Mézeskalács házikó

Egészen kellemes napnak indult a mai, nem túl korai, mégis időben megtörténő ébredésemmel, majd az ezt követő kis vadászattal, mi jobbára csak abból állt, hogy a védetten kívüli területeken bóklásztam, nem túl távol a várostól. Nem volt kedvem messzire menni, miként most küldetésezni sem, holott minden bizonnyal találtam volna egyet-kettőt, amit el lehetne vállalni. Igazság szerint, nemrég jöttem vissza egyről, így jobbnak láttam lazítani egy keveset. Néhány hetente egyszer belefér. Már a városban jártam, mikor szakadni kezdett az eső, most pedig nincs jobb dolgom, minthogy olyan helyet keressek, hol lehetőleg lesz időm megszárítkozni kicsit. Sietős léptekkel járom végig egyik utcát a másik után, mire utamba akad az ideálisnak tűnő cukrászda. Gondolkodás nélkül belépek, odabent azonban megtorpanok a temérdek ember láttán. Számíthattam volna rá, elvégre odakint irdatlanul szakad, mégis, valahogy reméltem, hogy kevesebben lesznek. Vagy legalább egy üres asztalt. A társaságot most már biztosan nem úszom meg, hacsak nem óhajtok tovább ázni az esőben, másik helyet kutatva. Egyelőre nem óhajtok ilyesfajta merényletet elkövetni saját magam ellen. Tudomásom szerint itt nem betegedhetünk le, ám azt sem mondanám, hogy kellemes odakint. Az esőt többnyire csak nézni szeretem.
Az egyik sarkot választom, mit sem törődve azzal, hány ember tekintete téved rám, miközben odáig elmegyek. Az asztal mellett megállva igyekszem barátságosan festeni, magamra öltve lágyabb mosolyaim egyikét, miközben az előttem ülőre nézek.
- Elnézést! Megengeded, hogy ide üljek? - mutatok a vele szemben lévő, még üres székre.
Mivel nem ismerek itt senkit, nincs kihez csapódnom. Ez persze javarészt az én hibám, ugyebár. Mindezek mellett, ha megengedi, úgy kényelmesen elhelyezkedem. Csupán egy kávét kérek magamnak, semmi többet, majd míg arra várok, egyszerűen igyekszem az ablak felé figyelve nézni az azon túl lehulló esőcseppeket.

Megkönnyebbülten hallom, hogy leülhetek és nem kell másik szék után kutatnom, ami most nem is lenne túl egyszerű feladat. Talán könnyebb lenne levadászni egy mobot, mint egy üres helyet találni. Kissé szokatlan számomra, hogy egy kalácsházban töltsem el az időmet, ennek ellenére egészen kellemes hely. Legalább itt meleg van és szárazság, a külvilággal ellentétben. Még mindig kitartok a kávé mellett. Akkor vagyok csak hajlandó változtatni ezen, ha nem tudnak adni, bár biztos vagyok benne, hogy megoldják. Nem vagyok én angol, hogy délutáni teázgatásra szánjak időt, minden nap, pontban ugyanakkor.
Bámészkodásom meg sem szakítanám, ha a velem szemben ülő nem szólalna meg. Kékségeim rá vezetve nézek végig rajta, míg meg nem állapodok szemein, rövid memorizálásom után. Ajkaimon az előbbihez hasonló mosoly jelenik meg. Karjaim helyzetén igazítok egy keveset, abbahagyva az asztalon való könyöklést, na meg állam támasztását, mi valójában egész kényelmes testtartás, főleg a kávémra való várakozás közben.
- Köszönöm, de jó így! - szögezem le, tartva magam az udvariasabb formulákhoz - Ha pedig az imént tudtál tegezni, maradhatnál annál is. Aligha lehetek sokkal idősebb nálad - teszem hozzá.
Lehet, hogy észre sem vette, nekem azonban feltűnt. Már csak azért is, mert amióta itt vagyok, még nem láttam olyat, aki nekiállt volna magázni a másikat, hacsak nem volt egészen nyilvánvaló a korkülönbség. Vagy tényleg ennyire öregnek nézek ki? Tény, hogy ázsiai vonásokból hiányos ábrázatom idősebbnek festhet a valósnál, ez azonban az európai népekkel egészen másként van. Mi nem nézünk ki harminc évesen is húsznak, tisztelet a kivételnek. Vagy mégsem, elvégre ki tudja, hogy ki mivel éri el azt az állapotot? Én nem. Hamarosan megérkezik a kávém. Nem tudom, honnan hozták, de sokáig tartott, bár nem annyira, hogy türelmem vége felé közelítsek miatta. Lassan kortyolok bele bögrémbe, hiszen egy csészényivel aligha érném be. A meleg folyadék egészen megmelenget. Érzem, ahogy lassan végigjárja testem, s már csak az ebben a világban nem létező bizsergés hiányzik, mit nagyon is el tudok képzelni. A kávét bámulva merengek el kissé. Egyik vizes tincsem fülem mögé tűröm, felszabadítva arcom azon felét, hogy ne nyomjam bőrömbe hajamat, miközben újra megtámasztom fejem az asztalon könyökölve.

