[Event] SAO világ show!

"Akkor kezdődött az egész, amikor megvettük neki azt a nyamvadt számítógépet. Azóta nem tanul, nem töri magát, egész nap a gépet bámulja"

A család hivatalos hozzáállása az eseményeket megelőzően nem sok jóval kecsegetett Dani fiú számára. A tény, hogy külhonba szakadt, és ott került korházba, ami talán a többi, nipponjin sorstársával szemben még külön aggodalmakat is okozott az amúgy is sokakat megrendítő tragédia hallatán túl is.
- Hogy fogjuk tudni kifizetni a korházi számlát?
- Kötött egyáltalán biztosítást? És ha még kötött is, akkor is kitudja, lehet az ilyen eseteket nem is fedezik!
Persze ment a sápítozás, szörnyülködés, majd' százezer forintra rúgó telefonszámlák is érkeztek abban a hónapban, amikor az egész ügy a nyílvánosságra került.
Mert hát meg kellett tudni, hogy hova lett szállítva, haza tudják-e hozatni, tud-e valamit tenni az a család, akinél cserediákként megszállt? És millió millió kérdés, és a probléma, hogy Japánban nem dívik magyarul tudni, ahogy a család többi tagja sem büszkélkedhetett japán nyelvtudással.
Legalábbis akkoriban. Dani ugyan nem tudott róla, de kisebbik húga már akkor is érdeklődött az ázsia kúltúrák iránt, amikor ő még csak tervezgette a kiutat. Az is lett a vége, hogy a húga végül nyaranta, az iskolaszünet 3 hónapját Japánban töltötte, karaoki bárokban dologzva. A nyelv gyorsan ragadt rá, szorgalmasan, nagy tudásszomjjal nyelte magába a szavakat, kifejezéseket, szófordulatokat, s az írással is megbírkozót végül, bár talán azt érezte a legnehezebbnek. Az a fránya sok írásjel. Persze a koreai mennyivel könnyebb volt!

Így történt, hogy Anna húgának, a család egyedüli tagjaként alkalma nyílt meg is látogatni a látszólag kómában fekvő bátyját, mindenféle extra költség nélkül, ami egyébbként biztos az utcára sodorta volna a családot, ha ilyesmire szánják rá magukat. Végül is a világ másik felére utazni és vissza nem kis pénz, nem is beszélve az ott létre elpazarolt több ezer yent. Vagyis forintot.

A család egyik tagja sem volt különösebben nagy számítógép-guru, s még annyira sem szerettek huzamosabb ideig a monitor előtt elpazarorlni drága és kevéske szabadidejüket.
A számítógépezés szenvedélybetegség! Ha eltúlzod, törnkretesz!

A hír, hogy a virtuális világból képeket kaphatnak szegény kómában ragadt csemetéikről, aligha hagyott bárkit is hidegen. Az első napok azzal teltek, hogy megfelelő számítógépet kerítsen a család, ami még alkamasnak bizonyul az online adások lejátszásához, és persze nagyobb szélessávú internetet, hogy ne csak a betöltőcsíkot nézzék gyomorgörcsel hasztalanul.

Aztán az oldal megtalálása, értelmezése, beállítása, hogy ne másokat, hanem éppen Daneet láthassák, akinek még a felshazsnálónevének kiderítése is külön procedura volt, igen nehézkes és hosszúnak bizonyult, de ha már erre lehetőség adódott, s ennyi mindent tettek érte...
Az idegeskedés, sajnálkozás és a folyton megújuló vádaskodás szötte át ezeket a napokat.
Örültek, hogy "élni" láthatják, bár a közvetítéseken folyó események nem éppen azt nyújtották amire ők számítottak.
De mire is számítottak, hiszen egy számukra teljesen ismeretlen, és ismeretlenül megvetett, lenézett virtuális szórakozás forma apró-cseprő, nem kevésszer igen unalmas, vagy változatlan elemeit látták ismértlődni, de azt egyszer sem, hogy Danee bármit is megtett volna a kijutásért odabent.
Sőt, láthatóan élvezte a dolgot, ami ha kimondatlanul is, de nem kevés nem tetszést okozott a szívekben, még ha egymásközt csak azt lehetett látni, hogy mennyire örülnek, hogy Danee mégis él, és van remény.

