[Csapataréna] Team Building - Palota vagy Piramis?

Azért még hideg volt. Már annyira nem, mint eddig, de valahol jól esett volna a forró, homokos tengerpart, egy-két pálmafa társaságában. Persze nem úgy, ahogy az előző párbajon volt – húztam el a szám, egy lemondó sóhajt követően lépdelve tovább, át a macskaköves utcákon, egyenesen az ismerős épület felé. Most is arénaharcra készültem. Ám ezúttal valami más motivált, s reméltem, hogy az érintettek is osztoznak a gondolaton.
- Sziasztok – köszöntem a kis csapatnak, ki mikor merről érkezett, s felálltam a padról, ahol eddig az üdítőmet szürcsölgettem. Mindenki kapott egy üzenetet, akiről a minimapon lévő helyzete alapján úgy gondoltam, ráér, s így meg is voltunk négyen – ideális létszám a csapatarénára, s ahogy a táblát elnéztem, mindenkinek volt már része benne, engem kivéve – Köszi hogy jöttetek – néztem körbe, arcomon vidám mosollyal – Mint tudjátok, a szintek tisztításával és az idő előrehaladásával nemcsak a mobok ereje nő, hanem az ellenségeinké is, így arra jutottam, hogy… Áh mindegy – legyintettem, végezve az italom utolsó cseppjével is, elegánsan hajítva be a poharat a legközelebbi szemetesbe – Szóval, ahogy a levélben is írtam, mit szólnátok egy kis gyakorláshoz? Amolyan csapatépítés, hogy jobban megismerjük egymást, és megtaláljuk a módját, hogyan tudunk egymással a leghatékonyabban küzdeni – magyaráztam, bár igazság szerint nemigen volt mit – És nem utolsósorban, felkészítsük Oziriszt a fronthoz való csatlakozásra – tettem még hozzá, elégedetten nézve végig céhtagjaimon. Reméltem, a vadászatunknak lett eredménye, így a fiú se fog már olyan negatívan hozzáállni, Szophieval pedig az helyezésük alapján remek párost alkottak. Érdekelt is, mit tudnak ők ketten, ám tisztában voltam a szintemmel, természetesen, így kellett még némi módosítást eszközölni, mielőtt elkezdtük volna – Tehát Szo és Ozi, ellenem és Yuichi ellen. Így jó? – kérdeztem - A helyszín kialakítását rátok bízom, mindegy mi, csak ne legyen hideg >< – néztem elsősorban Szophiera, akiről tudtam, hogy jól meg tudja kavarni a dolgokat, ha akarja – s mivel a sima harcot nem szerette, így legalább neki is volt valami élvezetes ebben az egészben.

Miután mindent megbeszéltünk, Yuival elsétáltunk az aréna másik bejáratáig, amíg a Szophieék kialakították a helyszínt.
- Most nem célunk az, hogy minél hamarabb kiüssük Ozit – fordultam a fiú felé menet közben – Inkább arra vagyok kíváncsi, mit tudnak és hol vannak a határaik – folytattam, két kézbe véve a Katanát. Más, statot adó tárgy azonban nem volt rajtam, s nem is terveztem felvenni: ez most nem erről szólt – Segítesz nekem ebben, ugye? – kérdeztem végül, majd, megvárva a válaszát, léptem be a küzdőtérre.


Mindez in game a viadal előtt, de a céhtagok közti ismik után van.

Lv39
Élet: 42 (=210 hp)
FK: 68
Erő: 44
Kitartás: 28
Gyorsi: 41 (=45)
Spec: 35
Páncél: --

Némi várakozással beszéltem s figyeltem a reakciókat, s miután befejeztem, sem volt semmi kérdés, így viszonylag hamar el tudtuk kezdeni a harcot. Yuichi mellett sétáltam, időnk bőven volt még, s kíváncsi voltam, eközben Szophie és Ozirisz milyen taktikát találnak ki. Én a magam részéről ezúttal nem készültem semmivel: egyszerűen csak egy szép meccset szerettem volna, ami mindannyiunk fejlődését szolgálja – és ezt nemcsak a szerzett expre értve. Kérésemre a fiú is rábólintott, s ő is, ahogy én, változtatott kicsit a felszerelésein.
- Ne aggódj, senki sem sebezhetetlen – mosolyogtam rá, ám homlokomat gondterhelten húztam össze: nem hittem volna, hogy Yuiban ennyi idő után is ennyire megmaradt az a meccs – De próbáld csak ki – tettem hozzá kuncogva, ezzel nagyjából megengedve neki, hogy Oziriszt is támadja, noha az előbb pont ennek ellenkezőjére kértem. Ám céhtársamnak ez az egyetlen mondata elég volt rá, hogy meggondoljam magam: most csupán gyakoroltunk. A megfelelő alkalom rá, hogy levetkőzzük az esetleges feszültségeket, problémákat. Főleg, ha annak tárgya éppen a céhtársad. Türelmesen néztem, ahogy ő is felkészül a harcra, utolsó kérdése azonban meglepett. Már éppen léptem volna be az arénába, ám visszahúztam a lábam.
- Miért gondolod ezt? Történt valami kettőtök közt? – kérdeztem vissza, belenézve a sisak nyílása mögé, még a Katanát is leengedve kissé. Úgy tűnik, nagyon kevés dologról tudok, ami a JLesek egymáshoz való viszonyulását illeti. De legalább kiderülnek ezek is, előbb-utóbb…

