[Küldetés] Édes álmok

Résztvevők:

• Bornis
  
• Haruyuki Kazuto
  
• Kazuma
  
• Szophie

"Szükségem van néhány bátor vállalkozóra, aki kimerészkedne a Kezdetek Városától nem messze található édesnád-lelőhelyre. Egyedül nem merem megkockáztatni az utat, az a hír járja, hogy piros játékosokat láttak arrafelé mostanában. Aki segít feltölteni a készletet, bőséges és finom jutalomban részesül! Ha érdekel, gyere a cukrászdámba délelőtt 11 órára!

Satou,
A Sweet Dreams cukrászda főcukrásza"

Na, hát miután ezt a hirdetést elolvastam, azon nyomban útra is keltem. Az egyik utca sarkán kialakított üzlet igazán klassznak tűnt, két hatalmas fagyis tölcsér ölelte körbe a cukrászda díszes betűtípussal nevét az ajtó feletti táblán. Belépve a legfeltűnőbb az édességekkel teli pult volt, mely mögött egy szép leányzó álldogált mosolyogva vajszínű, csipkés szélű köténykében. Már most megkedveltem ezt a helyet! Tágas volt, a falakat ínycsiklandó édességek képei díszítették, és világos színek jellemezték az egész belteret. Mikor megemlítettem, miért vagyok itt, kedvesen tessékeltek be egy ajtón, egészen pontosan a konyhába kerültem, ahol csak ketten sürögtek-forogtak. Egy szőke fickó, illetve egy kék hajú, utóbbi intett vidáman felém.


- Áh, helló! Picikét megváratlak, ha nem baj, szeretném látni, jön-e még valaki! Ha lehet, ne nyúlj addig semmihez! - üdvözölt az alak harsányan, mire én elkaptam a kezem az egyik szekrény közeléből No mindegy, hamarosan megérkeztek a többiek is, gondolom ugyanúgy fogadták őket, mint engem. Oi-oi, még egy csini lányka is volt köztük! Haver, lehet ma mázlim lesz!
- Üdv mindenkinek, Satou vagyok! A felhívásban említettem, mi a gondom, és mivel a legtöbb időmet a főzés jártasságom fejlesztésével töltöm, szóval nem vagyok valami skilles harcos. Tartok tőle, hogy megtámadnak, ezért kell a ti segítségetek! Sajnos erősen apad az édesnád-készletem, anélkül pedig meg vagyok lőve, annál jobb édesítőszer nincs az első szinten. Ráadásul mindjárt itt a karácsonyi roham :/ Küldök mindenkinek egy térképet, hogy lehet odajutni - tájékoztatott minket a fickó, majd lehívta a menüjét és átküldte, amit ígért. Hümm, így ránézésre nem is volt messze a városfalaktól, talán fél óra séta.
- Ha nincs senkinek semmi kérdése, akkor kérlek, induljatok! Sok szerencsét! - folytatta bársonyos hangon, és egy igen különös és ijesztő mosollyal az arcán. Nahát, kicsit sietősen akart minket kiterelni Satou-san, bár ha van valakinek kérdése, arra biztos válaszolni fog azért. Ejnye, úgy látszik nem nagyon csípi, ha idegenek vannak a konyhában.
- Ossu, az én nevem Klein! Yoroshiku! - mutatkoztam be a többieknek hüvelykujjammal a mellkasomra bökve. Jobb lesz még azelőtt megismerkedni, hogy útnak indultunk, nem?


Sorrend: kialakul
Határidő: 4 nap/fő

Óhaj-sóhaj, kérdés-válasz, dicséret-panasz jöhet PÜ-ben. Jó szórakozást!