//Yue//

Nem állt szándékomban kínos helyzetbe hozni a lányt. Ki hitte volna, hogy ennyitől elpirul és magyarázkodásba kezd? Én nem, ezen azonban már képtelenség változtatni. Elnéző mosollyal hallgatom végig, tekintetemben némi együttérzéssel. Felderengenek az emlékek. A valóságban szerzettek, arról az időszakról, mikor elvittek Japánba. Kellemetlen volt, akárhányszor találkoztam valakivel. Az a sok magázás, meg hasonlók. A tiszteletnyilvánítások azok felé, akik irányába szemernyi tiszteletet sem tanúsít az ember, pusztán azért, mert idősebb és így kell lennie. Ostobaság!
- Semmi gond! Köszönöm, hogy figyelsz erre - mondom, s valahogy nem is esik nehezemre kimondani a szavakat.
Ennyit tesz jó néhány évnyi asszimilációs törekvés, na meg egyébként sem vagyok egy agresszív jellem, aki ilyesmin felháborodna. Csupán megjegyeztem, ennyi az egész. A továbbiakban inkább a kávémmal foglalkozom, mintsem asztaltársaságommal. Hallom a betévedő csörtetését. Érzékelem útvonalának irányát, így számítok érkezésére. Ujjaim még mindig bögrémet fogják közre, támaszkodó kezem azonban idővel eldől az asztallapra simulva, ahogy közeledik a hallomásból beszámíthatatlannak tűnő idegen, magára hagyva államat, kényszerítve nyakamat fejem tartására. Hátam valamennyire kiegyenesedik. Valahol már zavart is állandó görbülete, mi magabiztos tartássá alakul, valahányszor lábaimra pattanok. Olykor ültemben is meglátszik ezen vonásom, de többnyire... teszek ellene, hogy ne így legyen.
A léptek lassulnak, én pedig várom az elkövetkezendő pillanatokat, bármily formában is mutatkozzanak meg. A végén még kiderül, hogy ismerem, bár azt azért kétlem. Ha tehetem, inkább egyedül megyek még küldetésekre is. Meglepetésként ér társaságom felszökkenése. Enyhén nagyobbra nyílt szemekkel nézek a lányra, valamint egyúttal az elkapott ismeretlenre is. A részeggel nem törődök sokat. Sokkal jobban leköti figyelmem az, amit észreveszek és az, amit hallok. Pillantásom megrezzen a vörös indikátort látva. Az imént még zöld volt. Tisztán emlékszem rá, hogy az volt, miként a lány is másként viselkedett. Ennek sok oka lehet. Nem szerette volna, hogy ismét megzavarják, utálja a részegeket, vagy azt hitte, védelemre szorulok, amit megláthatott volna, mennyire nem így van, amennyiben vár még egy keveset. Én csak arra vártam, hogy tegyen valamit a fickó. Úgy tűnik, neki már a szándék elegendőnek bizonyult a cselekvéshez. Az egész jelenet hamar és egészen halkan lezárul. Én továbbra is ideiglenes partneremet figyelem, ki mond valamit, ami számomra nem túl érthető, főleg az utolsó szó. Akár egy varázsszó, ami tudni jól, hogy ebben a világban nem létezik, mégis, ennek hatására egyik pillanatról a másikra változik minden. Az indikátor ismét zöld, a lány viselkedése pedig újra... Normális? Fogalmam sincs, melyik fele a normális.
- Köszönöm a közbeavatkozást! - mondom, megpróbálva türtőztetni magam, nem hozzátéve, hogy valójában felesleges volt.
Újra ellenőrzöm az indikátorát, na meg a szeméből sütő érzelmeket. Ezt követően visszafordulok a bögrémben gőzölgő feketeség felé, miközben gondolkodóra fogom. Sok minden lehetett ez az előbbi. Képzelődtem, képesség, rendszerhiba, akármi.
- Minden rendben? Az imént kicsit más voltál. Mintha átváltoztál volna egy vörös indikátoros terminátorrá - elmélkedem hangosan, hátha így megtudhatom ennek okát.
Legegyszerűbben így lehetne körülírni az egészet. Szóhasználatom ellenére most nem mosolyodom el, közel sem. Továbbra is rendelésem nézem elkomolyodva, mégis nyugodtan. Nem minden nap találkozik ilyesmivel az ember, az tény. Vörös indikátoros terminátorokat azonban gyerekkorom óta ismerek. Többek közt a nagyapámat is, így meg sem lepődöm azon, hogy léteznek ilyen kirohanások. Vannak ilyenek, de még hányan... Ahogy mondani szokás, "Alamuszi nyuszi nagyot ugrik". Csak az nem mindegy, hogy mi miatt.

