Őskáosz, avagy egy elvont elme ködös gondolatai

by **Ozirisz** Vas. Szept. 13 2020, 12:40

Az alábbi iromány fikció, egy elvont elme még elvontabb gondolatainak megtestesülése. Bármiféle hasonlóság vagy egyezés az elsődleges anyagi síkkal vagy a párhuzamos univerzumok valamelyikével csupán a ~~Chakna féle holland áru~~ véletlen műve.
Az elpusztult agysejtekért felelősséget nem vállalok.
A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg ~~Aftont~~ kezelőorvosát vagy gyógyszerészét.

[12:19 PM] Suguha/Szophie/Leonard: valaki segítsen, hogy el tudjam képzelni, milyen beszívottnak lenni @_@

Searching in progress...
No matches found.
Generating content, please wait...
.
..
...

Several weeks later

.
..
...
Completed.
Downloading content...
Download ready.
Starting...

Kezdetek

It starts with one thing, I don't know why

Egy jó ideje kavargott már a fejében a sokminden, kezdve az éppen aktuális történésektől a korábbi rossz döntésein át a különös, furcsa álmokig. Gyakorlatilag kész őskáosz volt, és egyrészét hiába is próbálta helyretenni, nem járt túl nagy sikerrel. Pedig Hinari is megmondta neki, hogy rossz döntéseket követnek el mindannyian, hisz ez az emberi természet és a szabad akarat velejárója. Bár ezzel még úgy-ahogy egyet is tudott érteni, hisz hála a jószerencsének és a társainak, sem a secret boss, sem az a fénysugaras szívköves Kayaba-átka nem végződött tragédiával, ahogy az a különös, zöldes fényben derengő karácsonyi kazamatában történteknek sem lettek olyan szintű utóhatásai mint amitől rettegett.
Ami viszont nem hagyta nyugodni, hogy vajon volt-e másik út az események folyamában. Hogyha máshogy dönt, akkor is így – vagy legalábbis hasonlóképp – történnek a dolgok? Vajon minden előre meg van írva, és a jobb döntésekre is az univerzum hasonló körülményeket kreál? Hisz végsősoron a secret boss sem okozott jelentősebb változásokat, legalábbis ha a nagy egészet nézzük. A csapat is teljes létszámban túlélte, igaz, kissé óvatosabb lett a csapat, de az események ugyanazon a vonalon zajlottak tovább, mintha nem vette volna észre azt a látszólag zöld indikátoros lányt. Hasonló helyzet állt elő régen a mentőakció során, amikor elfeledkezett róla, hogy az akkor még nem kimaxolt észlelése nem jelezte a potenciális hallgatózókat. Akik vagy voltak, vagy nem, de végül megoldódott a dolog, hála a csapattársainak. Vajon eleve így volt megírva a nagykönyvben, vagy csak a véletlen műve? Az alternatív történéseknek ezt a szálát viszont még gondolatban sem merte bolygatni.

Üzlet az élet

Your skill in Herbalism increased to 450

Floriában sétálgatott, kereste azt a bizonyos NPC-t, akihez küldték. Nehéz volt eltéveszteni, hisz minden áldott nap a kertjében, vagy legalábbis annak környékén volt fellelhető, és általában küldtéseket adott az arra járóknak. Viszont most a kardforgató olyan infók birtokában volt, ami más tettre sarkallta. Tegnap Taft városában adta neki a tippet a csapos, amikor pár ital elfogyasztása során filozófiai vitákba és az élet nagy kérdéseinek boncolgatásába fogott. Persze a csapos sem kizárólag a jószándéka jeléül irányította át Floriába, hanem megvolt rá az oka. Hisz azalatt, míg a JL-es srác csépelte a szót, azalatt őszült is, nem is keveset. Végül Ozirisz felkereste az NPC-t, és a speciális növénytasakok felől érdeklődött.
- Pssszt... még meghallja valaki... - intette csendre az öregúr – Inkább kövess! - majd megindultak a pajta felé. Ozinak itt már kezdett összeállni a kép, hogy miféle "speciális növénytasak" lehet az, amit ajánlottak neki. Majd odabenn, távol a járókelőktől és az avatatlan fülektől megtörtént az üzlet.
- És ez segít megtalálni a válaszokat? - kérdezte az öreget, miközben a csomagot a felsője zsebébe süllyesztette.
- Az attól függ, mire keresed a választ. - válaszolt az öreg egy sunyi vigyorral a képén – Jó szorakozást! - majd ezzel otthagyta a Ligás srácot. Bár Ozi nem tudhatta, de neki a csapossal ellentétben nem a lerázás volt a szándéka. Ő csak egyszerű NPC lévén csak azt tette, amire a programozták. Egy feladattal végzett, az üzlet sikeres volt, és visszatért az eredeti feladatához amit a programja diktált neki. Azaz mire Ozirisz is kitámolygott a pajtából, ő már ismét a küldetések osztogatásával és a küldetéstárgyak beváltással foglalatoskodott, különösképp ügyet sem vetve az előbbi üzlettársára.

Zöld újonc

Shaggy, your weed is too dank

Már a nap lemenőben járt, mire betért a Kezdetek Városának egyik fogadójába. Még azokban az időkben, mielőtt a Palotába beköltözött volna, egy jó darabig ott szállt meg. Szerette azt a helyet, viszonylag közel volt a lényegesebb pontokhoz, ugyanakkor kellőképp távol a nagy nyüzsgéstől. Így hát kivett egy szobát, és szép komótosan kiballagott az erkélyre. Súlyemeléssel nem okozott nehézséget számára hogy egy fotelt és egy kisasztalt is kicipeljen magának. Óvatosan körülnézett – mint aki tyúkot lopni készül – és mivel egy árva lélek sem volt a közelben, így kipakolta a friss szerzeményét. Persze még előtte dohányt is kellett szereznie, ami egy kisebb fajta kutatómunkát is igényelt – meg persze "kisebb" fajta lótifutit is. Megtehette volna, hogy a talpalás helyett felkeresi céhtársát – elvégre Leonard az utóbbi időben úgy tele van ukrán csempészcigarettával, mint kutya bolhával (bocs Vezér) – de ezt az ötletet inkább elhessegette. A kardforgató sráccal még valahogy nem sikerült megtalálnia a közös hangnemet. Pedig aztán lehet világi cimborák lennének. Talán azok is, legalábbis egy távoli párhuzamos univerzumban. Egy nagyon távoliban. Sóhajtott, majd a csomagban levő egyik kis csomagocskát bontotta meg, majd ügyetlen mozdulatokkal a tartalmának egy részét "fogyasztásra kész" állapotúra konvertálta. Ismét körbenézett, majd szájába vette a jointot, és szinte ösztönösen nyúlt a kardja után – mint megannyi alkalommal, amikor valamiért tűzre volt szüksége. Elkerekedett szemekkel nyugtázta, hogy nem volna bölcs döntés ~Szó szerint füstbement terv~. Végül kis kotorászás után egy gyufát halászott elő – legalábbis annak Aincradi változatát, és rágyújtott. Egy dalszöveg ugrott be neki elsőre:

Sokan túlbonyolítják az egyszerű dolgokat
Felnagyobbítják az apró pontokat
De egyet mindig elfelejtenek számításba venni
Nem kell csűrni-csavarni, csak tekerni...

Az első két-három slukktól majd megfulladt, úgy köhécselt, hogy hang alapján simán hihették volna, hogy egy vadászkutya - vagy épp Nysteri karanténszökevény. Azonban miután a virtuális tüdeje alkalmazkodott a virtuális füsthöz, kezdte egyre tovább benntartani azt. Gondolatai elkezdtek ide-oda cikázni, bár ez különösképp fel se tűnt neki, hisz ő alapból is eléggé furcsa elme, kérem szépen nincs itt semmi látnivaló.
A spangli kezdett egyre rövidebb lenni, hősünk fejében pedig körvonalazódott a gondolat, hogy őt bizony alaposan átverték – Mint a tartósított hegyi levegő – hagyták el a száját a szavak, némi füst kíséretében. Ekkor lett figyelmes a postakocsira ami épp befordult az utcába. Egy T-Rex húzta, a bakon pedig Haketsu és Kahetsu üldögéltek fülig érő vigyorral. - Mi a... - döbbent le a jeleneten, majd felhúzott szemöldökkel a jointra nézett, félrebillentett fejjel. Majd vissza a srácokra – illetve ahol az előbb a srácok voltak. Másodjára már csak egy közönséges postakocsit látott, lóval és egy idősödő gépi karakterrel. Elmosolyodott, ahogy konstatálta a helyzetet: mégsem vágták át Floriában. Kényelmesen hátradőlt a fotelban, és még egyszer beleszívott a cigarettába. ~Azt hiszem lesznek itt még faktorok~ futott át az agyában a gondolat. Azonban ami ezután jött, az teljesen felkészülten érte. Most őszintén, hogy lehet arra felkészülni, hogy az égből csak úgy leesik az utca közepére egy bazi nagy piros traktor? Ráadásul plüssből. Na itt viszont kitört Oziból a röhögés, pedig valójában csak az történt vele, ami egyébként is szokott. Félrehallott, csak ezúttal nem azt amit mondtak neki, hanem a saját gondolatát, a zöldségzöldje pedig vizualizálta lelki szemei előtt a traktort ami valójában faktor. ~Jó lesz ez~ vigyorodott el, miután alábbhagyott a nevetési kényszer. Torka száraz volt a füsttől, és persze a kaparást is érezte, amiről a kezdő dohányosok szoktak panaszkodni. Kortyolt egyet az előre bekészített üveg vízből, majd folytatta ahol abbahagyta. Megállapítást nyert számára a tény, hogy a cigarettát újra be kell gyújtani. - Legalább tudok igazi melós cigit tekerni. - mondta, mintha valakinek nagyon magyarázná a dolgot – Tudjátok, melós cigi. Mihelyst nem figyel a főnök, kapásból elalszik... - nevette el magát, miközben begyújtotta a rakétát.

