Re: Rejtélyes folyosók

by **Hayashi Yuichi** Pént. Júl. 10 2015, 16:18

Nio

Szabály ellenesen kalimpált és még mindig kihagyott, néha-néha. Miért van az, hogy nem tudok vele olyan határozott lenni? Mert szeretem, oké, de attól még lehetne. Mert félek? Mitől, hogy megigéz a szemével, hogy ölelését nem akarom elhagyni? Igen és igen és igen. De miért félek? Igazából nem félek, sőt alig várom, talán pont attól félek, hogy elmarad, csak egy senki leszek neki.
Fejezd be az ilyen gondolatokat, csak az idő ellen harcolsz. Tovább járkáltam. Vajon mit fog szólni hozzá? Egy az a meghívóhoz és a meghíváshoz? Hátulról lábdobogást hallottam, de alig egy-két lépésnyit.
Máris a nyakamban volt Nio mosolyodtam elpirulva.
- Szia, dehogy is, gyors voltál - mondtam nevetve és biztos ami biztos aktiválva a súlyemelést, hogy hosszú távon ne essünk el - csomagolva kérjük - mondtam a pincérnek. Egy mozdulattal szállíthatóvá is tette a süteményeket. - Hoznád kérlek? Van amit látnod kell, és ott fogunk sütizni, ez alkalommal nem itt kívül és nem is bent. - megvártam míg kezébe veszi, majd felkaptam a lábait. - Ezt most gyorsan kell, hamarosan lejár az ideje az ételnek, mérd kérlek az időt - nem is vártam sokat és a villanást beizzítva futni kezdtem. - Niji double - mondtam, majd a kardforgatás mesterség is bekapcsolt. Futottam, ahogy tudtam, nincs messze a céhépület, de bármily kérdésére válaszoltam is és ha meg is csókolt volna készséggel hátrafordultam hozzá. Az út nagy része veszélytelen, csak kövek.
Beérve az ajtó elé megálltam és úgy ahogy voltam térdre roskadtam.
- Megérkeztünk - ziháltan beszéltem, és hagytam, hajam had zuhogjon félre a vállamra. Fejem hátra vetettem a vállára és rámosolyogtam.
- Gyönyörű vagy ma is Nio - kezdtem vidáman s mosolyom sem akart alább hagyni, a maga módján még ha nem is fejleszt de jólesett a futás, remélhetőleg maradt még időnk is elfogyasztani a sütiket. Oldalra fordítottam vállán arcom és megcsókoltam lágyan. Nem akartam elengedni a csókot, de mégis csak sütizni jöttünk, meg persze, ó szinte el is felejtettem.
-Nio, ez itt a céhépület. Céhépület Ő itt Nio -mutattam be őket egymásnak - bocsi fa viccet félre téve. Szeretnélek körbevezetni bent és kívül is. Meg sütizni egyet kettesben. Mit szólsz hozzá? - kérdeztem még mindig pihegve.

by **Nio** Vas. Júl. 26 2015, 20:44

Yuichi

Ugrásom nem lepődött meg ahogy észre vettem, bár az igazat megvallva, úgy futottam, mint egy kis elefánt. Elvégre azon már túl vagyok, hogy mi lesz ha együtt látnak minket. Csak vele szeretnék lenni annyit amennyit csak lehet, vagy még többet. Már amennyire ez lehetséges.
-Mit tervezel mára?- kérdeztem még mindig izgatottam és olyan mosollyal arcomon, mely csak neki szólt. Azonban válasz helyett kissé zavaros utalásokat kaptam amiket nem nagyon tudtam összerakni. Sütit vettünk elvitelre, tehát nem itt esszük meg kizárásos alapon.- Hova megyünk?- vettem át a süteményeket, és néztem rá egyre növekvő kíváncsisággal.
Azonban ismét nem volt konkrét válasz, egy kicsit még homályosabb is lett. Felkapott gyengéden, majd el is indult valamerre szinte futva. Azt mondta, hogy mérjem az időt, azonban ez lehetetten volt. A sütiket tartanom és kapaszkodnom egyszerre nem volt valami könnyű, de attól független megoldottam. Csak a számolás maradt el.
Amikor odaértünk le is tett finoman. Nem tudom, hogy pontosan mennyi idő alatt futotta le azt a távot, de azt éreztem hogy kifáradt, éreztem fejét hátamon, hogy ott pihenteti. Nem is csoda, hogy elfáradt. Nagyon gyors volt, de miért siettünk?
Már éppen fordultam volna meg hogy megkérdezzem, mikor lágy és gyengéd csókkal lepte meg ajkaim... Hiányzott ez az érzés. Pontosan nem is tudom, hogy mikor éreztem ilyet legutoljára, hogy mikor éreztem csókáját. Viszont a csók hirtelen megszakadt. Nem erőszakosan lett vége, hanem lágyan, de megszakadt és kiderült hogy hol is fogunk sütizni. Hogy hol is van az az itt...
-Céhépület...?- néztem körül, hogy meglássam, hogy hova is csöppentem.-Lenyűgöző... De pontosan miért is vagyunk ma itt? - néztem kérdőn szerelmemre. Bár ugyan kiléptem az előző céhemből, de most nem is tudom, hogy jó ötlet lenne csatlakoznom egy másikhoz.

by **Hayashi Yuichi** Pént. Aug. 07 2015, 10:56

Ugyan nagyon nehéz volt megállni, hogy ne mondjak el neki mindent. Így csak csendben bazsalyogtam, majd ahogy elvette a süteményt és biztonságban volt, úgy lefutottam a távot.

Igen csak kifáradtam, úgyhogy tartottam egy szusznyi pihenőt.
- Ma megmutatom a céhházat belülről, valamint. Amiről már beszélgettünk, talán megtetszik Neked - mondtam és kezem nyújtva felé elindultam a hatalmas ajtóhoz. Lenyomtam a kilincset és kitártam előtte az ódon mintájú kaput. Ajtóhoz egyszerűen túl nagy.
Megfogtam kézfejét és mellette sétálva, első körben a szobám irányába indultam. Előbb ismerje meg kis birodalmam, majd megehetjük a sütit, utána végig vezetem minden helyiségen. Út közben rá néztem és lépcső sorra, figyelve, ha felbukna benne elkapjam. Igaz fájdalom érzet hiányában, simán le is bukfencezhetnénk a lépcsőn visszafelé jövet, de azért ezt a fajta mókát máshol el is tudnám képzelni. Itt viszont, nem is tudom, biztosan nem nevetnék ki, én sem.
A márvány lépcső és a világos márvány padló tényleg egy palota hatását adta vissza, a hatalmas magasságok, ahol a mennyezet függött és a fentebbi szintek, mind mind az eleganciára utaltak. Az első céh vezető, jól választott, mikor erre az épületre költött. A fényűzés káprázatos, de az hogy milyen egyszerű és átlagos emberek vagyunk, az teljesen egyensúlyban tartja a palota lakosait. Elmosolyodtam, ahogy Nio szemébe pillantottam. Benne meg találtam azt, ahová menni akarok, ahová tartozni szeretnék. Akit óvhatok, aki óvhat engem. Talán túl zavarba hozhattam, nem tudom már egy ideje rá tekintettem, és nem tudom hogyan múlt az idő, de amint felértünk a lépcsőn jobbra mutattam és elvezettem a második ajtóig. Az ajtó könnyen engedett, hiszen be sem zártam, feleslegesnek tartottam. Előre engedtem, hogy belépjen a szobámba. Amíg beért be slisszoltam mögötte és a középen álló asztalra letettem a kis csomag süteményt és kibontottam. Még a szavatosság jelzője zöld, még elfogyasztható hál' istennek.

