[Küldetés] A Holt Barlang kincse

Mindenki életében egyszer vagy többször eljön az a pillanat mikor minden, amit eddig biztosan tudott, megváltozik, kvázi kifordul a Föld a tengelyéből. Én akkor éltem át mikor a szemem láttára gyilkoltak meg valakit, ráadásul egy kiskorit a tetejébe pedig olyan személy, akit viszonylag kedveltem. Az a szőke hajú srác egyszer csak odajött hozzám a kocsmában és úgy tett mintha fel akart volna csípni, de lehet csak én reagáltam túl a dolgokat. Végül aztán rábeszélt egy kis vetélkedőre ahol sikeresen összehaverkodtunk és ezután, mint jóemberre gondoltam rá. Egészen addig a bizonyos napig, míg le nem szúrta azt a gyereket, akit éppen a kezemben tartottam. Tisztában voltam vele, hogy nem igazi ember volt, de akkor is hatalmas csapásként ért ez engem. Egy felnőttet sem szép dolog kivégezni azonban azt sokkal könnyebb megemészteni, mint egy kölyök halálát. Fogalmam sem volt róla, hogy mit is kéne tennem teljesen kiborultam. Valahányszor lehunytam a szememet ott láttam magam előtt amint apró fénypontokká robban. Nem olyan rég történt, de az óta nem tudtam se enni se aludni, bár viszonylag még jól tartottam magamat. Kerültem az emberek társaságát és nem akartam senkivel sem beszélni, a barátok üzeneteire sem válaszoltam. Azt hiszem megváltás lett volna számomra, ha valaki elválasztotta volna a fejemet a testemtől, de ez sajnos nekem nem adatott meg. Csinálhattam volna önkezűleg is azonban nem rendelkeztem az ehhez szükséges bátorság, így hát maradt a szenvedés és csak reménykedtem, hogy egyszer elmúlik.

Kaptam egy üzenetet, hogy egy bizonyos időben egy bizonyos helyen kell lenni, de nem volt kedvem hozzá így végig sem olvastam rendesen. Magam sem tudom pontosan, hogy jutottam el oda, de végül a tizenhatodik szinten találtam magamat és egy kisebb ember csoportba botlottam. El akartam menni, de láttam köztük egy-két embert aki ismerősnek tűnt.