Az egészről ő tehet. És ha egyszer kijut, nagyon sok mindenről el kell majd vele beszélgetni, az biztos. Mert ez az élet nem hogy nem visz sehová sem, de ezek szerint még ilyen komoly veszélyeket is rejt magában.
Örömmel üdvözölték a nyomozást, és a híreket miszerint a japán kormány az ügy lezárását követően be akarja tíltani a VRMMO-kat, és erre buzdítja a világ többi kormányát is.

Danee pedig mindezek közben a törpe céhének élén, jócskán lemaradva az élmezőnytől élte az életét, a viruálisat. Élt, mint Marci Hevesen.

A nő határozottan sétált a japán kisváros utcáin. Majdnem másfél éve járt erre utoljára, és most se tudta, hogy mit keres itt. Egyszerűen az az érzése támadt, el kell jönnie.
Nem figyelte az utat, pontosan tudta merre kell mennie.
Nem telt el sok idő, és ott állt az ajtó előtt.
~~Most még elmehetnék- gondolta, de a keze már halk kopogásba kezdett, nem volt egy határozott kopogás, de bentről azonnal jött a válasz.
-Máris megyek.
Tényleg nem telt el sok idő és az ajtó kitárult. Az ajtóban egy srác állt, akit meglepett a nő látványa. Eltartott egy darabig, amíg felismerte.
-Te vagy az? Nem rád számítottam. Várj egy kicsit összedobok valami ebédnekvalót, addig is fáradj beljebb.- Invitálta be a nőt.- Rég láttalak.
-Nem szoktam errefelé járni. Nem is szívesen teszem, de a közelben akadt dolgom, gondoltam benézek, hogyan viseled magad.
-Itt minden olyan, mint két éve.- Fejezte be végül a magyarázkodást.
-Nem vagyunk a változás híve.
~~Vagyunk? Összejött valakivel ez a srác, aki a bátyjánál is sokkal zárkózottabb? Biztos a testvérére gondol-
Körbenézett a szobában, szinte mindenhonnan családi képek néztek vissza rá. Odalépett az egyikhez és a kezébe vette.
A mosolygó énjét is felfedezte azon a képen. Akkor még tudott mosolyogni.
-Ez még azelőtt készült...- Elhallgatott, biztos a másiknak jobban hiányzik, mint neki.
-Akarod látni?
-Szinte minden nap látom a kórházban.
-Persze, persze. Mellette vállaltál kisegítői munkát, de én másra gondoltam.- Odalépett a géphez, és beírta az weboldal címét.- Itt minden eseményt élőben adnak.
A nő is odalépett a géphez, és egyből egy nevet kezdett keresni. Megtalálta, de nem mert az adott kamera képére váltani.
-Mi van ha nem tetszik, amit látok?
-Akkor nem nézed, én nem kényszerítelek.
Még mindig habozott egy kicsit, de a végén megtette. Követni kezdte a Cearso nevet viselő íjászt.
A srác úgy döntött, ideje magára hagyni a nőt, és elment a konyhába.
Nézte az íjászt, és voltak olyan mozdulatok, amiket felismert, és voltak amiket nem. Azon nem lepődött meg, hogy folyamatosan az eget nézte ~ezt a valóságban is gyakran csinálta, amikor hiányzott neki valaki,- de az ég felé nyúlás a nőnek is új volt. Másfél órán keresztül nézte a monitort, lassan, nagyon lassan jött rá a mozdulat jelentésére, és amikor rájött, elszégyellte magát, hogy eddig nem jött rá erre.
-Cenvil.. suttogta a lány, amikor rátette a kezét a monitorra, talán így elérheti az íjászt.
-Igen?- kérdezte a srác a konyhából, majd amikor meglátta a lányt a monitor előtt rájött, hogy az nem őt hívta.
-A testvéremre gondoltál?
-El kell mennem a kórházba. Most rögtön. El tudsz vinni?

