Mirika vs Stingray

Jó szokásomhoz híven, ma is az aréna tájékán ütöttem el az időmet. Eddig két gyengébb játékost sikerült legyőzni a nap folyamán, de az alacsony szintjük miatt, semmi kihívást nem jelentettek. Többet akartam. Legalább egy olyan ellenfelet mára, aki képes megizzasztani, így a legegyszerűbb módszernél maradva, a közeli játékosok felszereléseit vizslattam, és próbáltam besaccolni az erejüket. Sajnos még mindig azok vannak többségben, akik tízes szint alatt vergődnek, vagy kiképzővel érték csak el a húszas szintet, ami nekem szintén nem jelent túl nagy kihívást. Vagy fél órába telt mire megpillantottam egy sokak számára ismerős arcot. Mirikát sem látni errefelé túl gyakran, és úgy tűnik épp párbajra keres ellenfelet, ráadásul elég sajátos módszerrel. Elmosolyodtam, ahogy láttam, hogy többen is odasereglenek köré, a merész kijelentés után. Persze tudtam, hogy semmi esélyük ellene, ahogy valószínűleg nekem se, és ahogy körbenéztem ezzel a gondolattal többen is egyetérthettek, mert minden merész bolondra jutott egy hozzám hasonló, aki tökéletesen tisztában volt az esélyeivel. Viszont ahogy körbenéztem, továbbra sem találtam olyan ellenfelet akivel kedvem lett volna megküzdeni, és ahogy tovább gondolkodtam, ismét Mirikára pillantottam. Ugyan mikor volt utoljára, hogy elutasítottam egy kihívást? Még ha nem is feltétlenül nekem szólt, attól még nem érezném jól magam. Arról nem is beszélve, hogy ő biztos jobban megdolgoztatna, mint azok, akik körülötte tömörülnek, mint egy éhes zombifalka az utolsó túlélő körül. Bekapcsoltam a lopakodásom és sunyin a háta mögé lopóztam, majd közel hajolva, halkan megjegyeztem.
– Merész kijelentés ez még, ha csak egy csapat gyenge zombiról is van szó. Vagy tán azt szeretnéd, hogy valami érdemtelen alak szerencséjén múljon a ruhadarab sorsa?

Tehát magasabb a lopakodásom, mint az esetleges észlelése. Vontam le az első következtetést, miután különösebb gond nélkül kerültem a háta mögé, és bár fel voltam készülve rá, hogy esetleg kicsit hevesebben reagál, de az a pofon akkor is erős volt. Kis híján le is ültem tőle, ami azért elég ciki lett volna. Annyi biztos, hogy a valóságban ennek komoly nyoma maradna. Esetleg egy állkapocstörés. Pislogtam kettőt, aztán elvigyorodtam a szerencsére még ép arcommal.
– Egy ilyen pofon után lehet át kéne gondolnom még egyszer ezt a kihívást, de nem sok érdekes ellenfelet látok itt mostanában, akikkel még nem próbálkoztam meg. - aztán válaszoltam a kérdésre is. - Ó! Én egy szóval se mondtam, hogy nem egy hentaion nevelkedett perverz zombi vagyok, de velük ellentétben én tisztában vagyok az erőmmel, és mégis itt állok. A lopakodásért pedig bocsánatot kérek, de valahogy a közeledbe kellett jutnom, hogy kitűnjek a tömegből és elhalásszam a lehetőséget az orruk elől. - böktem bocsánatkérő mosollyal a tömeg felé. - Tudom, hogy nincs sok esélyem, de régóta szeretnék már megküzdeni a méltán híres Mirikával. Végső soron pedig mindketten megkapnánk az áhított párbajunkat, és velem még a ruhadarab sorsa sincs nagy veszélyben. Nyert ügy mindenkinek, nem igaz? Legfeljebb ők próbálnak majd szétszedni, de legalább lesz pár könnyű párbajom nekem is, ha végeztünk, és imádnám a dühös arcukat nézegetni. Ígérem a kedvedért nem fogom vissza magam. Mit szólsz? - adtam elő egy személyben a magabiztos bizonytalant, és bíztam benne, hogy elég lesz a párbajhoz. Időközben persze a tömeg sem akart szétoszlani, és már meg is indultak az első villongások egymás közt, és valaki visszaparancsolt volna a sor végére.