Homok. Gyér világosság, egy szarkofág az egyik sarok enyhe félhomályában, valamint egy asztal s pár papírtekercs itt-ott.
- Hát, melegnek meleg. Legalábbis ha kimennénk innen a sivatagba – csóváltam a fejem vidáman, s örültem neki, hogy a vértem nem engedi be a piramis kamrájának hűvös levegőjét. Mindenesetre Szophieék remekül megoldották ezt: anélkül alakították a terepet hidegre, hogy ellenkeztek volna a kérésemmel. Ügyes. Kezdtem úgy érezni, a lány is tud, ha akar.
- Ugorj hátra!
Oh tényleg. Elfelejtettem, hogy most lassabb vagyok. Bocsi. ^^” Persze a Katana figyelmeztetése ellenére az ostor pontosan csattant a karomon, s mire befejezhettem volna a helyszín felmérését, a lány már mögöttem is volt, hamar ledöntve a lábamról.
- Széhééhép kabát – kommentáltam a ruhaváltást, már amennyire a nevetés közepette tudtam, ugyanis Szophie hozta a megszokottat, s rendes harc helyett elkezdett csikizni – Na várj – mosolyodtam el, markomba fogva egy adag homokot a földről, s amikor a lány elkezdett Vezérre és annak prüszkölésére figyelni, jól az arcába toltam, teljes marokkal, ahogy azt kellett. Majd már gurultam is oldalra, a felizzított Katanával próbálva meg távol tartani magamtól Szophiet, megvágva őt, ha sikerült. S ha már ott volt, felkaptam a hozzám legközelebbi szobrot, úgymond pajzsként igyekezve azt használni, ám valami nyomásérzékelőre lehetett rátéve, ugyanis ahogy felemeltem, az eddig stabil homok egy ponton – jobban mondva a lábam alatt – elkezdett süllyedni – Ez a hely tele van csapdával, vigyázzatok – mondtam gyorsan (hisz a tájékoztatás is fontos volt), majd négykézláb iszkoltam el a lyuk közeléből, nem is igen figyelve oda most másra a menekülésen kívül. S ahogy megkönnyebbülten pihentem meg a fal mellett, láttam csak meg a szobor alján lévő, apró szöveget.
„Maat, az igazság és a rend úrnője”
Végülis…

Támadás Szophiera, 3 és afölött találok.
Hp: 210/184

Arra, amit Yuichi Ozival kapcsolatban mondott, csak elmosolyodtam, ám az utána következő szavakra önkéntelenül is feljebb húztam a szemöldököm: nem ilyennek ismertem Szophiet, bár őnála, végülis, sosem lehetett tudni. Ám a miértek attól függetlenül is foglalkoztattak, hogy nemigen tartoztak rám.
- Nio? - kérdeztem vissza, s bárhogy is gondolkoztam, nem volt ismerős a név.
- Igen, őt elég régóta ismerem, és beleszerettem, már akkor, de bátortalan voltam és utam másmerre vitt egy ideig.
- Várj, te most nem Ayanival jársz? – néztem rá csodálkozón, és a kérdés is rögtön, gondolkodás nélkül jött. Legutóbb a bosson még úgy tűnt, jól megvannak egymással.
- Jártam, de nem úgy sült el a dolog, ahogy indult, jelentéktelen lettem számára.
- Oh, hát... sajnálom – mondtam, mert erre nem nagyon lehetett mást… viszont azért érdekelt volna Ayani álláspontja is. Vajon emiatt kerülte a témát a lány, amikor nem is olyan régen elhívtam a csokiszobába? - És ezt Szophienak is mondtad? – kérdeztem aztán - Bár nem tudom, ennek lehet-e köze ahhoz, amit csinált... – sóhajtottam, majd feljebb emeltem a Katanát - Mindenesetre tényleg jobb lesz, ha megbeszélitek. De szerintem ne most. Most csak elterelné mindkettőtök figyelmét - mosolyogtam rá, s még azért megvártam a válaszát, arra is bólintva egyet, mielőtt beléptem volna az aréna területére.