//Yue//

Akármennyire is felesleges volt, azért igenis tett valamit. Úgy tűnik, az, aki most velem társalog, közel sincs olyan bátor, mint a korábban megmutatkozó énje. Még mindig azon gondolkodom, hogy mi váltotta ki azt, vagy hogy egyáltalán volt-e változás, vagy csak én képzeltem. Választ azonban egészen hamar kapok, még ha kicsit ködöset is. Nem értem, hogy lehetett más az, aki az imént elkergette az idegent. Jó, ötleteim vannak ugyan, mégis, az azonnal egy betegségre utalna, ez pedig nem lehet az. Az nem magyarázná az indikátor színének változását. Vagy csak azt a részét képeztem? Az értelmetlen hadoválás tovább folytatódik. Enyhén feltolódik egyik szemöldököm, kíváncsian várva, hogy mi sül ki ebből, főleg, mikor újra meghallom az imént elhangzó varázsszót. "Csere". Egészen eddig nem értettem, hogy mire fel ez az egész, most már azonban ideje megvilágosodnom, ami meg is történik, amint előtérbe kerül az új személyiség, vagyis Yua. Ahogy hallgatom mondandóját, úgy váltanak vissza vonásaim nyugodt ábrázattá, engedve visszaereszkedni szemöldököm szokásos ívére. Tehát képesség. Egy olyan képesség, ami nyilvánvalóan egész hasznos.
- Igazad van, meg tudom védeni magam - jelentem ki, megerősítve állítását.
Erre nyilvánvalóan semmi szükség, mégis kikívánkozott, már csak azért is, hogy igazat adhassak. Arról nem is beszélve, hogy felesleges tovább titkolni a nyilvánvalót.
- Ennek ellenére, köszönöm, még ha nem is miattam tetted! Én alighanem kivártam volna a legutolsó pillanatot. Megvártam volna, míg hozzám ér, megadva neki mindaddig a lehetőséget, hogy visszavonuljon, bár tény, ami tény, nem láttam, mennyire tűnt elszántnak. Nektek hála hozzám sem ért - folytatom, teljes nyugalommal.
Kortyolok egyet kávémból. Lassan felénél járok a fekete folyadéknak, mi még mindig kellemesen langyos számomra. Pillantásom a velem ülőre siklik. A változásokat keresem, bármit, ami még hozzáadódhat a szokatlan páros megkülönböztetéséhez.
- Valóban nem ijednék meg, ha az életemre törnél, ugyanakkor ezek szerint nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem is fogsz. Indikátor zöld, vagy vörös, mit sem számít, amíg elfogadható az ok. Nektek pedig elfogadható az okotok. Vagyis neked, Yua, hiszen ahogy észrevettem, Yue indikátora még mindig zöld. Ezek szerint ő még nem ölt, már ha jól sejtem - fordulok vissza egyre fogyó kotyvalékom felé - Köszönöm szépen, hogy megmagyaráztátok ezt a számomra szokatlan jelenséget! Egyébként... Most, hogy tudom a neveteket, illendő lenne bemutatkoznom. A nevem Blue-Eyes.