– Valószínűleg kitűzöm a falamra a többi trófeám közé, és ahányszor elmegyek mellette, mélyen beleszippantok a levegőbe, és felidézem majd az együtt töltött pillanatokat. - festettem le egy igencsak komolytalan képet. Hogy őszinte legyek ebben a párbajban pont a ruhadarab érdekelt a legkevésbé, de ezt talán a válaszomból is kitalálhatta, vagy egyszerűen csak egy perverznek néz. Amíg a párbajt megkapom, nem izgat túlzottan, hogy melyik következtetésre jut.
– Á, már vártam ezt a kérdést! - kezdtem perverz mosollyal, de hamar visszafogtam. - Nos, az eddigi tétet elnézve azt mondanám, hogy méltányos lenne, ha én is betenném a közösbe egy ruhadarabomat, de van egy olyan érzésem, hogy téged ez kevéssé hozna lázba. Az erőviszonyokat nézve pedig komolyan meg kell fontolni ezt a lehetőséget is. Hmm... - gondolkodtam el mélyen, de hamar hangosan is folytattam. - Pénzt és felszerelést nem tudok annyit ajánlani amiért érdemes lenne bepiszkítanod a kezeidet. Vacsorameghívásokkal is valószínűleg már a plafonig tele vagy, ráadásul nehéz megállapítani, hogy egy ilyen lehetőség kinek is lenne jutalom. Mégis mit ajánlhat egy magamfajta egyszerű szólós. Hmm-hmm. Tudom már! Khm. - köszörültem meg a torkom komoly képpel, majd a hátamat kihúzva, szememet becsukva, és kezemet a mellkasomra téve, mély hangon megszólaltam. - Amennyiben sikeresen legyőznél a harcban. Teljesítem két kívánságodat, se többet, se kevesebbet! Bármi is legyen az, és bármikor kérd is, minden tudásommal azon leszek, hogy a lehető leggyorsabban teljesítsem azt, dzsinn becsületszavamra! - hajoltam meg színpadiasan, majd egy ravasz mosollyal felegyenesedtem. - Így megfelel? - álltam meg válaszra várva. Időközben elkezdett csökkenni a körülöttünk lévő játékosok száma. Nyilván már kezdik belátni, hogy ma már valószínűleg nem lesz esélyük felhívni magukra a figyelmet.

Megadta a választ, és a ravasz mosoly még szélesebb lett az arcomon. Pont ahogy vártam. Az egyet sokan elfogadnák, a hármat még többen, de a szegény kettes túl messze van minden megszokott számtól. Túl kevés, hogy a mesékből ismert három legyen, és túl sok, hogy egy egyszerű unalmas egyes. Igazából még kicsit jobban is reagált, mint gondoltam. Közvetlen közelről néztem vele farkasszemet. Megvártam míg felugrik előttem az ablak, majd én is megszólaltam.
– Milyen kis telhetetlen. Egy apró ruhadarabot állítanál szembe három kívánsággal és a szívemmel? Már a kettővel is túllicitáltalak, de három már elég sok. Ha az egyikünk növeli a tétet, akkor úgy igazságos, hogy a másik is megtoldja kicsit az ajánlatát. Mit szólnál mondjuk ahhoz, - tettem az orra hegyére a mutatóujjam. - ha cserébe én is kapnék egy aprócska kívánságot, amennyiben mégis nyernék, és akkor én kapom meg a te szívedet? - kacsintottam pajkosan. - Persze tudom én, hogy erre vajmi kevés az esély, de tegyük fel, hogy talán valami véletlen folytán mégis szerencsém lesz. Akkor bizony sajnálnám, hogy csak egy kis ruhadarabot kapok, amit valószínűleg még hordani sem tudnék. - csóváltam a fejem rosszallóan. - Így is áll az alku? - kérdeztem finoman megpöckölve az orrát, és remélve, hogy az emelt tét nem fogja elriasztani, bár őszintén szólva kétlem. Ha csupán a szinteket vesszük alapul, akkor még mindig bőven több esélye van, de bízom benne, hogy menet közben némileg le tudom majd dolgozni az előnyét. Az például már szinte biztos, hogy a lopakodással nálam lesz az első lövés lehetősége, hacsak nem sikerül valamivel csúnyán meglepnie. Végső soron a front egyik vezetőjével készülök összecsapni, így bármi megtörténhet.

