[Noxy] Megismerni

Nehezen ébredtem fel a Fehér Rózsa Kastély tornyában, az én kis sötét rezidenciában. Nem sütött a nap, nem csicseregtek a verebek, nem volt kék az ég és a fű sem zöldellt. Az idő felhős, borult és hűvös volt. Pont úgy, ahogy én szeretem.
Körülbelül hét óra körül pattantam fel az ágyamból, hogy megmosakodjak, felöltözzek, és megreggelizzek lent az étkezőben. Az alig 5-6-7 fős létszámú csapatból még senki sem volt, úgyhogy egyedül a magányomban nyugodtan meg tudtam reggelizni, saját gondolataimba elmerülve... még ha a fejem még félig-meddig üres volt, hiszen alig tértem még teljesen magamhoz agyilag az álomból.
Ezután úgy döntöttem, elmegyek xp-t szerezni küldetések által, és a reggeli után egy fél órával már a főtéren nézegettem a hirdetőtáblát. Sajnos rajtam kívül még voltak tízen vagy húszan, akik a legjobb küldetések közt akartak vájkálni, ehhez pedig minél korábban kellett felkelni, vagy itt virrasztani, amíg nem spawnolódik egy új felhívás.
Magyarul a legjobb küldetéseket már elhappolták, így nekem csak egy nem túl jelentéktelen küldetés maradt ezzel a szöveggel:

Kedves kalandor. Tudom, hogy elfoglalt vagy és ha mégsem, nem biztos, hogy egy ilyen küldetésre akarsz jelentkezni, aminek nem tudom megmondani a helyszínét, mert pont az a cél.
Lehet, hogy inkább egy másik küldetésre mennél, mert aranyat sem ígérhetek sokat... biztosra nem. De talán a számodra még fontosabb fejlődési lehetőség, meghozza a kedved ehhez is. Kérlek menj oda, ahol a nap süt, de nem világít.

~ Ha nem a legjobb, de legyen ~ mormogtam magamban. ~ Jutalom az jutalom, xp az meg xp.
Azzal elfogadtam a küldetést, mely ablakként ugrott be "elfogadás" és "elutasítás" gombokkal. Aztán elmentem a 25. szintre, oda, ahová a küldetés szólott. Milyen érdekes, hogy csak mostanság léptem meg a 25. szintet, és erre lám, pont velem egy azonos szintű helyre küld egy ilyen egyszerű és gyengének tűnő küldetés. Esetleg ez amolyan szintfüggő a játékos fejlődése szerint... fene tudja, Kayaba kis virtuális világa folyamatosan fejlődik, és ennek vagy örülünk, vagy nem. Még mindig van ám sok olyan dolog, ami eléggé bugos. Elteleportálódtam a 25. szint városába, és ott első sorban megérdeklődtem az arra járó játékosokat, hogy mit tudnak erről a helyről, amerre veszem az utam. Azt mondják, hogy nem tanácsos arra mennem, mert fagyos csúszós szirtekkel van teli, és nagyon fenn áll annak a veszélye, hogy akár véletlen megcsúszás akár az életembe is kerülhet. Szeretem a jó hideget és a kellemes felhős időket... és a legjobb az, hogy még mindig nálam van a jó öreg megörökölt ManouverGear, emellett egy jó kis hármas szintű akrobatika. Nem árt azért, ha előbb vagy utóbb, ha lesz elég pénzem, akkor felhúzom négyesre. De végül is ez is megteszi, ami van nekem, és a légtornázós cumóm is nagy szolgálatot tesz.
Csak egy dolgot nem értettem, mire ideértem a sziklás, fagyos környezetbe, mégpedig azt, hogy miért éppen itt kéne keresnem azt a helyet, ahol süt a nap de nem világít. Süt a nap, de nem világít... hah, egyértelmű! Vagy legalábbis így gondolom... napfogyatkozásra utal ez a szöveg, egészen biztos. Ez a hely, a teteje a legideálisabb arra, hogy onnan nézzek meg végig egy napfogyatkozást, ha ez így van. ha így van, akkor meg mi olyan nagy jutalom?
Na majd meglátjuk, mert úgyis unatkozom, és csinálni szeretnék valamit. Ez is megteszi. Nosza, vágjunk bele.
Kilőttem a ManouverGear drótjait egy pár méter magasságba, amíg tudtam, aztán lassan elkezdtem így fel-fele mászni. Időnként mintha a mélység (még nem is értem még olyan magasra) csábítóan tátongna alattam, de nem mintha tériszonyom lenne. Amint elértem a kezdeti magasságban a legbiztonságosabb pontot, máris kilőttem ismét a drótokat még magasabbra, hogy folytassam a mászást felfelé, mint valami gyakorlott hegymászó. Még nagyon messze van a sziklás tető ahhoz, hogy a szirtekkel teli vidék szelei tovavihessék a jodlizó bárhangom.