Rakéta

Far, far away, in a distant galaxy...

Rövidesen egy űrhajó fedélzetén találta magát. Bár úgy érezte, hogy ott van, tudta, hogy nem teljesen. Valódinak érezte, ahogy kopog a csizmája a padlón, valódinak hatott számára, ahogy kitekintett az ablakon. Valóságosnak tűnt a hideg fém érzete a hátán, ahogy nekidőlt a falnak. Ugyanakkor mégsem volt ott teljesen. Látott és hallott mindent, ugyanakkor az irányítás nem az övé volt. Csak megfigyelőként sodródott az árral, arra, amerre az űrhajós épp tartott. Néha még egy-egy gondolatfoszlányt is sikerült elkapnia az űrhajóstól, de összességében a tudata csak rab volt a testében. Rejtélyes okból azonban mégsem pánikolt. Inkább fogta fel úgy, hogy vendégségbe érkezett – még ha nem is szokványos módon. Akármi is sodorta őt ide, valószínűleg azért, hogy figyeljen és tanuljon. Úgyhogy kíváncsian szemlélte, mi történik, mi fog történni és miért. ~Honnan jöttünk? Merre tartunk?~ fogalmazódott meg a kérdés a buksijában. Valahol foglalkoztatta a dolog, de csupán gondolati szinten. Hiszen még évtizedekre, ha nem évszázadokra van az emberiség ettől a fejlettségi szinttől. Ellenben kipusztítani magunk... már régóta képesek lennénk. Kis séta után végül az űrhajós egy ajtó előtt megállt, jobbját végighúzta az érzékelő előtt, amit az ajtó nyílásának fémes zöreje követett. A fények felkapcsoltak, bár a teremben még mindig a félhomály volt az úr. Az egyik emelvényhez lépett oda, megnyomott rajta pár gombot, és hosszasan bámulta – bámulták a kékes fényben derengő jeleket. Ozirisz nem értette a jelentésüket, csupán egy-egy gondolattöredéket sikerült elkapnia: valamiféle kommunikációs naplót takartak a furcsa írásjelek, amikkel mindenki azt kezdett, amit tudott: ki olvasta, ki csak nézte. Rövidesen felragyogott néhány újabb jel, immáron piros színben, mellette a hajó leegyszerűsített rajza, ami körül eltűnt a vastag kék buborék. A pajzs összeomlott, vele együtt egy riasztás is megszólalt, éles hangjával betöltve a termet. Az űrhajós különösképp nem foglalkozott vele, egy laza mozdulattal eltűntette a figyelmeztetést, és folytatta a kék jelek átpörgetését. Újabb pár gombot lenyomott, de pár "nem sikerült" hangjelzésen kívül más említésre méltó nem történt. Nem tűntek fel újabb írásjelek, és a meglévők is egyre ködösebbé váltak, míg valami furcsa, égő érzést tapasztalt a térdében.

Villanások

Loading chaotic encounters, please wait...

Ismét a fotelban találta magát, reflexből összerándult a lehulló parázs hatására. ~Lehamuztad magad, észlény...~ futott át a gondolat az agyán ~Már kezdem érteni, miért becézik egyesek rakétának...~ állapította meg. De ennél többre nem jutott, nem tudta hová tenni az előbbi virtuális utazását. Vajon hová repítette a képzelete? Miért pont ott kötött ki, azon a furcsa hajón? ~Arról nem volt szó, hogy válaszok helyett még több kérdés jön~. Egy laza mozdulattal elnyomta a csutkát, lesöpörte a térdéről a maradék hamut, majd jó nagyokat kortyolt az üvegből. Persze tudta, hogy itt már nem fordulhat vissza, nincs más út, csak előre. Hisz ekkora őskáoszt, ami kavarog a fejében, nem lehet csak úgy besöpörni a szőnyeg alá. Oda nem fér be. Ahogy a szekrénybe se, mert az meg tele van réges-régi csontvázakkal. Annak viszont örült, hogy nem a Palotába ment. Bizonyára Hinari sem vette volna jó néven, hogy betépve vihorászik. Leo valószínűleg úgyis betrollkodta volna valamivel. Meg van győződve róla, hogy céhtársa nem tudná kihagyni a remek alkalmat. Fuwa pedig szokás szerint csak értetlenül pislogott volna, ahogy a folyosón szembejön vele egy fullHD-s vigyorú Ozi. Vagy hogy miért húzott Noise lábára hupirózsaszín gumicsizmákat, azon kívül, hogy az menő. Igaz, az állatka nem repesne az örömtől – elvégre 10 számmal nagyobb lábbeli, amihez minusz két szintnyi akrobatika is jár. Vagy éppenséggel a másik véglet, hogy Fuwát meglátva felhúzza a nyúlcipőt (bocs Tapsi, de a nyúlláb szerencsét hoz) mert ahogy a kocsist beflashelte Haketsuéknak, úgy Fuwa esetében sanszos egy NOEGEA-akármennyi. Beleborzongott már a puszta gondolatába is, ahogy hugicája átváltozik azzá a manipulatív NPC-vé. Első ránézésre mindkettő cuki aranyos kislány, de a felszín alatt ez már csak Silre igaz. NOEGEA csak azt tette, amit a programja megkövetelt: szedjen össze erős játékosokat, és fordítsa szembe más játékosokkal. Kicsit eltűnődött rajt, hogy hogyan alakult volna az a végzetes nap, ha Kanamiék helyett például a céhtársaival hozza össze őket a "kockaisten". Az kizárt, hogy annyira csőlátása lenne, hogy őket is "gonosz, rosszindulatú játékosoknak" azonosítsa, nem? Arcát a kezébe temette, és kissé kétségbeesett, ahogy elméjébe nyilallt egy újabb felismerés: hisz Mirika is ott volt, és nem ismerte fel. Vajon azért, mert több év elteltével több évvel idősebb kiadásban tért vissza? Vagy mindez csak gyenge kifogás? Vajon az az NPC kislány tényleg átírta az ő "szoftverét" is? ~Egyáltalán még én én vagyok? Vagy ki vagyok valójában?~ fogalmazódott meg benne az újabb gumicsont – Hát, nagyon ki vagyok... - szólalt meg hangosan is, majd egy újabb rakétát kezdett el tekerni.

Újraindítás

Constructing more pylons...

