Szophie és Danee

- Rendben van, felírom a bakancs listámra a zongora beszerzést - és hogy ne csak a szám járjon, tényleg elővarázsolok egy rendszerpanelt és felvésem a többi után ezt a tételt is.
Ugyanakkor nagyon imponált Szophie mozgása, cserfessége, ahogy szinte már egy mesebeli tündér könnyedségével libbent ide-oda.
- De hiszen már most is táncolsz, csak zene nélkül! Született tehetség vagy, tuti, hogy csak a tanárod baltázott el valamit, hogy így megutáltatta veled
A párna elővétel nem volt egyszerű művelet, bőven jutott idő közben arra is, hogy szó szót kövessen:
- Oh, ha ezt ilyen biztosan lehet tudni nálad, akkor talán mást is felvetek majd legközelebb, csak meg ne bánd - öltöttem ki a nyelvem, aztán küzdöttem tovább a párnáért, míg csak diadalittasan elő nem rántottam a kisebb ember magasságnyi darabot.
- Ez kérlek egy eredeti, hamisítatlan, ilyen méretben csak japánban kapható óriás párna. De szokták nevezni ölelő párnának is, vagy test párnának, a lényeg, hogy teljesen körül tudod fonni vele magad
Bele is dörgöltem az arcom, ha már újra a kezeim között szorongathattam. Bár volt rajta pár fekete szőrszál is, Lily biztos már megint belefúrta magát, amíg én aludtam.
A huzaton egy fekete hajú, vékony lány szerepelt, vörös szemekkel, a hajában egy fehér négy szirmú virágos csattal, hiányos öltözetben. Na ezt azzal a lendülettel gyorsan el is rántottam a párnáról, és egy nagy, aranyozott kardot mintázó huzattal helyettesítettem.
- Mik legyenek a szabályok? Honnan fogjuk tudni, hogy melyikünk győzött? - valahogy nem volt kedvem ezen agyalni, és az arénában is az a szokás, hogy a kihívott határozza meg a részleteket, akkor miért ne lehetne itt is úgy.

Biztos voltam benne, hogy amit láttam, abban volt bőven talentum, a bizonytalan mozdulatokat pedig betudtam annak, hogy Szophie egy kicsit becsiccsentett.
Ezért hát enyhén ráztam is a fejem, amikor a lány ennek ellenkezőjéről és a hibás ítélőképességemről igyekezett meggyőzni.
- Szívesen összehasonlítom, ha biztosítasz hozzá lehetőséget - néztem rá valamivel komolyabban, de aztán szóba hozott valami Makotot. Valami ismerős, elég közeli lehet, ha úgy beszél róla, hogy a "Makotom".
A négyes szafari kalandból még rémlett, hogy Szophienak van valakije, és ez a mostani találkozásunk első pillanatától ott mocorgott az elmém egy félreeső sarkában, halványan pislákolva és folyvást visszatartva attól, hogy belé essek és reménytelen udvarlásba kezdjek.
De most, ahogy nagy lendülettel mesélni kezdett, annak minden természetességével adta elő, a megismerkedésük pillanatát, a szerencsésen szerencsétlen esést, azzal a valószínűsíthetően sráccal, valami szépségversenyen, ami nekem sehogyan se akaródzott beugrani. A Makoto, amennyire én tudtam épp annyira volt férfi név is, mint női, és bár valószínűleg előbbiről lehet szó, Szophieból simán kinéztem volna, hogy egy leányzó legyen a kedvese. Pedig a tőle hallott angol kisasszony sztereotípia ennek teljesen ellentmondana, viszont az a könnyed stílus, ami jellemezte simán teret adhatott volna valami efféle dekadensnek bélyegzett attitűdnek is. Már ha ezt még a 21. században lehet annak nevezni.
- Makoto? Jól gondolom, hogy nem barátnő, hanem barátról van szó?
- Az, hogy úgy véled: nem veled azonosan értelmezem a hallottakat, még nem jelenti azt, hogy valóban úgy is lenne - ismertem magamat. Vannak dolgok, amiket elég konzervatív megközelítésben kezeltem, míg nagyon sok olyan is akadt, ahol nem csak a fantáziámat engedtem volna szabadjára.
- De akkor kezdjük! - csillant fel a mosolyom a szemeben, bármiféle erőbevitel nélkül, szinte csak ráborítottam a 150 centis párna végét a lány feje búbjára.

