelési zavara, vagy tudom is én? - kérdeztem végül, majd a fiú felé fordultam és habozás nélkül megragadtam a kezét.
- Haragszom rád! - néztem mélyen a szemébe, egyáltalán nem olyan arccal, mint aki haragszik - Azt kértem tőled, hogy legyél mellettem, amikor szükségem van rád. Erre amikor rád találok, két liba vonaglik az öledben, bűzlesz az alkoholtól, aztán elküldesz a francba, és még csak nem is tagadod, hogy ez volt a célod! Arról nem is beszélve, hogy felébresztesz egy kisfiút az éjszaka közepén, hogy jöjjön értem! Így hogy? Bízzak? Meg? Benned? - böktem meg a mellkasát a végén minden egyes szó után, minden egyes alkalommal egyre közelebb hajolva hozzá.
- Tényleg nem érdekel, miért voltál vörös, most miért vagy zöld, vagy miért nem lépsz ki. Én azért vagyok itt, hogy segítsek ennek a sok embernek itt viszontlátni a családját, és közben jól érezzem magam. Elsősorban veled. Nekem az számít, hogy ez a helyes, vagány pasi itt az orrom előtt egy elképesztően konok, de jó ember, akinek aranyból van a szíve, és baromi féltékennyé tesz, mert minden nap más csaj lóg rajta, aki nem én vagyok! Az, hogy te, vagy én milyen problémákkal nézünk szembe odakint, az majd ezután jön, de most (!) nem erre vagyok kíváncsi. Szóval haragszom! Rád! - böktem meg a mellkasát újra kétszer, miközben eltüntettem a közöttünk tátongó maradék távolságot, és megcsókoltam Leo-kunt. A... pillanat hevében. És bár zavarba jöttem, nagyon is, de ellenálltam a késztetésnek, hogy elforduljak.

by **Leonard** Szomb. Okt. 02 2021, 20:40

Meghökkenve pillantott a kacagó lányra. Tudta jól, hogy az őszinte vallomás helyett már megint csak dobálózik a szavakkal és másokat hibáztat, de arra még így sem számított, hogy ki lesz nevetve érte. A hang abszurditása megtorpanásra késztette, habár már éppen igyekezett felkerekedni, hogy végre a karkötők problémájával foglalkozzon - az ugyanis túlontúl gyanús volt, hogy mindkettejüknek ugyanaz a promóciós darab került a kezére. Ez a gondolatmenet azonban mellékessé silányodott, amikor Mirika megszólalt.
- Jesszusom, Miri, mégis hány órán keresztül kellett volna rád várnom?! - csattant fel ő is, növekvő indulattal. - Honnan tudtam volna, hogy szükséged van rám? Nem írtál egy nyamvadt üzenetet sem! Figyeltelek a mapon egy csomó időn keresztül, láttam, amikor kidobott a rendszer, láttam, amikor felkerested Hinarit. Egy pillanatig sem tűntél úgy, mint akinek bárkire is szüksége van, ellenben velem. Nekem szükségem lett volna rád, elég nyilvánvalóan, de te kurvára egy baglyot kergettél helyette. - A tenyerébe temette az arcát és erőteljesen megmasszírozta a homlokát. - Ne csodálkozz, ha elküldelek a francba, miután pont leszarod, hogy összetörik az életem. Simeon meg most ünnepelte a huszadik születésnapját, szóval mindennek nevezném, csak kisfiúnak nem.
Újra elfogyott a lendülete, amit a düh táplált, így csak remegő kézzel a szájához emelte a cigarettát, és egyre csak hallgatta Mirikát. Zaklatott volt, talán még soha nem érezte azt, hogy ennyire ne lenne ura az érzelmeinek. Félelem járta át, amiért kicsúszott a kezéből az irányítás. Nem akarta Mirit megint bántani, soha többé senkivel nem akart úgy bánni, de gyengének sem akart mutatkozni. Nem ennél is jobban. Így is úgy hangzott, mint egy hisztis óvodás! Mégis mi a franc a baj vele?!
A gondolatmenetből a csók zökkentette ki. Ez volt az az íz, amit hosszú ideje keresett. A puha érintés, a finom málnaillat. Átkarolta őt, szorosan magához húzta. Úgy ölelte, mint gyermek a játékmackóját, akitől enyhülést vár.
- Maradj így - suttogta és balfelől a lány hajába temette az arcát, éppen a puha cicafül mellett. Igyekezett hang nélkül, észrevétlenül sírni, úgy ölelve őt, hogy még csak véletlenül se látszódjon az arca, de meg-megrázkódó mellkasa, és ahogy a levegőt vette, bizonyára elárulták. Utálta a könnyeit, ezeket az egyértelmű bizonyítékait annak, mennyire gyenge. Csak hosszú idő után tolta el magától Mirikát, mikor már úgy érezte, elmúlhatott a szeme alatti vörösség.
- Sajnálom, Milyy, de nem tehetem ezt - mondta, miközben komótos mozdulatokkal rágyújtott még egy szál cigarettára. - Neked nem kellene még egy vagy több szállal kötődnöd ehhez a játékhoz, amikor élheted a kinti, normális életedet. Nekem pedig van egy tucat ismerősöm, akikkel jól tudom érezni magam, nem akarok még egyet. Én ennél sokkal-sokkal többre vágyom, de annak már súlya van. Amíg nem tudod felfogni, mit jelent ez nekem, nem hiszem, hogy bármiről beszélnünk kell. És tudom, hogy nem így szoktak egy kapcsolatot kezdeni, meg hogy ez elég ijesztő, épp ezért elfogadtam már, hogy nekem nem lesz barátnőm. Ez pedig egyáltalán nem a te hibád, tényleg - mosolygott végre rá a lányra bocsánatkérően és megborzolta a haját a fülei között. Aztán felállt, előszedte a teleport kristályát és megpörgette egyszer az ujjai között.
- Gyere, keressük fel az első szintet. Véletlenül pont ismerem a koordinátáit annak az épületnek, ahol ezeket a karkötőket gyárthatták - bökött fejével a Mirika kezén lévő ékszer felé. A sajátját jó alaposan a ruhaujja alá rejtette, amióta rájött, hogy melegnek nézik miatta. - Le kell szednünk őket, még mielőtt véletlen kiléptetnek engem is a játékból, amikor csak téged akartak - tette még hozzá sötéten. - Megnézted már a menüjét? Két gyors, szünet egy gyors koppintással lehet előhozni. Te amúgy ismered ezt az ékszergyártó céget? - érdeklődött tovább gyakorlatiasan, és próbált nagyon erősen úgy tenni, mintha az elmúlt idő meg sem történt volna.