Ahogy reggel a fogadót elhagyom, úgy döntök, hogy egy kicsit lézengek a városban, és hátha ez idő alatt találok valami ínyemre való küldetést. Ahogy a főtéren bandukolok egy hirdetésre leszek figyelmes, mikor a végre érek, a címet megjegyzem és elindulok a megadott helyre. A helyszín egy cukrászda, aminek az ajtaján belépek és egy kellemes légkör kerít hatalmába, és ekkor jut eszembe, hogy ezt a cukrászdát ajánlotta Annei. Mivel azt híresztelik, hogy itt kapni a legjobb süteményeket. De az édesség még várhat, előbb jöjjön a küldetés. Ugyanis a hirdetésben meg van említve, hogy a jutalmak között akár édességek is lesznek, és akkor elhatároztam, hogy Annei-nek is viszek belőlük. Ezért odalépek a pulthoz és az ott álló fiatal lányt megszólítom.
- Szia! Jelentkeznék a felkérésre, a tartalékok beszerzését illetően.
- Oh, még egy? Nagyszerű, kérlek, fáradj erre. –majd egy ajtó fele vezet, amin át is lépek, és mint utóbb kiderül nem más, mint a konyhába.
Amint belépek magával ragad konyhának a látványa. Ez nem is meglepő, mert a való világban is az éttermi konyhák mindig ámulatba ejtettek, bár nem tudom, hogy miért. Két személy ragadja meg leginkább a figyelmemet, sőt inkább három, kettő cukrász és egy hozzám hasonló játékos, aki vélhetően a felkérésre jelentkezik, mint én. Csak később veszem észre, hogy rajta kívül mások is vannak ott, és meglepetésemre Spirit is köztük van. Szóbeli köszönés helyett csak intek neki. A cukrászok közül is a egyikre kell figyeljek, mert ő magyarázza el, hogy hova kell elmennünk. Utánam még egy lány lép be az ajtón, és nem sokkal rá a kék hajú fiú elkezdi részletezni a küldetést. Amint befejezi siettetve el is küld minket.
- Ha nincs senkinek semmi kérdése, akkor kérlek, induljatok! Sok szerencsét! – mondja majd kitessékel minket a konyhából.
Így öten állunk a konyha előtt, és ekkor az egyik „társam” felszólal. Ránézésre még kezdő, ezért nem túl sokat várna el tőle az ember, de a látszat néha, vagyis inkább az esetek nagyszázalékában csal.
- Ossu, az én nevem Klein! Yoroshiku! – mutatkozik be nekünk, majd az utolsónak érkező lány folytatja a bemutatkozást.
-Hali, az én nevem Szophie, és ő itt Vezér!- mutat a farkasára, akinek felkeltettük az érdeklődését, amit ő cseppet sem próbált titkolni. – Remélem, tegezhetlek titeket! –ekkor egy gyomorkorgást hallok felőle, amitől elpirul. – Azt hiszem a sok sütitől megéheztem.
Elmosolyodok a lányon, majd a menümet megnyitva a tárgylistámat nyitom meg, ahonnan egy süteményt veszek elő, majd Szophie-nak átnyujtom.
- Fogyaszd egészséggel. -majd rámosolyodok. Amúgy örvendek a találkozásnak, a nevem Bornis. –majd meghajolok mindenki előtt.

