Re: [Event] Karácsonyi event, avagy Nicholas visszatér

by **Hinari** Csüt. Feb. 19 2015, 12:37

Hideg. Ez volt az első benyomásom, már ami az ébredést illeti, s mint ilyen, rögtön felmerült bennem az a kellemetlen kérdés, hogy hogyan. A szobámban aludtam el, Alexra gondolva, a tőle kapott oroszlánt szorongatva, arcomon mosollyal – és határozottan melegben. Ez viszont se puha nem volt, se nem árasztotta magából a fiú illatát, helyette csípte a hűvös levegőtől kipirult bőröm, jelezve, hogy tán ki kéne nyitni a szememet. De nem akartam. Sőt. Erősen szorítottam össze, ajkaimmal együtt, s egy centit se mozdultam: csak füleltem, hangokra, amik anélkül adnak némi információt a helyzetemről, hogy külső szemlélők számára bármiféle, az alvó embertől eltérő életjelet mutatnék. Ütemesen lélegeztem, próbálva csillapítani a heves szívdobogásom, s nem gondolni az előző alkalomra, amikor ismeretlen helyen tértem magamhoz. Persze ez lehetetlen volt, s ahogy ott feküdtem, a hidegben, fejemben újra meg újra lejátszódott minden, s bár igyekeztem pozitívan állni a mostani szituációhoz, de nemigen sikerült.
Közben észleltem némi mozgást, bár elég távolinak hatott – legalábbis az elején. Aztán egyre közelebb ért, s hallottam, ahogy leül mellém, ám szólni még ekkor se szólt semmit. Legszívesebben felpattantam volna, meglepetésszerűen arrébb lököm, s futok amerre lehet. Vagy gyorsan lehívom a teleportristályt, s már itt sem vagyok. Nemigen szerettem volna sokat maradni, ám mivel se megkötözve nem voltam, se lebénítva, az a tény, hogy egyetlen játékos tartózkodott csak a közelemben, gyanakvásra adott okot. Talán őt is idehozták. Ezesetben viszont, ha hasonló helyzetben van, mint én, segítenem kellene neki. Így bár vonakodtam ténylegesen is felébredni, úgy döntöttem, hogy ezúttal megéri – a jelek szerint úgyse deríthettem ki túl sokat csupán a hallásomra támaszkodva. Először csak résnyire nyitottam ki a szemem. Majd teljesen is, a mozdulatot egy hirtelen felüléssel folytatva, ijedten pislogva körbe. A látóterembe ugyanis egy felém közeledő, fehér ujj került először, s mint ilyen, eléggé meglepett. Aztán ahogy jobban megnéztem a furcsa szerzetet, valahogy ismerősnek tűnt, ám egyelőre nem tudtam elvonatkoztatni a zöld ruhácskától és a hosszú fülektől.
- Öhm… - helyezkedtem egy az eddiginél kényelmesebb pozícióba, s nem is volt egyéb hozzáfűznivalóm, egészen addig, amíg fel nem fedeztem a velem szemben ülő lényen az emberi létre utaló jeleket – Tachibana – vontam le végül a következtetést félhangosan, ám barátságosabb nem lettem, főleg annak tudatában, hogy az előbb… vajon mire is készült? Suspect

Összeráncolt homlokkal néztem körbe: havas szoba, ajtó sehol, és csak mi ketten. Pompás. Lemondó sóhajjal tápászkodtam fel, (azért a kézfogását egyelőre nem fogadva el,) hogy megnézzem, van-e valamerre továbbvezető út, ám amint beletenyereltem egy kisebb hókupacba, segítve a függőlegesbe kerülést, feltűnt a kesztyű és a rajtam lévő ruhácska. Ezek után pedig a kijárat keresése nyomban elvesztette a prioritását; enyhén nyitott szájjal tapogattam meg a füleim, vettem le a sapkát és néztem meg azt is alaposan. What the…?
- Te tudod mi történt? – kérdeztem a fiútól.
- Az elf közösség rabolt el minket, úgy tűnik hogy rabszolgák leszünk a falvaik egyikében, ha hihetek az őrök beszédének – jött rögtön a felelet, egy a lovaghoz hű köszöntés után, amire inkább nem is reagáltam. S ami azt illeti, egy ideig erre sem: csak értetlenül bámultam rá, követve tekintetét, végigszántva vele a szobán.
