Peter Worker vs. Sajuri, az ifjú titán

Mintha nem is egy másik világba lettem volna, olyan szép volt a környezet. A sárguló levelek, a hűvösebb levegő, mind olyan valósághű volt, mégis nem tudtam elrugaszkodni attól a gondolattól, hogy rabok voltunk egy idegen világban. Nyomasztó hangulatom volt és kellett nekem Hisame, hogy mosoly legyen az arcomon. A társam volt az egyetlen pozitívum a napjaimban, ő volt ki akaratlanul is az életet tartotta bennem.
Állatidomárként ő volt a fegyverem és egyben az élő pajzsom nekem. Míg mások karjaikat a kardjaikkal hosszabbították, addig nekem őt kellett harcba küldenem. A bűntudat minden egyes parancsnál erősebb és erősebb lett bennem. Jól tudtam, nem volt valódi, hisz jégsárkányok nem léteztek! Mégis, szemei voltak, akarata és emiatt nem tudtam, hogy mit gondoljak. Zavar volt a fejemben és nem tudtam, hogy kitől kérdezzek.
A földön feküdve éreztem, hogy a fűszálak miként értek a csupasz nyakamhoz, majd figyeltem a mellettem futkározó kis sárkányt. Testének mozgásának mintha egy ritmusa lett volna, mit érdeklődve tanulmányoztam a szemeimmel. Percekkel később pedig egy váratlan ötletem támadt.
– Hisame. - szóltam neki és intettem, hogy jöjjön közelebb hozzám – Próbáljunk ki valamit, egy érdekes játék jutott az eszembe. - érdeklődve figyelte a szavaim – Mássz fel egy fára. - karmai segítségével hódított meg egy törzset – Most csukd be a szemeidet. - lehunyta lassan őket – És most ugorj.
Az utolsó szavamat hallva felriadt, mintha egy rossz álomból ébredt volna és kellett megkapaszkodnia, hogy meglepődöttségében le ne essen az ágról, min állt épp.
– Gyerünk, ugorj. - mosolyogtam rá bíztatóan, minek okán készült neki futni – De csukd be a szemeidet. - állt meg újból a cselekvése és értetlenkedő arccal nézett le rám – Bízz bennem. Elkaplak. - rázta a fejét hevesen – Bízz bennem, kérlek. - a lépései határozatlanok voltak, de elengedte magát és zuhant le hozzám.
Teste közelről nagyobb volt, mint gondoltam, pedig sokat voltam már az ölembe, de biztosan tartottam őt a karjaim fogságában.
– Látod? Elkaptalak, ugyanakkor nyitva volt a szemed. Próbáljuk meg újra.

A szemeit lecsukva, vakon követett engem mindenhova a nap további részébe és ismertem meg valamennyire, néztem teste mire képes, hogy olyan helyzetbe ne terheljem túl őt.
Hisame élvezte a napot és nem akart hazamenni, ugyanakkor későre járt már, hogy az erdőben maradjunk. Elég szóbeszédet hallottam eddig, hogy tudjam, az erdő nem volt biztonságos ilyenkor.
Hazafele utunk szokatlan volt, csendben telt, lépteink halkak voltak, mégis mintha lett volna mellettünk még valaki. Mi a leveletlen ösvényen sétáltunk, azonban a száraz levelek zörgése még számomra is észrevehető volt. Hisame is zavartan emelgette fejét és szaglászott a levegőbe.
– Kapj el… - hallottam halkan és fordultam ijedten meg, de nem láttam senkit sem körülöttünk.
– Hallottad? - kérdeztem társamtól, de ő is csak forgolódott maga körül.
– Kapj el, ha tudsz…
– Na jó, menjünk. Gyere. - gyorsítottam lépteimen és értünk ki az útra az ösvényről.
– Úgysem érhetsz utol…
– Nem lesz ez így jó. - szóltam és felnézve láttam, hogy egy kereszteződéshez értünk.
Tanácstalan lettem, hogy merről jöttünk és hogy merre kellett volna mennünk.
– Harcot akarok…
– Mi nem.
– Én leszek a jobb…
– Tőlünk nem.
– Harcot akarok… - az ijesztő hang egyre közelebbről szólt, mintha a fülembe súgta volna szavait – Úgysem érhetsz utol… - rázott ki a hideg és suhant el mellettünk egy különleges mozgású árny – Esélyetek sincs ellenem… HARC UTOLSÓ VÉRIG! – kiabált és már tisztán érthető volt, hogy merről szólt.
Messze tőlünk egy sötét alak állt, de innen távolról is jól látszódott, hogy majd egy fejjel lehettem tőle magasabb. Ajkait egy kendővel takarta, csak szemeit láthattam volna, azonban oly távol állt, hogy azoknak csak a fényei értek el hozzánk. Fejét egy csuklya, míg testét egy köpeny takarta. Ijesztő volt, azonban a kristály felette mégis zölden fénylett.
Menümben a párbajra hívást néztem, majd fordultam Hisame felé, ki a port rúgta a lábai alatt. Nem kérdeztem, jól látszódott mit akart és fogadtam el a küzdelmet, miután felvettem ruháimat és a pálcámat is kézbe vettem a késemmel együtt. Távol volt, hogy értelmes cselekvést vigyünk végbe, így vártunk rá türelmesen.
– Hát, hajrá.