Napokig kissé sokkos állapotban voltam. Ezt talán leginkább Eiki vehette észre, hiszen kérdés nélkül mellé szegődtem bárhova indult, és közben nagyon nagyon gyakran nézegettem a térképemet. Nem akartam elhinni, amit karácsony után reggel vettem észre a szinte rutin szerű adventi ablaknyitásnál. Szokás szerint ránéztem a céhtagok helyzetjelzőjére… Az új tagot, Enherielt megtaláltam… Quentint szintén… De… Cearso és Saya sem látszódtak. A listát lenyitva pedig szürke volt a nevük… Ahogy a barátlistámon szereplő nevek közül több is…
Nem találtam magyarázatot. Nem tudtam… nem mertem elhinni, hogy az az ormótlan , megalomán kívánság, amit tegnap mondtam a szemüveges alaknak, tényleg teljesülhet.. Legalább részben.
Még akkor sem, amikor délben Eikivel együtt a főtéren találtam magam, és ezúttal én magam is szembe kerültem azzal, aki felelős ezért az egészért.
Csak Eiki laza, de meleg ölelése tartott vissza, hogy mgaamból kifordulva, és nem mellesleg teljesen értelmetlenül  nekitámadjak. Aztán amit Kayaba mondott az teljesen el is tűntette a gondolatot. Kijutottak… Nem is kevesen. Mi ez, ha nem karácsonyi csoda? Könnyek szöktek a szemembe, és úgy mosolyogtam Eikire. Hát elértünk valamit! És ha nem is aktívan, de része lehettem!
De hogy a kijutottak között lettek volna a céhtársaim… Több volt, mint amit képes voltam befogadni.
Aztán az éjszaka közepén a menüm csippanására ébredtem. Annyi zsetont gyűjtöttem, hogy a lehető legértékesebb jutalmat választhattam.
Vaciláltam, egész nap. Szükségem volt tapasztalatpontokra, ha már a nem ez a kérésem teljesült. Ugyanakkor szinte felbecsülhetetlen segítséget jelenthet egy jó felszerelés…
Végül ez az érv bizonyult erősebbnek. Többet nyerhetek egy magas tierű itemmel, mint néhány tapasztalatponttal. Épp lemenőben volt a nap, amikor végül kiválasztottam a zsetonjaim elosztását.
A menükm azonnal csippant is egy üzenettel. Időpont, és koordináták.
Sóhajtottam. Ez tökéletes alkalom, hogy ne legyek Eiki terhére, és meglátogathassam a céhet. Ha Cearso és Saya, a két legrégebbi tag eltűnt, nem tehetem meg, hogy ne járjak utána, hogy minden rendben van-e a másik kettővel. Majd, a feladat után.
Enyén fogalmazva is meglepett, hogy egy betegesnek tűnő lány várt a teleportkapunál, ahova hamarosan megérkezett Szophie, K1 és Ozirisz is.
Az idomárlányt magamhoz képest vidám biccentéssel üdvözöltem, de csak mellékesen érdeklődtem hogyléte felől. Lekötötte a figyelmemet, hogy a lány, aki ránk várt, jól van-e.
- Minden rendben? - kérdeztem végül rá  a lánynál. - Ha nem vagy jól, csak mond meg, hol találjuk azokat az érceket, elhozzuk neked. - javasoltam neki, már csak azért is, hogy biztosítsam segítő szándékunkról.
Aztán a szemem sarkából észrevettem K1-et, akinek az arckifejezése valahogy… ismerős állapotot idézett fel. Odaléptem hozzá.
- Örülök, hogy látlak K1 - tettem a vállára a kezem.
- Te is a küldetés miatt jöttél? - néztem rá elismerően. Munkás volt annyi zsetont összeszedni, ami ehhez a küldetéshez kellett…
Közben a kislány elindult. Még mindig ugyanolyan aggasztóan nézett ki. Ellenben ahogy K1 kinézett az sem hagyott volna nyugodni, úgyhogy ha kellett a csuklóját megragadva magammal húztam a lány után iparkodva, amennyire csak tudtam. Igen, még mindig reménytelenül lassú vagyok a többséghez képest…

Egy csöppet sem örültem, hogy emberekbe botlottam annak meg pláne nem, hogy akadt köztük pár ismerős is. Az ilyenek mindig megkérdezik, hogy vagy utána pedig az esetek nagy részében minden áron beszélgetni akarnak. Sok mindent szerettem volna csinálni viszont a beszélgetés nem volt rajta a listámon. Azt terveztem, hogy gyorsan távozok feltűnés nélkül mielőtt bárki is kiszúrt volna azonban ezt már az elején elszúrtam. Nem tudom, hogy az ő megfigyelő képességek voltak szuperek vagy az én lopakodásom vacak, de felfigyeltek rám. Legelőször az a nyilas lány köszönt nekem, sajnos én nem emlékeztem az ő nevére, bár arra sem, hogy én megmondtam volna az enyémet, igaz, nem voltam már fiatal. Mikor készültem angolosan távozni megragadta a csuklómat és úgy vonszolt maga után, mint egy zsák rizst. Na persze nem volt ilyen drasztikus a helyzet mentem én a saját lábamon, csak nem az én akaratomból. Úgy éreztem nekem ott semmi keresnivalóm nincs, mert körülöttem folyton valami rossz dolog történik.
- Szerintem ez nem valami jó ötlet. – gagyogtam bár nem valószínű, hogy megértette mit is mondtam.

A leányzó elég gyorsan szaladt annak ellenére, hogy nem is olyan régen még úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik. Nekem csak két lehetőségem maradt bár akkor nem igazán gondolkodtam el ezeken. Vagy tehetetlen lebegek az íjász lány mögött, az önbecsülésem maradékát is elvesztve. Vagy megpróbálom vele tartani a tempót, ha már a szorításából képtelen voltam kiszabadulni. Legszívesebben kisikítottam volna a tüdőmet, de a rendszernek hála erre nem volt lehetőség így maradt a remény, hogy mindez egyszer véget ér.