– Egy híres-neves frontharcossal talán nem vetekedhetek, de azért vagyok olyan nagyképű, hogy azt mondjam, két zokniddal is felérek szőröstül-bőröstül. - védtem meg magam nyelvöltögető stílusban. Ha ő így szeret játszani rajtam aztán ne múljon. A válasza pedig pont olyan volt, mint vártam.
– Helyes! - vigyorodtam el elégedetten, és rányomtam a párbaj elfogadására. Talán csak ekkor lepett meg először. Ahelyett, hogy felvett volna egy kis távolságot, ahogy azt ilyenkor szokás, egyszerűen belém kapaszkodott.
– Szóval szereted a piszkos módszereket. Már értem, miért te vagy az egyik legjobb frontharcos. - a ravasz mosoly azonban ott bujkált az arcomon, elvégre nem ilyen egyszerű túljárni az eszemen. - Viszont akkor ne csodálkozz, ha te is piszkos leszel. - ezzel a végszóval pedig kiválasztottam a küzdőterünket is, és a szabad kezemmel elkaptam a karját. A pálya pedig nem más lett, mint egy kisebb sivatag, egy-két méretesebb homokdűnével, és mi épp az egyiknek a tetejére kerültünk. A talaj szilárdságának, és lejtésének hirtelen megváltozása persze nem volt túl jó hatással az egyensúlyomra, és még ha Mirika akrobatikája elegendő is lenne, hogy időben alkalmazkodjon, egymásba kapaszkodva már sokkal nehezebb a dolga, így valószínűleg, ha egy kis rásegítéssel is, de hamarosan mindketten lefelé bucskázunk a dűne aljáig. Kis szerencsével, sikerülhet gurulás közben kiszabadulnom a kezei közül, és ha nem elég gyors, akkor miután leérkeztünk, rögtön felpattanok, és megpróbálok egy páncéltörő nyilat elereszteni felé. Talán nem a legkiforrottabb terv, azt el kell ismernem, főleg hogy még gyorsabb is nálam, de a meglepetés erejével még akár sikerrel is járhatok, és jelenleg csak ez számít.