- Támogatom az ötletet - vágtam rá az újabb találkozás gondolatának pedzegetésére

Igazán nem adtam bele erőt, éppen csak annyira toltam meg a párnát, hogy annak a vége végül Szophie fején landoljon.
Csak hallottam a jaj-szót, látni nem láttam, ahogy valószínűleg arról is lemaradtam a párna eme oldalán állva, hogy mégis mennyire érhette durván a letámadásom, vagy hogy milyen képpel fogadhatta, lévén számomra teljes takarásba került az arca a párnám miatt.
Még bőven vártam mi lesz a reakció, nem egészen tudtam, mennyire lovalhatom bele magam ebbe a kültéri, semmiképpen sem megszokott párnacsatába. Igaz, a hálószobai verzióból se járt ki nekem túl sok, talán ideje lenne azt is bepótolni.

De végül is nem kellett sokat, majdhogy nem semmit se várnom a válasz reakcióra, és míg én naivan azt hittem, a fegyverzetem, az óriás párna csak az enyém, meglepve tapasztaltam, hogy anélkül, hogy kicsit is megerőltettem volna magam, egyik pillanatról a másikra egyenesen az égnek meredt. Elsőre az jutott eszembe, hogy biztos megfejelte, de nem lehettem benne biztos, ahogy azt sem láttam miben mesterkedik a takarásban, míg meg nem jelent a lábaim előtt.

A fordított lánykérésen talán eltűnődtem volna, ha nem kapok arcba,
SŐT! mi több orrba innen is, onnan is egy-egy maflást, persze kispárnával.
Röpködtek a sebzéspontok a levegőben, ahogy az egy csili-vili mmo-nál szokás, én meg azt se tudtam hirtelen, mi történik.

Szophie már ott volt előttem, csak lefele kellett sandítanom, a közelsége és a durcásan felfújt arca láttán épp úgy pirultam, mint ahogy a nevetés kezdett fojtogatni. De valószínűleg csak vörösödtem, mint egy paradicsom, és hát nem igen tudtam mit kezdeni a belharcban egy batár nagy kétkezes párnával, minthogy kissé hátralépve lendületet vegyek:
Nem menekültem: párnám a levegőt hasítva csapott le a leányzó mögött, a karjaim magasan fölötte engedték szabadjára a fegyver szabad végét, hogy aztán a fenséges hátsó felén csattanjon, amennyire az egy párnától telhet.
Aztán igyekezve kiszabadulni az ambivalens módon kényelmetlen és előnytelen belharcból, fél kézzel elengedve a párnám léptem oldalra, épp csak 2 lépésre eltávolodva ellenemtől.