by **Mirika** Vas. Okt. 03 2021, 00:35

Akármennyire volt dühös Leo-kun, egyszerűen nem tudtam elég komolyan venni a kifakadását. Annyira semmiképp, hogy felébredjen bennem a bűntudat, sőt, meglepő nyugalom áradt szét az elmémben. Nem veszekedni voltam itt, egyszerűen örültem neki, hogy látom a fiút. Mitől is féltem ennyire? Ettől, ahogy most a képembe vágja, hogy hibát követtem el? Nem, semmi okom nem volt félni.
- Biztos akartam benne lenni, hogy senkit sem sodrok veszélybe az akaratán kívül. Tényleg sokáig tartott, és küldhettem volna egy üzenetet. Hibáztam, ne haragudj. Csak akkor jöttem rá, mennyire felzaklatott ez az egész engem is, amikor Hina-channál jártam - ismertem be, hogy nem kezeltem a legjobban a helyzetet. Ettől még persze neki sem kellett volna egyből a pohárhoz nyúlnia meg vadidegen csajokkal tölteni az estét, de már bocsánatot kért a viselkedéséért, szóval nem volt értelme újra felhoznom.
Kicsit olyan érzésem volt, mint a céhostrom napján, csak most Leo-kun volt kiborulva. Talán még jobban is, mint akkor én. Jól emlékeztem rá, mennyire jól esett akkor az ölelése, és reméltem, hogy ezt az érzést most én is meg tudom adni neki. Az, hogy a hosszú percekig tartó ölelés alatt mi történt, az pedig a kettőnk titka marad. Most már tényleg mindketten megmutattuk a másiknak, hogy milyen, amikor elgyengülünk, és ezzel semmivel sem lettünk kevesebbek egymás szemében.
- Látod, megint menekülsz. Ahelyett, hogy azt sorolod, miért nem, mi lenne, ha inkább azon elmélkednél, hogy miért igen? Figyelmeztettél, látom, hogy a medencében, amibe fejest akarunk ugrani, nincs víz. Én csak azt kérem, hogy nekifutás helyett szépen sétáljunk el a széléig, mielőtt ugrunk. És akkor én ott leszek, és fogni fogom a kezed, legyen bármilyen ijesztő. Oké? - kérdeztem immár bárgyú mosollyal az arcomon. Aztán a csuklómra terelődött a tekintetem.
- Ja, a karkötő - sóhajtottam fel, ha már arra terelődött a szó. Mondjuk igaz ami igaz, ezt is meg kellett oldani - Kiléptetni téged? És azt hogy? - kérdeztem, valahogy nekem ez nem következett semmiből, amit eddig tapasztaltam.
- Oh, akkor ez a trükkje... - kopogtattam meg a karkötőt az instrukciók szerint - Csodálkoztam is, hogy miért nincs menüje - töprengtem el, miközben tovább nézegettem az egyszerű kis karikát. Aztán megráztam a fejem, azt se tudtam, milyen cégről beszél a srác.