by **Nio** Vas. Aug. 30 2015, 11:25

Nem tudtam, hogy pontosan miért is vagyunk illetve vagyok itt, de egy idő után, mikor egyik meglepődésből és ámulásból a másikba estem... az igazat megvallva nem számított. Itt voltam, és már annak is örültem, hogy mind ezt láthatom. A viszont hangomat, sajnos valahol út közben elvesztettem a pompás építményben sétálva Yuichivel. Amit egészem a szobájáig nem is találtam meg.
A szobája egy egyszerűbb, de annál otthonosabb szobára emlékeztetett. Teljes ellentéte volt magának a kastélynak, mintha hirtelen a középkorból a jövőbe csöppennék, vagy valami hasonló érzés kerített hatalmába mikor beléptem birodalmába.
-Lenyűgöző a céhház- ültem le ágyára ez alkalommal őt fürkészve és nem szobáját vizslatva. Bár ami azt illeti kicsit ideges voltam már attól kezdve, hogy átléptem a szoba küszöbét... még soha nem voltam egyetlen egy fiú szobájában sem. Amit próbáltam nem mutatni, de attól tartok nehezen sikerült leplezni, vagy éppen sehogyan sem.- Most már elárulod, hogy mire készülsz?- kérdeztem lágyan elterelve gondolataimat arról, hogy annak a férfinek a szobájában vagyok, akit teljes szívemből szeretek, ami valljuk be nem olyan könnyű, ha éppen előttem áll.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Szept. 01 2015, 15:17

Odaléptem hozzá és leguggoltam elé. Arcáról és hangjából lerítt, hogy a következő perceket illetőleg, semmi vagy ha van is ötlete, lehet elfog térni a valóság tőle. Megfogtam a két kezét és megcsókoltam, beszívtam lassan a levegőt és elengedtem ajkait. Közben felálltam majd előkészítettem a tányérokat, az evőeszközöket és a két-két süteményt ráhelyezve leültem mellé. Megkínáltam a süteményekkel, mégis csak ezt a finomat nem volna érdemes kihagyni. Az első falat után szólásra is nyitottam szám - Igen - mosolyogtam Rá - szeretnélek meghívni a céhbe, csatlakoznál-e? Már egy ideje láttam, hogy nem vagy céhben és mondtad, hogy nem is volt olyan jó társaságod, itt annyit tudok mondani lesz jó társaságod - emeltem meg a villán a süteményt. Persze engem leszámítva is találhat jó barátokra, vagyunk itt jó páran.
- Volna itt valaki, akivel érdemes volna találkoznod - fűztem tovább a gondolatot, de nem akartam túl messzire menni. Úgyhogy visszatértem a süteménybe. Jobb volna ha itt lenne egy szobája és nem fogadókban lenne, már Ő is, mint én eleinte. Biztonságosabb lenne. Meg nem utolsó sorban, megismerhetné, mennyire komolyak a szándékaim, ha már a múlt végtelennek tűnő hibáit nem tudom kijavítani, legalább ellensúlyozni. Bár nem hagytam, hogy most emiatt kicsit is visszakozzak, tudom már mit akarok, már csak az a kérdés, hogy Ő mit szeretne. És ez sokkal fontosabb nekem, mint bármi amit szeretnék.

by **Nio** Csüt. Szept. 10 2015, 13:02

Idegességemet valamennyire oldotta egy pillanatra csókja, melyet lehajolva ajkaimra lehelt. Azonban ez hamar elillant, mikor eltávolodott tányérokért és a süteményekért, melyekről szinte meg is feledkeztem. Csendben néztem ezeket a mozzanatokat és vártam. A kíváncsiság és az izgatottság felváltva keringett bennem.
-Köszönöm- mondtam halkan, szinte cincogva, amikor átvettem a süteményt. Lassan kezdtem eszegetni, azonban mikor leült mellém akaratlanul is enyhén, alig erezhetően nekidőltem vállának. Miután Ő is belefogott a sütemény elpusztításába válaszolt kérdésemre. Én viszont néhány pillanatig nem tudtam, hogy mit felelhetnék.
Tényleg említettem neki, hogy hajdani céhem nem volt valami aktív, ami miatt ki is léptem végül. Mindegy, hogy benne vagyok-e vagy sem, így sem csináltam se én sem, ők semmi olyat, amit elképzeléseim szerint egy céh csinál.
-Szívesen- találtam meg a hangomat és fordultam felé egy boldog mosoly kíséretében. Tényleg az voltam. Talán duplán is elvégre azzal a férfival vagyok, akit szeretek, és ha igaz, amit mondott, ami már pedig igaz, akkor többet nem leszek egyedül.- Köszönöm- tettem hozzá egy pillanatnyi szünet után azzal az érzéssel, mely most kerített hatalmába.
Örülök, hogy Yuichi rám talált, és figyel rám. Vándorolt tekintetem vissza a süteményre. Ha Ő mellettem van, akkor nem vagyok magányos, és szívem szinte szárnyal. Most meg, hogy meghívott a céhébe... valami leírhatatlan melegséget érzek szívembe. Minden nap láthatom, és együtt lehetünk.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Okt. 20 2015, 21:35

Vártam válaszára, ami nem kínos csend volt, de nem is nyakamba ugrás. Valahogy pontosan az a fajta visszafogott öröm, amit én is szoktam csinálni, amikor örülök. Ahogy letekint az étekre, ami oly jelentéktelen, mint mi a játékban, mégis itt vagyunk és ha céljaink nem is pontosan ugyan azok, de egy irányba haladunk, miért is ne lenne jó? Már rég belegondoltam milyen jó lenne, együtt megindulni valamin, amit Ő is szeretne. Az pedig, egy hely, ahol tudunk kettesben lenni, de mégis, ha szeretne, tud mással is beszélni. És megismerné szokásainkat, na meg persze, a nappali- és éjjeli őrséget. Bazsalyogtam akár csak Ő, kezeimmel könnyedén körbefonva derekát. Nem csörrent nagyot a villa a tányéron, épp csak csilingelt egy keveset. Vártam pillantásának megnyilvánulását, és leginkább azt, hogy Ő mit gondol. Bár egy porcikám, a gyomrom mocorgott, némi idegesség volt benne, hisz ha elfogadja, vagy elutasítja a lényegen nem fog változtatni, szeretem. Az izgatottság viszont, ott volt bennem, amit nem tudtam elrejteni, Őt nézve csodáltam, hogy lehet ennyire szép. Mint aznap, s mint a rákövetkezőn. Jobb kézfejemmel elengedtem derekát, de képtelen voltam a süteményhez nyúlni. Csak bazsalyogtam, és éltem a világot, ami megadatott nekünk. Szerelmét és hogy szerethetem.

