Jekatyerina vs Stingray - A szürke hétköznapok

A nap viszonylag alacsonyan járt, pedig még alig múlt dél. Csak néha takarta el egy-egy kisebb felhő, ami nem fenyegetett esővel, vagy hóval, csak a fényviszonyokat változtatta meg időnként. Kicsit megigazítottam a sálamat, hogy távol tartsam magamtól a kellemetlen hideget, amit a szél csak tovább rontott. A tél sosem tartozott a kedvenceim közé, de ezen a szinten még egészen elviselhető. Hamarosan pedig az úti célomhoz is megérkeztem.
Ismét itt voltam az arénában, mint gyakorlatilag minden második nap. Szokásomhoz híven pedig megfelelő ellenfelet kerestem magamnak. Leültem a hátsó sorban és egy ideig csak figyeltem, válogattam, miközben fél szemmel a lent zajló párbajokat is szemmel tartottam. Úgy lestem a játékosokat, mint vadász a vadcsordát. Úgy két tucatnyian lehettek most itt, ami miatt elég üresnek tűnt a hely, de általában máskor sincsenek sokkal többen, hacsak nem valami komolyabb harc, vagy esemény zajlik éppen. A legtöbbjük nem volt egyedül, és nem eggyel már harcoltam is közülük. Néhány hozzám hasonló párbajozóval már nem is egyszer. Végül kiszúrtam valamit, vagy pontosabban valakit. Nem most először látom itt, de két dolog mindenképp szemet szúrt vele kapcsolatban. Az egyik, ami már először is kiemelte a többiek közül, hogy nem japán. A másik, hogy mindig csak a nézőtéren látom. Ez bizony nagy hiba.
Elindultam a hátsó sorban, hogy a lehető legészrevétlenebb módon közelítsem meg, bár a lopakodásomat nem kapcsoltam be hozzá. Végül mikor a háta mögé értem, egy lendülettel lehuppantam mellé.
– Üdv az arénában. - köszöntöttem egy ravasz mosollyal. - Elárulod nekem a neved? - toldottam meg rögtön egy kérdéssel, mielőtt még esélye lett volna válaszolni.

Alig ültem le már felfigyeltem rá, hogy a menüjében kutat. Ettől függetlenül nem zavartattam magam, még akkor sem, amikor a semmiből megjelent előttünk egy kosár paradicsom. A felém nyújtott darabot átvettem, és rögtön bele is haraptam, bár őszintén szólva ritkán szoktam csak így magában enni, de ha ilyen szépen kínál, akkor már csak nem utasítom vissza. Mellesleg elég szép, friss volt. Nem úgy, mint amiket a valóságban lehet kapni. Na persze hamar kiderült, hogy nem csupán szívjóságból adta nekem ezt a darabot. Úgy tűnik eléggé unatkozhat, ha már ezzel szórakoztatja magát. Mondjuk az tény, hogy én is unaloműzésként járok ide. Mielőtt válaszoltam volna, ismét beleharaptam.
– Nem túl eredeti. Vörössel vöröset... nincs más? - pillantottam a kosárra, hátha megpillantok benne valamit a paradicsomokon kívül. Őszintén szólva nem éreztem rá különösebben késztetést, hogy paradicsommal dobálózzak, de valahogy meg kell találni a közös hangot, különben nem jutunk egyről a kettőre. Feldobtam a megrágott paradicsomot, de csak hogy jobban érezzem a súlyát.
– Mit szólnál ahhoz a kékhez? - mutattam kicsivel messzebb, egy vállig érő hajkoronával rendelkező, nyeszlett srácra. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem puszta véletlen miatt választottam őt. A kirívó hajszín egy dolog. A valódi ok azonban, hogy az első napokban csúnyán elvert, és azóta nem hajlandó velem harcolni. Mindenkivel csak egyszer hajlandó párbajozni, és nem is jár ide olyan sűrűn mint én, de azért rendszeresen megfordul itt. Ezért pedig még mindig eléggé neheztelek rá. Így jobban szórakoznék, és az sem utolsó szempont, hogy a dús kék hajban jobban mutatna a paradicsom. Ha pedig Katja rábólint, akkor már repül is az érett gyümölcs, az első áldozata felé.