by **Strea** Hétf. Okt. 04 2021, 11:16

Ahogy Leonak, úgy Mirinek is csupán annyit ír ki a felugró panel, hogy nincs hozzáférése a tárgy menüjéhez, de persze... lehet van ebben logika, ki tudja. Mindenesetre utatokat végül az említett koordináták felé veszitek és amikor odaértek, egy teljesen hétköznapi divatüzlet kirakata tárul elétek, a tietekhez hasonló fémből készült nyakláncokkal, bokaláncokkal, medálokkal, fülbevalókkal és persze karkötőkkel. A bejárati ajtó üvegére ragasztott plakáton pedig ott virít a Joy Jewel legújabb darabja, a "Leander Love" névre keresztelt, számotokra már ismerős karkötő - ami a felirat szerint jövő héten már kapható lesz. Most viszont még nem. A boltban egyébként az Észlelésetek egyetlen egy játékost jelez csupán, egy mosolygós kiscsajt, aki lelkesen szolgál ki minden odatévedő vevőjelöltet.
Nos, hogyan és merre tovább?

by **Leonard** Hétf. Okt. 04 2021, 18:18

Bár komótosan gyújtott rá, gyorsan, túlságosan is gyorsan fogytak egymás után a szálak. Fel sem tűnt neki, hogy már a harmadikat szívja csak azóta, hogy Mirivel összefutottak, és máris fontolgatta a negyediket. Zakatoló szívével egy ütemben remegett a keze.
Soha életében nem érezte még magát ennyire szánalmasan, pedig korábban volt még arra is példa, hogy egy nővérkének kellett a klotyóra kísérnie.
Ez is olyan volt. Mármint a sírás. Bármennyire is esett volna jól, ez nem az a megkönnyebbülős fajta volt, sokkal inkább hasonlított a vizelésre. Tartogatta, húzta-halasztotta ameddig csak bírta, és lám, a legrosszabb pillanatban kellett kirobbania belőle.
Olyan érzés volt, mintha mindenki őt nézné. Viszketett a bőre, le akarta venni magáról. Ezen az sem segített, hogy Miri látszólag egyáltalán nem értette meg, mit akart közölni, pedig ennél tisztábban már képtelen volt elmagyarázni.
Szabad ujjaival a pad szélén dobolt, aztán ráemelte pillantását a lányra. Annyira aranyos volt, olyan lelkes és... naív. Fogalma sem volt róla, hogy Leo már rég összetörte magát abban a medencében.
Most mégis elmosolyodott és óvatos mozdulattal végighúzta a mutatóujját Mirika arcélén. Eltűrt egy kósza hajtincset, majd tenyerét a tarkójára simította. Tartozott ezzel. Tekintetében ott ült a szerelem minden mélysége, miközben a lány ajkaira hajolt, és addigi élete legfinomabb, legpuhább csókját ajándékozta neki. Felejthetetlenné akarta tenni, mert... búcsúcsóknak szánta. Búcsúzott, mert most már tudta, hogy senki, még ez a lány sem képes betölteni azt a szerepet, amire neki szüksége van. Bárcsak tudná, hogy...
- Te voltál az utolsó - mosolygott szelíden, alig egy centiméterre eltávolodva.
Az utolsó remény.

