Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

by **Ayse** Hétf. Feb. 02 2015, 13:44

Valahogy még mindig nem találtam a helyem, sem ebben a világban sem pedig az életben. Nem gondoltam azt hogy létezőek, élőek volnánk, hisz akárhogy is nézzük mi mind egy kórházi ágyhoz kötve tehetetlenül fekszünk és csupán az agyunk, a tudatunk van összekapcsolva a nerve gear és a sao mint program által.
~ Ennyi és semmi több.
Nincs súlya és értelme a tetteinknek, a pontjainknak, a fejlődésünk hisz… én úgy sem jutok ki… Én örökre itt maradok, de az emberek körülöttem… mind… ők nem idevalóak és tehetnek is ellene.
Céltalan róttam az utakat, nem tudtam hogy miért is pontosan, de magam sem figyelve az utat kanyarodtam be az küzdőtér felé… mire észbe kaptam már a tömegben törtettem előre mint valami eszetlen zombi….
~Persze… hisz más sem csinálok mintsem otthon gubbasztok,vagy épp harcot keresek. Úgy érzem talán ez az egy olyan dolog aminek van súly, van kihívása és van értelme…
A fegyveremet imádom, és igazság szerint hetek, hónapok óta keresek valamit.
~Önmagam…
De hiába, úgy érzem sok dologgal próbálkoztam már, amiben kiteljesedhetnék, mégis hiányzik, az a bizonyos életérzés…

Az aréna kellős közepén, megálltam, a fegyverem előhívtam majd a földbe szúrva megszólaltam.
- Teljes életest valaki? – Kérdeztem fennhangon. Volt aki hitetlenkedve nézett, volt aki simán csak fejrázással jelezte hogy nem, volt akinek a szeméből láttam hogy kacérkodik a gondolattal, és volt aki csak értetlenül kíváncsian pislogott hogy komolyan gondoltam-e… Végül ha sikerült bárkinek is felkelteni az érdeklődését így vagy úgy… elküldtem neki a meghívót. Elkezdődött a visszaszámlálás és időközben felvettem a maradék két felszerelésem, amit nem hordok mindig magamon. Figyelem a fiú mozdulatait. Várom mikor kezd támadni, ha nem kezd akkor felkérem rá.
- Kezdhetsz. – Szólalok meg szűkszavúan.

by **Atoru** Hétf. Feb. 02 2015, 14:24

Még egy csodás nap Aincrad meseszép világában. Süt a nap, a fákról pacsirták és fülemülék hangja hallatszik, és mindenki boldog. \^o^/
Az ilyen napokon van a legkevesebb kedve az embernek otthon maradni, olvasgatni, vagy hegedülni, tehát elindulok valamerre. De vajon merre menjek? A szörnyek ölése lassan a szürke hétköznapok mindennapjaivá válik, ahogyan a küldetések végrehajtása is. Megvan, menjünk párbajozni egyet!
Amúgy is régen volt az utolsó párbajom - két hete -, és azóta is várom az alkalmat, amikor olyan kedélyállapotba kerüljek, hogy szívesen állok ki valaki ellen.
És most olyan volt.
Gyorsan végig gondoltam magamban az eddigi párbajaimat. Harcoltam már Ayani ellen, aki egy idomár volt. Utána jött Shizu, aki íjász, és legutóbb Akatsukival kerültem szembe a harctéren, aki árnyharcos volt. Más kasztok, más nevek, de egy dolog közös bennük: Mindannyian lányok.
Hívhatnám ezt a Sorsnak, vagy Deus ex Machinának, esetleg egyszerű szerencsének is, de ez azért különös. Mintha a sors jól tudná, hogy én lányok ellen nem szeretek harcolni, ezért szánt szándékkal küld ellenem újra és újra és újra lányokat. Ez azért eléggé igazságtalan.
Persze mondhatnám azt is, hogy "Hé, miért nem harcol teljes gőzzel lányok ellen is?". Nos, ezt nem tehetem, már csak az eszméim miatt sem. Szerintem a lányokat és nőket védeni kell, nem pedig ártani nekik, még ha párbaj alatt nem is okozunk nekik maradandó sérülést. Persze ha egy lány kívánja, hogy tegyem meg ezt, akkor nem tehetek mást. Hiszen ezzel akkor a fejlődését segítem elő.

Az arénába érve, láttam egynéhány marcona kinézetű fickót. Az ő csoportjukat egyből elkerültem. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy könnyedén legyőzzenek. Különben is, most inkább én várom meg, hogy valaki felajánljon egy párbajt.
És ekkor, mint egy varázsütésre egy lány áll kiállt fel, hogy teljes életet párbajra keresne ellenfeleket.
Körbenézek. Néhány helyről hallom néhány megjegyzést a lányra, azonban senki nem vállalkozik a küzdelemre.
Sóhajtok egyet. Ha a sors ezt kívánja, ám legyen.
- Én kiállok ellened. Atoru vagyok. - lépek előrébb határozottan. Ha az ellenfeled határozott, ne mutasd meg neki, hogy nem vagy az. - hallom a fejemben a mesterem szavát... Na várjunk egy pillanatot. Nekem nem volt semmilyen mesterem. Suspect

Ez... Fura.
Inkább elhessegettem a felesleges gondolatokat, és elfogadtam a párbaj felkérését. És miközben letelt a visszaszámlálás, figyeltem, hogy mikor fog támadásba lendülni a lány.
Azonban ellenfelem korántsem akart támadni. Sőt, átnyújtotta nekem a kezdeményezést. Ezt nem hagyhattam. Mégiscsak én vagyok a fiú.
- Csak ön után, hölgyem. - hajoltam meg a lány felé, és közben bekapcsoltam az Akrobatikámat. Ha támadna, akkor elrugaszkodom, és átugrom felette.

/sebzés: 32 (késenként 16)
Hp: 80
Páncél: 30/

by **Ayse** Kedd Feb. 03 2015, 19:36

Szinte öntudatlan állapotban tévedtem az arénába, a lábaim vittek maguk után, és míg gondolataimba, elméleteimbe és filozofálásomba révedtem, addig ő ki adta az utam. Nem bántam a dolgot, bár túl sok kedvem igazán semmihez sem volt. Ez sem más… mintsem egy előre kialakított napirend megszokásból való követése. Nem igazán tudom mi mást is csinálhatnék, ami hasznos és képviseli az érdekeimet, bármennyire is…

A harctéren kiálltam középre majd elkiáltottam magam, egy rövid tömör összetett mondattal. Minden benne volt aminek kellett, bár volt akinek nem tetszett, míg a végén mégis akadt valaki aki felel a kihívásomra. Az ellenségemet látom benne és nem csak a viadal miatt. Nem mondanám ellenszenvesnek, mintsem inkább közönyösnek mondhatnám. Manapság nem vagyok kibékülve semmivel… nem az ő hibája, leginkább mindennel és mindenkivel van valami bajom…

A kihívást elküldtem, a fiú, név szerint Atoru el is fogadta. Nem mutatkoztam be, nem éreztem fontosnak... Pár pillanatig figyeltem őt, próbáltam következtetni a felszereléseiből, a testtartásából, és kerestem a fegyverét is hogy képet kapjak a kasztjáról. Míg én csak a fegyverem az idő leszámolása után hívtam elő, ugye úgy hogy ha támadhatott volna csak egy kattintás és máris a kezemben van. Megadtam a kezdés jogát de nem élt vele, így hát én kezdeményeztem.
- Okay. – Majd fegyverem a kezemben, hatalmas massive khyber knife. Imádtam új fegyverem, főleg a külseje és termete végett.
Támadtam amint megszólalt, nem hezitáltam a fegyverem egyenest egy íves fordítással lendítettem felé, majd mikor észleltem az árnyékát miképp felülről vetül rám, és eszméltem hogy hasonlót művelt le Asuka is. Amint kapcsoltam, rögtön megpördültem a tengelyem körül, és egy egyenes ívű vízszintes vágást kezdeményeztem méghozzá úgy hogy ha tudtam bekapcsoltam a képességem, ami által a fegyverem majd másfél métert nőt, előre léptem egyet és azon voltam hogy eltaláljam.

Élet:14=70
Páncél:24
Fk.:22
Erő:30
Kitartás:7
Gyorsi: 16
Spec:9

Súlyemelés:2; Akrobatika:1; Hallgatózás:1; Észlelés: 1;

Hentes bónusz: Minden vágásnál 10% sebzés: azaz 3. /Vérzés/
Spec kép ha sikerül: Spec/3=3 bónusz sebzés.