A magyarázat alapján úgy tűnik, hogy nem egy átlagos paradicsommal van dolgom. Nem fog szétpixeleződni amint eléri a célpontját. Ízre ettől függetlenül nem különbözik a normál játékbeli paradicsomoktól.
– Ahogy én látom a dolgot. Az egyetlen ami miatt kár aggódni idebent, az az idő. Bár az tény, hogy ez annyira nem szórakoztató, hogy megérje a fáradtságot. - végül miután rámutattam az alkalmasabb célpontra, hamar levonta a következtetést, bár a pasielszedős szövegre felnevettem.
– Ejnye, hát olyannak nézek ki? - tettem fel a kérdést, bár az eddigiekből ítélve úgy éreztem, hogy nem fogja kihagyni a választ. Végül hátrasimítottam az említett tincset, bár éreztem, hogy az első komolyabb mozdulatnál úgyis visszahullik az arcomba. - Ami azt illeti ezt a kérdést én is feltehetném neked, Katja. - simítottam félre a homlokán lévő magányos tincset, hacsak nem állított meg. Végül ismét a srác felé fordítottam a tekintetem. Leengedtem a vállamról az íjat és a tegezt, majd az egyik szememet becsukva, és a kezemet a hátam mögé emelve becéloztam a srácot. Esélye sem volt. A gyümölcs szétfröccsent a gyanútlan kölyök fején, nem csak a haját, de még a ruháját is összekenve. Bár nem sikított, de meglepetten kiáltott fel ahogy kicsit előrebukott. Talpra ugrott és harsányan követelte, hogy a támadója mutassa meg magát, amivel csak még jobban magára vonta a figyelmet, és többen is vigyorogva összesúgtak. Kuncogva fordultam a lány felé.
– Azért el kell ismerned, hogy ez nem volt olyan rossz. - közben a hátul, és a dühtől már elöl is vöröslő srác sértett arccal indult el a kijárat felé. Úgy tűnik nem vette észre a kis kosarunkat. A következő azonban, ha akarta se tudta volna nem észrevenni, ugyanis az egészet megkapta, és miközben Katja felém mutogatott, én felhúztam a kezeimet, és a vállaimat, egy amolyan „bocs haver” stílusban. Végül hamarosan ő is csak morogva állt odébb a közelünkből.
– Nos... ha ennél is udvariasabb lennél, valószínűleg téged talált volna el a paradicsom. - vallottam be szenvtelen mosollyal. - Ha ennyire sietős, akkor legyen. Most viszont jogom van egy kérdésre a megállapodás szerint. - elküldtem a párbajfelkérést. - Leszel az ellenfelem, Katja-chan?

Hirtelen elég beszédes lett, én pedig mosolyogva hallgattam a gyilkosokról szóló abszurd történetet, míg valahol mélyen meg nem mozdult bennem valami. Egy meglehetősen kellemetlen megérzés talán. Hallottam már ilyesmiről. Már csak Ayatonak köszönhetően is nyitott szemmel jártam, ha vörösekről volt szó. Valahogy abszurd volt, és nem igazán akartam elhinni, még ha láttam is milyen különc. Végül, ha a mosolyom ugyan nem is volt olyan magabiztos mint korábban, de azért megmaradt.
– Ügyes trükk. Ezek szerint kezdhetek félni, hogy én is az unaloműző szórakozásod áldozata leszek? - kérdeztem kedélyesen. Azonban itt még nem értünk a meglepetések végéhez, ugyanis mikor félresöpörtem a haját, elkapta a kezemet. Idáig még nem jelentett problémát, fel voltam rá készülve, és hagytam, hogy eltolja a kezemet. Pontosabban csak hittem, hogy ez következik, mert mire feleszméltem, a kezem már a melltartóján pihent. Kissé megrökönyödve szólaltam meg.