A vészjelzés hangeffektje már régesrég elhallgatott. Persze ez még nem adott okot a megnyugvásra, közel sem jeletette azt, hogy az összeomlott pajzs okozta nehézségek megoldódtak. Csupán azt, hogy nagyon idegesítette a szaggatott vinnyogás. Csak a lábbelije lógott ki a pajzsgenerátorból, körülötte kiégett és kevésbé kiégett kristályok hevertek. Majd egy újabb kihajított kristály csörömpölése visszhangzott a teremben. Hosszú percekig tartott a kiégett alkatrészek cseréje, közben egy-egy intenzívebb szitkozódás is elhagyta az ajkát. Úgy tűnik, ebben a világban is ugyanazok az alap törvényszerűségek uralkodnak, mint a sajátjában: "Az áram alatt levő alkatrész pontosan ugyanúgy néz ki, mint amelyik nincs áram alatt..." csak más a fogása. Bár Ozirisz nem tudhatta, de az űrhajós elmosolyodott – talán az előző gondolatát hallhatta? Vagy csak az adott némi okot a visszafogott örömre, hogy az utolsó kiégett kristály helyére is sikeresen betuszkolta a tartalékot? Nem tudni. Csak azt, hogy a javítások után kimászott a generátorból, és egy konzolhoz lépett, hogy bekapcsolja azt. Halk, majd egyre hangosodó búgással próbált életre kelni a gépezet, míg egy szép nagy elektromos kisülés húzott el nem sokkal a feje mellett, majd lekapcsolt a szerkezet. ~Ezzel kellene kezdeni valamit. Ha hagyja megnőni, az elektromos kisülésből még a végén villamosszék lesz~ futott át a gondolat Ozirisz agyán, míg az űrhajós csak mondta a magáét egy számára ismeretlen nyelven. Bizonyára nem a túláradó boldogságot fejezte ki ezzel. Újra bekapcsolta a pajzsot, kicsit köhögősen, de ezúttal már elindult – igaz, éppen csak, legalábbis a lebegő holografikus ábra szerint. Nem kell hozzá ötös szintű idegen technológia ismeret jártasság, hogy értelmezni tudja a csíkot, ami alig tizedéig ért a keretnek. Az pedig már életcsíkból is bőven a vörös zóna. Dolga végeztével az úrhajós sietős léptekkel visszatért a hídra, betáplálta a cél koordinátáit: egy gázóriást, ami egy neutroncsillag körül kering, szép tisztes távolságban. Nem épp a legbarátságosabb környék a hideg és sötét világűrben, a kozmikus sugárzásról és a halálos gammakitörésekről nem is beszélve. Ozirisz érezte, hogy a másik világbeli társát aggasztotta a veszély, de az elhatározás szilárdabb volt benne: szüksége van az energiára, hogy a tervét véghez vigye, pajzsok ide vagy oda.

Pajzs

More weed, more chaos?

Már besötétedett, az utcai lámpákban már pislákolt a gyertya kristály mire tudata vagy képzelete visszatért Aincradba. A város is kezdett elcsendesedni – legalábbis ami az utcát illeti. Nem nyüzsögtek a játékosok, nem mászkáltak a gépi karakterek. Viszont az éjszakai élet csak most kezdődött, odalent már játszott a helyi NPC zenekar pár játékos társaságában. Ő maga pedig csak nézett maga elé, ahogy a kékes színű erőtér kavargott körülötte. - Ezt meg mikor kapcsoltam be? - tűnődött el hangosan, ahogy megvilágosodott: az Igazak Pajzsa képesség valami rejtélyes okból kifolyólag aktív. Persze a legnyilvánvalóbb ok nem jutott eszébe, hogy amíg odaát volt és pajzsgenerátorok javításából szerzett halvány kettes – de sikeres – vizsgát, addig féltudatosan aktiválta a hasonló jellegű képességét. Helyette inkább amolyan valószerűtlen gondolatok kavarogtak elméjében, hogy amíg ő maga odaát volt, az űrhajós pedig ideát, a generátort pedig minden bizonnyal a húsvéti nyúl pofozta helyre. ~Gyanús vagy nekem Tapsi, gyanúúús~ futott át a gondolat az agyán - Meg különben is, ez meg mi a búbánat volt? - fakadt ki hangosan is. Maga sem tudta eldönteni pár pillanatig, hogy most az idegenek rabolták el, vagy éppenséggel csak a növényárus NPC valamivel felspékelte a "speciális növénytasakját". Aztán betudta annak, hogy ez csak a joint hatása. Elvégre, az köztudott tény, hogy az alkohol öl, butít és savakkal aldehideket képez. De arról viszonylag kevés tudással rendelkezett, hogy a delta-9-tetrahidrokannabinol mit tud – az érzékelés és a rövid távú memória ideiglenes megzavarásán kívül. Lenyitotta a menüjét, és egy emlékeztetőt vésett be másnapra: "Kideríteni, ki rakott kémiakönyvet a párnám alá". Elvégre nem rémlett neki, hogy mostanában túl sok vegytannal foglalkozó könyvet forgatott volna. Konkrétan egyet se. Ergo valaki a párnája alá tette, aminek tartalma valami rejtélyes okból a fejébe vándorolt. Teljesen logikus, nem? Végigvizslatta ismét a csomag tartalmát, ujjával rá-rábökött az abban levő kisebb csomagocskákra. Majd hümmögések közepette nyugtázta a felugró panelokat:
"Zöld Újonc" - Az már volt...
"Északi Sötétség" - Azt majd a végén kellene....
"Voldemort" - Aminek a nevét nem mondjuk ki? nnnnope, ezt kellene a végére hagyni....
"Sarki Fény" – Érdekesen hangzik... talán megvilágosodok tőle...
"Pyarroni Álomhozó" – szintén. Kérdéses, hogy az űrutazós álmok jönnek, vagy a spontán bealvás?
"Macskamenta?" - hehhe... hehehe... ezt viszont meghagyjuk Mirikának – vigyorodott el, kissé gonoszul.
Hosszas vívódás után végül tekert egy rakétát az egyik csomagocskából. Nem tett bele túl sokat – ahogy az előzőekbe se – elvégre azért nem akarja csattra vágni magát. Így is röhög mint a fakutya ha épp rájön az ötperc. Vagy épp Hipervándort játszik és – képzeletben – utazik a világok között. Szóval, épp elég számára az a kevés is, sőt, talán kicsit sok is... Majd rágyújtott, és kényelmesen ellazult a fotelban, kémlelve Aincrad virtuális égboltját.

Komfrontáció

May be the force with you

A megfigyelőfedélzeten támaszkodott a korlátnál, és gyönyörködött az alatta elterülő türkizkék gázóriásban. Mindkettőjüket lenyűgözte a látvány – pedig az űrhajós nem először lát hasonlót, ellentétben Ozirisszal. Jópár percbe beletelt, míg a hajó megkerülte a bolygót. Az űrhajós közben egyre feszültebb lett, ahogy telt az idő. Gondolatai már a neutroncsillag körüli gigantikus építmény körül forogtak. Egy rég letűnt faj építette – ugyanaz, akik a hajóját is. ~Vajon még működhet? Mennyire amortizálódott le tízezer év alatt?~ foglalkoztatta a kérdés. És persze az is, hogy a dokk működik-e. Anélkül egy hosszú és fárasztó űrséta várna rá, arról az apróságról nem is beszélve, hogy a szkafander és a személyi erőtér is csak részben véd a sugárzástól. Mielőtt a hajó kiért volna a kékeszöld bolygó takarásából, sietős léptekkel visszasietett a hídra ~eleget pihentünk mára, dologidő van~ kapta el Ozirisz a gondolatfoszlányt. Aktiválta a konzolt, és megjelent a holografikus kivetítőn a "naprendszer" virtuális képe. Az érzékelők már észlelték a neutroncsillag körül a hatalmas építményt, ami bár erősen lestrapált, annak ellenére is még az energiakitörések jelentős hányadát fel tudja fogni. Azonban rövidesen csipogást hallott, és megjelent egy másik hajó leegyszerűsített rajza a térképen, pont közte és az építmény között. Újabb csipogás, és pár kéken ragyogó jel. Megnyomott egy gombot, hogy fogadja a beérkező adást. Egy szamuráj kinézetű alak jelent meg a kivetítőn. ~Yuichi? Ez meg hogy kerül ide?~ futott át Ozirisz elméjén a gondolat. Bár csak hasonlított a szamuráj a volt céhtársára, egy röpke pillanatig örült a rég nem látott ismerős láttán. Az űrhajós felől viszont teljesen más gondolatokat észlelt. Konfliktust, ami eonokkal korábbra nyúlik vissza, és a nagymértékű feszültséget. A kezét egy hosszúkás gombot nyomott meg, majd megszólalt
- Hogy kerülsz te ide? Biztos nem tankolni jöttél a semmi közepére – majd elengedte a gombot, és az üzenetet elküldte a hajó kommunikációs rendszere.
- Tudom mire készülsz, és nem fog sikerülni. A pajzsaid gyengék, és nem fogom hagyni, hogy szórakozz az idővonallal – jött meg a válasz.
Az űrhajós közben a vezérlőpult másik részében gyors mozdulatokkal ügyködött: energiát irányított át a pajzsokba és a hajtóműbe a nem létfontosságú rendszerekből.
- Mondá Tyrus a völgyek népének: Ne keress gonoszságot a szomszédaidnál, mielőtt a saját házadban meg nem tetted – küldte el az újabb üzenetet.
- Azok, akik büszkék, és nem hajolnak meg, megaláztatnak, és porrá lesznek – jött a válasz, majd eltűnt a szamuráj a kivetítőről. A kapcsolat megszakadt. Egy újabb vészjelzés szólalt meg, éles, szinte már visító hangon, ahogy az idegen hajó képe villogni kezdett, vörös színben. Mellette pedig egy csík kezdett el töltődni. ~Feltölti a fegyvereit~ kapta el Ozirisz a gondolatfoszlányt, míg az űrhajós pályát módosított: vissza a gázóriáshoz. Ha elég közel kerül hozzá, az interferencia elrejti az érzékelők elől. Szinte örökkévalóságnak érezte a perceket, ahogy távolodik az ellenséges szándékú hajótól. Szíve majd kiugrott a helyéről, úgy kalapált. Tudta, hogy bár a hajója messze fejlettebb, viszont nagyságrendekkel rosszabb állapotban is van. Szinte mindenből a tartalékokat használta már egy ideje, és egy tízezer éve letűnt faj technológiájához igencsak nehéz alkatrészt találni. A szaggatott sziréna hirtelen átváltott folyamatos sípolásba: a hajó tüzet nyitott. Szerencsére nem ő volt az elsődleges célpont, hanem az energiagyűjtő szerkezet, ami idevonzotta a hideg űr ezen szegletébe. Mielőtt azonban elérhette volna a védelmet nyújtó gázóriást, még látott egy-két plazmanyalábot elhúzni nem sokkal a hajó mögött.

