[Event] Obon fesztivál

by **Yuuki Asuna** Kedd Aug. 25 2015, 13:26

Már reggel óta nagy a készülődés az egyébként máskor csendes és nyugodt faluban. Már évek teltek el azóta, hogy egy játékos kisajátította magának a helyi templomot, s a szerzetesekhez hasonló életet él. Azóta a kicsiny falucska ha nem a rengeteg kereskedőről, akkor erről híres, hiszen bármikor kaphat egy-egy jó szót vagy tanácsot az, aki valamilyen problémával idetéved. A rengeteg bizonytalansággal kecsegtető Aincradban olyan ez a hely, mint sivatagban senyvedőnek egy korty friss, hideg ivóvíz. Tehát azon játékosok, akik a lélek útját is keresik, talán már nem is annyira ismeretlen ez a hely.
Ugyan a szokásos tradíciókat eddig is megtartották a faluban, ezekre legfeljebb néhány fő jött el. Első sorban azok, akik ebben a faluban telepedtek le, vagy egyszerűen csak itt van boltjuk. Most először azonban a templom vezetője úgy döntött, hogy mindenkit meghív. Hiszen nincs olyan játékos, aki ne vesztett volna el valakit. Miért ne emlékeznénk meg róla együtt?

Kilenckor már itt vannak azok, akik standokat akarnak felállítani, fél tízkor pedig már egész nagy tömeg gyűlik össze – legalábbis ahhoz képest, hogy milyen kis faluról van szó. 9:45 után pedig már nagyon kell sietnie annak, aki olyan helyet szeretne találni, ahonnan látja is a templomot, s az előtte ácsorgó alakot.
A férfi nem néz ki se papnak, se szerzetesnek, abból viszont, hogy a helyiek többsége rá figyel, egyértelmű, hogy ő lesz az, aki levezeti a ceremóniát. Öltözéke ünnepi, férfi yukata, a nyárra való tekintettel pedig jellemzően egy kicsit rövidebb a hossza, s a geometrikus mintázat ellenére sötét színe van, leszámítva az aranysárga díszítéseket a szegélyeknél. A nők yukatái ellenben a lehető legkülönbözőbb színezetűek és mintázatúak. Érdekesség, hogy a helyi NPC-k is kiöltöztek, rajtuk viszont mind ugyanolyan mintázatú és stílusú ruhadarab van.
Amikor az óra tizet üt, már annyira megtelik a kicsike kis tér, hogy csak akkor férnének el többen, ha a magas akrobatikával rendelkezők inkább a háztetőkről néznék végig a szertartást. A zsibongást, zajongást a szertartás levezetője kivárja, hogy vége legyen. Amikor előrébb lép a templom ajtajából, azzal pedig egészen nyilvánvalóvá válik közlési szándéka. Mikör meggyőződik róla, hogy javarészt mindenki rá figyel, megkezdi az esemény megnyitóját.

- Köszöntök mindenkit Horunkában, s mélyen megtisztelve érzem magam, amiért ennyien eljöttetek. – a kezeit összekulcsolja maga előtt, tartása egyenes, hangja pedig egészen kellemes.
- Mivel Aincrad otthont ad azoknak is, akik nem ismerik a mi kultúránkat, ezért szeretném elmesélni nektek, hogy miről is szól az Éhes Lelkek Fesztiválja. – ez az egyik szinonímája, de valójában elég sok névvel illetik.
- A legtöbben ezt az ünnepet odakint a családunkkal töltenénk. Ez az a nap, amikor megemlékezünk az őseinkről, s arról, hogy mit kaptunk tőlük. Legyen valaki gazdag vagy szegény, vonjanak meg táplálékot lélekben vagy testben, nem számít. Őseink, kiknek az életünket köszönhetjük, és akik akár meg is haltak értünk. – a felvezető ellenére azért látszik rajta, hogy nem szeretné túl sokáig húzni a beszédet. Számít viszont arra, hogy lehetnek itt olyanok, akik nem ismerik a tradíciókat.
- Ahogyan itt, Aincradban is meghaltak értünk. Minden, ami hátramaradt tőlük, pusztán néhány név egy kastély falán. Éppen ezért ez a nap róluk szól. Akik feladták, nem bírták tovább, vagy minket mentettek meg saját életük árán. Az éhező lelkek fesztiválja nem a félelmeinkről szól, és nem a gyászról, hanem az újratalálkozás reményéről azok iránt, akik valamilyen módon közel álltak hozzánk. Az örömtől, amiket ők okoztak nekünk. Fogadjuk hát vissza lelkünkbe szeretteink szellemét erre a napra. – természetesen senkit nem kezd el áltatni olyan dolgokkal, miszerint talán nem is haltak meg. Az újratalálkozást a buddhista hagyományok szerint a túlvilágra értette, ha nem lenne egyértelmű. Ő azonban annak veszi, tehát mehet minden tovább.

Inventoryjából előveszi az ételáldozatot, amivel készült, odalép az egyik kőből faragott áldozó szentélyhez, letérdel, majd lerakja az ételt. Teljesen egyértelmű, mit kell csinálni. Ezzel az “áldozattal” hívják meg azokat a szellemeket, akiket fogadni szeretnének. Aki Japánban élt, és követte a tradíciókat, annak bizonyára nem ismeretlen már a folyamat, a családok ugyanis néha már napokkal a nagy nap előtt jeleket rajzolnak az ajtajukra, vagy mécsest gyújtanak éjszakánként. Eredetileg úgy hitték, hogy így a szellemek nem fognak eltévedni. Még olyanok is vannak, akik hamis pénzt égetnek el étel áldozat helyett, hogy a túlvilágon ne legyen hiánya semmiből a hozzátartozónak. Persze, a társadalom ma már nem veszi annyira szó szerint a dolgokat, mint tették azt a régi időkben.
Több ilyen kicsi, kő alakú építmény is van, a nagy létszám ellenére viszont mindenki találhat magának egyet. Remélhetőleg mindenki hozott magával valamit. A legtöbben zöldségféléket és gyümölcsöket raknak a terítékre, esetleg süteményeket, de talán akad egy-két csodabogár, akik a hozzátartozójuk kedvenc ételét készítették el. De hát mit lehet tenni? Ha egyszer a lazacos pizza a kedvence... Minél közelebb kerültök a templomhoz, annál jobban érzitek nem csak az ételek, hanem az égő füstölők jellegzetes illatát is.
Az emberek egyáltalán nem tolakodnak, nem idegesek. A dobosok játszani kezdenek, lassú, könnyed hangulatú zenét szolgáltatva ezzel, az ünnepség kezdetét veszi végre!

//Az event megkezdődött, jó szórakozást hozzá :3 Kicsit hosszú lett a bevezető, elnézést >.< Természetesen nem kell ennyit írni.
Az első körre két hetet adok, de nem nagy probléma, ha kicsit kicsúszol az időből, lesz alkalmad pótolni :3 Mindegy, hány reagot írtok, lehetőleg ott legyen a lezárásuk viszont, hogy az ételáldozással végeztek.
Aki szeretne interaktolni bármelyik NJK-val, az megteheti, és akár külön válaszolok is rá.
Remélem, megfelelő alkalom lesz picit helyre rázni a karikat az IC veszteségeik után, hiszen első sorban ez lenne a cél, a hagyományőrzés mellett. Szóval nem is szaporítom tovább a szót, így is épp elég hosszú lett... Jó szórakozást, kezdődjön a mulatság!//

Határidő tehát: szeptember 8.