– Ejnye Katja-chan, nem gyors ez egy kicsit? - kérdeztem rá, de nem húztam el rögtön a kezem, inkább a mutatóujjammal tettem egy kis kört melltartója egyik felén. - Elvégre még be sem mutatkoztam igazán. - és hacsak nem jött semmi furcsa meglepetés akkor ezek után el is húztam a kezem. Úgy tűnik, hogy akár gyilkos akár nem, az biztos, hogy valami nem egészen úgy működik nála, mint másoknál akikkel eddig találkoztam. Hogy erős akaratú, és öntörvényű, az már biztos. Végül megejtettem a tíz pontos dobást is, és egy kicsit kevésbé zavartak a korábban történtek is. Aztán a párbajfelkérésre ismét megkaptam a magamét.
– Neked aztán tényleg nem egyszerű a kedvedre tenni. Az egyik pillanatban még ne udvariaskodjak, a másikban meg már gyűrűvel térdeljek? Mellesleg a feltételek is elég furcsák. Például ezek a kölykök lehet, hogy gyengébbek nálam, de védett területen vagyunk, és ők sokan vannak. Előbb szalad szét a hír, mint ahogy az utolsó lövésem elér. Azt pedig talán megérted, hogy egy lány megölése nem feltétlenül javítana a jó híremen. Harmadszor pedig mi abban a szórakozás, ha az első találkozásunkkor egyszerűen megöllek? - fejtettem ki a válaszomat, továbbra is megmaradva a könnyed csevegés szintjén, de már nem éreztem magam olyan jól, mint korábban. Idegen pályán játszom és ez már nem tetszik.

Csendben követtem a küzdőtérre. Már semmi kedvem nem maradt párbajozni, de szinte vakon követtem. Azt hiszem tényleg féltem. Féltem, hogy igazat mond, és eddig semmi megnyugtatót nem találtam. Ez már tényleg nem vicc. Mégis mit kéne most tennem? Fogadjam el a párbajt? És aztán? Öljem meg? Van egyáltalán esélyem? Nem sokszor láttam itt, de én rendszeresen járok ide harcolni. Ismerhet. Láthatott. Tudja mire számítson. Én mit tudok? Gyakorlatilag semmit. Végig ő irányította a beszélgetést. A lelátón szétszóródott játékosokra siklott a pillantásom. Eddig is tudtam, de valahogy csak most kezdett igazán realizálódni előttem, hogy az indikátor mennyire jelentéktelen. Azonban még mindig ott a lehetőség, hogy ez is csak egy taktika. Az ellenfél összezavarása, megfélemlítése. Méghozzá a lehető legalattomosabb módon. Én is folyamodtam már ilyesmihez, de ennyire mélyre én se süllyedtem még. Ugyanakkor eszembe jutott még egy apróság. A hangfelvétel, amit Kazuma cuccai között találtam. Tacchan... Tachibana? Leértünk. A gondolkodási idő lejárt, és bár nem szoktam ilyen lassú lenni, ezúttal nem jutottam vele semmire. Nyugodt hangon szólaltam meg, de már alig mosolyogtam hozzá.