Nekem nem volt kérdésem, szóval iszkoltam is kifelé, de az egyik srácnak, aki Spiritként mutatkozott be, volt, úgyhogy meg is torpantam és visszanézve füleltem a válaszra. Satou-san felsóhajtott, és keresztbe fonta a mellkasa előtt a karjait.
- Látod az indikátort a fejem felett? Nem NPC vagyok, ha xp-t akarsz, akkor mobokat irts :/ - felelt türelmetlenül, és szinte tuszkolta kifelé szegényt a konyhából. Felvontam a szemöldököm, haver, ez aztán a modortalan fickó! Fejemet csóválva fordultam vissza a többiek felé, és a látványtól azon nyomban kővé váltam. Elkéstem, lemaradtam a sanszról, hogy bevágódjak ennél a csinos lánynál T_T Ilyen tragédia mellett nem csoda, hogy lélektelennek hatott köhintésem, amivel felhívtam magamra a figyelmet.
- Ideje indulni, szerezzük meg azt a nádat! - szavaim már annál lelkesebben zengtek, egészen izgatott lettem a gondolatra, hogy kalandba keveredtem! Mikor kiléptünk, a pultos lányka édesen mosolyogva integetett nekünk búcsúzóul, amit én egy vigyorral viszonoztam.
- Oi, várjatok meg! - kaptam észbe, hogy közben a társaim meg itt hagynak! Szedtem is a lábam, hogy utolérjem őket! Mihelyst a városfalak közül kiértünk, azonnal megcsapott minket az erős szél, alacsony erővel bizony küzdeni kellett az elemek ellen is. A távolban látszódott néhány vaddisznó, de túl messze voltak ahhoz, hogy fenyegetést jelentsenek ránk, vagy hogy kitérőt tegyünk a leaprításuk kedvéért. Viszont az út felénél nem várt akadályba ütköztünk. A térkép ugyan jelezte a patakot, amin át kellett volna kelnünk, de azt már nem, hogy a fahídnak csak darabjai maradtak meg a part két oldalán! Tanácstalanul vakartam meg a fejemet és néztem szét, hátha nem kell úsznunk, és ami azt illeti talán száz méterrel feljebb meg is pillantottam pár kiálló, mohával befedett sziklát amiken talán át lehetne ugrálni. Biztosan csúszósak és jó nagyokat kellett volna szökkenni, nehéznek tűnt, de volt rá esély, hogy mind szárazon keljünk át. Ugyanakkor a másik irányban láttam egy hosszú farönköt is a túloldali partra vetődve, amit hárman talán keresztbe tudnánk fektetni a meder felett, így legalább ketten biztosan megúszhatnák száraz ruhával.
- Aye aye, megpróbáljuk a köveket vagy inkább a farönköt fektessük keresztbe? Engem nem zavar a víz, szóval szívesen segítek a farönkkel. Talán nincsenek a vízben magas szintű mobok - morfondíroztam, sőt ajánlkoztam fel, hogy ha az utóbbit választjuk, akkor csak két további ember kéne.

Sorrend: Szophie, Bornis, Spirit, Kazuma
Jelzem, hogy nálam a sorrend csak tájékoztató jellegű, ha akartok, írhattok korábban is. Viszont ha a határidőn belül nem jön poszt, azt fogom megböködni, aki jönne a sorban

Mivel már mindenki túl van a bemutatkozáson, el is indulunk, hogy teljesítsük a ránk bízott feladatot. Spirit szokásához híven elsőként vág neki az útnak, úgy téve, mintha ő lenne a vezetőnk. De hát más választásunk nincsen, minthogy követjük, hisz egy küldetésben vagyunk. Közben Klein lemarad tőlünk, és hogy ne maradjon le tőlünk, bevárjuk. Kisvártatva meg is érkezik, így ismét együtt folytatjuk utunkat. Addig-addig megyünk, amíg el nem érünk egy patakot, aminek partjait egy hídnak kellene összekötnie, de a hídból is csak a két vége található meg, a közepe hiányzik. Így sok választásunk nincs, vagy a vízen gázolunk át, vagy a köveken átugrálva jutunk át a túlpartra. Klein-nek az az ötlete támad, hogy talán farönköket kéne hozni, hogy azokon átkeljünk a másik oldalra. De amíg azon gondolkozok, hogy mit is kéne csinálnom, azt veszem észre, hogy Szophie a köveken próbál át kelni. Az elsőre sikeresen ráugrik, de a másodikon megcsúszik és egyenest a vízbe zuhan, majd a fejét beleveri az egyik sziklába. Már a segítségére akarnék sietni mikor, látom, hogy felkel, és szembe fordul velünk és meredten bámul minket. Majd kijön a vízből és egyenesen a Sprit felé veszi az irányt. Nos, a párbeszédből, vagy inkább monológból az jön le nekem, hogy Szophie randira hívja Spirit-et. De ez a végére már nyilván való, mivel szerelmet is vall neki. Majd megfordul és a folyón keresztül átmegy a túlpartra, ahol ugrándozni kezd, majd gúnyolódni. Kicsit furcsállom is ezt, de nem kell sok, hogy minden világossá váljon, egy enyhe személyiség zavara lett, amikor beverte a fejét. Jobbnak látom, ha megvizsgálom hátha valami komolyabb baja is lett. Kicsit óvatosan, de inkább a köveken megyek át, mert tényleg ki tudja, hogy milyen lények garázdálkodnak a vízben. Az átjutás eléggé lassan ment, de sikerrel vettem az akadályt. Ez idő alatt Szophie repülőnek képzeli magát, de rá kell, jöjjek, hogy inkább egy tündérnek. Már kezdek komolyan aggódni miatta ezért gyorsan kezelésbe is veszem. Elsőként odalépek hozzá.
- Szophie, én vagyok az Bornis, egy picit maradj egy helyben. –azzal a szokásos, hűvös, de megnyugtató mosollyal és tekintettel nézek rá. Első dolgom, hogy megbizonyosodjak a sérülés komolyságáról, végig simítom a kezemet a fején, majd mikor felszisszen, megnézem, szerencsére csak egy búb lett az ütés helyén. – Maradj itt egy picit. –mondom neki, azzal a patak partjához megyek és az ingem ujjából leszakítok egy darabkát, és a hideg vízbe mártom, majd visszamegyek Szophie-hoz és a fejére tekerem. – Ennek meg kell tennie, csak arra kérlek, hogy amíg a többiek átérnek, maradj nyugton és pihenj.
Innentől minden Szophie-n múlik, hogy hallgat rám, vagy folytatja amit eddig, de én a biztonság kedvéért ott maradok vele, nehogy valami baja essen.