Ahogy elfogadod a párbajra hívást, elégedett kacaj szakad fel a köpenyes alakból. Hangja alapján ekkor már szűkül a kör: vagy egy nővel, vagy egy fiatal fiúval állsz szemben. Nevetése csilingelő, lágy tónusú, vékonyka, mégis határozott és érződik, hogy élvezi a helyzetet.
Ellenfeled őrületes gyorsasággal kezd el közeledni felétek, cikk-cakk mozgással környékez meg benneteket, segítségül hívva a természeti környezet adta búvóhelyeket, hogy szem elől kerülhessen, majd újra felbukkanhasson. Azonban mikor odaérne hozzád, egyszerűen kikerül. Sebessége jóval nagyobb annál, mint amire te képes lehetsz, mégsem visz be neked ütést. Kivár. Arra kíváncsi, hogyan aktivizálod petedet, ezért miután 1-2 kört megtett körülöttetek, egyenesen nekitámad a jégsárkányodnak. Próbálja hátulról megvágni tőrjével, de minimum oldalba hasítani. Az első vágás azonban nem talál be, Hisame elég mozgékonynak bizonyul, de a második egyenesen a pet szárnyát célozza meg! Ellenfeled ekkora kezdi kitapasztalni társad mozgását, ezért valószínűbb, hogy a támadás betalál és 2 pontnyit sebez. Kérdés, hogy mindeközben te mit teszel?

Örült az eredménynek az ellenfelem, hogy elfogadtam a hívását. Hangja alapján fiatalnak tűnt, de a hatása ugyanolyan maradt. Nevetésétől mintha féltem volna, függetlenül attól, hogy túlélem, túléljük a párbajt, de hogy hangját hallottam már ebben sem voltam biztos. Boldog volt, majd indult meg felénk váratlanul. Távol volt eleinte, mégis pillanatok elegek lettek, hogy közel legyen hozzánk. Futása szabálytalan volt, össze- vissza ugrált, egy íjat használó számára a legrosszabb célpont lett volna, majd használta is a fákat, hogy szem elől veszítsem őt. Az árnyékok közt nem igazán láttam, időnként csak hallani tudtam őt.
Mikor hozzánk ért, emeltem is a karom védekezésképp, de nem értem vele semmit sem. Nem mert olyan nagyot ütött volna, hanem mert hozzám sem ért, nem támadott meg. Csodálkoztam a miérten, majd ámultam a sebességén, esélyem sem volt, hogy utolérjem. Alakjából semmit sem láttam, miközben körülöttem rohangált, azonban hamar felhagyott e cselekvésével és a társamat támadta meg. Hisame remekül észlelte ezt és tért ki az első vágása elől. Egész nap vele voltam, hogy tudjam mennyivel jobb volt tőlem, azonban a második támadás már sikeres volt a csuklyás részéről és a pengével a sárkány szárnyát szúrta. Életpontja csökkent és ijedtem meg ettől, így a kezemben levő kést ösztönösen a támadónk felé dobtam. Nem kellett elmozdulnia, hogy eltévesszem a dobást, és ha talált is volna, jól látszódott, a nyelével ütközött volna a mellkasa. Szerencsétlen voltam ilyen téren és váltam fegyvertelené is a cselekedetemet követően.
- A csudába. – adtam hangot a helyzetnek, majd a továbbiakban némán átkoztam magamat és az én csodás elmémet.
Hirtelen ötletként pálcámmal az ég felé mutattam, jelezve Hisaménak, hogy ugorjon, majd én is közelebb léptem a csuklyáshoz, remélve, hogy közelebbről nem volt olyan veszélyes. Hisame a karjaimra ugrott, majd egy fordulatot követően meg volt a lendület, hogy elrugaszkodjon rólam. Kezdeti sebessége volt olyan gyors, mint támadónk lépései és csak remélni tudtam, hogy a levegőbe nem lassul, és a nyakát tudja harapni.

