Blue vs. Taka - Gyerekjáték

Úgy emlékszem, a szőke ifjonc íjásszal mai napra beszéltem meg találkozót, ezért is jártam a város környékét mindeddig. Egy kis bemelegítés sosem árt, na nem mintha érne itt bármit is. Minden esetre, időtöltésnek megtette és éppen elég volt ahhoz, hogy meg is feledkezzek róla, ezért nem árt sietnem. Mikor a megbeszélt helyre érek, ő már ott vár. Nem késtem, ami azt illeti, de nem sok hiányzott hozzá, mindössze néhány perc. Nevezhetjük az esetet tehát pontosságnak is.
- Szia! - köszönök neki, amint hallótávolságon belülre érek.
Fegyvereim még kezemben vannak, ezeket azonban elpakolom most, ha már van rá lehetőségem. Csak egy kis időre, voltak eddig is eleget a kezemben. Meg lesznek is, ami azt illeti.
- Örülök, hogy itt vagy - jegyzem meg.
Tényleg örülök. Azóta a kazamatás baleset óta várom a találkozót. Baleset alatt természetesen azt értem, hogy meglátta a képességemet, mikor használtam, hogy leszedjek róla néhány mobot, akár igényelte, akár nem. Akkor akadtam rá abban a kisebb útvesztőben. Egyszerűen nem bírtam nem közbeavatkozni. Túlságosan emlékeztetett egy múltbéli íjászra, akin sajnos nem tudtam segíteni, pedig ha már akkor tudom használni a képességem... Minden másként alakulhatott volna. Akárhogy is, szerencse, hogy belement ebbe a kis játékba, melynek szabályait volt időm kitalálni.
- Mondhatom a játékszabályokat? - kérdem, elég gyorsan a lényegre térve.
Nem vagyok valami jó a semmitmondó csevegésekben, na meg közben is lesz időnk beszélgetni, ha nagyon szeretne. Én még mindig igyekszem elkerülni azt, hogy a kelleténél jobban megismerjek másokat.
- Először is, mivel láttad a képességem, szeretném azt gyakorolni, így a következőket találtam ki: Én csak íjjal sebezhetek rajtad, más fegyverrel nem. Fogok rád támadni a hagyományos lovagi felszereléssel is, akkor azonban nem foglak megütni, maximum hozzád érek, hogy tudd, hova érkezik a találat. Ez egyrészt azért lesz jó, mert tovább tart a mérkőzés, másrészt azért, mert bár nem szenvedsz sérülést, megtudod, milyen az, ha az ellenség közel akar férkőzni. Amennyiben olyan támadás találna be, ami földre terítene, tartunk egy kis szünetet, amíg lefekszel és onnan folytatjuk. Te mindeközben bármilyen eszközt bevethetsz, amit tudsz, hogy legyőzz. Hogy tetszik? - érdeklődöm, hiszen számít az ő véleménye is.
Amennyiben módosítana valamin, úgy meghallgatom, ha nem, akkor már el is küldöm neki a fél életig szóló párbajra hívást.

El sem hiszem, hogy egy gyerekkel fogok küzdeni, amin igazából fel sem kellene akadnom, hiszen ebben a világban ezek a gyerekek vannak olyan veszélyesek, mint az idősebbek. Sokuk talán még veszélyesebb is, arról nem is beszélve, mennyire elferdítheti őket ez a világ. Gyilkosokká teheti őket a túlélés reményében, paranoiássá sokakat, ami megmarad a valóságban is, amint kijutnak innen. Mert ki fognak, ebben biztos vagyok. Ha nem is túl sokan a kezdeti számhoz képest, jó néhányan igen. Addig csak nem adja fel minden frontos a játékot, vagy jönnek újabbak, ha másért nem, hát a fejlődés, az új szintek megismerése, vagy a móka kedvéért.
A fiú hevessége megmosolyogtat. Tényleg olyan ez számára, mint egy játék, és akár még lehetne is az. Tényleg lehetne, sőt, talán az lesz belőle. Magam sem tudom, mikor játszottam utoljára, ha nem veszem  figyelembe, hogy lényegében most játszom a való világban. Hosszú, halálig tartó játékot. Más kérdés, hogy én, vagy az utolsó szint bossa hal-e meg hamarabb.
- Jól van, máris kezdjük - próbálom nyugtatni az íjászt.
A visszaszámlálás elkezdődik, én pedig a pajzsomon kívül semmi olyan tárgyat nem veszek magamra, ami páncélt ad, így az mindössze két pontnyit számlál. Ennél több kedvezményt nem adok, elvégre akkor vajmi keveset tanulna. Az életpontjaimat meg egyébként sem lehet felezni. Vagyis lehetne, de nem vagyok őrült. A számláló ideje alatt előveszem kardomat is, majd hátrálok néhány méternyit, hogy felvegyek egy tisztességes távot. Pajzsom magam elé emelem, készen a védekezésre. Tisztában vagyok azzal, hogy gyorsabb vagyok, mint ő. Lehet, hogy le kellene vennem a cipőmet is? Nem, nem veszem le. Talpalóim maradnak a helyükön, ha pedig szükségesnek érzem, hát majd lassabban mozgok a normálisnál.
- Három, kettő, egy... - számolok vissza, együtt a számlálóval, íjam pedig már a kezemben is terem, képességem aktiválásával, nem sokkal később szabadjára eresztve egy vesszőt.