//Yue//

Bevallom, mikor ma elindultam otthonról, nem hittem volna, hogy bármi érdekesbe botlom a nap folyamán. Bolyongtam, elkezdett szakadni az eső, besiettem egy mézeskalácsházba és lám, most itt ülök, egy asztalnál egy igencsak érdekes képességgel megáldott lánnyal. Vagyis kettővel, ha úgy vesszük. Yua álláspontjával nem tudok teljesen azonosulni. Szerintem éppen elég volt ennyi annak az ittas alaknak, nem volt szükség többre, még akkor sem, ha valószínűleg én másként rendeztem volna az ügyet.
- Az is lehet, hogy józanul egész normális. Vagy olyan, aki küzd is a kijutásért. Akkor is eltüntetnéd? - kérdem, csak a bizonyosság kedvéért, elvégre szerintem minden egyes harcképes, vagy sokkal inkább harcolni vágyó egyént meg kellene becsülni, legyen az akármilyen.
Ha zaklatnak is másokat, akkor sem kell azonnal eltüntetni őket. Lehetnek más megoldások is. Ez persze az én véleményem. A kettő közti különbség nagyon is érdekel, külsőben azonban nem látni nagyobb elváltozást. Úgy vélem, akár még Yue is lehet hasonlóan határozott, amennyiben az élet ilyen irányba formálja. Remélhetőleg nem esik majd át a ló túlsó oldalára, túlreagálva minden apróságot. A fel nem tett kérdésre bögrémre nézek. Ajkaim apró mosolyt formálnak, miközben a gőzölgő löttyöt a másik elé tolom, hogy mélyebbet is szippanthasson annak illatából.
- Ha gondolod, megkóstolhatod - biztatom, eleresztve a kerámiát, szabaddá téve azt társaságom számára, amennyiben igényli.
Ha nem, akkor sem erősködöm, viszont ha mégis, úgy a fekete folyadék nevének megismertetésével várok a kóstoló végéig. Minden bizonnyal kesernyés ízt fog érezni, már csak azért is, mert feketén iszom. Se cukor, se tej, csak egy bögrényi tiszta sötétség. Véleményem szerint, úgy a legjobb. Főleg, ha meleg, vagy inkább forró. Ez ugyan megsütni már nem fogja, hiszen jó ideje előttem van, de azért még így sem lesz túl hideg.
- Kávénak hívják. Kérheted tejjel és cukorral is. Úgy valamivel édesebb lesz és nem lesz ilyen erős. Meg akkor már ennyire fekete sem - magyarázom - Persze létezik sok más fajtája is, akárcsak a teának, bár azt nem tudom, hogy ebben a világban mégis mennyi az a sok más - teszem még hozzá, hiszen a kávék tárháza rendkívül széleskörű.
Jómagam szívesen kipróbálom a különlegességeket, ám valahogy mindig visszatérek a szokásoshoz. Amennyiben a kis tájékoztatóm után elárulja azt, amit megígért, úgy a későbbiekben tovább hallgatom őt, olykor bólintva egyet, jelezve, hogy felfogtam. Azt azért jó tudni, hogy nem hagyja, hogy másik fele gyilkoljon, mégis...
- Ki hitte volna, hogy létezik olyan képesség, ami ennyire ki bírja játszani a rendszert? - elmélkedem, megosztva gondolataimat a párossal is.
Persze, tudom, pont én beszélek, a saját képességemmel, mégis, ez azért más. Ha belegondolunk, itt van előttünk a tökéletes bérgyilkos. Yue képében senki nem hinné el, hogy ölt valaha is, főleg, hogy az indikátora még mindig zöld. Yua viszont mindeközben szabadon ölhet, amikor csak úgy látja szükségét, mindezt tökéletes álcába bújtatva mindaddig, amíg meg nem látják ölés közben. Az üdvözlésre csak biccentek. Amennyiben Yua nem igényli már a kávémat, újra magamhoz veszem, hogy megigyam maradékát, még mielőtt menthetetlenül élvezhetetlenre hűl.

