[Küldetés] Izzó Barlang

EXPedició:
Prémes, kapucnis téli kapát, hegymászó csákány, 80 literes hátizsák, felcsendül a Delta főcímdala, a Song of the Second Moon... kész!
Na jó nem, de valami ilyesmi pörgött le a fejemben a szó hallatán. Mindig csak küldetés, küldetés hátán, aréna, boss itt, boss ott, kazamata takarítás...
De ez végre valami más: ez egy eXpedició! Igazi, embert próbáló, bele az ismeretlenbe kaland!

Igen, igen, utána megnéztem a kezdő koordinátákat, bárhogy is próbáltam hibát találni, ez mégis csak a 20. szintre szólt. Oda, ahol Floria van meg az ultra durva flóra, indákkal és húsevő virágokkal együtt.
Az erdő neve nekem nem mondott semmit se, őszintén szólva most olvastam először, hogy van ilyen néven is a végtelen zöldségben egy rész.

Elindultam, csak mert jól hangzott, hogy xp-edicó, jó, lehet kicsit túl hype-olom már a dolgot, de akkor éppen Micimackónak semmi dolga nem akadt, elindult tehát Malackához...
Már szinte ott voltam, voltak ugyan szörnyek, de ez nem az a rész, ahol tudnék fejlődni, gyorsan elintéztem az "aggrokat", a többivel meg nem foglalkoztam, szóval már majdnem oda is értem, amikor felötlött bennem, hogy át kéne nézni a részleteket, mivel igazából csak annyi maradt meg bennem, hogy Izzó, és Barlang, az meg, még ha beszédes név is, olyan nagyon nem sok, hogy az alapján neki vágjak valaminek, amiről fogalmam sincs mennyire veszélyes.

Hehe, nem, nem voltak részletek. Ez kínos. Hogy lehettem, ennyire ... amatőr? Most akkor forduljak vissza? De hisz már itt van, szinte egy kőhajításnyira!
Akkor már megnézem magamnak. Viszont, a másik probléma, hogy nem igazán készültem. A hely ahova megyünk, valami olyan súlyos cucc lehet, mint Chancery arénás lázálma, ahol szinte füst, korom, hamu, és lángoló lávává váltunk kevés híján. Kellett volna, vagy két tonna jég kristály, de Shukakunak hiába üzentem...

Na, mindegy is, megérkeztem, csörögve, csattogva, csatapáncélosan, meg minden.
- Ahoi! -  intettem a nyilvánvalóan buszra várakozók felé
- Ti vagytok az expedíció, vagy már ők bementek?
- Fú, itt durván meleg lesz, van nálatok jég, meg védőital?
- Lehet tudni, mi vár ránk bent? Szalamandrák, Főnix, pokolkutyák vagy hasonló?
- Több napos túra, vagy megjárjuk még esteledés előtt?
- Van ilyen havas pajzsom, ha kell egy kis hűtés, vagy üdítő ... vagy védelem

A többieknek valószínűleg rossz napjuk lehetett, nem tűntek túl beszédesnek, de még éppenséggel kommunikatívnak se igazán, így aztán én igyekeztem betölteni az űrt, és példát mutatni e téren, nem beszélve az információ szerzés elodázhatatlan fontosságáról.
A válasz, nagy bánatomra nem volt éppen kielégítő, sőt, inkább semmiféle információ értékkel nem bírt. Azon kívül, hogy a fehér hajú lányka se tud semmit  a barlangról a forróságon kívül.
- De ... - emeltem a levegőbe a mutató ujjamat, hogy ellenkezzek ezen felelőtlen szintet megütő információ hiányos állapottal szemben, mire megjött az én szeretett céhvezérem.
Illően hajoltam meg előbb Channak, majd az oldalán poroszkáló vadmacs felé.
- Üdv Mester, jó titeket is itt látni, így már biztosnak tűnik a siker, ha egy igazi tűzspecialistát is tudhatunk az oldalunkon.
Aztán félreálltam, hogy a többek is láthassák, kiről is van szó:
- Had mutassam be céhvezéremet: Chanceryt, és társát, Álomkelőt, jómagam pedig Danee lennék, szolgálatotokra!
Még talán folytattam volna a részletezést, hogy mennyire nagyon jól jártak velünk, és milyen hasznunkat tudnák venni, de a fehér hajú lány megzavarta a gondolatmenetemet és indulást parancsolt a kis csapatnak.
Ezért aztán jobbnak láttam inkább felkészülni a bent tomboló forróságra, és rögvest eltávolítottam magamról a nehéz vértet, sisakot, helyükre, az ezer éve használt kezdő ruházat került, könnyű bőr és posztó darabjaiban sokkalta elviselhetőbbnek bizonyult a forróság, a fejemet, arcomat pedig egész egyszerűen szabadon hagytam.
A többit egyelőre változatlanul magamon hagytam: a cipő kényelmes volt, a kard nem zavart különösebben, a köpeny még elfért egyelőre, a pajzs megléte pedig kifejezetten jól esett.
Ahogy megindultunk, eszembe jutott, hogy juttatok a pajzs áldásából a többieknek is: elő is hívtam egy ónkupát, végig szántva vele a pajzs tömör hó szélét, színültig töltve kristálytiszta jeges vízzel, s már kínáltam is:
- Egy kis jéghideg hókását valaki?

