Shuu, Timi meg Asu

Rengeteg a fejlemény, az utóbbi időben még sem foglalkoztam nagyon azzal, hgyan tovább. Megnyílt egy új szint, ennek ellenére be se tettem oda a lábam, sőt, még csak üzenetet sem küldtem az új parancsnoknak, az új bossal kapcsolatban. Mert ennyire nem tud érdekelni. Akárki is vezeti a bosst.
Való igaz, nem teljesítettem túl jól, köszönhetően a rengeteg szájtépésnek, na meg annak, hogy éjfélkor kellett összegyűlnünk. Mire hazaértem, első dolgom volt bedőlni az ágyba a hosszú nap után, és ha csak arra a napra gondolok, újra és újra ehhez lenne kedvem. Az összedőlt, mesteri terv... A rengeteg vita a frontosok között... meg az, ami köztem és Malcolm között történt...
Azonban nem folytathattam tovább ezt. Muszáj kibeszélnem magamból a történteket - valakinek, akiben megbízhatok, és biztosan nem kotyogja ki a dolgokat a frontosoknak, és főleg nem Szophienak. Utálom azt a nézését, amikor Hinari szoknyája mögé bújt. Azok után, amit tett, még így pátyolgatják?
Úgyhogy aztán reppen az üzenet Shuunak... Rövid, lényegretörő. Első szint, az erdő széle, holnapi nap, hozok sütit, meg még valamit. Kell ennél több? Persze, még több süti.
A sütik armadájáról így aztán már csak másnap gondoskodok, igaz, mostanában nem a főzést gyakoroltam. Elégedett vagyok vele azon a szinten, amin van. Mindezek mellé, miután elpakolom őket az inventorymba, csinos kis terítékkel együtt, még valamit becsúsztattam közéjük, mert pont nincs belőle igazán hasznom. Talán Shuunak jobban kell, mint nekem. Szívesen megválok tőle. Másnap így a megadott időpontra érkezem meg az erdő szélére, jó rálátással az útra, ami összeköti a Kezdetek Városát Tolbanával.

Már messzirő kiszúrni azt a két, nagy, mozgó, színes foltot, ami legnagyobb döbbenetemre épp felém tart. Nem igazán tudom mire vélni, úgyhogy várakozás közben továbbra is a fának dőlök, hogy megvárjam, míg ideérnek. Az pedig van még némi idő. Aztán ahogyan közelebb és közelebb érnek, már kezdem kivenni a tárgyakat, hogy pontosan mik is azok. Egy hatalmas, rózsaszín elefánt, meg egy nagy, lila gepárd. o.o De vajon miért hoznak ők ilyeneket az erdőbe? o.o
- Nem féltek, hogy koszos lesz? o.o – ja, tényleg, itt másképp működik a kosz. De azért akkor is. o.o Szólítom meg őket ekképpen, amikor hallótávolságon belülre érkeznek.
Elrugaszkodom a fától, majd letérdelek a fűbe, így a plüssökkel, a sárkánnyal, meg Shuuval egy kört alkotunk. Egy szééééép, színes kört. Shuu-chan az égszínkék hajával, Timidus a világoskék pikkelyeivel, én a rózsaszín loboncommal, és a két plüssállat. Igen, szép színesek vagyunk.
- Na mindegy. Legalább szép színesek vagyunk. ^^ Színskálát is csinálhatnánk. Csak barna ne legyen benne, mert azt a színt nem szeretem, hacsak nem egy fán van. Depressziós leszek tőle. A szürke meg a fekete meg aztán.... brrrr :S – látszólag kiráz a hideg a gondolatra, de tényleg nem tartozik a kedvenc színeim közé. Kivéve, ha egy sikkes ruháról van szó, de nagyon kevés az olyan alkalom, amikor ilyet felvehetek a SAO-ba. Egyszer találtam ugyan egy női páncél modellt, aminek a statjai is jók voltak, és már majdnem stílusos is, de nem tudom elképzelni, hogy lenne képes védeni a testemet, annyi bőrt mutatna.
- Képzeljétek, megnyitottuk a szintet. ^^” Bár már biztos tudtok róla. Azt is tudjátok, mi volt a bosson? – inventorymat egyelőre nem nyitom meg, pedig szinte ipari mennyiségű daifukut csináltam, kihasználva az eper szezont. Amióta többet foglalkozok az ügyes-bajos dolgaimmal, a bossok hajkurálása helyett, több időm van ilyenekre, és a fiss gyümölcsnek pedig nem lehet ellenállni. :3

Valóban illetlenség, ez az én fejemben is megfordult, a színkavalkád miatti döbbenetemben viszont teljesen megfeledkeztem róla. Utólag meg már kínos lenne beszúrni egy köszönést. Mert az úgy már olyan fura.