- Oi-oi, mi folyik itt? - méltatlankodtam a fejemet vakarva. Spirit volt az egyetlen rajtam kívül, aki a farönkre gondolt, legalábbis senki nem jött utánunk. Ráadásul ő is előre szaladt, meg sem várva engem. Mire belegázoltam volna a derékig érő vízbe, addigra ő már a fát ráncigálta eredménytelenül. Én is megfogtam hát a rönköt, és sikerült is megmozdítani, de ez volt a hiba. Megcsúszott, és míg a srác szó szerint lefejelte azt, én hátra zuhantam és elmerültem a patakban némi vizet nyelve.
- Huh, haver, ez nem volt jó ötlet! Jól vagy? - szólaltam meg, miután felbukkantam a vízfelszín alól, és azzal a lendülettel körbe is néztem. A többiek már a túloldalon voltak, mind csuromvizesen. Hát ez nem jött be! Kimásztam én is, igaz kicsit kótyagos voltam valamitől, szóval eléggé szédelegve közelítettem a társaság felé, különösen a szó szerint angyali külsőt nyert Szophie-san érdekelt. Itt volt az idő, hogy barátnőt szerezzek magamnak, haver! Ráadásul ő is felém tartott *.* Majd... elment mellettem... és ha nem csalt a fülem akkor... szerelmet vallott Spiritnek. Kővé dermedtem és halálra sápadtam, ahogy újfent összetört bennem minden remény a szebb életre
Zombi módjára, Kazumával karöltve indultam meg a térképet követve, átvágtam a rózsaszín sziklakerten és a mézeskalács-erdőn is, mire megközelítettük a megjelölt területet. Teáscsészék fogadtak minket, morgó, négykézláb felénk rohanó teáscsészék, szám szerint nyolc darab. Gonosz módon felugrottak és fejjel lefelé fordulva ránk akarták borítani magukat, hogy fogságba ejtsenek.

Józan banda:
Nyolc <<Szürke Farkas>> mob van a csapat előtt, akik amint észrevesznek minket, támadásba lendülnek és ránk ugorva próbálnak leteperni, majd elharapni a torkunkat. 6 HP-juk van.

Kazuma:
Nem messze van egy sűrű erdő, ha figyelsz, Éjjellátásodnak köszönhetően észrevehetsz egy piros játékost (Mikulás csoki? o.o) a fák árnyai között rejtőzve. Csak figyeli a csapatot, legalábbis egyelőre. Rajtad áll, hogy cselekszel, ignorálod, vagy esetleg odamész, vagy szólsz a többieknek?

Egyéb infók:
Aki a köveken ment át, az egytől-egyig mind belesett a patakba (tehát Bornis és Kazuma is), Akrobatika jártasság nélkül nem lehetett ott átkelni. A víz egy ismeretlen mobnak köszönhetően mérgezett volt, erős hallucinogén került mindenki szervezetébe, aki vizet nyelt, és vesztett 3 HP-t. Emellett a <<Szürke Farkasokat>> mindenki teáscsészének látja, aki be van szívva.
A rönkhöz három ember kellett volna, és mivel csak ketten voltunk rá, Spirit a baleset miatt veszített 2 páncélt.

