Kiyoshi-sama kontra Yurihime

Mióta magamra maradtam ebben a különös világban, még egyszer sem merészkedtem a város határán túlra. Azt hiszem, nem bátorság kérdése volt tétlenségem, csupán nem ösztökélt semmi arra, hogy ami társaságban olyan mulattatónak tűnt, egyedül is megkíséreljem. Emellé pedig bármilyen kínos is, kissé bizonytalan is voltam. Sok mindent nem értettem a... játékban, ha szabad így fogalmaznom, habár számomra a játék fogalma kimerült a babáknál, melyekkel kiskoromban játszhattam. Mások azonban játéknak hívták azt, amiben részt veszünk, így talán én is megengedhetem magamnak ezt a megnevezést. Tulajdonképpen mutatott néminemű hasonlóságot a videojátékokkal, melyek a mozgásra kevésbé fogékony fiatalok űztek, és mintha valami olyasmit hallottam volna, hogy a Sword Art Online valamiféle virtuális újdonságot hozott a piacukra. Ami azt illeti, egészen valóságos a környezet, ami körülvesz, nehéz elképzelni, hogy voltaképpen barátnőm ágyában fekszem mozdulatlanul, miközben mondjuk csinálok egy karkörzést. És még ha az érzet hamis is, ettől függetlenül szíves-örömest élvezem a lágy szellő simogatását a bőrömön, vagy csodálom az egymást kergető hópelyhek táncát miközben az utcán sétálok.
Szokásommá vált, hogy minden nap meglátogatom az Aincrad lakosainak nevét felsoroló kőoszlopot, és megkeresem mentorom nevét. Most is ezzel a rítusommal végezve baktattam hazafelé, megnyugvást jelentett a szívemnek hogy tudom, jól van és nem esett semmi baja. Azonban az áthúzott nevek számának gyarapodása mégis csak felzaklatja lelki békémet, szörnyű a tudat, hogy életek virága hervad el nap, mint nap ilyen erőszakos körülmények között. Arcomra szomorkás vonások húzódtak, és megtorpantam egy pillanatra, hogy felpillantsak a felhős égboltra. Némán elmondtam egy imát lelkük üdvéért, és azokért a bátor harcosokért, akik életüket kockáztatják azért a szent célért, hogy egyszer mindannyian hazatérhessünk otthonunkba. Egyszer talán én is csatlakozni fogok hozzájuk, szerettem volna segíteni. Otou-sama öröksége kétségtelenül hasznosnak bizonyulhatott, még ha olyan kezek ügyébe is került, mint az enyémek. Úgy éreztem azonban, hogy egyedül nem lennék képes felküzdeni magamat.
Továbbhaladtam az utcák nyüzsgő forgatagában, érdeklődő pillantásokkal szemrevételezve a vidáman csevegő embereket, vagy a portékájukat kínáló árusokat. Utamat két maszatos képű tizenéves gyermek keresztezte, és mivel tanácstalannak tűntek, hát megszólítottam őket. Mint kiderült, éhesek voltak, aranyaik pedig már elfogytak. Megszorult a szívem rajtuk, nem tudtam otthagyni őket, így készletemből adományoztam nekik egy-egy cipót, habár ennek a furcsa valaminek a kezelése, amit menünek hívtak, még mindig komoly nehézséget okozott, kezdve az előhívással ^.^" Miután azonban a két lurkó hálálkodva továbbállt, én pedig mosolyogva integettem nekik búcsúzóul, megnyomtam valamit véletlenül a levegőben úszó felületen, és felugrott egy eddig nem látott ablak. Kissé kétségbeesetten próbáltam kikapcsolni, különösen mivel valamiféle párbajról tájékoztatott, ám akármit nyomtam meg, nem tágított a gonosz kis képernyőcske T_T Segítségkérően fordultam körbe, észre sem véve, hogy ügyetlenségemben valakinek kihívást küldtem egy First Strike párbajra. Jaj nekem, mi lesz velem? ^.^"

Elvesztettem a fonalat, hirtelen valami visszaszámláló jelent meg felettem T_T Kétségbeesetten kapkodtam a fejemet, egészen bizonyos voltam benne, hogy valami rosszat tettem. Nem akartam tudni, milyen ördögi opciót kapcsoltam be ezen az elátkozott ketyerén! Bevallom, nem lettem volna boldogtalan, ha valaki balsorsomat látva a segítségemre siet, még ha nem is szerettem terhére lenni másoknak, sőt! Azonban úgy éreztem, hogy az én csekélyke ismeretanyagommal nem fogok tudni megbirkózni ezzel a kellemetlen helyzettel. Ugyan a menü legalább eltűnt, de a számláló csipogása borzalmasan baljósan csengett, teljesen libabőrös lettem a hangjától. A váratlan azonban mégis csak az a pillanat volt, amikor egy fiatalember hozzám szólt valamilyen különös oknál fogva. Megrezzentem a hirtelen szónoklatra és tétován feléje fordultam.