by **Atoru** Szer. Feb. 04 2015, 16:06

Bár én bemutatkoztam ellenfelemnek, úgy látszik, hogy a saját nevét nem szerette volna tudatni velem. Talán azért, mert szégyellné? Esetleg feleslegesnek tartja a bemutatkozást, mert szerinte úgyse lenne értelme?
Nos, én más állásponton vagyok. Szerintem a bemutatkozás egyfajta tiszteletadás az ellenfélnek. És ha a lány nem mutatkozik be, akkor ez olyan, mintha nem tisztelne. >.> Pedig én majd megmutatom, hogy tisztelnie kell! ... Egy picit.
Azt hittem, hogy az ugrás váratlanul fogja érni, de nem így történt. Ez azt jelentheti, hogy vagy neki jók a reflexei, vagy pedig túlságosan is egyértelmű volt, hogy így fogok kitérni. Nos, én az előbbi mellett döntöttem.
- Egész jók a reflexeid. - mondtam a lánynak, miközben próbáltam kitérni a pengéje elől. Ám ekkor egy váratlanul fordulat állt be, és ellenfelem fegyvere növekedésnek indult. Erre nem számítottam, és így bizony szépen gyomorszájon is talált a pengével.
És ezzel egyből leütöttem a páncélomat, és már az életpontjaimat csökkentette a fegyverével.
Ennek már a fele sem tréfa. Ha tényleg ilyen nagyokat csap, akkor két-három körön belül végem lesz. Úgy látszik, hogy most az egyszer komolyabban kell vennem a párbajt.
- Kössünk egy alkut. - mondtam elszánt mosollyal az arcomon a lánynak. - Ha nyerek ellened, akkor megosztod velem a nevedet. Ha veszítek... Kérhetsz tőlem valamit. Nos, mit szólsz? Így kicsit izgalmasabb lesz. - mondom a lánynak. Ha beleegyezik, akkor egy kicsit nyújtózkodom, és belelendülök.
Az előbbihez képest, most nagyobb sebességre kapcsolok - maximálisra. Azt remélem, hogy van annyi különbség a gyorsaságunk között, vagy ha nincs is, legalább meglepődik, és így bevihetek neki egy csapást.
Frontálisan indulok ellene, azonban a csapásaim korántsem voltak frontálisak. Amint a közelébe érek, ide-oda kezdek cikázni, és végül kitérek balra, hogy onnan vigyem be az első csapást. Ezután pedig megpróbálok a háta mögé kerülni, hogy onnan is bevigyek egy támadást.
Miután a támadásokkal végeztem, megpróbálok távolabb kerülni tőle, amennyire csak lehet. Persze még hallótávolságon belül.

/egy támadás, késenként 16 sebzés
Hp: 74
Gyorsaság: 23
Kitartás: 22
FK: 22
Spec: 22/

by **Ayse** Szomb. Feb. 07 2015, 15:14

Mint valami öntudatlan lélek, csupán arra ocsúdtam fel hogy már be is tértem a küzdőtérre, mint mikor valaki annyira megszokik egy útvonalat hogy már becsukott szemmel is eljutna oda. A gondolataim, elmélkedéseim szinte teljesen elterelték a külvilágról a figyelmem, ha akartak volna simán megtámadhatott volna bárki. Egyszerűen fel sem fogtam volna hirtelenjében hogy mi is történik velem. De szerencsémre nem történt se ilyen se hasonló, hiába az emberek gyávák nyílt utcán megtámadni másokat…

Kihívtam egy random ellenfelet, a multkor kissé megszívtam a saját választással. Bár hasznosnak éreztem azt a harcot is, több téren. A mostani ellenfelem egy fiú, talán az első fiú játékos akikvel összemérhetem magam. Nem bántam, sőt figyeltem a mozgását a taktikáját s mindent amivel fejlődhetek. A csata hamar kezdetét veszi, én kezdek, várható volt hogy védekezik, majd mikor tudatosult bennem hogy nagyon hasonló helyzetben már voltam, és akkor a spec képem szerencsét hozott így most is bevetettem. Örömmel konstatáltam hogy új játékosoknál nagy valószínűséggel be fog válni.
- Kösz. – Köszöntem meg a dicséretét. Bár nem a reflexek miatt volt, de erről nem világosítottam fel. Láttam miképp a támadásom leveszi a páncélját, majd az életéből is egy picit. Ezután fegyverem visszanyerte eredeti méretét.
- Ha szimplán megkérdezted volna, megmondtam volna, de így is jó. – Mondom kissé hűvösen, kedvtelenül. Persze nem a játékkal van bajom, hisz akkor bele se mentem volna. Majd elfogadva a válaszom támadásba is lendült. Egy pillanatra meghőköltem. Hátra léptem egyet és arra a lábamra tettem a súlyom, a pallosom magam elé tartva próbáltam megfelelő poziccióba állítani hogy védekezhessek, de mivel cikccakkba közeledett így nehéz volt megtalálni a mefelelő szöget, sőt nem is tudtam. Meglepett a gyorsasága, azt csinálja amit én tettem Asukával. Egy félmosolyt elengedtem a helyzet némi komikussága miatt. De talán ez talán a gyorsasága nem volt elég egyik sem ahhoz hogy megfelelően tudjak védekezni, így mind a két támadása talált. Már csak arra eszméltem hogy a hátam mögött van, meglendítettem a kardom, de nem volt elég addigra már visszavonult. Nem riadtam meg az engem ért sebzésektől, igaz gyorsabb mint én, és most már azt is tudja hogy a kardomat meg tudom növelni, de mivel nem távolsági harcos így messziről nem árthat nekem, én pedig nem fogom idő előtt lefárasztani magát.
- Onnan nem fogsz tudni megsebezni. – Világosítom fel, bár a képességével én még nem vagyok tisztában.

Páncél:0
Élet:62

Talált támadás: 2x16 Ha jól értelmeztem.

by **Atoru** Szomb. Feb. 07 2015, 16:24

Megköszönte a bókomat! \o/
Ezt már vehetjük haladásnak. Ha így megy tovább, a végén még egy beszélgetésre is rá tudom venni. De addig még sok lépcsőt kell megmásznom.
És nem sokára még egy fokon túl voltam azzal, hogy, belement a fogadásba. Megy ez nekem, mint a karikacsapás.
Viszont valami nincsen rendbe a lánnyal. Annyira... Búskomor. A beszéde, a testtartása, a nézése... Még a járása is az volt. Vajon mi lehet a gondja? Hm... Legjobb lesz a végére járni ennek. De nem most. Még nem. Majd akkor, ha megfelelő lesz az időzítés. Most elég egy kis felvezető rá.
- Ha csak úgy megkérdezem, akkora nem lenne olyan izgalmas a párbaj, nem igaz? - mosolyogtam a lányra. - Mellesleg, a név nem egy olyan dolog, amit meg kéne kérdezni. Ha valaki elmondja, akkor illik nekünk is elmondani. - mondom a lánynak. Esetleg ez csak nekem lenne ilyen egyértelmű? Ezt nem tudnám megmondani...
Ezután pedig volt kettő sikeres támadásom, és... nocsak! Csak nem egy félmosolyt láttam az ellenfelem arcán?
- Nem is hittem volna, hogy tudsz mosolyogni. - mondtam a lánynak, miközben szépen helyet foglaltam a földön. - És különben is, ki mondta, hogy le akarlak támadni? Razz

Nekem a beszélgetés is bőven megfelel. - válaszolom a lánynak, és hátradőlök, elteülve a küzdőtér enyhén füves talaján. De azért a biztonság kedvéért, bekapcsoltam az Észlelést is, hátha támadást szeretne intézni ellenem a lány. Ha jönne, akkor gyorsan arrébb gördülök a földön, és ezt addig csinálom, amíg csak kell.
De ha támadást indít, ha nem, én bizony elmondom azt, amit szeretnék.
- Mondd csak, miért vágsz ilyen savanyú arcot mindenhez? Talán az emberek miatt? - kérdezem meg tőle. Az én fejem is az emberek miatt szokott fájni a legtöbbször, ezért kérdeztem meg. És ha telibe trafáltam, akkor a megoldást is tudom.
De előtte a választ kell hallanom.

Hp: 74

by **Ayse** Vas. Feb. 08 2015, 12:28

Atoru az ellenfelem, meglehetősen jókedvű már-már idegesítően is szórakozott… Bár tény hogy manapság csakis én vagyok az aki búvalb@szott képpel szaladgálok és rajtam kívül mindenki érzi a tavaszt… bár én nem látom ennek sem a jobbik oldalát, csak hogy az emberek még elviselhetetlenebbek mint eddig…

A harc amibe belekezdtem meglepően emlékeztet egy régebbi küzdőteremre amikor ugyanis Asukával történtek hasonlók csak más szereposztásban. Persze tanultam a lánytól is pár dolgot, de nem akarom mások ellen felhasználni, legalábbis még… Majd szóra nyitotta a száját amire válaszoltam is.
- A neved említése nem volt kötelező, nem kérdeztem tehát nem is vártam el hogy eláruld. Megtetted azt megköszönöm, de ettől még nem kötelességem elárulni a sajátomat. – Magyarázom meg neki, bár nem tudom megérti-e… Majd egy villám gyors támadással közeledett és be is talált… Úgy tűnik szimplán csak megint szintbéli különbségekbe ütköztem. Persze kihasználhatnám a helyzetet és valami csellel megfordíthatnám az arányokat csupán egy pillanatra és a győzelem a kezemben is lenne. Nem csak a pontjainkkal győzhetünk, ha nyomás alatt tartjuk az ellenfelünk és elhitetjük vele a vereséget, máris vesztettek… De valahogy ez nem illik hozzám… ez a hozzáállás…
A gondolatsor hogy mennyi dologban is hasonlít ez az előző küzdelmemhez megmosolyogtatott, amit megjegyzett a fiú is.
- Valamit rosszul láttál… - Rázom le röviden a témáról, amúgy sem éreztem hogy mosolyogtam volna...
Atoru a támadását követően hátrált, majd leült. Szúrós szemmel figyeltem hogy megszégyenít, hogy ennyire lenéz hogy egy harc kellős közepén inkább leül és nem hajlandó pengéjét ellenem fordítani. Persze ezt a sérelmet fordíthatnám ellene, de még hezitálok… valahogy nem tudom mi lenne a legjobb húzás. Felvilágosítom hogy így nem jut előrébb, de arra jön az ő válasza is.
Szimplán tálcán kínálja magát hogy így elterül a füvön, én pedig a teljes megaláztatást élvezhetem miközben már indultam is meg felé hogy méregből ketté szeljem. De a mondata megtorpantott. Mármint nem, a testem az attól még mozgott, épp csak olyan dologba akarja bele mártani magát amihez semmi köze. Mégis mit tegyek… elmondani neki a dolgokat úgy sem fogom… eddig senki sem tud rólam túl sokat, szinte semmit… ez a fiú teljesen nyugodtan várja hogy közeledjek felé a pallosommal… míg nem oda érek hozzá. Keresztül lépek a testén. A derekánál állok, a kardom nem emeltem fel, nem támadtam vele. A hátamra tűztem, majd szimplán ráültem a fiú hasára, szembe vele ha engedte.
- Mégis miből gondolod hogy ha a nevem nem árulom el bárkinek… akkor más dolgokat miért osztanék meg veled? – Kérdezem. Logikus volt nem?... Egyszerűen nem megy a fejembe hogy gondolta, főleg egy idegennek. Mégis van valami a fiúban… nem tudnám megmondani hogy mi… de valamiért érdekesnek találom.

