Sárkánytánc - Hinari vs. Raven

Hűvös, kései délután. A hold már fennjárt a sötétedő égbolton, és sarló szerény alakjával vezette a fiút. Az álca kényelmet nyújtott. Lassan már hozzászokott, hogy mások nem ismerhetik föl, új kinézete miatt. Minél többet hordta a fekete páncélt, annál jobban dühítette a kíváncsian vizslató szemek kereszttüzétől. Érezte, hogy régi énje egyre inkább a hatalmába keríti. Nem számított. Elhagyatott volt, magányos. A tény kevésbé foglalkoztatta, mint azelőtt. Eszébe se jutott, hogy új ismeretségeket kössön, hiszen megint az árulás fekete gondolatával kellett volna megküzdenie. Miért tenné ki magát ilyen veszélynek? A változásért, a jóért meg kell szenvedni. A páncél megóvta az újabb sérülésektől... csalódásoktól. Nem tagadta, hogy megsérült, de nem keresett gyógyírt. Egyet akart: bosszút. Elégtételt a férgen és a bábján. A lovagnak nem számított, hogy egy régi baráttal kell végeznie. A célja eléréséhez azonban mind testben, mind lélekben meg kell erősödnie... fejlődnie kell, a lehető legfürgébb tempóban.
Lassan, komótosan lépdelt egy konkrét cél felé, ölbetett karral. Ha valaki szemet vetett rá, a nagyzolástól távol állva elfordította fejét. Nem számított ismerős arcra, aki készségesen belemenne abba, amire Raven készült. Győz vagy sem, neki kihívásra volt szüksége. Új erővel a birtokában szinte bármire képesnek érezte magát. Személyazonosságát leplezve magabiztosabban vette lépéseit játékostársai között, még ha megjelenésével némely személyben bizonytalanságot keltett, ami az alapvető távolságtartás legapróbb óvintézkedésével társult. Megértette, de nem foglalkozott velük. Ő ilyen volt, és ezen még a legnagyobb akarat sem változtathatott. A különcséggel járó terhet odaadó büszkeséggel cipelte. Még ha néha kétségek környékezték meg, sosem adta fel teljesen valódi énjét. Gyakran undorodott rideg valójától, ám rá kell jönnie: ha nem tartotta volna magát nagyra, nem tartana ott, ahol jelenleg van. A fájdalom iszonyatos volt a mellkasában, mégis, mintha öncsonkításból vágyott a bosszúra. A sisak alatt megbúvó barna íriszek sejtelmesen megcsillantak, a számára egészen újszerű és szokatlan hely láttán. Már hallott az arénáról és annak felkapottságáról, de eddig sosem volt elég ideje vagy motivációja, hogy egyáltalán megkörnyékezze, nemhogy kipróbálja azt. Miközben alig hallhatóan egy dalt dúdolt, szemével a számára legmegfelelőbb ellenfelet kereste. Tekintete megakadt egy ismerős alakon, s magában mosolyogva úgy gondolta, rögtön a tettek mezejére lép. Nyilvánvalóan közelítette meg a lányt, akivel az első találkozása a lehető legkínosabban, nyögvenyelősebben alakult. Raven számára az álca ebben is előnyös, elvégre ha nem ismeri fel, a céhvezérnek nem is lesz kellő motivációja ahhoz, hogy visszagondoljon a múltbéli bakira. A fiú megtartotta a tíz lépésnyi távolságot, de a kiszemelt alany számára is kétségtelen lehetett, hogy őt figyeli - már ha észrevette. A lovag biccentett egyet, majd a bejárat felé sandított.
- Ki szeretnéd próbálni? - Hangja udvarias kihívást hordozott magában, semmint maró gúnyt. Tudta, hogy sárga indikátora, céhlogója szembetűnő lehet, személyiségének leplezésével egyetemben, azonban egy kicsit sem félt a nyílt erőszak vagy a halál gondolatától.

Élet: 29+12
Fegyverkezelés: 25+5
Erő: 29
Kitartás: 10+12
Gyorsaság: 24+18
Speciális képesség: 10+4
Páncél: 116

Felszerelés:
[T3] Jeti Sapka (+4 kitartás +30 páncél)
[T1] Pajzshordozók oldalkardja (+2 erő, megduplázza a pajzs páncélértékét)
[T2] Egyedi Nyúlcipő (+12 gyorsaság)
[T2] Fémvért (+20 páncél)
[T2] Egészség gyűrű (+6 élet)
[T2] Egészség gyűrű (+6 élet)
[T2] Kristálypajzs (+32 páncél +1 személy védelem, minden a használóra vagy a védettre irányuló sebzés 2-vel kevesebbet sebez, míg a pajzs szét nem törik)
[T3] Kitartás Köpenye (+8 kitartás +6 gyorsaság)

Kristály, potit nem áll szándékomban használni.