A betalált szúrás után újabb sátáni kacajt hallatott ellenfeled, érződik rajta, hogy kiélvezi a küzdelem minden egyes percét. Azonban az ellentámadásotokat már nem fogadta ilyen mókás hangulatban, harmonikus csapatmunkátok meglepi az ellent, így magasabb szintű gyorsaságát sem tudja kihasználni. Teljesen megmételyezte elméjét az elbizakodottság, így figyelmetlenebbé vált. Már csak annyi ideje maradt, hogy ösztönösen maga elé tartsa a karját, így végül Hisame nem a nyakát, hanem az alkarját harapja meg. Legszívesebben felordított volna az idegen, de nem a fájdalomtól, hanem a dühtől. A sebzés természetesen így is betalált, lebontva ezzel a páncélját, ráadásul életpontjai is megcsappantak. Ezután megpróbálja lerázni magáról a sárkányt, de mivel annak foga beakadt a köpenyébe, ezért inkább megválik a ruhadarabtól, csakhogy szabaduljon a pet szorításából. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy bár fiús alkatú ellenfeled, nőies domborulatai elárulják, hogy lányról van szó. Arcát még mindig takarja a kendő, hosszú, félig copfba fogott vörös haja pedig kiviláglik az erdő zöldjéből. Így már érthető, hogy miért álcázza magát csuklyával.
Amint megszabadul köpenyétől, az pixelekre hullik Hisame fogai között. Ellenfeled jó pár lépést hátrál, már-már azt hihetnéd, hogy menekülőre fogja. Aztán valóban eltűnik az erdő sűrűjében, ismét csak a talpa alatt ropogó falevelek árulják el szélsebes mozgása irányát. Márpedig léptei zaja alapján mögétek kerül, aztán egyszer csak megtorpan. Megállt volna és mögületek lesekszik a fák takarásában?
Tanácstalanságotokra nem érkezik válasz, de nincs is alkalmatok ilyesmin morfondírozni, mivel az egyik 3 méteres fa megelevenedni látszik! Egyik ágát hosszúkás ujjú kézként használja, és mintha össze akarná csippenteni Hisame szárnyait, úgy nyúl a sárkány után, hogy felemelhesse. Eközben másik kézalakot formáló ágát feléd lendíti, hogy megcsapkodjon vele téged!