Chan persze vette a lapot, én meg örültem, hogy megnevetetthettem. A főnixen viszont elcsodálkoztam, utoljára Rennél láttam ilyen madarat, ráadásul Chancery oldalán eddig szinte kivétel nélkül csak Álomkelővel találkoztam.
- Ez a főnix is a tied? Mármint ugyanúgy a társad, mint Álom? - javítottam ki magam
Akito ugyan élcelődött egyet, de talán meg is érdemeltem, a színpadias viselkedésemmel, azt hiszem a békesség érdekében jobb, ha ezt lenyelem szó nélkül.
- Igen, ez tényleg durvának ígérkezik, de remélem nem fogunk a hőségben még ki is gyulladni, és emiatt életpontokat veszíteni, mert az úgy tarthatatlan lenne...

- Akkor hát, Chancery és Akito is idomárok, ha minden igaz, én lovag lennék - néztem végig kis csoportunkon
- Mirai, Kiwi, ti kardforgatók vagytok, ugye? - kérdeztem, miután röpke pillantást vetettem a kezük ügyében lévő kardokra

Örültem, hogy hasznukra lehettem, és enyhíthettem a hőség okozta kellemetlenségen, de hamar észre kellett vennem, hogy a pajzs termelékenysége nem tudja felvenni a versenyt a barlangban tomboló hőséggel.
Az utolsó olvadozó hógolyót én majszoltam el, alig pár pillanat múlva már csak sisteregve, bugyborékolva kínlódott a pajzs széle
- Bocsi, skacok, de a védőital csak eddig bírta

Nem tudtam, mit keresünk, csak azt, hogy a barlangban lesz, és hogy ezen a szinten ez a hőség teljesen rendellenes.
Akármi is okozza, meg kell találnunk a módját, hogy megfékezzük, ha nem akarjuk, hogy még nagyobb foltot faljon fel a barlang körül.

Már jó pár lépéssel bent járhattunk, és furának is tűnt, hogy semmi nem állta az utunkat, amikor egyszer csak mindenfelé halvány csillogás keretében materializálódni kezdtek az első ellenfeleink, legalább is erre következtettem: nem adtam túl nagy esélyt annak, hogy ekkora számban majd épp barátságos npc-k fognak feltűnni.

Csontik voltak. És sokan. Így kapásból következtetni se tudtam a szintjükre, vagy az értékeikre, mivel a barlang maga egy anomália volt a szinthez képest, és az ismeretlen könnyen lehet akár végzetes is, ha nem megfelelően kezeljük a veszélyt.

- Túl sokan vannak, mindenkire legalább 4 mob jut, én azt mondom törjünk ki a gyűrűből, arra látok egy álcázott átjárót - lendítettem a kardom a megfelelő irányba
Csak ekkor vettem észre mennyire megviselte a társaságot a hőség
- Én maradok hátvédnek, próbáljatok meg átjutni!