Az út a kórházba hosszú volt, és egész idő alatt csak egyszer szóltak egymáshoz.
-A szüleitek mit szóltak hozzá?
-Még nem tudják.
-Két évig titkoltad előlük?
-Nem kérdeztek róla, én meg nem fogom azt mondani: Figyu a beteg fiatok bennragadt egy halálos játékban, és semmit sem tudunk tenni. Egyébként se találkozunk velük túl gyakran, mindig utaznak.

Késő délután érkeztek a kórházhoz.
-Nekem most vissza kell mennem. Remélem innentől egyedül is boldogulsz.
A nő persze örült, hogy a srác nem jött el vele. Így legalább nem derül fény az ő kis titkára.. még. Az ajtóban a megszokott fogadtatásban részesült.
-Sokáig volt távol, doktornő. A betege már biztosan hiányolja.
~~Ha tudná mennyire. Még én is meglepődtem rajta.

A szobában csak egy ágy volt, amin egy húszas éveit kezdő fiú feküdt, fején minden bajnak okozója: a NervGear. A doktornő belépett a szobába.
-Nos Arsenal, mi újság?
Persze most se érkezett válasz a kérdésére, ahogy eddig egyik nap se sikerült reakciót kiváltania a fiúból.
-Képzeld láttam ma a benti éned. Ki gondolta volna, hogy ennyi galibát fogsz okozni, amikor a szüleid három éve megkérték a kezelésed? Én biztosan nem. Sosem gondoltam volna hogy belém fogsz szeretni pár kedves szó miatt. Sosem gondoltam, hogy hiányozni fogsz valaha. Sose gondoltam, hogy két év után is emlékezni fogsz rám. És még sorolhatnám, mi mindennel sikerült meglepned.

Miután kilépett a kórház ajtaján, és talált egy békés zugot még órákig a csillagokat nézte, miközben arra gondolt.
~~Bárcsak ne vesztünk volna össze azon a napon..