- Értem – ráncoltam a homlokom, s egy cseppet sem voltam meggyőződve arról, hogy Piroska igazat mond, s bár igaz nekem nem volt Hallgatózásom, de az Észlelésem semmi különlegeset nem jelzett. Se őrök, se falu, se semmi. Csak csend – Mégis mi… - kezdtem, megtörve azt, ám ekkor valami más is megszólalt, elnyomva a hangom, így végül be is csuktam a szám: a hangosbemondó másik oldalán monologizáló játékos valószínűleg több információval fog szolgálni, mint a lovagfiú, így figyelmemet rá összpontosítottam. Értetlenkedve grimaszolva már a szöveg felénél, amit még fokozni is képes voltam, mire a hang végleg elhallgatott. Majd egy rövid hatásszünet, pár pislogással egybekötve, fejemet az időközben megjelenő ajtó felé kapva.
- Szóval nem ez az első alkalom… - hümmögtem félhangosan, elindulva a random szoba bejárata felé: ha hihetek a lénynek, vagy együttműködünk, vagy megszűnünk létezni. Tachibana persze követett, üres bókjára pedig megengedtem magamnak egy halvány mosolyt: mindketten tudtuk, hogy ez is csak része a színészkedésnek, amit a jelenlétemben eddig is produkált. Ami viszont az ajtó túloldalán várt, az már cseppet sem volt ilyen örömteli: a szöveget még el sem olvastam, de a fagyöngy már nem sok jót sejtetett. Fél szemmel néztem a lovagra, majd vissza a növénykére, azért mégiscsak odasétálva a túlsó kapuhoz, megnézve az írást, ami érdekes módon szeretetről szólt, és nem szerelemről. Ez azonban nem változtatott a tényen: én aztán semmi pénzért nem fogom megcsókolni Piroskát, főleg nem egy fotókristály előtt. Nem. Nem és nem. Ez pedig tisztán az arcomra volt írva.
- Nos, szerinted mit kellene tennünk? Engedni a hagyományoknak? [:
- Felejtsd el – vágtam rá egy megsemmisítő pillantás kíséretében, majd a szöveg felé intettem, eggyel békésebb hangszínre váltva – Amúgyse működne. Tudod, ehhez „igazi szeretet” kell – mondtam, a két szót kissé gúnyosan ejtve ki, kihangsúlyozva a lehetetlenségüket, s közben nem felejtettem el közelebb lépni az ajtóhoz, eltávolodva tőle és a kezétől. A lovagfiúnak természetesen erre is volt megjegyzése, ám lassan kezdtem megtanulni, hogy jobb, ha nem is reagálok rá.
- Biztosan megoldható máshogy is – folytattam inkább, a lehetőségeinket latolgatva.
- Ez a te próbád. Nekem az égvilágon semmi bajom sincs veled. A teendő pedig attól tartok, félreérthetetlen.
- Erről nem győzöl meg – feleltem elnéző mosollyal, ám egy kis idő múlva mégiscsak visszakérdeztem, pusztán érdeklődésből. Kíváncsi voltam, már megint csak játszik-e, vagy ezúttal van valami más is a mondat mögött – mondjuk egy icipici igazság, például. Hogy miért kezdett el hirtelen érdekelni a fiú álláspontja vagy hogy mit gondol bármiről is, azt viszont magam sem tudtam. Talán Szophie miatt… – A szeretet nem egyenlő az elviseléssel, sajnos – szólaltam meg végül - S aligha hiszem, hogy bármelyikünk is többet érezne a másik iránt ennél, nem?
- Mi okom lenne rá, hogy ne kedveljelek? [: - kérdezett vissza erőltetett mosollyal - Szophie számára fontos vagy, így hát számomra is – tette hozzá, s most először tudott meglepni. Rögtön eszembe jutottak a toronyban történtek, s kezdett derengeni valami, hogy tulajdonképpen miért is ment bele, sőt akarta, hogy csapatban dolgozzunk. Szophie miatt, hm? Érdekes hozzáállás volt, s úgy tűnt ezúttal nem is hazudik. Mindeközben persze Piroska tovább beszélt, próbálva meggyőzni a csók szükségességéről és a tényről, hogy tulajdonképpen nem is kéne hogy bajom legyen vele, nekem azonban ekkorra már teljesen más gondolatok jártak a fejemben. Fürkészőn néztem rá, míg ő mélyen és már egészen közelről.