- Igen, már eszembe jutott nekem is. Amennyit képes vagyok megtenni a kozmetikumokért, már megtanulhattam volna. – de valamiért még sem tettem. Ellenben egy másik dolog, amiből már biztosan tanultam.
- Ööö... jól felkészültetek. Valami baj van? Depisnek nézek ki? o.o Pedig a pszichomókus sem mondta, hogy az lennék. Van ilyen a SAO-ban, és elmentem hozzá. De az most mindegy. – legyintek egyet erre, különben sem értek egyet azzal, amiket leírt nekem arra a kis fecnire. Gyakorlatilag azt írta, hogy élvhajhász vagyok, és egoista, de ez persze nem is igaz. Mégis mit tudhat rólam?
- A jegeskávé jó lesz. És ha van hallgatózásotok, akkor én is így teszek. Csodaország? Mint az Alice-ban? Emlékszem a Disney mesére, a könyvet is olvastam, de igazából semmit sem értettem belőle. – ezúttal megnyitom a panelemet, hogy a hallgatózásomat beállítsam aktívra. Nem szeretném, hogy illetlen emberek tudtára kerüljön mindaz, amit meg akarok osztani a tollas sárkánnyal, és az idomárral. Ez csak rám, meg rájuk tartozik. Ezután előveszem a sütit, amin délelőtt dolgoztam. A rendszer miatt persze ez sokkal kevesebb idő, mint amilyen a való életben lenne, de az eprek leszedése mellett, és a nagy mennyiség miatt így is ráment másfél órám. A végeredményért viszont azt hiszem, megérte. Igaz, nem lett mindegyik pontosan ugyanolyan, főleg méretben, de legalább biztosan mind finom. Megvárom, míg Shuu tölt a jeges kávéból, azt amúgy is szeretem, főleg a Starbucksban, és kirakom a sütiket a földre. Bár lepedőt nem hoztam, de annyi baj legyen.
- Igen... a veszekedésen ott voltatok ti is. Tudjátok, az azelőttin is volt vita, de a mostani, hát nem tudom, hogy vagytok vele. De én eléggé kikészültem. – veszek egyet egy csokis finomságból, ami elég csábítóan pislogott rám. Gyorsan bekapok egy falatot, és utána folytatom.
- Szóval, arról nem biztos, hogy tudtok, mi volt előtte. Engem ugyanis meglátogatott Szophie, és azok alapján, amit mondott, mindenki mást is. Én pedig elhittem, hogy jó az, amit csinál, és hogy sikerül elérnie, hogy ne legyenek viták. De valójában mindenkit csak játékszernek használt. – ez abban a pillanatban volt tiszta, amikor megláttam, hogyan nyalizik tovább a többi frontosnak. Picit most is ideges leszek a gondolatától, ettől pedig furcsa módon az arcom vörösödik el. Meg talán kicsit magasabb a hangszínem is.

Hát igen, a pszichológusok egy része sajnos tényleg ilyen. És van a másik fajtája, aki saját önigazolását keresi azáltal, hogy eltiporja a páciensek egóját. Olyanokét, akik különböző problémákkal fordultak hozzá, ő viszont mégis ugyanazzal a módszerrel kezeli őket, ahogyan a hernyósokat. Ez pedig rossz, nagyon rossz. Bár az, akinél én voltam itt, Aincradban, legalább nem volt ilyen. De akkor sem hiszem, hogy ilyen következtetéseket vonhatott le csak azért, mert megnéztem néhány pacát meg fényképet.
- Igen, azt mindjárt gondoltam, hogy titeket is keresett. – nem meglepő, ahogyan az sem, hogy kiderült, ő a való életben is valami vezető. Bár ilyen fiatalon ez alig hihető, még ha egy játékgyárról is van szó. Furák ezek az európaiak. Annyit pont megtudok, amennyire szükségem van ezáltal.
- Hát, Szophie az emberek életével játszott, az történt. – belekortyolok a jeges kávéba. Hidegen sokkal jobban kiérezni a kávé keserű ízét. Én legalábbis nagyon szeretem.