Újabb villanások

Into the dark side?

Most már végképp nem értett semmit, csak meredt maga elé. Fogalma sem volt, hogy tudatalattija miért idézte fel egy volt céhtársát, és miért tüntette fel enyhén szólva is a gonosz szerepében. Vajon abban a világban Yui tényleg átállt a sötét oldalra? Vagy az űrhajós lépett arra az ösvényre, amire nem szabadott volna, és a szamuráj csak tette amit tennie kellett? - Ekkora sületlenséget – adott hangot Ozirisz az egyre inkább fokozódó, kaotikus és egyre irreálisabb álomképek hatására. Hisz sosem volt rossz viszonyban volt céhtársával. Amikor távozott, akkor is csak egy szövetséges céhbe, a Rendbe, aminek céljaival jobban tudott azonosulni. Ha ők nem lennének, valószínűleg sosem akadtak volna Hinari nyomára. És bár Hoora stílusától Oziriszt kirázza a hideg, mégsem tekintett rá ellenségként soha. Az pedig, hogy hegesztőpálcának nézte a céhvezér – legalábbis ahogy kapta tőle az ívet az eligazításon – csak egy dolog. A nyomozásuk és az akció megszervezése és sikere messze túlszárnyalta ezt a valójában kis apróságot. Kortyolt egyet a vízből, majd az üres üveget egy laza mozdulattal kihajította az üres utcára, hogy hangos csörömpölés közepette hulljon pixelekké. ~Avagy a Kayaba Akihiko Takarítási Szolgálat is végezze a munkáját~ gondolta Ozirisz. Majd újabb adag innivaló után keresgélt az inventoryban, elvégre ki volt száradva mint a hetes szint kihalt, sivatagos pusztasága. Közben a lentről felszűrődő zenére fókuszált. Épp a "Knocking on the heaven's door"-t játszották. Szinte reflexből vizualizálta, hogy odafent sétálgat a felhőkön, a távolban lát egy batár nagy ajtót, ami felé igyekszik – akrobatika nélkül több kevesebb sikerrel. Elmosolyodik a kép láttán, ahogy ugrál, ugrál, ugrál, de a kopogtatónak közelébe se jut. Noise jutott eszébe, ahogy be akar menni a Palotába, és épp nincs vele a kis gazdája, hogy beengedje. Ő pedig először ügyetlenül, de végül egyre ügyesebb és céltudatos mozdulatokkal ugrik fel, végül lenyomja a kilincset és beoson – Nem hiába mondják, ravasz mint a róka... - mondta maga elé vigyorogva. Majd egy másik villanás követte: eljátszadozott a gondolattal, hogy következő kocsmatúrára kölcsönkéri Fuwától a kisrókát. Persze esze ágában sincs megrontani szegény állatot az alkoholos mámorral. Már csak azért sem, mert kettejük közül hasznos, hogyha legalább az egyikük tudja a hazautat. - Szóval Ozi iszik, Noise vezet. - morfondírozott félhangosan. Aztán elkezdett kuncogni az újabb gondolat manifesztációjától: Hogyha a rendőrség (vagy Rend Őrség? Most melyik van Aincradban?) megállítja, hogy igazoltatják, eljátszhatja a klasszikus jelenetet:
- Neve?
- Kis Herceg.
- Na ne szórakozzon már velem....
- De tényleg... ha nem hisz nekem, nézze csak meg, itt van a rókám a sarkon...
A muzsikaszót hallgatva azonban továbbszálltak a gondolatai. Eszébe jutott egy bossharc a fordulópont előttről. Rosaline Tükörországból. Felidézte azt a napot, amikor gyakorlatilag a frontos pályafutása csúcsán volt. Amikor dalra fakadt, azzal sikerült valami maradandót alkotni, amit még azóta is itt-ott megemegetnek. Elmosolyodott, ahogy újra eszébe jutottak a meglepődött, vagy épp wtf-elő arcok. Bár nem mondta, de legbelül nagyonis hiányzott neki ez a fajta móka – nyilván csak mértékkel, és inkább a bossterem előtt, mint rendes harcban. Avagy egy kis hangulatoldás mindig jól jön a fronton. És azt se mondta senkinek, hogy ezeket a víz alatti bossokat is gyűlölte. Nem is kifejezetten azért, mert nem ússza meg szárazon a bossharcot – szó szerint. Hanem inkább a hang víz alatti terjedése – illetve nem terjedése bökte a csőrét. Meg hát na, az ázott gitár biztos nem szólna olyan szépen, mint ahogy azt szeretné. Már nagyon várja, hogy a negyvenes bosson túl legyenek végre-valahára. Akkor majd tud ismét hasonlót alkotni, mint Rosaline esetén sikerült. Meg különben is, azóta a fél csapat lecserélődött. Sorra vette az új tagokat gondolatban: Rinne, Simeon, Sil, Leo és Chakna. Na, őket valószínűleg még újdonságként hatná egy hasonló produkció a gyülekezési helyen. Bár, aztán ki tudja, Simeonék lehet csápolnának a gitáros muzsika hallatán – Tengerszem szó szerint, elvégre polipból van. Csak akkor lenne baj, ha Chakna pedig lelőné a bulit – szó szerint, elvégre íjászból van. - Áh, Chakna nem olyan, ismerem már annyira... - mondta maga elé, majd töltött magának egy pohárral a nemrég elővett teából – elvégre miért igyon vizet, ha van Himécke-féle teája is? - majd kényelmesen hátradőlt a fotelban, hagyva a gondolatait tovább szárnyalni – vagy épp csapongani.

by **Ozirisz** Vas. Szept. 13 2020, 12:50

Alternatív valóságok

Switching to plan "B"