- Te… tényleg szereted őt? – kérdeztem vissza csók helyett, nem engedve neki egyetlen hamis reakciót sem, miközben újfent léptem hátra egyet. Tovább azonban nem volt, hátam hozzányomódott az ajtóhoz, engedve, hogy a fiú egész közel jöjjön.
- Teljes szívemből szeretem őt – felelte szinte azonnal, amire csupán bólintottam, úgy, mint aki komolyan veszi az elhangzottakat; semmi kétely nem volt ebben sem. Hittem neki, bár nem szabadott volna. Sőt, egészen érthetetlen módon, de valahol még örültem is, ha a lovag tényleg őszintén beszélt. S az érzés halovány, alig sejthető mosoly formájában meg is jelent arcomon, ám csak egy pillanatig: szereti őt, de olyasmire kér, amit ő se tenne, vagyis tehetne meg. Ez az egész nem állt össze. S előző szavaiban ugyan volt logika – hisz volt valami a kis elfes történetben - de csak a fejemet ráztam rájuk – Sajnálom, de nem megy… – fordultam el, majd hirtelen néztem rá újból - Ám érdekes, hogy neked menne. Szophiet nem zavarja a hozzáállásod? – kérdeztem rá végül, már-már egy rosszalló pillantást is megengedve magamnak. Ezt mindenképpen tudnom kellett. Hogy Tachibana hogyan is vélekedik erről, hogyan reagál erre, s ha a szavai esetleg ködösítettek volna, a mozdulatai, a mimikája akkor is elárulják. Legalábbis reméltem. Élesen néztem a szemébe, ám mindezek után közeledésre még én sem számítottam a fiú részéről. Piroska mégis megtette, ám a szituáció igen-igen hasonlított egy korábbira, így ezúttal megvártam a végét, inkább érdeklődéssel vegyes gyanakvással – ez a tekintetemben tisztán látszott – állva hozzá, mintsem hevesen tiltakozva. Nem mondhatni, hogy ismertem az előttem álló lovagot, mégis, egy esélyt azért hagytam neki. És bár egy apró másodpercig azt hittem, hogy tényleg megteszi, ajkai azonban elkerülték az enyémet.
- Ne beszélj butaságokat, hogy menne? [: - kérdezte, s én egy pár pillanatig még csöndesen és egy csöppnyi megkönnyebbüléssel szemléltem őt. Még mindig játszik.
- Nem sokat váltogatod a módszereid – engedtem meg magamnak egy mosolyt, utalva a toronyban tett, ehhez igencsak hasonló húzására, az ölelést viszont nem viszonoztam - Mindenesetre reméltem, hogy így gondolod – váltottam tárgyilagos hangnemre – És most? – sóhajtottam, a fagyöngy és a kristály felé intve. Persze erre is megvolt a terve, s mire realizálódott bennem a tény, hogy ő irányít, már meg is fordított. Én pedig hagytam. Most nem volt szükség erőfitogtatásra, egy egyszerű lányként viselkedtem, akit érdekel a megoldás, amit a másik a fejében forgat. Szó nem volt itt céhvezéri pozíciókról, és addig, amíg nem lépte át a határt, én sem viselkedtem elutasítóan.
- Lehet hasonlóan cselekszem, mint akkor, de a különbség ég és föld. Ölelj át, és tégy úgy, mintha – mondta közben, s én már kezdtem sejteni, mit szeretne. A kristály mögöttünk volt. Kamerák pedig máshol nem voltak, ezt még belépéskor ellenőriztem, így akár működhetett is a dolog. Innentől egyszerű színjáték. S mindez egy perce talán még rosszérzéssel töltött volna el, a fiúnak márcsak a közelsége is, most viszont… végre találtam benne valamit, ami a sok rossz tulajdonságát egy icipicit kompenzálni volt képes. A Szophie iránti szeretete. S ez éppen elég volt hozzá, hogy egy ideig elviseljem őt. Így engedtem, hogy fordítson, s közben átöleltem, próbálva elképzelni a helyzetet úgy, mintha nem is ő lenne itt velem. Gondolataimban a hosszú fekete hajat átváltotta a rövid szőke, s az a zöld szempár bámult rám, aminek nem volt párja sehol a világon. Biztosan aggódik. Alexra gondoltam. Mosolyára, nevetésére, arra az éjszakára, az együtt töltött időre, s azon kaptam magam, hogy mosolygok. Hogy szeretem. Már nem is éreztem a hideget.