by **Shukaku** Kedd Aug. 25 2015, 14:01

-Emlékszel, amikor a fejedre tettem azt a sok vicces kalapot?
-Shu, tudod jól, hogy mindenre emlékszem.
-Te meg tudod jól, hogy az emberek szófordulatokkal szeretnek élni.
-Térj a lényegre, ember.
-Szóóóóval... most lesz egy nagy ünnepség, amin a halottakat ünnepeljük.
-A halottakat?
-Igen.
-De mit ünnepeltek a halottakon?
-Hát... ez egy olyan ünnep, ahol visszatérnek egy picit a szellemek, újra együtt leszünk, és megajándékozzuk őket.
-Virággal? Azt eddig is csináltad.
-Nem, nem virággal. Az, hogy virágot viszünk a Black Ironhoz, az azért van, hogy a többiek lássák, hogy valaki emlékezik arra, akinek a neve alatt a virág van. Az nem a szellemeknek szól, hanem a többieknek.
-Miben különbözik ez ettől?
-Abban, hogy itt... izé... itt végre nem kell szomorúnak tűnnöm nekem is. Ebben. Ez a legfontosabb. Tudod a kastélyban komor képet kell vágni, meg csöndben kell lenni, ahogy meséltem is, mert sokan még mindig azt hiszik, hogy meghalnak, ha lenullázódik az életük.
-Köztük én is.
-Igen, de... de te más vagy... illetve... úgy sem fogom soha engedni, hogy lenullázódjon az életed. Emlékszel, Asunak sem engedtem.
-Valóban.
-Egyébként pedig szerintem a petek sem halnak meg, ők is sztázisba kerülnek. Ezért van az, hogy akiknél nagyon erős a kapcsolat idomár és pet között, ott a pet is követi az idomárt, hogy a túlvilágon se legyenek egyedül. Ez még kint is így volt, de neked amúgy sem kell ilyen butaságok miatt aggódnod. Rendben?
-Nem aggódom.
-Szóval lesz ez az ünnepség, amit ki is írtunk a falitáblára. Mi persze előbb leszünk ott, de a többieket hagyjuk aludni. Junt úgysem tudnám kikelteni az ágyból ilyen korán.
-El fognak késni.
-Nem fognak, mert küldünk nekik üzit. Csak nekünk még főzőcskéznünk is kell előtte.
-Mit?
-Az meglepi lesz. Tudod, a szellemek itt vannak, és nem akarom, hogy hallgatózzanak. De mindenkinek a kedvencét.
Ha nem is az elsők között voltak ott, a tömeg azért még nem zavarta őket. Amikor már idő volt, röppentettek egy körüzenetet a céhtagoknak, és pár aranytallér kifizetése után helyet kaptak az egyik NPC erkélyén, hogy onnan figyeljék az eseményeket. Tulajdonképpen páholyt béreltek a Vigo tagjainak a számára, és ez természetesen szerepelt a levélben is. Shu persze beljebb húzódott, nem ment a korlátig, de azért jól látott és hallott mindent. Néha Timire pillantott, hogy mindent ért-e, szüksége van-e magyarázatra, ám az előadó nagyon szépen mondott el mindent, szóval felesleges volt. Az áldozatokkal még vártak, inkább csak a tömeget kémlelték, hátha ismerős arcokra bukkannak...

by **Ayse** Szer. Aug. 26 2015, 09:39

Hogy miért is volnék itt? Az igazat megvallva magam sem tudom… magam sem. Nincs kit gyászoljak, nincs kiért hálát adjak, és nincs senki aki mindezt megtenné értem. Tehát nincs senki, nincs ok, nincs cél sem pedig félelem ennek hiánya végett. Mégis itt vagyok.

Egy tömeghez szokott embernek nem szokatlan ez a felállás, viszont én rég voltam utoljára ekkora tucat halomban, mint most. Kicsit zavart, kicsit fulladtam, mintha elszívták volna előlem a levegőt. Talán termetem miatt is mivel a többség felém tornyosult, akik nem nekik meg szinte éreztem a lehelletüket az arcomban. Nem volt kellemes, viszont átvészelhető volt. Először fel sem figyeltem az üzenetre, a felhívásra hisz nem volt okom rá, majd ráébredtem valamire, de hogy mi is az, azt majd kicsit késöbb. A pap süket dumáját végighallgattam, igaz hasonló szövegeket minden évben hallhattam a beérkezésem előtt, vagyis nem. Az utolsó évben már nem vittek haza a korházból az ünnepség alatt, pedig tudom hogy apu is otthon volt akkor. Ezért haragudtam… de a dac ami bennem élt, nem engedett meg könnyet vagy épp egy szomorú ábrázatott, az arcom közönyös lett a világgal szemben. Talán most is ezt láthatja mindenki, de aki nem ismer az nem tudhatja mi is ennek az oka. Végülis lényegtelen, nem kell hogy ismerjen bárki, sőt elfogadtam hogy ez így marad, egyedül fogok meghallni, csendben és magányosan, hacsak nem végez velem előbb valaki más. Most kuncogni tudtam volna ezen a gondolatsoron, valahol talán reménykedtem is benne hogy ez így lesz, de eddig nem így történt. Egyedül jöttem, nem csoportostul mint egyesek, viszont… még sem vagyok magányos. A zsebemben egy papír cetli az oka ennek. Az ünnepség megkezdődött, a ceremónia és a tömeg is megindult, beállva a sorba, közönyös pillantással, belül apatikus hangulattal érkeztem meg a kőből faragott áldozószentélyhez. Ételt ugyan hoztam, egy nagy piros almát. Jelkép. Majd elővettem a cetlit, rápillantva meglepődtem hogy milyen gyűrött, észre sem vettem hogy azt szorongattam végig. Kinyitottam, de úgy hogy ne nagyon lássák mi van rajta. Pár szó csupán, senkinek nem jelentene semmit. Elővettem egy gyufát meggyújtottam a cetlit, ami először lassan, majd minden szót a tűz martalékává égetett…
~ Aito, Jinjari, anya és apa… majd egy én szócska~
Könnyebb volt mint gondoltam, sőt talán egy kis megkönnyebbülést is éreztem, hisz ezzel temettem el a kinti életemet, ezzel adtam hálát hogy itt lehetek. Mit tehetnék még többet hogy a múlt ne üldözzön tovább?! A papír hamvaira egy almát tettem, majd követtem a folytatást.

by **Jun** Szer. Aug. 26 2015, 14:17

Szokásomhoz híven ma sem keltem korán. De ennek ellenére még délelőtt sikerült felébrednem. Emlékeztem, hogy Shushuék kitettek egy aranyos programötletet a táblácskánkra, valami fesztivál lesz. Egyértelmű, hogy ott a helyem! Ki nem hagynám, és micsoda szerencse, hogy egyéb programom sincs mára, így az egész napot a drágáimnak szentelhetem. Sokan nem hisznek a szellemekben, viszont én pontosan tudom, hogy léteznek és itt vannak körülöttünk. Vigyáznak ránk, megóvnak a gonosztól. Ugye nagypapi? Viszont... sajnos nekünk élőknek rengeteg elfoglaltságunk van ami miatt nincs időnk mindig megköszönni a szolgáltatásaikat, viszont itt van egy nap amit arra szánhatunk, hogy köszönetet mondjunk azért, hogy itt vannak, hogy velünk voltak, és hogy továbbra is mellettünk maradnak majd. Rengeteg mindenkinek szeretnék köszönetet mondani, viszont ha sütit sütnék elmenne vele az egész nap, bolti édességekkel pedig nem szeretnék eléjük állni. Lehet, hogy finomabb, de a saját kézzel gyúrt onigiri legalább annyira jó lehet mint egy piskóta, tejszínhabbal és csokiöntettel a tetején. Illetve én telerakom szeretettel is! Szépen, gyorsan elkészülök mindegyikkel, majd becsomagolom őket, és elrakom mindet.

Jun írta:Hamarosan ott leszek! Már elindultam!
Jun

Biztosan várnak már rám, elvégre eltelt 1-2 óra azóta, hogy megkaptam Shu-nyanék üzenetét, de van egy olyan érzésem, hogy nem mentek sehova sem. Ezúttal nem megyek boltba nem veszek ételt magunknak, ez a nap a megemlékezésről szól, a tiszteletről.
Rövidesen megérkeztem a falucskába, kezemben egy papírlegyezővel legyezgetem magam, miközben a tömeget szemlélem. Milyen sokan eljöttek megemlékezni. Boldoggá tesz. Néhányan már az ajándékokat is kipakolták, én még egy picikét váratom az ősöket, a barátok pedig úgyis mindig türelmetlenkednek ha ételről van szó.
Addig-addig sétálgatom mígnem rá nem bukkanok Shu-tanékra. Biztos integetni fognak! Én is integetek majd nekik :3