– Megfogtál Katja. Ügyesebben bánsz a szavakkal, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Ha valóban gyilkos vagy, akkor sejtem, hogy eddig miért is nem kaptak el. Tegyük fel, hogy amit mondasz valóban igaz, és azt hiszem komolyan hajlok is rá, hogy elhiggyem. - komolyan néztem rá. - Ez egy játék volt Katja, még ha már nem is látszik annak. Egyszerű szórakozásként vágtak neki az emberek. A többségük gyerek. Nem meghalni jöttek. Úgy beszélsz a katonaságról, mintha közéjük tartoznál, de hadd kérdezzek valamit. Lehet, hogy én vagyok túl naiv, hogy felfogjam, de azt akarod mondani nekem, hogy a katonaságnál ártatlan gyerekek legyilkolására tanítanak titeket!? Ugyanis az itt lévők kilencvenkilenc százaléka az életében nem tett semmit amivel ezt érdemli! - magamat hergeltem minden egyes szóval, és már el akartam fogadni a párbajt. Holtan akartam látni ezt az őrültet. Ugyanakkor mégis képtelen voltam meghozni a végső döntést. Egyedül maradtam és nem csak tőle, de saját magamtól is féltem. Könnyebb volt becsukni a szemem. Mind tudjuk, hogy léteznek gyilkosok, akár kint vagyunk, akár bent, és mind szeretnénk azt hinni, hogy ilyen csak mással történhet. Ez a vékony fal azonban repedezni kezdett, és a határozottságom is vele együtt. Végül a kezemben lévő íjat nézve, halkan megkérdeztem.
– Hány játékost öltél meg?

Hallgattam a mondanivalóját. Nem mozdultam. Továbbra is a kezemben tartott íjat figyeltem. Hallottam a lépteit, ahogy köröz körülöttem, és a szemem sarkából láttam a mozgást. Nem követtem. Nem tud nekem ártani. Mégis minden mondata betegebbnek hangzott, mint az előző. Felfordult a gyomrom attól, ahogy beszélt. Lassan minden porcikám a halálát kívánta. Aztán mikor végzett, újra megszólaltam.
– Meg akartam kérdezni, hogy miért akarsz ennyire meghalni, hogy miért provokálsz... - undorodva pillantottam fel rá. - de már tudom a választ... Ha olyan elmebeteg lennék mint te, valószínűleg képtelen lennék a tükörbe nézni. Nyugodtan tehetnél ennek a világnak egy szívességet azzal, hogy elmész a szint szélére. Nem akarlak megölni. - jelentettem ki, de már kételkedtem az őszinteségemben. - Nem akarom bemocskolni veled a kezeimet. Tudom, hogy igazat beszélsz ami a céhedet illeti, és tudom, hogy egy gyilkos vagy. Sajnállak amiért annyira hülye vagy, hogy még te sem látod mitől fosztod meg magad. Nem fogok veled vitatkozni. Ha maradt még egy cseppnyi józan eszed, akkor most rögtön eltakarodsz innen. - vártam. Továbbra sem mozdultam semerre. Tehetetlen voltam. A saját vívódásom kötötte meg a kezeimet, de abban biztos voltam, hogyha most elküldi a párbajfelkérést akkor nem fordulok meg, és ha elmegy sem megyek utána. Gyűlöltem ezt a tehetetlenséget, de magamtól egyik irányba sem tudtam belőle kitörni. Büszkeség, harag, félelem egyszerre örvénylett bennem, és egyelőre egyik sem volt képes a többi fölé kerekedni. Csak undorodva követtem tovább a szemeimmel a mozdulatait, és csak az járt a fejemben, hogy vajon hányan haltak meg miatta, és a hozzá hasonlók miatt.

Megrúgott, de nem tettem semmit, csupán hátraléptem párat a lila villanás erejétől. Tovább nyeltem a sértéseket, tovább szítva a haragomat. Még ha csak egyszerű sértések, provokálások lennének, vissza is vágnék valamivel, de itt nem használna semmi. Szavakkal képtelen vagyok megfogni egy őrültet. Nem tudom megváltoztatni, és talán ha tudnám se akarnám. Nem érdemel semmit. Mikor ismét felemelte a lábát, egyszerűen elkaptam és a saját lábaimat megvetve dühösen löktem odébb, de mást nem tettem, és ő sem próbálkozott tovább, csak a szavaival támadott tovább, egyre kegyetlenebbül rombolva le az illúziót amit magam elé állítottam. Az illúziót, hogy helyesen cselekszem. És mikor elfordult Chiaki jutott eszembe. Az ő megtört arca. A gyilkos aki egymás után vadászta le a társait. Az áthúzott nevek a falon. Megismétlődhet. Mindez egyetlen ember miatt, aki a megfelelő pillanatban képtelen volt cselekedni. Kazuma is így élhetett eddig. Tachibanát a fronton számtalanszor elkaphatták volna. Mégis egyre többen halnak meg. Katja... Megvolt az esélye... Képes lettem volna elengedni, de az utolsó mondatai átlépték a határt. A gondolat, hogy miattam még többen járnak így... Szinte gondolkodás nélkül cselekedtem.