Ahogy ott ülők a földön és várom, hogy a többiek átvergődjenek a patakon, hirtelen, forogni kezd velem a világ. Hirtelen nem tudom, hogy mitől lehet, de sokat nem foglalkozok vele, mert hamarosan elmúlik. Közben azt veszem észre, hogy Szophie ismét elkezd játszadozni, úgy látszik nagyon beüthette a fejét. Közben látom, hogy Kazuma is jön át a folyón, de valahogy neki is sikerül beleesnie, de végül ő is partot ír. Először azt hiszem, hogy ő is beverte a fejét, mert ő valami zombinak képzeli magát, és Szophie fele halad, végül beleharap a vállába. Közben a többieknek is sikerül átjönni a túl partra, bár az ez utáni, dolgok velük kapcsolatban eléggé homályosak, mert ismét rám tört az előbbi fejfájás. Az utolsó dolog, amit látok, bár kicsit homályosan, hogy egy vaddisznó van mögöttem. Végül minden elhomályosodik egy pillanatra, és mintha eszméletemet is elveszíteném. Amint magamhoz térek, már azt látom, hogy ahol eddig egy vaddisznó állt, most a helyén egy gyönyörű fehér paripa áll.
- Végre előkészítette a fegyverhordozóm a paripámat. –mondom és hátrahagyom a zombi fiút és a múmia királynőt, és elindulok a lovam felé. Ahogy közeledek feléje, és észrevesz, nem tudom miért, de menekülőre fogja. Eléggé furcsállom, mert ő az én lovam, aki minden egyes csatámban elkísért, és még sosem hagyott cserben. Erre meg azt kell, hogy lássam, ahogyan egyre távolabb kerül tőlem. De ennyiben nem hagyhatom a dolgot, így utána kiáltok.
- Hé, Táltos! –mert, így hívták. – Gyere a gazdádhoz. –majd leguggolok és a karomat kinyújtva hívogatom tovább. –Gyere, gyere, ne félj. –de még így sem akar rám hallgatni, és a következő pillanatban ismét hátat fordít nekem és elkezd szaladni. Ezt, cseppet sem tartom viccesnek, mert a hercegnőt kell, megmentsem, akit elrabolt a gonosz boszorkány, és jelenleg is fogságban tartja, és utamat az egyik hű társam is segítenie kell, ha sikerre akarom vinni a küldetésemet. De valamiért, teljesen zabolátlanná vált. És ekkor valami belenyilall a fejembe.
- Hát persze! –emelem fel a hangsúlyt a mondandómban. – Ez is a boszorkány műve, az az átkozott, ezért még megfizetsz. –mondom már bosszankodva. Nincs más megoldás, mint visszahozni a hátasomat, és ismételt erőbevetéssel folytatni az utunkat, de előtte, még utol kell, érjem őt. Így elkezdtem szélsebesen futni, hogy legyen esélyem utolérni, bár tudom, hogy egy lovat nem könnyű utolérni, de szerencsémre egy fának a tövében megtalálom, ahogy éppen makkokat túr ki a földből. Eléggé szokatlan, hogy ló létére, úgy viselkedik, mint egy vaddisznó. Ezt is a boszorkány a művének állítom be. Lassan mögéje lopakodok és próbálom befogni, de ez nem sikerül, mivel észrevesz, és ismét menekülőre fogná. Ezt nem hagyhatom, itt a vissza nem térő alkalom, hogy megtörjem az átkot, így mielőtt még elmenekülne, rávetem magam és a sörényébe megkapaszkodok. Ekkor egy hatalmas visítás követve, megiramodik és elkezd az erdőben fel s alá rohangálni. A kapaszkodás eléggé nehézkes, de valahogy tudom tartani magam, mindaddig míg, egy éles kanyar következtével, el nem engedem a sörényét és leesek róla, és amint feltápászkodok a földről, már hűlt helyét sem találom, az erdő elnyelte. De nem tudok rágódni ezen, mert a múmia királynőnek a hangját hallom, amint valamit éppen utasít, hogy védje meg. Elindulok a hang irányába, és azt kell, hogy lássam; hat, pontosabban hét teáscsésze van előttünk. Hat szürke és egy fehér, aki, vagy ami a királynőt védelmezte.
- Már megint a boszorkány? –mondom és elindulok a szürke csészék fele, hogy legyőzzem őket, és egyúttal segítek a múmia királynőnek, hátha a harc után szövetségesemmé válik és segít a küldetésem véghezvitelében, ha már a lovam erre már nem képes. Hamarosan a múmia királynő mellé érek, majd mint a legtöbb tiszteletre méltó lovag, a kardomat a földbe szúrom, majd térdre ereszkedek és felajánlom a segítségemet neki. Ezután felállok és kardomat a csészék fele fordítom, felkészülve a támadásra.