by **Mirika** Szer. Aug. 26 2015, 22:49

Nem akartam menni. Persze, majd jól feltépi a sebeket, amiket még talán ki se hevertem teljesen. Sőt, még biztosan nem hevertem ki. Elég bajom volt enélkül is. Úgy éreztem, az egész életemet hátra kellett hagynom a koboldok miatt. Erősen kötődtem már Nysterhez, talán túl erősen is, erre tessék. Sosem lehetek boldog, mi? Mármint legalább egy kicsit huzamosabb ideig. El voltam kenődve megint, na. Így semmi értelme nem volt fesztiválra menni. Persze aztán hiába győzködtem magam, mégis elkészítettem azt a csípős sütit, mégis felvettem azt a yukatát, amivel egy évvel azelőtt elvarázsoltam őt. Kibontottam a hajamat, beletűztem azt a virágos hajdíszt is. Tudtam, hogy kerülhettem a szeme elé akármilyen vadító, merész ruciban, így tetszettem neki a legjobban.
Szóval ellenkezhettem magammal bármeddig, mégis az utcán találtam magam, aztán a Horunka felé vezető ösvényen. Kezemben a gondosan megkötött kis batyu volt, úgy sétáltam lehajtott fejjel. És egyedül. Nem akartam hívni senkit, és engem se hívtak, persze ez tök triviálisnak gondoltam. Meg amúgy is, úgy éreztem, hogy ezen a napon az a legjobb, ha magányos maradok. Vagyis hát kettesben vele, majd ott az oltárnál, ahol újra találkozhatunk. Ahogy közeledtem a faluhoz aztán, úgy lettek egyre többen körülöttem. Kényelmetlen volt ez a sok ember, talán ezért is viszolyogtam annyira attól, hogy jöjjek. Nem igyekeztem jó helyet se találni, végül csak sodródtam az emberekkel, és valahol a tömeg közepén megálltam a templom környékén. Néztem a körülöttem lévők hátát, hiszen az ugye ostoba feltételezés lenne, hogy a magam 147 centijével bárki mögül is kilátok, és hallgattam a ceremóniát. A férfit, aki beszédet mondott, a zeneszót, hallgattam az emberek csendes morajlását. Jobb is volt itt, mert legalább gyorsan túl leszek rajta, gyorsabban, mintha másokat követve mondjuk felmásztam volna egy házikó tetejére, vagy egy fára.
A hömpölygő massza aztán megmozdult, az emberek sorokat formáltak a számtalan kis kővackok előtt, és én követtem a példájukat, míg el nem sodródtam egy olyan áldozó szentély elé, ami üres volt. Leguggoltam, rátettem a kis csomagot, majd egy gyengéd mozdulattal kioldottam a csomót. A kelme felfedte a sütit, én pedig kiegyenesedtem, és egy halvány mosollyal az arcomon invitáltam meg a kedvesem szellemét, hogy együtt töltsük ezt az estét, és elbúcsúzhassunk egymástól.

by **Kemabat** Csüt. Aug. 27 2015, 09:58

Mikor elolvasta a meghívót az Odon fesztiválra, majd kiugrott a bőréből. Régóta várt valami olyanra, ami közelebb hozza hozzá halott öccsét. Rengeteg megbeszélnivalója volt vele, szerette volna megkérdezni tőle a halálának körülményeit is, de sikerült meggyőznie magát, hogy ennek nem egy fesztiválon van az ideje, egyszerűen nem illik oda. Egy valami mégis nyugtalanította. A szavak. A szavak, melynek nem értette a jelentését. Pontosabban értette, csak a mögöttes tartalmat, hogy mire utalt velük az nem tudta. Néha már azt hitte, hogy a képzelete játszik vele, annyit merengett rajta, de eltávolítani a fejéből nem tudta.
Vidáman kezdett hozzá az előkészületekhez. Elővette a húst, frissen vadászott, a legjobb minőségű volt, amihez segítség nélkül hozzá tudott jutni, és felaprította. A sütés részt is maga akarta elvégezni, nem adhatja oda más munkáját a testvérének, bár lehet, hogy jobban járt volna. Rengeteg húst elpocsékolt, főzési jártasság nélkül ehetetlen, kellemetlen szagú széndarabokat sikerült csak összehoznia.
A fesztiválra sietnie kellett. Sok időt pocsékolt el a sütésre. Öltözékét kivételesen nem a páncélja alkotta, sikerült beszereznie egy, a helyhez illő ruhát, egy teljesen fekete yukata és vörös öv képében. A templomban már hatalmas volt a tömeg. Próbált előrébb tolakodni, de rájött, hogy nem illendő, így hátulról hallgatta végig a beszédet. Kicsit unta is, szeretett volna többet látni a ceremóniából, hiába volt magas, nem ő volt az egyetlen, így sokat kitakartak az előtte állok.
A tömeg mozgolódni kezdett, és Kemabat is keresett egy áldozó szentélyt, amit kisajátíthatott. A dobolás lüktetett a fejében, amikor letérdelt a kőépítmény előtt, és elővette saját készítésű eledelét. Kicsomagolta, és lerakta az enyhén égett, de még fogyasztható tojástekercset.
- Kicsit megégett, de csak ezt tudtam összehozni. Eredetileg húst szerettem volna hozni, de az még ennyire sem sikerült.

by **Halász Alex** Szer. Szept. 02 2015, 21:04

Elindultak kettesben. Most először látott Hinarin is yukatát és egyértelműen elbűvölőnek tartotta. Nem csapongtak a gondolatai, különösképpen tudott összpontosítani. Egyszerre csak egy dolog kötötte le a figyelmét. Kivételesen. És ezáltal nem is gabalyodott bele a saját elképzeléseibe. A lány gyönyörű volt, elképesztően festett, és ő mellette állt, már ugyanabban a céhszínben pompázva mint kedvese. Valahogy így szorosabbnak érezte a köteléket maguk között. Olyan volt mintha Hinari egy új titokba vitte volna bele. Egy másik ajtót nyitott volna ki számára a világát illetően. De ott volt a fesztivál, ami egy nagyszerű ürügy volt arra, hogy Hinarit yukatában láthassa, azonban ennél több nem volt a számára. Legalább is mostanáig. Áthaladtak a vásár részen, vett Hinarinak egy cukros almát, majd mielőtt kezdődött volna a szertartás, lelassított.
- Öhm, menj előre. Később csatlakozom hozzád! Smile

-
Intett, azért megvárta még, hogy a lány reagálhasson rá, de azt már nem engedte, hogy lebeszélje vagy csatlakozzon. Egy kicsit egyedül akart lenni. Nem kellett sokáig csatangolnia ahhoz, hogy megtalálja a neki való bódét. A sok japán között volt egy kettő elbújtatva, amelyiknél kedves njk-k európai nyalánkságokat szolgáltak fel. Beült a magasított bárszékre, és krémest rendelt. Kettőt. Vidáman kanalazgatta előbb le a habot, majd félre tolva a tésztát, a vaníliás pudingos része következett. Előtte egy kisebb tálcában, a másik krémes hevert. Még egy második kiskanál is volt hozzá. - Igazad van. A francia a legjobb mind közül mégis. Elfogult voltam a csokoládéval szemben. - Rábökött saját kanalával a második krémesre. - Nem tartom ezt a szokás rendet, de miattad most kivételt teszek. Félig japánnak lenni is japán. - Elnevette magát, majd felállt, magához vette az ízléses kis tálcát a krémessel és a kanállal együtt és távozott. Hinarit épp egy kis szentélynél találta meg.

by **Hinari** Szomb. Szept. 05 2015, 21:08

Sétáltunk. Előre az emberek között. Egyre többen vettek körül minket, haladtunk, közelebb a célhoz… mégis miféle célhoz? Szótlanul ballagtam mellette, nagyrészt a földet nézve magam előtt, jobb tenyerem másik kezemhez simult, s minden lépésnél a ruhához ütődtek tompán, ütemesen… Nem volt érdekes. A fények vakítók lehettek volna, lámpások, csillogó víztükör egy horgászós árus mellett, szikrázó botok, mint karácsonykor… mégis erőtlennek éreztem mindet. Furcsa volt az egész. Nem éreztem magam otthon benne. Én sosem tartoztam ide.
Nem voltam se vidám, se gondtalan, ajkaim azonban önkéntelenül is felfelé görbültek, ahogyan két gyermek rajtunk keresztül próbált fogócskát játszani. Csöndes békességgel fordultam vissza tőlük, s behunytam szemeim, csupán egy pillanatra, hallgatva, csak hallgatva a minket körülvevő, lágyan hullámzó morajlást. Együtt, aztán mégiscsak egyedül. Persze megértettem. Nekem is szükségem volt e magányra, szótlanul kerülgettem hát az embereket, hogy hallótávolságon belül tudjam végigállni a bevezetőt. Ismertem a szertartást, legalábbis a kinti formáját, bár mi a családdal sosem vettük részt ezeken, volt más, amivel emlékezni tudtunk. A férfi arcát néztem. Különösebb gondolatok nélkül, majd miután befejezte, halk sóhajjal fordultam meg, egy kicsinyke helyet keresve, ahol magam lehetek. A kendővel összekötött csomagot ekkorra már az ölemben vittem, karjaimban tartva, mint egy kisbabát, s határozatlanul álltam meg vele egy szentély előtt. Amaz üres volt még. Leguggoltam, s lassú mozdulatokkal bontottam ki az ajándékot, egyszerre csak egyet véve a kezembe, s téve le azt a hideg kőre. Kettejüknek egy kevéske sütit hoztam. Egyetlen fiúnak egyetlen köpönyeg mutatta csak hálámat a múltért, mely úgy volt rajtam, hogy senki sem láthatta. Sosem tudtam, mit szeretsz, a cukkolásomon kívül, úgy igazán… még a kedvenc színedet sem találtam el… Megigazítottam magamon a ruhát, s elmosolyodtam, ezúttal őszintén. ”Mindannyian változunk. Légy erős, emlékem megvéd.” Bólintottam, nem felejtettem el e mondatot. Soha nem felejtettem el… Hope egy kőrisfa kérgére helyezett, finoman fűszerezett húst kapott, persze kettőt, hiszen ők mindigis ketten voltak. Pete egy szál kék virágot, melyről csak mi tudhattuk, mit is jelképez. Anatnak krémest hoztam, magam injekciózva bele egy kis chilit még indulás előtt, hogy rendesen hasson. Vidám gondolatokat hozott a szél, mélyeket lélegeztem belőle. Kezdtem megérteni, miről is szól ez, s mosolyogtam, egy apró pillanatra átérezve a melegséget, melyet ők éltettek bennem. Nyeltem egyet, marokra fogva a kendőben lapuló, utolsó tárgyat. A szívemhez szorítottam, mielőtt letettem volna. Egy kis pohár ital volt, mivel engem kínált akkor, és egy szál cigicsikk. Füstje kígyózva emelkedett fel, elvegyülve a füstölőkével; egymásba kapaszkodva igyekeztek az ég felé. Pillantásommal követtem útjukat, messze a végtelenségig... vagy talán még azon is túl.