Végre valahára megérkeztünk a célállomáshoz, ami a lány elmondása szerint nagyon ritkán nyílik meg a nagyközönség számára. Hogy miért engem egyáltalán nem érdekelt és azt sem tudtam mit is kéne begyűjteni.
- Azt hiszem, itt valami félreértés van. Nekem nem itt van a helyem. – mondtam enyhén sípoló hangon.
Mikor haladtunk befelé hála a nagyszerű tájékozódó képességemnek minden egyes kőnek nekimentem illetve próbáltam keresztülesni rajta. A járatoknál sikerült végre kiszabadítanom magamat, viszont elvesztettem az egyensúlyomat és beestem az alsó járatba íj módon választottam irányt.

Vitázni értelmetlennek tűnt, úgyhogy egyelőre rá hagytam a lányra, hogy jól van. Nem volt túl meggyőző, ahogy kinézett, de ráerőltetni úgy sem tudom a segítséget, főleg amilyen gyorsan haladt. Egy ideig nagyon kapkodnom kellett a lábamat, aztán a kardforgató fiú csinált valamit, valószínűleg valamilyen képességet használt, így pedig valamivel könnyebb lett tartani a tempót.
- Köszönöm - biccentettem a kardforgató felé.
K1-et nem engedtem el. Két felé nehezen tudtam volna figyelni, márpedig arról nem mondtam le, hogy Mirait szemmel tartsam.
A barlangba érve meglepődtem. Ennyire szerencsések lennénk? Vagy szándékosan függ össze az adventi jutalom megszerzése azzal az évi egy alkalommal, maikor le lehet menni a barlangba? Véletlen volna? Az ki van zárva.
- Szerintem nagyonis itt a helyed - feleltem K1 megjegyzésére.
Mire megfogalmazódott az ötletem, hogy hogyan lenne jó tovább menni, addigra Mirai már leugrott a lefele tartó járatba, és nem sokkal később Szophie is követte. Ez nem lett volna baj, bíztam az idomárlányban, hogy ha kell segít Mirainak. Csakhogy ezután K1 is szó szerint kiszédült a kezemből, és hiába kaptam utána, már nem tudtam megfogni.
Ozirisz viszont elkapta a csuklóját, én pedig amint felfogtam mi történt, segítettem neki visszahúzni a hóbortos lovagot.
Amint ez sikerült, kifújtam a levegőt, és miután megláttam a mélységet, aggódva néztem lefele, fontolgatva, hogy vajon szükségük lehet-e a segítségemre a lányoknak odalent.
Ozirisz viszont valahogy ráérezhetett, mi járt a fejemben. Nem kellett győzködnie, bólintottam. Szophie mellett Mirai biztonságban van, én meg figyelek K1-re… Remélem nem kell csalódnom ebben a hitemben.A kardforgató kérésére megráztam a fejem.
- Ő inkább szorul a segítségedre, vidd őt. - kértem, és ha a elindult K1-el felfelé, akkor én is megpróbáltam utána mászni. Nem vagyok biztos benne, hogy mennyiben a tapasztalat hiánya, és mennyiben valamiféle jártasság hiányzik hozzá, de bár megtaláltam a megfelelő fogókat, el is értem őket, de nem tudtam felhúzni magam. Ökölbe szorított kézzel fújok egyet, és megpróbálom megint, ismét hiába. Aztán megint. Közben Ozirisz visszaért. Az újabb felajánlásra komor arccal, mélyen meghajoltam felé.
- Elnézést a kellemetlenségért. Köszönöm a segítséget - mondtam elkeseredetten, és megpróbáltam amennyire csak lehet segíteni, hogy meg tudja tartani a súlyomat. Ennyi… Ennyi kell hozzá, hogy ne tudjak aktívan résztvenni a probléma megoldásában. Egy kis megmászni való sziklafal…