Persze mindezek után kívánatos lett volna hazaballagni, csakhogy hiába igyekeztek megfeledkezni róla, a közös kis problémájuk továbbra is fennállt. Leonak egy sóhajjal kellett tudomásul vennie, hogy bizony az ügyet meg kell oldaniuk, mielőtt valami baj lesz belőle az ő kárára.
- Amikor leveszik a sisakodat, nullára csökken a Hp-d. Ha meg van cserélve az életcsíkunk, gyanítom, ebben az esetben ez az enyémmel történne meg - magyarázta, aztán a lány karja felé nyúlt.
- Várj, hadd próbáljam meg én is - fogta meg finoman a csuklóját, és megpróbálta előhívni a menüt. Ha a partyba híváskor ez történt, talán más jogosultságok esetében is megcserélődhettek az adataik. És ha már így eszébe jutott, be is hívta egy partyba a lányt, hátha azzal is kideríthetnek valamit. Azon kívül, hogy totális katasztrófa lesz kitalálni egy harci helyzetben, mi kire van hatással.
Ezután felkerekedtek, hogy felkeressék a korábban megkapott koordinátákat. Leo zsebre dugott kézzel, némán baktatott végig a macskaköves utcákon, míg végül az ékszerüzlet kirakata előtt megállt. Tényleg ott volt, ahogy a lányok korábban mondták, ahogy a kezükön feszítő karkötőről szóló plakát is.
- Talán jobb lenne ezt elrejteni, mielőtt ránk fogják, hogy loptuk - pillantott elsőként a lány csuklójára, a sajátján ugyanis már rég nem látszódott az a nyamvadt ékszer. Bármennyire is volt meleg, inkább húzogatta lefelé a pulóver ujját, csak hogy véletlenül ki ne kandikáljon.
- Gyere, kérdezzük meg az eladót, mit tud - ragadta meg aztán a lány kezét, és maga után húzta őt.
- Jó napot, hölgyem - lépett be az üzletbe, rögtön magára varázsolva egy lehengerlően sármos mosolyt. Szerencsére könnyen és jól tudott hazudni, nagy gyakorlata volt benne. Meg sem kottyant neki eljátszani, hogy minden rendben, miközben semmi sem volt.
- A barátnőmet - mutatott Mirire - nagyon érdekli ez a Leander Love nevű karkötő. Érdeklődnék, hogy milyen funkciói lesznek és elő lehet-e rá jegyezni rendelést.

by **Mirika** Csüt. Okt. 07 2021, 17:36

Én is éreztem, hogy ez egy nem mindennapi csók volt. Hogy a fenébe ne éreztem volna? Épp ezért tett nyugtalanná, amint elváltak az ajkaink egymástól. Bármennyire is szerettem volna elmélyedni az érzésben és a felhők felett repkedni, volt a csókban valami, ami rákötött a bokámra egy nehéz fémgolyót és lehúzott a földre. A fiú szavai pedig csak még jobban megerősítettek benne, hogy valami nagyon nem okés. Hogy Leo-kun valami olyasmire készül, vagy olyasmi jár a fejében, ami mindkettőnket el fog szomorítani. Talán a kétségbeesés beszélt belőlem, amikor újra átöleltem. Olyan kis ragaszkodós ölelés volt :3
- Nem engedlek :3 - közöltem vele, és onnantól kezdve valóban nem is engedtem el. Valamit Momo is érezhetett, mert feszülten prüszkölni kezdett. Vagy csak féltékeny volt, mert nem belé kapaszkodtam. Azonban aggódtam Leo-kun miatt. És nem a karkötő miatt.
- Én nem hiszem, hogy ez ilyen súlyos lenne. Nincs itt semmiféle csere, csak egymás életcsíkját látjuk. De ha nagyon biztosra akarsz menni, szúrj meg egy bénító méreggel, és ha te bénulsz le, na akkor majd aggódhatunk - igyekeztem megnyugtatni a fiút. Ha leveszik a sisakom, akkor én fogok kikerülni a játékból, mert az én fejemen nem lesz sisak. Ennyire egyszerű, nem? Surprised