Utáltam, hogy az épület pont keresztezte a szokásos útvonalamat. Minden nap, amikor a városban volt dolgom, márpedig volt ott dolgom bőven. De az előző után, nem, nem az eredmény miatt, az pont jó volt úgy… maga a hely. Elhúztam a számat, és felgyorsítottam a lépteim. Én választottam és el is fogadtam a kölcsönös ellenérzést, hümmögve gondoltam a hatalmas alakokra, árnyékuk akkor nem adott mást, mint bizonytalanságot. És most is. Tudtam, hogy talán már soha többé nem fognak ott állni, szoborszemükkel engem vizslatva, de jelenlétüknek még a puszta emléke is felébresztette bennem a kérdéseket. Újra kellett gondolnom, mit szeretnék, hogy mi a fontosabb.
Végül leültem. Hallottam ezt-azt: a rendszer, az admin egyfajta bétának könyvelte el az első meccseket. A játékosok pedig sugdolóztak. Változás, ezt emlegették, s én egyre kíváncsibb lettem rá, mondandójuk mit takar. Felpillantottam a falak tetejére, de sem az árnyharcos, sem a kardforgató nem magasodott föléjük. Sóhajtottam, s nyújtózkodtam egyet: értelmetlen. Egy pillanatra dühös lettem magamra, arra a pár percre, amit a témával foglalkoztam, amit a témára pazaroltam. Hirtelen, talán túl hirtelen is álltam fel, a fejemet ingatva, nem is igazán foglalkozva a körülöttem állókkal. Az egyik azonban még a többiekhez képest is feltűnően bámult rám, kiszemelve magának, s nekem már akkor elegem volt ebből az egészből, amikor elindult felém, főleg, hogy volt egy sejtésem róla, mit szeretne.
- Köszi nem – vágtam rá, ám a nyílt közeledése és a kérdés azért elérték, hogy szánjak a fiúra pár másodpercet, s legalább ráfókuszáljak a karakterére. El akartam volna lépni mellőle, de megtorpantam – Anat mióta vesz fel sárgákat? – ráncoltam a homlokom, nem is kifejezetten a srácnak szánva a kérdést. De ahelyett, hogy otthagytam volna, csupán lemondóan sóhajtottam egy másodikat: az aréna csak kellemetlenségeket okozott eddig, s ez most sem volt másképp. Itt állt velem szemben egy idegen, nem is volt piros és nem is ismertem, s mégcsak esélyt sem adtam neki. Mindezt azért, mert pont az arénát hozta szóba. Hát gratulálok. – Ehh, bocsi… rossz tapasztalatok – korrigáltam zavartan, az aréna felé bökve, de ha már adott volt a helyzet, nem voltam rest kihasználni azt – Nem tudod véletlenül, milyen változásokat vezettek be?

Élet: 44 (220hp)
Fegyverkezelés: 72
Erő: 67
Kitartás: 26
Gyorsaság: 66 (+6 kasztbónusz)= 72
Speciális képesség: 40
Páncél: +70

itemek:

Mivel látta és érezte, hogy a lány nem vár egyenes választ, ignorálta a kérdést. Nem ő lesz az utolsó, aki kételkedni fog a szavában... egy sárga szavában. A fiú gonddal terhesen sóhajtott fel, és igyekezte elhessegetni a helyzet-szülte kínos gondolatokat. Valamiért sosem lesz a kardforgatóval egy hullámhosszon, alkalomtól, helyzettől függetlenül. Ujjait hasánál összekulcsolva vett egy nagy levegőt, mire túl tudott tenni az apró nézeteltérésen. Lesütötte tekintetét, miközben fél-füllel még hallgatta Hinari szavát, de valamiért elkalandozott. Talán mégsem volt olyan jó ötlet pont vele kezdeni. A múltban történt fájdalmasan kínos dolgot mindig rossz érzéssel töltötték el őt, és abban a pillanatban megkérdőjelezte magában iménti szándékait: tényleg jó ötlet volt? Tényleg erre van szüksége? Hogyha erős és érzéketlen akar lenni Endével szemben, akkor igen, csak elhatározás kérdése.
A momemtumnyi gondolatokba való burkolózás közepette váratlanul érte Hinaritól a jobbnyújtás. Úgy tett, mintha zavarban lenne a szívélyes bemutatkozástól. Állát megvakargatva, fél lépésnyit hátrált.
- Hehe, nem bizony... - ismerte be, egy csipetnyi bizonytalansággal, de szemét frusztráltan forgatta. Céhvezérek, top10... miért övezi őket ekkora tisztelet, ha az egész Sword Art egy illúzió? Az odakintben nem az határozza meg az embert, hanem az álmok és az erények. Pillanatnyi ellenszenvét latba vetve bólintott egyet. Végtére is elérte azt, amit a lánytól akart, és nem volt szüksége az észérvektől-mentes, békétlen kérlelésre. Mégha veszít is, a kihívás elfogadtatása Raven számára már félsiker.
- Ez új - jelentette ki, a céhvezér által hangoztatott tényre, valós meglepettségtől mentesen. - Szóval én találhatom ki. Oké, figyelek rá. - Egy félmosoly suhant át arcán. Tetszett neki, hogy a saját fantáziájára bízhatja a dolgot. S amikor elsőként léphetett be az aréna kapuján, a képzelete a pályán tükröződött: a föld egy óceán méretű víztócsa volt, az eget szürke felhőréteg borította, s a napfény nemigen süthetett át rajta. Ritkásan egy-egy fehér, kiszáradt fával lehetett találkozni, de azok nem voltak szobrokhoz foghatóak.
- Remélem megfelel. - mondta közömbösen, miközben már az inventoryjával matatott, kardjához és pajzsához nyúlva, majd dolga végeztével készségesen várt, míg a lány is felkészül.

