[Küldetés] Frud a kobold

/Kisregény incoming/
Chancery hümmög egy sort, ránéz a térképére, mikor megtalálják a szellőzőnyílást, majd halk szavakat vált egy árnyharcossal a csapatban - bár Emmy még nem ismeri jól a kasztokat, a kis patkányképű srác két tőréből és igen csak nagy gyorsaságából ítélte meg, mi lehet a választott kasztja. Ő maga rettegve, reszketve várt, szorosan a falhoz lapulva, amíg a többiek megpróbálták leszedni a fal tetején olykor előbukkanó koboldokat. Ebben elsősorban az íjászok remekeltek, na meg olykor-olykor önjelölt vezetőjük is, aki pedig csak csettintgetett, mégis minden csettintés után egy kobold hatalmas villanás közepette el is tűnt pillanatok alatt.
Alig pár perc múlva a patkányképű felderítő visszatért, és súgott valamit Chancery fülébe, aki komor arccal bólogatott, majd összecsapta a tenyerét és végigfuttatta tekintetét a társaságon.
-Nos, drágáim... -kezdte, mit sem törődve már azzal, hogy kiabálásával felver-e bárkit is. -Úgy tűnik, a kaputól közben eltakarodtak páran, ezen kívül megtaláltuk ezt a lukat is. Valószínűleg ez a rendszer műve, lehet, a küldetés alapján erre kéne menni, DE! -emelte fel az ujját. -Egész sokan vagyunk, nem kell félni. Nem szükséges pontos számot mondani, de kérek mindenkit, árulja el nekem nagyjából a szintjét.
Meghallgatott mindenkit türelmesen, olykor bólintva és hümmögve egyet. Mikor a csapat nagy része megtette a válaszát - köztük Emmy is halkan közölte, hogy "egy" -, Chan még gondolkodott pár másodpercig, majd újból megszólalt, közben rámutatva különböző, nagyobb szintű emberekre a csoportban.
-Titeket szeretnélek megkérni rá, hogy térjetek vissza a kapuhoz, és óvatosan támadjátok meg. Osszátok be jól az energiátokat, a lényeg úgyis az, hogy tartsátok fel azokat a koboldokat, akik ott vannak. Mi pedig lemászunk a járatba, és amint bent vagyunk, hátba támadjuk őket, kinyitjuk a kaput és ismét egyesülünk. Rendben?
A többség bólintott - persze volt, aki húzta a száját, egy-két játékos pedig kerek-perec közölte, hogy ezt nem csinálja, de Chan nem kezdett velük vitázni, csak bólintott rá, majd nézte, ahogy a kiválasztottak, körülbelül 10-12 játékos elindul a kapu felé. Sóhajtott egy nagyot, mintha bántaná valami, mire Emmy kérdőn nézett rá, de a lány ezt talán észre se vette; rögtön megfordult és elsőként mászott be a csatornába. Emmy szorosan követte, kezében a kardjával.
Nem sokára rá az orra elé kapta a kezét és úgy érezte, a gyomra pördül egyet meglepetésében a hasában. Szinte áldásnak tűnt az a tény, hogy ebben a világban az étkezés nem úgy működik, ahogy a valóságban, így nincs is mit kiadnia magából, ám ez cseppet sem segített elviselni a bűzt, amire ő mindig is érzékenyebb volt.
-Valaki járt már itt. -szólalt meg Chancery alig pár méter megtétele után, majd ciccegve megcsóválta a fejét. -Istenem, utálom, hogy lenerfelték a Nyomkövetést, már el is tűnt. Pedig most nagyon jól jönne a dolog.
-Hogy... mi? -vonta fel a szemöldökét Emmy. Chan, amíg határozottan mentek át az első elágazásnál, elmagyarázta neki, mi is a Nyomkövetés lényege, ám a második ponton megállt, elgondolkodva piszkálva az egyik hajtincsét, majd végül elindul az egyik irányba.
Meg kell hagyni, ez a kis kaland jó darabig eltart. Egy-két alkalommal ugyanis zsákutcába futnak, így Emmy már-már úgy érzi, soha nem jutnak ki, mikor Chancery kinyit egy újabb rácsot, és végre diadalmasan felsóhajt, hogy megérkeztek. Gyorsan, sorban másznak ki a célterületre, egy tömegben maradva mindaddig, amíg az utolsó ember is csatlakozik hozzájuk, közben Emmy, aki másodiknak lépett ki a csatornából, a várost veszi szemügyre, ismét úgy érezve, a szíve épp jókedvűen liftezik a térde és a torka között fel-alá. Amint mindenki kiér, a figyelmét végül kényszeredetten elveszi a csapat maga, mivel késlekedés nélkül elindulnak a kapu irányába, hogy megtámadják a védőket és beeresszék a többi tagot.
Emmy hátul maradt, mire a kapuhoz értek és Chancery pár magasabb szintű taggal némi ütlegelés után eltávolították a védő koboldok nagy részét, békén hagyva a megfutamodókat. A lány reszketve állt egyik lábáról a másikra, tekintete űzött vadként járt ide-oda a sátrak között, míg nem egyszer csak éles sikítás törte meg a viszonylagos csendet; eltelt két másodperc is, mire felfogta, hogy ő maga sikít; érkezett ugyanis az első kommandó.