Mindenesetre én is megböködtem Leo-kun karkötőjét, hátha így működni fog, majd partyba léptem vele. Biztos, ami biztos.
- Elrejteni. Könnyű azt mondani - sóhajtottam fel, mivel rajtam csak egy rövidujjú felső volt, semmi olyasmi aminek le lehetne húzni az ujját a csuklómig. Jobb híján végül a köpenyemet öltöttem magamra, és az alá rejtettem a kezem, miközben a másikkal továbbra is Leo-kunba kapaszkodtam. És ez így maradt akkor is, amikor beléptünk a boltba.
- Kicsim, mondtam már, hogy nem muszáj pont azt a karkötőt megvenned - szálltam be a játékba halkan, de azért úgy, hogy az eladó is jól halljon. Csak hogy tudja, nem csak termékbemutatót kell tartania, de meg is kell győznie :3

by **Strea** Csüt. Okt. 14 2021, 20:09

Úgy néz ki, kezditek elkapni a furcsaság lényegét, ugyanis ahogy egymás karkötőjének menüjét próbáljátok előhívni, az annak rendje és módja szerint megjelenik és a következő információkkal szolgál: az item neve Leonál LL#06, Mirinél pedig LL#07, készítőnek pedig mindkettőtök esetében egy bizonyos "Kagaka" van megjelölve. Az item statot nem ad, de ami talán feltűnhet, hogy az itemképesség leírása nincs üresen hagyva; ott egy értelmetlen krikszkraksz szerepel. Valahogy úgy, mint amikor egy szöveg rosszul van átkonvertálva és helyette csak ikonok, írásjelek, betűk és számok értelmetlen halmaza jelenik meg.
De persze, ez is több ugye, mint a semmi.
Ezek után a boltban folytatjátok a kutakodást, az eladó pedig rögtön elővarázsolja a legszebb és leglelkesebb mosolyát és úgy néz rátok, mint akik... nos, mint akik egészen biztosan szerelmesek egymásba.
- Jó napot, fáradjanak csak beljebb - invitál be és csillogó szemekkel bólint rá a kérdésekre - Esetleg ismerősek már a Joy Jewel márka egyedülálló formatervezéseivel és ikonikus funkcióival, vagy mégcsak most ismerkednek vele? - kérdezi, de nem igazán várja meg, hogy kifejtsétek; elég neki egy fejrázás vagy egy bizonytalan pillantás, hogy máris folytassa - A Joy Jewel ékszereit úgy tervezzük, hogy azok a mindennapok kihívásai során semmilyen hátrányt ne jelentsenek, viselésük így szinte olyan, mint a puha, érzéki érintés. Mindezt természetesen a legkifinomultabb alapanyagokból kovácsolva, kiváló minőségű ércek felhasználásával, ami már távolról is könnyed eleganciát sugall és méltó fénypontja lehet bármilyen viseletnek, legyen szó egy egyszerű hétköznapi összeállításról vagy a különlegesebb, alkalmi ruhákról. Mint mindegyik kiegészítőnk, emellett a Leander Love is rendelkezik éjszakai ragyogással, ami - mint már a nevéből kitalálhatták - főként lila színű, halványlila lefutású vésetekkel, ami a kreativitás, a jólét és a romantika színe; pont ideális ajándék szívünk párjának - mosolyog Leora, majd Mirire is - Ezen felül pedig a Joy Jewel történetében először, előrendelés esetén egy Aincradban soha eddig nem létező, egyedi funkciót is biztosítunk a vevőink számára: egy különleges kovácsolási technikának köszönhetően az item bizonyos ívei bíborvörösen kezdenek el izzani, ha szívünk szerelme a közelünkbe ér. A Joy Jewel ezzel kívánja még különlegesebbé varázsolni a várakozás utolsó pillanatait, a találkozás örömét és az együtt töltött első pillanatokat azoknak, akik a legtöbbet szeretnék kihozni magukból és párjukból - fejezi be és sugárzó mosollyal hív le egy panelt maga előtt - Esetleg kívánják máris előrendelni a hölgynek, vagy előtte megnéznék a többi ékszerünket is? A sárkányos nyakláncok most kedvezményesen elvihetők, csakis Önök számára - mutat az említett ékszer felé, hiszen tisztában van vele, hogy az üzlet előtt várakozó sárkány pet valószínű hozzátok tartozik.