Minthogy körbe voltunk véve, igyekeztem a képzeletbeli kör közepének hátat vetni, s a "formációt" fenntartva, csak a túl közel merészkedő csontikra lecsapni, egészen addig, míg a többiek folyosót nem nyitnak valamelyik irányba, mert akkor hátrálva, de megindulok én is utánuk.

-Hát... mondhatni. -vontam vállat Danee kérdésére, még én is elgondolkodtam egy kicsikét a különleges madarat elnézve. -Igazából sosem tudom eldönteni, hogy enyém-e, vagy az egész céhé.
A végén kicsit elnevettem magam, majd ismét a feladatra összpontosítottam elsősorban. Útközben a legtöbbet Kiwi felé nézegettem aggódón, mikor már mélyen bent jártunk a barlangban, lesve szegény lány állapotát, hisz ő a hőség ellenére is magán tartotta mindenét. Kis szintű lenne, esetleg minimális, hogy így döntött? Eddig nem ütköztünk ellenállásban, és már nem is tudnám elképzelni, milyen és mennyi mob leledzne errefelé ilyen körülmények között. Mikor a lány megállt és próbált levegőhöz jutni, visszafordultam az élvonalról és mellé léptem.
-Minden rendben? -kérdeztem kissé félredöntött fejjel, de a válasz, gondolom én, viszonylag pozitív lehet, hisz nem sokkal később folytattuk az utunkat, egészen a csontvázakig.
Álomkelő volt az első, aki megtorpant. Füleit hegyezve meredt előre, majd alig pár másodperc múlva megjelentek körülöttünk a csontvázak. Meg se lepődtem, hogy őszinte legyek; nincs olyan kazamata, ahol ne lenne legalább egy féle mob ebben a játékban, másképp nem is lehetne izgalmas. Gondolkodás nélkül húztam fel a különleges kesztyűt és kissé elnézegettem a színeket, amik közül választhatnék.
~Gyorsaság vagy kitartás!~ -hallottam máris a jól ismert hangot a fejemben, kissé visszhangozva, majd bólintottam és megnyomtam a menü egyik gombját. Danee ekkor már kiadta az utasításokat felénk, én viszont elszántan sréhen kissé mögé álltam, kezemen a kesztyűn a kör sárga színt öltött fel.
-Egy kicsit besegítek, lessük meg, mennyi az életpontjuk. Tüzet nem használok, hát ha gyógyulnának tőle egy ilyen helyen. -vontam vállat.
Álomkelő közben előre tőrt, a kesztyűnek hála a szokottnál is gyorsabban, még ha nem is volt még olyan látványos a dolog. Egyenlőre mindössze 12 bónusz pontot kap a kesztyűből, így többek közt már azt is eldöntöttem, ideje kicsit fejleszteni a kicsikét, legalább használhatóbb állapotban fogom visszaadni Shukakunak, ha visszatér.
(márhavisszatér)
A macska éles karmaival annyi csontvázba igyekszik belekóstolni, ahányba csak tud, és amint lejár a kesztyű hatása rajta, rögvest visszatér hozzánk. Dust közben hátrébb marad, és ha bárki, akiről úgy ítéli, nem bírná a harcot, maradni akarna, annak a vállára száll és erélyesen belecsippant egyet a ruhájába, hogy mozgásra bírja az ajtó felé, amerre mutatunk. Én magam Danee mellett maradva elsősorban a közelünkbe férkőző csontvázakat célzom meg egy erőteljes jobbegyenessel, amíg csak bírom, hisz az én röpke pár sebzéspontom nem fog sokat nyomni a latban.

- Akkor jól gondoltam - nyugtáztam egy somolygó biccentéssel Kiwi válaszát a kérdésemre, bár Mirai mintha meg se hallotta volna. Nem baj, csak nem tévedhetek akkorát vele kapcsolatban, elvégre Kiwi kasztját is milyen könnyen kikövetkeztettem a fegyvere típusából! Hát nem fantasztikus emberismerő vagyok? Persze meg is veregettem képzeletben a saját vállamat, mert hát ami dukál, az dukál, na!
Azt, hogy Chancery szerint a főnix madár ővé-e vagy az egész céhé, nem igazán értettem, de helyben hagytam egy szó, vagy grimasz nélkül. Már hogy lehetne az egész céhé? De végül is kettőnk közül ő az idomár, mégis csak ő nekik kell jobban tudnia ezeket a témákat...