Kellett nekem kimozogni előle: ha maradok, ahol vagyok, talán újra nyakamban kötött volna ki, én pedig megúszhattam volna egy hátra lépéses kitámasztással.
De nem, én inkább "menekültem" az egyensúlyát vesztett lány karjai elől. Javamra legyen mondva, az a párna a kellemesnél kicsit többször találkozott az arcommal, mint ahogy még jó esett volna.
És ha kicsit is odafigyelek, és tudatosan építek bele a mozdulatsorba az akrobatika képességből, talán sikerülhetett volna épp bőrrel megúszni, de mindezen már igazán késő, és még inkább fölösleges volt tanakodni, miután magam is elvesztettem az egyensúlyom, és vészesen közeledett a talaj.
Igen, egy fiatal leányzó súlyával azt hiszem illett volna még megbirkóznom, megmentenem az elzuhanástól, nem beszélve saját magamról, de több volt ez mint egyszerű súly, vagy botlás okozta esés: éreztem, ahogy belém csimpaszkodik, és teljes erejével ránt magával.
A helyzet drámai volt.
Legjobb szándékom ellenére is ugyanúgy nyekkentem, mint egy korábbi "küzdelem" alkalmával. De már készültem.
Igaz, az fegyver, amit lendült felém, nem volt olyan veszélyes, mint az a bizonyos kard, vagy tőr, ahogyan az ellenfél sem a nehezen kiismerhető Kiwi volt ezúttal, hanem Szophie, akit, bár lehet önbecsapás, de úgy éreztem, sokkal jobban ismerek.
Sőt: kiismerek.
De a párnája elől nem tudtam időben menekülni: az első csapás így is elért, ahogy az önfeledt, játékos nevetése is.
- Héj, héj, ez nem ér! - öltöttem ki rá a nyelvem utóbb
Vidámsága ragadósnak bizonyult, legalább is az arcomat feszítő mosoly, és a mellkasomat hevítő boldogság valami ilyesmire utalhat.
Fél kézzel nehezebb volt, de igyekeztem én is visszaadni a párnámmal, amit épp az imént kaptam
- Kölcsön kenyér visszajár! - morogtam, de csöppet sem zsémbesen, aztán a párnát átölelve hengeredtem odébb. Az akrobatika persze segített valamicskét gyorsabban talpra állni.
Tudtam, nem maradhatok közelharcban: az végzetes lenne Szophie gyors mozdulatait látva.
Inkább középtájt markoltam meg a hosszú párnám, akár egy dupla-pengés kardot: az egyik felével csapást intéztem Szophie buksija felé, majd visszapördítve a fejem fölé, a másik végét alulról előre lendítve rögtön hárítani is kívántam a kispárnáját.
- Részeges karatemester stílusban tolod?

Engem is meglepett, mennyire jól működött ez a scifiből lopott, erősen klisés alkalmazása az amúgy nem mindennapi "fegyveremnek": talán Szophie sem volt felkészülve ilyen pofátlan szintű ötlet lenyúlásra, vagy egyszerűen csak nem markolta elég erősen a kispárnáját? Bár létezhet olyan, egy játékban, mely a csodálatos látványvilága és kézzelfoghatósága ellenére mégis csak faék egyszerűséggel ábrázol dolgokat feketén fehéren? Vagy markol a kezed valamit, vagy elengeded, de hogy erősen vagy kevésbé, igazából nem láttam erre semmilyen példát még...

S míg én a lány durci-murci pofijáról elkalandozva szinte már megigézve követtem a levegőbe röppenő kispárna ívét, akár régen, odakint a fejünk felett eget hasító repülőket, addig ő kámforrá vált, legalábbis, mintha a föld nyelte volna el.
Jó, igaz, talán az ormótlan párnám is ludas lehetett abban, hogy nem láttam, mindent, ami az orrom előtt történik, de már az imént eljátszotta egyszer, hogy bebújt a párnám és közém, így valami hasonlóra számítva kerestem valahol ott a lábam előtt.
Bár arról sejtésem se volt, hogy a kispárnája nélkül mit tervezhet.

Aztán előbújt a párnám "alól", nem várt közelsége érintés nélkül is villámként csapott végig minden idegszálamon: kamaszos pír fűtötte végig az arcom egész a fülemig, hevesen kezdett zakatolni a szívem, összeszorult a torkom, ahogy összekapcsolódott a tekintetünk.
Mit fog tenni? Mire számíthatnék egy picikét már becsípett lánytól, aki most legkevésbé sem volt visszafogott, akár a klisés kép mondatná velem az angol úri-hölgyekkel kapcsolatban (igaz, az inkább a viktoriánus korszakból maradt ránk) ?