by **Shukaku** Szomb. Szept. 05 2015, 22:41

-Megvan, Timi! Látom!
-Biztos vagy ebben?
-Ha nem most, akkor mikor? Ez egy ünnep... itt biztosan nem fog hisztit csinálni. Itt... itt nem mer gonosz lenni velem, mert mások is látnák.
-Ebben igazad lehet.
-Akkor hát nincs más hátra, csak előre!
Ezzel leugrott a párkányról, az ugrás közben visszaintegetett Junnak, és nemsokára már Hinari mellett is termett, egy tekercsel a kezében, amit óvatosan széthajtogatott, és az oltárra helyezte.
-Azokkal a ceruzákkal rajzoltam, amiket tőled kaptam még karácsonyra. Vigyázok rájuk, még nem koptak el.
Suttogta halkan, de azért jól hallhatóan. A tekercsen a sárkányos küldetés egy mozzanata volt látható, és mindannyian szerepeltek rajta, akik akkor ott voltak.
-Peter azt szeretné, hogy ne haragudjunk egymásra. Tudom, hogy te utálsz, és nem akarsz beszélni velem... de talán így látod, hogy én nem utállak téged.
Ezzel leguggolt a tűz mellé, és onnan szemlélte a kígyózó füstöt. Nem kellett többet mondania, és ha Hinari nem akart megszólalni, neki sem kellett. Ő megtette a lépését. Most már minden csak a céhvezéren múlik.

by **Saya** Hétf. Szept. 07 2015, 20:57

Némi rendhagyóság, hisz néha ilyen is kell az életben.
Saya jódarabig ült egy közeli fán, fél kézzel kapaszkodva az egyik feljebb nyúló ágba. Lassan ősz, a levelek szélei kezdenek már színt ölteni, és valószínűleg az ő fehér lábacskáit és virító kis ruhácskáját sem rejtik el. Zöld, némileg vöröslő árnyalatot felvett szemei mozdulatlanul figyeltek egy pontot a tömegben, egy egyszerű, véletlenszerű akárkit, aki ha megmozdult, más került a helyére. A gondolatai ugyanis teljesen máshol jártak. Ezúttal nem beszélgettek, ahogy szoktak, még Saya sem volt olyan szószátyár a fejében, mint máskor, Hugi pedig mindezt csendes örömmel fogadta.
Hisz míg egyikük csak szomorkodott, addig a másik végtelen gyászba fordult.
Egyikük mindenkire emlékezett, a másikuk csak egyvalakire.
Mikor a pap végigmondta beszédét, kecsesen elrugaszkodott és lágyan ért földet, kisebb puffanással csak a földön, anélkül, hogy elesett volna. Hiába, az Akrobatika ilyenkor fenemód jól jön, hogy ne essen el a saját lábában folyton. Engedelmesen áll be a sorba, nem néz senkire, de tudja, akik ránéznek, nem tudják eldönteni, milyen színű a szeme. Zöld vagy vörös? Vörös vagy zöld? Na, nem mintha ez most számítana. Ebben a percben még azt sem tagadnák le, hogy tulajdonképpen ketten vannak. Úgyse hiszi el senki, és míg ennek Hugi inkább örült, addig Saya nagyon bánkódott. Anatole volt az egyetlen, aki elhitte, és el is fogadta, erre...
Szótlanul állnak meg a szentélyke előtt, mikor végre sorra kerülnek. Inventory elő, majd materializálják a kis csomagocskát. Nem tudják, mit szerethetett, mit ehetett sokszor, így azt választották, amiről biztos tudtak. Banános palacsinta, frissen, onnan, ahol randizniuk kellett volna. Az a palacsinta, amit megígért nekik, és ami által Hugi végül...
Lassan teszi le, nehogy szétomoljon pixeleire, majd felegyenesedik, és összekulcsolja a kezeit. Nem hunyja le a szemeit, mert tudja, hogy akkor a könnyei kicsordulnának a sarkaiból. Végül megfordul és elindul oldalvást, hogy helyt adjon a következő embernek. Visszatér a fához, nekidönti hátát a törzsének, és mélyet sóhajt.
Saya mindenkiről megemlékezik, akit ismert, és akit nem.
Hugi csak Anatole-ra gondol, szakadatlanul, és fáj nem létező szíve.

by **Chancery** Szer. Szept. 09 2015, 12:26

A kimonót mindig is jobban szerettem, de néha előnyösebb választás a yukata, mint ruhadarab, tény és való. Nem szabad elfelejtenem, hogy elsősorban Japánban vagyok, japán emberek vesznek körbe, és bár rendkívül elnézőek velünk, külhoniakkal szemben, ami a szokásokat illeti, vannak napok és idők, mikor pont ezért megérdemlik, hogy az ő hagyományaik szerint éljünk inkább.
Az ilyen időkben inkább el szoktam vonulni, mert rettegek attól, hogy igenis van, amit elrontanék, és amivel kivívnám az amúgy is rám aggatott örök gyűlöletet. Most viszont kivételt teszek, mivel igenis vannak emberek, akikről meg kell emlékezzek, akiknek köszönetet kell mondanom, és hálát adnom. Kezemben a kis dobozkával türelmesen álldogálok is valahol a tömeg leges-legközepén, elbújva. Ezúttal ugyanis a macskafülek sincsenek a fejemen, hogy még csak kicsit se zavarjam meg az ünneplés tiszteletét.
Meztelennek érzem már magam nélkülük, de egyben jó érzés is kicsit visszavedleni azzá, aki kint lennék. A visszafogott, csendes lánnyá.
Sokakhoz hasonlóan én sem szólalok meg, egy szó sem hagyja el a számat. Bár igaz, nincs is kihez beszélnem. Fedezek fel ismerős arcokat a tömegben, de míg velem sem törődik senki, én sem törődök senkivel különösebben. Ez a nap egyébként sem az élőkről szól, ha jól értelmeztem. Időbe telik az is, mire eljutok egy kis szentélyig, és mivel nem szeretném sokáig tartani a sort, egyszerűen leteszem a dobozkát, s felemelem a tetejét. Mindenféle formájú és színű süti lakozik benne, még csak nem is ugyanabból a fajtából, hogy jusson mindenkinek egy-egy darab. Úgyis degeszre tömik most magukat, nem kell sokat hozni szerintem, vagyunk ugyanis elegen. Kissé lehunyom a szemem, felsorolva magamban a neveket, amikre még emlékszem, akik fontosabbak voltak, és akik nem. Igazából annyit akartam hozni, ahány név át van húzva a falon, de annyit én sem bírtam el, és a látottak alapján a kis szentély sem tenné Rolling Eyes

-Kyuu, Anatole, Judy, Kurokoto, Luv... -sorolhatnám még, de nem teszem. -Fogyasszátok egészséggel.