- Hal? - bukott ki ajkaimon az értetlenkedő kérdés, de gyorsan korrigáltam - Jaj, elnézését kérem a modortalanságomért, segíthetek valamiben, fiatalúr? ^.^ - érdeklődtem kedvesen, hátha megtudom mire is gondolt kezdés alatt. Igazán sajnálatosnak véltem, hogy rossz napja van, és azon kezdtem el töprengeni, hogy mégis hogyan segíthetnék neki, mikor valamiféle megvilágosodásként ért az imént látott 'Párbaj' felirat és a fiú szavainak összekapcsolódó értelme. Szemeim tágra nyíltak ijedtemben, és szívemre tettem a kezemet, majd a tőlem telhető legnagyobb igyekezettel meghajoltam.
- Moushiwake arimasen, nincs szándékomban bántani fiatalúr, csupán gonosz módon megtréfált a saját ügyetlenségem. Szörnyen röstellem, de nem igazodok ki túl jól ezen a menü nevezetű valamin ^.^" - kértem elnézést, bízva abban, hogy nem tetéztem szegényke kellemetlen élményeit, és nem haragszik rám. Már így is szörnyen érzem magam miatta, biztosan bosszantó lehet egy magamfajta két lábon járó katasztrófát elviselni, és kifogásom sincsen, meg kellett volna már tanulnom kezelni a rendszert önerőből is :/
Nagyon úgy tűnt azonban, hogy vétkem olyan súlyosnak bizonyult, hogy egy egyszerű bocsánatkérés nem segített. Nem kívántam harcba bocsátkozni különösen így, hogy a hibás fél jómagam voltam, és teljes joggal szegi meg áldozatom a jól nevelt fiatalemberek aranyszabályát, miszerint hölgyeket nem illik bántani. Van egy határ, amit átléptem, megsértettem minden bizonnyal ezzel az otromba viselkedéssel. Ámde testem mégis reflexszerűen mozdult, nem engedte, hogy ütését álljam. Hátraléptem, és azzal a lendülettel meg is botlottam. Legyen bármilyen kínos, bizony hátsómra csücsültem, és kezemet a fejem fölé mozdítva kerültem védekező pozícióba.
- Kérem ne bántson, hadd tegyem jóvá a hibámat! Mivel tudnám kiengesztelni? - kérdeztem kissé kétségbeesetten, karom alól félénken kikukucskálva. Tulajdonképpen akár meg is üthet, megérdemelném. Nem erre neveltek, tanítottak annyi éven át, Okaa-sama biztosan nagyon csalódott lenne, ha most látna.

Testem és lelkem külön utat járt be ezekben a pillanatokban. Míg az egyik cseppet sem bánta volna, ha minősíthetetlen viselkedésemért elnyerem a méltó büntetésem, a másik nem akarta, fellázadt gondolataim ellen. Melyik hát az őszinte? A lelkem, melyet életem 21 esztendejében Okaa-sama bölcs tanításai palléroztak, vagy testem, melyet Otou-sama edzett a küzdelem törvényeire? A kérdés azonban végül nem döntetett el, az általam várt ütés nem következett be, én pedig óvatosan pillantottam fel, szemeim sarkában egy-egy apró könnyecskével.
- N-nem akarsz? - kérdeztem bizonytalanul. Pedig az előbb még olyan vehemensen futott felém, meg voltam győződve róla, hogy nem békés szándékkal rontott rám. Mégse bosszantottam volna fel? Mosolya megnyugvást jelentett felzaklatott szívemnek, melyet feszültségemet feloldó sóhajom is jelzett, sőt még egy bátortalan mosoly is került a számra egészen addig a pillanatig, amíg a fiatalúr meg nem ragadta a kezemet. Bevallom, kicsit megrémültem, hiába koppant néhány pillanattal később nemes szándéka, hogy felsegítsen. Felkészületlenül ért tette, ezért a reakcióm sem volt megfelelő, noha csupán ijedt tekintetem jelezte egyelőre félelmem.