Nem mondhatnám igazán, hogy céloztam. Ahhoz túl gyorsan reagáltam, számomra pedig egyelőre több idő kellene ahhoz, hogy megtanuljak gyorsan célozni. Na meg a fegyverkezelésemen is növelni kellene hozzá, vélhetően. Ennek ellenére mégis sikerül jó irányba lőnöm, na meg egyáltalán gyorsan cselekednem, ami láthatóan meglepi ellenfelem. Az az összehúzódzkodás annyira... aranyos. Gyerekes, ijedős, hű a gyerek által mutatott összhatáshoz. Még jó, hogy a kazamatában nem produkált ilyesmit, mert akkor megjárta volna, minden bizonnyal.
- Ha a fejedet fogod, eltakarod saját magad elől a következő lépésemet - jegyzem meg, hiszen tény, most útban lennének neki kezei, így azt sem láthatná, ha lövök felé egy újabbat, ami nem mellékesen ugyanannyit sebez rá, akárhol találom el.
Mivel életből jócskán akad, ezúttal nem foglalkozom lövésének elkerülésével, helyette én is lövök. Az ideg feszül, én célzok, ezúttal tényleg megpróbálva, valamivel feje alá guggoló alakjának, mégis kicsit oldalra, válla irányába. Amint útjára eresztem a nyílvesszőt, megszüntetem képességem és felé rontok. Akár megfogadja korábbi tanácsom, akár nem, ő nem engedheti meg most magának, hogy találatot szerezzen. Valahogy ki kell kerülnie, és ha nem figyel, én bizony ott leszek előtte, mire újra célozni kezdene íjával. Az ő vesszője vádlimnál sebez meg, levéve rólam azt a kis páncélt, meg mellé két pontnyi életet, mi mondhatni elveszik a többi között. Lövőerő szempontjából, most egyenlőek vagyunk, úgy tűnik. Kíváncsi vagyok, még mindig annyira élvezi-e a játékot, mint amennyire vágyott rá. Magam részéről kezdem tényleg élvezni, ez azonban még nem szabadul ábrázatomra. Nyugodtan figyelem őt, közeledve hozzá, valamivel lassabban, mint megtehetném.

//Hp: 78, Páncél: 0, Képesség: megszakítva//

A tanácsára felkaptam fejemet, hitetlenkedve meredtem rá. Főmről leemelem kezeimet, aztán zavarodott „ő”-zéssel és „hehe”-vel válaszolok rá. Mert miképpen lehetne egy jó indulatú tanácsra válaszolni, ha nem így? Nem úgy néztem a Jean d’Arcra, mint valami ellenségre. Ha az volna, vörösen izzanának a szemei, büdös és szőrös lenne, ráadásul egy kicsit sem habozna, hogy felökleljen. Mert… akik gonoszak, azok fel szoktak öklelni, méghozzá elég otrombán. Vaddisznóra pont emiatt nem szerettem vadászni. Csak azt hajtja, kin tudna akkorát taszajtani, hogy az illető akár a kerek Holdat is lehozhatná az égből. A felkészületlen vadász egyedül képtelen elbánni vele. Meg kell osztani a figyelmét, hogy megzavarodjon, aztán… BUMM! Könnyű préda volna, ha beismernék gyengeségeiket. Így tettem én is, mert jól nevelt vagyok. Nem kerestem kifogást arra, ami amúgy nyilvánvaló.
Ez nagyon csúnya dolog volt az ő részéről. Még meg sem próbálkozott kitérni a nyilam elől. Gonosz húzás olyan helyzetbe rángatni olyasvalakit, aki reménykedik, hogy terve – a siker szárnyán repkedve – megvalósul. Mondjuk azon úgy sem változtatott semmi, ha nem tért ki előle. Az az egyetlen lövés is célt ért és legalább nem kell keseregnem, hogy könnyű préda voltam a számára. Tudtam én a kis dolgoknak is örülni, mert megtanítottak rá. Egy kicsit fenyegetőnek tűnt, ahogyan megindult felém, ám ezt is egy mosollyal reagáltam le.
- Ajvé~, most aztán bajban vagyok. – mondtam játékosan, még mielőtt útjára indíthatott volna egy vesszőt. Szerintem sokat gondolkodtam azon, miképpen lehetett elkerülni, azért talált el. El akartam bukfencezni előle, ám ahogyan karomat egy bizonyos szögbe fordítottam, a nyíl találatot ért. Olyan érzés volt utána, mintha egy csomó ideig nem mozgattam volna a tagomat és elzsibbadt. Ránéztem az életcsíkomra: ó, a fenébe! Ha nem leszek ennél ügyesebb, a játéknak hamar vége lesz. Minden ízét-vérét élveztem annak, hogy végre volt valaki, aki szívesen játszott velem. A bukfencet követően hamar talpra szökkentem, aztán elkezdtem futni. Nagyon kedvemre lett a fogócskázás, de még mennyire!
- Kapj el, ha tudsz! – kiáltottam hátra pajkosan, habár a fő szabályról nem feledkeztem meg. Sokszor gyakoroltam már a hátrafele nyilazást, szóval miért ne? Újabb vesszőt vettem ki a tegezből, majd azt felajzva lőttem ki. Igazából… már csak a móka meg a kacagás érdekelt, semmi több! Szóval azt a nyilat akár kivédhette, elkerülhette vagy elviselte, nem igazán izgatott. A játék viszont annál inkább felemelőbb volt!

