[Küldetés] Kalandozás Leo Maxwelddel (vol. 4)

Szegény Shut megint félreértették, na meg persze megint kisgyerekként kezelik. Az emberek igazán leszokhatnának már az arccsipkodásról meg a hajborzolástól, mert úgy tűnik ez az egyetlen testi kontaktus, amit ebben a világban egy magát felnőtt embernek érző játékos el mer képzelni egy kisgyerekkel. Anat legalább a nyakába merte venni, meg ilyen dolgokat, és ez sokkal természetesebbnek hatott, mint az állandó hajborzolás. Félnek tőle, vagy micsoda? Mindenesetre nem mondta meg, hogy ő nem úgy gondolta a kérést, hogy Nox ellopná a fáklyát, vagy ilyesmi, egyszerűen tényleg utált a kazamatákban járkálni, és ilyen belépek és fölvillan ijesztő effektes darabokat csak ott lehetett találni. Arra azonban már igazán kellett ügyelnie, hogy ne ejtsen meg egy lenéző mosolyt amikor felmutatta a kis karabinereket a lány orra elé.
-Van rajta kioldó. Ezt a kis bütyköt megnyomod rajta, utána felcsapod és kész is. Vannak ám a faluban rendes kovácsok is, nem csak a páncélos meg a fegyveres, és sokkal érdekesebb itemeket is lehet náluk találni. Ugye Maxwled professzor?
Pontosan! Hát kinél hízelegjen Shu, meg várja a dicséretet arról, milyen ügyes kis túrázó, ha nem a természetjárás legnagyobb császáránál? Már a kötelet is vette volna elő, de ebben a professzor megelőzte, szóval ő csak kiosztotta az itemeket, és ennél akkor már nem szólt külön, hogy kéri vissza, nehogy Nox zokon vegye. Ugyanígy nem szólt vissza Aratának sem, hogy ne az ő kedvéért legyen Timidus Timidus, hanem azért, mert ez a neve. Ki a bánat akarna vitatkozni a felnőttekkel? Szegények úgyis nagyon makacsok, és nem értenének a szép szóból. Ezután már csak az következett, hogy csillogó szemekkel hallgassa végig ahogyan Maxweld professzor mesél, és ha esetleg látott néhány egyes tierű növénykét, akkor ő is gyűjtsön magának a kristályaihoz, majd megoldja azt a hatalmas dilemmát is, amit a sziklafal jelentett.
-Maxweld professzor! Nekem van akrobatika kettes jártasságom. A könyv azt írja, hogy azzal két méter magasra is fel tudok ugrani, és ilyen magasról még nem is sebződünk. De… de nem én fogok felmászni, hanem Timi. Mert… mert ő ügyesebben mászik, és felvisz egy kötelet, és áthurkolja egy fán, és akkor már mindenki fel tud mászni leesés nélkül.

- Köszönöm, professzor úr, azzal fogom használni! - Mégis mi mással használnám? Biztos voltam benne, hogy az öreg prof. tényleg ki fog találni nekem valamit, amivel elérhetem, hogy Arata-kunomra ne hassanak a gonosz nőstény rókák bűbájai.