Némán ültek egymás mellett a sötét nappaliban a képernyőre szegeződő tekintettel. Nézték, ahogy az őrült fiú ráveszi társát, hogy megöljenek másik két kölyköt. Csendben figyelték, ahogy a kés kérlelhetetlenül vág bele újra és újra a szerencsétlenek húsába, míg gyönyörű, vörösen fénylő pixelekké nem váltak. Hiába nem értettek vele egyet, lassan megtanulták értékelni azt a furcsa harcot, ami nap mint nap lezajlott a szemük előtt. Már rég megbocsátott neki mindent. Elvégre ő sem szörnyeteg. Jó oka van ezt tenni. Továbbra is a képernyőre szegeződő tekintettel előhalászott egy kis jegyzetfüzetet és egy tollat. Két nevet firkantott a lista végére. Végignézett a neveken és elismerte. Tényleg meg kellett halniuk. Kétség sem fér hozzá, hogy oka volt a haláluknak. Ennek így kelett lennie. Már épp elszakította volna a tekintetét a képernyőről, de aztán valami mégis odaszögezte. A maszkos újra lecsapott. Ezúttal a társára. Rezzenéstelen arccal nézte tovább a jelenetet, de a maszkos keze ezúttal sem hezitált sokáig. Ismét előhalászta a kis füzetet és felírta az újabb nevet is. Kazuma egyedül maradt a sötét járatban, így végre biztos lehetett abban, hogy van ideje kiszaladni a konyhába. A felesége természetesen a nappaliban maradt. Egyszerűen képtelen volt levenni a szemét a tévéről.
- Szívem! Kérsz valamit? - kiáltott a férfi a konyhából, de a másik nem válaszolt. Sosem volt egy beszédes típus, vagy olyan, aki kiszipolyozná az embert. Bár ennél élénkebb szokott lenni. Az utóbbi időben vált csak szokásává, hogy egyáltalán nem válaszol egy kérdésre. Bizonyára megint szomorú. Mióta elindult a műsor sokat volt az, de az utóbbi időben már ez is kiveszett belőle. Hyuuga azonban nem zavartatta magát túlzottan. Már megszokta. Ma is csak magának készíti a teát. Hamarosan gőzölgő bögrével tért vissza a tévé elé. A képernyőn egy holló száguldott messze, egy fénylő csillag társaságában. Feleségéhez fordult és az orrához emelte a bögrét.
- Biztos nem kérsz? - mosolygott rá, de az nem válaszolt. Abban a pillanatban viszont lekapcsoltak a lámpák és a tévé is elhallgatott. Teljes sötétség borult a szobára. Hyuuga elgondolkodott, de hamar rájött, hogy mi a probléma. Nagyjából a műsor kezdete óta nem fizethették a villanyszámlát. Némán állt a sötétben, kezében a lassan kihűlő teával. Hyuuga mindig is értelmes, megbocsátó emberként tekintett magára. Sosem volt haragtartó típus. Egy dolgot azonban nem tudott megbocsátani. Letette a hideg bögrét a kis asztalra és megcsókolta a hideg, száraz ajkakat. Végül elindult a garázs felé. Az ajtón kilépve megcsapta orrát a friss levegő. A házat belengő nehéz szag után, szinte a szabadságot jelentette számára. Végignézve magán észrevette, hogy valami vörös ragacs került a kezére és gyorsan elkezdte dörzsölni.
- Hülye tea... - morogta, ahogy beszállt a kocsijába. Jó érzéssel töltötte el, hogy újra úton lehet, még ha nem is megy túl messze. Kinyomta a rádiót és csak a motor zugására figyelt.
Pár perc alatt aztán meg is érkezett, a nagy, egyszerű épület elé. Felkapta az anyósülésen heverő kis csomagot, majd kiszállt a kocsiból. Nem okozott gondot bejutni az épületbe, ugyanis régi ismerősként üdvözölte a bejáratnál strázsáló őr. Céltudatosan haladt végig a lépcsőkön, majd végig a folyosón a keresett szobáig. Sokszor járta be ezt az utat, de általában nem egyedül. Most viszont valószínűleg utoljára látogatott el ide. Benyitott a fiú szobájába és leült az ágy szélére. Letette a csomagot és ránézett. Az arca nyugodt volt és beteges mint mindig. Az eltelt hónapok alatt nem sokat változott. Milyen furcsa belegondolni, hogy lassan két éve mozdulatlanul fekszik, mégis milyen sokat tett ezalatt. Persze ő már mindent megbocsátott neki. Hiszen nem haragtartó.
- Kazuma... fiam. - mások azonban képtelenek erre. - Sajnálom... - megfogta a sisakot és a fiú csukott szemeit nézte. Tudta, hogy így lesz a legjobb. Lehúzta a fejéről a sisakot. Abban a pillanatban furcsa elektromos zaj töltötte meg a szobát és a fiú szeme felpattant, az izmai összerándultak. Majd ernyedten terült el az ágyon. Hyuuga elővette a jegyzetfüzetet és újabb neveket firkantott rá: Fujiwara Kazuma, Fujiwara Hyuuga. A füzetet és a tollat, fia mozdulatlan mellkasára tette és kezébe vette a kis csomagot, amit magával hozott. Kibontotta és kezébe vette a benne heverő tárgyat. A feleségére gondolt, akit a nappaliban hagyott. Végül meghúzta a ravaszt.