Felőlem mehet a menet, úgy is te kezdesz :3

Nem mutatkozott be, pedig azt hiszem elég egyértelműen jeleztem feléje, hogy ha harcolunk, legalább a nevére igényt tartanék. Alig észrevehetően ingattam meg a fejem: ha így kívánja, én nem fogom erőltetni. Mindenesetre furcsállottam ezt a fokú tartózkodást, hiszen azt ő is tudhatta, hogy bármikor kideríthetem, elég csak ráírni Anatra, vagy megkérdezni tőle, ha majd valamikor összefutunk. Vagy mindenki más elől is rejteni szeretné magát? Ez tűnt valószínűbbnek, s ilyen megközelítésből sajnos én is kénytelen voltam elfogadni, azért magamban hagyva a kíváncsiságot, de egyelőre nem hozva szóba.
Szavaira csak bólintottam: mivel nem kifejezetten akartam most arénázni, így nem is volt semmilyen tervem, arról már nem is beszélve, hogy kedvem sem volt kitalálni. Hagytam tehát, hogy az ő szája íze szerint alakuljon a küzdőtér, megvárva, amíg belép, közben felszerelkezve, bekapcsolva minden jártasságomat. Végül én is átléptem a küszöböt, megtorpanva a kapu szélén, csodálkozva nézve körbe: hullámzó, ismeretlen mélységű víz, kiálló, szinte halott fákkal. Elég komor kép, azt meg kell hagyni. Nem lehet könnyű a fiúnak, ha ilyen hangulatú gondolatok járnak a fejében. De ezzel együtt érdekes, új lehetőségeket ígérő terep volt, ahol különösen nagy jelentősége lesz az akrobatikának, így nem is várattam magamra: érdekelt, mire képes a lovagfiú. Kiválasztottam magamnak egy méretes fadarabot, olyat, ami elbírt és elég közel is volt, majd maximális gyorsaságra kapcsolva ugrottam rá, onnan továbbvíve a lendületet, s végső felületként a falat is használva kicsit, ami nélkül lehet, hogy nem is értem volna el a fiút. A kicsi lépőfelület miatt sok opció nem állt a rendelkezésemre, ami a támadást illeti, így egy egyszerű vágással indítottam, a mozdulat ívén azonban útközben változtatva, hogy ne legyen olyan könnyű hárítani. Reméltem, hogy ez kezdésnek elég lesz, legalább arra, hogy fel tudjam térképezni a nagyjábóli statjait: amíg ez nem volt meg, értelmetlen lett volna bármilyen képességgel próbálkozni.

67+15(lopakodás bónusz)-2(kristálypajzs)=80 sebzés találat esetén.

Élet: 220+70
Pihikör: 1/5

Sorrend: magasabb gyorsi és 3-as lopakodás miatt Hina kezd, 1x támad.
Kitartás: Raven minden 4., Hinari minden 5.körben pihen.
Spec: Ravennek 5 vagy afölött, Hinarinak 3 vagy afölött kell dobnia.
FK: Raven 4 vagy afölött, Hinari pedig 1+korona és afölött talál.

Valószínűnek tartotta - legalábbis a látszatból ítélve -, hogy ellenfelét valamilyen formában megérintette az általa elképzelt aréna... ha nem úgy, akkor a harci viszonyok miatt. A lovag persze nem tagadta: az ő különcségének eme lehangoló tájkép lelkéne egy küresedett része. Egy űr, ami az árulás nyomán jött létre, s Ende kietlen pusztaságaként könyvelte el magában. Nevére gondolván nem érzett semmi mást, csak mélyen gyökerező bánatot. Olyan szomorúságot, melyet csak a harag tüze pusztíthat el. Tanácstalanságában csupán a gyűlöletre tudott támaszkodni. Nem kapott segítséget, így többszörösen is elárulva érezte magát. Hirtelen megkérdőjelezte azt a maradéknyi, játékostársaiba vetett hitét, akiket barátoknak nevezhetett. Miért harcoljon értük, ha senki sem mentette meg a kétségbeeséstől? Minek értsen meg másoka, ha őt sem értik meg? Szívét egy kegyetlenül fájdalmas seb gyötörte, s bár a fiú szenvedett, végre megtudta, mit is érezhetett Alice, amikor meglőtték. Raven beletörődő higgadtsággal hunyta le szemét, miközben pajzsát oldalához szorítva, erősen megmarkolta rövidkardját. Mialatt a számláló által jelzett tíz másodperces felkészülési időkeretből lassacskán kicsúszott, fejét kissé felszegve, némán szavakat motyogott maga elé: ne haragudj rám. Még ő maga sem tudta, kitől és miért várt megbocsátást. Ha Alicere gondolt, elméje olyan kiüresedett lett, mint az általa fantáziált harctér. Akire gondolt, annak alakját ismeretlen homály fedte, arca pedig egy ki nem rakott puzzle volt. Az emlékdarabok hiányosak... túlságosan is.
Feszülten figyelte, a lány mikor bukkanhat fel. A fiú lehetőleg úgy vetette meg lábát, hogy az nehezen támadható felület legyen. Habár Hinari rohama nem érte túl nagy meglepetésként, egy furcsa balsejtelem okán Raven nem összpontosított eléggé, és a kard éle mélyebb csíkot húzott a lovag vállán. Rettentő gyors volt, s az irányváltás enyhén megijesztette. A lovag egyelőre csak ízlelgette, pontosan mire is képes a céhvezér. Nem csalódott, bár kevesebbet sem várt egy frontharcostól. A kard markolatát erősen megszorítva, pakzsát kissé eltartva, ellentmondást nem tűrően vetődött ellenfele felé. Eleinte csak a lány éberségét kívánta felmérni, így a fegyver végével próbálta bármily vágható felületen megsebezni. Nem fektetett túl sok hitet ebbe a támadásába, de egy próbát megért - még ha ezzel újabb életpontokat is kockáztat.