by **Hinari** Szer. Szept. 09 2015, 15:16

Ő volt az, akinek jelenlétére a legkevésbé volt szükségem most. Önkéntelenül is felmerült bennem, talán már valahol készültem is rá, ő rengeteg olyan dolgot tehet vagy mondhat, amivel elronthatja még ezt a mai napot is… ezt, ami nem volt a miénk. Azoké volt, akiket elvesztettünk, és én maximum Allal kívántam megosztani a társaságom e komor gondolatok közepette, s egyáltalán nem voltam vidám hangulatban. Olyan nagyon búskomorban sem, ami azt illeti. A füstöt néztem, ahogy felettem kanyarog, elméláztam rajta, Lewisre és a többiekre gondoltam vissza, az első bosszankodás után pedig már nem is törődtem a felém igyekvő lánykával. Egy apró másodpercet szántam rájuk összesen, valami köszönésféle bólintást feléjük pillantva, amikor megállapodtak mellettem. Tekintetem a kihajtogatott tekercsen állapodott meg, csöndesen hallgattam végig Shukaku mondanivalóját, és kedvem lett volna tagadni. Én nem utáltam őt. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt a szavaiból sejteni lehetett. Ám nem álltam le vele vitatkozni, értelmetlen lett volna, és nem illő a mai naphoz. A többiben azonban igaza volt. Peter biztosan csóválná a fejét, ha látna minket…
- Ő tudná a megoldást… - feleltem halkan, szemeimmel a füstöt követve még mindig. Pedig nem lehetett nagy dolog. Mégis probléma, igaz nem akkora, mint a bossok vagy a vörös játékosok, de az. Most sem voltam biztos benne, miért is jött ide pontosan… hogy valóban békülni akar-e, vagy ezt is csupán egy újabb lehetőségnek tekinti, amivel bővítheti a rólam alkotott negatív képét. Mégsem volt lényeges. Itt volt, és tett valamit, amit nem vártam volna tőle. Ajkaim szélén apró mosoly suhant át, egyszerre volt köszönhető a helynek, a füstölők illatának és az emlékeknek, amiket mindezek az ábrával és a guggoló kislánnyal együtt juttattak eszembe. Lassú szél támadt, balra lökte a füstcsíkot, s ahogy a papír megrezzent, a kék virág óvatosan telepedett melléje, egyik szirma óvón hajolt a képen lévő alakok fölé. Valahogy nem bántam. Hogy végülis idejött, habár koccintani akartam Lewissel és elbeszélgetni Allal, ha visszaér, de mégis… jólesett? Máskor szidtam volna magam a gondolatért, vagy egyszerűen kinevettem volna azt. Ez a nap azonban nem erről szólt. Csöndesen bámultam hát a füstöt, Shu mellett guggolva, s nem éreztem magam feszélyezve már. Vártam. Talán történni fog valami, ami megadja a bennem keringő kérdések egyetlen fontos válaszát...

Alt lehet meg kéne várnod, Shu, a hsz-e végén már meglátta Hinát és eddigre valszeg oda is fog érni Surprised

by **Halász Alex** Pént. Szept. 11 2015, 10:50

//Huhh csak ide értem. //

Az volt a helyzet, hogy egyáltalán nem érezte magát társalgós kedvében. Oké, hogy régen történt, már amennyire pár hónap annak számít, és oké, hogy ez akár még várható is lett volna, de mégis csak olyasmi történt meg, aminek nem kellett volna. Egy nomrális életben nem. Kint, nem történhetett volna meg. Persze mindenkit elüthet az autó, meg leeshet a fejére a virágcserép, bármi megtörténhet, betegség, leszúrják egy ezresért, bármi, de az még mindig nem, hogy egy játék miatt haljon meg. Ez abszurd. Amíg él, eszébe fog jutni. Egy játék miatt haltak meg annyian. Abszurd volt és fölösleges. A semmiért haltak meg.
Megborzongott, amikor a kislányt meglátta. Tudta nagyon jól, hogy neki a sao a paradicsom. Ez a hely, ez a ... játék. Ami miatt emberek, Anat is, meghalt. Csak egy pillanatra torpant meg. Épp annyira hogy elfojtsa a reszketegséget. Erőt vett magán, majd egy sóhajjal együtt lépett a páros mellé. Nem szólt, még csak nem is intett, vagy üdvözölte bármelyiküket is. Hinari várta őt, neki nem volt fontos bármit is mondania. Elég egyértelmű hol vannak és mit csinálnak. Shut pedig nem akarta ... mondhatni "szóra se méltatni". Ha valamit nem bocsát meg ennek a lánynak, akkor az az, hogy jól érzi magát a saoban. Nem. Ez így helytelen. Nem egyszerűen jól érzi magát, hanem annak ellenére érzi jól magát, hogy másokat megnyomorít. Nem magára gondolt. Tudta, hogy az ő esete speciális. Anatról és Peteről volt szó. Kettejük barátairól.
Így hát szó nélkül letette a kis oltár szélére a francia krémest, egy kiskanállal. Csöndesen felegyenesedett és össze téve a kezeit, lehunyta a szemét. Nem mormolt el imát, vagy nem hangosan. Aztán pár lélegzetvételnyi szünet után, végül mégis észrevette Shut. Mintha csak az előbb került volna a látóterébe. - Szia. - Mosolygott. Hangjában nem érződött neheztelés. Akart volna még valamit mondani. Ki is nyitotta a száját hozzá, de aztán visszacsukta. Rájött, hogy semmi mondanivalója nincs.

by **Yuuki Asuna** Pént. Szept. 11 2015, 17:00

A szertartások lassan haladnak, de ez a hatalmas játékos tömegnek tudható be. Különösebb rendbontások nem történnek, és mindenkinek pont jut saját kis oltár, ahol bemutathatja áldozatát. Mindenkinek lehetősége nyílik rá, hogy meghívja halottait erre az alkalomra. Ez pedig nagy szó egy olyan világban, ahol nem tudjátok eltemetni szeretteiteket.
Mindez körülbelül egy óra alatt zajlik le. Ennyi idő alatt a többség elvégezhette azt, amit akart, és senki sem maradt ki. Akik szerencsésen elsőkként jutottak az oltárokhoz, azok már halottaikkal ünnepelhetnek, s máris a különböző ételstandokat célozzák meg. Akik pedig csak a végén, ők sem maradnak le semmiről. A mulatság igazából csak most veszi kezdetét.

S hogy mégis mit lehet csinálni egy ilyen fesztiválon? Programokban, ételekben és italokban gazdagon dúskál. A fa bódék megannyi kínálattal büszkélkedhetnek, amik a hazai ízeket hozzák vissza – feltéve, ha japán vagy, persze. Találhattok például futomakit, ami egy különleges, zöldséggel töltött sushi, vagy teriyakis csirkét vagy bárányt, ha inkább ezt kedvelitek. Az egyik standnál kukoricát grilleznek helyben, a másiknál pedig almát karamellizálnak. Azonban azok se féljenek, akiktől idegenek ezek az ízek. Ritkásan, de fellelhetőek azok a bódék is, ahol különleges, külföldi csemegét árulnak. Különböző piték, hamburgerek, saláták várják, hogy megkóstolják őket. Italként főleg gyümölcslevek, alkoholként viszont kizárólag szaké.

A falu közepén felállítottak egy színpadot, ahol pár játékos, mindannyian nők, táncolnak. Mindannyian ugyanolyan yukatát viselnek, tehát innen talán sejthetitek, hogy ők ezért vannak itt. A céljuk nem más, mint hogy bemutassák a laikusoknak a megfelelő, egyébként pofonegyszerű, nagyrészt ritmikus karlengésekből és előre lépésekből álló táncot. A színpad kör alakú, azzal a céllal, hogy a táncosokat lehessen követni. A bátrabbak már be is állnak egy formációba, hogy velük együtt táncolhassanak. Majd végül még egy kör helyezkedik el mellettük, így oldván meg a hely hiányát.
A táncok és a zene időnként változik, hiszen ezeknek módja és stílusa Japánban régiónként változik. Ha mindet nem is tudják feleleveníteni, azért megpróbálják a legtöbbet kihozni belőle. Tehát, bátran be lehet állni táncolni, senkit nem fog zavarni, ha esetlennek tűnik bárki mozgása, ahogyan a táncosokat próbálja utánozni. Wink

Emellett játékokat is kipróbálhattok. Némelyik stand ugyanis ezeket kínálja, a megszokott ételek helyett. Van például egy szerencse horgászat, ahol aranyhalakat foghatsz ki. Azonban a horgász jártasság csak abban segít, hogy a vödörből a neked tetsző halat szedd ki. Mindegyiknek a hasán szerepel ugyanis egy szám, és az szabja meg, hogy milyen jutalmat (tipikus vásári kacatok) kapsz.
Van célbadobás is, annak több válfaja is. Figyelem, íjászok előnyben! :3 A legnépszerűbbek egyike a bébiteknősös játék. Itt a feladat az, hogy egy tölcsérrel amíg végigfutod a medence hosszát, annyi bébiteknőst szedj fel, amennyit csak tudsz. A gyerekek egyik kedvence, a sok labdás mellett.

Lehet tehát enni, inni, mulatozni. Az oltárokhoz még később is mennek emberek, a legtöbben viszont csak szolid adományt ad a templomnak, amiből majd a rászorulókat segítik. Sok órátok van még, amíg a nap leszáll, amikor is a fő program kerül megrendezésre majd! Bátran ismerkedjetek, és érezzétek jól magatokat! Egészen a gong szóig. Wink

//Határidő legyen egy hónap, tehát október 11. Új csatlakozók is jöhetnek persze. :3 Táncokról, akit érdekel, keressen róluk videót, elég sokat lehet találni.//

by **Danee** Vas. Szept. 13 2015, 13:27

Koborlásaim közepette akadt meg a szemem a különös jelenségen. Tudjátok, az aktiv pihenés nevű, fedezzük fel a tájat program keretében időről időre megvalósított rövid kis kirándulásaimról beszélek. Amellett, hogy gyönyörű tájakat csodálhatok meg, számtalanszor megesett már, hogy egy új küldetésbe botlottam bele, amit a kis kézikönyv nem is említ.
Így eshetett most meg velem az is, hogy poroszkálás közben hosszú menetoszlopot pillantottam meg. Nem valami harci partit, felfegyverkezve, vagy ilyesmi, hanem több kis társaság sokaságát egymást követve kisebb, nagyobb távolságokban, japcsi ruhákban, olyan kimono izékben. Na jó, tudom, tudom: yukatta. Vagy mi.