- Moushiwake arimasen, nem volt szándékos... - motyogtam halkan, pillantásomat pedig a kezére függesztettem, mely még mindig az enyémet fogta. Nem tudom miért, de kényelmetlenül éreztem magam ettől, viszont nem lett volna helyes elhúzódnom ettől függetlenül, nem akartam megbántani. Mikor végül elengedett, hátraléptem egyet némileg fellélegezve.
- Iie, semmiség ^.^" - hárítottam bocsánatkérését egy kényszeredett mosollyal és egy intéssel - Igazán nem szeretnék a terhére lenni, fiatalember, biztosan van jobb dolga, mint engem tanítgatni ^.^ - tettem hozzá, s meg is hajoltam. Igazán kedves volt tőle, hogy felajánlotta, de nem szerettem volna feltartani. Így is borzasztó kellemetlen volt az egész szituáció.
- Jól értelmezem, veszélytelen lenne ez a párbaj, ugye? Mert és amennyiben úgy gondolja, ha már így alakult, szívesen lennék a partnere erre az összecsapásra ^.^ - mosolyodtam el kedvesen, és hogy jelezzem szándékom komolyságát, leemeltem hátamról a naginatámat, majd leültem vele sarkaimra, s magam elé tartottam.
- Úgy lenne illendő, ha bemutatkoznánk egymásnak. A nevem Tsuyu... - megtorpantam egy pillanatra, ahogy eszembe ötlött egy emlék - Ehehe, elnézést, azt mondták nekem, hogy a játékban használt nevemmel mutatkozzak be, de nehéz a szokások bűvköréből kitörni ^.^" Szóval, Yurihime vagyok. Kérem, szólítson nyugodtan Yuri-sannak. Önben kit tisztelhetek? - estem túl a formalitásokon a magam ügyetlen módján, majd ismételten álló helyzetbe tornásztam magam, fegyveremet továbbra is magam elé tartva. Már koncentráltam a mozdulataira, felkészülten vártam támadását, ha úgy döntene, megrohamoz. Egyelőre nem láttam nála fegyvert, ám bizonyosra vettem, hogy nem puszta kézzel kíván megküzdeni velem.

Elmosolyodtam. Szép neve volt a fiatalembernek. Persze természetesen nem azért gondoltam ezt, mert az én keresztnevem egyik tagja is Kiyo volt, hanem pusztán a jelentése miatt. Bár kissé modortalannak tűnt a nyelvezet alapján, amit használt, ám azok után, ahogy eddig bántam vele, nem éreztem jogosnak, hogy figyelmeztessem az illedelmesebb beszédre, és végső soron olyan nagyon nem zavart, hiszen kedves volt és sokat mosolygott.
- Részemről a szerencse, Yurano-sama ^.^ - hajoltam meg ismételten tiszteletemet kifejezve, aztán ahogy eltávolodott tőlem, hogy a rohamához némi távolságot nyerjen, hátracsúsztattam a bal lábamat, és a súlypontomat is áthelyeztem. Fejemben lassan megformálódott az első támadásom, de egyelőre mereven álltam egy helyben, miután megállapodtam. Vettem egy mély levegőt és ellazítottam magam, ellenőrizve a helyes egyensúlyomat, az egyenes tartásomat és pengém állásának szögét. Kitisztítottam elmémet a zavaró gondolatoktól, s tekintetemet rászegeztem a fiatalúr szemére. Különös módon nem hívta elő fegyverét, kezét pedig számomra megmagyarázhatatlan módon tartotta a szürkésfehér panelje felett. Vajon valami olyasmire készül, amit én nem ismerhetek?
Úgy döntöttem, óvatos duhaj maradok és cselezni próbálok. Hátraléptem egyet, a fejem fölé emeltem a fegyveremet, vettem egy nagy levegőt, majd lecsaptam a közeledő fiatalemberre felülről egy erélyes kiáltást hallatva. Azonban mivel egyelőre fegyvertelen volt, így a mozdulatot félbeszakítva váratlanul levittem a naginatát az oldalam mellé, fordítottam rajta és a nyelével indítottam egy gyors támadást Yurano-sama törzsének jobb oldalára. A kombinációt fegyverem visszafordításával folytattam, és újabb kiáltásom közepette immár a pengével próbáltam megvágni a fiatalúr másik oldalát. Bíztam benne, hogy van valami terve és ügyesen kivédi a támadásaimat ^.^

Rémülten észleltem, hogy várakozásommal ellentétben, miszerint valamiféle trükkös megoldásra készül, végül semmi sem történt, fegyverem vége pedig akadálytalanul találta el az úrfi oldalát. Azzal a lendülettel igyekeztem is visszarántani, és hála Otou-sama kitartó tanításának reflexeim még éppen elegendőek voltak ahhoz, hogy eltérítsem pengém irányát. Yurano-sama ezzel együtt a hátam mögé igyekezett kerülni, így megpördültem és hátraszökkentem, hogy láthassam, mit csinál. Nem feltételeztem, hogy egy barátságos párbajban tisztességtelenül hátba akarna támadni, bizonyára csak ez volt az egyetlen lehetősége a kitérő manőverre.