Idegesen járkált fel-alá a hajón. Nem sokon múlt, hogy ne osztozzon a neutroncsillag körüli titokzatos létesítmény sorsában a hajójával együtt. Szerencsére még időben beért az ideiglenesen biztonságot nyújtó gázóriás mögé, ahol az első dolga volt a hiperhajtóművet bekapcsolni. Bár a hajó egykori csúcssebességének közelében se járt – elvégre relative gyenge pajzsokkal mégsem bölcs döntés a túlzott száguldás. Persze nem attól tartott, mint amitől a profi origamis: azaz, hogy megbírságolják gyorshajtásért. Hanem az esetleges manőverezés, és a random csillagközi por és törmelékek köztudottan károsak a hajó szerkezeti integritására nézve – különösképp ha a pajzsok is csak csökkent hatékonysággal üzemelnek. Közben az űrhajós a hídon a csillagtérképet tanulmányozta, és pályakorrekciókat táplált be a navigációs számítógépbe. Minden egyes módosítás után átvizslatta, merrefele mozdult a fényes csík a sokezer kéken-vörösen ragyogó pont között, amit rendre újabb módosítás követett. Persze normál esetben a kvantumszámítógép sitty-sutty optimalizálta volna helyette az útvonalat, de annak a gépezetnek más feladatot szánt az űrhajós. Egy végeláthatatlan szimulációt futtatott a párhuzamos világokról, alternatív, meg nem történt valóságokról. Ő maga pedig folyamatosan az elhibázott döntéseken agyalt, minden egyes cselekedeten, ami számára kedvezőtlen irányba terelte az események folyamát. Pár töréspontot már korábban beazonosított – még mielőtt a szuperszámítógépet is ráállította volna a dologra – de arról fogalma sem volt, hogy mi lett volna a jó döntés, mit kellett volna másképp tennie vagy nem tennie. Bár sokan titulálták már elvontnak és jobb esetben is furcsának, valahol egyetértett vele. Hisz olyan dolgokat átlát komolyabb erőfeszítés nélkül, ami sokaknak csak hosszú-hosszú tanulás után megy – már ha megy. Ilyenek a technológiai jellegű dolgok, amihez logika és értelmi intelligencia szükségelltetik. Ugyanakkor ennek is megvan a maga hátulütője – mint minden valamirevaló képesség, ezt sem fogadták volna el kellő hátrány nélkül. Az intelligencia egy másik fajtájából rendkívül kevés szorult belé: az érzelmi intelligencia. Sosem értette az embereket igazán. Sokáig még az érzelmeit sem volt képes felismerni és azonosítani, nem hogy helyén kezelni őket. Persze eleinte nem is okozott számára ez egetrengető problémát: elvonult az "elefántcsont tornyába", abba a világba, amit ismer, és érvényesülni tud. Azonban az eonok múlásával egyre gyakrabban érezte úgy, hogy bárcsak normális, átlagos földi halandó lenne. Örömmel adná le az idegen technológiákról összeszedett minden tudását, cserébe az átlagos szintű szockodós, emberismereti skillekért. Mennyi de mennyi fejfájástól megkímélné az élete során...
Már a kantinban – legalábbis valami arra emlékeztető helységben – ücsörgött, lábával ösztönösen dobbogatott, az asztalon pedig egy fém bögre pihent. Félig volt még űrkávéval, amibe az űrhajós bele-belekortyolt. Tudta, hogy még jópár órája van, míg kilép a hajó a hipertérből, és akár elvonulhatna aludni is – viszont űrkávé ide vagy oda, egyáltalán nem érezte az álmosságot, sőt, gondolatoktól kavargó kobakkal valószínűleg amúgy is csak forgolódott volna. Majd, mint amikor hirtelen elhatározásra jut valaki, egy mozdulattal kiürítette a bögrét, felpattant a székről és a lakókörlete felé vette az irányt. Jobbját végighúzta az ajtónyitó szerkezet előtt, majd csikorogva kinyílt az ajtó. A fények szinte azonnal felgyúltak, ahogy belépett, majd egy asztalfiókot húzott ki. Végignézett a hosszúkás, hatszögletű kristályokon, amik szép, rendezett sorban pihentek, halványkék pulzáló fényt árasztva magukból. Végül kivett egyet. ~Szintetizált álomképek~ hallotta meg Ozirisz is az erőteljes gondolatot. Alig egy tucatnyit sikerült az elméjéből kinyernie. Sajnos az álmok nagyrészét elnyeli a feledés köde az ébredés utáni másodpercekben. Amik pedig mégis túlélik, nos, azt az ismételt felidézés roncsolja, szép apránként ahogy az emlékek esetében is. Azonban az továbbra is rejtély, hogy miért így alkották meg az emberi agyat. Vagy egyáltalán mi a haszna annak, hogy az emlék felidézésekor – amit aztán az aktuális hangulat és az azóta történt releváns információkkal együtt átformálva újra visszaír – természetesen az eredeti, sértetlen emlék helyére. ~Tervezési hiba~ állapította meg Ozirisz is gondolatban az űrhajós eszmefuttatására. Majd egy nagyobb, nyolcszögletű terembe vezetett az útjuk. Egy vezérlőpult foglalt helyet a terem közepén, az egyszerűbb fajta, mindössze néhány gombbal, és egy hatszög alakú bemélyedéssel. Mögötte egy szék, amibe az űrhajós szinte azonnal ledobta magát. A kristályt, amit egész eddig a kezében szorongatott, végül behelyezte a konzol közepébe. A teremben eddig félhomályt biztosító fények kialudtak, az addig csak halványan pislákoló kristály felragyogott...

Álom

Reality.dll stopped working, universe halt...

Kellemes, tavaszias idő volt, a nap sugarai fénycsíkok formájában hatoltak át a fák ágai között. Csicseregtek a madarak, és a kellemes, langyos szellő is csak lengedezett. Egy-egy kardcsapás fémes hangja törte meg a madarak énekét. A parkban pedig két, nagyjából öt-hat év körüli gyerkőc játszott kardforgatósdit. Korukhoz képest meglehetősen jól bántak a díszkardokkal, noha ránézésre még az oktatási intézménybeli tanulmányaik elkezdéséhez is túl fiatalok. Övék az önfeledt, gondoktól mentes élet minden öröme. Hosszú percekig kardozott a szőke kislány és a barna hajú kisfiú, ám mindketten nagyon óvatosak voltak, figyelve rá, hogy találat előtt megállítsák a kardot. Nekik csak játék, gyakorlás és egészséges testmozgás volt mindez, mit sem tudva az előző generációról.
A kislány ismét megindult a fiú felé, gyors lépések, egy meglepően pontos mozdulat, és a díszkard a fiú bal oldalánál állt meg. - Anyu mondta, osszak "Efká"-ra, mert gonosz a kocka – szólalt meg a lány, majd visszahúzta a kardját. - Sosem leszel igazi kardforgató, ha nem tanulsz – korholta le, persze csak játékosan. Majd hátrált pár lépést. A fiúcska pedig csak nagyot nézett, hogy a húga megint ügyesebb volt nála. Egy kicsit hezitált, eltervezte a következő lépését, majd nekiiramodott ő is, igaz, kissé ügyetlenebben – de korához képest egyáltalán nem ügyetlenül – lendítette a fegyvert, ami egy csattanás kíséretében találkozott a lányéval. A lány tökéletes blokkolása után a fiú mozdított egyet a csuklóján, a kard pedig ellentétes irányban írt le egy körívet, és a lány jobb lába előtt állt meg – Minek az "Efká". Apu megtanította, hogy kerüljem meg a "rencert" – kontrázott rá a lányka előbbi mondatára, majd elmosolyodott. Hátrált pár lépésnyit, engedve a húgának a következő támadást. - Legközelebb ez már nem fog menni... - válaszolt a bátyjának, kissé durcásan felfújva a pofiját.
Közben egy közeli padon a szülők élvezték a kellemes tavaszi időt. Kicsit ők maguk is elfeledkeztek a világ gondjairól, ahogy nézték gyermekeik önfeledt játékát. - Hát nem aranyosak? - szólalt meg az apuka. - Dehogynem – mosolyodott el mellette a nő, majd fejét a férfi vállára hajtotta.
Rövidesen az idilli jelenet ledermedt, mintha csak megállt volna az idő. A másodperc törtrésze alatt köddévált minden, a köd pedig középen furcsa jelekké állt össze: "Rögzített álomkép vége..."

Párhuzam

Between worlds

Ozirisz még mindig a látomás hatása alatt volt. Meredt maga elé, pufferelte a szürreális víziót mint mobilnet a youtube videót – nagyjából hasonló sebességgel persze. Odalent épp egy régi slágert játszottak, ami meglepő módon nagyon is passzolt az előbb látott – vagy látni vélt – álomképhez. ~Talán a dal váltotta ki a látomást tudat alatt?~ ütött szöget a fejében a gondolat, de inkább elengedte. Lesz még rá lehetősége agyalnia rajta, így átengedte magát a pillanatnak...

I have a dream, a fantasy
To help me through reality
And my destination makes it worth the while
Pushing through the darkness still another mile
I believe in angels
Something good in everything I see
I believe in angels
When I know the time is right for me
I'll cross the stream, I have a dream
I'll cross the stream, I have a dream