Engem nem igazán nyűgöztek le ezek, és én nem érdekesnek, hanem inkább a harcon kívül más tevékenységekhez hasznos holmiknak mondtam volna, de nem kívántam a kislányt megbántani, főleg, hogy jó lenne örökbe fogadni, bár a tollas gyíkjától mindenképpen meg kellene szabadítani, kész fertő ez a beszélő pet. Sajnáltam is érte Shukaku-chant, amiért két éve már fertőzte az elméjét, kicsit csodáltam is, hogy nem őrült bele, bár... Ráférne egy pet mentes élet. Biztos voltam, hogy Tatsuya-kunom is szívesen örökbe fogadná, és egyet értene velem, mert tudtam, hogy milyen jó a szeme, és biztos voltam benne, hogy Ő is észrevette, amit én, talán majd a feladatunk vége felé megkérdem tőle, nem-e fogadjuk örökbe Shukaku-chant, vagy nem-e próbáljuk meg eltávolítani a közeléből ezt a... Kayaba Akihiko pixelkreálmányát.
- Köszönöm, Shukaku-chan, látom felkészült hegyi túrázó vagy. - Próbáltam emberi kontaktust adni a lánykának, bár tudtam, hogy nem én vagyok az ilyenekben a legjobb, de azért is próbálkoztam, hogy Szerelmem lássa, hogy milyen kedves és anyaszerű vagyok, és reméltem, úgy gondolja majd, hogy én kellek majd az oldalára és nem egy holmi, romlott nőstény róka.
Egy fanyar grimasszal illettem a professzor folyamatos csacsogását. Ilyen zajban csoda volt, hogy eddig nem figyelt fel ránk valami hegyi mob. Meg is fordult a fejemben, hogy talán direkt csinálja, hogy tesztelje a képességeinket, de ezzel azt is elkezdte érni, hogy kikezdte az idegeimet. Nem akartam, hogy Arata-kunomat, és önmagát is, hiszen mégis olyan feladatunk van, hogy meg kell védenünk őt, meg Tatsuya-kunomat veszélybe sodorja, ezért óvatosan, nehogy megbántsam, hiszen mégis ő az öregebb, és ő a megbízónk, de azért rá pisszegtem: - Maxweld professzor, megkérhetem, hogy kicsit halkabban sorolja a növényeket? Ki tudja, hogy ki, vagy mi les ránk...
A falat meglátva három ötlet is az eszembe jutott, hogy talán valami kampószerűt feldobhatnánk, és valaki felmászhatna, vagy egymás hátára is állhatnánk, hogy valaki felmásszon, és aztán kikösse a kötelet, vagy a tollas gyíkot munkára foghatnánk.
- Én támogatom Shu-chan ötletét, ugye hívhatlak Shu-channak? - Mosolyogtam rá a kislányra, aztán Kedvesem vállának döntöttem az enyémet, és hozzá szóltam halkabban. - Olyan okos és aranyos, nem? Meg ezzel a megoldással a pet is meg lesz dolgoztatna. - Be vallom, hogy az utolsó mondatom rosszmájú volt, és kicsit bűntudatom is volt, hiszen talán a taníttatásom elleni megszólalás volt, de valakinek végre ki kellett mondanom, mert nem akartam, hogy bennem poshadjon, és ki másnak mondhattam volna ilyen őszintén bármit is, mint az egyetlenemnek?

Pislogtam vagy ötöt Arata-kunom hűlt helyére, mikor hiába próbáltam vállának támasztani az enyémet. Gyorsan, talán kapkodva forgattam fejem, hogy hova tűnhetett egyetlen szerelmem. Szerencsére kisvártatva felfedte magát, méghozzá a szirt tetején.
Ahogy Arata-kunom kérte felsegítettem vele a professzort. A pihenő alatt csendben üldögéltem, és úgy tetem, minthogyha nagyban a menümet nézegetném, rendezgetném az inventorymat, amiben csak Tatsuya-kunomtól kapott íj volt az egyetlen valamire való item. Viszont egyáltalán nem rendeztem, se nem nézegettem, hanem álcának használtam, hogy mögüle csodálhassam a kedvesemet. Arata-kunom olyan csodás volt mit meg nem adtam volna, hogy ez a rövidke pihenőke örökké tartson, hisz távol voltunk minden gonosz nőstény rókától, és így négyen olyanok voltunk, mint egy család, Maxweld profeszor a kedves nagyapó, Shu-chan meg az én és Arata-kunom lánya. De sajnos nem tartott elég ideig a pihenő, mert a professzor már menni is akart tovább.
A prof kijelentésére, hogy mobok közelednek szúrós és "én megmondtam..." tekintetet küldtem feléje, de mivel már megtörtént a baj, nem volt mit tenni, mint elfogadni, hogy harci helyzet közeledik felénk. Viszont a barlangban én is biztonságosabb helyet gondoltam, akár szerelmem, ezért is jobbnak láttam arra menni, meg azért is, amit indoknak hoztam fel:
- És a terep sem alkalmas harcra, a mobok előnyben vannak, hiszen ők jönnek magasabb helyről. Szerintem is menjünk a barlanghoz! - Támogattam Kedvesem ötletét miután halkan kuncogtam egyet a szóviccén. Egyszerűen csodás, hogy ilyenkor is tud viccelődni, nem hiába ő a fényem.
Szóval ahogy helyeseltem én is elindultam a barlang felé, és hogyha kellett, akkor Maxweld professzort gyengéden motiváltam a haladásra, de csak azért gyengéden, mert az volt a feladatunk, hogy megvédjük, és nem csak egyszerű útitársai voltunk.
Hogyha valahogyan harcba keverednénk, akkor természetesen a nodachimmal készen állok harcolni, főleg, hogy Szerelmemet is meg kell védenem, így jöhet bármi én készen álltam rá!