- Nagyon sajnálom, azt hiszem félreértettem a szándékát Nem állt szándékomban egy fegyvertelen ellenfelet megsebezni, kérem bocsásson meg! - sopánkodtam a baleseten. Kissé zavarba jöttem a dicséretére, barátnőmön kívül még csak olyanoktól kaptam ilyesmit, akik ismertek. Szüleimtől, rokonoktól... Nagyon jól esett, hogy Otou-sama munkáját egy számomra idegen fiatalember is elismeri, melegséggel töltötte meg a szívemet.
- Otou-sama azt tanította, hogy mindig mindent adjak bele. Ha visszafognám magam, azzal az ellenfelet sérteném meg ^.^ Ha szabad megjegyeznem, igazán szép fegyvere van, Yurano-sama ^.^ - mosolyodtam el halványan, rohamára azonban feszült összpontosítás került az arcomra. Tartásomra és lábmunkámra odafigyelve lassú léptekkel hátrálásba fogtam. Először mindig lábujjhegyemet tettem le, hogy stabilitásomat növeljem az egyenletesen javuló talajfogással. Kezeim eközben egymáshoz közel pihentek naginatám nyelének közepén, a fegyvert pedig oldalamnál tartottam egészen addig a pillanatig, míg támadása a közelembe nem ért. Ekkor felkaptam a fegyverem, és egy söprő oldalmozdulattal igyekeztem félreütni a lándzsát, bár kiáltása okozott bennem némi késlekedést, lévén megrezzentem a hirtelen hangra.
- Ara-ara... ^.^" - csúszott ki ajkaimon egy meglepett szó, ám ekkor úgy határoztam, ideje ellentámadást kezdeményezni. Megtorpantam és miután támasztékot nyertem, előrelendültem. Naginatámat Yurano-sama fegyverén tartva próbáltam meg kizárni és akadályozni a védekezését, miközben szándékom szerint közel kerülök hozzá, és egy kései mozdulattal ismét fegyverem végével támadok (egyúttal persze a fiatalember fegyvere is szabaddá válik), hátha meg tudom ütni a felkarját egy erős csapással.

- Nagyon köszönöm, Yurano-sama ^.^ - fogadtam a fegyveremre vonatkozó dicséretet. Egyetértettem vele és boldoggá tett, hogy az általam oly nagyra becsült és tisztelt naginatát itt is a kezembe foghattam, forgathattam. Mikor először megláttam még kislányként, nyomban beleszerettem eleganciájába és az általa képviselt harcstílusba, pedig akkoriban még semmit sem tudtam erről. Azóta magára a küzdelemre is melegséggel a szívemben gondolok, és számos fegyver iránt felébredt a csodálatom, melyek olyan sokfélék, mint a virágok. Ám a legkedvesebb "virág" továbbra is a naginata számomra, és bár szűklátókörűségre vallhat, kétkedem benne, hogy ez valaha változni fog.