Úgy döntöttem, hogy kiderítem merre tartanak, de minthogy sosem voltam egy közvetlen ember, inkább csendben beálltam a levegős kis menetoszlopukba, s erősen füleltem, hátha elkapok pár információ morzsát, arról, hogy mi a dolgok fenforgása

Végül, hosszúranyúlt gyalogást követően eljutattunk valami falucskába, ahol egy mélyhangú ipse előadta magát és végül, úgy, ahogy összeállt a kép, arról, hogy miről is van szó.

A tömeg hamar nekikezdett az ételáldozat bemutatásoknak, de igy is rengetegen voltak, s maradt bőven időm átgondolni, mit is akarok tenni. Néztem az embereket, az arcokat, megpróbáltam ráhangolodni az eseményre, s közben felidézni az itt elvesztett ismerőseim sorát. Azért egy kissé meg kellett erőltetnem az agyamat, mire Lanceren és Anaton kivül eszembe jutott még valaki. Mostanában hála az égnek nem voltak halottaim, régebbi emlékeim között kellett kutatnom utánuk.
Zakuro, igen. Nohát, Miu ennyire elfeledtette velem. Talán mégsem a többségnek van igazuk, és tényleg kijutottak a játékból éppségben. Ám, ha mégsem...
Vot még nálam két szelet süti, amit még indulás elött vettem a cukrászdába nasinak, azokat vettem elő, most hogy végre az egyik áldozó kő elé sodort a sor.
Mindketten nagyon fontosak voltatok a számomra, Zaku-chan mosolyt csalt az arcomra, Lancer-san nélkül pedig most nem létezne a céh... bár csak még itt lennének velem...
Egy sohaj keretében tettem le a sütiket a kőre, majd némi időzés után átadtam a helyem a mögöttem állónak.
Az éj leszáltával pedig rájuk emlékezve útjára engedtem egy-egy lámpiont.

by **Shukaku** Szer. Szept. 16 2015, 15:10

-Lehet... talán... talán nem...
~Ha tudna megoldást, akkor nem menekült volna el! Nem tudott megoldást, csak gyáván elmenekülni tudott, amikor azt ígérte, hogy velem marad! Ha... ha tényleg nem kiejtett valaki, azt soha nem fogom megbocsájtani neked, Peter! Soha!~
-De... de ez a ti napotok... a kettőtök napja. Nekem azt hiszem... nem akarom elrontani a hangulatotokat. De majd... majd utána szeretnék veletek beszélni. Mindkettőtökkel. Együtt. Talán úgy... értelme is lesz. Alex a múltkor...
Nem. Erre nem talált úgy szavakat, hogy a fiú ne sértődjön meg megint. Még egy utolsó kis csomagot rakott az oltárra, Anatnak is elküldve egy kis ajándékot, és Utahimének is. Ennyi volt. Peter eltűnésének az okát már elvileg ismerte. Saját magát ejtette ki, és megölte Hisamét. Anatole szintén direkt gyalogolt bele a kiesésbe. Timidus megkérte, hogy ne menjen sehova egyedül. Utahime viszont... ő csak eltűnt. Ezt az egyet soha nem tudta kideríteni.
-Majd keresünk titeket, ha vége a fesztiválnak. Addig sokkal jobb, ha Junnal leszünk. Mindannyiunknak.
Ezzel felállt, mélyen meghajolt az oltár előtt, majd kettejük felé is intézett egy kisebb meghajlást, és elindultak a céhvezére felé. Amikor odaértek Timivel, már újra mosoly volt az arcán.
-Nyo? Itt van nekünk az egész nap. Mit szeretnél csinálni?

by **Jun** Hétf. Szept. 21 2015, 20:40

Shu
Végre sikerült megtalálnom Shu-nyanékat, erre mire felugrok hozzájuk ők már tova is repülnek. Először nem értettem igazán, hogy mire fel ez a nagy sietség, de biztos közbejött valami. Vagy észrevettek egy-két régi ismerőt a tömegben és mentek köszöngetni. Ej ezek a mai fiatalok, hova ez a nagy sietség... Vállat vonok és mosolygok, hiszen én is éppen annyira szoktam sietni, mint amennyire most ők is. Közben szépen elrendezkedem az ideglenes kis bázisunkon, elrendezem a párnákat, rakok ki egy-két plédet is, hátha hideg lesz este, illetve van egy tök jó hangulata ha a csillagos égboltot bámulva egy takarón osztozkodva csodálhatjuk a tűzijátékot a szeretteinkkel. Büszke voltam magamra, és mire elkészültem már vissza is tértek az angyalkáim. Széles, barátságos vigyorral az arcomon üdvözlöm őket, ezúttal szavakkal is.
- Halihó! Azt hittem sosem jöttök vissza. - öltök nyelvet, majd kissé csalódottan körbepillantok ismét - Úgy tűnik a többiek még nem értek ide. Remélem, hogy nem felejtették el, hogy ma lesz tűzijáték is. Jó lenne közösen végignézni. - remélem nem vesztek el a tömegben, megfordult a fejemben, hogy írok nekik egy üzenetet, de inkább hagytam a fenébe, hiszen nem akarok belezavarni a nagy megemlékezésbe sem.
- Arra gondoltam, hogy ehetnénk almát mondjuk, meg vattacukrot, és szeretnék lőni olyan táblákra is, és a nyereményeket odavihessük majd a templomnak, ha jól emlékszem adományokat gyűjtenek, szerintem örülnének neki ha nem csak pénzt adnánk. Ma úgy keltem fel, hogy valamit jót kell csinálnom, szóval az adakozás jól hangzik nem? - vetettem fel az ötleteim, majd vártam egy kicsit, hogy válaszoljanak.
- Hümmm... egyébként kipróbálhatunk mindent... apropó! Én még nem adományoztam ételt a megemlékezéses izére sem. Hoztam néhány rizsgombócot, majd oda kellene adnom, szerintem jól fog esni a szellemeknek, a sok édesség után egy kicsit klasszikusabb étel.

by **Mirika** Hétf. Szept. 21 2015, 21:24

Nem maradtam túl sokáig, talán csak pár percig bámultam az oltárt, de közben mégis magamon éreztem a fiú megnyugtató érintését. Gombóc nőtt a torkomban, ahogy elképzeltem, miközben mindketten itt állunk, és ő átkarolja a vállamat, és magához szorít... aztán elhív valamelyik standhoz játszani és jól érezzük magunkat egész este. Csakhogy már nem lehetett velem, és ez a szívfájdító érzés taszított végül el az oltártól. Beléptem a tömegbe és sodródtam vele, ahogy eddig csináltam. Egyedül éreztem magam... mondjuk nem is csoda, mert tényleg egyedül voltam, mint a kisujjam. Senkit se hívtam el, egyáltalán én magam se tudtam, hogy itt leszek. Talán jobb is volt így... nem tudom. Arra feltétlenül jó volt ez az állapot, hogy sajnáljam magam, ami sose esett jól, de van amikor eluralkodott rajtam, mint most is. Szóval végül csak leváltam a folyó sodrására emlékeztető hömpölygő emberáradattól, és beruháztam egy karamellás almára így bemelegítésként. Őszintén szólva... nem tudtam, mi a fenét csináljak azon kívül, hogy degeszre tömöm magam mindenféle kajával. Táncolni nem volt kedvem, a dobszó és a zene, ami áthatotta a környéket, az én fülem mellett elsurrant. Így jobb híján céltalanul sétálgattam, miközben a pálcikára tűzött cukros gyümölcsöt harapdáltam, és néztem ki a fejemből. Rossz ötlet volt eljönni, egyre inkább így éreztem. És persze rögtön meg is fordult a fejemben, hogy haza kéne menni, csak hát az illetlenség lett volna anélkül, hogy elengedtem volna a lámpással a szellemeket, ha már idehívtam őket. Jobb híján megálltam a céllövöldénél, és az íjász tapasztalatomat kihasználva, talán ma először valamit komolyan véve, kilőttem egy plüssmacit. Nem nagyot, mert azt nehéz lett volna megszerezni, de egy épp akkorát, amit még át tudok ölelni, és abba a tévképzetbe ringat, hogy nem vagyok egyedül. Meg amúgy is, puha dolgokat ölelgetni jó, nem?