Valami megnyugtató szerű érzéshez hasonló valamit éreztem attól, hogy Shu-chan és a professzor is inkább a menekülést választották a nyílt harc helyett. Azért nem volt megnyugtató érzés, mert azt csak az én Arata-kunom közelsége és épsége adott nekem, ezért inkább csupán érzékeltem, hogy ők sem akarnak fölöslegesen vakmerősködni. Bár, hogyha Shu-chan nagyon harcolni akart volna, és Maxweld professzor is maradni akart volna vele, akkor csupán az apót tereltem volna a barlang felé, a kislányt minden lelkiismeret furdalás nélkül ott hagytam volna, hiszen nem fogadtuk még örökbe, csupán úgy gondoltam, hogy amíg nem lehet saját gyerekünk a kedvesemmel, addig megfelelő lenne ő is. De nem volt semmi ilyesmire szükség, hiszen mind a barlang felé tartottunk.
Kicsit nyugtalan arccal lestem hátra fele, miközben a megvédendő személy egy bottal piszkálta a burkot. Természetesen rögtön a professzor után, még mielőtt Tatsuya-kunom beléphetett volna úgy, hogy bal kezemmel "állj"t mutattam szerelmemnek. Mivel velem se történt semmi egy "oké" jelzést mutva húztam magam után be a kint maradt részemet. Bár mit ne mondjak, hogy fura volt, ahogy ez a kék izé rám tapadt, de szerencsére hamar el is tűnt mindenhonnan, még olyan helyen se maradt, ahova csak Arata-kunomnak engedtem volna letelepedési jogokat.
Odabent sötét volt, ezért a professzor példáját követve én is meggyújtottam Shukaku-chan által ideiglenes használatra nekem kiutalt különleges fáklyát. Meglepetésemre, hogy egy nagy, rút és beszélő denevér beszólt nekünk a bal szemöldököm felemelkedett, aztán kíváncsian balra döntött fejjel mértem végig a pixel szökevényt.
- Shu-chan, hogyha hirtelen harci helyzetbe kerülnénk, és a gyors reagálás érdekében elejteném a fáklyádat, akkor az pixeleire bomlana, vagy ott maradna felvehető tárgyként? - Kérdeztem súgva a lánykát, hiszen mégis csak az ő fáklyája volt, és arra tanítottak, hogy más cuccát nem illik tönkre tenni, ezért inkább megkérdeztem, és reméltem, hogy tudja, mert ha nem tudja, vagy azt felelné, hogy igen, szétesik, akkor inkább visszatettem az inventoryba, minthogy megkockáztassam, hogy neveltetésem ellenére egy kölcsönkapott tárgyat mondhatni szándékosan elpusztítsak.
A kiskorú idomár válaszától függetlenül, azt követően harcra készen figyeltem a denevért és a környezetet azt nézve, hogy hol találhatunk a profnak búvóhelyet, illetve hogyha bajba kerülhetnénk, akkor merre menekülhetnénk azon kívül, amerről bejöttünk, mert feltételeztem, hogy talán csak egyirányú, inkább ezt feltételeztem, minthogy amikor helyzet lesz, akkor koppanjunk rajta.