Az ellenfelünk a karját emelve védekezett Hisame ellen, de a sárkány harapása erős volt, még én is meglepődtem, hogy a páncél eltűnt, mi rajta volt és még az életpontjai is csökkentek egy keveset. A tisztelet részemről tovább nőt a sárkány irányába, nem hittem benne, hogy ilyen eredményt érünk el ezzel. Makacsul csüngött az ellenfelünk karján, még nem az végül a köpönyegét levetve szabadult meg társamtól. Dühös volt és vált láthatóvá, hogy ki is hívott ki minket.
Arcát még mindig takarta egy kendő, azonban hosszú, vörös haja elárulta nemét. Fiús alkata volt, ugyanakkor tenyérbe illő feneke vonzotta volna a tekintettem, ha épp nem párbajoztunk volna egymással. Másképp néztem rá vetkőzése után, mint eddig. Nem tudtam eldönteni, de lehet jobban örültem volna, ha marad a köpeny és nem látom meg őt, így legalábbis.
- Egy lány? – halkan csodálkoztam, majd néztem, hogy ledobott ruhadarabja miként vált semmivé Hisame fogása között.
Hátrált, lépett folyamatosan hátra és hittem azt, hogy megijedt tőlünk, vagyis Hisamétől, mert én nem igazán nyújtottam félelmetes látványt. Úgy tűnt félt, azonban szemei nézésén jól látszott, nem adta még fel és menekülés helyett a fák közé vetette magát.
Ismét eltűnt a szemeim elől és ismét átkoztam e rossz tulajdonsága miatt. Időnként felfigyeltem léptei zajára - a lopakodáshoz rossz hely volt a száraz levelek dzsungele - ugyanakkor mégsem tudtam igazán, hogy merre lehetett. Mintha mögénk került volna, de mégsem támadott meg, nem értettem okát.
- Hisame, te látod? – kérdeztem őt, de nem sok reményt fűztem hozzá. Társam nemlegesen csak a fejét rázta.
Tanácstalanul nézelődtem körbe, amint megláttam egy fa furcsa viselkedését. Nem volt szél, azonban a növény ágai megmozdultak. Úgy hittem képzeletem játszik velem, de mégis egyre elevenebbé és elevenebbé vált a fa. Egy hosszú ág kézként nyúlt a társam felé és egy felém is közeledett.
- Mi a boszorkányság? – értetlenkedtem, majd hajoltam el egy felém irányuló suhintás elől – Hisame,vigyázz! – ő inkább játékként tekintett a növényre és már rég élvezte, hogy akarata ellenére repült az ágak fogságába.
Futottam felé, azonban első lépésre estem is el lábaimban. A szerencsétlenkedés a legrosszabb pillanatban ért el engem, de nem foglalkoztam vele, miként elértem a megfelelő távolságot, használatba vettem különleges képességem, tettem könnyebbé a testem és ugrottam magasra. A Hisamét tartó ágat épphogy csak elértem, majd fogva azt nehezedtem rá. A képességem hatása csupán csak pillanatokig tartott és reméltem, hogy a súlyom elég ahhoz, hogy a fa ága eltörjön alattunk.

Valóban, a két vékonyabb faág, amely Hisamét tartotta eddig, megadja magát, így képességed aktivizálásának hála kiszabadíthatod sárkányodat. Azt hihetnétek, ennyi elegendő, hogy visszavonulót fújjon a megelevenedett fa, viszont ő sem érez fájdalma, ami hátráltathatná a támadás folytatásában. Más módszerhez folyamodik ezúttal. Azt vehetitek észre, hogy a talpad alatt kissé megremeg a föld, mintha egy vakond éppen arra készülne, hogy alattad törjön ki a földből. Aztán valóban kisebb földhalom keletkezik, s a fa gyökerei elkezdenek kitörni az avar alól humuszos mocskot szórva hátadra. Az egyik gyökér nyúlványa egyenesen ráfonódik a jobb lábadra, hogy ezzel meggátolja menekülésedet. Közben másik két gyökér is mocorogni kezd a földben, hogy azokkal pedig majd Hisamet tudja elkapni, ha esetleg ráuszítanád őt a fára. Az előbbi kézszerű ág pedig újból lendül feléd, hogy csapást mérjen rád. Viszont ha betalál, akkor is csak a páncélodat bontja le.

A nap közben kezd a horizont felé vándorolni, és a szél is kissé feltámad, amelynek következtében a fa mozgása még hátborzongatóbban hat. Félreértések elkerülése végett: a fa nem a klasszikus entekhez hasonlít, nincs arca, nem ad ki hangokat, maximum recsegnek az ágai, és nem is mozdul el helyéről. Gyökerei maximum 5 méterre tudnának követni, ágai pedig 3 méterre. Lombos fáról van szó, a fajtáját nem ismered, de ez most amúgy is lényegtelen.