Van abban valami, amit mond. Mindenkinek viselnie kell a következményeket, legalábbis így lenne rendjén, ha már képes ökörségeket csinálni. Az iménti fickó pedig határozottan képes, legalábbis ittasan mindenképp. Az pedig már elég arra, hogy baja essen, ha felelőtlenül cselekszik. Azt sem mondhatom, hogy az ilyenekkel szemben nem kell megvédenie magát az embernek, mert meg kell. Akár részeg, akár józan a támadó, vagy valamiféleképp ellene cselekvő, meg kell magát védenie. Kivéve ha olyasféle szócsatákba kellene belegabalyodnia, aminek vélhetően sosem lesz egyértelmű vége. Én  pedig mennyi ilyenben kikötöttem már... Gondolatban megrázom fejem, majd felajánlom a kávé megkóstolásának lehetőségét. Mondhattam volna azt is, hogy rendeljen egyet magának, de ha már itt van ez, jobb, ha előtte megkóstolja, nekem pedig nincs ellenemre az, ha az enyémet kortyolgatja. Ha kell, úgy kérek még másikat, ennyi az egész. Az enyhe zavar azonban sokkal emberibbé varázsolja Yua arcát. Most tisztázódik csak bennem, hogy akármennyire bátor és elszánt, mégiscsak egy gyerek, ha úgy vesszük.
- Örülök, hogy ízlik! - mosolygok tovább, a későbbiekben azonban abbahagyom, amint belekezdek a kávé ismertetésébe.
Figyelem, miként rendel magának is egyet, úgy, ahogyan én is iszom. Eközben sajátom visszahúzom magam elé, hiszen már nincs rá szüksége, így itt is az ideje, hogy elfogyasszam maradékát. Közben most én vagyok az, aki figyelmesen hallgat.
- Ez megmagyarázza a dolgokat - jegyzem meg.
Ha valóban rendszerhiba történt, akkor esetleg születhetett is efféle képesség. Az én esetemben vélhetően más volt a helyzet. Annyi volt az egész, hogy amíg nem tettem szert egy íjra, addig nem tudtam használni a képességemet, aminek mint tudjuk, siralmas megjelenése lett. Miria azóta is állandóan az eszembe jut. Elmerengve a vele töltött időkön merülök el ismét a csendben, immáron csak az üres bögrét nézegetve, két kezem közé fogva, ide-oda fordítgatva ujjaimmal.
- Már akkor is vörös volt az indikátorod, vagy akkor vált vörössé, amikor találkoztatok? - kérdem inkább, elterelve saját gondolataimat.
Ez a kérdés pont találó. Meg is magyarázná a hirtelen rám törő csendet, mi bár rövid volt, mégis odaékelődött az addig folytonosabbnak mondható beszélgetésbe. Valahol kíváncsi is vagyok a válaszra. Tényleg érdekel a páros története, bár tudom, hogy túlzottan nem merülhetek el benne. A végén még túlságosan megismerném őket, ami nem lenne szerencsés, amikor szembe találom magam a szilánkjaikkal. Remélem nem így lesz, de ebben a világban sosem tudni, éppen ezért jobb nem túlzottan belebonyolódni az emberi kapcsolatokba.

Kissé szokatlan, hogy ilyen nyíltan felel a kérdéseimre, holott vörös indikátoros. Jó, nem sűrűn beszélgetek hozzá hasonlókkal, az tény, arról nem is beszélve, hogy a vörösök is emberek, vagy ez esetben valami mások, talán. Talán nem. Nem is tudom pontosan, hogy mi. Ezt majd még meg kell kérdeznem, azt hiszem. Akárhogy is, jót cselekedett azzal, hogy közbeavatkozott annak idején, már ha igaz, amit állítanak, márpedig miért ne hihetnék nekik? Semmi okuk nem lenne hazudni, főleg azok után, hogy nyíltan kijelentettem, nem érdekel az indikátor színe, amíg jó oka van a vörösnek, vagy akár a sárgának is. Az utóbbi akár egy véletlen folyamán is sikerülhet, ugyebár.
- Azt hiszem, összességében te egy kedves ember vagy, Yua - állapítom meg.
Először nem annak tűnt, vagyis nem voltam benne annyira biztos, idő közben azonban azzá váltam. Az, ahogyan a kávéhoz viszonyult, még aranyos is volt. Arról nem is beszélve, hogy látszik, határozottan védeni akarja másik személyét, tehát Yuet.
- Lényegében mi is vagy pontosan? Egy másik játékos? Elnézést, ha sokat kérdezek! Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz - teszem hozzá, elvégre nem akarok kellemetlenséget okozni, csupán nem bírtam magammal, figyelembe véve, milyen nyíltan felelt eddig is a kérdéseimre.
Jobban belegondolva, még semmi nem volt ebben a világban, ami ennyire érdekelt volna. Igaz, Miria is  sokat elmondott magáról, őt azonban nem kellett kérdezni. Csak úgy öntötte magából a szavakat, elvárva, hogy meg is jegyezzek mindent, amit elmond magáról. Fárasztó volt. Aztán azonban jött a még fárasztóbb, az állandó faggatózás, míg meg nem tudta, amit akart. Rettentően akaratos volt. Néha hiányzik. Ennek ellenére, kezdek rájönni, mennyire fárasztó lehet ez a sok kérdés.
- Sajnálom, ez az egész lassan olyan lehet, mint egy kihallgatás! Nem lehet számotokra valami kellemes.