by **Atoru** Vas. Feb. 08 2015, 13:19

Lassan már azon gondolkodom, hogy vajon a lány is elhiszi-e, amit beszél, vagy azért mondja, hogy védje az igazát. Nos, igazából ez mellékes, mindenképpen válaszolni fogok neki.
Viszont a válasza egy kicsit Timidusra emlékeztetett. Ez a racionalitás és hideg logika... Viszont az ellenfelem nem lehet Timidus. Ő nem szokott érzelmeket kimutatni, a lányon pedig csak azt látok, mindenében. A járásában, a beszédében... De ezt már az előbb is említettem.
- Szerintem azért illik bemutatkozni, ha találkozol valakivel. Ez is a tiszelet egyik jele. És különben is, ha nem mondok, nevet, akkor hogy fogsz hívni? "Hé, te"? Esetleg "Fiú"? Vagy valami hasonló? - cukkoltam tovább a lányt. Már éreztem, hogy lassan reped a fal, csak ki kell tartanom addig, míg jön a szökőár.
- Nem-nem, biztos, hogy mosoly volt. Razz

- mondom a lánynak. Legutóbb hasonlót egy küldetésben játszottam el, és akkor is egy NPC-vel. Vajon a lány meddig bírja, hogy ne keverjen le nekem egy nagy pofont? Nos, remélem, hogy nem sokáig.
A leülésem úgy látszik hatással volt a lányra, és az egyetlen szerencsém az lehetett, hogy nem boszorkány, mert akkor most biztosan szemmel bert volna... Így viszont nyugodtan odaintegethettem neki, minden gond nékül.
Ezután lefeküdve vártam, hogy miszlikbe aprítson, ami nem történt meg. Résnyire kinyitottam a szemem, hogy megnézzem mit tervez, és akkor azt láttam, hogy éppen felettem áll. De fegyvere sehol sem volt.
Először csapdára gyanakodtam, de aztán leült... A hasamra.
Győzelem! \o/
Vagy mégsem. A lány nem adta be olyan könnyen a derekát, mint hittem. Akkor viszont tovább kell próbálkoznom.
- Két dolog. - válaszolok a lánynak, miközben ujjaimmal mutatom a számot. - Az első, - kezdem, felmutatva a mutatóujjamat - hogy nem védekezel! - mondom, és ha tudom, akkor az akrobatika és súlyemelés jártasságom kombinációjával átfordítom a lányt, hogy ő legyen alul. Ha kapálózni próbálna, akkor pedig lefogom a kezeit, és így folytatom. - Másodszor pedig, aggódom miattad. Nem érdekel, hogy nem ismerlek, hogy még a nevedet sem tudom, sem pedig azt, hogy mit szeretsz. De látom, hogy valami nyomj a lelkedet, és segíteni akarok. - válaszolom a lánynak, végig a szemébe nézve, komolyan. Tényleg nem érdekel, hogy nem ismerem. De ha gondja van valakinek, akkor mindig jólesik, ha valakinek el tudja mondani. Ha magadban tartod, akkor csak felemészt, és egy roncs leszel. De vajon erre ez a lány is rájött? Nagyon remélem, hogy igen.

by **Ayse** Vas. Feb. 08 2015, 21:25

Akárhogy is a fiú jelleme és gondtalan vidámsága valahol ingerelt, sőt idegesített. Egyszerűen nem látja mi folyik körülötte és nem érdekli vagy szimplán csak nem fogja fel?... Már-már kifejezetten idegesít az emberek gondtalan jókedve… egyszerűen ha akarnám sem tudnám megérteni őket… Most is azon problémázik hogy miért nem árulom el a nevem… Az emberek túl könnyen adják ki az adataikat, és egyszerűen nem veszik elég komolyan a harcot. Maga a neved megadása is bajt hozhat a fejedre pont ezért válogatom meg az ismerőseim nagy részét. De nem adja fel… és tovább magyaráz…
- Miért kellene akárhogy is szólítanom téged, hisz csak megküzdünk egymással és ki tudja hogy találkozunk-e még utána… - Értetlenkedtem. Hasznot nem láttam benne, mármint érdemlegesen. A harc az jól jön ugyan, mármint a tapasztalat és a vele járó arany és exp jutalom. Majd ha befejeztünk a bájcsevejt harcnak is kezdtünk, egyszerűen elmosolyodtam harc közben bizonyos tényezőkön, bár magamon szinte észre sem vettem. Ironikusnak tartottam a helyzetet, és a dolgok hasonlóságát csupán. Tovább szemtelenkedik velem, vagyis csak szeretne fel sem veszem a szavait, viszont azzal hogy a harc kellős közepén elterül a fűben, megaláztatva éreztem magam. Legszívesebben lecsaptam volna, a nehéz léptemből is sejthette, viszont a mondata megtorpantott. Nem a mozgásomban, inkább csak a tervezett cselekedetemben. Oda csörtettem hozzá, keresztül léptem rajta, majd szimplán ráültem a hasára. Kényelmes volt, és úgy voltam vele hogy innen menekülni sem fog tudni igazán ha szeretne. Feltettem neki egy kérdést, amire a válaszát kíváncsian hallgattam végig. Az ujjával mutogatva konstatálja nekem az elképzelését. Az elsőnél kicsit elakadtam mert nem válasz volt a kérdésemre, csupán egy észrevétel a harcmodorommal, a másodiknál mikor megragadta a kezem ösztönösen megfeszültek az izmaim, de nem ellenkeztem. Kíváncsi voltam mit akar tenni velem. Túlzottan nagyot nem árthat, vész esetére a teleport kristály kéz közelben van, hagytam hogy átlendítsen a másik oldalra majd pedig hogy felém kerekedjen. Ki tudja miért, úgy látszik élvezem ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Malcomnál is hasonló volt, épp csak ő nem állt meg mélyreható szavakat mondani nekem, ő inkább mélyebbre akart hatolni bennem, de ez más kérdés. A srácot elintéztem, őt viszont nem kell azt hiszem. Úgy látszik nem akar visszaélni a hatalmával, mindinkább őszintének véltem a szavait, mégsem hittem neki… Nem mertem neki hinni…
- És abból mégis mi hasznod származna? – Kérdezek vissza, szinte ösztönösen. Hagyva ezt a pózt, hagyva hogy a testem felett uralkodjon, hisz máson úgy sem tudna. Végig mérve a srácot, visszaemlékezve másokra, Malcomra, Cearsora, Utahimére, Asukára, Nióra… mind mind különböztek valamilyen szinten az átlagtól… mint az a furcsa hosszú fekete hajú hideg szemű srác… vagyis inkább férfi is. Megfordult bennem a gondolat hogy milyen szép is lenne mindegyiküket egy csokorba összekötni, és ők lennének az én kis gyűjteményem. Az én kis ember gyűjteményem.

/Ördög kijátszva. - Legyen valamilyen gyűjtési mániám. /

by **Atoru** Hétf. Feb. 09 2015, 16:04

A lány gondolatmenete túlságosan is hibás volt. Nem logikai értelemben, vagy racionálisan értett hibákra gondolok ezalatt. Hanem az emberi gondolkodás hibáira. Egy ember nem lehet ilyen racionális, és haszonleső. Rendben, lehet, de nem szabadna így viselkednie. Ezzel csak olyan benyomást kelt, mintha egy gép lenne, semmi más. Már pedig ellenfelem nem gép volt. Legalábbis ebben reménykedtem.
- Túlságosan is pesszimista vagy. Ha valakivel akarsz találkozni még, akkor fogsz is. Ez az Univerzum egyik alaptörvénye. - A negyvenkettőn kívül... De ezt inkább nem említettem. - Én pedig biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. - mosolyogtam elszántan a lány szemébe. Sokan mondták már, hogy az optimizmus és a túlzott naivitás előbb-utóbb a vesztemet fogja okozni. Talán igazuk van. Azonban a második állítással - a naivitással szembeszállnék. Egyáltalán nem vagyok naiv - legalábbis nem annyira, mint amennyire a szó alapján hinné az ember. Igenis meglátom a hibákat magam körül. Tudom, hogy az itteni testünk egy porhüvely, amiben a tudatunk testet öltött. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez a porhüvely, bár nem öregszik, nagyon sebezhető. És azzal is, hogy emiatt sokan haltak már meg.
Azonban ha egyfolytában emiatt marcangolnám magam, akkor soha nem jutnék előrébb. És ezt a lánynak is meg kell értenie. Tudom, hogy most olyan gondolatai vannak, amik majd' felemésztik, és nem tud tőlük szabadulni. Ezért kell segítenem rajta.
De ez a lány még annál is ellenállóbb, mint képzeltem... Nem vett fel a cukkolásomat. Pedig ez be szokott válni. Sad