Sikeres támadás esetén 29 sebzés.

Élet: 205/205; Páncél: 36/116;
Pihikör: 1/4;

Láttam rajta, hogy elmereng, de ahogy reméltem, azért még idejében váltott – ahhoz, hogy felismerje a tényt, hogy támadok. Ám a hárításra már nem maradt ideje, s miközben automatikusan emeltem magam elé a Katanát, hogy kivédhessek egy esetleges ellentámadást, a lábam is hátrébb csúszott. Bele a vízbe. Testsúlyomat reflexszerűen helyeztem a fiúhoz közelebbi lábamra, s közben meglepetten tapasztaltam, hogy minden várakozásom ellenére nem változik a horizont szintje. Nem süllyedek. Egyetlen hátrapillantás, ennyit engedtem meg magamnak, ám ezt is hiba volt: mire ráeszméltem, hogy a tenger valójában nem is mély, s csupán a bokámat lepi el, már érkezett is a bizsergés, egy szép, pontos találat után. Arcomon elégedett mosoly jelent meg, de nem hagytam neki időt a pihenésre, s ahelyett, hogy hátraugrottam volna, gyorsan rendeztem az egyensúlyomat, majd már mozdítottam is a fegyveremet. Hátsó lábamat kitámasztottam, jobb csuklómat behajlítottam, a mellkasom magasságában tartva, a kardom hegyét ezúttal magam felé, lefelé helyezve – legalábbis az elején. Egy balról jobb felé indított vágásba kezdtem bele, úgy fordítva a penge élét, hogyha a lovag elétenné a pajzsát, úgy az a Katana élesebb felével érintkezzen, remélhetőleg elcsúszva rajta, továbbsuhanva egészen a fiú bal felsőtestéig.
Csak miután ezzel megvoltam, néztem meg az életcsíkokat. A harc rövid ideje alatt immáron harmadszorra tudott újat mutatni a fiú; a táj és a vízmélység után arra csodálkoztam rá, hogy még teljes élettel áll velem szemben. Rengeteg páncélja lehet. Talán még Aiénál is több. Valószínű tipikus tank karakter, sok élettel, de kevés erővel, ahogy azt a páncélcsökkenésemből kikövetkeztettem. És lassabb is volt nálam, a fegyverkezeléséről és a kitartásáról azonban még nem sokat tudtam. Jó. Azt hiszem, lassan kezdtem ráérezni a párbajra. Nem léptem el mellőle, csupáncsak egy kicsit távolodtam, egy kardtávolságnyit, megkönnyítve a védekezést.

Támadás, 67-2=65 sebzéssel.