HP: 13/15, Páncél: 0

Csúnya dolog, vagy sem, de nem éreztem szükségét kitérni előle, ezzel pedig tisztában kell legyen. Nem fog mindenki menekülni a nyilai elől, mikor nyugodtan elviselhet egy-két beérkező csapást, közben pedig még támadhat is. Néha a legegyszerűbb mód akkor támadni, mikor az ellenfél is így tesz, alábbhagyva a védekezésben. Nem egyszerű dolog visszafognia magát az embernek, miközben azt akarja, hogy a másik tanuljon. Arról már nem is beszélve, hogy nekem is tanulnom kellene még ezt-azt. Többek közt, hogy miként tudom legjobban kihasználni az íj adta lehetőségeket. Kezdésnek az sem volt rossz, hogy azzal indítottam a támadást. Egy lovagtól arra lehetne számítani, hogy azonnal közelharcot akar kezdeményezni. Na nem mintha olyan sok íjat használó lovag rohangálna az utcákon. Tudtommal én vagyok az egyetlen. Mindegy is, eleve a meglepetés volt fő funkciója, lévén az így ejtett sebzésem jóval kisebb, mintha karddal okoznám.
Felé sietek, ő pedig menekülőre fogja. Kardom közben elteszem. Most semmi szükség rá, szemléltető eszközként egy fahusáng bőven megtenné, anélkül azonban marad a pajzsom és a kezem. Lényegében ez is egy megoldás, a távolság tartása pedig fontos egy íjász szemszögéből. Ezért is nehézkes az én képességem, elvégre amíg aktív, nem tudok elmozdulni se oldalra, se előre, vagy hátra. A guggolás és ugrás megy, az is csak egy helyben. Megjegyzését hallva egy rövid fejrázás idejére megállok, majd már utána is eredek, ezúttal azonban nem sajnálva őt, normális rohamtempómban.
- Tényleg fogócskázni akarsz? - kérdem hitetlenkedve.
Akármerre forduljon hátra, én az ellenkező irányba kimozdulok, hogy a holtpontjában legyek, ahol nem találhat el. A derék is csak bizonyos fokig forog, ugyebár. Ez által lövését is sikerül elkerülnöm. Mikor utolérem, merthogy erre sok esély van, válláért nyúlok, hogy hátra megállítsam és hátra húzzam, felőle lévő lábammal pedig söprök egyet lábfeje körül, remélve, hogy elemelhetem azt a földről. Esés esetén továbbra is tartanám, nehogy sérülést szenvedjen földet éréskor. Ha nem sikerül elkapnom, úgy próbálom megkerülöm őt és elé állni, felé lendítve pajzsommal, megállva vele mellkasa előtt.
- Talán fel kellett volna mérned a sebességünket - jegyzem meg, akármi is legyen az eredmény.