De ez a kicsi botlás sem akadályozott meg a tervem véghezvitelében. A lányt is át tudtam perdíteni, így már én domináltam - még ha pillanatnyilag is. Azonban a lány még mindig nem tört meg. Egyszerűen nem hagyta magát. Pedig az igazat mondtam neki! Mi mást tehetnék?
És ekkor tette fel a kérdést. A kérdést, amit egyáltalán nem értettem.
- Haszon? - néztem csodálkozva a lányra. - Szerinted haszon miatt csinálom mindezt? Akkor gondold át, szerinted milyen hasznom származhatna ebből? - kérdezem meg a lánytól, és hagyok neki egy kis gondolkodási időt. Ha eszébe jutna esetleg valamilyen frappáns gondolat, amit el is mond, én meghallgatom, és nemet intek a fejemmel. - Ezt nem haszon miatt csinálom. - válaszolok csendesen, és nyugodtan. - Egyszerűen nem hagyhatom, hogy ilyen búskomor képpel harcolj ellenem. Én nem olyan ember vagyok, aki hagyná, hogy akárkinek is rosszkedve legyen a környezetében. Hanem olyan, akit érdekelnek mások érzései. Főleg, mert én is jártam ilyen cipőben, és tudom, hogy milyen érzés. - mondom, továbbra is a lány szemébe nézve. Talán észreveheti, hogy az eddigi felhőtlen vidám felemet átvette egy komolyabb, és csendesebb. Segíteni szeretnék rajta... De nélküle nem megy.

by **Ayse** Kedd Feb. 10 2015, 20:19

Nem értettem a fiút, nem tudtam konkrétan hova tenni sem őt, sem pedig hogy mit miért csinál… egyszerű dacot váltott ki belőlem minden mondatával, a cukkolásai sem segítettek, hanem még inkább erősítették bennem a gátat. Persze mindet nem tudtam tudatosan, nem volt időm átgondolni mindennek a miértjét. Viszont most harcolunk. Vagyis azt kéne tennünk. Érdekesnek tartottam a srácot, de kizártnak éreztem hogy megosszak vele bármit is… túlzottan szégyelltem ahhoz a múltam és céltalan jövőm sem jelentett segítséget hogy nyitottabb legyek. Bezárkóztam ebbe a testbe, már nem is gondolom hogy a lelkem is valós lenne, talán a rendszer kreálta gondolatok, és feladatok szerint cselekszem. Egy megformált báb vagyok egy előre kialakított világban… Hiába… hisz ezeket úgy sem értené meg senki, hisz mindenkiben ott lenne a dac hogy ő bizony egy élő, érző saját gondolatokkal rendelkező ember…

Majd pesszimistának jellemzett engem, ezt teljesen jól látta… Már nyitottam volna a szám, mikor folytatta a mondatát. Majdnem rá vágtam, hogy igen ha találkozni akarok vele, ha hasznot akarnék belőle húzni… hisz itt csupán ezért keresik fel az emberek egymást. Hogy kereskedjenek, hogy harcoljanak… hogy a képességeket kihasználva együtt mehessenek kazamatára, bossra esetleg csoportos arénára. Mindenki haszon ember, ő is bár talán ezt még nem tudja… Majd megjegyezte hogy ő biztos abban hogy találkozni fogunk, tehát ő hasznot vár tőlem… és mindezt mosolyogva mondja a szemembe. Nem nevetek nem mosolygok, csupán fapofával, úgymond póker arccal várom hogy befejezze a mondatát. Majd „közelebb” kerültünk egymáshoz és akkor rá is kérdeztem, hogy neki mégis mi haszna származna abból ha segítene nekem. Valahogy nem tudom fogadni a segítségeket pedig már többen is akartak rajtam segítnei, én nem érzem hogy szükség lenne rá, vagy hogy pár mondat elég lenne arra hogy megválltoztassa a gondolataimat, az érzelmeimet. Majd visszaérdez hogy szerintem mi haszna származhat ebből. Elgondolkodok.
- Szerintem… - hagytam némi szünetet miközben levegőt vettem.
- Úgy gondolom hogy az a típusú ember vagy aki gyűlyti a jó „pontokat”, segítesz másoknak de csupán azért mert ezzel a lelkiismereted egy részét csitítod, segítesz másoknak hogy ezzel többnek érezd magad, és hogy után joggal kérj vissza segítséget szükség esetén. Mondhatni üzletet kötsz. – Persze elképzelhető hogy mellé trafáltam, nem lepne meg, hisz mindez csupán egy tipp volt, egy elképzelés hogy miért is teheti mindazt amit tesz. Mikor a fejét csóválta, sejtettem ha bele trafáltam volna sem mondaná el. Majd mikor bele kezdett a magyarázkodásba a kezem alkarával eltakartam a szemem, bele fúrtam egészen a könyökömig az arcom… Akartam hinni neki, tényleg akartam. Elhinni hogy létezik önzetlenség, hogy létezik az emberi jó, és hogy az érzéseimmel nem vagyok egyedül, hogy van kiút… Végig azon voltam hogy megcáfoljam a fiút, még saját magában is megpróbáltam elbizonytalanítani… de egyszerűen nem ment… Nem volt hozzá elég erőm, nem volt hozzá elég bátorságom. Az arcom fáradt és megviselt volt, mikor leemeltem a kezem a szememről. Nem sírtam… már régóta nem tudok… de talán mindez azért van mert nem akarok senkihez sem közel kerülni, nem akarok senkit sem megszeretni, nem akarok senkiért sem felelősséget vállalni, és nem akarom… hogy bárki is szeressen és ragaszkodjon hozzám. Az okát elmondhatnám, talán segíteni is tudna még ha csak ideiglenesen, de mindez azt jelentené hogy fel kellene vállalnom magam, a titkaim és az életem egy jó részét… amit képtelen vagyok elfogadni. A fiú választ vár… és tapasztaltam hogy nem adja fel könnyen… nem éreztem azt hogy megbízhatnék benne annyira hogy megillessem a válaszokkal, de valamivel be akartam fogni a száját, megadni amit kér, elhitetni vele hogy segített és utána nem lenne vele több bajom talán.
- Nem hiszem… hogy tudnál segíteni, hisz a múltat senki nem képes megváltoztatni. – Kezdtem bele még őszintén, persze már kattogott az agyam hogy miféle hazugsággal tehetnék neki eleget… hogy folytathassuk a harcot, és hogy megszabaduljak a fiútól mint „gond okozó” tényezőtől.
- Volt egy barátom… - kezdek bele.
- Szerelmes voltam belé, mindent megtettem volna érte, és mégis elárult… elhagyott… egy jobb élet reményében. – Vicces hogy bele sem gondoltam hogy én voltam az a „barát”… csak később esett le hogy akaratlan is a saját életem egy másik szemszögéből generáltam hazugságot.
- Majd szerencsétlen dolgok érték, és a végén… meghalt… nem is olyan rég…idebent - Ironikus, voltaképpen már halott ként tekintek Aito-ra… miközben pont én vagyok aki már nem is él igazából. És mindezt még nem is fogtam fel akkor… Kíváncsian néztem a fiúra, belefáradt pillantással. Valahol igazi volt, ugyanakkor szimplán csak hazugság volt az egész… van értelme ennek?... Nem tudom… sok mindenre nem tudom a választ igazán… túl sok mindenre.