by **Nio** Csüt. Okt. 22 2015, 12:39

Szünetünk egy idő után kezdett hosszúra nyúlni, bár nem volt sem kínos, sem egyéb negatív jelzővel nem tudtam volna leírni. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy most mondanom kellene valamit. Egy pár pillanat múlva azonban megszólaltam felnézve sütimből rá, szemeibe.
Tekintve, hogy több kérdés motoszkált bennem. Izgatottság, kíváncsiság, öröm, kevéske félelem... és mindezek mellett számtalan kérdés is, melyeknek se vége se hossza. Azonban nem akartam mindet egyszerre rázúdítani. Nemcsak a céh miatt vagyok itt. Hozzá jöttem, csakis miatta vagyok itt ma. Bár vegyes és erős érzelmek vannak bennem a céhvel kapcsolatban is, de Yuichihez talán erősebb érzelmek kapcsolnak. Elvégre szinte kiugrottam az ágyból, mikor észrevettem, hogy Ő írt nekem. Ebbe a gondolatba kissé bele is pirultam, mely nem múlt el akkor sem mikor leplezett kíváncsiságomnak eleget téve elkezdtem szolidan kérdéseimet mondani:
-Tényleg szép eddig a kastély, ugye majd körbe vezetsz? Nekem is lehet majd szobám,... valahol a közeledben? Oh, és a küldikbe, ugye majd segítetek? Milyenek a többiek? Szokott lenni valami közös programja a céhnek?...- ezen a ponton rászorítottam kezeimet a számra, amit lehet, hogy nem kellett volna, mert az ölemből kiesett a sütemény és a tányér amin rajta volt. Amint leért és megsemmisült, majd elpixeleződött szégyenembe szinte el tudtam volna süllyedni. Először vagyok Yuichinél, és máris úgy viselkedem, mint valami bolond...
Bújtam el kezeim mögé. Az arcom égett és legszívesebben meg sem szólaltam volna, ha tudom, hogy ez lesz. Félek...

by **Hayashi Yuichi** Hétf. Nov. 02 2015, 21:46

Talán túl sokáig szuggeráltam várva válaszára? Visszafogottan nevettem picit, de azt a tányért még én sem tudtam volna elkapni. Kérdései ott táncoltak a fejemben, hogy vajon milyen sorrendben is válaszoljak? Ugyan lényeges a sorrend? Tanakodtam, egy röpke pillanatig, majd inkább hagytam csak hogy a szívem diktáljon.
Megfogtam kezeinek szélét, és gyengéden jeleztem, hogy előbújhat. Két hüvelykujjában kapaszkodva kezdtem lágy búgó hangon. - Akár most is, a süteményt már úgyis befejeztük - tudtam hogy az ölemben van még egy kevés sütemény, de max ha felnéz vigasztalóan átnyújtom, igaz kevés is meg beleettem, de mikor nem csináltunk ilyet? Régóta eszünk, iszunk egy tálból - Két ajtóval visszább van is egy üres szoba, megbeszéljük Hinarival és tiéd lehet Rita szobája - ugyan nem így akartam mondani, de ami már igaz, Rita, addig életképtelen, míg nem végzünk a játékkal, és ő is közte van azon embereknek, akik rászorulnak arra, hogy visszatérjenek a valóságba. - Ó nem is, rengeteg közös program van, küldetésekre meg együtt járunk. Tudod Őt is együtt győztük le, emlékszel rá? - kérdeztem ezt már óvatosabban. Sajnos hallottam hírét Trap Master cselekedeteinek, és cseppet sem bánom, hogy páran levágtuk. Sőt, aki kitalált egy ilyen gyilkos lényt, az nem lehet más, mint egy unatkozó programozó. Amilyen rögtön elhallgattam a kérdésem után, oly hamar térek vissza, hogy csókot leheljek hajára vagy homlokára.Attól függött, hogy mennyire vált szabaddá piros orcája, szép szeme. - Először is nézzünk körbe, sok-sok hely van a kastélyban, szerelmem - mondtam félénk mosollyal.

by **Nio** Kedd Nov. 03 2015, 13:07

A süti és a tányér megsemmisülése nem is bizonyult egyáltalán tragédiának, csak én csináltam a bolhából elefántot. De tény, hogy szégyenlem magamat érte, mert ügyetlen vagyok. Azonban, miután Yuichi kiszabadította arcomat kezeim közül lágyan kezdett is válaszolni kérdéseimre. Még a süteménye maradékát is odanyújtotta, amit inkább csak átraktam az asztalra, majd ráfigyeltem. Bár arcom vörös volt a zavartól, az az árnyalat lassan valami egészen másmilyen pirosba ment át.
Röviden válaszolt minden feltett kérdésemre. Ezek közül talán annak örültem a legjobban, hogy Yuichi szobájához közel van az a szoba, amit nekem is szántak. Az meg, hogy küldetésere is velük mehetek és megismerhetem a céh valamennyi vagy összes tagját... szintén örömmel és boldogsággal töltött el. Bár van bennem egy kicsi félelem, hogy eleinte nem lesz nagy hasznom a céhben, mert még eléggé tudatlan vagyok. De ezen majd változtatok.
Kicsit, néhány pillanatig elmerültem gondolataimban azt tervezgetve, hogy miként fogok javítani képességeimen, de csak addig, amíg Yuichi ajkait homlokomon nem éreztem. Ez egy röpke pillanat alatt repített vissza ebbe a valóságba.
-Igen,- kerestem meg kezemmel kezét. -mehetünk! -feleltem mosollyal arcomon. Izgatott vagyok, boldog, de talán legfőképpen szerelmes. Végre történik velem valami olyan amiről talán eddig csak álmodtam.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Nov. 03 2015, 18:26

Az ajtóban előre engedtem Niot, majd kilépve utána becsuktam az ajtót mögöttünk. Hamarosan a maradék süti is elpixeleződik, jelezve az idő múlását, hiszen az idő tényleg múlik körülöttünk, csak még is úgy érzem, velünk nem. Vagy nem úgy, sokkal lassabban szerencsére. Kézfejére rákulcsolva lassú sétába kezdhettünk végre. Egy lassú tempót diktáltam lépésről lépésre, kíváncsian várva, hogy vajon megfelel-e neki a tempó, majd hozzá igazodva, az elsődleges ellenség felé haladtunk, a lépcső felé. Először is a földszintet mutatom meg neki, majd az alagsor bejáratát, és labirintusának kezdetét. Majd, jöhet a céhkert és az udvar, valamint a palota mögötti patak. Ez így jó is lesz, a céh kertben pedig invitálom Hinarit.
Rámosolyogtam Niora, majd megpusziltam ajkát, ha engedte úgy tovább mentem egy pár másodperces csókig. Szeretem. S tovább haladva közben a földszinten termettünk, mint mondta már jóval ügyesebb a lépcsőkön, ami igaz is lehet. Smile

Azonban lent már nem várta ilyen veszély, a konyha az étkező, mindegyik jól felszerelt és tágas, egy nagyobbacska családnak. Furcsállottam is, hogy üresen találtuk mind kettőt.
- Itt szoktam fejleszteni a főzésem, de még távol állok attól, hogy egy gyertyafényes vacsorát összeállítsak - pirultam bele mondandómba, de nem adom fel, egyszer csak elérem a megfelelő szintet. Időzhettünk is itt akár, majd mutattam a következő helyiséget, egy tágas pihenőt, ahol épp Nestor szundított. Valószínűleg reptében manőverezni tanult. Pár lépéssel ki hátráltam.
- Van másik út is ki a kertbe - suttogtam. Aztán jöhetett is a lejáró, míg felfele nézve a felfelé vezető lépcső, ahonnan jöttünk az előtérben a palota bejárati ajtajával szemben. Levezettem a folyamatosan növekvő homályban, azonban a következő ajtó után az alagsor előcsarnokába jutottunk. Itt nem mutattam túl messze, csak elmondtam, hogy körülbelül száz méter megtétele után van a laborom. Az első 5 fáklya után sötétebb rész következik, majd ismét követi pár fáklya és újabb szünet. - Azonban ez a folyosó nem csak egyenes, hamar elkanyarodik, aztán szét válik, pár száz méter után, már benn vagy a labirintusban, ha le jössz ide, akár leküzdeni félelmeid, akár csak körbenézni, eleinte légy óvatos, a többiektől hallottam már történeteket, vannak a földalatti rendszernek lakói. Elméletileg védett terület, de azért jobb óvatosnak lenni Neko - néztem rá kitágult pupillával levéve szemem a sötétségről. Amikor szeretett volna úgy ismét felmentünk a földszintre, onnan pedig a konyha hátsó termén keresztül ki vezettem a szabadba a céhház hátsó udvarába. Jobbra nézve a párosával álló fák terebélyes lombkoronái nyújtottak árnyékot a gyakorló résznek. - Itt szoktunk harcokat gyakorolni és megbarátkozni fegyverünkkel és új képességeinkkel. A fatörzsek támpont, hogy fejlesszük az akrobatikát, és ez a fajta párhuzamos vonal is jó, mert így fáról fára tudunk ugrani, közben pedig igyekszünk elsajátítani, hogyan forgassuk a kardot, vagy éppen a lándzsát – magyaráztam. Balra pedig, itt egészen lemehetünk a patakig, hosszan nyújtózó terasz, mint látod, majd utána pázsit, virágok cserjék egészen a hídig. A patak pedig valószínűleg a szint legmagasabb hegyének a hósapkájából ered. Hinari már járt ott – mondtam Nionak mosolyogva. – Egy pillanat elküldök egy üzenetet, szeretnék bemutatni Neked valakit – azzal a menümet lehívva elkezdtem írni a rövid levelet Hinarinak.