//Ha sikerül Sting terve, akkor Miri 36 életet és 36 páncélt veszít.//

– Papucs? - vontam fel a szemöldököm. - Nem épp az én stílusom. - csóváltam fejem. - Ha valóban egy papucsot szeretnél, akkor velük lehet jobban járnál. - böktem a lelátó felé. A szabadulási tervem ezek után tökéletesen sikerült. Gurulás közben, félúton sikerült elszakadnom tőle, és talpra ugorva rögtön el is lőttem felé egy páncéltörőt, és figyeltem, hogy mennyit csökken az élete. A harminchatos sebzés körülbelül a negyedét szedhette le a csíknak, szóval biztos kétszáz alatt van. A páncélját is csak tippelni tudom, de a sajátomból, és a szintkülönbségből kiindulva, nem csodálkoznék, ha valamivel száz felett lenne az is. Ez után a harc után ne felejtsek el utánanézni, a T4-es páncéloknak. Jegyeztem fel fejben. Alacsonyabb tierekben már a legtöbb felszerelés kinézetét, és statjait nagyjából betanultam, de a T4 még viszonylag ismeretlen terep, annak ellenére, hogy egyre sűrűbben találkozom vele.
– Ha bikiniben akarlak látni, nem párbajozni hívlak ki! - kiáltottam fel neki. Közben elővettem egy újabb nyílvesszőt. Úgy becsültem, hogy elég nagy távolságot sikerült szereznem ahhoz, hogy legyen esélyem újra meglőni, mielőtt elérne hozzám. Azonban látszólag esze ágában sem volt elindulni felém, hanem helyette valami sokkal érdekesebbet mutatott. Látványra eddig sem volt épp elhanyagolható, de most sikerült egy új szintet elérnie.
– Szép mutatvány. - állt meg a kezemben egy pillanatra a nyílvessző, ahogy elismerő mosollyal adtam hangot a gondolataimnak. Volt egy sejtésem, hogy nem csak a látvány az „átváltozás” célja, de a köztünk lévő távolság miatt kellően magabiztos voltam, hogy megengedjek magamnak egy kis tétlenséget. Nem tartom magam olyasvalakinek, aki könnyen bedől a tipikus női trükköknek, de azt hiszem ezúttal mégis túl magabiztos voltam. Váratlanul ért, hogy hirtelen megszabadult a késeitől, és bár az első elől elugrottam, de egyenesen a másik útjába. Meglepően nagyot sebzett. Ezt a képességet eddig még nem láttam.
– Ügyes, bár kések nélkül... - kezdtem volna kifejteni a véleményem, mikor megéreztem, ahogy a harmadik kés is belém állt, és bizony nem akartak elfogyni. A francba! Egy részeges balett táncos kecsességével kerülgettem mindig csak egy hajszálnyival a felém záporozó késeket, míg végül az utolsót a levegőben sikerült félreütni az íjammal. Végül egy kicsit lihegve, pillantottam fel rá.
– Hé! Ez csalás! - mondtam sértetten. - A távolsági harc az én reszortom! - és azzal a lendülettel küldtem felé egy magányos nyílvesszőt, csak hogy én se hagyjak neki nyugtot. Gyorsan le kéne nulláznom a páncélját. Ideje volt valami jó trükköt bevetni. Előkaptam a hullám kristályomat, majd eldobtam felé. Azt ugyan jól tudtam, hogy a lökés amit generál, valószínűleg nem fogja túlzottan lelassítani a jó akrobatikával rendelkező árnyharcost, de az elsődleges cél nem is ez volt. Ha a tervem beválik, akkor elég jól sikerül felkavarnom körülötte a finom homokot, és ezzel remélhetőleg sikerül annyira megvakítanom, hogy a lopakodásomat aktiválva elrejtőzhessek a dűnék között azzal a céllal, hogy majd lesből egy kis meglepetést eresszek el felé. Többet már nem hibázhatok, ugyanis még egy ilyen sebzés, és nekem végem.