- Találó – állapította meg félhangosan. - Furcsa véletlen, nem igaz? - mondta maga elé. Persze normál körülmények között - ha nincs beszívva és nem kavarog a fejében a rengeteg gondolat – valószínűleg azt is észreveszi, hogy nem csak "ismerős valahonnan" az énekes hangja, hanem felismerte volna Kanami hangját. Azonban erre nem került sor, egyelőre, talán jobb is ez így. Kicsit elgondolkodott az álmon. Család, gyerekek... ilyen szempontból hasonlít az űrhajósra. Neki is hasonló álmai, vágyai vannak. Majd ahogy jobban belegondolt – a kivitelezhetőség részébe – kicsit elhúzta a száját. Nyolc év, alig negyven legyőzött boss. Az évenkénti öt egész bossharc, és ha optimistán nézi az ember, akkor is még tizenkét év. És ha a bossok nehezednek – ami valószínű – a haladás is lassabb lesz. ~Mire kijutunk és felépülünk... hát, közelebb lesz a nyugdíjasklub mint a gyerekvállalás...~ kenődött el, ahogy tudatosult benne a valóság. Hogy míg idebenn vannak, a kinti életük megállt. Testük szép lassan megöregszik, míg legyőzik a végső bosst. - De még ha ez lenne a legnagyobb baj... - tette hozzá, ahogy beugrott még valami. "Szóval még valószínűleg az a szikra hiányzik" – visszhangzottak fülében Mirika Nysterben mondott szavai. Mert bár Himécskével régóta együtt vannak, valahogy mégis érezte, érzi egy jó ideje: valami még hiányzik. A kapcsolatuk csak stagnál. Még mindig nem tudott továbblépni a lány Peteren – amit teljes mértékben meg is ért. Sosem vetette a lány szemére, hisz neki is nehéz volt feldolgoznia Judy elvesztését. Valahol legbelül inkább magát érezte hibásnak: nem tepert eléggé, nem mozgatott meg minden követ (nem, nem azokat amiket Kayaba tudja honnan cipelt a céhházhoz az ostrom idejére). Magyarán jobban oda kell tennie magát, hogy sikerüljön rendesen, istenigazából meghódítania Yurihimét. Igaz, a kijutás és a végső bossharc még várat magára, de az addig hátralévő éveket sem szabad, szabadna veszendőbe hagyni. Hisz virtuális világ ide, Aincrad oda, mégis, oly forrónak érzi a lány ölelését és édes csókját, mintha csak a valóság, illetve a mennyország lenne. Töltött még egy bögrével a teából, majd belekortyolt. Gondolatai visszakanyarodtak a furcsa vízióra. Akaratlanul is próbált párhuzamot találni a valós és az álomvilág között. ~"Efká". Mármint... Fegyverkezelés? Ott is?~ Végigpörgette fejben az ismeretségi körét, összevetette akiről tudta, hogy mire építette a pontelosztását. Körvonalazódott benne, hogy kit nem – vagy legalábbis csak igen elvétve – szokott látni luftolni. Szóval a dolog egyik fele megvolt, jöhet a másik. ~Megkerülni a "rencert"?~ Nos, ezzel könnyebb helyzetben volt, hiszen csupán egyetlen emberről feltételezte, hogy efféle hatalma van. Elvégre a vörös indikátorok csak "hacker-mágiával" szoktak visszazöldülni, nem? Szép lassan összeállt lelki szemei előtt a kép, csak ott követte el a nagy hibát, hogy pont kortyolás közben történt a felismerés. A kitörni készülő röhögés ennek hatására előbb prüszkölésben majd heves köhécselésben mutatkozott meg.
- Húzzál karanténba a jó büdös francba már... Még csak az kéne hogy itt terjeszted nekünk a Nysteri nyavalyát... - kiabált fel egy csávó, aki a fogadó előtt pöfékelt.
- Ember, ne parázz... csak félrekortyoltam – szólt le neki végül, ahogy meg tudott szólalni a fuldoklástól. Majd a menüjét nyitotta le egy újabb feljegyzés erejéig: "Alex hangszereit nem eldugni április elsejei tréfa gyanánt". Pedig Ozi már pont azon agyalt egyik nap, hogy jobban el kell rejtenie őket jövőre, de most, hogy látott egy ilyen "rémképet", nnnnnooope... Bár legbelül érezte, hogy a látomás nem épp Leo alteregójáról szólt. Ő valószínűleg már az első körben száműzte volna a hajó fedélzetéről. Bevillant a lelki szemei előtt a kép, ahogy Leonard tömjénes füstölővel jár fel-alá az űrhajón és latinul kántál valami ördögűző szöveget. Avagy amikor tudomány és vallás remekül megfér egymás mellett . Elmosolyodott, majd elnyúlt a fotelban...

Világok között

Press "F" to reincarnate

A hajó már rég kilépett a hipertérből, és pályára állt szép tisztes távolban egy fekete lyuk körül. Kissé érezhető volt a fedélzeten is a megnövekedett gravitáció és a húzóerő. Az űrhajós a hídon állt, fejében még mindig kavarogtak a gondolatok. Bár a tudósaik szerint végtelen számú párhuzamos univerzum létezik, és a nagy számok törvénye alapján ami megtörténhet, az valahol, valamelyik univerzumban meg is történik, mégis, enyhén szólva is meredeknek érezte az álmait. Lenyomott pár gombot a vezérlőpulton, energiát irányítva át a pajzsok fekete lyuk felőli oldalára, majd korrigálta a röppályát. Legkevésbé sem hiányzott neki, hogy bekebelezze az univerzum legpusztítóbb ereje. Akik jártasak az asztrofizikában, tudhatták, hogy régesrég kihalt csillagok maradványaiból születtek ezek a rejtélyes objektumok, amikor magjuk összeroskadtak saját magukba. Iszonyatos tömeg koncentrálódik rendkívül kis térben, erőteljes gravitációs hullámokat keltve, és természetesen időtorzulást – ami végsősoron idehozta az űrhajóst is. Témában kevésbé jártas emberkék számára pedig a fekete lyukak eredetére egy könnyebben emészthető elmélet: Isten nullával osztott, és Chuck Norrissal ellentétben neki sikerült is. Az űrhajós feszülten figyelte a kijelzőt: a fejlett technológia a gravitációs hullámokat alakítja energiává, töltve ezzel a tartalékokat – amire szüksége van a nagy tervhez. És a kvantumszámítógép is fáradhatatlanul dolgozott, rendületlenül futtatja a rég betáplált szimulációt az alternatív valóságokról, valószínűségekről. Megnyomott újabb pár gombot, majd kíváncsian szemlélte a megjelenő adatokat. ~A szimulációs program eddigi eredményei.~ kapott el egy gondolatot a kardforgató, majd tovább vizslatták a jeleket. Pár töréspontot sikerült beazonosítani, ahol egyre inkább eltávolodott a valóság a beállított, elérni kívánt értékektől. Jobban szemügyre vette a kiemelt pontokat. ~Igen... igen, ezt is tudtam... ezt sejtettem... innentől meg már mindegy~ majd egy laza mozdulattal lekapcsolta a kijelzőt. Eleve rendkívül kis eséllyel indult, és nagyjából a második töréspont után a mérhető tartományt sem érte el a siker esélye. Persze tudta, hogy nagyrészt ő is tehetett az események sorának alakulásáról. Arra viszont még a fejlett technológia sem tudott neki választ adni, hogy mit is kellett volna tennie. Majd csipogás ütötte meg a fülét: az energiatároló koncenzátorok teljesen feltöltve – ragyogott fel néhány kék jel, tudatva a hangjelzés okát. ~Épp ideje volt. Ideje belevágni~ kapta el Ozirisz is az erőteljes gondolatot. Fejében hallotta ahogy az űrhajós számolgat, milyen közel kell pályára állnia a fekete lyuk körül. Hallott elméjében az időtorzító technológiáról, ami lelassítja az időt a mező beljesében. És hallotta az eszmefuttatást az alternatív felhasználásáról: alapesetben csak a mező bekapcsolása előtti másodpercekig képes visszaforgatni az időt – gondosan elkerülve az időparadoxonok és a téridő szakadásának elkerülését. Viszont, a fekete lyuk környezetében, ahol alapból időtorzulás van az erős gravitáció miatt, hosszú évekkel korábbra is vissza tudja küldeni magát és a hajóját. Ez volt a nagy terv, amire készült: visszamenni, kijavítani az egykor elkövetett hibás döntéseit.
~Egy időhurkot akarsz létrehozni, mi?~ futott át a gondolat Ozi agyán, kicsit ledöbbenve a felismerésen.
- Valahogy úgy... - szólalt meg az űrhajós.
~Mi? Te hallasz engem?~ döbbent le a kardforgató – gondolatban, mert a beszédre továbbra is képtelen volt. Eddig nem is sejtette, hogy a vendéglátója eme különös összekapcsolódás során hallja a gondolatait. Hisz azt se adta tudtára, hogy tud a jelenlétéről.
- Persze. Az összeköttetés stabil, bár időnként ingadozik...
~Vettem észre... és különben is, miért hoztál ide?~ próbált fenntartani valamiféle kommunikációt, ha már így alakult.
- Én csak nyitva hagytam a csatornát, te döntöttél úgy, hogy ide jössz... Vagy egy felsőbb akarat, ezt neked kell tudnod...
~Mi ez az időhurkos dolog? Egyáltalán lehetséges? Én a helyedben nem merészkednék annak a valaminek a közelébe.~ utalt a fekete lyukra.
- Lehetséges, bár kockázatos. Volt egy szerkezet, amivel egyszerűbb lett volna, és kevésbé kockázatos, de...
~Az elpusztult...~ fejezte be a gondolatot a kardforgató. ~És miért olyan fontos?
- Láttad, nem igaz?
~Te totál meg vagy huzatva... Hidd el, nem akarsz egy időhurokban megrohadni...~
- Tudod, van egy mondás: ha valami nem sikerül elsőre, próbáld újra, újra, újra és... újra...
~És sok újra múlva is itt fogsz keringeni... hidd el, volt részem ilyesmiben~
- Valóban? - kérdezett vissza az űrhajós, hangjában némi kétség érződött.
~Figyelj és tanulj, ifjú padawan~ - avagy szokásához híven nem tudta kihagyni a valami módon is kapcsolódó utalást - majd kihasználva a lehetőséget, hogy az űrhajós hallja a gondolatait, felidézte emlékei közt az egyik álmát. Szöges ellentétben állt azzal, mint amit nemrég látott, de tökéletesen passzolt a helyzethez. Azt a rémálmát bányászta elő elméje legmélyebb zugából, amit leginkább el akart felejteni. Azt, aminek megismétlődésétől annyira rettegett, hogy inkább a tömény alkohol által rásózott debuffal provokálta ki az elalvást. Abban az álmában újra és újra lejátszódott a végzetes nap, amikor Judy távozott az élők sorából. És mindig újraindult, és nem tudott felébredni belőle. Emlékezett rá még ennyi idő távlatából is, hogy az első egy tucatnyi alkalommal Judy hollétéről próbált kétségbeesetten információt szerezni. Majd újabb pár tucatnyi próbálkozás a végzet elkerülésére. Hiába próbálta elterelni az események folyamát, máshogy, más körülmények között, de mindig bekövetkezett, és kezdődött az egész előről...
- Nem egyszerű – szólalt meg az űrhajós ismét – itt azért ennyire még nem gáz a helyzet...
~De az sem tűnt túl bíztatónak~ utalt vissza gondolatban a szimulációra ~Egy a pontosan mennyihez is?~ kérdezett vissza gondolatban
- Nagyjából egy a tíz kilencedik hatványához a ti számrendszeretek szerint – válaszolt, kissé elhúzta a száját. Kissé megborzongott rajta, ahogy belegondolt: egymilliárd kör...
~Az még vaddisznóból is sok... talán egész Aincradnak elég lenne a százas szintig... vagy legalább az ötvenesig biztos...~ párhuzamot vont egy hasonlóan reménytelen – és nem utolsósorban idővámpír - tevékenységggel
- Na és, szerinted mit tegyek? Elvégre talán pont ezért hozott ide... a felsőbb akarat, vagy mi...
~Hagyd a múltat. Ha a múltban élsz, elszalasztod a jelent. Ha az alternatív világokban élsz, elszalasztod ami körülötted történik. Ha változtatni nem tudsz, de a legjobbat kihozhatod a helyzetből. Valami minden világban helyrehozható...~
- Van benne valami... - tűnődött el az űrhajós. Majd elindult – elindultak a hídról, végig egy hosszú folyosón, le a lépcsőn, még egy folyosón, míg végül kis séta után egy nagy, kerek terembe értek, üvegkupolával a tetején. Kissé aggódott Ozirisz ahogy felnézett. - Ne parázz, a pajzsok tartanak – majd elindultak a terem belseje felé. Gyakorlatilag egy hatalmas kert volt az egész, körös-körül különféle növények, és furcsa, robotikus pókok mászkáltak fáradhatatlanul, gondozva a növényeket, begyűjtve a termést. És a sok furcsa, ismeretlen növény, aminek jórészéhez hasonlót se látott a kardforgató – pedig aztán Aincradban is vannak furcsaságok, mint megelevenedett liánok és beszélő furcsa piros virágok. Itt ilyesmi nem volt, ellenben egész bokrok paradicsomszerű bogyókkal, felismerhető volt még valami űrkrumpli-féle, kék színű űreper, rózsaszín űrpaprika, és középen egy nagyobbacska fa. Míg az űrhajósnak ez az élelemforrást jelentette, kis rásegítést a levegőszűrő rendszerre – avagy az újraelőállított levegő valahogy nem az igazi - addig Ozirisz fejében valami ilyesmi fordult meg: ~Azt hiszem, ehhez még a mester szintű főzés is kevés lenne...~
Az űrhajós leheveredett a fa tövébe, és kényelmesen elnyújtózott. Fejében kavarogtak a gondolatok, a múltról, a jövőről, arról amit a kardforgató mondott neki. Egy robotpók csöszmörgött oda hozzá, lábainak fémes csicsergése már jópár méterről hallatszódott. Egy nagyobbacska sodort cigarettát szorongatott "csáprágói" közt.
- Ez kelleni fog a visszaútra – szólalt meg, majd a jobbjába vette az ajándékot.
~Veled mi lesz? Rendben leszel?~ kérdezett vissza gondolatban
- Ne aggódj, megleszek... köszönöm a segítséget, nem felejtem el. Most viszont ideje indulnod...
~Akkor viszlát, és minden jót. Az időhurkokat meg hagyd, aminek meg kell történnie az úgyis meg fog. Ami pedig nincs megírva, hát... sokezer próba után sem tudsz letérni a "Nagy Terv" által kijelölt ösvényről... Ne feledd, mindig csak előre!~