Yuichi írta:
Szia Hina,

Csatlakoznál hozzánk? Lent vagyunk a kertben Nioval, szeretném bemutatni őt.

Üdv, Yuichi

Azt tudtam, hogy érdekli a lányt, Nio. Főleg kíváncsi, kit hívtam meg a céhbe. Azt hiszem pontosan a megfelelő embert, aki szeretne élni, még ez után.  Ránéztem Niora, és keze felé nyúltam. – Várjuk be őt – mosolyogtam szerelmemre.

by **Nio** Kedd Nov. 10 2015, 12:55

A napom tökéletesen indult, és bár már most voltak bökkenők,... de a napom talán még szebb mint képzeltem.
Yuichi kivezetett szobájából, majd elkezdte az idegenvezetést tartva az én lassabb tempómat. Mely alatt felváltva pirultam és kíváncsiskodtam. Yuichi közelsége és csókjai közben szinte ugrált szívem, szinte úgy mintha nem is lenne virtuális, hanem a saját valós testem volna. Ilyenkor mindig elfelejtem, hogy hol is vagyunk.
A lépcsőn gond nélkül lejutottunk. Fogtam kezét és bámészkodtam, ami alatt meg is feledkeztem hogy lefelé megyünk. Tágas és pompás épület volt, melynek minden részlete ismeretlen és érdekese volt számomra. Még a konyha is, ahol a valóságban nem szerettem sokat ténykedni, még akkor sem ha lány vagyok, és egyszer talán háziasszony.
-Majd segítek- bújtam egy kicsit közelebb hozzá egy mosollyal, majd puszit nyomtam arcára. Valami azt súgja, hogy vele szórakoztatóbb lesz. -Úgyis megtanultam a jártasságot, csak nem tudom hol fejleszteni.
A következő teremből nem láttam sokat. Yuichi még azelőtt kijött, hogy belépett volna. Tágas teremnek látszott, de túl keveset láttam belőle, ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, hogy milyen célt szolgálna. De ha nem hát nem. Majd máskor.
-Okés- követtem továbbra is és nézelődtem.
A következő helyszínnél kissé Yuichi mögé bújtam. A sötéttel semmi bajom, attól nem félek, csak attól ami benne van... benne lehet.
-Egyedül nem hiszem, hogy lemegyek a laborodba... ne haragudj...- cincogtam háta mögött ruháját szorítva. Bár nemcsak azért bújtam háta mögé mert kissé megijesztett volna a hely, inkább, mert arcom egy eddig szinte soha nem látott színt vett fel. Még mindig emlékszik az igazi nevemre. Ez a tény valami furcsa boldogsággal töltött el. Örültem neki, de talán sokkal jobban. Régen nem hívott így senki... bár nem tudják sokan, de Ő még most is emlékszik.
A következő helyszín izgatottsággal töltött. Az edzésre alkalmazott helyiség, illetve rész. Ahol nekem is lesz alkalmam gyakorolni. A rövid ismertető után Yuichi egy üzenetet küldött valakinek. Kíváncsi voltam, arra, hogy kinek, de egy másik kérdés jobban izgatott.
-Hol van mindenki?- kérdeztem szinte suttogva végignézve az előttem lévő részen, majd visszaemlékezve a körbevezetésre. -Mindenki ilyen aktív?- tettem hozzá némi tétovázás után szintén szinte suttogva. Ez a rész is új volt nekem. Az előző céhemben nem voltam ugyan sokat a kastélyba, de nem voltak ilyen aktívak, vagy csak engem nem kerestek...
Gondolatmenetemből Yuichi érintése zökkentett ki.
-Kit hívtál?- fordultam felé és szorítottam meg kezét lágyan.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Nov. 10 2015, 16:10

- Semmi baj - válaszoltam, leereszkedő hangnemben. Remélhetőleg nem megütve csalódott hangszínt, hiszen nem voltam az, az alagsor néha tényleg elég nyomasztó tud lenni.
Ahogy kimentünk, igaz még hátra maradt a második emeleti díszterem, a gyűlés terem, és még sok-sok más helyiség, de azt hiszem az alapvető szobákat bemutattam, a többit meg felfedezi, vagy felfedezzük. - Többnyire aktívak vagyunk igen - válaszoltam kérdésére. - Yurihime kisasszony szokott a Palota környékén ténykedni, ő felhagyott a harccal, már kertészkedéssel foglalkozik, ideje bőségében. Jeanne Ő pedig a Chohobo farmon van, ami nincs tőlünk messze. Ha van lovaglásod és szeretnéd fejleszteni, akkor a lány nagyon sokat tud segíteni - vettem egy lélegzetvételnyi levegőt, s folytattam.
- Jelenleg még - néztem a térképemre, amit ő is láthatott - Hinari tartózkodik itt, Alex és Yuuki. A nevekből hallhatod azért többnyire lányokból áll a szövetség - mondtam bazsalyogva.. igen jól sejted mégis nem az ő társaságuk kerese, gondoltam tovább. Egyedül Ritát nem tudtam hová tenni, változott közben arcszínem, kezdett visszatérni arcszínem, ahogy a kardforgató lány eszembe jutott. - A többiek RenAi, Silver, Ozirisz és Rey. Feltehetően küldetésen vannak most, vagy Ozirisz épp iszik valahol. Neki elég nehéz mostanában. Több oldalról is támadják. Szóval itt sosem unalmas az élet és mozgunk mindig valamerre - mondtam, majd neki is kezdtem a levél írásnak, amit szintén nem titkoltam előle, nyugodtan belenézhetett, ha beleakart.
- Mindjárt jön is egy vendég, akit szeretnék bemutatni - kérdésére folytattam is, és biztatóan belekapaszkodtam kezébe, miközben szemébe néztem - Hinari a céhvezért. Csak Ő és RenAi tudnak felvenni a céhbe, és később a szövetségbe, de azt majd megismered hamarosan - kacsintottam. - Remek és okos lány, nehezen kikezdhető, de őt pedig indjárt megismerheted. Nem azaz emberevő típus, mint más céhvezérek. Ami talán a legfontosabb, nem fölöttünk áll, hanem mellettünk - mondtam mosolyogva. Örülök, hogy eljött ma, igazán már féltem odakint. Kíváncs leszek, hogy Nio elfogadja-e a felkínált kezet. Annak idején, nekem sem volt ez egy könnyű döntés, hisz, míg egyedül vagyok kint a játékban addig, akkor és amikor oda és amiért akarok menni, nem szól senki. Azóta pedig azért van pár korlátozás, de ezek mind jó kívánságok. Így már nehezen rohanok vesztembe.