- ECCHI! - Kiáltottam fel a dagadt pixeldenevér megszólalására és ugrottam az én egyetlen Arata-kunom mögé. Bár a jelzőt a mob felé kiáltottam, nem rá aggattam, hanem a programozójára, akárki is volt, én biztos voltam benne, hogy csak egy perverz öregember lehetett. Ki másnak is jutott volna eszébe, hogy olyan programot írjon, ami védtelen nőket - pl. engem - és védtelen kislányokat - pl. Shu-chant - molesztálja verbálisan?! És még sértegetett is, még hogy az én szép keblem csenevész? Nem értettem, hogy hogyan gondolhatta, bár lehet, hogy a professzor szőrméje miatt nem láthatta, de én tudtam, hogy nem vagyok csenevész!
- Ugye, Arata-kun, szerinted nem vagyok csenevész? - Súgtam bizalmasan szerelmem felé miközben a hátához nyomtam nőiességem derék fölötti ékes bizonyítékát miután megszabadultam a professzor szőrös itemjétől, de nem végleg, csupán vissza tettem az inventory-mba. Közben azért vigyáztam arra is, hogy nehogy véletlen megégessen kedvesemet a kicsi lány által rám bízott fáklyával, ami mint kiderült a lányka válaszából nem tört volna el, hogyha valamikor olyankor, mikor a kezemben volt, akkor harcra került volna a sor és kénytelen, kelletlen lettem volna az inventory-m helyett a földre helyeznem - igen, eldobnom. De csak azért tettem volna ilyet, hogy minél hamarabb a harcba bele folyhassak, hogy Egyetlenemet és Maxwelld professzort védjem, ahogy azt az ígéreteim megkövetelték, bár utóbbival inkább amolyan szóbeli szerződést kötöttem, míg előbbivel, az én szívem választottjának csupán megígértem, - bár erről ő még nem tudott, - hogy érte bármit megteszek. Bár az ilyen ocsmány pixelszörnyek által követelt perverz dolgokat, amiket a legalább annyira perverz programozóik diktáltak beléjük, inkább kihagytam volna, de, hogyha ilyenre kért volna a nagy Őm, és nem lett volna más menekvés, akkor még ezt is elvállaltam volna, de csak a kedvesem érdeke miatt.
- Hogyha nincs más út, minthogy hozzunk ételt, akkor hozzunk. - Értettem egyet az előttem szólókkal, de azért hozzátettem halkan, és leginkább Tatsuya-kunomnak címezve, hogy - azért remélem, hogy nem a piszkos vágyaihoz akarja az ételt, mert olyat én nem engedek neki! - Szóval remélve, hogy az a vén és perverz programozó csupán tényleg gasztronómiai éhséget adott ennek a levegőben guruló egérnek én is Arata-kunnal, a Professzorral és Shukaku-channal kívántam tartani a bal oldali nyílásba, ahol a mob állítása szerint kajája volt.

Barátságosan mosolyogtam a kicsi lánykára, mikor kezemet meg fogta, jelezve, hogy nem kell félnie, lehet, hogy most Tetsuya-kunom háta mögött kerestem fedezéket, de számíthat rám, hiszen én vagyok a felnőtt! Hogyha kell Arata-kunom érdekében minden perverz kínt kiállok, hogy megmenekítsem, de Shu-chan és a professzor kedvéért csupán ennek a perverzül programozott bitszökevénynek vérét ontanám. Amire szerencsére nem került sor.
- Gyanús, nem kellene megennie egy embernek sem. - Feleltem a lányka kérdésére a Szerelmem karjába kapaszkodva, de hiába szóltam mit sem ért. Kicsit elhúzott szájjal néztem, ahogy a pixelszörny megnyalja az ártatlanság ujját, aki a gyíknyállal kevert trutyit megkóstolta ezek után.
- Az lehetséges, hogy csak bizonyos adag után fejt ki hatást, vagy időzítve van a hatása? Legyen az méreg, vagy bármi más? - Bár megkedveltem a pici lányt, és már tervezgettem, hogy hogyan vegyem rá Tatsuya-kunom, hogy örökbe fogadjuk, de ez a kérdésem mégsem az ő védelmét szolgálta, hanem inkább volt játéktechnikai, és óvatossági, a jövőre való készülés, amit a jelen helyzet hozott fel, mert hogyha pár perc múlva pixeleire esett volna a gyermek, nem érintett volna szomorúan, ahogy a méregtől való szenvedése érintett volna meg igazán, bár, mint emberi lény, aki nem állt az utamba, mégis fölösleges lett volna a halála, és ezért hogyha haldokolna, mondanék néhány kedves szót, amit ilyenkor kell, mert ugye kell?
- Timidius néven nevezendő megfelelő alany lenne az átváltoztatásra, nem Shu-chan? - Érzékenynek tűnt a lányka, ezért a kérdésemet egy mély sóhaj előzte meg, amivel a pixelgyík, a gyík, mob, pet és hasonló megnevezéseket nyeltem le, mert nem hiányzott, hogy gyereksírást halljak.
Viszont, hogyha Arata-kunom akart volna jelentkezni, azt egy nyakába ugrással és szájbefogással akadályoztam volna. Hiszen odabent veszélybe kerülhet az egyetlenem, és én azt nagyon-nagyon-nagyon nem akartam, ezért is a feláldozható pikkelyest akartam inkább küldeni.