Aztán megjelentek a csontik, pedig azt hittem ennél a hőségnél már nem jöhet rosszabb.
- Rendben, köszi a segítséget, de azért igyekezzünk átjutni mi is - örültem is Chancery felajánlásának, meg nem is: igazából úgy kalkuláltam, hogy mindenki más majd azon lesz, hogy áttörjék a rejtekajtó felé a blokádot, a körgyűrűt, amit a csontvázak alkottak.
De talán nélkülünk is elegen lesznek hárman ehhez a feladathoz, és így legalább nekem sem kell attól tartanom, hogy látómezőm széléről, ahonnan nehezebben veszek észre mozgást, csapnának le rám.

Legnagyobb megdöbbenésemre a barlang hősége nem kímélte a mobokat sem, úgy olvadt el az életcsíkjuk, mintha fagyiból lettek volna.
Örömmel sóhajtottam fel, látva, hogy ennyire nekünk kedvezett most ez a máskülönben átkos körülmény, majd eszembe jutott hogy ha a mobokkal ezt tette, akkor mi vajon mennyivel fogjuk jobban bírni? És persze rögtön lehorgadt az a nagy optimista mosoly az arcomról.
Ráadásul láthatóan Kiwi is kivolt már. Bár ha jobban megnézem, ő eddig magán hagyta a páncélt, és most ... oh, az csak nem egy melltartó? Talán kicsivel tovább időzött a tekintetem a lány domborulatain, mire észrevettem magam, és igyekeztem másfele terelni a gondolataimat:
- Ez így nem jó, nagyon nem jó, ha a mobokkal is ... - de nem fejtettem ki, volt sürgetőbb teendőnk is: tovább jutni, a probléma forrásához, vagy legalább is valami tűrhetőbb helyett találni, ahol fellélegezhetünk végre. És a rejtekajtó biztató jelnek tűnt.
- De kitartás kislány, reményeim szerint odaát jobb lesz a helyzet - biztattam volna, bár ezt magam se hittem. Viszont a melltartó nagyon vonzotta vissza a tekintetem.
Ne nézd! Parancsoltam magamra.

Aztán éreztem némi ellenállást a pajzsomnak feszülni. Chancery volt az. Szegény láthatóan alig élt.
- Pihenj csak! - követtem a tekintettemmel a céhvezér-samat, igazából már én is érezni kezdtem magamon a fáradtság jeleit. Az andrenalin löket kiürült, nem maradt más, csak légszomjban ziháló tüdő, mely az égető forróságot az első rossz tapasztalat óta az orr helyett inkább csak szájon át igyekszik beszívni a kicserepesedett ajkakon keresztül, és az ehhez társuló álmosság, így is meg kellett támasztanom magam fél lábbal hátralépve, amikor Chan nekidőlt a pajzsnak. Az eszméletem... ha töredék pillanatokra is, de kihagy. De még itt vagyok!

És akkor jött Kiwi részéről a mentőötlet. Fagytér! Ó, azt én is szívesen bevetném!
- Úúú! Ez szuper ötlet - azzal leszúrtam a kardom, és vártam a csodára. Amint beütött a hatás, óvatosan, de megindultam az rejtekajtó felé én is.
Most már volt időm tüzetesebben szemügyre venni az átjárót. Írás nyomait kerestem rajta, és körüle, hátha szükséges mondani, hogy "barát", mielőtt belépni kívánnánk.
Chan talán gyorsabb volt, és hamarabb megtapasztalhatta a falakat átjáró tüzes forróságot, de ha nem is sikerülhet esetleg elsőre belökni az ajtót, akkor másodikként még lehetek élelmesebb, és ha még mindig akadályként tornyosulna előttünk az ajtó, akkor egy hullám kristályt rászorítva aktiválok. Inkább a kristályt égesse mint engem! Bár ez lehet nem lesz jó ötletl    

//használok 1 Hullám kristályt ha szükséges

Én azt hittem elkéstem, és Chancery megpróbálta benyomni az ajtót. Legalábbis a felsikoltásból és a kézrázásból nekem rögtön az jött le, hogy biztos megégette a kezét. De az ajtó nem nyílt, és akkor sem, amikor nekiszorítottam a kristályt, a fagytér pedig még éppen aktív volt, és már röpültem is hátra.