by **Hinari** Vas. Nov. 22 2015, 17:21

Tollam kitartóan kopogott az íróasztal ódonnak programozott falapján. Néha a szám széléhez emeltem, összeráncolt homlokkal, de a már-már megnyugtató volt a zaj, mintha feledtetni tudná a lapra írt megannyi kérdőjelet: az útvesztőnél még nem ért véget a kutatás. Korántsem. Azóta napok, talán hetek teltek el, a labirintust is feltérképeztük, kiürítettük a raktárakat, az ott talált itemeket és felszereléseket szétosztva a bennragadtak között. De még sok, esetleges résztvevő kiléte nem volt tisztázott, és a céljuk se teljesen. Legalábbis ezt hittem.
Az üzenetre önkéntelenül is összerezzentem, s rekordsebességgel nyitottam meg, csak akkor nyugodva meg teljesen és olvasva át a sorokat lassabban is, miután már egyszer átfutottam előtte. Gyorsan, dobogó szívvel - ahogy a Tolbanában történtek után az összeset. Szerencsére azonban ezúttal semmi olyasmiről nem volt szó, sőt: az üzenet megmosolyogtatott, s válasz helyett is csak az asztal mellől álltam fel, kilépve az erkélyre, mélyet szippantva a levegőből. Odalent Yuichi és Nio vártak. Pár perccel később pedig már lent is voltam, derűsen lépkedve a kert egyik ösvényén, arrafele tartva, amerre a minimapom céhtársam helyét jelezte. Messziről intve a fiúnak, ha meglátott.
- Sziasztok – köszöntem, majd megvártam, amíg Yuichi személyesen is bemutat minket egymásnak, s csak utána folytattam, a lánynak címezve a továbbiakat – Üdv. Yui már sokat mesélt rólad – mondhatni a szokásos szöveg volt – és társult mellé egy sokatmondó mosoly Yui irányába is -, de ami a fő, egyáltalán nem valótlan: tudtam, hogy régóta együtt vannak; Yuichi éppen őneki ment virágért, amikor azzal az óriásteknőssel találkoztunk. Mindenesetre, így elsőre szimpatikus lánynak tűnt.
- És? Van valami tervetek mára? – fordultam aztán kettejükhöz, elindulva valamerre, amerre eddig is mentek. Ha viszont nem volt konkrét tervük, a kerti asztalhoz vezettem őket: leülve, egy csésze teával a kézben sokkal kellemesebben telik az idő.

by **Nio** Szomb. Dec. 05 2015, 14:00

Mikor Yuichi említette izgatottabb lettem. Egyre közelebbi volt, hogy tartozzak valahova. Egyre közelebb volt az a pillanat, amikor végre itt is otthonra találhatok és barátokra. Hogy végre ne abban a fogadóban ébredjek… egyedül. Gondolataim ebbe az irányba kalandoztak. Ezekkel a gondolatokkal játszottam egy ideig. De talán mégis az jelentette a legnagyobb örömöt, hogy minden nap közel lehetek Yuichihez. És minden nap láthatom.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, akközött, hogy Yuichi mondta, hogy meghívta céhvezérét, és aközött, hogy Hinari ideért, de… reagálni nem volt sok időm. Gondolataim és tetteim valahogy nem voltak összhangban az elmúlt pillanatokban, vagy percekben. Érzékeltem a külvilágot, hallottam Yuichit, éreztem, hogy megfogta a kezemet, de ami azt illeti nagyon, de nagyon ellentétes utakon járt a testem és a gondolataim. És mire végre ismét találkoztak volna, addigra Hinari, a leendő céhem vezetője megérkezett.
Könnyedén köszönt és barátságosan. Tény, hogy nem ilyennek képzeltem el egy céhvezért, sokkal komorabbnak, vagy ilyesmi, de amint megláttam Hinarit, valahogy értelmet nyert, amit Yuichi róla mondott. Bár előző céhvezérem sem volt éppen egy karizmatikus és zord személyiség... de ez már a múltam.
-Nio vagyok, örülök,hogy megismerhetlek- találtam meg hangomat, bár kissé hivatalosan miközben megszorítottam enyhén Yuichi kezét. A bátorságom most valahogy elhagyott így hirtelen, de az Ő közelsége mégis elegendő.
Hinari kérdésére nem én feleltem, mivel nem tudtam, hogy Yuichi tervez e valami mást mára, ezért kérdő néztem rá. Nekem persze mindegy, hogy hova megyünk, vagy hogy mi a program, mivel még nem ismerem a helyet. Bár reményeim szerint lesz elég időm felfedezni, akár egyedül is.

by **Hayashi Yuichi** Vas. Dec. 06 2015, 22:19

Rámosolyogtam a lányra, ahogy közeledett.
- Szia - köszöntöttem és Niora néztem. Azonban Ő megelőzött a bemutatkozással, ami mellé csak bazsalyogtam. Szinte ugyanúgy mutatkozunk be Nioval ismeretleneknek. Zavarba nem akartam hozni, így visszafogtam, hogy homlokon csókoljam.
Hinari kérdésére csak vidáman válaszoltam - a következő fél órára nincs, de utána már le vagyunk foglalva - mondtam mosollyal arcomon. Bár ez szemétség tőlem, Nio még nem tudja, de ennél jobb idő nem is lehetett volna hogy megtudja, nem kéne túl hosszúra fogni a belépést. Ahogy az enyém sem volt túl hosszú, de cserébe régóta itt vagyok, az azért csak valami. Első körben szabad jobb kezemmel mutattam az itt elterülő asztalok legközelebb esőjére és a körülötte elhelyezkedő székekre.
- Jobb ötletem van, sétáljunk - váltottam, mert az ülés is hasznos dolog, de most sütiztünk és ültünk. Nionak meg még a palota nyolcvan százaléka ismeretlen. És ha nem is én vagyok a legjobb bemutató partner neki, akkor Hinari lényegesen jobb lehet. Azzal elengedtem Nio kezét rá bízva innentől a feladatok nagyját, én csak maradnék itt támasznak, ha netalán kapaszkodót keres. Amúgy is süt a nap, ezen az őszi napon. Hideg sincs még az majd hónapok múltán lesz. Feltűrtem alkaromról az inget és mélyet szívva a levegőbe előre szökkentem párat el a két lány felől. Természetesen a természet irányába. A fa soron megindulva, a hídig, ahol is egy igen jó harcot vívtunk Hinarival, és nem utolsó sorban, ahol azt a rúnát kaptam. Azóta számtalanszor mentett meg nehéz helyzetektől, hisz érzékeli az ártó szándékúakat. Szandálom alatt az apróra morzsolt kövek görögtek, és könnyed masszírozó érzéssel tapodtak talpamhoz. Fiús zavaromban mindkét kezem a farzsebembe dugtam. De jó mától már nem lesz távol, és hajnalok hajnalán nem fogom őrizni a fogadóját, hanem csak szimplán kisurranok, ahogy minden reggel szoktam a gyümölcseimért.