by **Leonard** Pént. Okt. 15 2021, 17:25

Rosszallóan pislogott a belé csimpaszkodó lányra. Felkelt, hogy lerázza magáról, de az első adandó alkalommal Mirika újra megtalálta. Ott volt akkor is, amikor elindultak megkeresni az ékszerházat, és apró karjai még azután sem engedtek, hogy már elérték az uticélt.
Beletörődően sétált a lány mellett, közben azon gondolkodva, mennyire normálisnak, mennyire helyénvalónak is tűnik mindez. Apróságokból állt az egész. Ahogy megtartotta az ajtót Mirika előtt, ahogy összeszaladtak homlokán a ráncok a "kicsim" megnevezésre, ahogy érezte a lány ujjait a pulcsiján egész idő alatt. Olyan valóságos volt az egész, a sugárzó tükörképük a fényesre csiszolt pulton és az eladónő szemeiben csillogó bizonyosság. A régen tapasztalt érzés halvány pírt ültetett az arcára, ami még akkor sem tűnt el, amikor az eladó váratlan intenzitású szóáradatba kezdett.
Az agya nagyjából kettő másodperc alatt üresedett ki, a csaj szavai puszta zümmögéssé halkultak, ő pedig minden koncentrációjával azon igyekezett, hogy ne csukódjon le a szeme, ne hagyja el a száját egy ásítás, vagy - hogy a legvonzóbb opciót említsem - el ne fusson az üzletből.
A karkötőkön kellett volna törnie a fejét. Azon, hogyan lehetnek páratlan számúak, amikor eddig minden bizonyíték a kettő kapcsolatára utalt, azon, hogy talán rossz irányban tapogatóztak eddig, azon, hogy hol és kiknél lehet a másik öt, és azon, hogy küldjön-e egy üzenetet annak a bizonyos Kagakának. Ehelyett... természetsen Mirika körül forogtak a gondolatai.
A lány szemmel láthatóan képtelen volt vigyázni önmagára. Azok után, ahogy Leo legutóbb bánt vele, azok után, hogy többször is el lett utasítva, meg lett sértve és szándékosan összetörve, ő még mindig itt áll, mosolyog, törleszkedik. Kedvesnek nevezte Leot. Jó embernek. Pedig Leo kezét fogni, egyre több szállal kapcsolódni egy virtuális világhoz legalább akkora hülyeség volt, mint bestétálni egy bossterembe egymagad. Vagy egy baglyot hajkurászni éjnek éjjelén.
"Biztos akartam lenni benne, hogy nem esik baja senkinek..."
"... csak azután jöttem rá, hogy mennyire felzaklatott."

Leo mélyet sóhajtott, és szabad kezével a lány fejére koppintott.
Buta, meggondolatlan, önzetlen, naív kislány.
Az eladónő épp ekkor ért a szóáradat végére, és szerencsére a végét még pont sikerült elcsípnie.
- Az egyik ismerősöm azt mesélte, kikerült néhány promóciós darab a piacra, de azok nem világítanak. Állítólag nem valami nagy durranás - jegyezte meg hümmögve, aztán az előbb említett nyakláncok felé fordult. - Fogadni mernék, hogy ezek a darabok sokkal menőbbek - mutatott a medálok felé, csak hogy cukkolja és mesélésre buzdítsa az eladót, bár csak a feladat megoldása iránti elkötelezettség szólt belőle, valójában minél előbb szabadulni akart ebből a kínzókamrából. Ennek érdekében még arra is hajlandó volt, hogy vegyen egy sárkányos medaliont, de a karkötőre akkor sem iratkozott volna fel, ha a nő ostorral hajtja érte. Volt nekik belőle már kettő és ezektől is szabaduli akartak, nem kellett még egy harmadik. Neutral

Amint végre elköszönhetett az eladótól, azt tette, amit minden férfi tenne egy ilyen helyzetben; arra a tempóra kapcsolt, amit még nem lehetett egyértelműen a menekülés kifejezéssel meggyanúsítani, de már sétának sem lehetett nevezni. Néhány hosszú lépés, és már kint is volt az üzletből, aztán még néhány, és végre megérezte a szabadság ízét. Nagyot kortyolt a friss levegőből, aztán az alkalomhoz illő mozdulattal rágyújtott.
Amikor Miri végre utolérte, magyarázat nélkül, még csak rá sem nézve a tenyerébe nyomta a nyakláncot.
- Soha többet nem mehetsz egyedül veszélyes helyekre, remélem tudod - jegyezte meg mogorván, ami persze nem azt jelentette, hogy feltétlen ő lesz ilyenkor a lány társa, és nem is azt, hogy sikerült a dolgokat tisztázniuk, azt meg végképp nem, hogy van esélyük egy párt alkotni, de... De valamit azért mégis.