Mihelyst a fiatalúr elkerülte a támadásomat, azon nyomban stabilabb, szélesebb fogásra váltottam és védekező pozíciót vettem fel, hogy ha esetleg ellentámadást kapnék, képes legyek kivédeni azt. Ismét hátrébb szökkentem, kissé ferdén magam elé tartottam a fegyvert, miközben lassú oldallépésekkel vártam ellenfelem következő lépését. Érdeklődve figyeltem, miközben dobálta a lándzsáját, be kell valljam, nem értettem mi célja volt a mozdulatának. Ha a közelében maradtam volna, könnyedén kiüthettem volna a kezei közül a fegyvert így, anélkül is változtathatott volna a fogásán, hogy elengedi a lándzsát. Biztosan valami különleges harcstílust használ, aminek a megértéséhez nem elég a szintem ^.^
Mivel azonban újra rohamozott, így nem engedhettem meg magamnak, hogy gondolataimba merüljek. Erős, de kontroll nélküli csapásait ismét hátrálva térítettem félre a felém tartó útjukból, éppen csak annyira, hogy elsuhanjanak mellettem vagy ne érjenek el. Ahogy Otou-sama tanította, tartalékoltam az erőm és tartózkodtam a heves mozdulatoktól. Ellentámadás lehetőségét kerestem, és mikor ismét fogást váltott, úgy éreztem eljött az én időm. Erősen megmarkoltam a naginatámat és egy határozott mozdulattal előrelendültem, hogy közbeszúrjak, ám legnagyobb kellemetlenségemre pördülése miatt célt tévesztettem, a következő pillanatban pedig pengéje felszántotta a vállamat. Reflexszerű mozdulattal kiáltottam fel és tántorodtam meg, pedig nem fájt cseppet sem. Vajon meg fogom ezt szokni valaha is? ^.^" Lendületemet azonban mégis továbbvittem és átlendültem a fiatalúr háta mögé, miközben szembefordultam vele. Támadni azonban nem támadtam természetesen, nem lett volna tisztességes.
- Ha szabad megjegyeznem, felettébb szokatlan a stílusa, Yurano-sama ^.^ Azonban azt hiszem nem teljesen értem mire gondol az alatt, hogy mutassak valamit - pirultam el kissé zavaromban, sajnos nem tudtam semmi olyasmire gondolni, ami érdekes lehet. Vetettem egy pillantást közben életcsíkunkra is, és bár mindketten csak egyszer-egyszer találtuk el a másikat, az ő csíkjából már észrevehetően fogyott, az enyémből pedig alig hiányzott egy kevés. Azt hiszem ez azt jelentette, hogy jobban állok, de ez nem tölthetett el megnyugvással!
- Engedtessék meg, hogy megkérdezzem... a fiatalúrnak miért villan fel időnként a lándzsája, mikor támad? ^.^ - érdeklődtem kíváncsian, míg egy picit pihentünk. Rémlik valami, hogy mintha egyszer nekem is felvillant volna a naginatám még talán hetekkel ezelőtt, mikor használtam, de szörnyen restellem, nem értettem az okát akkor sem, csak azt, hogy úgy éreztem, mintha nem is én mozgatnám, hanem valami más.

Nagyon dicséretes teljesítmény a fiatalembertől, hogy bevitt egy találatot, látszik rajta fiatal kora ellenére tehetsége. Kitűnő harcos lehet belőle, minden bizonnyal jó mesterei vannak, akárcsak nekem voltak ^.^ Persze ezzel nem arra kívánok célozni, hogy én is jó harcos volnék, hiszen csupán árnyéka vagyok Otou-samának és kimagasló tudásának csupán egy töredékét birtokolom kitartó tanításának köszönhetően. Cseppet sem aggódtam azonban a találat miatt, hiszen még csak egyetlen egy ért, és minden eddigi versenyen, ahol részt vettem, három találat kellett a győzelemhez. Habár... nem tudtam, hogy itt is így van-e, hiszen nem volt bíra sem, csak mi ketten illetve a párbajunkat követő gyér nézőközönség, akik időnként nagyon kedves módon biztató szavakat intéztek felém, s a fiatalúr felé is.
- Sajnálom, ha csalódást kell okoznom, de nem tehetek eleget a kérésének, Yurano-sama ^.^ Világéletemben arra neveltek, hogy becsüljem meg a tisztességes harcot és tiszteljem meg a riválisomat azzal, hogy sportszerűen küzdök meg ellene aljas és alattomos trükkök nélkül. Még akkor is, ha ez ahhoz vezet, hogy elveszítem a harcot. Ha veszítek, az csupán azt jelenti, hogy az ellenfelem jobb volt nálam, s jelzi, hogy van még mit tanulnom. Nem lennék boldog, ha a győzelmem ára a tisztességtelen harc lenne ^.^ - fejtettem ki a véleményemet, és bevallom, elszomorított az, amit a fiatalúrtól hallottam. Nem sértett, vagy bántott meg, csupán azért, mert hiszen gondolatait valami vagy valaki ilyen módon beszennyezte. Lehetséges, hogy rosszul értelmezett volna egy tanácsot, s ezért tévelyedett el a rossz irányba? Vagy csupán fiatalsága okán nem ébredt még rá, hogy a sportszerű küzdelem során elszenvedett vereségnek kevésbé keserű az íze, mint a tisztességtelen győzelem? Meg tudtam érteni, ha győzni akar még akkor is, ha számomra csupán a harc izgalma a fontos, nem pedig a diadal. De ezen eszméjével képtelen voltam egyet érteni.