by **Atoru** Szer. Feb. 11 2015, 15:16

Ehhez a lányhoz hasonló ellenféllel, még egyszer sem volt dolgom. Eddig ő volt az egyetlen, akit nem csak fizikailag, de lelkileg is le kellett győznöm. Vagy ha legyőzni nem is, leadásra kényszerítenem.
Bár sok oldalról intéztem támadást, de eddig egyik sem talált. A cukkolódás nem érdekelte, a burkolt kérdéseimet is könnyedén kijátszott, így csak egy út maradt, amivel már az elején próbálkoznom kellett volna. „Két pont között a legrövidebb út az egyenes” – hangoztak el fejemben újból a fizikatanárom szavai. Nos, úgy látszik igaza volt. A lányra is csak egy dolog volt eddig hatással, az egyenes beszéd.
Azonban a gondolata engem is elgondolkoztatott. Mi van akkor, ha én is tényleg csak csere alapon működtetem a jóságomat? Ha tényleg olyan vagyok, amilyennek mondja?
Nem, az nem lehet. Eddig sok emberen segítettem, és a legtöbbjükkel még csak nem is találkoztam azóta. Akkor vajon mi értelme lett volna, hogy ilyen alapon segítsek? Egy jó üzletember tudja, hogy a talán nem elég, a biztos a jó. Így pedig a viszonzás nem teljesen biztos.
Emellett pedig, én se hinném, hogy ez jó lenne. Aki önző indokból cselekszik jót, az nem jobb annál, mint aki önszántából rosszat. Sőt, mivel kihasználja az emberek kedvességét, még rosszabbnak is nevezhető. Én pedig nem szeretnék olyan lenni. Egyszerűen nem lehetek olyan, mert akkor már észrevettem volna.
És ahogyan ránéztem a lányra, láttam, hogy ő sem tudja elhinni. Láttam a szemében a hitetlenkedést, amíg el nem takarta előlem az egész arcát. Van, aki nem képes elfogadni a dolgokat.
De tényleg ilyen hihetetlen lenne? Tényleg ennyire képtelenség, hogy a mai világban létezik jó szándék, önfeláldozás, és feltétel nélküli kedvesség? Ennyire elkorcsosultunk volna mi, emberek, hogy ez már nem is sorolható be, mint jellemző? Ez szomorú. Azonban én érzem, hogy még van jóság az emberekben. Mindenkiben ott van, csak nem találja, vagy egyáltalán nem keresi. Inkább megfutamodnak az érzések és kedvesség elől, mintsem bevallják. És addig ezt is fogják tenni, míg valaki utat nem mutat nekik a sötétségben. Azonban ez a személy nem én vagyok. Nem állnék készen a vezetésre, és különben is, csak egy átlagos srác vagyok, semmi több.
Ám bármilyen átlagos is vagyok, úgy tűnik, hogy van közös pont a lány és az én életemben.
Amikor a karjait elvette a szeme elől, azt hittem, hogy kisírt szemmel fog előttem állni – jobban mondva feküdni… -, de nem így történt. Inkább látszódott a levertség, és a fáradtság a szeméből, mintsem bánat.
És ekkor derült ki az is, hogy mi bántja. A múlt. Az a fránya múlt, ami ott kísért mindenkit, és minduntalan újra felidézi bennünk a hibáinkat, és csalódásainkat. A fájó emlékekről nem is beszélve.
Azonban ez nem volt minden. A lány nemhogy, a múlt miatt volt levert, hanem hasonló is történt vele, mint velem. Vajon tekinthetjük ezt a véletlen közjátékának? Vagy a sors tényleg direkt teszi ezt velem? Nem tudom. Azt viszont igen, hogyha eddig kérdésesek is voltak a lány iránti érzéseim, most már biztosan tudhattam, hogy mit tegyek, és hogyan álljak hozzá.
- A múlton senki nem tud változtatni. Azzal nem tehetünk mást, minthogy beletörődünk, ahogyan én is tettem. – mondom a lánynak, miután végighallgattam a történetét. Most furcsán vegyes érzések jártak át, ahogyan újra felidéztem a múltamat. Már két év telt el… És még mindig nem tudtam teljesen elengedni… - Tudod, én nem egyedül léptem be a játékba, hanem az ikertestvéremmel együtt. Ő jobb játékos volt, mint én, és az elején ő egyengette az utamat, de csak néhány hétig tehette. Az egyik farmolásunk alatt ugyanis belehalt a mobok támadásába. – mondom a lánynak, egy keserű mosollyal az arcomon. Mindig is erősebb volt nálam, és nem csak azért, mert harcos volt a kasztja. A lelkiereje is nagyban felülmúlta az enyémet. És mégis meghalt. – Tehát ne hidd, hogy mások nem éltek át hasonlót. Azonban a múlton felesleges rágódnod, mert ahogyan mondtad, nem változtathatsz rajta. El kell fogadnod úgy, ahogy van. – mondtam a lánynak, miközben újból a szemébe néztem. Tudtam, hogy ki fogja olvasni a szememből a fájdalmat, és a letörtséget, már amennyire kimutattam, de nem törődtem vele. Ő is elmesélte a múltbeli démonait, én is tudattam vele a sajátjaimat. Így a fair. Ha nem volt kérdése, vagy nem szeretett volna mást, akkor lassan feltápászkodtam. Miután én felálltam, nyújtottam a kezemet felé, hogy felsegítsem, és ha elfogadta a segítő kezet, akkor felhúztam. – Nos, most, hogy ezen túl vagyunk, már csak egy dolog van hátra. – mondom, a lányra nézve. Ha megkérdezi, hogy micsoda, akkor pedig válaszolok is: - Hogy megtudjam a neved! – nézek rá merészen, és mivel remélhetőleg nem távolodott el tőlem olyan messzire, így nem is kellett sokat gondolkodnom, csak belevágtam a kettő késemet.
Már megtudtam, hogy mi bántja, és megosztottam vele a saját múltam. De ettől függetlenül itt még nem ért véget a segítségnyújtás. Sőt, igazán csak most kezdődött el.

/Kettő késszúrás, 2x16 sebzés, ha talál/

by **Ayse** Vas. Feb. 15 2015, 21:47

Nem tudom mi ütött belém, manapság ha hozzá hasonló emberekkel találkozok csak fogom magam és lelépek, mit vesződjek velük… de most valahogy még meg sem fordult ez a fejemben… Ugyanakkor nem tudom… nem tartom szimpatikusnak mint inkább idegesítőnek ezt a fiút. A kurkász jellemét… azt hogy mindenkit meg akar menteni… nem éreztem ennek szükségét. Leginkább zaklatásnak éltem meg mivel úgy éreztem hogy bele akar szólni az életembe, úgy éreztem hogy… nem tudom. Talán valahol legbelül jól esett hogy foglalkozott velem, de ezt is leginkább úgy éltem meg mintha segítségre lenne szükségem és jön ő a nagy és csodálatos Atoru aki észreveszi mindezt és segít mert ő képes rá… Mindegy nem is agyalok ezen tovább mert már most kezdem érezni hogy átesek a ló túloldalára… Felsóhajtottam majd elmondtam mindent amit, el akartam. Vagyis egy kisebb szösszenetet valós alapokkal de mégsem… egy kamu szívszorító történetet, amivel azt reméltem hogy majd betömhetem a száját. Hogy azt mondja majd hogy ne haragudj nem tudtam… és hogy ezen tényleg nem tudok segíteni, majd feláll és itt hagy… De nem így történt, a mondókámért cserébe én is egy feltehetőleg valós szívszorító történetet kaptam viszont… Nem tudtam miképp reagálam és kezeljem. Igazság szerint nem tudott meghatni a története, ostobaságuknak köszönhetik a helyzetüket… de valahogy mindezt a képébe sem akartam vágni. Kicsit bűntudatom volt talán hogy én hazudtam neki míg ő az igazat közölte felém, vagyis a feltételezhető igazat. Ugyanakkor mit mondott amit tett, eleget tett az elvárásaimnak. Sejtettem hogy nem fog tudni megérteni, és csupán köhelyekkel bombáz majd.
- Már megtettem… - Válaszolom amikor a beletörődésről beszél. Igaz csak félig törődtem bele hisz van, amit képtelen vagyok elfogadni… a mondata… a dolgok…
- Gondoltam hogy ez lesz… a történeted ugyan hasonlít az enyémre, de mindez kevés hogy megértselek téged, mint ahogy te képtelen vagy engem, és ez talán így van jól. – Felelem. Úgy gondolom ezzel elérhetem hogy vége legyen, és mint ahogy gondoltam ismét harchoz folyamodunk. Felállt, a kezét nyújtotta de nem fogadtam el.
- Köszi de megy egyedül is. – Közlöm vele, majd visszatérünk a harchoz. Észbe se kapok igazán máris megsebzett, a kardommal csupán az egyik kést voltam képes hárítani, bár azt hiszem nem is volt igazi támadás csupán terelés aminek be is dőltem. Ahelyett hogy hátrébb vonultam volna közvetlen csapást igyekeztem mérni felé.

Élet:62-16=46

by **Atoru** Hétf. Feb. 16 2015, 20:01

Elutasítás. Ez az a dolog, amivel már számtalanszor találkoztam Aincradban. És a legrosszabb, hogy sokszor én voltam az, aki elutasítja a dolgokat.
Ezt a lányt viszont, nem értem. Persze, ez se teljesen igaz. Lehet, hogy azt mondja, hogy beletörődött, de egy közeli ismerős elvesztését sosem lehet teljesen feldolgozni. Nekem is vannak olyan éjszakáim, amikor egyfolytában az a borzalmas kép tárult elém, amikor Hachi meghalt. Én pedig nem tehettem semmit...
És minden bizonnyal igaza van, nem érthetem meg őt, mert ő egy más személy, egy másik univerzum. Fekete-fehér. Jin-Jang. Pesszimista-Optimista. Fiú-lány. A sort a végtelenségig tudnám folytatni. Szinte mindenben különbözünk, azonban egy dologban nem... Azaz kettőben.
Először is, ő is egy érző lény, bármennyire is próbálja ennek az ellenkezőjét mutatni nekem. Razz

Másodszor pedig, mindkettőnknek sötét a múltunk, és eléggé hasonló tragédia is történt. De a többi eltérésből adódóan, a hasonló dolgokat, teljesen másképpen éltük meg. De, pont ezért olyan érdekes az ember, mert színes az egyénisége.
- Azt azért elég merész állítani, hogy képtelen vagyok. Ha elmondod, hogy te hogyan élted meg a dolgot, akkor meg fogom érteni. Nem vagyok olyan értetlen, mint amilyennek tűnök. - mosolyogtam a lányra, így küldve felé egy biztató jelet. De közben a harcot is folytatni kell, hiszen eléggé furcsának tűnhet, hogy kettő ellenfél csak társalog egymással.
A segítségem viszont nem fogadja el. Sad