by **Mirika** Szomb. Okt. 16 2021, 18:54

Ahogy máskor, úgy most sem tudtam, mi járhat Leo-kun fejében. Talán tényleg segítene megérteni őt, ha leülnénk és meghallgatnám a mondanivalóját, de már most sejtettem, milyen hangulata lenne annak a beszélgetésnek, és azt is, hogy mihez vezetne, ha idejekorán elém tárná, hogy odakint mi várna rám. Vagy ránk. Én nem akartam, hogy azt higgye, azért vagyok vele, mert sajnálom őt, vagy valami ilyesmi. Ahogy azt sem akartam, hogy ő azért legyen velem, mert meghallgattam és mondtam neki valamit, amit hallani akart, vagy mert pont valami mást mondtam, mint amire számított. Nem, ennek nem volt itt az ideje. Nem holmi tragédiáknak vagy hátrányos körülményeknek kéne minket összetartania, hanem annak, hogy elolvadunk egymás cukiságától :3 Még akkor is, ha az ő cukisága egyben rohadt idegesítő is tud lenni Neutral

Szóval egyelőre úgy voltam vele, hogy beletörődök abba, hogy nem értem, mit miért tesz. Még akkor is, ha a viselkedése aggasztó volt. Nagyon is aggasztó. Azonban az elmúlt percekben meggyőződtem róla, hogy ami tett velem, az bár elképesztően szemét húzás volt, de a jó szándék vezérelte, és akkor teszek a legjobban, ha csakazértis mellette maradok, ha kitartok mellette. Ha tetszik neki, ha nem, én el fogom érni, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában :3 Leo-kun pedig helyesen megérezte, hogy nem fog tudni lerázni magáról, szóval az ostoba próbálkozásain túllépve együtt indultunk útnak az ékszerboltba.

Az eladó marketingszövege valószínűleg pont annyira érdekelt, mint Leo-kunt, szóval közben jó alaposan körbenéztem a boltban. Nyakláncok, gyűrűk, fülbevalók és persze karkötők vagy éppen bokaláncok széles választéka köszönt vissza, és talán mindegyik szebbnek tűnt, mint az a pár karperec, ami a mi csuklónkat díszítette éppen. Hiszen a mienk csak egy közönséges fémgyűrű volt tulajdonképpen. Ami ezek szerint tud világítani. Csak elfelejtette azt Rolling Eyes

Vagy csak még nem kapcsolták be azt a funkciót, ami olvassa az agyhullámokat, vagy figyeli a szívverést, vagy tudomisén. Mégis széles vigyor ült ki az arcomra, amikor Leo közölte, hogy a "promóciós darabok" nem világítanak. Mintha azt sugallta volna, hogy világítaniuk kéne :3
- Nézzük meg a sárkányos nyakláncokat! - noszogattam Leo-kunt, noha azt hiszem ez az eladó nem fog választ adni a kérdéseinkre, szóval nem volt itt semmi keresnivalónk. Viszont az is fura lett volna, ha bejövünk, megkérdezzük, és kimegyünk, szóval egy pár percet még mindketten kibírtunk, és... hát, találtam is egy nyakéket, ami megragadta a figyelmem, hála a sárkány szemei helyére rakott apró, rubinvörös ékköveknek. És khm... ez végül meg is rövidítette Leo-kun aranyerszényét. Egy picit. Míg elköszöntem, addig viszont a fiú gyakorlatilag meglógott, még akkor is, ha Momo azért vele tartott. Nem tudom, a sárkány mit érezhetetett, de feltűnően nagy figyelemmel követte Leo-kun minden lépését, minden mozdulatát.
- Tudod, én majdnem szóról-szóra ugyanezt mondtam egyszer valakinek. Nem hallgatott rám. Lehet, hogy neked is személyesen kell felügyelned, ha nem akarod, hogy bajba kerüljek :3 - jegyeztem meg pajkosan a fiú szavaira, majd közelebbről is megnéztem a medált. Így, hogy a kezemben volt, még szélesebbé vált a mosolyom, és nem bírtam ki, hogy ne nyomjak egy puszit a fiú arcára.
- Segítesz felvenni? - kérdeztem ártatlanul, majd odanyújtottam neki az ékszert, hátat fordítottam és szabaddá tettem a tarkóm.
- Akkor most megkeressük ezt a Kagakát? - kérdeztem, picit visszaterelve a témát a problémánkra, bár legszívesebben most bementem volna valami nagyon sötét helyre, hogy biztosan nem világít-e a karkötő mégis. Vagy csak azért nem világít, mert Leo-kuné rajtam van, az enyém meg rajta?

by Ajánlott tartalom

[Küldetés] Felelősség

[Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség

Re: [Küldetés] Felelősség