Éreztétek már azt valaha, hogy nem kellett volna kikecmeregnetek az agyból, vagy esetleg valaki megátkozott benneteket. Az ösztöneim, amik hol jót jósoltak hol rosszat, pont ezeket a szavakat üvöltötték a fülemben teljes hangerővel. Hiába próbáltam meglépni, néhány játékos mindent elkövetett annak érdekében nehogy fel tudjak szívódni. Pedig az a hej egyáltalán nem tűnt biztonságosnak, igaz ilyen hely nem is létezik. Mindenki tegye a szívére a kezét és úgy mondja, tudja, hol nem érheti semmiféle bántódás. Még a saját otthonunkban is bármi megtörténhet, lehet rablótámadás, földrengés, árvíz, vagy csak szívrohamot kapunk, mert megint kirúgtak munkahelyről. Az embert állandóan veszély, zűrzavar és káosz veszi, körbe amerre csak jár. Lehet el kéne fogadni a végzetünket és talán a túlvilágon ékére lelhetünk azáltal, hogy semmivé válunk.

Először az a lány úgy ráncibált mint valami retikült ráadásul olyan badarságot fecsegett miszerint nekem pont ott a helyem. Nem akartam a szemire hányni a hiányosságait elég nagy baj neki, hogy nőnek születet, vagyis teljesen másképp gondolkodik, mint mi férfiak. Igaz akkor nem éreztem férfiasnak magam inkább amolyan csúszómászónak. Ha ez nem lett volna elég majdnem belezuhantam egy üregbe vagy mibe, de az a külföldi nevű srác lecsapott rám, mint nyugdíjas az akciós felvágottra. Abban reménykedtem, hogy ettől betelik náluk az a bizonyos pohár ehelyett a fiú felkapott, mint egy hátizsákot majd elindult felfelé. Valami oknál fogva egy pók jutott róla eszembe, aki kegyetlen módon fogyasztja el áldozatait. Nagyon reméltem egyikük sem vett fel ilyen beteges szokásokat. Közben azért, mint a csapat egyetlen józanul maradt tagja megpróbáltam bölcsességeket önteni a fülébe.
- Komolyan mondom nekem nem kéne itt lennem ez valami félre értés. Bárki jó lenne helyettem csak én nem. Nekem most egészen máshol kéne, lennem nem tudom, hogy hol, de fix, hogy nem itt.
Csak később tudatosult bennem, hogy ha megcsúszik meg van, rá az esély mind kitörjük a nyakunkat. Mikor felértünk abban reménykedtem itt végre egérutat nyerhetek, de a legtitkosabb börtönökben nem figyelnek úgy a rabokra, ahogyan akkor figyeltek én rám. Csak egy dolog járt a fejemben, hogy minél előbb meg kell pattannom, de szerencsére kötélből voltak az idegeim ezért is nem kezdtem fejetlen csirke módjára rohangálni. Végül eljutottunk egy helyre ahol vakító fényű kavicsok álltak ki a földből, vagy a plafonból erre már nem emlékszem. Az a leányzó kinek fenekén még ott volt a tojáshéj ránk parancsolt kezdjünk neki én meg néztem rá nagy szemekkel mégis minek, de persze nem szóltam egy árva szót sem.

Ott a helyzet percről perce egyre rémisztőbb és kilátástalanabb lett. Ráadásul még azok a nyavalyás játékosok rátettek egy lapáttal, azzal, hogy nem engedtek kereket oldani és ezt az egészet úgy tálalták mintha szívességet tettek volna nekem. Hát én ilyesmiből nem kértem egy picurkát sem, annak örültem volna a legjobban, ha mindenki békén hagy. Nem egyszer megfordult a fejemben, hogy angolosan kéne távoznom, de nagy bánatomra az a hosszú hajú lány egész végig régen volt akár egy börtönben. Ehhez még hozzájött valamilyen förmedvény, aki talán egyetlen tüsszentésével képes lett volna tündérporrá változtatni engem. Behunytam a szememet és azért imádkoztam, hogy legyen vége ennek a rémálomnak és ébredjek fel az ágyamban. Mármint az igaziban ott abban a bérlakásban nem pedig ebben a virtuális pokol bellibe.