Élet: 220+41
Pihikör: 2/5

Annak tudatában, hogy az aréna most neki kedvezett, Raven kiegyensúlyozottabb erőviszonyokra számított. A bokáig érő víz őt kevésbé zavarta, a lány azonban szemlátomást még aligha szokott hozzá. A próbatétel megvolt. A fekete lovagnak sikerült támadását sikeresen végrehajtania, ami kiváltotta ellenének rövid elismerését - legalábbis a mosoly erről tett tanúbizonyságot. Raven minden ízével a küzdelemre koncentrált, még ha a szintkülönbségek miatt ezt majdhogynem teljesen biztos vereségként könyvelhette el. Nem számított, ha csupán az arénát és egy céhvezér erejét próbálgatta. Valahol talán még élvezte is a harcot. Egy normális küzdötéri harccal szemben a helyszínteremtés ügye kifejezetten tetszett a fiúnak. Szóval ilyesmit érezhet Kayaba is, amikor megalkotta a Sword Artot. Arra a szent pillanatra minden neheztelése, ami a játékmester iránt élt, szertefoszlott. Ebben meg tudta érteni, attól függetlenül, hogy őrült módon bezárt több ezer emberi lényt egy valóságban nem is létező világba... egy bolygó méretű börtönbe. A gondolat néhány momentummal később szerte is foszlott, és Raven ugyanolyan elhatározottsággal vetette meg lábát, mint a harc kezdeténél. Hinari támadott. A lovag ezúttal a védekezésére támaszkodott, és pajzsát maga elé emelte. Hiba volt: a katana éle lecsúszott az oldaláról, és a fiú vállát súrolta. Újabb életpontveszteség. Raven elismerő sóhajjal bólintott ellenfelének, miután felocsúdott a támadásból. Tényleg ügyes volt. A vágástól zsibbadó karját megrázta, s elülső lábára helyezvén testsúlyát, újból rohamra készült. Szemét le nem vette a kardforgató lány fegyveréről, melytől bármelyik pillanatban újabb sebzést kaphat. Félte és csodálta a fegyvert, kinézete és a sérülés nagy mértéke miatt. Egy ilyen kard jól illett egy olyan céhvezérhez, mint amilyen Hinari is volt. A lovag összeszűkített szemekkel, mély elhatározottsággal vetődött a szóban forgó ellene felé. A kristálypajzsot ezúttal a mellkasa előtt, biztos kézzel fogta, míg a rövidkardjával egy gyors hasításra készült. A mozdulatai egyelőre kellően kiszámíthatóak voltak, ám a képességeit még nem kívánta felfedni.

Élet: 176/205; Páncél: 0/116;
Pihikör: 2/4; 

Kíváncsi voltam, meddig tudja kitolni a határait, és mennyire tud magán a harcon, a párbajon belül változtatni, abban a pár percben vagy épp másodpercben, amennyi a rendelkezésére áll. A lovagoknál szinte reflexszerű mozdulat volt a pajzsuk védekezésre emelése, most azonban a fiúnak rá kellett jönnie, talán, hogy ezúttal ez nem jó módszer. Legalábbis igyekeztem ezt éreztetni vele, s hacsak egy kicsit is el tudom bizonytalanítani, akkor vagy nagyon gyorsan vége lesz a meccsnek, vagy haladunk tovább, újabb próbálkozásokkal és kísérletekkel. Hogy megint sikerült őt sebezni, az előrelendítette a hirtelen jött tervemet, s a választ, a reakcióját a szemében kerestem, aggodalom nélkül koncentrálva rá a feladatra, hiszen pontosan tudtam, hogy a Katana szól, ha a fiú készülne valamire. Csak az az aprócska sóhaj, ám a hezitálás nélküli visszavágás pont azt sugallta felém, hogy gyorsan képes magát túltenni ilyesmiken – vagy csak simán nem tartja akkora jelentőségűnek. Így vagy úgy, végülis úgy döntöttem, hogy ezen ráérek később is agyalni: a srác támadott, most azzal kellett foglalkoznom.
Kissé furcsállottam, hogy a hozzám közelebbi lábával szerez lendületet: az ilyen megmozdulások kivitelezése – a testsúlyáthelyezés és az átvezető mozdulat miatt – ugyan hosszabb időbe került, mintha helyből, a hátsó lábáról indult volna, de kétségkívül nagyobb területet fedett le – legalábbis abban az irányban, ahová tartott. Miután megtanultam, hogy nincs nagy víz a pályán, már én se féltem arrafele lépni, amerre a legjobb volt, s ennek tudatában próbáltam a fiú ellen fordítani a taktikáját: ahelyett, hogy hárítottam volna, inkább kiléptem jobbra, bal lábamat rögtön ezután hátratéve, majd – meg se várva a támadásának végét – helyeztem át a testsúlyom a bal lábamra, és fordultam jobb lábbal, használva a víz síkosságát ahhoz, hogy egy félfordulattal mögéje kerüljek, és egy vízszintes, lendített vágással illessem őt. A Katanát ezúttal két kézben fogtam, hogy ez is segítse a pördület sebességét, s ha célt ért, úgy az állított meg engem is, ha pedig nem, úgy a jobb lábammal fékeztem, meg sem próbálva ebből a helyzetből hátraugrani: nagyobb esélyem volt hárítani az ellentámadását, mint elkerülni, így ekképpen is álltam hozzá a következő másodpercekhez.

Támadás, 67 sebzéssel.