HP: 25/80

//Egy nyíl repült. Ha talál, akkor 60-as sebzés.
1 Hullám Kristály elhasználva//

– Ugyaan. Ha elég ruhadarabodat nyerem el, akkor úgysem lesz más választásod, mint bikiniben flangálni. - kacsintottam rá kihívóan, bár ezt még én se gondoltam komolyan. Ha nagyon akarom úgyis lesz még alkalom, hogy lássam. A következő csipkelődő mondatokra viszont már nem tudtam reagálni, ugyanis megkaptam a késáradatot, mielőtt esélyem lett volna bármit is mondani. Egy hajszállal úsztam csak meg, de legközelebb már felkészültebb leszek.
– Nem számítottam rá, hogy bármit is megőriztél belőle. - válaszoltam őszintén. Természetesen már akkor is volt híre, mikor íjász volt, és az íjászok tornáján még küzdeni is láttam.
– Te aztán tényleg nem éred be kevéssel, de még szégyent hoznék a fejemre, ha szerencsejátékos létemre megfutamodnék a nagyobb tét elől. - ezek után már valószínűleg nem maradt sok ideje a válaszra, ugyanis repült felé a kristályom, aminek a hatása még jobb volt, mint azt vártam. Épp elkaptam még a pillanatot, mikor szó szerint kicsúszik a lába alól a talaj, majd teljesen eltűnt a homokfelhőben. Ezalatt persze én sem időztem egy pillanatig se, hanem amíg láthatatlan voltam a számára, aktiváltam a lopakodásom, és elrejtőztem az egyik nagyobb dűne mögött. Sajnáltam, hogy nem látom az arcát, mikor rájön, hogy mi is történt, de a hangja így is eljutott hozzám, amitől elmosolyodtam. A kérdés azonban megmaradt. Eddig rendben van, de még mindig előnyösebb helyzetben van. Jól jött ez a kis kényszerű szünet, ugyanis míg a látóterén kívül maradva próbáltam megtalálni, és elérni a megfelelő helyet a következő támadáshoz, addig volt egy kis időm alaposabban is átértékelni a helyzetem.
Amit biztosan tudok, hogy még mindig maradt páncélja. 96-os sebzés után valószínűleg nem sok, de nehéz behatárolni. Ha csak az életerejét nézem, akkor minimum két találat kell, de a páncél miatt akár három is lehet. A késdobáló képesség aggasztó, de feltűnt, hogy különböző késeket dobált, és a sebzésük sem volt egyforma. Úgy tűnik inventoryból működhet, különben miért használna ennyi különbözőt, amit a boltokból lehet beszerezni? Mondjuk ha így van, akkor sem vagyok előrébb, mert ki tudja mennyi lapulhat még nála. Az egyetlen esélyem, ha teljesen elkerülöm a képességet. Kíváncsi lennék, milyen sűrűn tudja újra aktiválni, de az lesz a legjobb, ha a legrosszabb eshetőségre készülök, vagyis a távolság önmagában ellene nem elég. Az mindenesetre kiderült, hogy a mennyiség, illetve minőség harca ez. Én pontosabb vagyok, de a gyorsaságával könnyen tudja kompenzálni. A baj az, hogy ő nekem még minimum két-három lövés, míg nekem már egy találattól is végem. Potizhatnék, mielőtt támadok, de legerősebbel is maximum egy találatot élek túl. A legjobb esélyem az, ha esélyt sem hagyok neki a támadásra. Az előbb sikerült, de nincs több hullám kristályom, és másodszor már valószínűleg úgysem aratna akkora sikert. A lökés kristály talán megzavarná, de még mindig kevés. A bénító méreg viszont biztos siker, ha betalál.
Le is hívtam a mérget és rákentem a nyílvesszőm végére, miközben az egyik nagyobb dűne teteje felé másztam. A terv nem volt bonyolult. Egy olyan dűnét kerestem, amire ha felmászok, akkor a nap amennyire csak lehetséges a hátam mögött lesz. Ha feljutottam, akkor egyrészt lesz egy kis magaslati előnyöm a magasabb fegyverkezelésem mellé, a lopakodásom miatt jó eséllyel észre sem vesz a lövésem előtt, és ha még felém is fordulna, a nap fénye akkor is nekem fog kedvezni. Hamarosan fel is értem, és bucka oldalán térdelve, épp csak a fejemet, és az íjamat dugtam ki, majd egyetlen pisszenés nélkül eleresztettem a mérgezett nyilat. Jó esetben már csak akkor vette észre mikor nyíl már el is érte. Ebben az esetben fel is készültem a következő támadáshoz, de ha valamiért mégsem találtam volna el, akkor azonnal lebuktam a kis domb mögött, hogy biztos fedezékem legyen, ha újra késdobálót játszana.