Gumiszoba, papolás és tablettás bor

Schizophrenia

~Felsőbb akarat, mi?~ elgondolkodva nézte a kezében tartott rakétát. ~Ez nem egy emberes, azt hiszem~ állapította meg, majd letette az asztalra. Töltött egy bögre teát, majd belekortyolt. Aztán eszébe nyilallt a felismerés:
- Jézusom, beszélgetek magammal... - majd egy másik kép vizualizálódott előtte. "Na gyere csak ide?" - hallotta meg Afton hangját, ahogy széles vigyorral az arcán, siet felé, kezében pedig egy muszájkabát. Ösztönösen összehúzta magát a fotelban, lábait maga alá szedve. Beleborzongott az egészbe, egy pillanatra olyan valóságosnak tűnt.
Szerencsére az előtte villogó értesítés kellőképp elterelte a figyelmét, még mielőtt a következő virtuális utazása egy szép nagy gumiszobába repítette volna, ahol természetesen mind a falak, mind az ajtó Immortal Object tulajdonságokkal bírnak. Rányomott a szüntelen villogó ikonra, majd a felugró ablakot nézte: "Tulajdonságpont-növekedés: Bölcsesség +10" Első pillanatban majd kiugrott volna a bőréből, olyannyira váratlanul érte, és plusz tíz statpont az akárhogy is vesszük, az két szint. Lépett két szintet, az már elég ok az ujjongásra, nem? Aztán tudatosut benne, hogy a Bolcsesség stat valahogy semmiféle harcbeli előnyhöz nem segíti, így az öröm nagyrésze tovaszállt. - Mondjuk valami D'n'D alapú játékban még jól jönne – morfondírozott el magában. Ott mondjuk indulhatott volna pap kasztú karakterrel – elvégre a papoláshoz többé-kevésbé azért ért. Nekik pedig a varázslataikat ennek a tulajdonságnak értéke erősíti leginkább. - Hehe – vigyorodott el, ahogy eszébe jutott, mi mindent tudott volna alakítani ezen pontértékek kihasználásával. Ő lehetett volna a második ember, aki a "Vizet Borrá" varázslatot el tudja sütni egy marék tabletta felhasználása nélkül. Cirka kétezer év kihagyás után nem lenne rossz, ha felszínre kerülne az elveszett tudás. Újabb statpontnövekedés után talán ő is képes lenne respawnolni – remélhetőleg három napnál kevesebb cooldownnal. Majd gondolatai ismét az űrhajós felé kanyarodtak. Valahogy érezte, hogy hiába próbálná, akkor se tudna visszatérni oda. Az a hajó már elment. Viszont elgondolkodtatónak találta, hogy bár a két világ mennyire is különbözik egymástól, ugyanakkor mindkettőjüket ugyanaz a kérdés foglalkoztatta. Az univerzum legnehezebb kérdése, amelyre azóta sem találták meg a választ. Talán azért, mert nincs is, talán azért, mert nincs értelme. A kérdés pedig így kezdődik: "mi lett volna, ha...". Elgondolkodott azon, amit ő maga mondott az alteregójának nem is olyan rég. Talán tényleg nincs értelme rágódni dolgokon. Elvégre a mentőakció során is volt egy láthatatlan kéz, ami a baklövése ellenére a jó irányba terelte a dolgokat. És a secret bossnál is a rendelkezésre álló információk alapján azt tette, amit kellett, és szerencsére a dolgok is jól alakultak. Végtére is, mi értelme rágódni, ha semmi visszafordíthatatlan vagy tragikus esemény nem történt? Avagy ha már papolni tud, akkor ideje lenne a saját jótanácsait a saját világában is megfogadni, vagy nem? Egy pillanatra viszont elkomorodott: - Remélem nem szó szerint értette, hogy "csak előre"...

Fény

Reconstructing shields in progress...