- Örömmel segítenék, habár, hogy őszinte legyek, még nem harcoltam lándzsával, így tanításom minden bizonnyal nem lenne teljesen helyénvaló ^.^ Azonban ha elfogad a fiatalúr egy tanácsot, egy pillanatra se engedje el a fegyverét mindkét kezével ^.^ - adtam neki választ, majd fegyveremet egy kézzel tartva és felkaromon megtámasztva indultam el Yurano-sama felé lassú léptekkel, naginatám pengéjét pedig valamivel a talaj felett tartottam. Védekező helyzetet vett fel, így rést kellett ütnöm a védelmén, ha találni akartam. Egy comb felé irányuló szúrással indítottam el kombinációm, melynek csak a megtévesztés volt a feladata, s ezután rögtön visszahúztam a fegyvert, hogy másik kezemmel is megragadva meg tudja pörgetni, és végrehajtsam a valódi támadásom, mely egy felülről indított, teste felé rézsútosan haladó suhintás, s egy azt követő gyors szúrás volt a mellkasa felé.

Úgy hiszem tűrhetően sikerült a próbálkozásom, nem volt túl lassú, vagy határozatlan, vagy talán csak egy picit, de Yurano-sama azonban még épp időben tudott reagálni. Jó reakcióideje volt a fiatalúrnak, kitért a csapásom elől, és lándzsájával eltérítette a naginatámat, így nem tudtam a szúrást megfelelően kivitelezni. Pörgése következtében fegyverem megindult jobbra, és majdnem kiesett a kezemből, ámde sikerült megtartanom egy oldallépéssel. Hangyányi egyensúlyvesztésem következménye azonban rémületemre az lett, hogy teljesen szabad célpontot nyújtottam, és fogaimat összeszorítva szökkentem hátra, hogy elkerüljem esetleges döfését, naginatámat pedig vaktában kaptam magam elé... ám semmi sem történt. A fiatalember csak felkiáltott valamit és pörgött-forgott, mint egy búgócsiga. Leeresztettem a fegyverem, és értetlenül pislogtam rá egészen addig, amíg jól láthatóan el nem szédült, megtántorodott, és elesett. Ijedten ugrottam oda hozzá, hogy megpróbáljam elkapni, de én csak egy gyenge fiatal hölgy vagyok még akkor is, ha csupán egy fiatal fiúról van szó. Kísérletem sajnos kudarcba fulladt, és a gyermek magával rántott, így melléestem.
- Ara-ara... ^.^ Ugye nem ütötte meg magát, Yurano-sama? ^.^ - kérdeztem aggodalmasan, miközben lassan felkeltem a földről és leporoltam a ruhámat. Ezt követően az iménti mentőakcióm során elejtett fegyverem is felvettem, és miután meghallottam, mit mondott ellenfelem, visszatettem a hátamra a naginatát.
- Hálásan köszönöm, de nem az én érdemem ^.^ A fiatalúr is nagyon ügyes, egyáltalán nem méltatlan ellenfél. Ha sokat gyakorol, hamarosan túlszárnyalhat engem ^.^ - válaszoltam kedvesen a felém intézett szavakra, majd tiszteletteljesen és mélyen meghajoltam, ahogy az egy kihívást jelentő ellenfélnek jár. Ahogy hárította az utolsó támadásomat, egyértelművé tette, hogy sokkal több van benne, mint azt mutatja, nagyon tehetségesnek véltem. A váratlanul felugró ablak láttán azonban megilletődötten léptem egyet hátra. Gonosz módon követett az áttetsző, fehér panel. Felnéztem a fiúra, és újfent elmosolyodtam.
- Nincs rá okom, hogy elutasítsam ezt a kedves gesztust ^.^ Köszönöm szépen, türelmesen várni fogom a hívását, hogy segíthessek önnek, Yurano-sama ^.^ És még egyszer, nagyon sajnálom, hogy az ügyetlenségem és a tudatlanságom ilyen kellemetlen helyzetbe keverte ^.^" - feleltem, majd rányomtam az általa említett gombra, odaléptem a fiatalúrhoz, megsimogattam a fejét, és adtam az arcára egy puszit. Széles mosollyal hátráltam el tőle, és kedves integetéssel búcsúztam el, majd a fogadó felé vettem az irányt, ahol laktam, hogy lepihenhessek ezután a kalandos eset után. Feltéve, ha visszatalálok ^.^"