Bevallom, egy kicsit megijedek, mikor félrenyeli a kávét. Ennyire rosszat mondtam volna? Később ugyan kiderül, hogy nem, én pedig meg is nyugszom, amint beszélni hallom az imént kis híján megfulladót. Igazság szerint abban nem vagyok biztos, hogy ebben a világban meg lehet fulladni ilyesmi miatt, kizárni azonban nem lehet. Végül még egyfajta magyarázatot is kapok a korábbi incidensre, ez által megtudva a fuldoklás okát. Nem is értem, miért nem mondták még neki korábban. Talán ő sem az a társaságimádó típus? Meglehet. Nem úgy vettem észre, hogy túl sűrűn előjönne, hacsak nem azért, hogy olyan szépen bemutatkozzon, mint ahogyan velem kezdte. Most elhanyagolom az érdeklődést hogyléte felől, hiszen látom, hogy nincs semmi gond. Helyette elmerülök a lassan elém tárt válaszba, Yua kilétét illetően. Olykor bólintok, jelezve, felfogom, amit mond. Néha nekem sem ártana egy efféle őrzővédő képesség. Egyik tájékoztató jön a másik után. Figyelmesen elolvasom a képesség leírását is, ha már veszik a fáradtságot és megmutatják nekem. Szinte már hihetetlen számomra, mennyire közlékenyek. Én képtelen lennék ennyi mindent egy idegennel megosztani.
A jellembeli eltéréseket magam is tapasztaltam, legalábbis nagyját. Azt azért nem tudnám megmondani, hogy Yua csupán bátor-e, vagy egyaránt a vakmerőséget is magának tudhatja, de ha tippelnem kellene, mellé sorolnám azt a tulajdonságot is. Vele ellentétben Yue minden bizonnyal vagy elszelelne, vagy moccanni sem tudna a sokktól, melyek közül egyik sem túl jó opció. Még szerencse, hogy csatában nagy valószínűséggel a harciasabb fél jelenne meg, ezzel hozzásegítve esetleges csapatát a győzelemhez, legalább addig, míg saját magát biztonságban nem tudja. Akárhogy is, nem lehet egyszerű velük párosba, vagy inkább hármasba vergődni, akármit is vállaljon így az ember. Nem mintha ilyesmiben gondolkodnék. Az esetek többségében magam megyek, ahova megyek.
- Köszönöm! Azt hiszem, elég széleskörű magyarázatot kaptam - fejezem ki érte hálám.
Felajánlhatnám hogy kérdezzen ő is nyugodtan, vagy kérdezzenek, de nem élek ezzel a lehetőséggel. Ha kérdezni akarnak, véleményem szerint úgyis megteszik, ha más nem is, hát Yua, akinek még bátorsága is lenne hozzá. Egyéb esetben nem vágom magam alatt a fát azzal, hogy önmagam kínálom a lehetőséget, mellyel azok után biztosan élnének. Vagy nem. Annyira nem ismerem őket, hogy biztosat állíthassak. Több kérdést sem teszek fel, elvégre így is kérdeztem eleget. Szívesebben hallgatom ugyan az ő hangjukat, mint a sajátomat, és az idő is minden bizonnyal gyorsabban telik így, mint csendben, nekem azonban a csenddel sincs bajom. Újra az ablak felé sandítok, hogy megnézzem, hogy áll odakint az idő. Az eső csendesedett ugyan, de még mindig nem állt el. Talán kellene még egy kávé, hátha mehetek, mire azzal végzek. Meg is rendelem magamnak még időben, remélve, hogy ezúttal hamarabb kihozzák, mint az előzőt.