Élet: 220+41
Pihikör: 3/5

Nem bízta el magát, s valahol sejtette, hogy ellenfele jobban és gyorsabban fog reagálni a szimpla, kivitelezetlen támadására. A kitérésre azonban már nem számított. A szeme sarkából, kissé feszülten figyelte a lányt, ahogyan voltaképpen mindenféle nehézség nélkül a háta mögé kerül, s a támadás sikeressége egyértelműnek mutatkozott. A zsibbadástól a fiú begörnyeztette hátát, vállával körözve próbálta elmúlasztani a kellemetlenül eső érzést. A vállára hulló palástját hátravetette, ahogyan megfordult, és a kardforgatót fürkészte. Fogát tanácstalanul csikorogtatta, miközben halkan elfújta a szemébe lógó, izzadtságtól összetapadó hajtincseit. A mozgás már kevébsé volt könnyű, ám a fáradtság még nem vett elég erőt a lovagon ahhoz, hogy leálljon pihenni. Szemében égett a különös ambíció, ami a céhvezér dolgának a megnehezítéséért éget. Mintha csak az életét védő ösztönök ébredtek volna fel nem túl mély álmukból. Nap, mint nap a szemébe köpött a veszélynek, de különös oknál fogva potenciális veszedelemnek vélte Hinarit - most, hogy megtudta, mire is képes igazán, kicsit komolyabban fogja kezelni a helyzetet.
Kardját görcsösen szorongatta, miközben a lány gyengéit próbálta feltérképezni. Valószínűleg meglepheti egy váratlan irányváltásból érkező támadás. Nem ismerte a céhvezért, így nem fejthette meg a fejében alkotott taktikáit. Gondolatolvasó sem volt, de látta, mennyiszer parancsnokoskodott a bossharcoknál. Kemény fába vágta a fejszéjét. Hajjaj. Gondterheltségében a földet pásztázva kereste a megoldást. A víz? Talán megfelel. Újonnan ébredő, a pihenés előtt elhatározottsága közepette, fogas mosollyal nézett maga elé, aztán neki lendült. Bal oldalról közelítette meg ellenfelét. A bakancs kinézetű cipővel szánt szándékkal vertve fel a vizet. Mikor már csak mindössze fél méternyire volt a kardforgató lánytól, váratlanul irányt váltott, s jobbjára igyekezett kerülni, így a felvert folyadék valószínűleg zavarni fogja a látását. Kardját bal kézbe vette, s egy alulról felfelé indított hasítással próbálta megsebezni ellenét.    

Élet: 109/205; Páncél: 0/116;
Pihikör: 3/4;

Tétovázott, ez tisztán látszott rajta. Ahelyett, hogy rögtön támadott volna, hagyott időt mindkettőnknek, s én ki is használtam ezt: hátráltam egy lépést, kialakítva egy számomra ideális távolságot kettőnk között, és a légzésemet ütemezve készültem fel a lovag következő rohamára. Volt egy olyan érzésem, hogy ezúttal konkrét terve is lesz, hisz neki is kellett látnia, hogy aligha tud megsebezni meggondolatlan ütésekkel. Még egy aprócskát bólintottam is, jelezve felé, hogy jöhet; érdekelt, mit talált ki, hogy mivel tudja fokozni ezt a párbajt. Jobban belegondolva, eddig még képességet sem használt, pedig lassacskán ideje lett volna, vagy legalábbis valamilyen mellékcselekvésnek. Lehet, hogy nem akar addig, ameddig én sem teszem? Érdekes gondolat volt, de egy kis töprengés után kizártam a lehetőséget: a fiú kihívást akart, s ennek fényében állt hozzá ehhez a harchoz, nem hittem róla, hogy ne próbálna meg mindent, amit csak tud.
A tocsogás zaja megtörte a pillanatnyi csendet, ahogyan megindult. A víz felcsapott, egyre közelebb és közelebb, az utolsó cseppek pedig már nemcsak a fekete vértemet, de az arcomat is elérték, enyhe bosszankodásra adva okot, bár utóbbit igyekeztem nem mutatni: mindennek megvolt a maga helye és ideje. A Katanát lendítettem, hogy megakasszam vele a fegyverét, de csak a felverődő vízcseppeket szeltem keresztül
- Jobbról – közölte a Katana, s én egyetlen felesleges mozdulat vagy kérdés nélkül változtattam meg a penge irányát, a másik oldalam felé vezetve a mozdulatot, ám az később érte el ellenfelem kardját, mint az övé engem. Nem figyeltem a bizsergésre, egyelőre, a védekezési próbából indított támadásra koncentráltam, próbálva előnyömre fordítani a helyzetet, és a tényt, hogy láthatólag kezd elfáradni. Ami azt illeti, én se voltam messze tőle, de még erre a támadásra biztosan futja az energiámból. Talán. Vállaimat előretoltam, ezzel meghosszabbítva kicsit a kardtávolságot, s ha már úgyis közel volt egymáshoz a két fegyver, igyekeztem erőből, lábaimat megvetve vinni véghez a kombinációt, a Katanával eltolni a fegyverét, úgy helyezkedve, hogy a könyökömtől ne tudja elétenni a pajzsát se. A hirtelen csuklómozdulat és a kis sugarú körív utáni gyors szúrás csak ezután jött.

Támadás, 67 sebzéssel.