Úgy viccesebb lett volna, ha a yumit is eldobom, és akkor úgy szaladok. Mondjuk akkor már nem nevezném párbajnak – csak pár bajt eredményezne, hehe~.  Szóval akkor már nem tartanám fent Blue érdeklődését, ha tényleg nem úgy játszunk. Elmondta a szabályokat, azt hiszem, tiszteletben tudom tartani őket. Ez a kis fogócska meg csak arra jó, hogy levezessük a fáradt olajat, habár még nem volt mit. A fene vinné el, mit számít! Játszani akarok és kész.
A kamasz meg csak hitetlenkedik azon, ami nem lenne egyértelmű.
- Hát persze, hogy azt akarok! Akkor miért futok előled? Mert félek tőled? – mondtam, fejemet visszafordítva, kajánul vigyorogva. Kezeimet ujjongva tartottam fel, mintha csak egy győztes focimeccsről tartottam volna haza. De… hirtelenjében a Jean d’Arc néni eltűnt! Hova a bánatba tudott elillanni? Jaj nekem, bújócska-fogócskáról nem volt szó! Aztán… így fogta magát, és az orrom előtt bukkant fel újból. Meglepetten sikkantottam föl, s próbáltam lefékezni, ám túl késő volt. Nekiütköztem a kiszegezett pajzsának, aztán BUMM! Akkorát ollóztam, hogy akár karton lehetett volna vágni azzal a mutatvánnyal, amit ott helyben leműveltem. Nem sikerült elkapnia, túlságosan csúszott a gyep. Nem éreztem fájdalmat ugyan, de a puffanás egy kerek pontot levitt az életemből. Szeppenten néztem fel rá, mintha rossz fát tettem volna a tűzre. Kezemet végigfutattam bozontos hajamban, ajkamat szomorkásan biggyesztettem.
– Nem kellett, tudtam, hogy utol fogsz érni. – mormogtam egykedvűen, keresztbefont karokkal, yumival az ölemben. – Ott kint is gyorsabb lennél, hosszabbak a lábaid. – Azért egy gyors futópillantást vetettem rájuk, bár egy kilenc évesnek kinéző gyerek nem fog egy kamaszt túlszárnyalni. Nem-nem, akkor akár piros hó is eshetne.

HP: 12/15, Páncél: 0

Fél tőlem? Ez új, még nekem is. Annyira talán mégsem, de amióta a játékban vagyok, nem hiszem, hogy találkoztam olyannal, aki félt volna tőlem. Alkalomadtán megijedni egy dolog, de félni? Na mindegy, azt hiszem, ezzel együtt tudok élni. Ami meg a fogócskát illeti, nem épp egy küzdelem közepén, elején, vagy akármelyik részén tudnám elképzelni. Egyáltalán nem tudnám elképzelni, fogócskáztam én valaha egyáltalán? Menekültem, üldöztem, fogócskára viszont nem emlékszem.
- Nálad sosem lehet tudni - felelek kérdésére.
Követem őt, mígnem előtte találom magam, lévén elkapnom nem sikerült. Úgy tűnik, annyira el volt foglalva a hátrafelé nézéssel, hogy jobb híján elfelejtett előre figyelni, holott tudhatta volna, hogy egyelőre semmi esély arra, hogy utána lőjek. Ami meg a gyorsaságot illeti, sokszor hatékonyabb előre nézni menekülés közben. A hátrafelé pillantgatás csak lassítja az embert és pánikot szül. Vagy épp figyelmetlenséget, mint jelen esetben. Hiába igyekszem hátrébb húzni előtte pajzsom, neki csapódik, majd visszahullik a földre. Letérdelek mellé, hogy megnézzem, jól van-e, bár biztos vagyok benne, hogy semmi baja. Fájdalmat nem érez, így legfeljebb játékkedve szenvedhetett kárt, mi egészen jól látható. Elnézést kérően elmosolyodom, főleg azután, hogy látom, életpontjai ismét megcsappantak egy kicsit.
- Ennyit a jól kitervelt játékszabályokról. Nem hittem volna, hogy magadban teszel kárt - elmélkedem - A lábak hossza itt nem hiszem, hogy annyira számítana. Ha futni akarsz, inkább magad elé figyelj, hátha olyan útra lelsz, ami neked kedvezőbb - tanácsolom, nyugtatóan vállára téve szabad kezem, miközben igyekszem szemeibe nézni.
A térdelésből elég volt ennyi. Felegyenesedem, majd felveszem korábbi testtartásomat, melynek következtében az imént hátra csapódott.
- Folytassuk! - szólítom fel, a következő pillanatban pedig szúrást színlelve lendítem felé üres kezem, melynek következtében ha nem figyel, elkönyvelhet magának még egy sérülést.
Most már még inkább figyelek a távolságra. Olyannyira, hogy jó fél méternyi van közte és öklöm között, mi akár kardom hosszát is jelezhetné.