- Nem hétköznapi? Ebben a világban mi számít nem hétköznapinak? - kérdezem, mert erre még nem találtam meg a választ.
Jó, most, hogy megismertem őket egy kicsit, arra már rájöttem, hogy ők nem tartoznak éppen a hétköznapi kategóriába. Ezen felül azonban teljesen normálisnak számít, hogy az embereknek vannak különleges képességeik, hogy az állatok beszélnek és hogy minden nap azzal telik, hogy tömegesen mészárolnak állatokat és egyéb szörnyeket, a játékosokról már nem is beszélve. Ezek mellett nem valószínű, hogy az én képességem bármiben is különbözne a többitől. Persze, szokatlan lehet másoknak, hogy egy lovag képes íjat használni, ezen felül azonban nem hiszem, hogy sokban eltérne a többitől.
- Nem szívesen használom a képességem és nem is beszélek róla éppen ezért - tájékoztatom végül.
Ebből rájöhet arra, hogy nem nevezném szokványosnak az adottságomat, ugyanakkor azzal is tisztában lehet, hogy nem fűznek hozzá túl kellemes emlékek. Néhányszor jól jött már, de mégis... Túl sok vele kapcsolatban a rossz emlék. Vagy jobban mondva az az egy, ami a megjelenésével járt. Úgy érzem, az én hibám volt. Azért, mert nem voltam tisztában a képesség feltételeivel, pedig ha lett volna nálam íj, a halott lány még mindig élhetne. Kávém megérkezik, én pedig máris kortyolgatni kezdem. Ha úgy látom, hogy még ennek ellenére is szeretné tudni a képesség mibenlétét, úgy átküldöm neki a leírás egy aprócska részét.

képesség leírás írta:
Hidden Arrow
A karakter képes íjat használni...

Ennyi bőven elég lesz belőle, hogy megérthessék, miről van szó. Már csak azt remélem, hogy nem fognak felkiáltani emiatt, vagy valami hasonló, az esetleges meglepettségnek hála. Volt már rá példa és nem volt egyszerű kimagyarázni.

Shota leverte a havat a csizmájáról, miután belépett a házba és határozott, ruganyos léptekkel sietett a pulthoz, vagyis inkább az amögött álló pultos NPC-hez: mióta - az őrá jellemző hihetetlen zsenialitással - kitalálta, hogy a téli szezon hideg időjárására való tekintettel hogyan keressen viszonylag kis idő alatt viszonylag sok aranyat, a napi rutinjához tartozott, hogy a kevéssé látogatott, a Kezdetek Városától távolabb eső helyekre látogasson és üzleti ajánlatot tegyen az ottani fogadók, cukrászdák és egyéb vendéglátóipari egységek tulajdonosainak.
Legnagyobb pechjére azonban a Mézeskalács Házikó tulajdonosa éppen házon kívül volt.
- Egy kis időt várnia kell, Uram - kért elnézést a pincérlány, Shota pedig kelletlenül, beletörődőn megvonta a vállát és ha már itt volt és épp nem volt mivel elütnie az időt, hát körülnézett a helyiségben, szemrevaló teremtések után kutatva. Így akadt meg a szeme a tőle nem is olyan távol ülő, feketehajú szépségen, aki látszólag örömét lelte a menü nézegetésében és a forrócsoki kortyolgatásában, ám az ifjú harcművész remélte, hogy ezeken kívül másfajta kalandokra is kapható.
- Szabad ez a hely, hölgyem? - villantotta rá a másikra a legmegnyerőbb mosolyát és meg sem várva a választ ült is le, miközben közelebbről is megnézte a csajt, annak lábszárától a feje búbjáig, a kelleténél egy kicsit többet időzve a melleken - Ha szabad kérdeznem, ugye nem vár senkire éppen? Az ilyen lovagokat felejtse el - legyintett - Akik megváratják a hölgyeket és elnézik, hogy azok egyedül fogyasszák el a fagylaltjukat... - szippantott bele a tányérról áradó, édes mogyoróillatba - ... nem érdemlik meg e szépséget - emelte pillantását a csaj zöld íriszeire és húzta mosolyra ajkait. Bár mostanában meglehetősen elégedett volt az élete alakulásával, egy kis kaland, egy kis változatosság azért nem ártott neki - és ki tudja, ha jól alakulnak a dolgok, lehet nem is kéne a tulajdonosnak annyira sietnie, mint amiben a fiú pár perccel ezelőtt reménykedett.

Aktív dixi: Shoowy