Mikor kinyitottam még mindig abban a barlang szerűségben voltam, a többiekkel, akik óriás kavicsokat püföltek. Néhányan arra biztattak én is tegyem azt, amit ők, de semmi kedvem nem volt hozzá ezért nekitámaszkodtam az egyik kristálynak. Ijedtemben léptem egyet hátra mikor megjelent előttem egy felírat miszerint letörhetek belőle egy darabot.
-Szórakozz, a tudod kivel. – mondtam majd az elutasítás mellett döntöttem.
Úgy tűnt nem figyeltem oda eléggé ugyanis egy kisebb kiadású kő jelent meg a markomban úgy tűnt félrenyomtam, ez az öregség átka. Nem igazán tudtam vele foglalkozni, jobban lekötött az a dög, aki nem is olyan messze az igazak álmát aludta.

A pöttömnyi leányzó egyszer csak bejelentette, hogy lejárt az idő majd megindult kifele.
-Hát ezért kár volt eljönni. – mondtam morogva majd követtem.
Egy hangyányit azért örültem, hogy végre eltűnhetek arról az átkozott helyről mikor újabb váratlan esemény történt. Megláttunk egy idegent, amitől a kislány felkiáltott nem menjünk oda hozzá. Erre én is felüvöltöttem, mert a frászt hozta rám ezzel a sipítozással.
-Azt akarod, hogy szívrohamot kapjak? Mit üvöltözöl itt? - de tanácsához híven tartottam a távolságot köztem és a jöttment között.

Sikerül. A kristályok gyűjtögetése elégnek bizonyul, hogy a gondolataimat elterelje a tényről, hogy holtteherként kellett idáig felcipelni, amit az sem tudott enyhíteni, hogy az egyenes szakaszokon mivel Ozirisz elkezdett kimerülni, nekem is jutott feladat.
Nem volt túl bonyolult, amint hozzáértem feltűnt a felugró ablak, onnantül kezdve pedig viszonylag gyorsan ment a dolog. K1-et szemmel tartva vándoroltam egyik kristálytól a másikig, így hamar feltűnt az is, hogy nem érdemes olyanhoz mennem, ahol a társaim már jártak. 
Látva hogy K1 mit csinál megálltam mellette, és halkan, bátorítóan súgtam oda neki
- Jobb lenne, ha ezt az ablakot elfogadnád, nincs mitől tartanod miatta. - majd a biztonság kedvéért még jobban iparkodni kezdtem, hogy neki is jusson az kristályokból, ha makacsul az elutasítást nyomkodná.
Miután Mirai jelezte, hogy ennyi volt a kristályt, ami mellett épp megálltam, gyorsan felvettem, és futólépésben indultam Ozirisz, és K1 után, bízva benne, hogy Szo és Mirai boldogulni fognak nélkülünk is. 
Az első "szakadék" szélén először megálltam, és lenéztem... Nem tűnt olyan veszélyesen nagy távolságnak, így ketőt hátralépve megkockáztattam, hogy nekifutásból leugorjak. Legrosszabb esetben veszélyesen lecsökken a hp-m, és legközelebb óvatosabb leszek... De nem okozott az ugrás gondot, amit óriási megkönnyebbüléssel vettem tudomásul. 
Ráhagyón bólintottam Ozirisznak a kérésére, hogy vigyázzak magamra. Nem kell aggódnia, tudom, mit csinálok. 
- Van valami motyó, amit súlyemelés nélkül vihetnék, hogy nektek könnyebb legyen? - kérdeztem mindkettőjüktől, és ha igenlő választ kaptam, akkor átvettem ezeket a dolgokat, és úgy folytattam az utamat bevárva őket minden fal alján. 
- Tudod, sokszor mondják, hogy aki lemarad, kimarad. Nekem több mint két éves lemaradásom, és rengeteg játéktapasztalatbeli hiányom van. Lemaradtam, és emiatt kimaradok újra és újra, és csak tehetetlenül nézhetem, ahogy mások megküzdenek helyettem Aincarddal... - feleltem már-már mereven az utat figyelve Ozirisz megjegyzésére. - Az, hogy Akrobatikám történetesen van, de az sem magas szinten, sajnos ezen nem tud változtatni... - tettem hozzá. Nagyra értékeltem, hogy bízhatni próbál, ezt igyekeztem a hangszínemmel érzékeltetni is, de nem voltam meggyőződve róla, hogy meg tudná érteni, miért bánt ennyire, ami felfele történt.