- Az volt a probléma, hogy ennek a bossnak a titka a pontosság volt. Most hosszú lenne elmagyarázni, még ha időnk van is, meg nem is igazán értem. De a lényeg, hogy egy bizonyos sorrendet tartani kellett volna egy cselekedetben, mert ha nem tesszük, akkor vége. Szophie pedig nem adott senkinek semmi információt, hanem úgy gondolta, majd kitaláljuk magunktól. Persze majdnem mindenki ki is esett emiatt. Sorra sem kerültem, mire kiburkoltam. – jó, ez így elmondva nem nagy dolog, de akkor és ott ez tényleg nagyon rossz volt. Nem beszélve arról, ami ezek után történt.
- Nem sokkal később kaptam egy üzenetet Yuichitől, hogy éjfélkor nekiugrunk megint, és hogy ezúttal ő fog szervezni. Én elmentem ugye. És tudod, mit láttam? Hogy mindenki úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Szophie pedig csak vigyorgott önelégülten, és Hinarit ölelgette... pedig ugyanolyan gyilkos, mint én. – felháborítónak tartom, ami történt. Mert az, és kész. Megint elfog az ideg a gondolatra. Csak két bossra mentem el, bár háromra is, ha a próbálkozásokat külön számítjuk. De teljesen kikészített. Csak a csodakencéimnek köszönhető, meg talán a SAO rendszerének, hogy nem látszik nyúzottnak a bőröm.

Számítottam az “ugye megmondtam” mondatra, de akárki akármit mond, a tapasztalat szerves része a tanulásnak. Nekem kellett látnom, mi folyik bosson, és miért nem haladunk, nem elég hallomásból szerezni az információkat. Az nem képez ugyanolyan értékű tudást.
- Mondtam már, hogy akkor is látnom kell, ha igazad van. És igazad van. A frontosok csak néhány buta pontért meg dicsőségért csinálják azt, amit, és egyáltalán nem akarják kijuttatni az embereket. Azt csak úgy mondják, hogy jó színben tüntessék fel magukat. Mint amikor ambíciózusnak nevezik azt, aki eltapos másokat, vagy alulmotiváltnak a lustákat. – ez a három éves raboskodás csakis annak köszönhető, hogy olyanokat engednek a bosstermek közelébe, mint amilyen Szophie. Yuichi és Hinari pedig tényleg jó vezetők, de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy csak a magas szintem miatt voltak kedvesek velem.
- Igen... világos volt, hogy csak azért kedvesek, mert sok pontom van az erőmön. Abban a pillanatban, hogy Anthonyt beküldték egyedül. Rajtam és RenAi-on kívül pedig senki nem akart segíteni neki. Mesélte, hogy találkoztatok amúgy. – na de én mikor fogok vele találkozni? Egy dolog, hogy kicsit el kellett zárkóznom a világi dolgoktól, de a hirtelen eltűnése még nekem is feltűnt. Sőt, főleg nekem.
- Eredetileg nem is akartam elmenni a második próbára... de tudod, olyan szép levelet kaptam... És tényleg elhittem, hogy... Aztán pedig kiderült, hogy nem is vagyok hasznos, mert nem az erő miatt kap nagyobb sebzést a boss... De azt hiszem, ez már mindegy. Többet nem megyek, és remélem, Enhinek, Channak, meg a többieknek is felnyílik a szeme végre. – veszek egyet abból a sütiből is, amit én csináltam. A megfelelő babot még itt, Aincradban is nehéz volt megszerezni, de amikor végre rátaláltam félkész állapotban, még a megfelelő színt is kiválaszthattam. Azt hiszem, elégedett lehetek vele. :3
- Hmm... nyem if rossz a füti. – csámcsogom el, a süti ugyanis egy nagyon picit ragadós. Leöblítem utána még néhány korty jeges kávéval, miközben hallgatom, hogy Yuichi és Hinari talán együtt lehetnek.
- Na ne... De azt hittem, Yuichinek van már barátnője. Láttam is, valami kicsit visszahúzódó csaj, a nevét sajnos nem tudom, de biztos, hogy együtt voltak. – kezd egyre kuszább lenni. Mondjuk így, hogy mondja, el tudom képzelni őket együtt. Valahogy összeillenének. De tényleg.