Nagyon jó kérdéssel állt elő, ami ugyanakkor ismét megerősíti bennem, hogy neki ez az egész egy játék. Én inkább mondanám gyakorlásnak, mint játéknak, így kettőnk nézőpontja nem egyszerűen egyeztethető. Elgondolkodom a válaszon, mi nem jön azonnal. Igyekszem érthetően megfogalmazni szavaimat, bár nem hiszem, hogy gondja lenne a fogalmazásommal. Ahhoz elég idősnek néz ki.
- A játékkal nincs baj, amíg minden játékos annak tekinti. Onnantól kezdve, hogy akár egyetlen ember is másként ítéli meg, a játék valami mássá válik. Küzdelemmé, vadászattá, meneküléssé, vagy akár még rosszabbá is - gondolok itt a kivégzésre, mit azonban nem mondok ki hangosan - Mindennek megvan a maga helye és ideje. Épp úgy a játéknak, mint a gyakorlásnak. Én gyakorolni hívtalak ide, viszont... fogalmam sincs, hogy mi lett belőle. Talán egyszerre mindkettő - gondolkodom el.
Támadásom ezúttal időben sikerült észlelnie. Az imént talán túlzásba estem azzal, hogy ilyen gyorsan utolértem. Azzal sem lehet fejleszteni valakit, ha elnyomja az, aki tanítaná. Na nem mintha ténylegesen jó tanár lennék. Életemben nem tanítottam még senkit, és kimondottan nem is azért vagyok itt. Minden más csak jön magától, nem tudom megállni. Egyszerűen nem megy, főleg, mikor látom, milyen esetlen és gyámoltalan tud lenni Taka. Nem lesz ez így jó. Amint ennek vége, el kell kerülnöm egy darabig, ebben biztos vagyok. Nem szabad különösebben megkedvelnem, miként neki sem szabad engem.
Támadását ösztönösen kerülném, ilyen közelről azonban számomra is lehetetlen, lehetek akármilyen gyors vele szemben. Bár mozdulok, vállamba mégis belecsapódik a vessző. Egy pillanatra sebemre figyelek, mi a valóságban minden bizonnyal fájna, nem is kicsit. Ezt követően pajzsom magam elé emelem védekezően, enyhén görnyedve bújva mögé, fél szemmel lesve ki mellőle, miközben felé indítom lépteim. Nem futok, csak sétálok, óvatosan, készen az esetleges újabb támadás fogadására, mialatt alig észrevétlen próbálom csökkenteni kettőnk közt a távolságot, abban az esetben, ha hátrálni kezdene. Ha nem, úgy minden bizonnyal látszik szándékom.