A hajó már rég elhagyta a fekete lyuk környékét. A hosszú út helyett egy másik – szerencsére csak térben – hosszú utat követett: vissza az Anyabolygóra. A hiperhajtómű még mindig nem a maximális teljesítményen üzemelt, és a pajzsok is igen messze voltak a száz százaléktól. Az idegen kommunikációs eszközt - ami a kardforgató tudatát a hajóra hozta - az űrhajós már lekapcsolta. ~Hosszú nap volt~ sóhajtott, miközben egy vezérlőkonzolt támasztott, a holografikus kivetítőn pedig egy szép hosszú lista figyelgetett. Lista célokról, álmokról, vágyakról, és úgy általánosságban véve mindenféléről, ami "bakancslistákon" szokott lenni. Szép sorban törölte a tételeket – azokat, amikre az esély a mérési tartományt se éri el. Csupán azon keveset hagyta meg, amik kitartással, kemény munkával, kevés szerencsével kivitelezhetőek. Azok, amikhez minimum reinkarnálódni kellene, könyörtelenül a törlés áldozatául estek. "A reinkarnációban már előző életemben sem hittem" – szokta mondogatni. A benne rejlő rengeteg hibát szerette volna még kijavítani, de arra még utalást se talált a hajó adatbázisában, hogy hogyan. Vagy legalább pár – számára – useless agyterületére is ráférne a deaktiválás... vagy átprogramozás. Sokszor nagyobb hasznát venné egy "beépített" emlékeztető alkalmazásnak, mint az elérhetetlen és irreális álmok kergetésének. Amúgyis sokszor elfelejt dolgokat... Talán előbb-utóbb rálel arra a titkos tudásra, amiről a hajó építői gondosan elfeledkeztek. Addig is visszavonul az elefántcsont-tornyába, abba a világba amit ismer és amiben otthonosan mozog, és a rengeteg sok hibája helyett az előnyösebb tulajdonságait, készségeit helyezi előtérbe. Törtet az elérhetőnek ítélt célok, mérföldkövek felé, szép apránként, lépésről lépésre. A pajzsok pedig fokozatosan töltődnek – avagy ha nem tudjuk gombnyomásra kikapcsolni a zavart az "erőben", blokkolni még megpróbálhatjuk.
"Mindig lesz valahogy" – mondta maga elé az nagy alapigazságot. Mert ez – bármelyik világban is van az ember fia – valahogy mindig igaz. Akárcsak egy hasonló jellegű másik: "Olyan nincs, hogy valami nem sörbontó" – avagy mire nem jó a vezérlőpult széle, avagy hogy keletkeznek a zárlatok... de az egy másik történet egy messzi-messzi galaxisban...

Hazafelé

Every little thing gonna be alright

Már javában reggeledett. Odakint még csend és nyugalom honolt, de az ég alja már világosodott a kelő naptól. ~Lassan ideje hazamenni~ állapította meg a dolgot a kardforgató. Bár a "speciális növénytasak" hatása lecsengőben volt, az ellustulás fázisa most kezdte utolérni. Hosszas küzdelem után erőt vett magán, feltápászkodott és nekilátott az elpakolásnak. A csomagból még maradt jócskán – de az majd máskor. Egy darabig bőven eleget szívott, és nem tervezte, hogy rendszert fog csinálni belőle. Úgyhogy elsüllyesztette az inventory mélyére ~Gondolni kell az ínséges időkre is.~
Szép komótosan ballagott le a lépcsőn, majd ahogy meglátta a pultot támasztó Kanamit, hirtelen felhúzta a nyúlcipőt – már csak az hiányzott volna neki, hogy észrevegye. Már ha valóban látta és nem csak látni vélte, mint a T-Rex meghajtású postakocsit és társait. Az utcák még aránylag kihaltak voltak – leszámítva azt a néhány koránkelő játékost és gépi karaktert, akiket látott. De nem is hiányzott valahogy számára most a nagy nyüzsgés. Azonban amikor a kaszinó előtt haladt el, kishíján eltalálta egy... kirepülő játékos? A kidobó pedig mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordult és eltűnt az épület belseje felé – persze csak azután, hogy a delikvenst lehordta volna minden hamiskártyásnak. Ozirisz odalépett a pórul járt alakhoz, súlyemelés jártasságának hála könnyedén felsegítette az út porából – és persze forgatta a szemeit, hogy a művelet közben csórikámból kipotyogott vagy két royal flush.
- Legközelebb azért légy egy kicsit óvatosabb – szólította meg a srácot – Vagy egyszerűbb lenne csalás nélkül, nem?
- De hát, mester szintű bűvészkedésem van... - sopánkodott a hamiskártyás. Ozirisz lehajolt, felvett pár kártyát, majd ismét megszólalt – Hiába a jártasság, ez azért még a hülyének is feltűnik leosztáskor – kissé elvigyorodva mutatott rá a tényre, hogy az oda nem illő lapok mindig bajt okoznak. Még ha matekból alig kettes volt az osztó, talán be tudná etetni vele, hogy az öt ász erősebb mint a full house... de azért az meredek ha a royal flusht egy zöld ászból és egy tök királyból pótolja ki... az UNO kártyapakliból származó kék tizesről nem is beszélve.
- Akkor azt mondod, ez volt túl gyanús? Akkor mi értelme a jártasságnak? - fakadt ki a srác, közben újabb lapok potyogtak ki a kabátujja alól.
Ozirisz egy újabb lapot emelt fel, majd elnevette magát – Ezt viszont mindenképp tartsd meg, vörös játékosok között akár tízezer aranyat is megér – majd a kezébe nyomta a Monopolyból az "Ingyen szabadulhatsz a börtönből" kártyát. Eszébe jutott Szophie. Vajon rajta segített volna egy hasonló tárgy? Működött volna nála? Egyáltalán aktiválható item, vagy csak közönséges kártyalap? Majd megrázta a fejét. ~Már megint túl sokat agyalsz...~
Már közeledett a Palotához, fejben viszont az eljövendő napot tervezgette, hogy mihez is kezdjen. Egy termoszt hívott elő az inventory mélyéről, és rendesen ráhúzott – lévén hogy az éjszaka folyamán az alvás kimaradt, a virtuális koffeinre pedig szüksége van a szervezetének, ha a napot nem alvással akarja eltölteni. Azt pedig végképp nem szerette volna, hogy a bioritmusa felboruljon, és nappal alszik, éjjel meg nem tud aludni. Inkább kihúzza a mai napot ébren, utána meg szépen visszaáll a rendes kerékvágásba – ahogy tette ezt már korábban is több alkalommal.
Himécske házikójában már égett a Gyertya Kristály – mint mindig, a lány most is kora reggel már talpon volt. Egyik fele azonnal rohant volna hozzá, elvégre nagyon is hiányzott neki. A logikus fele viszont elhessegette az ötletet: még teljesen nem tisztult ki, és azt pedig végképp nem szerette volna bekockáztatni, hogy átváltozzon a szíve választottja Spider Womanné – mert ha beállít hozzá, enyhén betépett állapotban, esélyes, hogy a harcművész lány instant falramászik... ~Majd délután meglátogatom~
Viszont eszébe villant egy másik gondolat, amolyan hirtelen jött ötlet, ahogy a lépcsőn ballagott felfelé. Egy másik dolog, amivel szintén ideje lenne valamit kezdeni. Leóval nem épp indultak jól a dolgok. A legelső találkozásuk se épp úgy alakult, ahogy kellett volna. Bár akkor még nem is sejtették, hogy valaha is céhtársak lesznek. Aztán a mentőakció előtti dolog... Megállt a kardforgató a félemeletnél, megtámaszkodva a korlátnál. Eltűnődött a helyzeten. Túlságosan is negatív szűrőn át látta a kardforgató srácot amiatt a "hitelesebb legyen az álcád" dolog miatt. Hiába telt el azóta vagy két év, valahogy mégis, legbelül mérgezte kettejük viszonyát a dolog. Talán ha akkor máshogy alakult volna, akkor Leo vele is ugyanolyan jóban lenne, mint bármelyik másik céhtársával? Valószínűleg így van. Viszont a múlton nem tud változtatni, ami megtörtént az már elmúlt. Az a hajó már elment. De ha előre tekint, és a jövő felé néz, talán még helyrehozható. Valami minden világban menthető. Ehhez viszont neki kell megtennie a kezdő lépést, és ezt tudta is nagyon jól. Az elhatározás megszületett benne. Kihúzta magát, majd továbbindult felfele a lépcsőn, szép komótos tempóban – avagy egy-két percre még szüksége van, míg összeszedi a szanaszét csapongó gondolatait. Majd megállt az Oroszlánbarlang - avagy Leo lakrésze – előtt, kicsit hezitált. Kissé tartott tőle, és egyrésze még reménykedett, hogy a srác még alszik – avagy a könnyebb út, ha hagyjuk az egészet. Másfelől viszont ahogy neszelést hallott bentről, tudta, hogy most, vagy soha. Bekopogott, majd ha céhtársa ajtót nyitott, széles vigyorral megszólalt.
- Figyu... tudom rohadtul nem alakultak jól a dolgok. Mit szólnál, ha a régi indiánok szokásait követve... elásnánk a csatabárdot és elszívnánk a békepipát? - majd előhúzta a füle mögül – bűvészkedés jártasság hiányában az előre odakészített - kétemberes, A-tól Enterig terjedelmű rakétát...

.
..
...
End of file.

[4:32 AM] Keita/Ozirisz: Nos Leo, valami hasonlóra számíts :3

Őskáosz, avagy egy elvont elme ködös gondolatai

Őskáosz, avagy egy elvont elme ködös gondolatai

Re: Őskáosz, avagy egy elvont elme ködös gondolatai