- Bár most, hogy mondod... tényleg elég jóban vannak. Nem csoda mondjuk... imádják kihasználni az embereket. Aztán pedig szegény RenAit hibáztatta mindenki azért, mert az első próbán kiestünk. Jó, figyelmetlen volt, de abban a káoszban ezt nem csodálom. Szóval azt hiszem, itt befejeztem a bossolást, mert csak magamnak ártok vele. Sosem jutunk ki innen, és kész. – tényleg, itt ragadunk, örökké. Amíg van burok, úgy sem tudnak kiesni a játékból azok, akik ezt teszik velünk.

A dünnyögésre szinte alig figyelek fel, miközben elregélem azt, amit mondani akartam. Fontos, hogy Shuu tudjon róla, pontosan mik zajlanak a fronton, és igazából az is fontos lenne, hogy mindenki más is tudja ezeket. De ennyire én már nem akarom beleártani magam. Fel kell hagynom a hősködéssel, és inkább élni a magam életét, csak ez picit nehéz úgy, hogy azonnal ideges leszek, hacsak Szophiera, meg a bájolgására gondolok. Utálom elismerni, de egy kicsit még engem is megtévesztett. Hittem neki, és hittem benne, hogy majd fair lesz mindenkivel, de a szemem láttára lett volna képes hagyni egy vadidegent meghalni csakis azért, mert vörös. S milyen rendfenntartó céh az olyan, aki ezt hagyja? Hát ezektől nekem ezek után legalább nincs miért tartanom. Szintek? Pontok? Ugyan. Szerintem eszükbe nem jut majd velem foglalkozni, miközben gyilkosokat pátyolgatnak hobbyból.
- Az üzenet szép gesztus, de akkor és ott csak hárman csináltunk úgy, mintha érdekelt is volna. Mi van, ha burka sincs? Fú... megint ideges lettem... Ne haragudj, nem vagyok önmagam mostanában. – a hangerőm érezhetően megemelkedik, pedig tőlem általában távol áll az, hogy hangosan beszéljek, meg esetleg kiabáljak is. A ripacskodás más persze, de az ugye még sem olyan, mint ahogyan megemeltem a hangomat az imént. Magamhoz rántom az elefántos plüsst, s mint stresszlabdát, nyomorgatom. A plüss elég strapabíró, semmi nyoma az egésznek. Bezzeg ha egy méter magasról ejteném le, biztosan elpixeleződne.
Jó, az igazából nem érdekel, hogy ki kivel, mikor, meg hogyan, így erre csak egy fejcsóválást teszek, és cinikus ciccegést hallatok. Talán meg sem kéne lepődnöm ezeken. A Malcolmról kapott infók viszont még mindig ott birizgálják tudatomat. Valahogy nem igazán tudom befogadni. Malcolm? Visszazöldült? És ezért tűnt el? Csak úgy, se szó, se beszéd? S ahogyan az egész valóságossá kezd válni – hiszen jobban ismerem őt Shuunál, ez egészen biztos - , az utolsó, többé-kevésbé stabil pontot is elvesztettem a lábam alól. A ténynek a tudomásul vétele döbbenetes módon fájdalommal jár, és én sem értem, miért. Pedig mindig is tudtam, hogy nem bízhatok benne. S ha igaz is az, amit Shuu mond, akkor abban is biztos vagyok, hogy nem sokáig marad zöld.
- Hogy érted azt, hogy visszazöldült? – nem csak a legnagyobb fogásomat vesztettem el, hanem az egyetlen embert, aki előtt nem kell megjátszanom magam. Ahol nem kell a cukormáz, s aki társam a sötétség karneváljában. Valóban, hetek óta nem hallottam róla, és a céh taglistáján sem láttam a nevét. Még nem merészkedtem arra, hogy meglátogassam a harmadik szintet a keresésére.

Hihetetlen, hogy a legnagyobb bölcsességet egy olyan program mondja, ami egyszerűen csak tőlünk tanult. Egy hálás pillantást vetek Timidusra, bár nem vagyok benne biztos, hogy érzékeli a gesztust. Nagyon, de nagyon örülök annak, hogy ezt mondta. Én még csak nem is gondoltam erre. Nagyon ritkán szoktam félni – vagyis azok a dolgok, amiktől félek, engem inkább cselekvésre ösztönöznek. De az is igaz, hogy itt, Aincradban még nem találkoztam semmi olyannal, ami teljesen letaglózott volna.