[off] A ló valójában egy vaddiszó, csak a karakterem is benyelte a vizet ezért ő is elkezdett halucinálni, amúgy ő egy középkori lovag [/off]

A farkasok nem is tétováznak sokat, egyből kiszemelt szélpontjukra vetik magukat, vagyis rám. Bár ezt nem is bánom, hiszen ezzel meg tudom védeni a múmia királynőt. Mivel ez egy lovag feladata, megvédeni az úrnőjét, akár az élete árán is. De meg kell vallani nem nagyon, akarom itt hagyni a fogaimat. A végső haláltól egy zombi ment, meg akinek egy mély meghajlással jelzem a köszönetemet. Miután ez megtörténik, csak azt látom, hogy királynőm szemeiből a könnyek, mint patak, folynak. Ezt talán én időztem elő, amiért nagyon is röstellem magam. Ekkor elmeséli, hogy kiskorában szumó birkózó szeretett volna lenni. Nem nagyon értem, hogy milyen apropóból szeretne egy múmia királynő ilyen foglalkozást választani, de így visszaemlékezve, mindig is tanár szerettem volna lenni, és most mégis egy lovag vagyok, ki az elesetteken és gyengébbeknek szentelte életét. Ez után rátétért, hogy egy kis súlyfölösleggel bír, pedig én semmit nem veszek rajta észre, sőt nagyon is jól néz ki. És hogy ezt tudassam vele, el is akarom mondani, de mire erre kerülne a sor, már gurul… is a csészék közé. Ez érdekes, miért gurul. Morfondírozok e magamban. De ez a támadásnak mondható valami nem jár sikerrel és egyenest egy fához csapódik, majd a csészék közreveszik és meg akarják támadni, ekkor hű fehér csésze segítője odaérkezik, hogy megmentse. Ekkor odasietek hozzá, és felsegítem a földről. Megfogom kezeit és mélyen a szemébe nézek, és ekkor egy furcsa érzés kerít hatalmába, mint ha szívverésem felgyorsulna, pulzusom megemelkedne és talán arcom is elpirul. Ezután megszólítom gyönyörű királynőmet, valahogy most még szebb, mint eddig volt.
- Királynőm, én egy haszontalan, semmire kellő lovag vagyok, akinek mondhatni, nem is, pontosan semmi hasznát nem veszi, ezért inkább egy csatában halok meg, mint, hogy ezt szenvedést elviseljem. –mondom ezeket a dolgokat, bár abszolút nem gondom őket komolyan, mintha elmém és a szám teljesen külön utakat járnának.
Először ezt is az átoknak gondolok, amit még a boszorkány rakott rám. A következő pillanatban meg már azon kapom magam, hogy ajkaimat, királynőm ajkaira helyezem. Nem tudom, hogy ez volt e számára az első, de tudom, hogy illetlenséget követek el, amiért mihamarabb bocsánatot is akarok kérni. De valahogy ez sem úgy sül el, ahogy akarom.
- Ez mindenem, amimet még a hitvány életemen túl fel tudok önnek ajánlani, várjon, itt rám hamarosan visszatér ez a szerencsétlenség. –mondom, és megint, rá kell, jöjjek, hogy nem azt mondom, amit akartam.
A királynőm dühét már nem várom meg, de mikor ismét önmagam leszek, akkor mindenért elnézést kérek tőle, de most ismét a csészék közé vetem magam. Kardomat ismét előrántom, és egymás után kezdem kaszabolni ellenfeleimet, majd próbálok minél többet szilánkjaira törni. Remélem magamban, hogy mindent jóvá tudok tenni, de amíg a szavaimat nem tudom kordában tartani nincs sok esélyem bármit elmagyarázni.