Talán a tettetett csók miatt, talán mert a feliratnak – hacsak gondolatban is, de – megfeleltünk, meghallottam a kattanást. A következő pillanatban pedig már engedtem is el a lovagot, ám kettőnk közül ő volt az, aki gondolatban előrébb járt, s míg én még a történteket próbáltam kiverni a fejemből, s az emlékek helyett újra a jelenre koncentrálni, Piroska már a képért nyúlt. Ellenkezhettem volna és akartam is, ám mielőtt még ajkaim szavakat formálhattak volna, rájöttem, hogy ezzel csak neki okoznék örömet. Így végül becsuktam a szám: értelme nem lett volna sok a vitának, csupán őt mulattattam volna vele, s egyébként is - ahogy ő mondta –, csupán két elf látszódott a képen. Ráadásul félig hátat is fordítva. Tachibana pedig előreengedett, s én már meg se lepődtem az újabb próbálkozásán.
- Még véletlenül sem akarsz megváltozni, igaz? – tettem fel a költői kérdést, homlokráncolva fordulva vissza, majd, meg sem várva a választ, fejem rosszallón ingatva folytattam befelé az utat: úgy látszik, ő ilyen. S ha nem veszem fel, előbb-utóbb csak megunja.

by **Tachibana Makoto** Vas. Feb. 22 2015, 19:19

Korábban tértem magamhoz, mint ő. Először természetesen saját magamra összpontosítottam. Felmerültek bennem a szokásos kérdések: hol vagyok? Mit keresek a hóban fekve? Ki hozott ide és mikor? Mit akarnak tőlem? Azonban mindegyik felesleges agytorna volt, választ nem találhattam rájuk egy üres teremben. Feltápászkodtam, és körbenéztem, ekkor láttam meg a szőkeséget. Manóruhában, hegyes fülekkel, de minden kétséget kizáróan ő volt az. Miközben odamásztam melléje, akkor vettem észre, hogy rajtam is hasonló ruha van, és egy rövid ellenőrzéssel meggyőződtem róla, hogy a fülem is hasonló állapotot mutat. Nahát, valaki jól szórakozhat :] És én miért ne tehetnék hasonlóképpen? Itt volt rá a tökéletes eszköz. Megböktem hát az arcát, miután megmártottam a hóban, hogy biztosan jó hideg legyen. Újra, és újra, és újra, és újra megtettem. Még akkor is böködtem a lány arcát, amikor már kinyitotta a szemét. Csak akkor hagytam abba, amikor rákényszerültem, mert mondjuk Hinari-chan felült. Végül ő is talpra állt, és a kezemet nyújtottam a lánynak.
- Mily' öröm viszontlátni téged, habár nem ilyen körülményekről álmodoztam... - jegyeztem meg baljósan, majd az ajtó felé pillantottam.
- Te tudod, mi történt? - kérdezte, láthatóan fogalmatlanul.
- Az elf közösség rabolt el minket, úgy tűnik hogy rabszolgák leszünk a falvaik egyikében, ha hihetek az őrök beszédének - adtam magyarázatot. Habár én se tudtam, mit keresünk itt, ezt nem lehetett kihagyni :] Elvégre szórakozásként tekintettem a jelenlegi helyzetre.
- Értem - felelte szkeptikusan. Nem hitt nekem, de nem is az volt a szándékom, hogy bármit elhitessek vele. Sajnos ennél az egy szónál és a homlokráncolásnál viszont többre nem futotta a részéről, amit azért kicsit sajnáltam :]
- Mégis mi... - folytatta volna ugyanis, de ekkor megszólalt a hangosbemondó. Legalább sokat nem kellett várnunk, hogy valami történjen, igaz a tájékoztató meglehetősen semmitmondó volt. Unottan hallgattam végig, majd szó nélkül indultam el jómagam is az ajtó felé, Hinari-chant követve, elvégre ez a szoba annyira unalmas és szürke volt, bárhol máshol csak jobb lehetett.