Igen, jól emlékszem, amikor valami sámánról mesélt, aki visszazöldíti az indikátorokat. Ha nem lennék túl zaklatott állapotban, azt is felfognám, hogy most egy egészen másik személyről van szó, mint akiről a legutóbb mesélt, de ez nem lényeg. A fontosabb inkább az, amit ezután kapok információt. Kis viskó... az biztosan a harmadik szinten lesz. Elég nagy az a szint ahhoz, hogy elrejtőzzön, és el tudom képzelni, hogy van ott ilyesmi hely, de még sohasem láttam. Shuu pedig csak úgy odatalált, nyomkövetéssel.
Aztán eszembe jut egy másik gondolat is. Shuu talán nem is tud róla, és Timidus sem, de majdnem meghaltak. Biztos vagyok benne, hogy Malcolm olyan szinten lehet, mint ők, és döbbenetesen tapasztalt, ha harcolni kell. Ha pedig Shuut is elveszíteném, akkor nem tudom, mihez kezdenék magammal Aincradban. Hirtelen kedvem támadt ott hagyni mindent, amit eddig csináltam, és valami tök békés dolgot csinálni, anélkül, hogy indikátorok, meg ilyen butaságok miatt kelljen aggódnom. Egyszerűen élvezni azt, hogy vagyok, és hogy vannak még itt is olyan emberek, akik nekem fontosak.
- Tisztelet, igen... azt hiszem, én is így teszek. – lehető legtávolabb áll mondandóm a szándékomtól. Biztos, hogy meg fogom keresni azt a viskót. Nem hagyhatott faképnél csak úgy.
- És ajánlom, hogy ti is tegyetek úgy. Anthony nagyon zárkózott, nekem is rengeteg munkám volt vele, de nem szeret mást jobban, mint a csendet és a nyugalmat. Ha valamire szüksége lesz, úgyis felkeres. – azt hiszem, ez elég lesz. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Különben Shuu még megtenne egy újabb kiruccanást a harmadik szintre, és meg találna halni.
- Na de... hoztam nektek valamit. Nemrég találtam, és nekem kettő van, de nincs szükségem ennyire. Gondoltam arra is, hogy a frontosoknak adom, mert lehet belőle parancsmester potiont is csinálni. Tudjátok, fel is kerestek, hogy készítenék-e nekik ingyen potionokat, ha bossra kell, és hoznak mindent. De nemet mondtam. Szóval arra gondoltam, hogy nektek adom, mert biztosan hasznos lesz. Cserébe pedig szeretném, ha segítenétek egy szint lépéssel. Nem kell sok hozzá. – inventorymban matatok egy darabig, majd kiveszek belőle egy őslevelet, és átnyújtom nekik.

A kutatás részleteiről nem tudok semmit, a viskó említésekor viszont nyilvánvaló, hogy milyen menedékre is talált rá az idomár. Mikor végre sikerült rávenni az árnyharcost, hogy csatlakozzon a céhbe, akkor is nehéz volt elérni, hogy tegye be a lábát a templomba. Igaz, Harun kívül mindenki csak időközönként látogatja azt a helyet, hiszen nem akarjuk, hogy komolyabb feltűnést keltsen a gyakori vörös látogatás. Eddig megúsztuk razzia nélkül, de később meg aztán ki tudja.
- Kicsit rosszul érzem magam a válaszom miatt... de nekem sem készít senki ingyen semmit, csak mert bossra kell. Az új gyűrűimre több ezer aranyat fizettem, és három jelvényt. Mirika volt az egyetlen, aki ingyen kovácsolt, mert már mindent vittem neki. =.= – fuhh, nehéz volt megszerezni ezeket a gyűrűket. Nem csak az áruk volt borsos, hanem legalább hat helyre kellett futkároznom miatta. Egyre bonyolultabbak ezek a kraftolások, alig bírom követni. @_@ Örülök, hogy nem a kovácsolást választottam, még ha profitom alig van a főzésemből, akkor is. A szépségszalon mellé pedig jobban illik amúgy is. Ami meg a Sayonarát illeti, ezúttal én húzom el a számat. Nem tudom megkedvelni őket, mert csak annyit látok, hogy mennyi pénzt húznak le az emberekről. Persze, a nem meghalásért nem sok az az ötszáz arany, de a legtöbb játékosnak ritkán van ennyi pénz a zsebében. Ha nem állnék ellent a saját igényeimnek, akkor az enyémben sem lenne, igaz, gyakorlatilag megint elölről kezdhetem szinte a kupongyűjtögetést súlyemelés fejlesztésre. Nagyon, de nagyon sok az a tízezer arany.