//Még egy post erejéig tartana ez az ellentmondásos lovag szerep és utána remélhetőleg minden vissza áll, amennyire lehetséges. //

Ahogy a csészék közé vetem magam, elkezdem őket kaszabolni, és nem hagyok egyet sem életben, amelyik az utamba kerül. Közben még mindig azon jár az agyam, hogy miképpen tudok bocsánatot kérni a királynőmtől. Ahogy ott sürgök-forgok a csészék tömkelegében, hirtelen fejfájás kap el ismét. De a figyelmem nem lankadhat, mert körbe vagyok véve, és ha egy percre is elbambulok, az akár az életembe is kerülhet. Bár valamiért folyamatosan három mondatot hajtogatok. Minden egyes vágásom után ezek hangzanak el a számból;
- Egy féreg vagyok. –mondom, mikor kristályokra török egy csészét, pedig ekkor inkább valami bátorítóbbra gondolok, nem ilyen lealacsonyító dologra. – Nem vagyok méltó senki tiszteletére. –hangzik el egy újabb sértés, a magam részéről. – Egy rakás szerencsétlenség vagyok. –kiáltom, mikor az utolsó csészével is végzek.
Ez után már azon járnak a fogaskerekek a fejemben, hogy mit is kéne, mondjak a királynőmnek, de minél jobban töröm, a fejem annál jobban megfájdul az. Ismét a néhány perccel ezelőtti esemény veszi kezdetét, aminek hatására egy kis időre elvesztettem az eszméletemet. Szerencsére az most nem történik meg, csak egy irdatlan fejfájást kapok, ami nem sokára el is múlik. Mikor magamhoz térek, kicsit meglepődve nézek körbe. Mindannyian szét vagyunk szóródva, sőt egyikünk, Kazuma a fán van, és valamiféle leveleket rágcsál. Nos, nem tudom, hogy mennyire jó ötlet, azt a tevékenységet végezni, de ha ő így akarja, abba én nem szólhatok bele.
~ Fáraó, lovag, zombi… -jutnak ezek a szavak az eszembe, bár teljesen nem tudom őket hova rakni, egy pillanatig. ~ A francba, mit csináltam, hogy lehettem ennyire idióta? –teszem fel a kérdést magamban, és közben őrjöngök is.
Ettől a felismeréstől, enyhe kis sokkot, kapok, majd a földre rogyok, pontosabban leülök a földre, és megpróbálom felidézni, hogy mi is történt nemrégiben. Próbálom számba venni… én egy lovag voltam, Kazuma egy… zombi, aki rá volt kattanva a csokira, és… Szophie… ő… egy tündér, majd… múmia… királynő. Ekkor elpirulok, mikor ránézek. Most már tényleg bocsánatot kell, kérjek tőle, és más mentséget nem tudok felhozni, hogy nem voltam önmagam. Ekkor egy újabb isteni szikra pattan a fejemben.
~ A küldetés, mi is volt az? –kezdek gondolkozni rajta. – Áh, meg van, <<Édesnádat>> kell keressünk, de vajon hol találunk és hogy nézhet ki az? –gondolom, valami nádfélével van dolgunk, ezért biztos ahhoz hasonlót kell, keressünk, vagy olyat ami hasonlít a cukornádra.
De mielőtt bármit is tennék, odalépek Szophie-hoz és mélyen meghajolok előtte, ezzel kifejezve a sajnálatomat, amiért úgy letámadtam néhány perccel ezelőtt, és készen állok, arra, amilyen büntetést szán nekem.