Élet: 220+12
Pihikör: 4/5

Nem volt se ideje, se ereje örülni a támadás sikerének: a lány támadott, méghozzá gyorsan. Nyelni próbált, de a szapora levegővétel közepette torkon akadt kőnek érezte nyálát. Sosem érzett még ilyet, egy hosszantartó, fáradtságos futás után sem. A szint miatt fogta fel a rendszer ennyire puhánynak vagy a mozdulatsor alapjáraton ekkora megerőltetéssel járt? Másra sem volt idő, és úgy érezte, a fáradtság a lehető legrosszabb pillanatban vett erőt a fiún. A félrenyelt levegő, illetve a lány könyörtelen ellentámadásának a gondolata kellőképpen elterelte Raven figyelmét az összpontosítástól. A látása sem volt már annyira biztos, és a forró izzadtságcseppek kellően frusztrálták. Pajzsa ernyedten lógott a kezében, így annak reményében, hogy a nyers erejére támaszkodva képes lesz Hinari támadását blokkolni, amennyire csak tudta, az utolsó pillanatban eldobta kristályból készült védőeszközét. Két kézzel támaszkodott az oldalkardra, de a katana - mely meglepő módon képes volt figyelmeztetni viselőjét a veszélyre - sokkal hosszabb volt és több felületen tudott sebezni. Az erőkülönbség másodlagosnak bizonyult, s Raven hiába próbált minden erejével ráösszpontosítania a roham visszaverésére, a kardforgató lány váratlan mozdulatára nem számított. Túlságosan kimerült ahhoz, hogy minden más egyébre figyelhessen. A szúrást követő lökéshullámnak köszönhetően a lovagfiú magatehetetlenül esett hátrébb, az elhajított pajzzsal egyvonalba érkezve. A bokáig érő víz hűsítette hátát, és bár nem volt oka rá, elégedetten sóhajtott: jól esett neki a pihenés. Nem is tagadta. Még néhány pillanatig elterülve lazított, majd aztán féloldalasan felült, s fejét balra fordította. A rostély száját lehúzta, hogy szolidan kiköphesse a nyelvén felgyülekezett emésztő nedvet. Több látványt nem is engedett meg ellenének.
- Pardon. - S fejet hajtva kért elnézést a szóban forgó kardhasználótól, aztán lassan, fáradtásogan egyenesedett fel a talajról. Nagyokat sóhajtva fújta ki magát, hogy minél hamarabb támadásra készen állhasson.

Pihenőkör.

Most, hogy egy pillanatnyi szünet állt be a párbajban, volt időm azokkal az apróságokkal foglalkozni, amik eddig másodlagosnak számítottak. Jelen esetben az előző sebződés, a víz jelenléte a harctéren mint befolyásoló tényező, és maga a lovagfiú, aki elég ügyes volt ahhoz képest, még úgy is, hogy a pajzsát védekezés helyett inkább eldobta a legfontosabb pillanatban. Bár nem számítottam rá, hogy a megcsavart szúrásom hátralöki, de azért örültem neki, hiszen megfelelő távolságot teremtett kettőnk között, habár alig észrevehetően elhúztam a szám, amint ellenfelem háttal érkezett a pocsolyába, átáztatva hátát és a felszereléseit. Nem pont így képzeltem, nem terveztem belelökni őt a vízbe, de ha már így alakult, pihenésre használtam azt a pár másodpercet, amíg feltápászkodott és összeszedte magát. Nekem sem volt erőm utánamenni, de ha lett volna se hiszem, hogy megtettem volna: nem lett volna szép dolog egy földön fekvőre rátámadni, még akkor sem, ha éppen egy hivatalos meccs kellős közepén voltunk.
A mutatványára viszont nem szóltam semmit. Azt hiszi hogy focimeccsen vagyunk!? Pillantásom vissza-visszaterelődött a lágyan fodrozódó víz adott pontjára, s lemondóan sóhajtottam: férfiak. Majd enyhén megráztam a fejem, és eldöntöttem, hogy a harc végéig lehetőleg kerülni fogom azt a részt, még akkor is, ha esetleg hátrányba kerülnék miatta. Nem mintha nem a saoban lettünk volna, ahol az ilyenek szinte azonnal elpixeleződnek, csakhát mégis, nahh. Nem volt szimpatikus, a bocsánatkérés ellenére sem. Fújtam egyet, eddig pihegő, kissé összegörnyesztett vállaimat kihúzva, azon gondolkozva, hogy vajon mit tervez, éshogy vajon én mit csináljak. Körülnéztem, tekintetem a kiálló fákon hagyva egy ideig. Ki kellene már próbálni a képességeim. Apró, tanácstalan sóhaj, majd egy félmosoly kíséretében néztem rá újra a fiúra, két kézbe véve a Katanát, várva, hogy támadjon.