– KATJA! - üvöltöttem utána dühösen mielőtt elhagyhatta volna az arénát, és abban a pillanatban eleresztettem egy nyílvesszőt, ami hacsak a haragtól remegő kezem nem tévesztett célt, egyenesen a füle mellett süvített el.
– A NEVEM STINGRAY! - és a mondattal együtt felugrott előtte a kis ablak is. A párbaj módjának kiválasztása a kihívott fél joga, de bíztam benne, hogy idáig nem csak a szája volt nagy. Félelmetes volt beismerni, de...
soha senkit nem akartam még ennyire megölni.

Megfordult és abban a pillanatban új nyílvesszőt illesztettem a húrra, és szinte vicsorogva húztam az arcomig. A kihívást függőben hagyta, és csak beszélt, tovább táncolva az idegeimen. Szuggeráltam, hogy fogadja el, de végül egyszerűen elutasította, amitől még idegesebb lettem. Direkt provokál. Élvezi, hogy nem tehetek ellene semmit. Végül lassan lazítottam a húrt, ahogy leeresztettem.
– Gondolhattam volna. - kezdtem el undorral köpve felé minden egyes szót. - Csak egy nagyszájú ri... vagy. Egy kis senki. Még a gyors halál is túl kegyes lenne egy hozzád hasonló féregnek. Most először sajnálom igazán, hogy nincs fájdalom ebben a játékban, de tudod mit? Nem számít, hogy elfogadod-e a párbajt. Amint elhagyod a védett területet halott vagy. - léptem egyet fenyegetően. - Rossz emberrel húztál ujjat. A nyomodban leszek, és ne hidd, hogy könnyedén eltűnhetsz a szemem elől. Követlek míg nem hibázol egyszer, és akkor már semmi sem fog megmenteni. Azután a céhed következik. Egytől egyig levadászlak titeket, bárhogy is próbálkoztok. Én nem leszek olyan elnéző, mint a frontosok. Elegem van az ostoba fajtátokból. Pusztuljatok mind! - fejeztem be gyűlölettel telve, és ezúttal már valóban nem egy üres fenyegetés volt a részemről. A beszédnek tovább nem láttam értelmét, csak vártam, hogy mit tesz legközelebb, és készültem. Aktiváltam a jártasságaimat. A nyomkövetést, hogyha menekülni próbál nem veszíthetem el. A hallgatózást, hogyha el akar teleportálni véletlenül se tévesszem el milyen nevet mond. Az észlelést, hogy esélye se legyen elbújni. Végül pedig a lopakodást, hogy akkor csapjak le rá, mikor már azt hitte, hogy lerázott. Neki volt igaza. Nem várhatom tovább, hogy majd más megteszi helyettem a nehéz döntéseket. Nem csukhatom be a szemem, amikor mások sorra halnak meg körülöttem. Nem csak a gyengékért, de saját magamért is, mielőtt túl erőssé válnak ahhoz, hogy küzdjek ellenük, és egyszer majd velem fognak úgy végezni, mint most a kicsikkel. Meg kell tennem, amíg képes vagyok rá.

Az egyszerű sértéseket elengedtem a fülem mellett. Ha már nem védi a rendszer akkor közel sem lesz ekkora a szája, és ha mégsem venne vissza, akkor se kéne sokáig elviselnem. Üres szavak voltak csak, hogy még jobban felbosszantson, de a határt már messze átlépte, úgyhogy mondhat bármit. Majd mintha rájött volna, hogy szorul a hurok, megpróbált elbizonytalanítani.