- Jól állnak neked a hegyes fülek, illenek a szőke hajadhoz :] - engedtem meg magamnak egy apró bókot, miközben elébe siettem, hogy kitárhassam előtte az ajtót, és át is tessékeltem rajta egy enyhe meghajlással, majd követtem a túlsó szobába, csodálva azt a halvány félmosolyt, amit visszakaptam. Nem siettem el, noha a lépéseimet valahogy kevésbé éreztem a magaménak, mint egyébként. Apró lábaim vittek át a küszöbön, és csatlakoztam a hegyesfülű szőkeséghez, miközben körbenéztem a szobában.
- Nahát... - csúszott ki a számon, meglátva az ajtó felett csüngő díszt, tekintetem pedig rögvest Hinari-chanra tévedt. A kiírást el se kellett olvasnom, a halálra vált arca mindent elárult. Finoman rátettem a kezemet a vállára, és lassan szembeálltam vele.
- Nos, szerinted mit kellene tennünk? Engedni a hagyományoknak? :] - vigyorodtam el szemtelenül, cseppet sem elárulva arról, ami bensőmben zajlott. A helyzet elvégre adta magát, én én nem én lennék, ha egy ilyen szituációban nem ezeket a szavakat választanám. Azonban ez a lány teljes mértékben tabu volt, hiszen közel állt Szophiehoz. Túl közel. Eszem ágában sem volt a fagyöngynek behódolni, és azt tenni, amit parancsol. Persze nem csak én gondoltam így.
- Felejtsd el! Amúgy se működne. Tudod, ehhez „igazi szeretet” kell – utasított el, miközben megpróbált el is távolodni tőlem. Felnevettem a heves reakción. Igazság szerint édesnek találtam, ahogy megpróbált ellenállni, pontosan efféle gesztusokat kerestem a viselkedésében.
- Sokkal élettel telibbnek tűnsz, amikor elönt a pulykaméreg :] - jegyeztem meg. Nem léptem utána, hiszen miért is tettem volna? Újra felpillantottam az ajtó fölé, majd immár a feliratot is elolvastam.
- Biztosan megoldható máshogy is - jelentette ki közben.
- Ez a te próbád. Nekem az égvilágon semmi bajom sincs veled - közöltem vele, immár ránézve - A teendő pedig attól tartok, félreérthetetlen - tettem hozzá elkomolyodva.
- Erről nem győzöl meg – felelte elnéző mosollyal – A szeretet nem egyenlő az elviseléssel, sajnos. S aligha hiszem, hogy bármelyikünk is többet érezne a másik iránt ennél, nem? - kérdezett egy rövid hatásszünet után.
- Mi okom lenne rá, hogy ne kedveljelek? :] - kérdeztem vissza némi mosolyt erőltetve az arcomra. Mármint olyan mosolyt, amiben sem maró gúny, sem mohóság, sem semmi negatív dolog sincs. Ezt csak Szophie jelenlétében tudtam őszintén megtenni, most sem sikerült. De ez nem azt jelentette, hogy pusztán csak elviselem.
- Szophie számára fontos vagy, így hát számomra is - kockáztattam meg egy efféle kijelentést, majd most közelebb léptem hozzá, egyetlen lépés távolságban maradva - Hallani nem hallanak minket, és aki a fotó kristályt elsüti, az nem fogja tudni érzékelni, hogy mit érzünk egymás iránt. A legrosszabb, ami történhet, az egy kompromittáló fotó nyilvánosságra kerülése, amin két elf látszik, akik hasonlítanak ránk - igyekeztem meggyőzni róla, hogy minél hamarabb túl essünk az egészen és mindenki mehessen a maga dolgára. Megtettem azt az utolsó lépést is, ami elválasztott minket egymástól, és a lány szemébe néztem.
- Te… tényleg szereted őt? - kérdezett újfent. Most jött el annak az ideje, hogy teljesen komolyan vegyek valakit Szophie-n kívül is, így nem maradt más, mint hogy becsukjam a szemem egy pillanatra, és bólintsak.
- Teljes szívemből szeretem őt - mondtam mellé hezitálás, habozás és félrenézés nélkül. Más esetben ködösítettem volna, de ha valaki, akkor ez a lány megérdemli, hogy őszintén elmondjam neki az érzéseimet. Pontosan Szophie miatt. És eközben tovább menekült, viszont én nem kívántam őt csapdába ejteni, így újra a vállaira tettem a kezem és elhúztam az ajtótól, egyben magamhoz is húzva a lányt, akinek az egyetlen választása most az maradt, hogy rám támaszkodjon.