Tanácstalanság lett úrrá rajtunk, többen ki is mondták azt, amire én is rájöttem: gőzünk nincs, hogy néz ki az, amit keresünk. Vakargattam a fejem, de hát az nem segített a problémán, valami mást kellett kitalálni.
- Milyen piros játékos? - fordultam Kazuma felé értetlenül, és látva hogy a fák sűrűje felé pillantgat, követtem a tekintetét. Csak a szél süvítését és az ágak recsegését lehetett hallani hosszú pillanatokig, és akárhogy erőltettem a szemem, nem láttam az erdőben egyetlen indikátort sem felvillanni. Se zöldet, se sárgát, se pirosat.
- Biztos jól vagy, haver? Nem ütötted be a fejed, mikor leestél az előbb? - kérdeztem meg a biztonság kedvéért, gondolom a többiek sem látták a rejtélyes játékost. Újfent körülnéztem, ezúttal már nádszerű növényt keresve a tekintetemmel.
- Nem lehet, hogy azt keressük? - mutattam a magas fűféle felé, az volt az egyetlen növény a környéken, ami emlékeztetett a nádra. Nem láttam, hogy vízben állt volna, de igazából semmi mocsár vagy tó nem volt a térkép által jelzett helyen, vagyis itt.
- Amondó vagyok, hogy semmiképp se menjünk vissza üres kézzel, mit szóltok srácok? - tártam szét a kezemet, jobb ötletem nem volt. Hátha másnak lesz.

Ahogy Szophie-chan előtt állok, pontosabban hajolok, mivel várom, hogy mit fog felelni. Tisztában vagyok annak tudatával, hogy mit követtem el, bár nem szándékosan akartam azt elkövetni. Ekkor az jut az eszembe, mi van, ha a folyóban volt valami, amitől mindannyian megkergültünk. Na de ezzel még ráérek később is foglalkozni, inkább vissza kéne térni egy nagyobb problémára. És eljön a pillanat, amire egész végig vártam, bár nem úgy, mint kisóvodás a Mikulást. De a válasz meglepet, amit hallanom kell, ugyanis azt állítja, hogy nem emlékszik semmire, és talán meglehet, hogy mindenkinek más mellékhatásokkal járt ez a kis „kábulat”, mint nálam a fejfájás. De hamar rá kell, jöjjek, hogy nem így van, mivel Szophie-chan elszólja magát. Nem veszek róla tudomást, talán jobb is így, talán felejtsük el, de remélem egy nap azért ténylegesen bocsánatot tudok kérni tőle, ha már ma nem jött össze. Ekkor hallom, hogy Kazuma, az egyik társam, arra próbál minket figyelmeztetni, hogy egy piros játékos van a közelben. Erre felkapom a fejem és elkezdem kémlelni a terepet, de annak a piros játékosnak nyomát sem látom. Bár nem vagyok az a típus, aki nem hinne mások szavának, ezért mikor csak lehet, kémlelem a környéket, hátha én is meglátom azt, amit ő. Ez után Klein felszólal, és egy fűszerűségre mutat. Úgy látszik, hogy senki sem tudja, hogy valójában mit is keresünk, mivel nem kérdeztük meg a küldetés elején, hogy miképpen néz ki az az <<Édesnád>>. Talán van akkora szerencsénk, hogy tényleg az a növény, amit keresnünk kéne, de a biztonság kedvéért, ha látok más növényeket, azokat is begyűjtöm, hátha azokat is tudom majd valamire használni, ha nem akkor meg legfeljebb kidobom őket. Amíg ezen töprengek, hirtelen eszembe jut, hogy valahogy egyel kevesebben vagyunk.
- Hol van Spirit? –teszem fel a kérdést, és várom, hogy a többiek, hátha tudják, hol van a srác. – Remélem nem lett semmi baja. –mondom egy kicsit aggodalmasan.
Remélhetőleg nem találkozott azzal a piros játékossal, akit Kazuma említett, mert akkor nagy bajban van, vagy a legrosszabb, hogy már nincs is bajban, hanem már nincs is közöttünk. Na de el kéne hessegetni ezeket a gondolat felhőket és inkább bízni a legjobbakban, mert hátha még jól van, csak valahova elkószált, amíg mi itt betépett zombik módjára mászkáltunk. Talán, pont most találja meg azt a növényt, amire szükségünk van a küldetés teljesítéséhez. De a gondolat, ami a halála körül lebeg, még nem tűnik el. Közben-közben meglátok néhány növényt, ami talán megfelelő és elrakom őket.
~ Növénylátással könnyebb lenne. –mondom magamban, majd ismét körül nézek.