– Vesztettem, azt mondod? - horkantottam megvetően. - Az egyetlen aki vesztett, az te vagy. Csupán még annyi eszed sincs, hogy ezt az egyszerű tényt felfogd. - elküldtem újra a párbajfelkérést, aztán folytattam. - Fogadd csak el, legalább nem kell bepiszkítanom veled az indikátorom, de ha nagyon akarod, akkor vállalom, hogy vörös leszek miattad. Ha valóban erősebb lennél akkor talán el is fogadnád, de mivel gyenge vagy úgysem fogod. Csak táncolsz az idegeimen amíg lehet, aztán futni fogsz előlem. Mert valójában egy senki vagy. Csak egy ijedt kislány aki mások háta mögött bujkál, de képtelen megvédeni magát. Mondj amit akarsz. Dühíts tovább. Erőlködj. Ezt viszont elszúrtad. Túl sokat beszéltél, és ezzel túl sokat árultál el magadról. Te az én szememben nem vagy ember. Csak egy ostoba kis liba akinek a halála a legkevésbé sem fog megrendíteni. Úgyhogy higgy amit akarsz, de azt nem mondhatod, hogy én nem szóltam. Fogadni mernék, hogy ti még ennyit sem adtok azoknak, akiket megöltök. Tőrbe csaljátok őket. Eláruljátok. Hátba szúrjátok. Aztán jól szórakoztok magatokban. Azt hiszitek okosabbak vagytok, mert képesek vagytok a gyengékkel kikezdeni. Azonban elkövetted azt a hibát, hogy túl magabiztossá váltál. Azt hitted, ha eddig eltűrtek titeket akkor azt tehetsz amit akarsz, nem igaz? Mondd csak el, milyen érzés, hogy a saját hülyeséged miatt fogsz meghalni? - beszéltem olyan maró gúnnyal, mint még korábban soha. Gyakorlatilag biztos voltam benne, hogy ismét elutasítja a felkérést, de azért őszintén örültem volna, ha mégis elfogadja.

Hagytam, hogy közel jöjjön és tegezemben matasson. Nagy volt a kísértés, hogy belerúgjak csak úgy, de visszafogtam magam, és csak hallgattam az ostoba elmélkedését az elveszett nyílvesszőkkel mit sem törődve. A rendszer miatt sosem fogytam ki, és ha véletlenül egy olyat törne el, amit én készítettem, azt is bármikor pótolhatom.
– Hát persze, hogy nem érted. Megragadtál odalent Katja. Lent az állatok szintjén. Hogyan is érthetnéd az elvek hasznát? Elvek nélkül mind olyanok lennénk, mint te odalent. Egymást gyilkolnánk puszta sportból, és az emberiség sosem lett volna képes elérni azt, amit elért. Te nem vagy más mint egy evolúciós zsákutca. A kisebbség ami sosem fog felülkerekedni. - vágtam vissza a válasszal bár magam se értettem minek. Úgysem foghatja fel amit mondok. - Akárhogyan is próbálod megfogalmazni, elvek nélkül nem vagy ember, csak egy állat ami képes eszközöket használni és beszélni. A győztes pedig az, aki életben marad. Nem vagyok más, mint korábban. Csupán kijelöltem egy új célt. Kár, hogy a te bőrödért nem jár jelvény, de azt hiszem pusztán a tudat is elég lesz. Egy apró szívesség az emberiségnek. - átvettem a felém nyújtott nyílvesszőt. Nem egy rendszer által generált egyszerű darab volt, hanem az egyik azok közül, amiket a képességemmel készítettem.
– Rendben. Nem érdemled meg, hogy egy ilyen szép darabot pazaroljak rád, de a kedvedért megteszem. Én ugyanis megtartom az ígéreteimet egyesekkel ellentétben. Menj csak. Azzal hogy itt üldögélsz, úgysem érek semmit. Adok öt másodperc előnyt. - kuncogtam megint. - Ne feledd Katja. A nyomodban leszek, és az első alkalommal amikor hibát követsz el. Ez a nyílvessző ott lesz. Az óra indul.