Pedig engem tényleg a jó szándék vezérelt. Sad

De akkor másszuk inkább tovább azokat a lépcsőfokokat! /o/
Bár az egyik támadásom betalált, de volt annyi lélekjelenléte, hogy a másikat ki tudja védeni. Pedig mennyivel közelebb lennék a célomhoz. ><
És persze úgy is közelebb lehetek, ha nem hagyom magam megsebezni. Bár a frontális és hirtelen támadása eléggé meglepetésszerű volt, de a harcok során szereztem már annyi tapasztalatot és reflexet, hogy eltudtam kerülni egy mozdulattal, amit egy Mátrix nevű filmben láttam. Az a Neo nevű férfi nagyon menő volt! *-* Úgy kerülgette a lövedékeket, mintha nem is tudom, hogy ki lenne. *o* Kár, hogy ezt nem lehet a valóságban megoldani... Pedig akkor minden csapást könnyedén elkerülhetnék.
No, de akkor folytassuk a támadást, mindkettő harctéren.
- Mondd csak, van már ötleted arra, hogy mit kérj tőlem, ha nyernél? - kérdeztem meg a lánytól. Remélve, hogy ez eléggé elterelte a figyelmét, próbálkoztam egy gáncsolással, majd hátrébb ugrottam. Bár ez nem sebez, de eléggé kibillentheti ahhoz, hogy ne tudjon egyből támadni, így van időm felkészülni a következő támadására.
Azonban nem maradhatok egy helyben. A képessége - ha ugyan azt láttam - meg tudja növelni a fegyvere hosszát, így ha egy helyben maradok, akkor a hirtelen meghosszabbodó fegyvernek könnyű célpontja lehetek.
Ezért aztán elkezdek körbe-körbe cikázni körülötte, hogy a fegyverével biztosan ne tudjon eltalálni.
De közben motoszkált egy gondolat is a fejemben, ami nem hagyott nyugodni. A lány beszéde, mimikája, hozzáállása... Egy kicsit valószerűtlennek tűnt.
- Mondd, biztos, hogy beletörődtél a dolgokba? - kérdezem a lánytól. Nem ez volt a főgondolat, ami nyugtalanított. De ez is hozzákapcsolódik. És ha olyan választ kapok, amire számítok, akkor biztosan teszem majd fel a kérdést.

by **Ayse** Szer. Feb. 25 2015, 21:38

Atoru egy érdekes srác, leginkább tenyérbemászónak találnám a meg akarom menteni mindenkit hozzá állásával. A fiú nem tud semmit. Se róla, se a helyzetről, sőt talán a kettőnk közötti párbajt is túlértékeli. Számomra csupán egy expet adó ellenfél akit le akarok győzni. Míg ő valami mást keres bennem… reméltem hogy leszáll majd rólam a kérdéseivel, faggatózásával ha elé tárok egy kis illúziót, de nem. Pechemre hasonló története van, így csak méginkább felspanoltam a dologra, ahhelyett hogy ne tudna rá válaszolni, és ne akarna mit kezdeni a helyzettel.
- Hidd el… nem tudod. – Válaszoltam hidegen, és bár a hangomból érezhető volt némi türelmetlen indulat.
~Megélni?... – Igazság szerint ezen el sem gondolkoztam, valahogy alap volt hogy én hogy és mit sőt hogy miért azt éreztem amit… nem gondoltam egy másik oldalra, hogy másképp is lehetne…
A nyelvemen volt hogy elmondjam neki mi is történt velem, de nem akartam… nem volt illő a pillanat, bár ez csak kifogás… egyszerűen csak nem bíztam meg benne. És elmondani is csupán azért akartam, hogy végre belássa nekem más a helyzetem mint neki, vagy mint itt szinte mindenkinek…
Nem mondtam semmit, nem fejtettem ki sem a gondolataim sem a múltam sem pedig az érzelmeim. Nem gondolom hogy értelmetlen volna a srác ahogy azt állítja magáról, vagyis hogy azt hiszi hogy én azt hiszem hogy az, de téved… értelmes csupán túlteng benne a mentsük meg a világot ugrabugri vágy ami miatt veszélyforrás rám nézve. Nem érti? Persze… érthető hogy nem úgy gondolja a dolgokat mint ahogy én, ezért nem is hibáztatom. A párbaj folytatódik, és a sebzést is okoz, bár az egyiket nehezen de kivédtem, én jöttem. Igyekeztem egy támadást küldeni felé, de mire eljutottam volna addigra már ki is védte, szinte előre látta a mozdulataimat, amit hát mondjuk meg gyorsasága megengedett. Megpróbált kigáncsolni, és sikerült is neki. Bosszúsan keltem fel amilyen gyorsan csak tudtam, kell nekem még az, az akrobatika… elhatároztam. Úgy cikázott körülöttem mintha csak labdával dobálgatnám, a sebessége jóval több volt az enyémnél, de attól még szemmel tudtam követni, bár a támadásom sebességét könnyedén kikerüli. Igyekeztem megfejteni miféle logika alapján ugrál körbe-körbe…
- Még nem… - és nincs is szükségem rá. Bár a kérdése és a fogadás is sértő… számomra, de már szóvá se teszem hisz… nem akarok további komplikációt magamnak.

A következő kérdése szintén bántó volt, nem értem miért nem tud leszállni rólam, és miért kell neki idáig elmennie…
- Természetesen nem. – Felelem őszíntén, hisz tisztában vagyok annak hogy nem vagyok túl a dolgokon, és úgy érzem a helyzetem menthetetlen, erre jön ő, aki úgy gondolja hogy minden megoldható egy csettintésre. Időközben, amennyire tudtam kikövetkeztettem hogy hova fog ugrani, így a pengém egy szúrásnak induló jobb oldali vágás egészen egy erős félkörívet lezárva…

/Gome a silány postért, és van egy hírem. Egy küldiben is leszünk. ^^/

by **Atoru** Csüt. Feb. 26 2015, 00:18

Továbbra sem igazodom ki a lányon. Az egyik pillanatban még kitárulkozik, és úgy tesz, mint aki a bizalmába fogadt. A másikban pedig már megint az előbbi rideg jégboszorkává vált. Ez azt jelenteni, hogy áttörtem ugyan a falat, de ő betömte? Vagy meg sem nyílt, hanem csak úgy tett? Ezzel az eshetőséggel inkább nem is számolok. Remélem, hogy a lány nem vert át, mert akkor irgum-burgum lesz. De kire tudnék hosszabb ideig haragudni? Senkire. Na jó azokra igen, akik bántják az ismerőseimet. De akik engem... Az csak semmiség.
- Hidd el... Tudom. De ha nem szeretnél beszélni erről, akkor rendben van. - mondom a lánynak. A másiknak is van joga titkot tartani, nem igaz? Mondjuk pont egy olyan dologban, amibe belekezdett? Habár, ha érzékeny pontot értem, akkor érthető. - Ne haragudj. - csúszott ki a számon. Rossz emlékeket idéztem benne... És még azt hittem, hogy lovagias vagyok.

De akkor javítsunk a helyzeten!
Még nem gondolkodott el, hogy mit kérjen! >< Pedig szerintem ez elég izgi ahhoz, hogy ezen járjon az agya, akkor miért nem? Sad

Hát persze, mivel ellentétek vagyunk. De állítólag az ellentétek vonzzák egymást...
Ezért is álltam a lány körül "keringési" pályájára. Nem tudom, hogy próbált-e logikát találni az ugrándozásaimban, vagy sem, de úgyis hiába volt. A váratlanság és a kiszámíthatatlanság a legnagyobb fegyver, amit valaki birtokolhat. A szinteken kívül.
Ám a lány mégis kiszúrhatta, hogy merre fogok érkezni, mert majdnem jó helyre vágott le. A közeledő penge elől pedig már nem tudtam elugrani, így - éppen hogy, de - megvágta a lábamat, miközben próbáltam elugrani.
Előtte pedig még a kérdésemre is válaszolt. Az arcom elsötétült. Megpróbáltam gyorsan előtte "teremni", mintha csak teleportáltam volna, de ehhez lehet, hogy nem volt meg az eléggé nagy pont különbség.
- Baka. - mondtam a lánynak, és belerúgtam egy az oldalába, így megpróbálva a földre küldeni őt. Ha sikerült, akkor gyorsan ott termek, és rálépek a fegyvert tartó kezére. Nem fájhat neki, így nem zavart.
- Ha azt hiszed, hogy az önsanyargatással jobb lesz, akkor add fel. Attól, hogy depresszióba zuhansz, még nem lesz jobb semmi. - nézek hűvösen a lányra. Nem akartam, hogy megismerje ezt az oldalamat... De nem hagyott más választást. Persze, ha a földre küldés nem sikerült, akkor mindezt aközben mondtam el, amíg a fegyvereink találkoztak. - Ha nem nyugodtál bele, akkor fogadd el a segítséget. Ha pedig elfogadtad, akkor ne sanyargasd magadat, és ne legyél ennyire hűvös azokkal, akik jót akarnak neked. - mondtam a lánynak élesen, de a végére már nyugodtabb lett a hangom. Tényleg nem akartam ezt az énemet megmutatni. Ezt még senki nem látta eddig, és azt akartam, hogy így is maradjon. De nem tehettem mást. Vasmarok és selyemkesztyű, mondta egyszer egy ismerősöm. Ha a selyemkesztyű nem válik be, a vasmarokhoz folyamodom. Azonban ezt egy lány ellen sokáig nem szabad használni. Ha nem válik be, akkor újból jön a selyemkesztyű. De addig várok... Magam sem tudom, hogy mire.

/egy rúgás /o/ Ez elméletileg nem sebez Surprised

és éljen, közös küldi! \o/ /

Hp: 44

by **Ayse** Hétf. Márc. 09 2015, 20:36

Magam sem tudtam mit tegyek, meg akartam vezetni a fiút, sőt meg is tettem, mire egy hasonló történettel ált elő az én félig meddig fikció mondandómhoz. Kissé zavart, valahol rosszul érintett hogy a dolgok ha kifordítva is de ennyire közösek bennünk… bunkónak éreztem magam bár nem látszott úgy mintha nagyon megviselné aminek picit örültem. Tehát Ő tényleg elfogadta… számomra mindez felérne egy árulással. Elfogadni hogy nem tehetünk a dolgok ellen olyan mintha meg se próbálnánk. Elfogadni hogy nem lehetünk valakivel mert meghalt… számomra ez csupán tehetetlenség és beletörődés. Nem tudom elképzelni az elfogadását. Ugyanakkor… nem. Tényleg nem.