- Egyszerű küzdelem, a szabályokat és a szinteteket ti választhatjátok. 27-es szinten vagyok jelenleg. – nem látom értelmét hazudozni, bár titkon reménykedem, hogy legalább kicsit lentebb hozzák a maguk szintjét, hogy egyenlő küzdelem legyen. Ezúttal elegendő potion van nálam, ha az itemhasználat mellett döntenek, valamint azt is rájuk hagyom, hogy teljes, vagy féléletes küzdelmet szeretnének. Muszáj még most meglépnem ezt a szintet, mert rosszul járok, ha nem így történik. Nem lenne jó, ha potya exp-től vesznék el, csak mert szinthatáron vagyok.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy cucc az adományos szervezetük, hiszen még én sem hallottam róla soha. Nem csoda, mert nem reklámozzák, és szerintem senki sem ad nekik, főleg nem ilyen szánalmas névvel.
- Ha egymásnak sem adnak ingyen, hogy gondolják, hogy majd idegenek fognak? – vonom fel a szemöldököm. Ez így nonszensz eléggé, semmi értelme. Megcsóválom a fejemet, nem helyes ez így. Amikor először készültem boss harcra, nem gondoltam volna, hogy ennyire megváltozik a véleményem az egészről, de így utólag már sokkal jobban átlátom a dolgokat. Borzalmas, ami a fronton történik, a kicsinyes hatalmi harcaik, egymás szánt szándékos megalázása, és a bizalom teljes hiánya, emellé pedig mindenki más elnyomása... szánalmas, amit művelnek, de komolyan. Nem csoda, ha nem haladunk a szintekkel.
A párbaj megkezdődik, én pedig szándékosan a fák közé terelem a párost, hogy elvegyem a repülés szabadságának előnyét. Arcomat erős ellenszél csapja meg. Ha a látásomat nem is – talán a látás jártasság segít benne - , de a tapintásomat valamelyest megzavarja. Olyan érzés, mintha egy tomboló orkánban próbálnál hazajutni, de a szél újra és újra visszahúz. Szóval nem túl kellemes.
A sárkány és az idomár valamilyen kristályt használt, ezzel pedig behozhatatlan előnyre tettek szert. Ki fogok kapni. Ismételten. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy nem csak nekicsapnak a mögöttem lévő fának, s ezután viszik kis híján pirosba az életemet. Kétségbeesve pillantom meg a csordogáló, narancssárga csíkocskát, s jelen pillanatban az sem jelent túlzottan nagy előnyt, hogy Shuu nem valami magabiztos a bottal, amit fegyverként használ.
Nem fogok még egy ütést kibírni, ez teljesen nyilvánvaló. Az eredeti taktikámtól teljesen el kell térnem, hiszen én egyáltalán nem ezt terveztem. Először is ki kell szabadulnom párosuk szorításából, s egy biztonságosabb terepet kell találnom.
“Most ne hagyj cserben! >.<” - gondolom, ahogyan a Hentessel megcélzom Shuut. A sebzés, amit beviszek, csupán mellékes, láthatóan nem arra megyek, hogy minél nagyobbat üssek bele, hanem abba, hogy szabad utat nyerjek. Egyetlen csapással próbálom meg félreállítani, s ha nem is talál, akkor is inkább az erdő sűrűbb része felé megyek. Még mindig érzem magamon a szelet, mintha sokkal lassabb lennék, mint amúgy. Felhajtok ezért egy Perfekt Frissítő Potiont, ami a legújabb receptem, majd új terepet keresek magamnak. Az egyik magasabb, sűrű lombú fára szökkenek fel akrobatikával.

HP: 74
CSP: 65
1 Perfekt Frissítő Potion elhasználva (gyorsi így 32)
Találat esetén 165 sebzés

Döbbenetes, hogy mekkora sebzést voltak képesek leosztani nekem, igaz, ez javarészt annak köszönhető, hogy ki tudták használni jelentős gyorsaság előnyüket. A potionok és a kristályok egyre hasznosabbak a szememben, és tényleg nem értem, eddig miért nem találkoztam előttük olyanokkal, akik tényleg használják is őket.