A válaszától csak egy megvető mosoly jelent meg az arcomon. Őrültekkel vitatkozni olyan, mint viccből a falnak rohanni. Ha tovább szövegel, akkor talán tényleg én veszítek, mert belepusztulok az unalomba. Még mindig ugyanazokat a köröket futja, és már szinte szóról szóra tudom mit fog mondani legközelebb. Hanyagul a vállamra akasztottam a tegezt, aztán egy unott sóhajtással úgy döntöttem válaszolok is neki, és nem csak kuka módon elutasítom a felkérést. Úgy tűnik rendkívüli módon igényli a társaságom, de ideje lenne lezárni az üres beszédet. A lehető leghamarabb le akarom zárni ezt az ügyet, hogy visszatérhessek a szürke hétköznapokhoz.
– Nos az első hiba, - kezdtem el az ujjaimon számolni. - hogy figyelmen kívül hagytad amit mondtam, tehát letelt az öt másodperc. A második pedig... Te nem tartod ironikusnak, hogy nácinak nevezel, miközben mindenkit lenézel magad körül és úgy öldösöl másokat, ahogy az neked tetszik? Kár folytatnunk ezt a beszélgetést, ugyanis minden egyes szavaddal csak a saját ostobaságodat bizonygatod tovább. - ezzel a mondattal pedig csuklóból elutasítottam a felkérést, és mutattam a hármast. - Ezt a lehetőséget már eljátszottad. Komolyan azt gondolod, hogy megszánlak csak mert gyengébb vagy? - a negyedik ujjamat is felmutattam. - Te eddig hány játékost is hagytál futni hasonló okból? Vagy lehet pontosabb képet adna, ha azt kérdezném, hogy hányat nem. Van egy olyan rendkívül bölcs meglátás, mely szerint pont annyit várj el másoktól, mint amennyit te megadsz nekik. Hiába próbálkozol Katja. A továbbiakban az egyetlen nyílvessző amit elpazarlok rád, az az lesz amit kiválasztottál, és még véletlenül sem szeretném, hogy túléld. - fejeztem be a lehető legfenyegetőbb mosollyal, de aztán visszaváltottam kissé kedélyesebb stílusba. - Mellesleg amit tudnom kellett azt már úgyis bőven felfedted előttem, szóval köszönöm. - kacsintottam egy ötöst mutatva. - Ja és még egy! Ha nem bosszantottál volna fel a beteges szórakozási módszereid ecsetelésével, akkor valószínűleg sosem akartalak volna kicsinálni. - az ujjaimra pillantottam, aztán rosszallóan csóváltam a fejem. - Ejnye Katja. Annyi hibát követsz el, hogy egy kezem nem is elég hozzá! Na mindegy. Elindulsz még ma, vagy esetleg mondanál magadról egy pár olyan hasznos infót mint eddig? Végső soron nem bánom, ha megkönnyíted, hogy célba jusson a kis drága, - böktem hüvelykujjal a tegezem felé. - de akkor ne húzd az időt, hanem térjünk a lényegre. - zártam le a témát ismét, és őszintén reméltem, hogy ezúttal megfogadja a jó tanácsot és szépen meg, illetve felfordul minél hamarabb. Ha így tett, akkor a jártasságaimat használva követtem úgy, hogy lehetőleg még véletlenül se tudjon észrevenni. Őszintén meglepődtem volna, ha ezek után rögtön elhagyja a védett területet, de őrültektől bármi kitelik, és nem én leszek az, aki először hibázni fog.