A barlangból kilépve már meg sem lepődtem, hogy Mirai már ott várt ránk. Amennyiben Szophie is megérkezett, valamelyest könnyebb szívvel, de nem elfelejtve, hogy megint csak épphogy tudtam a küldetés teljesítéséért tenni indultam utána.
Kérdőn néztem a furcsa lányra az NPC láttán, és az utasításán, hogy ne menjünk oda hozzá.
- Miért kell elkerülnünk? - érdeklődtem Miraitól, mert tudtam mire vélni ezt a viszonylag heves figyelmeztetést. 
De azért legalább amíg ezt a helyzetet tisztáztuk vigyáztam, hogy véletlenül se kerüljek olyan közel a lányhoz, hogy a rendszer feldobja a küldetésének az ablakát.

Komolyan mondom majd a frász jött rám mikor az a leányka megszólalt mellettem. Ha lett volna rá lehetőségem biztosan tele raktam volna a nadrágomat. Se megerősíteni, se cáfolni nem tudtam, de nem lettem volna az ápolóim helyében az tuti. Abban a lelki állapotban nem esett valami jól, hogy egy idegen nőszemély elkezdett vinnyogni ott mellettem és még finoman fogalmaztam. Szerencséjére ott volt pár ismerősöm különben olyat tettem volna, amit még magam is megbánok. Többek között sírva fakadt volna, miközben összegörnyedek a földön. Nagyon kezdett elegem lenni az egész helyzetből meg abból a barlangféleségből is. A visszafele út viszonylag zötyögősebb volt, mint szerettem volna, vagyis ezúttal is poggyászt kellett játszanom. Úgy éreztem magamat, mint valami kullancs vagy pedig egy nagydarab ember még nagyobb pattanása.
Nagyon sokat köszönhettem a társaimnak habár akkor ne mutattam semmi jelét annak a hálának, amit megérdemeltek volna. Amikor Ozirisz letett nyögtem valami köszönöm félét, viszont könnyen össze lehetett téveszteni egy böfögéssel. Azért maradt bennem némi emberség és felmutattam a hüvelykujjamat neki meg a nyilas lánynak.

Elteleportálodtunk a kezdetek városába majd egy kisebb gyalog túrán vettünk részt. Én nem tudtam elmenni, mert az a lány ismételten szorongatta a kezemet, ám amikor megérkeztünk a célhoz rá kellett jönnöm, hogy én fogtam az ő kacsóját. Mondjuk ez nem is olyan meglepő ugyanis akkor tájt azt se tudtam magamról, hogy fiú vagyok vagy pediglen lány.

Az egyik fogadó szűkös szobájában egy múmia szerűség fogadott bennünket egy rendkívül alacsony múmia. Először nem jöttem rá mit is akar tőlünk, de amint a többiek mind kitették, amijük volt nekem is leesett a tantusz. Odaadtam neki a követ majd a következő kérdésen törtem a buksimat, míg végül fény gyúlt az agyamban.
-Csak annyit akarok, ha legközelebb meg akarsz hívni egy hasonló vagy bármilyen küldetésre, akkor ne tedd.
Nem volt semmiféle ötletem mit is kéne kérnem, de igazából nem is igazán érdekelt. Elegem volt a körülöttem lévők gyanús pillantásaiból. Bizonyára olyasmi járhatott a fejükben „mi lehet szegény fiúval?” vagy pedig „a múltkor nem ilyen volt?” esetleg „hogyan tudnánk neki segíteni?”
Majd elindultam kifele az ajtón, hogy kereshessek egy sötét magányos zugot.
/Köszönöm a játékot ezelőtt sem tudtam mit kéne választani és most sem tudom. Ha valaki hasznára válik, akkor használja nyugodtan. /