by **Hinari** Hétf. Szept. 21 2015, 23:58

Szórakozottan, még mindig csöndesen bólintottam: nem tudhattuk. Semmit sem tudhattunk. Figyeltem a szelet, s mélyet szippantottam a levegőből, lassan, megtelve a hangulat okozta érzések új hullámával, miközben körülöttem kitartóan keringett az ünnepséggel együtt járó kavalkád. Füstölők, távolból víz loccsant ki, halk koppanás a kövön, ahogy valaki apró emléket helyezett egy közeli szentélyre. Mosolyogtam. Al lépett mellénk, s egy csöppnyi hezitálás után felálltam hozzá. A krémest figyeltem, s a kiskanalat. A kislány által odatett csomagocskát. Máris elköszönt, ment el, s én csupán egy néma, félig talán megköszönésnek is szánt bólintással nyugtáztam szavait, belekarolva Al karjába, miután Shukaku elszaladt, nyomában a sárkánnyal.
- Szerinted mit akarhat? – egy ideig még néztem utána, szavaim persze már a fiúnak címezve, s ezúttal semmi rosszallás nem volt bennük. Egy egyszerű kérdés, mely a túl hirtelen jött „látogatásnak” volt betudható, s nem is éreztem magam teljesen biztosnak abban, mi is lenne a helyes döntés. Így csak sóhajtottam, s egy fokkal jobb kedvvel fordultam végül Al felé, átlépve az imént történteken – Nos? Mit csináljunk most? – kérdeztem őt, megigazítva magamon a yukatát, mely a guggolástól néhol összeráncolódott. Alex már részt vett ilyesmin. Ő tudta, mi érdekesben lehet részünk, mi az, ami megfelel, még akkor is, ha nem a feltétlen szórakozásért voltunk itt. Nem hangosan nevetni, bár őmellette képes lehettem feledni a múltat, ha csak egy kis időre is. Hisz ezért jöttünk ide, nem? Nem. Furcsállón néztem a vigadó gyerekeket, kezükben vattacukorral szaladgáltak a tömegben. Vajon helyes ez így? Azt hiszem, az volt. Behunytam szemeim, s hallgattam a morajlást. Valahol a hátunk mögött tánc kezdődött. Kacagás hangja töltötte be a bódék előtti teret. Kíváncsian fordultam arra, s pillantásom megakadt a céllövölde oldalára függesztett ajándékokon. Egy kicsit, csak egyetlen pillanatra, újra gyereknek éreztem magam. Apu lőtt nekem, Naithen azonban ő maga akart, noha akkor még a puskát se bírta el rendesen. Halkan felnevettem az emlékre, lehet talán csak magamban. A zaj elnyomta úgyis.
Volt ebben valami különleges. Valami, ami inkább került engem a bent töltött évek során… valami gyermekien valóságos; amiért megérte maradni, és szóra sem méltatni a falun kívüli, gyilkos világot.

by **Shukaku** Kedd Szept. 22 2015, 07:41

-Pedig de!
Viszonozta Shu a nyelvöltést, komoly, és remekül játszott sértődöttséggel a hangjában és az arcán.
-Szerintem a többiek is itt vannak valahol, csak ők máshogy gondolnak erre az ünnepre, mint mi. Cearso nem is japán, és nekik teljesen máshogy vannak az ilyen ünnepeik. Kanami meg... őt nem tudom. A lényeg, hogy ez nem olyan program, amit erőltetni kellene, hogy együtt legyünk. Vannak akik inkább magányoskodni akarnak Ilyenkor. Sayát például láttam is, és szerintem ő is látott minket. Neki talán több ismerőse van a szellemvilágban...
Nagyon ügyelt arra, hogy csak ne is nézzen abba az irányba, amerre látta a lányt. Nem akarta őket leleplezni.
-A tűzijátékra már bizti eljönnek, de ott meg az lesz a gond, hogy nem biztos, hogy el tudnak idáig vergődni a tömegben. A lényeg, hogy itt vannak, és az már majdnem olyan, mintha közösen csinálnánk. Most mindenki inkább a szellemekkel van szívesen. Velünk találkozhatnak akármikor, ők csak most járnak erre. Ne legyél rájuk irigy!
Újabb nyelvöltés, majd Shu elkapta a lány kezét, és elindult az erkély széle felé.
-Timivel már dolgozunk a tériszonyomon. Innen például már le mertem ugrani... de ha gondolod teleportálhatunk is. Utána pedig végigjárjuk az összes-összes édességes bódét. De előbb... igen, neked is kéne küldened valamit a szellemeknek.
Ezzel teljesen Junra bízta a döntést, hogy merre indulnak el. Timi pedig úgyis követi őket. Neki még a mindegynél is mindeggyebb, hogy milyen sorrendet választanak.

by **Aidor** Pént. Okt. 02 2015, 18:49

Az Éhes lelkek fesztiválja. Hátborzongató egy neve van annyi szent. Már vagy élet eltelt azóta, hogy Horunkában jártam, de a fesztivál elég nagy visszhangot vert. Ahhoz mindenképpen elég nagyot, hogy eljöjjek rá, még ha éppenséggel valami hasznosabban is eltölthetném a szabadidőm. Na igen, azt hiszem tényleg eléggé "világi" ember vagyok. Mostanában egyik ünnepségről a másikra járok. Nem tagadhatom tovább, iszonyatosan ellustultam. Nem mintha nem szeretnék már valami izgalmasabbat csinálni, de az a helyzet, hogy éppen egy felszerelés csere kellős közepén tartok ami minden erőforrásomat felemészti sőt még a limitet is átlépi és nem tehetek mást mint, hogy bámulom a még el nem költött megspórolt pénzem. Még ugyan semmit sem költöttem el belőle, de a tudat, hogy nemsokára pillanatok alatt eltűnik mind az összes kemény munkával megkeresett fillérem és akkor még legalább ennyit össze kell kaparnom valahonnan... Aztán meg nem is beszélve arról, hogy aztán fel is kell készülnöm kristályokkal meg potikkal, ehhez még hozzá tesszük, hogy van egy csomó képességem amit fejleszteni kéne... Tényleg kéne valami jól kereső meló, de mindez most mellékes. A mai nap mondhatni a hallottak napja. Ez most a holtakról szól és semmi másról, hogy megemlékezzünk a halott barátokról. Na nem mintha olyan sok lenne, de azért akad.
Hallgatom a tömegben a beszédet majd a végén veszem a lapot, hogy szabad a pálya. Úgy tűnik erre felé az a szokás, hogy étellel kedveskednek a szellemeknek. Akár az egyiptomiak, bár ott is végül a papok ették meg az összegyűlt elemózsiát. Hát igen, az emberi butaság határtalan. Mindenesetre úgy vélem nekem se kéne kilógni a sorból, bár nem készültem semmivel, de szerencsére ezen segít a környező rengeteg ételbódé. Az egyiknél vettem egy adag kalácsot. Ez nyilván elég jó lesz.
Ahogy elérek az áldozó helyre leteszem a friss kalácsot. Lichtre gondolok. Emlékszem egyszer csak a neve már nem szerepelt a barátlistámon. Valószínűleg meghalt, bár nem tudom, hol vagy miben. Összetettem a két kezem és egy perces néma csenddel tisztelegtem a régi barát előtt.
Miután végeztem, kicsit megkönnyebbültebben éreztem magam és elindultam még egyszer szétnézni a boltok során...

by **Halász Alex** Szomb. Okt. 03 2015, 14:54

Megfogta a lány kezét. Érezte a pici kezek adta meleget és ez valahogy őt is átmelegítette. Talán egy aprót rázott is magán, hogy fölébredjen. Odahaza, Halottak napján a család összegyűlt. Elmentek együtt a temetőbe, leültek a sírokhoz, ki ki mondott valamit az elhunytról és neki magának is, majd letették azt a pár szál virágot, megemlékezve róla. Imádkoztak. Azon elmélkedtek, hogy fent a mennyben vajon milyen lehet, majd elbúcsúztak holt szeretteikről és visszatértek a hétköznapok forgatagába. Vissza a rohanásba, a meg nem emlékezésbe, a hajtásba. Bár tisztában volt a shinto budhista hitvilág törvényeivel, valahogy úgy élt az emlékeiben, hogy ezek után a keresztények elhagyják a fájó emléket, de a japánok megünneplik azt. Jó érzéssé formálják, és ez rendkívül tetszett neki. Hinari felé fordult. Derű lappangott az arcán. - Gyere. Felvidítalak. - Megragadta a szorongatott kezeket és szinte elhúzta az emlékhelyről. Elég volt a halottakon rágódni. Megadták nekik a tiszteletet, és nem hiszi, hogy a búslakodástól jobban éreznék magukat ott ahol vannak. Valahogy az lehetett a célja, hogy elvigye a sírhelytől, mert nem álltak meg a céllövöldénél. Ehelyett tovább haladt Hinarival a kezében, szinte húzva őt a nagy tömegen keresztül. Céltudatosan csakis előre. A lány a hátát meg a vállait láthatta, körülötte pedig az éjszaka és a sok sok lampion meg gyertyafény. Megállt egy kis bódé előtt, ahol halak voltak egy kis medence szerűségben. Épp egy lányka próbálkozott valami szita szerűséggel kifogni a ficánkolók közül egyet. - Ismered? - Mutatott rá szabad kezével a játékra Al. - Az a hártya hihetetlen repedékeny. *.* - Felcsillant a szeme, és a szavai nyomán épp el is szakadt az említett szitaszerűség belseje. A halacska belepottyant a vízbe és vidáman fickándozott tova. A lány csüggedten ejtette az ölébe kezeit. Alex - még mindig jobbjával tartva Hinarit, nehogy elmeneküljön - odaállt következőnek. Kihalászott egy aranyat a zsebéből és az árus kezébe pottyantotta. - Egyet kérek. :3 Melyiket szeretnéd? - Fordult Hinarihoz, mutatva a halak felé. Volt ott zöld, piros, arany de még a kék sötétebb és világosabb árnyalatai közül is pár.