– Sajnálom, de nem megy… – próbált elfordulni, de aztán mégis újra rám nézett - Ám érdekes, hogy neked menne. Szophiet nem zavarja a hozzáállásod?
A kérdésére nem válaszoltam, csupán átpozicionáltam a kezeimet, az egyik a derekára került, a másik pedig az állára, hogy finoman magam felé fordítsam a fejét. Halálosan komoly tekintettel illettem Hinari-chant, és a csókra elszánva magam megközelítettem az ajkait. Nem hagytam neki esélyt a menekülésre. Fejem azonban elsuhant az övé mellett, és egyszerűen magamhoz öleltem őt.
- Ne beszélj butaságokat, hogy menne? :] - kérdeztem savanykás mosollyal. Vele nem. Pedig édes illata volt. Meglepően kellemes volt így ölelni a lányt, ám ez nem jelentette azt, hogy el is fogok csábulni. Túlságosan messze volt az ízlésemtől, ugyanakkor kénytelen voltam elismerni, hogy vannak olyan kvalitásai, amik igazolják a népszerűségét. Nem engedtem el azonban, maradt a karjaim között, és egy kicsit még meg is forgattam, hogy az ajkaink semmiképp se látszódhassanak a kristály felé. Olyan beállítást igyekeztem teremteni, mintha megtörténne a csók, miközben csak egymás szemébe nézünk közelről. Nagyon közelről.
- Nem sokat váltogatod a módszereid. Mindenesetre reméltem, hogy így gondolod - jegyezte meg egy halvány mosoly kíséretében.
- Lehet hasonlóan cselekszem, mint akkor, de a különbség ég és föld - feleltem, majd egy picit igazítottam a fején is, nem törődve még vele, hogy ő nem ölelt át.
- És most? - jött a kérdés a menetrendszerű sóhajjal.
- Ölelj át, és tégy úgy, mintha - válaszoltam, és hogy teljesen természetesnek tűnjön a testbeszédem, közben igyekeztem Szophiera gondolni. Nem volt nehéz, a két lánynak hasonló volt az alkata. Hinari-chan pedig megtette, amire kértem. Elvigyorodtam, elégedettséggel töltött el, hogy a lány együttműködik velem. Egyrészt azért, mert rájött, mit szeretnék, másrészt pedig azért, mert felettébb mulattató volt belegondolni, hogy az igazság nagy harcosa kooperál egy magamfajta alakkal, legyen szó akármiről. Hinari-chan arcvonásai végre ellágyultak, ezek szerint ő is megpróbált gondolni valakire. A sebezhetősége már majdnem tettre késztetett, de ekkor villant a vaku, és a csilingelő hang jelezte, hogy a küldetésünk sikerrel járt.
- Szép munka :] - jegyeztem meg, majd elengedtem a szőkeséget, mielőtt még úgy érezte volna, hogy fogva kívánom tartani. Azért is volt fontos, hogy én irányítsam ezt a pillanatot, mert az elkészült fényképre nyomban le szerettem volna csapni. Odapattantam, és egy önelégült vigyorral zsebembe is süllyesztettem a fotót, majd áttessékeltem az ajtón, ami immár nyitva állt előttünk. És hogy ne maradjon meg semmilyen kellemes benyomása rólam, amint hátat fordított nekem, a kezem a hátsóján landolt egy rövid paskolás erejéig :]
- Még véletlenül sem akarsz megváltozni, igaz? - kérdezte rosszallóan, az én vigyorom pedig ha lehet, még szélesebbé vált.
- Nem áll érdekemben, hogy másfajta színben láss :] - válaszoltam sokatmondóan, majd követtem őt az ajtón keresztül, bármi is várt ránk a túloldalon.

by **Kayaba Akihiko** Pént. Márc. 20 2015, 18:42

Köszönöm szépen, hogy írtatok, egy élmény volt olvasni a hozzászólásokat. Smile

Az eseményt lezárom, résztvevőhiány miatt a miniboss részre nem kerül sor.

Jutalom mindenkinek aki írt: 250 arany, 1 db Ez Pont Megoldja Most Nekünk A Feladványt De Jó Hogy Valamiért Pont Ez A Kristály Került A Fülem Mögé Kristály

by Ajánlott tartalom