Mire felkönyököltem, már kezdett visszahúzódni a fagy, helyette Akito előrenyújtott kezét, és egy víz elementált láttam magam előtt.
Mielőtt még rájöhettem volna, hogy az ő petje, vagy sem, már más problémám támadt:
Vízbuborékba zárultam, s akár egy slimenál, nem kaptam levegőt sem, amikor a szám elé kaptam a kezeim, hogy letoljam az arcomról a vizet, azokat is beburkolta, éreztem, ahogy fodrozódik rajtam, önálló életet élve. Forgolódni, meg úszni próbáltam, mindhiába. Eluralkodott rajtam a pánik, kiáltani próbáltam, de nem mertem, féltem, hogy vizet nyelek, és az a kevés levegő is kiszalad a tüdőmből. Aztán eszembe jutott. De hisz ez hülyeség. Nem fogok megfulladni, legfeljebb elfogynak az életpontjaim.
"Szerinted, most levegőt lélegzel?"
Mire a burok leapadt rólam, már meg is nyugodtam, de annyira azért nem, hogy ne érezzek dühöt az elementál idézője iránt.
- Talán szólhattál volna, hogy mire készülsz! És az arcom is nyugodtan kihagyhatjátok legközelebb!
De kétségtelenül kellemesebb volt a környezet, így a fagytér és a kényszerfürdő után. A ruhából még csorgott a víz, tapadt rám rendesen. Meg Chanra is. Miraira is. És Kiwi elázott melltartóján is felsejlettek a részletek...   aztán gyorsan felvett egy pólót

Kiwi kérésének eleget téve kíváncsian vártam mi a nagy terve. De nem éreztem semmit, a kezét elengedve inkább az átjáróhoz léptem:
- Jól van, akkor megpróbálom még egyszer azt az ajtót, kerül, amibe kerül - tudtam, hogy forró, de nem akartam, hogy a többiek égessék meg a kezük, főleg nem a lányok, Chan már így is pórul járt, szegény. Nyomtam, ahogy tudtam, teljes erőből, immáron teli tenyérből. Éreztem így is, ahogy kellemetlenül bizsereg, mikor nekifeszítem.
Oh, yeah, vége a munkának, irány haza a legvadabb hőségbe, 80%-os páratartammal. Beléptem.
Miért is ne tettem volna? Nem volt semmi üzenet, ami figyelmezettet volna, hogy ne tegyem. Nem tudtam milyen veszély leselkedhet ránk, de nem azért voltam itt, hogy meghátráljak.
- Ez embertelen! - az bőröm, az ajkam, a szám egészen a torkomig, az orrom belülről, a füleim még a szemem is úgy bizsergett, hogy szinte már zsibbadt, akár a szaunában, éppen csak ez más volt. Ez volt fájdalom érzet helyett.
Mirai nem tudom miből van, de egyszer csak kilépett mögülem, egyenest a szemközti oszlop felé. Az oszlop felé, amin mindenféle fura rajzok, meg tenyérlenyomatok voltak.

Aztán kifordult a sarkából a világ. Teret váltottunk, hogy miért, arra nem jöttem rá magamtól, míg Kiwi nem közölte.
Egy nagyon durván bizarr világba. Én azt hittem zuhanok. Összehúztam magam, mire kiderült, hogy guggolok valami felett. Láthatatlan, üvegszerű valami felett, fent a fura világ égboltján.
- Én tériszonyos vagyok! - kiáltottam pánikolva, átkaroltam a térdem és igyekeztem nem kinyitni a szemem. Utána csak Kiwi hangját hallottam. Eljutott a tudatomig, amit mond, de a páni félelem nem engedett semmi másra gondolni, csak arra, hogy le fogok esni. Pedig emlékeztem a rajzokra, a kézlenyomatokra, de képtelen voltam addig felidézni őket, hogy elgondolkodhassak az értelmükön.