Azt hittem összeütközünk, lefejel, akarva-akaratlanul, de "csak" az ajka tapadt az enyémre, azok a finom, puha ajkak, s én ösztönösen karoltam volna át, felejtve párnát, csatát.
Kábulatomban kaptam volna számmal a szája után, "revansot venni", de pillanat volt csupán az éden, s illékony a lány, akár a spiritusz, mit együtt döntöttünk le.
Nem akartam felébredni, megadóan viseltem, mosollyal az orcámon, kacajjal a hangomban ahogy a hátamba csimpaszkodva levesz a lábamról.

//bocsi, hogy csak reakció írtam, de rád bíznám, mi is a végeredménye a hátbatámadásodnak

Reméltem, hogy egy csókban nem merül ki Szophie terve ...

Ami őt illeti, azt már eddig is tudtam, hogy egy kissé bohém, és semmi esetre sem az a fajta ember, aki hagyná, hogy megviseljék az élet megpróbáltatásai és pofonjai, de legalábbis is sosem olvastam még le bármi effélét az arcáról, vagy a gesztusaiból.
És hiába adta elő nekem az angol kisasszonyt, a nagy vagyonos üzletasszonyt, valójában csak egy imádni való lázadó tini volt az, akire benne ráleltem: sokkal inkább egy vidám gyerek, mint egy komor felnőtt.

Dehogy mennyire tini vagy mennyire nő, az még teljesen rejtély volt számomra, és ezzel a csókkal még kevésbé voltam bizonyos abban, kibe is "botlottam bele". Ha ez így folytatódik, akkor a helyes fogalmazás szerint "estem bele" lesz a végén ^^
Igazi kis boldogság gombóc volt a leányzó: mióta leültünk beszélgetni egyik után a másik a kellemes meglepetés ért vele kapcsolatban.

Ami meg engem, nos. Nem éppen járatlan út, hiszen többször is volt már, hogy úgy éreztem elengedhetem a kételyeimet, de talán azért is nem merem átadni magam a felhőtlen vidámságnak és szertelen örömöknek, mert ha már nem csak rólam van szó, akkor az pontosan olyan, mintha sötétben tapogatóznék. Nem tudni, mikor lépek rossz helyre: rossz néven veszik, vagy akár el is ítélhetnek, csak mert túllőttem a célon. Nem tudnám, hol a határ. Mások normáinak határa. És egyáltalán: mennyire néznék már ki szerencsétlenül.
De hagyjuk is ezt ...

Szóval, reméltem, és most valamiért nem kellett csalódnom, bár kicsit erős volt az ölelés, akár egy birkózóé, de mégis csak egy lány ölelt magához, minden pajkosságával és csábjával.
Kirántotta a földet a lábam alól, és már szinte a fellegekben voltam, majd mint egy hullámvasúton ülve, zuhanni kezdtem, fejjel előre, a karjai még mindig szorosan öleltek, bevillant, mire mehet ki a játék, de addigra már késő volt.

Még a karjaimat se tudtam kiszabadítani, pedig nagyon szerettem volna
- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeee - kiáltottam látva a közelgő véget, de csak annyira futotta, hogy egészen mellkasomnak szorítottam az állam, hogy ne a fejtetőm érjen földet először. Így is egészen kellemetlen volt az érzés, ahogy fejem magam alágyűrve, tarkóra, meg nyakszirtre érkeztem le.

Szophie azonban nem engedett el féltávnál, jött ő is velem, majd mikor már a saját egyensúlyát keresve elengedett, teli tenyérrel csaptam a popsijára a gaz merénylőnek, s a derekánál fogva rántotta magamra, mielőtt még a kecsesen megmintázott ívből oldalra szabadulhatott volna
- Hamar a lábaid közé kerültem, és még magad alá is gyűrtél nem mellesleg, mi lesz így velünk
- Ha megadom magam, keresünk valami kényelmesebb helyet pihenni?