//Hp: 74, Páncél: 0, Képesség: lehűlés 3.kör//

Mégis mit műveltem? Nem kellett volna ennyire kifejtenem a dolgokat, már tudom. Sokkal jobb lett volna, ha befogom a szám, akárcsak mások esetében és áthárítani a válaszadást valaki másra, mondván, "Én magam sem tudom". Szidom magam, mint a bokrot, amiért még mindig hiányzik belőlem a kellő mértékű tapintatosság. Kétségbeesett hangját hallva nyelek egyet. Tagjaimat nyugalomra parancsolom, nehogy bármiféle vigasztaló mozdulatot tegyenek. A gyerekekkel sosem tudtam kellőképp rideg lenni. A normális gyerekekkel, márpedig Taka nem olyan, akiből kinézném, hogy bármi rosszat tenne szándékosan. Megérti azt, hogy mi helyes és mi nem, legalábbis a természetes értelemben véve, főleg, ha elmagyarázzák neki.
- Taka... - kezdem nyugtató hangon - Te mindig azt játszottad, amit a többi gyerek? Sosem alakítottál ki magadnak saját szabályokat? Nem állítottál magad elé célokat egy-egy játék során? - kérdem ugyanolyan hangon.
Lényegében ezek a kérdések rávezethetik a válaszra, amire jobb lesz, ha maga jön rá. Akkor talán kevésbé fájdalmas az egész, mint hogyha megmondják neki, hogy mi a helyzet. Vannak olyanok, akiknek az a játék, ha tönkreteszik más játékosok játékát. Olyanok, akiknek elsődleges célja legyőzni valakit, valami miatt. Akik engednek a külvilágbeli sérelmeiknek és el akarják tüntetni annak forrását ebből a világból, nehogy átéljék ugyanazt... És persze olyanok, akik végül azért ölnek, mert nem akarják, hogy őket megöljék. Ez egy teljesen másik eset. Ez nem a kedvtelésről szól, hanem a túlélésről.
- Biztos vagy abban, hogy Kayaba hazudott? - teszek fel nem sokkal később egy újabb kérdést.
Szerintem senki nem biztos benne. Egyesek abban bíznak, hogy ez hazugság, annyira, hogy már annak is vélik. Mások rettegnek attól, hogy igaz, annyira, hogy számukra az válik igazzá. Én magam nemigen tudom, hogy mi az igaz. Annyit tudok, hogy harcolnom kell és túl kell élnem. Ha másért nem is, de azért, hogy végigvigyem ezt az átkozott játékot.
- Egyáltalán nem baj, ha élvezed! Ha már itt éled az életed, jobb is úgy, ha jól érzed magad, vagy tévedek?
Most már tényleg ideje felkelni. Úgy vélem, minden kérdésére megkapta a választ, ha pedig nem, hát majd meg fogja kapni. Támadásom elől ügyesen kitér, utána pedig még meg is sebez. Mintha kicsit megkomolyodott volna. Láthatóan figyel a kettőnk közti távolsága, mi arra sarkall, hogy elmosolyodjam egy kicsit pajzsom takarásában. Következő lövése nem rettent el. Nem állok meg, ugyanakkor azt sem fogom megvárni, míg belém csapódik. Még mielőtt közvetlen közelembe érne, szökkenek előrébb, pajzsommal a vessző útjába kerülve hárítva azt, ezzel hirtelen csökkentve a kettőnk közti távolságot. Ezt a távolságot pedig szándékomban áll tovább csökkenteni. Egy-két lassabb lépés felé, majd futni kezdek, remélve, hogy meglepem ezzel és hamarabb előtte termek, mint az meglepetés nélkül sikerülne. Akkor pajzsom ismét megindítom, ezúttal arca felé, míg kellőképp el nem takarom vele kilátását, aztán hagyva az egészet ellépek mellette, hogy háta mögé kerülhessek, miközben próbálom finoman megbökni oldalát mutató ujjammal, jelezve a találatot. Ha nem sikerül tervem, és időben észreveszi szándékom, akkor inkább mozgását követve megérintem őt a pajzzsal, a lehető legkisebb erőt bele fektetve az egészbe, nehogy életet veszítsen. Vagy legalábbis ne az én hibámból.

Hallgatom szavait és ezúttal sem szólok közbe. Hadd jöjjön rá maga arra, amire rá kell. Lényegében egész szépen összefoglalja a dolgokat, mindemellett pedig némi egyéb információt is kapok vele kapcsolatban. Újra megerősödik bennem a tény, hogy ő csak egy gyerek. Vélhetően egy olyan gyerek, aki elég sok gondoskodást kapott, most pedig itt van és nem tudja mihez kezdjen. Ez érthető, elvégre ki tudja? Nagyon senki, így marad az egyetlen kapott cél, a kijutás. A túlélés reménye, amibe kapaszkodni tudunk. Arra, hogy a világ más, az emberek viszont ugyanazok, megerősítően biccentek fejemmel. Már nincs szükség több szóra, így is bőven eleget jártattam a szám. Nem is emlékszem, mikor beszéltem ennyit utoljára. Talán Miria óta. Igen, vélhetően azóta. Kedve hamar normálisba csap át. Arra már rájöttem, hogy nála a rendkívül pozitív kedélyállapot a normális. Valahogy jobban is áll neki. Akkor jó, ha a kölykök boldogak. Az idősebbeknek meg fájjon a feje és aggódjanak ők.
Támadásom elől ügyesen kitér. Odafigyel arra, miként mozgok és ki is használja a saját termete adta lehetőségeket. Mivel eleve kisebb, mint én, így guggolásával eléggé közel kerül a földhöz ahhoz, hogy még némi korrigálással se érhessem el. Én ekkor szinte azonnal leguggolok, hogy kisebb célpontot jelentsek számára, valamivel nagyobb fedezéket lelve pajzsom mögött, lövésekor pedig az általa korábban használt technikát alkalmazom, én azonban oldalra gurulok, hogy én ne növelhessem a távot kettőnk között a szükségesnél jobban. Alig többet megyek így oldalra egy méternél, ott azonban guggolva maradok, továbbra is legfőbb védelmem mögé bújva. Nem vállalhatok be minden egyes támadást, tudva, mennyi életem van. Úgy kell gondolkoznom, mintha minden egyes engem ért találat erőteljesen sodorna végem felé, ugyanakkor még mindig nem kaphat el a hév. Vissza kell fognom a gyors befejezésre késztető érzést. Olyan könnyű lenne. Figyelmen kívül hagyni mindent, hogy aztán kardommal lesújtva elvegyem tőle a győzelemhez szükséges életerőt. Itt nincs fedezék, nem tud komolyabban védekezni, csak a menekülés marad neki a maga lassú módján, vagy az ehhez hasonló trükközések, melyeknek sokkal nagyobb hasznát veheti a futásnál.
Újra felkelek és megindulok felé, ezúttal ismételten sétálva, jókora léptekkel, miközben hol jobbra, hol balra mozdulok, váltakozó lépésszámban, hogy még csak véletlen se legyen benne rendszeresség. Hol kettőt megyek jobbra, hol hármat, az is lehet, hogy csak egyet, vagy egyszerre négyet is, váltva az ugyanilyen véletlenszerű balra lépésekkel, egyre növelve közben sebességemet, megint próbálva közelébe férkőzni, ezúttal azonban dereka magasságában csapnék le, arra az esetre, ha megint gurulással próbálkozna. Még egy lépést rá is lépek a hátrálás lehetőségét figyelembe véve, ha pedig az mégsem következne be, úgy testem a magam előtt tartott pajzsnak simul, szorosan behajlított karomnak hála, mit így eszemben sincs kinyújtani előre.