by **Hinari** Hétf. Dec. 14 2015, 17:57

Egy kicsit ugyan zavarban volt, de nem hibáztattam érte: sokak láttak vagy akartak látni ennél komolyabbnak, - főleg távolról -, s a közvetlenségemre nem Nio volt az első, aki így reagált. Vidáman mosolyogtam rá, a bemutatkozása után megismételve a „szia”-t, hogy válaszoljak is valamit, közben azért eltűnődve rajta, vajon mennyivel vagyok másabb akkor, ha koncentrálok, ha van tétje minden mozdulatomnak és szavamnak. Yuichit viszont nem láttam még ilyennek. Olyan volt, mintha elolvadna csupáncsak attól, ha Niora nézhet, s kedvem lett volna derűsen felnevetni a felismerésemen, ám mégsem tettem, lehet félreértették volna. A sokatmondó mosolyt azonban nem tüntettem el a szám széléről, így a fiú tisztán láthatta, mire gondolhatok. Különösen az után, hogy kijelentette, fél óra múlva sürgős dolguk lesz. Erre aztán megkapta tőlem azt a bizonyos vigyort is; hát ha dolguk van, én nem fogom őket feltartani, abban biztosak lehetnek! Örültem, hogy neki is van valakije, akivel megoszthatja mindazt, amit én Allal.
- Fél óra bőven elég lesz – feleltem, a székek helyett végül a másik irányba fordulva, hisz láthatóan nem akartak leülni, s én sem feltétlen ragaszkodtam hozzá. Sétáltunk. Az első pár méteren együtt hárman, majd céhtársam előrement, kettesben hagyva minket a lánnyal. Jó idő volt, nem éreztem terhesnek a társaságát és érdekelt, mit szeretne, mit terveztek el Yuichival, amit a fiú inkább így oldott meg. És bár sejtésem az volt, de átadtam Nionak a kezdeményezést; várakozón, de nem sürgetőn lépdelve mellette.
- Jó nézni titeket – mondtam csak úgy, ha egy kis idő múlva sem szólalt meg – Ahogy rád néz… örülök, hogy boldognak láthatom. Ez a te érdemed – mosolyogtam, a fiút nézve előttünk. Úgy ugrándozott, mint egy kisfiú a réten. Mint akinek a világon semmi gondja sincsen… s elég volt csak Alexra gondolnom, hogy ugyanígy érezzek én is.

by **Nio** Hétf. Dec. 28 2015, 16:00

Mint kiderült, Yuichi tervezett valami, ami feltehetőleg vagy meglepetés, mert nem tudok róla, vagy csak nem figyeltem, mert valami... vagy valaki elterelte a figyelmemet erről a részletről. Mindenesetre bármelyik is legyen az, nem bánom, míg vele lehetek.
Végül a séta mellett lett döntve, ami nem is volt ellenemre. Sőt valamivel jobban is hangzott, mint, ha kissé zavarban ülnék Hinari előtt és minden szót harapófogóval kellene kihúzni belőlem. Bár ami azt illeti azt hittem, hogy Yuichi nem megy messzire, hanem sokkal közelebb lesz. Néhány pillanatra ismét elvesztettem a hangomat, de Hinari valahogy megtalálta.
-E..ez nem i...iigaz- kezdtem zavarba és egyre vörösebben, bár nem ismertem Yuichit találkozásunk előtt, de szerintem nem sokat változhatott. Már akkor is közvetlen és barátságos volt. Szép emlékem az a nap.- Biztosan mindig vidám és barátságos volt. Hiszen aki, ismeri szereti és kedveli is…- néztem feléje kissé talán vágyódva. Még most sem tudom felfogni, hogy engem választott. Beszéltem jó pár emberrel, akik ismerik és szinte csak jókat hallottam róla.- Áhh- kaptam észhez, mert ha sokáig gondolkodok Yuichi, akkor egyre vörösebb leszek és egyre jobban zavarba jövök. –Nagyon szép a kastély. És köszönöm, hogy befogadtok. Az előző céh, aminek tagja voltam, szóval… nem volt ilyen otthonos –váltottam témát, ami hatására az arcomon kezdett halványodni az iménti árnyalat.
Örülök, hogy végre tartozhatok valahová ebben a világban, és hogy nem leszek egyedül többet. Yuichival eddig nem tudtam minden nap sokat lenni, de ez hamarosan megváltozik. Minden meg fog változni, amiért nagyon hálás vagyok. El sem lehet mondani, hogy mennyit jelent számomra.

by **Hayashi Yuichi** Vas. Jan. 03 2016, 12:04

Ugyan többet hallottam, mint kellett volna, de hagytam, hogy elfújja a szél. Azt a részt nem ismeri szerencsére Nio, hogy mennyit szenvedtem és mennyi szenvedést is okoztam. Egyetlen rossz döntésből kifolyólag. Hermit rémlett fel a játékos neve, jó ideje nem láttam, lehet megérné lecsekkolni, hogy él-e még. Azonban nem igazán érdekelt annyira, sikerült legyőznöm a rettegést, és ki tudtam jönni a malom körből, amit leginkább saját félelmem generált, de azért ő is rásegített. Azt megtanultam labilis játékosnak többet nem segítek, és nem teszek meggondolatlan ígéretet, amit aztán ellenem fordíthat ártó szándékú játékos. Inkább helyből felugrottam a híd korlátjára, ahogy elértem a szélét. Megindultam a peremen, még mindig zsebre dugott kézzel. Lassabban haladtam, így a lányok is könnyebben beérhettek. Ugyan az akrobatikám leginkább harcban próbálom kamatoztatni, de tudom mindkét lány jóval ügyesebb nálam, szóval nem árt fejlődni, amint elérem a szintlépéshez szükséges pontokat már csak meg kell vásároljam a következő szintet, hogy fejleszthessem még tovább. Jól jött most ez a kis szabad úszás. Háttal fordultam, és pár lépést így szándékoztam megtenni.
- Nio, Hinari lesz, aki be tud fogadni, Ő tud bevenni a céhbe - mosolyogtam rá, majd Hinarira, hogy remélem nem vette zokon. Az pedig még most következik, ahogy Hina elmondja neki, az elvárásait. Ami azért tartható, még annak ellenére is, hogy néha soknak tűnik. Szerencsére mindig van olyan küldetés, hogy szabadítsak ki valakit valahonnan, vagy kísérjek el pár njk-t egyik városból a másikba. Inkább ezek a küldetések, mint a tényleges nyomozás. Az valahogy túl unalmas. - Óh - pillantottam fel, hogy még mindig háttal sétálok a híd korlátján és átfordultam. Meg is lepődtem, hogy nem veszítettem el az egyen súlyom, inkább lassítottam egy kicsit a lépteimen.