Pihikör.
Élet: 220+12

Fejét megrázva, tágranyílt pupillákkal igyekezett kiverni a fáradtságot szeméből. A harc oroszlánrésze már lement, s ezt a fiú jól érezte, illetve látta: egy aprócska pillantást engedett meg magának, hogy megnézze, miképpen áll, az életpontjait illetően. Beletörődően sóhajtott fel, amint meglátta, hogy a lány a csík jelentős részéből szépen apránként ledarált. Egy ütés és vége. A fekete lovag belátta hibáját: túl sokat váratott képességeinek a bemutatására. Persze, eleve tudta, hogy semmi esélye egy olyan személlyel szemben, akit nemhogy csak frontharcos céhvezérként tartottak számon, de neve a top játékosok között is szerepelt. Raven nem dicsőítette az utóbbi eredményéért, ám ellenfélként megadta számára a minimális tiszteletet Hinarinak, elvégre kellő energiát és időt szánt a fiúra, hogy megmutathassa, mit is tud. Ha nem is kedvelte, de ez a tisztelet valamenyire viszonozottnak bizonyult, és ez a lovagnak elég is volt. Nem vágyott dicsőségre, elismerésre, ám ez az utóbbi időszak borzalmait kompenzálhatta... de persze az égető haragot, s fájdalmat nem enyhítette. A mellkasában szíve hevesen zakatolt, ahogyan gondolatai a gyűlölet okozójára tévedtek. Idegesen fújt egyet, majd lesütötte szemét. Endétől és a féregtől sosem fog megszabadulni - addig nem, amíg élnek. Lehet, amíg nem enyhíti saját fájdalmát, addig mindenben és mindenkiben a rémes duót fogja látni. Egyet tehetett: ölni... de ahhoz keresnie kéne egy hozzáértő személyt. Igen, keresni kell. Bármit megtenne az égető kínszenvedéstől való szabadulásért.
Akármennyire is tűnt reménytelennek ez a harc, kiváló alkalom volt arra, hogy felmérje mind az aréna előnyeit, mind pedig a kardvívó pompás erejét. A valóság más lehetett, hiszen annyira sem ismerte, hogy tudja, így van-e az odakintben is. Aincrad egy történet, és a történetben mindenki egy-egy szerepet töltött be: jó, rossz, semleges lényegtelen. A töredékes emlékképek arról tettek tanúbizonyságot, hogy Raven ugyanolyan volt az odakintben is, mint a Sword Artban, s ennek kifejezetten örült. Szemét lehunyva mosolygott, majd egy utolsó csapásig összpontosítani próbált. Pajzsát bal kezéhez erősítve a melléhez nyomta, aztán egy vad roham közepette igyekezett eltolni magától a kardforgató lányt, s az oldalkarddal egy erőteljes döféssel eltalálni a szóban forgó ellenfél oldalát.
- Akármi történjék is, örülök, hogy megküzdhettem veled. - mormolta őszintén, bár kedvességtől mentesen, mégis készségesség, jóindulat volt a hangjában.

Támadás /o\

Élet: 42/205; Páncél: 0/116;
Pihikör: 1/4;

Lábaimat enyhén behajlítva vártam, szemöldökömet enyhén összevonva, készen rá, hogy elugorhassak vagy háríthassak, amennyiben szükséges. Közben már a fejemben volt, hogyan tovább, s előre készültem a mozdulatra, legalább annyira rákoncentrálva a sárkány megidézésére, mint a lovag támadásának fogadására. Behunytam szemeim. Talpa felverte a vizet, ahogy megindult. Jobb sarkamat pár centivel hátrébb csúsztattam, erősen tartva a Katanát. Két méter. Kinyitottam szemeim, ám ezúttal nem ugrottam el, csupán leszorítottam mindkét sarkamat, engedve, hogy a síkos vízfelületen szabadon hátrébb toljon. Hála akrobatikámnak, az egyensúlyom megtartása nem volt kifejezetten nehéz, s amikor kardját lendítette, akkor emeltem csak fel az enyém, egymáshoz csapva a két pengét. Ha viszont arra számított, hogy most is egy laza elcsúsztatással fogok próbálkozni, akkor tévedett: amennyire csak tőlem tellett, ellöktem magamtól őt is a kardján keresztül, csak egy negyed métert ugorva hátra, s közben már aktiváltam is a sárkányomat:
- Summoning Light Dragon! – kiáltottam, s ha sikerült megidézni a szörnyet, azt minden további nélkül eresztettem bele ellenfelembe, magam is utána szökkenve, felizzítva a fegyverem a levegőben. Úgy számoltam, hogy ennyinek nagyjából elégnek kell lennie egy duplatámadáshoz, a lovag ugyanis fokkal lassabban mozgott, mint én, noha kétszeres próbálkozásaim mégse voltak eddig. Úgy időzítettem, hogy – ha összejött a képesség – a Katana éle pont akkor érjen közel a fiúhoz, amikor a fénysárkány semmivé foszlik: a pillanatnyi, zavart látási viszonyokat kihasználva igyekeztem sebezni őt, egy a jobb vállát célzó szúrással, majd, ha volt rá időm, és nem jelent meg a lila fal, úgy folytatva azt egy gyors visszahúzás utáni, féloldalas vágással. Reméltem, hogy kellően sikerül majd meglepnem őt ahhoz, hogy ne tudjon hatékonyan védekezni. Szavaira pedig csak ezután, egy félmosoly kíséretében válaszoltam, bólintva is hozzá.
- Ezzel én se vagyok máshogy. Örülök, hogy elfogadtam a kihívást.
Bár a fiún nem láttam az örömnek halovány jelét se, hangsúlyából kiérződött, hogy őszintén beszél, ez pedig bőven megfelelt nekem.

Először képi, fénysárkány. Ha sikerül, -16hp nekem, -17 hp és -16 gyorsi neked.
Siker esetén két támadás, egyébként egy. Darabonként 67 sebzéssel.