Ismételten hátrálni kezd, próbálva felvenni sebességemet, mi bár közel sem az, amire képes vagyok, még így is nagyobb az övénél. Ezzel küszöbölöm ki a jobbra-balra mozgás által okozott idővesztést, így viszont csak apránként közeledek hozzá. Ügyesen próbálja kifigyelni, hogy mikor merre megyek, miközben próbál előttem járni egy lépéssel és oda lőni, ahová vélhetően érkezni fogok. Fárad, látni rajta. El is felejtettem, milyen az, amikor sokkal hamarabb fárad az ember annál, mint szeretne. Sokkal hamarabb ellenfelénél. Nem sokat párbajozom játékosokkal. Mondhatni ez még az egy kezemen meg tudom számolni kategóriába esik, az alkalmak számát illetően. Úgy vagyok vele, hogy az energiámat más felé is fordíthatnám, bár beismerem, ez által elmulasztottam olyan leckéket, amik segítségemre lehetnének. Néhány vessző kívül esik mozgásteremből, egy azonban célba talál. Már nincs időm megállni, lendületem miatt pedig csúszik annyit lábam, hogy bokámat eltalálja támadása.
- Talán néha nem ártana lassítanom - jegyzem meg magamnak, ezt követően pedig megállok, remélve, hogy Taka is így tesz.
Pajzsom leeresztem és a földre teszem, miközben leülök mellé, kényelembe helyezve magam. Ez által maradék fenyegetésem is elveszik, amit eddig érezhetett.
- Pihenjünk néhány percet! - szólítom fel.
A valóságban erre nem lenne lehetőség, ez azonban gyakorlás. Egy kis pihenő nem árthat, ha megadatott rá a pillanat, most pedig megadatott. Én magam döntöttem úgy, hogy beiktatok néhány percnyi pihenőt, remélve, hogy Taka pihen egy keveset, aminek hála pedig bírni fogja még egy darabig. Ha ellenkezne, könnyedén az orra alá dörgölöm, hogy ha megkapta a lehetőséget, használja ki. Na meg azt is, hogy a jelenlegi állapotában, a képességem következő aktiválásával vélhetően vége lenne az egésznek, amire így is lesz esély, amennyiben jókor, jó helyen kezdem el használni, nem kell tovább növelni ennek valószínűségét.