by **Hinari** Vas. Jan. 03 2016, 15:00

A lány fülig szerelmes volt Yuichiba, s a gondolat vidám mosolyt csalt az arcomra. Elég volt csupán pár szó, hogy zavarba jöjjön, s valahol egy kicsit magamra emlékeztetett, főleg az első időben, amikor még Alexszel voltam én ugyanígy. Követtem Nio pillantását, s magam mosolyogva néztem a fiút, aki éppen a híd szélére ugrott fel; vívtunk mi itt egy igazán jó küzdelmet annak idején. Most azonban békésebb volt minden, és csak a lány szavai voltak. Ami azt illeti, arra nem reagáltam, hogy Yui mindig vidám és békés volt; emlékeztem én sokkal rosszabb időkre is, ám nem rontottam el vele a pillanatnyi idillt. Csak csöndesen sétáltam Nio mellett, élvezve a jó időt. A kastély is tetszett neki, s már éppen megköszöntem volna, amikor a lány továbbvitte a beszélgetés fonalát: enyhén emeltem csak a szemöldököm és néztem a fiú felé, hisz ez még új volt. Persze számítottam rá, ámbár egy kicsit meglepett, hogy a fiú nem szólt róla, úgy ígérte be a lánynak. Végül csak simán elmosolyodtam:
- Igen, én tudok meghívót küldeni – bólintottam, s kedvem lett volna belökni a fiút a folyóba, s nevetni rajta, ahogy csobban: ez kicsit visszaadná neki a kellemetlen helyzetet, amibe az előbb kevert engem – Tényleg szeretnél csatlakozni? – kérdeztem inkább Niot, újra feléje fordulva – Szívesen beveszlek, persze azért vannak feltételeink – meséltem neki – Tudod, mint bűnüldöző céh, próbálunk segíteni mindazokon, akik arra rászorulnak; nem tűrjük a gyilkolást és teszünk is ellene, amennyire erőnkből telik – magyaráztam – Persze nem kell mindjárt vörösök után rohangálni, nem mindenki teszi azt a céhből se. De az alapelvekben valamilyen szinten egyet kell értenünk, és kell egy akarat, hogy képesek legyünk tenni az ellen, amit nem tartunk helyesnek, és ne a homokba dugott fejjel hagyjuk azt annyiban. Végtére is, az emberek ezt várják el a Justice League tagjaitól – mondtam, s így belegondolva, nem is tartottam ezt olyan nagy problémának. Inkább büszke voltam rá, egy szinten, persze nem felejtettem el a terhet sem, amit ránk raknak mindezzel.
- Nem olyan vészes, mint elsőre tűnik – tettem hozzá derűsen – És segítünk is egymásnak, bárkinek bármilyen problémája legyen. Aki a céh tagja, egyben itteni családtag is, éppen ezért számíthat mindenkire a céhből, ha baj van – mosolyogtam rá – Meg akkor is, ha nincs. Bár valószínű Yui tudna példákat mondani – néztem a fiú felé, hogy ha szeretne valamit még hozzátenni, megtehesse.
- Ha bármi kérdésed van, nyugodtan tedd fel, illetve egy kicsit mesélj magadról, miket szeretsz csinálni, meg ilyesmi – folytattam, ha nem volt más hátra: érdekelt Nio személyisége, hogy végülis miért döntött úgy, hogy kilép az előző céhéből, s átjön ide. Itt volt Yuichi fő oknak, de vajon Nio tudta, mit is jelent a JL ezen felül?

by **Nio** Kedd Jan. 05 2016, 14:01

Kellemes beszélgetésnek indult, mely átváltott valami egészen komolyabb témára, ami várható is volt. Végre a meghívóra terelődött a szó, illetve magára a céhre. Csendben hallgattam végig Hinarit és közben szemem sarkából Yuichit kerestem, aki a hídnál volt. Bár nem volt közel mégis mosolyom nem hagyott el. Miután Hinari végigmondta feltehetőleg, csak egy részét a dolgoknak egy rövid szünet után válaszoltam csak.
-Igazából nem nagyon tudom, hogy mit jelent egy céhhez tartozni. Talán mert nem volt alkalmam megtapasztalni, de...- itt egy rövidke szünet tartottam- szeretnék csatlakozni. Még ugyan nem volnék nagy hasznotokra, eléggé kezdő vagyok mindenben... Valami csoda folytán vagyok még mindig életben, vagy nem tudom...- itt kissé lehalkítottam a hangomat, és enyhén félrenéztem, se nem Yuichire, se nem Hinarira nem néztem, mert zavart, hogy még mindig ügyetlen és esetlen vagyok. -De szeretnék fejlődni!- itt Hinarira néztem ismét, az előbbi mosoly, csak haloványan volt arcomon, szememben valami furcsa eltökéltség látszott, melyet akkor éreztem.- Kérlek viseljétek gondom, és segítsetek!- hajoltam meg enyhén.
Sok érzelem kavargott bennem abban a pillanatban. Melyek között volt olyan is, amit talán mostanában nem éreztem. Elsősorban szerelem, melyet Yuichi irányában érzek. Izgatottság a céh és a holnap miatt. Zavarban voltam, mert tehetetten voltam és gyenge. Azonban ott volt még valami küzdeni akarás... valami "tűz"... ennyire talán még nem akartam küzdeni, mint most. Félek is rettentően. Baljós küldetések, gyilkos játékosok, horror filmbe illő helyzetek, hogy elvesztek valaki fontosat... De kész vagyok legyőzni mindet. Bár nem lesz egy gyors folyamat, de biztos vagyok, hogy menni fog. Vannak elképzeléseim, terveim és motivációm.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Jan. 05 2016, 15:00

Ugyan már közel jártam a híd peremén, hogy átérjek így le lassítottam, hogy a lányok könnyebben beérjenek. Amint ez meg is történt már igyekeztem jobban bekapcsolódni a beszélgetésbe egy sajnálom Nio, hogy bedobtalak a mélyvízbe nézéssel. - Nem az a lényeg, hogy hasznukra legyél szerelmem, hanem hogy jól érezd magad, és ügyes is vagy, hidd el - mondtam neki, azután hogy leguggoltam a híd peremén. Kissé meg is indult alattam a talaj, de egy kis előre dőléssel tudtam ezt korrigálni, majd leugrottam és Nio mellé álltam, kezét megfogva, nem szorosan. - Ajánlom is, hogy életben légy - viccelődtem egy picit, de rá is tértem arra ami fölött talán átsiklott - amit pedig a bűnüldöző céh jelenti - mondtam gondolkodóan - leginkább mások védelmére kelünk és segítünk ahol tudunk. A vörös indikátoros játékosok bebörtönzése egy nehezebb feladat - Hinarira néztem - amint nem szabad egyedül végezni, ha ezt is szívesen tennéd, úgy kérlek sose menj egyedül - fordultam vissza Niohoz.
Kicsit hallgattam, de csak megláttam azt a pontot, amire mindketten kíváncsiak lehetnek. - Kezdetnek akár kezdhetnénk valamit Nio felszerelésivel - kezdtem Hinarinak mondani, de váltottam is vissza kedvesemre - láttalak már harcban, és mind magasabban járunk. Nézd a Hinari cipőjét és az enyém. Mindkettő fergeteges bónuszokat ad - mondtam. Ugyan a gyűrűt nem mondtam még hozzá, de ami késik nem múlik. Szerintem ha Nio is beszáll teljesen a céhbe, neki is meglehetnek ezek a felszerelések a kölcsönös segítség nyújtással. A családi kassza pedig, onnantól őt is ugyanúgy terheli és ellátja minden jóval.