Emmy számára itt kezdett az egész helyzet a totális zavarrá avanzsálódni. A csapat nagy része előre tőrt, hogy fogadja a koboldokat, ő pedig az egyikük lökés nyomán hátra esett, kardja pedig messzire repült tőle. A nagy kavalkádban amíg megpróbálta visszaszerezni kardját, hogy legalább a fém hideg érintése a kezében némi biztonságérzetet nyújtson neki, az egyik kobold megkerülte a társaságot és egyenesen a hátába döfte fegyverét. Különös volt, hogy nem érzett fájdalmat, mindössze egy nagyobb ütést, akár ha valamilyen lapáttal alaposan megküldték volna a derekát, amitől ismét elesett, kardja egy karnyújtásnyira volt tőle.
A kobold ismét támadott, és csak a puszta szerencse, hogy a sebzése viszonylag viselhető még egy olyan alacsony szintű játékosnak is, mint ő, mentette meg elsősorban. Egy pattogó tűzgolyó terítette le végül a szörnyet pont azután, hogy Emmy páncélja darabokra tőrt a kis mitugrász csapásai alatt, és mikor ujjai a kard markolatára fonódtak, dübörgő léptekre lett figyelmes.
Többen is odamentek hozzá, felsegítették, érdeklődtek utána. Emmy reszketett minden ízében, úgy érezte, mindene bemocskolódott, sáros, koszos, a haja összetapadt, semmi más nem akart már, csak hazamenni, lefürdeni és elfelejteni ezt az egészet. Észre se vette, hogy a csapatban bizony voltak már olyanok, akik rosszabb állapotba kerültek, mint ő. Chancery, miután végignézett mindenkin, összecsapta a tenyerét és döntésre jutott.
-Oké, ideje bevetni a szupportkodást. Ne ijedjetek meg, nem lesz semmi baj.
A kis kardforgató valahol itt döntött úgy, hogy rendben, ideje lesz hozzászoknia a különös dolgokhoz, mert úgy tűnik, idővel nem fog tudni meglepődni semmin. A macskafülű lány körül ugyanis hirtelen forróság tőrt fel, majd olybá tűnt, kellemes, csalogató tűz-szárnyakat növeszt alig pár másodpercre. A lángok végigsimítottak mindenkin - Emmy meg is ugrott, mikor hozzá ért, bár azon kívül, hogy kellemes meleg járta át a testét, nem történt semmi. Kivételt képeztek ez alól azok, akiknek a feje feletti zöld sávból már fogyott, és csak most vette észre, voltak olyanok, akik már pirosan villogtak és ziháltak a fáradtságtól. Mindenki életcsíkja egy perc múlva már teljes pompájában fürdött, Chancery szárnyai pedig mintha szertefoszlottak volna, és a hőmérséklet is visszatért a normálisra. A lány elmosolyodott, egy büszke bólintással nyugtázta a sikerét, majd intett, hogy menjenek tovább.
Az út természetesen nem ígérkezett könnyűnek; hamarosan újabb őrjáratba futottak, ami azonnal megkoptatta a lány iménti gyógyításának sikerét, ám a csata végére már közel sem voltak olyan rossz állapotban, mint előtte. A kisebbek, mint Emmy és mindazok, akiknek a páncélja sem volt már meg, hátul maradtak és éberen őrködtek minden neszre. Ezt a részét Emmy most már különösképp nem szerette, mivel ő már az árnyékoktól is úgy érezte, menten összeesik az ijedtségtől.
Bízott abban, hogy együtt elég erősek ahhoz, hogy hamarosan véget vethessenek ennek az egész kalandnak.

Képiaktiválás: fele CSP-t fogyasztanak a cselekvéseim.
Egy támadás az egyik manószerűbe, egy az egyik páncélosba, kérem szépen, mi történt a csíkjukkal.
Maradék négy támadás Frudba, 240 sebzés.
96 CSP fogyott.

Letarolom a négy Manószerű Koboldot.
Használok egy Magasugrás Kristályt, hogy kikerüljem a páncélosokat, ha sikerül, négy támadás Frudba, ha nem, akkor addig ütöm a páncélosokat egyesével, amíg el nem esnek.
-96 CSP