Úgy tűnt végre békén hagy és talán pont ezért volt bennem egy aprócska gondolat hogy tényleg megoszthatnám vele a dolgokat. A tettei túlontúl hősködősek, és talán pont ezért nem tudtam konkrétan bizalmat szavazni neki. Pedig legbelül tudtam, valakinek el akarom mondani… És várom azt az embert és azt a helyzetet is amikor mindez alkalmas lesz. Kerülgetni kezdett, éreztem hogy támadni akar épp csak nem tudtam mikor és hogy, a gyorsasága magasabb mint az enyém ez látszik, és talán pont szerencsémnek köszönhetem de sikerült megsebeznem. A támadás után hátrálni kezdtem, de a beszélgetésünk folytatódott. Meglepődtem mikor lehülyézett, mondhatni sértőnek éreztem, ugyanakkor meg is döbbentem picit. Elkerekedett szemekkel figyeltem a fiú mostani „arcát” és meg kell hagyni volt valami ami megtetszett benne. A szigor, a keménykezűség, a hűvösség, a távolság, ami miatt elérhetetlennek tűnt egy pillanarta. A kérdésére ösztönszerűen jött a válasz gondolkodás nélkül, míg észbe se kaptam és a földön hanyat fekve kaptam magam, és már a kezem sem tudtam elrántani. A mondatát hallottam, végig hallgattam hidegvérrel. Mégis felfele kerekedett a szám széle, majd konkrétan elnevettem magam. Hahotázásban törtem ki, ami igaz rég volt, viszont most már tényleg hülyének hihet a fiú. Alig bírtam abba hagyni a nevetést. Nem támadtam, nem ellenkeztem. Viszont kicsit éreztem hogy talán messzire megyek.
- Mond csak. – Hatászünet.
- Miért van az hogy most sokkal emberibbnek tűnsz mint a hős állarcodban? – Kérdezek vissza, kíváncsi vagyok a válaszára.
- Amúgy meg… tudatlan vagy. – Itt nem arra céloztam hogy buta vagy hasonló, szimplán csak úgy vagdakozik dolgokkal hogy nem is tud semmiről se semmit, és hiába akar az erőszakosságával csak méginkább magamra húzom a csigaházat, akaratlan.
- Magadat vagy valami ismerősödet látod bennem vagy mi? Nem értem miért kell másokat megmenteni, főleg hogy ha ők azt nem akarják. Sokkal többet érnél el ha olyasvalakin gyakorolnád a hősködést aki vevő rá. Én nem. Nem akarok túl lenni rajta, hisz az felér egy árulással. És a legnagyobb bánatom amúgy sem ez, én ennél önzőbb vagyok. – Fejezem be végül. Meg kell hagyni jól bírja a srác, kap hideget meleget is. Megfordult a fejemben hogy másképp állok hozzá és elmondok mindent, de nem, inkább mégsem. Úgyis túlgondolta a dolgokat már, úgyis csupán hasznot akarna húzni belőle…
Felpattantam és megszólaltam.
- Folytassuk. – Majd a kardom pengéjét a fiú felé lendítettem egy jobb oldali vágást igyekezve ejteni rajta.

by **Atoru** Hétf. Márc. 16 2015, 15:50

Mit csinálsz, te bolond? - szidtam le magamat, de már késő volt. A lábam lendült, a lány pedig elterült a földön. Nagy hibát követtem el, belátom. Hagytam, hogy az indulataim vezéreljenek, és mi lett a vége? Na mi?
Hogy a lány kacagni kezdett.
Nem éppen erre a végkifejletre számítottam. Azt hittem, hogy üvöltözni fog, kikel magából, esetleg megtörik, és sírni kezd. Ehelyett az arcomba nevetett.
Rosszul esett, ezzel gondolom ő is tisztában volt. Bár nem mondom, én is kitettem azért, hogy ne érezze túl rózsásan magát. Tényleg egy csapnivaló lovag vagyok. Mégis miért is képzeltem azt, hogy más lennék, mint a többi ember? Mindig igazat mondok, próbálok segíteni másokon, megvédeni a barátaimat, szeretteimet... És mégis, most ártottam egy lánynak, testileg-lelkileg egyaránt.
Amit viszont a képembe vágott, az egyáltalán nem volt igaz. Hm... A vége talán.
- Ha azt hiszed, hogy álarc volt, akkor te is ugyanolyan tudatlan vagy, mint én. - mondtam a lánynak, egy kevés éllel a hangommal. Ebből veszekedés lesz, már most látom. - Minden embernek van jó és rossz oldala. Csak a személyen múlik, hogy melyik oldalát ismeri meg jobban. Amint láthatod, te ízelítőt kaptál mindkettőből. Ezt eléggé kevesen mondhatják el. - mondtam neki, amolyan mellékesen. Nem azért mondtam, hogy ettől jobban érezze magát, sem azért, hogy úgy érezze, erre büszke lehet. Erre nem szabad büszkeségként tekinteni, és szerintem nem is fog...
- Azt kérdezed, kit látok benned. Az apámat, ki meghalt, miközben a tűzből mentett ki embereket. Az anyámat, aki meghalt, mert nem bírta feldolgozni az egészet. A bátyámat, ki azért halt meg, hogy én élhessek. És Lichtet, akit nem tudtam megmenteni... - éreztem, ahogyan a könnycseppek lassan legördülnek az arcomon. Eddig bírtam, s nem tovább. - Te eddig hány szerettedet veszítteted el, he? Te vagy az, aki semmit sem tud! Mindegyiküket szerettem, szívemből! És mégsem tudtam megmenteni őket! Szerinted én beletörődtem a halálukba?! Ne tegyél úgy, mintha a te problémád fontosabb lenne másokénál! - kiáltottam rá a lányra könnyek közepette, miközben lassan térdre rogytam, a kezeim pedig a testem mellett lógtak. - Most már nem érdekel semmi. Sem a küzdelem, sem más. Belefáradtam, hogy azzal is kedves legyek, akit ez egyáltalán nem érdekel. Tégy, amit szeretnél. - mondtam a lánynak fátyolos hangon, majd lehajtottam a fejem. Ha még ezek után is bevinné az említett találatát, én nem térek ki előle. Elegem volt. A lányból, az emberekből, mindenből. Túl nagy fába vágtam a fejszémet, a fejsze feje pedig nem mozdul, bent maradt a fában. Talán jobb lenne a hátam mögött hagyni a problémát, és valami kellemesebb időtöltést választani. Sakkozás, beszélgetés a barátaimmal, netalántán egy kis L'amour is szóba jöhet.
És még mindezek ellenére is ott van bennem egy cseppnyi akarat, hogy segítsek a lánynak. Nagy hülye vagyok, ha azt hiszem, hogy ezek után még szóba is áll velem. De a remény hal meg utoljára.
Mert ő a gyilkos...

/pihi/

Ha támadnál, a HP: 14

by **Ayse** Vas. Ápr. 12 2015, 15:13

A párbajunk valami másba fulladt… valami olyanba, ami nem harc, de mégis, ami nem igényel erőt mégis elszívja azt és ez a harc olyan amiben nem győzhetünk egyikőnk sem igazán. Olyan dolgokba mélyedünk bele amibe nem kellene, olyan dolgokat feszegetünk ami jobb ha a magunk kis titka marad. És mégis…

Az agresszív kikelésére elnevettem magam, talán a feszültség tört elő belőlem így vagy csupán élveztem, hogy felfeszítettem valamit, amihez nincs közöm miközben pont ő akart felfeszíteni valami amihez nincs köze. Majd a mondataim egyre mélyebbre hatottak és olyan cselekmények bontakoztak ki, amiket azért én sem akartam. Látni hogy sír, nem volt örömteli pillanat. Ugyanakkor nem tudtam megérteni, hisz én nem ők vagyok, és nem vagyunk annyira jóban sem mint amennyire állítja hogy meg akar védeni. Nem ismerem őt. Nem értem őt. De az hogy nem értem még nem jelenti hogy nem lehet igaza. Próbáltam meggyőzni magam, de még így sem hatott meg, mégsem akartam ezt az egészet. Főleg nem ilyen formában… Nem akartam én bántani, csupán hogy hagyjon békén. Hagyjon magamra, a magam csendességében harcolni és élni… És mégis ebből az egészből ez kerekedett ki, mondatokat ordítozott felém, az igazat megvallva gyengének és szánalmasnak találtam, de nem akartam rosszat neki. Nem értettem meg őt, mégis… együtt éreztem vele? Nem az rossz szó… nehezen tudnám megfogalmazni mit éreztem. Oda léptem hozzá a fejét a tarkójánál fogva megragadtam, és a vállamra szorítottam. Jelezve hogy sírhat ha akar. Persze gondoltam arra is hogy nem fogja engedni, ez esetben a kezem szimplán csak megmerevedett a levegőben, pár pillanatra ha eltaszította. Majd leengedtem. Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam megfogalmazni mi az amit érzek, és talán az első eset hogy nem éreztem helyén valónak a harcot... Kicsit összezavarodtam. Nem szóltam egy szót sem. Nem tudtam mit kéne, vagy hogy kéne-e egyáltalán...