//Találat esetén lopakodás bónusszal 73-as sebzés + bénító méreg.//

Az egyszerű provokálást természetesen figyelmen kívül hagytam. Sajnáltam ugyan, hogy ennyire unja magát, de ez az üresjárat a szükséges rossz volt, ha esélyt akarok adni magamnak. Ha már idáig eljutottam, akkor nem szívesen buknám most el azzal, hogy beleesek az ő hibájába, és védtelenül hagyom magam. Főleg nem egy ilyen kritikus pillanatban.
Felértem a dűne tetejére, és pont háttal volt nekem. Ennek ellenére nem akartam időt hagyni neki, hogy aztán észre is vegyen úgyhogy sietve megfeszítettem a húrt, és egy nagy levegőt véve eleresztettem. Egy fél pillanatig abban sem voltam biztos, hogy eltaláltam-e, vagy sikerült félrevetődnie, mert mellette fúródott a homokba a vessző. Az életcsíkja viszont rögtön elárulta, ugyanis egy jókora darab eltűnt belőle, erősen a sárga zónába terelve a kis csíkot. Tehát tényleg nem lehetett már túl sok páncélja. Ezek szerint úgy néz ki, hogy már egyetlen lövésnek elégnek kell lennie. Végre sikerült többé-kevésbé kiegyenlíteni az esélyeket.
– Bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak, de nem állíthattam be ajándék nélkül! -  kiáltottam le igencsak szemtelenül.A méreg hatása azonban nem tart soká, és én nem akartam neki túl sok esélyt hagyni a kitérésre. A helyemen maradtam, az egyetlen változás, hogy már fel is álltam, elvégre még mindig tökéletes fedezéket nyújthat a dűne, és így a nap is ott marad, ahol a legtöbb hasznát veszem vész esetén. Egy gyors célzás után ismét megfeszítettem a húrt egy szépen belefektetett vesszővel. Közben visszatért egy korábbi témánkra, és a feszülő húrral a szám mellett elmosolyodtam.
– Olyannak tűnök neked, mint aki feladja félúton? - repült a költői kérdés az eleresztett húr dallamos pendülésével együtt. Reméltem, hogy ezzel sikerült lezárnom a kis harcunkat, de ha mégis ki tudna térni a nyílvessző elől, akkor gyorsan ledöntök még egy nagy potiont, azzal legalább egy találatot túlélhetek, és csak a többi hetet kell elkerülnöm, ha ismét megsorozna.