Sikernek nyugtáztam, hogy a földre kerültünk mindketten. Eltörtek az ágak és vált szabaddá társam. Ugyanakkor a folytatásról ötletem sem volt.
- Nos, mi lesz most? – néztem a fát Hisamével együtt, vártuk a folytatást – Csak ennyi lenne? – reméltem vége lett.
Még egyszer sem párbajoztam, így nem igazán tudtam meddig bírják az emberek, ha a növény mozgatás egyáltalán a lány műve volt, de ha mégis, akkor meg hogyan? Nem tudtam, buta voltam.
Nem akartam közelebb menni, hisz jól tudtam a fák közt esélyünk sem lett volna. Ilyen sebesség és annyi akadály között hamar kivégzett volna minket a vörös hajú hárpia. Bár emlékeztem vissza szemeire, nézésére és inkább egy gyönyörű szirénnek mondtam volna, mégis az ellenfelem volt most, jót nem gondolhattam róla!
Elképzelve a teljes arcát merengtem rajta, azonban a talaj mozgása kizökkentett álmodozásomból. Mintha fúrták volna a földe alulról, nem tudtam mi lehetett, de nem jósoltam sok jót magunknak. Nem akartam egy helyben lenni, de nem volt időm odébb állnom, minthogy gyökerek törtek szabad utat maguknak a talajból. Az avar a levegőben szállt ennek hatására és váltam piszkossá, de nem törődtem ezzel, a kosz volt most a leggyengébb ellenfelem. Futottam volna valamerre, de bokámra, majd lábszáramra rácsavarodott egy gyökér és állított meg engem.
- Hisame, a fa! – mutattam rá, hogy támadja azt.
Fürge volt, reméltem, legalább a koncentrálásról el tudta volna terelni a lány figyelmét, azonban újabb részek nőttek ki a földből és kapták el a sárkányt is. Kétségbe esetten figyeltem a küzdelmét és nem néztem magam köré, így estem áldozatul a korábbi ág egy csapásának. Ösztönösen kiabáltam volna, de az most elmaradt, hangom elcsuklott, minthogy az ütés nem okozta a várva várt fájdalmat.
Nem tudtam mit kellett volna tennem, kardom nem volt, mivel csápolhattam volna a gyökerek ellen és Hisame is tehetetlen volt, ugyanakkor tudatlan is.
- Hisame, a leheleted. – emlékeztettem őt, majd fújt rá az őt tartó részre.
A képessége igen csak gyenge volt. Nem tudott még támadni vele, azonban most mégis elég volt, hogy megfagyjon a legkisebb részen a fa. Törékennyé vált az őt ölelő gyökér és szabadult ki ismét a növény fogságából.
- A fa! – pálcámmal újra a törzsre mutattam, hogy támadja azt, azonban az irányításom ennyit is ért, társam felém futott és kezdte el cibálni a lábamat fogó részt.
- Ostoba. – ez volt a legrosszabb szó, mivel eddig illetem őt.
Nem engedhettük meg magunknak, hogy egy dologra figyeljünk. Sok mozgó gyökér volt még a föld felett, mik nem barátkozni akartak velünk.

Ahogy elkezdi kifejteni hatását a jeges lehelet, s a növényi rostokat áthatja a fagy, a fa elkezd vonaglani. Utolsó erejével még arra törekszik, hogy egyik gyökerével arrébb vesse a sárkányt gazdájától, de kétséges, hogy erre marad-e már ideje és ereje. Kétrét görnyed, mint egy ember, amikor gyomorszájon vágják, majd hirtelen ismét kiegyenesedik és némi fényhatás kíséretében pixeljeire hullik. Lábadról lehullik a gyökér, ami eddig megakadályozta a mozgásodat. Ahogy a fa teljes egészében megsemmisül, és a csillogás kezd eltűnni, ismét kirajzolódik ellenfeled alakja.
A lány lehuppan a földre, egyik lába hajlítva előrébb van, mint amikor startra készen a futópályára lépünk. Testét kirázza a hideg, végigborzong a lábujjától a feje búbjáig, aztán szúrós tekintettel rádmered. Szemeiből végtelen düh tüze árad, torkát rekedtes, felbőszült ordítás hagyja el, szóval egyértelmű, hogy elborult az agya, mert a kis játékszerét tönkretettétek. Nem késlekedik soká, azonnal támadásba lendül. A cikk-cakk mozgást mellőzi, maximum akkor használja, ha Hisamet kell kikerülnie, de egyenesen fejjel előre nekedront, mint egy dúvad. Tekintete fátyolos az agyát elborító dühtől, ugyanakkor nem egy meggondolatlan, végső elkeseredésben indított támadás miatt rohamoz meg. Esze ágában sincs megütni téged, fegyver sincs a kezében, karjait nem emeli ütésre, csak fejjel neked rohan. Ám amikor elérné testedet, elképesztő gyorsasággal irányt vált és a hátad mögé kerül. Szemmel még épphogy le tudod követni, de kettőtök sebessége közti szintkülönbség végett reagálni már nem tudsz a mozdulatsorra időben, hiába próbálod elkapni, csak luftot ütsz. Ő is fárad, de még mindig sokkal gyorsabb nálad. Azonban a várakozásokkal ellentétben nem szúr hátba, nem térdeli le a veséd, nem mér ütést a gerincedre, hogy összeess... egyszerűen átlép rajtad!
Tested kissé beleborzong, hogy virtuális alakodon valaki keresztülmegy, mintha éreznéd, hogy valami egybeolvad veled, aztán vákumszerűen kiszakad a testedből. Ahogy visszanyered az önuralmadat a tested felett, saját magadat láthatod háttal állva előtted mintegy másfél méterre. A klónod éppen arra készül, hogy Hisamet megtámadja...