Mondhatnám, hogy meglepett, de hazugság lenne. Már tovább bosszantani sem tudott. Azon a ponton is rég túlléptünk. Ez persze nem jelentette azt, hogy már nem is zavart a jelenléte. Az egész lénye jobban irritált, mint bármi, amivel eddigi életem során találkoztam. Már válaszolni sem volt kedvem a szövegelésére. Ugyan minek? Hat rá bármi is? A falat előbb győzöm meg arról, hogy zöld az ég, mint ezt az őrültet arról, hogy nem százas. Ránéztem, de az egyetlen érzés ami bennem tombolt, az a mindent elsöprő vágy volt, hogy egy nyilat eresszek a szemei közé. Az egészben tényleg csak azt sajnáltam, hogy csupán egyetlen lövéssel vége is lenne... de talán mégis van egy mód! Valószínűleg közel sem lehet olyan kielégítő, de jobb híján egy kis unaloműzésnek megteszi. Előhúztam egy nyílvesszőt.
– Az a baj veled, hogy képtelen vagy újat mutatni. Talán sablonos vagyok. A te szemedben bizonyára sokan azok... - megvontam a vállam, és egy nyílvesszőt illesztettem a húrra. - de hogy őszinte legyek, a te véleményed ebben a kérdésben pontosan annyira izgat, mint bármelyik négylábúé. Bizonyára eredetinek, és különlegesnek érzed magad, de valójában hamar kiszámítható, és rettenetesen unalmas vagy. Persze hiába beszélek, mert amit mondok lepattan a konok hülyeség lila pajzsáról, pont úgy mint ez a nyílvessző a játék által felhúzottról. - ezzel a végszóval megfeszítettem a húrt, és a homlokára célozva eleresztettem a nyilat. Vártam a lila villanást ami a kettőnk képességeiben fennálló különbségeket ismerve, igencsak nagy valószínűséggel be is következik, aztán már vettem is elő a következő nyílvesszőt, hacsak nem láttam úgy, hogy forgat valamit a fejében.

Viszont látszólag nem forgatott semmit, elvégre üres volt, ez nem vitás. Így pedig nyugodtan elszórakoztathattam magam, míg arra vártam, hogy továbbálljon. Sokáig elvoltam így. A második vessző a mellkasát érte, azt lőttem egyet-egyet a lábaira. Végül pár lépést távolodtam tőle, és egy vidám dallamot fütyülve lőttem meg egyesével a karjait, aztán a szemeit próbáltam meg eltalálni, és mindig újabb és újabb apró célpontokat jelöltem ki rajta magamnak, és néha sétálgattam is kicsit, változtatva a távolságot, és a szöget. Gyakorlásnak megteszi, és nem is túl nehéz célpont. Megszoktam már, hogy az ellenfeleim állandóan ide-oda pattognak, hogy elkerüljék a nyilaimat. Végül valaki bekiáltott, hogy tűnjünk már el a pályáról, mert használni szeretnék, de csak intettem neki egyet, és folytattam a rögtönzött céllövészetemet. Egy idő után azonban ez a szórakozás is eléggé ellaposodott. Bárcsak eltűnne egy pillanatra ez a hülye védőmező. Épp csak annyira hibásodna meg, hogy átcsusszanjon rajta a nyílvesszőm.
– Haa... - sóhajtottam unottan. - Még céltáblának is baromi unalmas vagy. A mihamarabbi viszontlátásra. - hajoltam meg, és elindultam a kijárat felé. A hallgatózásom persze addig is be volt kapcsolva. Teljesen azonban nem hagytam el az arénát, hanem amikor épp biztos voltam benne, hogy nem lát, akkor megpróbáltam még hallótávolságon belül aktiválni a lopakodásomat, és egy sötét sarokban megbújva vártam, hogy mit tesz. Ha elsétált, akkor megpróbáltam követni, és kellően közel maradni hozzá, ha pedig elteleportált valahol, és hallottam, akkor úgy egy perccel később követtem, és a nyomkövetésemmel próbáltam meg újra beérni. Ha volt olyan óvatos, hogy duplán teleportált, akkor sorban haladva teleportálgattam a nyitott szintekre lentről felfelé, és kerestem, hogy melyik helyen találom meg a nyomait. Semmiképp sem akartam elveszíteni.