A kamra, ahol voltunk, elég tágas volt egy remek kis mérkőzéshez, s bőven adott volt a lehetőség, hogy ezt ki is használjuk. Bár a futóhomok annyira nem nyerte el a tetszésem, s úgy tűnt Yuichi is megszenved a tereppel, ám mindent összevetve, kezdtem élvezni a harcot. Szophie pedig előszeretettel alkalmazta új fegyverének távolsági előnyét, s mire én egy mosoly kíséretében egy feléje szálló szoborral válaszoltam volna, a lány már fedezéket is keresett. A fiúkkal most nem foglalkoztam: vigyázva minden lépésemre, sétáltam oda a szarkofághoz, és kopogtattam meg, csakúgy kiindulásképpen. Kongás helyett azonban valami titkos ajtót aktiválhatott a dolog, ugyanis a fal egy ponton hangtalanul kezdett szétnyílni. Én pedig, kapva kapva az alkalmon, szaladtam oda a nyíláshoz, s ahogy megláttam céhtársamat, arcomon széles vigyorral léptem eléje és ijesztettem meg, még mielőtt észrevett volna.
- Megtaláltalak – nevettem, s a lány kapott a Katanától is egy szép kis vágást, amennyiben nem sikerült ellépnie előle – Amúgy nézd: még illhet is rám, nem? – kérdeztem tőle, megmutatva neki a kezemben szorongatott szobrot a felirattal, s ha sikerült akárcsak egy kicsit is elterelnem vele a figyelmét, én bizony belelöktem őt a homokba, persze jót nevetve rajta. Hadd kapja vissza, ami jár neki!

Támadás Szophiera.
Hp: 210/173

Látszott, hogy inkább az ijesztésre, mint a tényleges támadásra koncentráltam, s mire a Katana pengéje elérte volna a lányt, ő már teljesen máshol volt. De nem adtam ám fel! Léptem is, fordultam is utána, próbálva más módszerrel véghezvinni, amit szeretnék, s jót kuncogni rajta, ehelyett Szophie egész egyszerűen eltűnt a szemem elől; éppen akkor sikerült elesnie, amikor én már benne voltam a lendületben. Megállni viszont már nem lehetett, így arcomon csöppnyi csodálkozással estem én is utána, vagyis rá a lányra, aki így sem állt már a helyzet magaslatán. Ezt tetézve azzal a szintén elég eredménytelen próbálkozással, hogy elnézést kérjek tőle, hiszen a ránk zúduló homok szavak helyett csupán köhögést és egy jó fél percnyi fuldoklást vont maga után, s én már arra is alig emlékeztem, hogy is kerültem ki végülis a csapdából. Azt hiszem – szorosan behunyt szemekkel, a szobrot el is ejtve – szorongattam céhtársam lábát, akit a farkasa, hála a súlyemelésnek, velem együtt szabadított ki. A két fiúval egyelőre nem foglalkoztam, elvoltak ők egymással, ám amikor Szophie végül nem engem támadott, már én is szemügyre vettem a helyzetet. Ami, a mi csapatunk helyzetét elnézve, nem volt túl pozitív. Halkan sóhajtottam, és szemeimet törölgetve álltam fel, pár másodperc erejéig csak egyhelyben állva a terem közepén. Ez a pillanatnyi szünet kellett már, s elég is volt hozzá, hogy immáron egy kicsit komolyabban foglalkozzak azzal, ami miatt voltaképpen idejöttünk. Ideiglenesen a háttérbe helyezve a játékot, amibe Szophie még úgyis belevitt mindig, hogy ennek néha még a tudatában sem voltam.
- Rendkívül cseles – ingattam a fejem mosolyogva, és mértem fel a terepet. Yuichi kiesett, hála a lány pontos ostorcsapásának, így egyedül maradtam három ellenféllel szemben. Ideje volt hát egy kissé komolyabban venni ezt a harcot. De mit használjak? Felszerelés nélkül nem voltam olyan gyors, sem pedig olyan pontos, mint általában, a képességeim pedig nem biztos, hogy érdemben változtattak volna a harc végkimenetelén. Egyedül a heal illetve a kombinált sebességváltoztatás, amik több kört is nyerhettek nekem, ellenfeleim lélegzetvételeinek gyorsaságát figyelembe véve. Bólintottam, közben igyekezve aktiválni a fény-t, majd Ozi felé fordultam:
- Védd ki – és egy mosoly kíséretében gyorsítottam fel maximális sebességre, egy oldalról érkező, alulról indított vágást kezdve el, amit aztán egy lendületes szúrássá alakítottam, a fiú mellkasát célozva meg. Ha ügyes, sikerül kivédenie, ám én inkább arra voltam kíváncsi, Ozirisz hogyan támad vissza, és hogy a kialakult helyzetet Szophie és Vezér miképpen reagálják le, és – amennyiben megteszik – hogyan használják ki.

Képipróba, ha sikerül +35 gyorsi nekem, többletköröket ez egyelőre nem változtat. Támadás Oziriszre.
Pihi: 3/5
Hp: 210/103