Nem hittem volna, hogy Hisame lehelete ilyen hatásos lesz. Nem csak saját magát szabadította ki, hanem a fagy tovább terjedt és támadta meg az egész fát. Egy gyökér még a társam felé suhintott, hogy ne szabadítson ki engem és találta el őt tovább csökkentve az életpontját. Engem akart kiszabadítani, rám figyelt, pedig ha a támadóra koncentrált volna, ki tudott volna térni az ütése elől. A fa ijesztővé vált, minta sorvadt volna, úgy görnyedt össze, majd újra kiegyenesedve vált semmivé előttünk. A fényjáték után vettem csak észre, hogy a lábam is szabad lett és tudtam újra mozogni.
Felnézve a lány alakja vált ismét láthatóvá, miként a földön térdelt szinte. Jól látszott, testén átfutott a hideg. Nem tudtam, hogy mi történt, hogy hogyan irányította a fát, de úgy tűnt az ő műve volt az egész. Rám nézve a szemei szinte lángoltak, nem tetszett neki a történés és vált dühösé.
Ordibált, félelmetes csatakiáltással indult meg felénk, azonban eltért a korábbi mozgásától, nem ugrált előttünk.
- Hisame! – a pálcámmal mutattam, hogy ugorjon rá, de a lány gyors volt és egyszerűen, mintha akadály se lett volna tért ki a sárkány elől.
Nem értettem támadását, mint egy őrült rohant felém. Nem volt fegyver a kezébe, a fejével célozta a mellkasom. Emelhettem volna a kezem, de nem ért volna semmit sem, olyan sebes volt. Csupán csak lassú szemlélője voltam a futásának.
Vártam miként jelenik meg két szarv a feje tetején, de ez nem történt meg. Elém ért, majd félelmetes mozdulttal váltott irányt és került mögém. Nem tudtam megfordulni, egyszerűen nem értem fel az ő tempójához. Vártam miként üt majd hátba, de a különleges érzés nem következett. Helyette éreztem, hogy miként bújt belém, majd miként sétált keresztül rajtam.
Különös érzés volt ez, szokatlan, ismeretlen, eddig nem történt ilyen velem és nem akartam, hogy újra megtörténjen. Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, persze fájdalom nélkül.
Miután feleszméltem, magamat láttam magam előtt. Nem értettem a miértet és néztem körbe, hogy a lány merre lehetett. Nem láttam őt, majd újra magamat nézve vettem észre, hogy az előttem levő én, miként készült megtámadni a társamat.
Nem tudtam mi történt, de kezdtem el rohanni a hasonmásom felé és a vállammal sodortam el őt, azonban elesve Hisamében bukfencek sorozatát írtuk le mindketten, én és én egyaránt.