Mivel életerő csíkom sárgává vált, így a sebzésem csak még nagyobb - de még mindig nem elég nagy. Az alapvető pontozási stratégiám nem változott sokat, inkább a szintem és a felszerelésem. Azonban tanultam Timiduséktól. Hozzájuk hasonlóan elkezdtem jobban zsonglőrözni a nyersanyagaimmal, s ez esetemben szó szerint értendő. Végtére is, javarészt minden potion és méreg, amit használok, saját, néha a növények termesztésével együtt.
Legjobb esélyem, ha megpróbálom megakadályozni azt, hogy még egyszer el tudjanak találni. Kénytelen voltam eredeti taktikámtól visszaállni, hogy az új körülményekhez igazodjak, bár szerencsére így is volt nálam valami, amivel valamit ellensúlyozni tudtam a helyzetemnek. A frissítő potion nem csak HP-mba csurgat bele kicsivel többet, de még a gyorsaságom nagy részét is visszaadja.
Ha hallgatózásomat aktívra kapcsoltam volna, már biztosra vehném a harc végét, így azonban legfeljebb a körülményekből tudok következtetni, hogy miért tudnak győzni - már megint. Persze, ez elég egyszerű mutatvány úgy, hogy tizenöt szinttel még mindig biztosan felettem járnak, s a legtöbb, amit elérhetek így, hogy megizzasztom őket. Fordított esetben egészen más lenne a helyzet, de majd eljön annak is a pillanata. Egyszer.
- Nyeh... pedig még be se melegedtem. -.- - a küzdelemnek vége, Timidus karcolása vörös pixelcsíkot vág rajtam. Másodpercek telnek el addig, amíg vissza nem gyógyul, s az életerő mutatóm is visszazöldül.
Leeresztem a fegyverem, megnyitom a panelem. Megcsóválom a fejem - feljebb mozdult a tapasztalati csíkom kissé, de ez még mindig nem elég. Még mindig kell egy kevés.
- Milyen potiont használtatok a végén? - valamit biztosan használtak, de nem tudtam rájönni, hogy milyet is pontosan.

Csak természetes, hogy bevárom mindkettőt, míg ideérnek, máskülönben kissé nehezen kérdezhetnék. o.o Mindenesetre a fegyverem nem teszem el, csupán úgy helyezem, hogy fél kézzel rá tudjak támaszkodni. Ha akarnék, még zsonglőrködhetnék is rajta, hiszen elég nagy hozzá, ráadásul a jártasságaim is megfelelőek hozzá. Na persze, a harcaim Shuuval és Timidussal ritkán szólnak a bohóckodásról.
- Á, szerencsés ritmus potion! – olvastam a leírását, a receptjét viszont nem ismerem. Még nem tudtam senkitől sem megszerezni. Nekem is eszembe jutott ez a fajta használata, hogy biztos találatot biztosítsak magamnak. Na meg kevesebb szóismétlést. A hátránya miatt pedig csak így érdemes kihasználni. Igaz, itt igen ritkán vannak olyan harcaim, amik néhány másodpercnél tovább tartanak. Régen azt hittem, ez a kicsi szintem miatt van, de még mostanában sem tartanak valami sokáig. Nem osztott valami sok életerőt ez a játék.
- Hát ez szerintem azért van, mert a sao túl igazságos akar lenni. De szerintem sem fair, hogy emiatt lettek gyengébbek az itemek. Nekem is feltűnt egy csomó ilyen változás, de nem gondoltam, hogy ilyesmi lehet a háttérben. – nem emlékszem minden egyes buta kis rendszerüzenetre, amik elvileg fontosak, csak hogy túl gyakran jönnek. Nemrégiben megint kaptam egyet, de a nagy hisztiben inkább csak gyorsan kitöröltem. Lehet, nem kellett volna, de éppen pipa voltam mindenre. Na jó, még most is az vagyok. Egyszerűen ellehetetlenítik itt az életet, mert mindenféle kis aprósággal kell foglalkozni. Éppen csak hozzászokok valamihez, és hopp, már megint változott valami. Ki érti ezt?
- Itemkombó? Hümm... rendben. Ami azt illeti, nekem is lenne egy kérésem. – tényleg ki akarok próbálni valamit. Sajnos olyan ellenféllel még nem tesztelhettem, aki méltó is rá, legfeljebb túlerőben lévő mobseregek ellen, de az nem ugyanaz. Akkor különben is csak azért használtam, mert rengetegen voltak.
- Én készen állok. Kezdhetjük! – felemelem a Hentest, s megállok a párossal szemben, a csatabárdot védekező pozícióba, magam elé téve.