by **Hinari** Szomb. Okt. 10 2015, 18:22

Húzott és húzott, el, egyre messzebb a szentélytől, s én hátra-hátranéztem; a füstcsík magasan szállt már a lampionok felett. A füstszagot azonban még most is érezni véltem, annak minden, bennem felgyűlemlő emlékével együtt. Egy férfi oldalba lökött, visszazökkentem, ám mire bármit is mondhattam volna neki, már rég nem voltunk ott. Al haladt elöl, csak húzott és húzott maga után, én pedig… én hagytam. Mint aki nem tudja, merre is induljon, mihez is kezdjen most, s örül neki, hogy van, aki vezesse. Hogy örültem-e? Talán. Elvesztettem szem elől a csíkot, beharapott ajkakkal fordultam hát előre, majdnem beleütközve a fiúba, aki hirtelen torpant meg. Először fel sem fogtam, mit mond. Nevetett, mosolygott, mögötte az ezernyi lampion különös fényben égett, s a színek Al arcán játszottak nyughatatlanul. Viszonoztam a mosolyt. Közelebb léptem hozzá, még utoljára, egyetlen egyszer, visszanézve – vidám emberek sokasága takarta el a helyet, ahol álltunk. Megszorítottam a kezét, és új kedvvel emeltem fel pillantásom, leplezetlen ámulattal figyelve a halakat, amint ide-oda fickándoznak, kitérve a háló útjából.
- Kifogsz nekem egyet? – kérdeztem vissza, s egy halk nevetés után, öntudatlanul is mosolyogva, kezdtem el figyelni az állatokat, kiválasztva egyet aztán, amelyik a legjobban tetszett – Legyen ő – mutattam rá: mit sem sejtve, elegánsan úszkált a többiekkel, teste arany-ezüstben sziporkázott, néha fel-felgyorsult a kicsiny medencében, ahová társaival együtt rakták be őt. Illett közéjük, és mégsem. Elengedtem Al kezét, odaguggolva a tavacska mellé egészen szorosan, a többi kisgyerek mellé, akik csodálkozón, de kitörő jókedvvel fogadták az újabb versenyzőt. Következzen tehát a horgászok királya – Alex, a szívtipró! Elmosolyodtam a gondolatra. S mostmár valahogy az a magányosan gomolygó füstcsík sem tűnt olyan szomorúnak: csobogó víz fodrán tükröződött vissza felém, elköszönve tőlem, ahogy fölnéztem az égre. Még intettem neki, mosolyogva, vidáman, majd visszafordultam a fiúhoz, s büszke voltam, hogy ott áll, s a halra koncentrál szelíden. De vajon ki nyeri a versenyt?

by **Halász Alex** Vas. Okt. 11 2015, 22:18

Az este kellemes volt, se nem hideg se nem meleg. Ebbe vegyült el a sokféle bódék vegyes illatáradata. Itt voltak a füstölők szelíd de fanyar aromái, és itt voltak a lampionok, amik varázslatossá tették a helyet. Minden úszott a fényárban. A nevetésben, a jókedvben. Attól függetlenül, hogy ez egy megemlékezés volt, nem látszott rajta. Legalább is európai szemmel nem. A japánok viszont ezt így élik meg. Alex leguggolt a medence elé. Kezébe fogta lazán, műértő gonddal a szitát. A halra koncentrált. - Csak figyelj, nálam jobb nincs erre. :3 - lehet hogy jó előre megfontolt szándékkal haladt el a céllövölde mellett? xP Talán még is csak van a nevében valami és jobban ért a halakhoz, mint a vadakhoz. : 3
Azt mondják, hogy a gyorsaság a lényeg, de azok akik azt mondják, tévednek. Alex is tudta ezt. Sűrű fesztivál járó volt kiskorában is, amikor még nem is értette a lényegüket, csak a finomságok és a szórakozás volt számára a csalogató benne. Később sem hagyta el ezt a szokását. Sok fortélyra jött rá. Például arra, hogy a szitával nem gyorsan kell bánni, hanem finoman. Hogy a halak elkapásánál sokkalta inkább az időzítés az, ami számít. A kiszemelt hal mögé emelte a szitát, várt. A kis kör, ami kialakult körülöttük, lélegzetvisszafojtva nézte az előkészületet. A hal megmoccant, Al keze is. A hal megfordult és a másik irányba akart iramodni, mint a csúnya ember keze vetett árnyék. Al csak erre várt, a pillanat töredékénél gyorsabban mártotta bele a szitát a vízbe és azzal a lendülettel kapta is ki onnan a halat. A következő már az volt, hogy egy vödörben tolta Hinari elé, nagy büszkén. Az árus adott nekik vizet és vihették. A hal az övék volt. owo
- Tessék, rántva vagy sütve kéred? xP -

[Event] Obon fesztivál Alreag_www.kepfeltoltes.hu_

[Event] Obon fesztivál Alreag_www.kepfeltoltes.hu_

by **Hinari** Kedd Okt. 13 2015, 19:57

A kis csoport várakozón figyelte a medence elé álló fiút – s köztük én. Pillantásom az ellenfelek között cikázott, Alex, aki úgy tűnt értett is ehhez, s az élénken úszkáló hal, ki kerülte társait jobbról majd balról, elúszva előttem is. Páran még a lélegzetüket is visszafojtották. Én csak mosolyogtam: volt bennem valamiféle bizalom a fiú irányába, ami nem juttatta eszembe, hogy izguljak. Lassan indult el a horgászat, ám a halaknál fontos a türelem – ha máshonnan nem is, a szafaris horgászatok során jól megtanultam ezt. S Al is tudta, ekképpen pedig nem is tartott soká a „küzdelem”, az arany-ezüst halacska már a szitában is volt. Páran tapsoltak, én büszkén nevettem el magam, s figyeltem a halat, amint fickándozva próbál kijutni. Némán tátogott, ám hamar vízbe került újra. Felálltam, egy gyors szájrapuszival jutalmazva meg az ügyes horgászt, amíg előhozták nekünk a vödröt. S már hajoltam is le elvenni a nyereményt, két kézbe, felemelve egész a szemeim elé. Hiába akart volna Al többet. xP Mostmár volt egy állatkánk is, akire vigyázni kellett.
- Hogy… sütve? – kérdeztem vissza meglepetten, s védelmezőn szorítottam magamhoz a vödröt, talán túl hirtelen mozdulattal is, hiszen ahogy ezzel együtt léptem hátra egyet, úgy borítottam magamra egy kis vizet, a menekülni akaró hallal együtt, ami kapva kapva az alkalmon, ugrott ki a vödröcskéből – Azt hittem megtartjuk – szabadkoztam zavartan, s most rajtam és a fegyverkezelésemen volt a sor: még a levegőben kaptam el a kis ficánkolót a farokúszójánál fogva, persze hátraesve a mozdulat közben, ha Al el nem kapott – Menekülnél, mi? – nevettem rá a halra – Igazad van, jobb lesz sütve ˇˇ - húztam fel az orrom tettetett sértődöttséggel, s mosolyogva fordultam a fiú felé. Páran nevettek körülöttünk, tetszett nekik a közjáték. Vidáman néztem körbe. Fiatalok és gyerekek, kik önfeledten kacagtak, feledve mindent, ami a lampionokon túl várta őket. Hozzábújtam Alhoz, szabad kezemmel átkulcsolva ujjaim az övén, majd a magasba emeltem a halat, mint valami trófeát. És elnevettem magam a - kettőnknek szóló - minitapsviharban.

by Ajánlott tartalom

[Event] Obon fesztivál

[Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál

Re: [Event] Obon fesztivál