//Ha betalál, akkor Sting nyert, ha nem, akkor -1 nagy poti -> Sting HP: 65//

Sikerült felbosszantani. Állapítottam meg elégedetten. Legalább már nem tűnik olyan letörtnek, így ezt is eredményként tüntettem fel.
– Ahogy óhajtod. - válaszoltam enyhén behízelgő stílusban. Hamar el is fogadta a kihívást, de az első találatos mód kiválasztásával igencsak meglepett. Rögtön eszembe jutott a páncéltörő nyilam. Azzal sok esetben könnyű győzelmet jelentett ez a mód. Vajon csak elfelejtette volna, vagy ez is egy terv része? Végül nem szóltam semmit. Ha elszúrja a képességét, akkor úgyis kihasználom majd ezt a kis hibát. Egyelőre úgy döntöttem, hogy csak csendes megfigyelő leszek, elvégre érdekel mit akar ebből kihozni. A végén majd ráérek még csevegni. A pályaválasztás már nagyjából stimmelt. A búvóhelyek hiánya távolról megkönnyítette a dolgomat, ha el akarom találni, de cserébe nem sok esélyem van bármiféle lopakodással járó taktikát használni. A kemény talaj viszont kedvez a gyorsaságának, ha hamar el akar érni. Végül hátat fordított, hogy egy kis távolságot vegyen fel. Nem siette el a dolgot, de a visszaszámlálás még úgysem ért véget. Alaposan figyeltem minden mozdulatát, és időközben kézbe vettem az íjamat is, de a nyílvesszővel még vártam.
– Ha úgy érzed tiszteletlen vagyok, akkor még nem ismersz eléggé. - jegyeztem meg kuncogva. Már nem sok időnk maradt hátra. Halvány mosollyal néztem a lány határozott szemeibe. A harc elkezdődött, és míg én hátranyúltam a tegezemhez, addig ő felemelte az üres kezeit. Megint késeket hív le vajon? Végül egy íj jelent meg a kezében, és egy érdekes tőr. Elengedtem a nyílvesszőt, még mielőtt kihúztam volna a tegezből, és leengedtem a kezem. Nocsak, ezt eddig tényleg nem láttam. Kényelmes tempóban húzta fel az íjat, majd egy kis célzás után elengedte. A hosszú tőr olyan sebességgel indult meg felém, hogy még akkor sem tudtam volna kitérni előle, ha kezdettől fogva erre készülök. Egyenesen a mellkasomnak csapódott, és a lila villanás ellenére is olyan erővel ütött meg, hogy a hátamon landoltam. Vesztettem, de a következő pillanatban felnevettem.
– És darabokra is törte! - válaszoltam a hátamon fekve, de gyorsan talpra ugrottam, és leporoltam magam. - Te vagy a második, aki képes volt ilyen gyorsan elintézni! - mondtam ki elégedetten vigyorogva. Egy híres frontharcostól nem is várnék kevesebbet. - Gratulálok! - közben elért hozzám, és a mellkasomra téve a mutatóujját, feltette a kérdést, amit vártam. Finoman, de határozottan megfogtam a kezét, és a mellkasomtól eltolva, a kinyújtott mutatóujjával a lábára mutattam.
– Először is azt ott. A fél pár zoknid megteszi... - majd ismét fordítottam a kezén, ezúttal a mellkasa felé. - és buta módon azt is nekem ígérted. - jegyeztem meg gonosz mosollyal a szívére célozva.

Nem véletlenül lett híres frontharcos, az biztos. Valószínűleg esélyem se lett volna ellene, ha nem vakítja el a saját elbizakodottsága, és nem hagy elég támadási felületet. A megjegyzése nem tudott túlzottan megingatni, így rögtön meg is adtam rá a választ.
– Ha az emlékezetem nem csal, akkor pár perccel korábban te hevertél az én lábaim előtt, és mivel akkor még egy fogadást is kötöttünk, így a kérésem szerintem jogos. - magyaráztam meg ravasz mosollyal. Végül a tekintetét követve az én pillantásom is lejjebb vándorolt, és egyet kellett értenem. Kicsit hosszú volt ez zokninak, így nem ellenkeztem a kioktatás ellen, az ajánlat ellen pedig egyáltalán nem volt kifogásom.
– Zokni, vagy harisnya. A lényeg, hogy már az enyém. - legyintettem egyszerűen. Ennyi figyelmetlenség bárkivel megeshet.
– Mit szólnál mondjuk a negyedik szinthez? Úgy hallottam most elég kellemes ott az idő. Nem is lenne szükség egy meleg harisnyára. Ha az jobban tetszik, akkor akár ott is átadhatod a nyereményemet, és megmutathatod a korábban említett bikinidet. - a jól megérdemelt jutalom, egy jól sikerült párbaj után. Nem is kívánhatnék ennél többet. Vagy mégis?
– Ejnye, pedig a szívedet is feltetted, most meg csak így visszatáncolnál? Pedig tőlem aztán nem kell féltened. A nyereményeimre mindig vigyázni szoktam. - jelentettem ki, de kis gondolkodás után végül kiegészítettem. - Vagyis az értéküktől függ leginkább, de egy ilyen nyereménynek kiemelt helyet biztosítanék. - végül elővettem egy teleportkristályt, és a játékos mosolyt megőrizve tettem fel a következő kérdést.
– Szóval akkor indulhatunk, vagy szeretnél még valamit elintézni előtte?