//Hp: 70, Páncél: 0, Képesség: lehűlés 5.kör//

Látszott rajta, hogy kimerült, azt azonban nem hittem volna, hogy ennyire. Nekem ugyan nincs ellenemre, de feltűnik, hogy a megszokottnál jóval csendesebb. Köszönetét hallva rá emelem pillantásom. Hogy pontosan mit akar megköszönni, azon most nem gondolkodom. Sok minden lehet, vagy talán nem is olyan sok, lévén gőzöm sincs, hogy mikért szokott köszöneteket dobálni.
- Szívesen - felelem egyszerűen.
Hátsó karjaimon támaszkodom meg, majd visszafordulok magam elé, hogy a továbbiakban a környezetünket szemléljem. Még mindig szokatlanul csendes. Egy darabig várok, majd mikor úgy vélem, ideje lenne befejezni a pihenőt, feltápászkodom a földről. A fekvőhöz battyogok, akkor veszem észre, hogy alszik.
- Nem mondod komolyan - motyogom magam elé.
Ez számomra felfoghatatlan. Hogy képes valaki elaludni egy küzdelem közepén? Még akkor is, ha nem is nagyon nevezhető annak. Mellé lépve azon gondolkodom, hogy felkeltsem-e. Valószínűleg kimerültebb, mint hittem, vagy sokkal jobb alvó, mint én. Vélhetően ezek közül mindkettő igaz, itt viszont akkor sem maradhat. A küzdelemnek így nincs értelme. Akár támadhatnék is, azt sem venné észre, hiába villanna fel a győzelmemet híresztelő felirat. Nem, azt nem tehetem meg. Nem lenne tisztességes. Ugyanakkor ezzel megtanulhatná azt is, hogy nem kellene csak úgy elaludnia. Meg azt is, hogy nem mindenki játszik szabályok szerint, hogy vannak, akik áthágják azokat, ígérjenek korábban bármit. Nem, ezt sem teszem meg. Helyette megrázom kicsit fejemet, majd lemondóan feladom a küzdelmet, aminek eredményjelzője nemigen tükrözi most a valóságot. Akárhogy is, lehet, hogy tényleg ő nyert. Ügyes volt ma, bizonyára sokat tanult, vagy ha nem, az innentől kezdve az ő baja.
Leülök mellé és úgy gondolkozom tovább a semmin. Egy-két órácskát hagyhatom pihenni, addig pedig majd én figyelek, nehogy ránk rontson valami. A környezet lassan változik. Az ég színesbe csap át, engem pedig furcsa nosztalgikus érzés tölt el. Kedves emlékek áradnak elmémbe, felidézve az egykor otthon történt eseményeket. Akkor is alkonyodott már. A bátyám aznap ért haza, miután elengedték néhány napra. Nehéz volt elhinnem, hogy szinte azonnal gépre szállt, hogy Japánba jöjjön, csak azért, hogy megnézhesse, hogy vagyok. Végül azonban erősködött, hogy nem emiatt tette, hanem azért, hogy játszhassak neki zongorán. Én pedig játszottam. Órákon át, miközben feküdt nem túl messze a kanapén. Még azután is, hogy elaludt. Nem tudom, mikor kezdtem el dúdolni, de nem is érdekel. Amint észreveszem, azonnal elhallgatok, nem engedve tovább az emlékeknek.
- Taka, ébredj! Hamarosan besötétedik - rázogatom meg őt egy kicsit, addig szólítgatva őt, amíg fel nem ébred.

Elég nehezen ébred, én azonban kitartóan keltegetem, nem hagyva neki nyugtot akkor sem, mikor a másik oldalára fordul. Azt már nem. Nem fogok itt még órákig ücsörögni, csak hogy vigyázzam az álmát, mert ő gondtalan szunyókál a védettséget nem jelentő területek egyikén. Szerencsére magához is tér, vagy legalábbis kinyílnak azok a csipások, mikkel már láthatja a színeket magára öltő eget.
- Nincs - felelem szinte azonnal kérdésére.
Semmi töltelék, csak a tiszta igazság. Igaz, számára ez most felérhet egy reggellel, hiszen most ébredt. Számomra azonban lassan este van és szívesebben lennék valahol máshol, ahol mondjuk én is képes lennék pihenni egy keveset. Vagy valami mást csinálni. Elgondolkodni a következő küldetésemen, gyakorolni még egy keveset, meg hasonlók.
- Nem - felelem ismételten tömören.
Ennél több kell ahhoz, hogy megharagudjak valakire. Furcsálltam, meglepett és még sorolhatnék jó néhány dolgot, amit akkor éreztem, mikor megláttam, miként szunyókál. Igen, talán akkor ingerült is voltam kicsit, mérges, az azonban inkább annak szólt, hogy irigykedtem. Mindig irigyeltem azokat, akik ilyen gondtalanok. Bennem is lehetnek ilyen érzések, én is lehetek mérges, meg hasonlók, még ha sokszor el is fojtom ezeket, igyekezve a lehető legtöbb esetben higgadtan és nyugodtan viselkedni.
- Ideje mennem - jegyzem meg, miközben feltápászkodok.
Reflexszerűen söprök végig magamon, mintha piszkot próbálnék lesöpörni magamról. Felszerelésem elteszem, helyette pedig a hazatérőt veszem elő, hogy elteleportálhassak, mivel úgy gyorsabb. Nincs kedvem a városig elsétálni.
- Neked is menned kellene - teszem hozzá, szabad kezemmel az ég felé mutatva, jelezve, hogy nem kellene este itt kint lennie - Viszlát, Taka!
Nem várok sokat ezek után. Alig néhány másodpercet, majd már ott sem vagyok. Akár el is kísérhettem volna egy városig, de jobbnak éreztem így. Ha esze van, egyébként is kristállyal megy valahova, mintsem kimerülten koslasson. Amennyiben szüksége lenne rám, csak üzenetet kell írnia és talán megjelenek, amennyiben kellő okot szolgáltat hozzá.