by **Atoru** Vas. Ápr. 12 2015, 16:24

Nem gondoltam át az egészet. Sosem gondolkodom, mielőtt cselekednék. előbb-utóbb ez lesz a vesztem. Most viszont...
Bármennyire is fájt kimondani a szavakat, valahogyan megkönnyebbülést okozott. Eddig egyszer sem mondtam ki ilyen nyíltan, hogy mi is történt. Most pedig vettem a bátorságot, hogy kimondhassam egy olyan idegennek, akit még csak most ismertem meg és akinek olyan szavakat mondtam, amik eléggé félreértelmezhetőek voltak.
Talán el kéne mondanom, hogy egyáltalán nem arra gondoltam, hogy szerelmes vagyok belé, vagy ilyenek... De lehet, hogy hülyének nézne. És a jelenlegi állapotomban nem is lettem volna képes arra, hogy ilyet mondjak neki.
Úgy látszik a lány szabadon értelmezte a "Tégy amit akarsz" gondolatomat. Azt hittem, hogy ott hagy. Vagy azt, hogy véget vet a párbajnak egyetlen csapással - hiszen mindkettőt megtehette. Ehelyett teljesen máshogyan viselkedett.
Magához húzott, hogy sírjak a vállán, ha szeretnék.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek. Ez a lány a lelkembe tiport, és kinevetett. Olyan dolgokra kényszerített, amiket soha nem tennék...
Ennek ellenére mégsem tudok ellenállni, és hagyom, hogy a könnyeim lecsorduljanak a vállán. Valamiért nagyon úgy érzem magam, mint egy romantikus animében... Csak éppen fordított a felállás. Normális esetben a lány sírja ki magát a fiúnak, nem pedig a fiú lánynak.
Mondjuk már mondták néhányan, hogy nem vagyok a legférfiasabb, de engem ez sosem zavart. Ez is csak annyit jelentett, hogy eltérek az átlagtól.
Most viszont valamivel többet. Amiért nem vagyok olyan férfias, ezért ez a lány megvigasztalt. És ez jól esett. Régen nem öleltek már át, és régen nem önthettem ki senkinek sem a lelkemet. Ki hitte volna, hogy pont egy idegen lánynak fogom egy párbaj közepén?

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de egy-kettő percnél nem hinném, hogy több. Úgy látszik eddig bírták a könnyeim, és mostanra már elapadtak. Lassan elhúzódtam a lánytól, és a földet figyeltem.
- Köszönöm. - suttogtam végül. Nem tudtam, hogy mit felelhetnék. Ez az egész... Túlságosan közeli volt. Nem hinném, hogy idegenként tudnám kezelni ezek után.
- Úgy vélem, vesztettem. - mondtam végül, kissé szomorúan. Az életem eléggé kevés volt, és meggyőzni sem tudtam, ahogyan felvidítani sem. Minden harctéren vereséget szenvedtem.
Azonban nem bántam... Annyira. Végre találtam valakit, akinek kiönthettem a lelkemet, és akinek sírhattam a vállán. Ezért örökké köszönettel tartozom ennek a lánynak.
Már csak az maradt hátra, hogy legyőzzön, ezzel beteljesítve az elkerülhetetlent.

by **Ayse** Vas. Ápr. 12 2015, 18:22

A dolgok olyan fordulatot vettek amire nem gondoltam. Nem mondom hogy nem értettem a dolgokat, mégsem tudtam őket hova tenni. Nem tudtam mi a helyes és mi a nem, mint ahogy azt sem hogy helyesen kell-e cselekednem. Picit összezavarodtam a síró fiút látva. Nem tudtam mit is érzek… szánalmat, sajnálatot. Őt sajnálom vagy a helyzetet. Haragot amiért eddig hagytam hogy fajuljanak a dolgok, sőt tettem is rá pár lapáttal. Mit éreztem? Tenni akartam valamit? Egyszerűn csak megszabadulni a frusztrált érzelmek sokaságától amik némileg zavartá tettek a helyzetet illetően. Nem akartam én rosszat neki, szimplán csak nem tudok bánni az emberekkel… ezt pedig tudtam eddig is. Nincs olyan ember aki passzolna hozzám talán, sőt talán nem is kell. Főleg nem itt. Én nem fogok függni senkitől, és mások se függjenek tőlem. Igazság szerint nem számítottam arra hogy Atoru hagyni fogja magát és tényleg a vállaimon fog sírni. De hagytam hadd tegye. Mindeközben azon gondolkodtam miképp érezheti most magát. Szégyelli? Szánalmasnak tartja? Most haragszik rám amiért az eszköze vagyok? Vagy már azért sír mert sírva fakadt? Vagy most tényleg megkönnyebbül?... Nem tudtam elképzelni. Én már rég nem sírtam… Nem tudtam. Nem volt semmi ami végképp kiváltsa belőlem azt a tehetetlen, elkeseredett kínt. Úgy gondolom kiszáradtam, talán már könnyeim sincsenek. De mindez lényegtelen… felegyenesedett. Kerestem a szemét. Látni akartam azokat a kisírt férfi szemeket. Megköszönte, én pedig meglepődtem. Az ilyet megszokták köszönni?A zavartságom nem tisztult bár gondolataim máshol jártak. Nem ismerem ezt a fiút hiába mondott el magáról annyi mindent. A szavai nem számítottak. Leginkább megjegyeztem magamnak hogy tudjam róla, de az ami történt vele az már felesleges, így a szavai is. Az a lényeg hogy itt van. Én is itt vagyok, és nem értem hogy ezt miért nem értette meg. Majd kijelentette hogy veszített. Figyeltem őt, a mozgását, hangját, gesztusait, mindent.
- Igen veszítettél. – Jelentem ki hideg hangon. Ha így kijelenti akkor tényleg veszített… Csupán egy vágás volna, még sincs kedvem megtenni. A kardom a fiúba mélyeszteni… Nem teszek mást mintsem ott hagyom. Nem adom fel a küldetést, de ha az egyik fél kilép az harctérből akkor az automatikusan veszít, legalábbis elvileg.
- Ririchio – Ő akart engem rendbe szedni, mégsem sikerült. Cserébe még Ő lett az aki lelkileg instabilabb állapotba került miattam. Igaz nem győztem, hisz azzal hogy nem ütöttem meg elismertem a vereségem én is... így egyikőnknek sem kellett teljesíteni a másik kívánságát... mégis biztatásként elárultam neki valamit. Hisz ezt akarta tudni nem?...

Köszi a játékot. ^^

by **Atoru** Vas. Ápr. 12 2015, 20:20

Vajon mit érezhetett? Mi volt az, ami miatt így viselkedik velem? Miért lett hirtelen... Kedves?
Ilyen dolgokon csak akkor gondolkodik az ember, ha van rá ideje. Nekem pedig így, ráborulva, bizony volt. Lehet, hogy megsajnált engem? Vagy csak azt sajnálta, hogy ilyeneken mentem keresztül? Esetleg elege volt a bőgésemből, és csak el akart hallgattatni? Kérdések, kérdések és kérdések. De válasz ugyanúgy semmi. Talán ő is töpreng éppen? Azon gondolkodik, hogy mit gondolok róla? Hogy minek tartom őt? Ki tudja...
Mármint azt, hogy min gondolkodik, természetesen! Mivel a kérdésekre tudom a választ. Annyi biztos, hogy különleges személyiség - a furcsa valahogyan nem illik rá. És abban is biztos vagyok, hogy nem mindig ilyen... Vagy csak nem volt mindig ilyen... Sajnos túl keveset tudok róla ahhoz, hogy szabadon véleményt nyilváníthassak, így az első benyomásra hagyatkozom, pedig azt nem szoktam.
Annyi biztos, hogy egy átlag emberhez képest sokkal kevesebb érzelmet fejez ki, és sokkal kevésbé támaszkodik rájuk. Tehát... Ameddig én főleg emocionális vagyok, addig ő racionálisabb. Úgy látszik, hogy ebben is különbözünk.

Ám ennek ellenére sem tudta megtenni az utolsó vágást. Pedig nem lett volna sok... Egy suhintás, vagy talán egy egyszerű ökölcsapás is megtette volna, de mégsem tette. És ez kételyeket ébresztett bennem a racionalitást illetően.
És végül még a nevét is megtudtam tőle, bár ekkor már elsétált éppen. Egy részem legszívesebben utána futott volna, hogy ne menjen el, és hogy magyarázza el, mégis miért nem tette meg, amit kellett volna...
De a másik részem tudta, hogy nem tehetem meg. Ha most még utána futok, akkor véglegesen meg fog vetni engem, és látni sem akar többet. Hm... Mily nevetséges ez az egész... Egy racionális ember érzelmi döntéseket hoz, míg az emocionális logikusokat. De ez is csak reményt ad arra, hogy közelebb kerülhetek a lányhoz...
Aki még a nevét is elárulta, miközben elment. Ririchio. Ezt meg fogom jegyezni. Eddig soha nem okozott nehézséget valakinek a neve, így nem is tartottam sokra... Most viszont úgy érzem, hogy a névnek bizony hatalma van. És felemelő érzés volt megtudni Ririchio nevét. Ki tudja, később talán valami mást tudok meg róla. Mert lesz legközelebb, ebben biztos vagyok!
Csak a mikor és a hol kérdéses...

Nem tudom mit mondhatnék... Ezer köszönet! Embarassed

by **Cardinal** Pént. Ápr. 17 2015, 16:17

Ossu!

Lezárom a párbajt, 50 xp és 160 arany a jutalmatok.

by Ajánlott tartalom

Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus

Re: Atoru vs. Ayse - Full Optimizmus vs. Totál Pesszimizmus