by **Hinari** Csüt. Jan. 07 2016, 01:50

Persze a válaszából pont azt hagyta ki, amire igazán kíváncsi voltam: nem mesélt magáról túl sokat, és a vörösökkel szembeni hozzáállásáról sem tudtam meg semmit, ami azért nem volt éppen elhanyagolható, ha a céhbe való bekerülésről volt szó. Eszembe jutott Shizu, éshogy végül mégsem tudott belevágni, attól függetlenül sem, hogy minden hátteret megkapott… sóhajtottam, tanácstalanul pillantva rájuk. Yuichi addigra már visszaért, éppen Niot biztatta, akinek, hát, nem volt túl sok önbizalma. Rámosolyogtam. Egy kicsit magamra emlékeztetett, még a játékba bekerülés idején. Ha akkor nem jött volna oda hozzánk Ai, és nem hívott volna meg a céhbe, fogalmam sincs, mihez kezdtem volna egyedül…
Nionak persze már ott volt Yuichi. Meg az előző céhe, ahol nem érezte túl jól magát, bár érdekelt volna, hogy melyik céh az: úgy azért jobb képem lenne a dolgokról… Gondolataimból a fiú erőteljes célzása zökkentett ki, de mire visszavághattam volna, már újra a lányhoz beszélt. Ám nem volt baj, ugyanis a vártnál jóval hamarabb nyílt rá alkalmam, hogy visszaadjam ezt neki:
- Igen, nézd a cipőmet – bólogattam, megismételve céhtársam szavait – Idei kollekció, bár kötve hiszem, hogy Yuichinek is ilyenje van – néztem én is lefelé tettetett gondolkodással, megmozgatva a lábam a – nyár lévén -, egyszerű, fehér-halványkék, nyitott szandálomban – Bár ki tudja. Lehet ő nálamnál jobban leellenőrizte a sajátját, azért tud azokról a „fergeteges bónuszokról”, amiről én még nem – huncut, kihívó mosoly a fiú felé, sőt, még vártam is egy kicsit, hogy legyen ideje hebegni-habogni valamit, ha szeretne.
- Amúgy a Villanásra gondolt; a felfedezettek között per pillanat nincs ennél jobb a piacon – fordultam a lány felé, csak úgy mellékesen bökve a fiú lábbelijére – A céh minden tagnak biztosítja a legjobbakat, persze amennyiben van lehetősége rá – magyaráztam – Illetve minden mást is; saját lakást, közös programokat, illetve bármi baj van, a térkép alapján azonnal tudunk segíteni. Persze minden tag hozzátesz ahhoz, hogy legyen miből elvenni – indultam tovább, folytatva a lassú sétát, hogy ne álljunk egyhelyben – Virágmezős küldetések, arénák… a nyersanyagaink jó része, amiből a felszerelések vannak, a tagok révén kerülnek be a bankba.
Fogalmam se volt, hogyan is folytassam ezután. Egy kicsit el is hallgattam, magamban rendezve pár dolgot, adva alkalmat Nionak, hogy kérdezzen, de ha csöndben haladtunk tovább, azt sem bántam. Végül döntöttem, téve egy gyorsabb lépést előre, úgy fordulva eléjük hirtelen. Tudtam, mit akarok, és tudtam azt is, hogy így helyes; s ez jókedvvel töltött el, látszott is rajtam, ahogy végigmértem őket megint. Egymás kezét fogták.
- Igen, épp ezt fogjuk tenni – válaszoltam Nio egy korábbi mondatára derűsen, még bólintottam is hozzá – Segíteni.
Lenyitottam a menüm, abban görgettem és pötyögtem egy ideig, közben végig beszélve:
- Yuichi majd elmond mindent, amit tudnod kell, megismertet a szabályokkal és segít szobát választani – van egy üres, amelyik éppen az ő szobája mellett van. Ha érdekel – vetettem rájuk egy ártatlan, ámde éppen ezért sokatmondó pillantást, miközben kihangsúlyoztam a fontosabb szavakat – A felszereléseid még ma átnézem, majd ugorjatok át hozzám később – miután végeztetek – újabb pillantás, ez azonban már korántsem volt éppenséggel ártatlan: hisz vajon mi az a halaszthatatlan, aminek Yui márcsak a gondolatától is lázba jön, de mégis menekül Nio közeléből, amíg itt vagyok? Rolling Eyes

…S itt volt az a pont, ahol a lelkesedésem már engem kezdett zavarni. Mint egy tinilány, aki éppen megtudta, hogy a barátnőjének új fiúja van, és kell a segítsége a ruhaválasztásban az első randihoz… zavartan mosolyodtam el, és lassítottam kicsit. Nem is tudom, mikor voltam ilyen utoljára. De örültem nekik, és ha nem féltem volna attól, hogy megijesztem vele Niot, legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Yuichi rendes fiú volt, megérdemelte a szerelmet. Nio pedig kedves, visszafogott lánykának tűnt, nem éppen vörösvadásznak az igaz, de Yuichinak mindenféleképpen sokat jelentett az, hogy itt van. Elküldtem neki a meghívót.
- Hát, üdvözöllek a céhben – mosolyogtam rá, amint megnyomta a zöld gombot és feltűnt az életcsíkja mellett a céhikon – Remélem, jól fogod érezni magad közöttünk.

by **Nio** Hétf. Feb. 08 2016, 03:32

Sok információ volt, amit most itt elmondtak ketten. Valószínűleg még egy párszor meg kell majd ismételniük egy-két dolgot, amíg meg nem jegyzem, de ahogy elnézem ezzel nem lesz gond. Hinari kedvesnek és segítőkésznek tűnik ezen a téren. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak remek céhvezető, de frontharcosnak sem utolsó. Arról nem is beszélve, hogy emberként is nagyszerű lehet.
-Ha eszembe jut valami akkor kérdezek. Így hirtelen nem tudok mit, bár még a lehetőségeket sem nagyon ismerem,… de szeretnék mindent tudni, amit csak lehet. Eddig nem nagyon akartam megismerni ezt a világot, de ez megváltozott valahol út közben.
Eddig valami burokban élhettem, de már látom, hogy ez nem colt éppen bölcs döntés. Egyedül nemcsak itt, de a valóságban sem lehet sokra vinni. Ugyan mindig egyedül voltam, de ez innen nézve nem volt jó. Egyedül nem vagyok képes semmire. Itt meg végképp. Ez az első ilyen játék, ahova beléptem életemben. Nem tudok róla még nagyon sok mindent. Talán szinte semmit sem tudok. De remélhetőleg most már megváltozik a helyzet.
-Köszönök mindent előre, Hinari!- fogadtam el a meghívást, amit Hinari küldött. Majd szorítottam meg Yuichi kezét és néztem fel rá. Sokat számít, hogy mellettem van Ő is. Yuichi indított el, neki köszönhetem, hogy most itt vagyok és tettem egy lépést az érdekében, hogy megváltozzak, és más emberré váljak. –Már alig várom, hogy itt élhessek- néztem vissza Hinari felé mosolyogva. Bár még sok mindent nem mondtam el neki, de feltehetőleg lesz még rá alkalmam. Bár ami az illeti nem olya sok mindent tudok magamról elbeszélni, és inkább kérdések hadát fogom rá zúdítani. De ez is én vagyok. Egy ügyetlen és tudatlan ember, aki változni akar.

by **Hinari** Hétf. Feb. 29 2016, 10:56

Igen, valamilyen szinten nem is csodálkoztam a kijelentésén, hisz márcsak ebben is, egy kicsit az volt ő, aki pár évvel ezelőtt a tükörből nézett vissza rám a kis fogadó egyik szobájának sarkában. S szinte rögtön eszembe jutott az ok is, mely könnyeket csalt volna a szemembe, ha nem lettek volna itt... Nio azonban megtalálta a szerelmet, azért döntött úgy, hogy változni akar, s ezzel a lehető legjobban járt. Yuichi segíteni fog neki. Örültem, hogy megtalálták egymást.
- Nagyon szívesen - válaszoltam neki derűsen - Remélem megtalálod a számításaid - tettem még hozzá elgondolkodva, több dolgom ugyanis nemigen volt, s ők is úgy tűntek, hogy egyedül akarnak lenni már. Így még pár másodpercet toporogtam mellettük, de aztán egy könnyed mosollyal elköszöntem, és magukra hagytam őket: Nio aranyos lány volt, és bár nem egy határozott típus... de még bárki lehet belőle, ha megadjuk neki az esélyt. Én pedig, Yui miatt is, szíves örömest megadtam, és felfelé sétálva a palota lépcsőjén, azon agyaltam, vajon hová fog vezetni az ajtó, amit kitártunk előtte. Bíztam benne, hogy akármi is jöjjön közbe, végül egy boldogabb jövő felé, s nemcsak Nio szemszögéből; a mellette lévő fiúnak is ezt kívántam. Meg mindenkinek, aki kimondta azt a két szót, a játék legelején...

Köszi a játékot Smile

by Ajánlott tartalom