A mentőakciód eredménye az lesz, hogy te magad és klónod is belezuhantok egy bozótosba, melynek éles tüskéi felszabdalják virtuális bőrötöket, piros pixeles nyomokat hagyva maguk után. Bizsergető érzés fut végig a tested minden egyes pontján, ahol megkarcolnak a tüskék, s bár fájdalmat nem érzel, mindenképpen kellemetlen élményt okoz számodra. Hisame támadója ráadásul félig rádesik, bár könnyű kis teste nem okoz benned kárt. A bozótos viszont annál inkább, mindketten veszítetek 1 HP-t! Azonban másik éned nemcsak életpotjától kénytelen megválni, hanem alakodat felvevő álcájától is. Ismét megfeszül az ellen teste, pixeljeire hullik az álca, és újra kirajzolódik a lány alakja. Gyakorlatilag ugyanaz a folyamat megy végbe, mint korábban a fa esetén.
Mivel megint elrontottad a kis játékát, ezért éktelen düh villan tekintetében, arca vörössé válik, nyakán megfeszülnek az inak, s már a kendő sem fedi száját. Fogait összeszorítva kerekedik fölébed, mivel előnyösebb helyzetben huppant le. Mellkasodra ül, s azon munkálkodik, hogy legyűrhesse kezeidet és csizmájából előrántott tőrét a torkodnak szoríthassa. Kitartásotok azonos értékű, ám ebben a szituációban nem támaszkodhat gyorsaságára a lány. Eszeveszett birkózásba kezdtek, agya teljesen elborul, és már csak arra koncentrál, hogy lekaszaboljon és győzhessen. Éppen ezért teljesen megfeledkezik Hisaméről.

A vállammal sodortam hasonmásomat, végül egy bokorban álltunk meg. Tüskés bokorban. Mire leértünk a földre, szinte rosszabbnak tituláltam ezt, mint a korábban megelevenedett élő fát. Testemet kisebb karcolások tarkították, miknek helyei nem fájtak, ugyanakkor érzésük nem volt kellemes. Nem akartam megismételni ezt a jelenetet. Az ellenfelem félig rajtam volt, rám nehezedett és használt párnaként, ugyanakkor életpontjaink ugyanannyival csökkentek. Nem volt vészes, azonban az életpont csökkenést mindig az aggodalom követi.
Néztem a rajtam nehezedő testemet, majd néztem, hogy az miként változott meg. Ha tudtam volna, lelöktem volna magamat magamról, de nem volt meg hozzá az erőm. A hasonmásom összegörnyedt, majd egy kisebb fényjátékot követően vált ismerősé a lány alakja. Korábban féltem tőle, hogy a távolból nézett engem dühösen, most pedig centikre volt tőlem. Láttam miként égtem a szemeiben és rázott ki a hideg engem, azonban a látványa most más volt, mint korábban. Néznem kellett egy ideig, hogy rájöjjek a szokatlan benne az volt, hogy az arcát nem takarta a kendője.
Csodálkozásom hamar félbe maradt, minthogy a mellkasomra nehezedett és szorított a földhöz engem. Igyekezte a kezeimet lefogni, de nehezére esett. Gyors volt ő, nem erős, végül azért mégis sikerült a csizmájához nyúlnia és kését elő vennie belőle. Nem akartam, hogy leszúrjon vele, így vad ficánkolásba kezdtem, mintha egy bika lettem volna alatta, de sajnálatomra sikerült megülnie engem. A kését a nyakamhoz szorította.
Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, tehetetlen voltam. A lány fölém hajolt, tincsei az arcomba lógtak, majd hallottam a kárörvendő nevetését. Idegesítő volt, de nem tudtam ellene mit tenni. Behunytam a szemeimet és vártam, hogy cselekedjen, azonban nem az történt mire számítottam. Kicsit megvágta a nyakam, de fontosabbnak éreztem, hogy ajkaival az ajkaimat érintette. Nyitva szemeimet jól láttam, meglepődöttség az ő tekintetén is volt. Vártam pár másodpercet, majd toltam el magamtól, minek következtében Hisame esett le a csókolóm hátáról. Ötletem sem volt, hogy mit kellett volna tennem, arcom színét nem láttam, de a lány hajának árnyalatához hasonlítottam volna. Használtam különleges képességem és tettem könnyebbé a lány testét, minek okán gyengéd tolásom is elég volt, hogy lekerüljön rólam.
- Jobb ötleted nem volt? – fordultam Hisaméhez, ki inkább élvezte ezt, mintsem sajnálta volna – Eddig csak győzni akart, vagyis remélem, de most már vadászni fog ránk. – álltam fel zavartan, nem tudtam, hogy mi következik majd most – Elnézést az iméntiért. – erőltettem mosolyt az arcomra, csak reménykedni tudtam a jóba.