Hosszas és kihívással teli idő telt el, mire fel tudtam érni a hegy csúcsára. Maga a sziklafal veszélyes, felületeik iszonyú fagyosak és csúszósak, ezek miatt tartott sokáig felérnem, hiszen el akartam kerülni a bajt, és inkább lassan másztam fel a sziklás hegyoldalon. Ki tudja, mennyire vergődtem volna még, ha nem lenne nálam ez a jó kis holmi.
Felhős, ködös idő van, és szemem előtt egy gyönyörű sziklás hegyi táj terült el. Távolabbi pontban ha kicsiben is, de kivehető volt a huszonötödik szint egy-két falucskái, valahol észak felé (alig láthatóan) megpillantottam Aincrad határát. Ha tehetném, most kinöveszteném Sötétszárnyamat és reppennék egyet a táj felett, sziklás hegységek között. Annyira tetszett nekem ez a borongós idő jelmezébe burkolt táj. Kár, hogy nincs nálam fotózó kristály, vagy mi a fene... én sose használom az ilyesmit, maximum a Hazatérés Kristályát, ami egyértelműen mindenkinél ott van már attól kezdve, hogy először belépett ebbe a játékba és megalkotta avatarját.
Sajnos a napot nem láttam előbukkanni felhők mögül, látszólag a napfogyatkozás sem nagyon akart elkezdődni. Esetleg tévedhettem ezzel kapcsolatban.
- Ahol a nap süt, de nem világít - ismételtem halkan magamnak a hirdetés végét. - Ha netán mégsem napfogyatkozásról van szó, ami egyértelműnek kell lennie... akkor mégis mire célozhatott? Csak nem az éjszakával lenne kapcsolatos?
- Segíthetek? - hallom egy kis nőnemű kölyök hangját a hátam mögül.
- Talán, esetleg segíthetsz, ha tudo... hű a nemjóját!
Megfordultam, és egy igazán creepy arc nézett vissza rám olyan közelről, hogy meglepetésemben elbotlottam, és lezuhantam a szakadékról...
Nem aktiváltam se a Sötétszárnyat, sem a ManouverGeart nem használtam, mert ez az egész meglepő fordulat annyira kizökkentett, hogy esetleg... megölt. Igazából nem tudom, mert zuhanás után egy kőre zuhantam, és jól meg is ütöttem magam vele.
Két dolgot nem értettem. Első, hogy ahhoz képest, hogy magasról zuhantam le, hogy úsztam meg az életerő-vesztességet annyival, hogy még mindig zöldben maradt az életcsíkom? A másik, meg hogy a francba került ide ez a temető? Vagy én hogy kerültem ide? Azon kaptam magam, hogy egy sírkövön fetrengek még mindig a zuhanás óta. Arra gondoltam, hogy talán meghaltam, eltemettek, és visszatértem zombiként... kizárt, mert mindvégig tudatomnál voltam, hacsak nem történt valami villanásnyi emléktörlődés, amit nem vettem észre.
Jó mindegy, kár találgatni, hogy kerültem ide. Ide teremtődtem és kész, hála annak a kiscsajnak a hegytetőn, akire igen ráférne a fogmosás vagy egy kis TicTac, mert büdös volt a szája. Hanem maga a temető, ahová kerültem, amolyan dimbes-dombos, öreg fenyőfák ölelték körbe a környéket - meg egy kis köd. Aktiváltam az észlelés jártasságomat, hogy ha látás jártasságom nincs is meg, akkor észleléssel tudjak közlekedni, nehogy valami váratlan meglepetés érjen. Ezt már rég megtanultam: SAO-ban bármi bármikor megtörténhet, főleg frontterepeken és küldetéseken, a klánon belüli ügyek csak mellékesek, habár alig vagyunk még a céhben, így politikai sunyizások még nem nagyon vannak. Mégis úgy érzem, talán jobb volna, ha a kezembe veszem a WR dolgait, hiszen a Rózsavezér igencsak túl lazán és csajosan veszi a dolgokat. Meggyőződésem, hogy valami nem is igazán stimmel egy olyan lánnyal, aki összejött egy macskás képű nyávogós sráccal, aki egy kissé buzisan viselkedik. Jó, nem mondom, hogy bajom van a Macskával. Jó fej a srác a maga módján, meg minden, még a bárját is kedvelem, de őszinte leszek: nincs ki neki se a négy kereke.
Hangokat hallok a ködös temető valamelyik irányából. Furcsa volt, mintha valaki négykézláb rohanna, mint valami Átok című filmből szalajtott kísértett. Egyre hangosabban hallom lépteit, már biztos volt, hogy eszelős gyorsasággal rohan felém.
- Na gyere, táncoljunk, ha harcolni akarsz - morogtam előkapva a Lángoló Nodachit harcra készen.