elfedett emlékek

Pár napja még nem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen helyzet előfordulhat.
Amikor Kayaba bejelentette, hogy a játékból nem lehet kijelentkezni, hatalmas pánik keveredett. Állítólag.
Igaz, én nem voltam a főtéren akkor, de miután megtudtam a részleteket, úgy döntöttem nem vágok neki egyedül a játéknak, hanem előtte társakat keresek magamnak.
Először egy céhhez való való csatlakozás jutott az eszembe, de ezt az ötletet hamar elvetettem.
Nem vagyok én ennyire csapatjátékos.
Helyette inkább kisebb csoportosulásokat kerestem. 
Egy két vagy három főből álló csapat pont megfelelne.
Mit hoz a sors? Pont belebotlottam két felfegyverzett alakba.
-Mi az srácok, vadászni indultok? Nem bánnátok, ha én is csatlakoznék?
-Nem is ismerünk téged.- kezdte az egyikük.
-Cearso vagyok- mutatkoztam be, de a bemutatkozást egyikük sem viszonozta.
-Ez még nem ok, hogy velünk gyere.
-Hagyjad már, nekünk is jól jönne plusz egy fő, és így legalább nem kell keresnünk- kontrázott a másik, majd felém fordult.- Mondd csak Cearso, neked milyen fegyvered van?
-Egy ilyen- veszem elő az íjamat.
-Báh, egy íjász. Csak az hiányzik, hogy minket találj el.
-Pontosabban célzok, mint sejtenéd.
-Hiszem ha látom
-Akkor ezt figyeld- elővettem egy nyilat, majd ellőttem. A nyíl egyenesen belefúródott egy ház falába nagyjából negyven méterre.
-Ilyet én is tudnék- ásított az első, hogy unalmát jobban kihangsúlyozza a szája elé tette a kezét.
-Még nem láttál mindent- elővettem egy újabb nyilat. Megfeszítettem a húrt, majd az íjamat elforgattam pár fokkal a nyíl körül.
Koncentrálj erősen, ez a célpont még messze sincs, ilyen távolságból csak egy egyszerű ujjgyakorlat.
Ellőttem, most már nincsen visszaút.
A nyílvessző Teller Edé-t megszégyenítő pontossággal találta el az előzőt, ami a sérüléshatárát elérve pixeldarabjaira robbant.
-Azt hiszem ezt már vehetjük rendes bemutatkozásnak. Gyerünk ki a vadászmezőre, ott majd mi is bemutatjuk mit tudunk.
Elindultak. Én meg némán utánuk.
A Kezdetek Városa északi kijáratánál nem volt nagy tolongás csak egyetlen egy magas férfi sétált ellőttünk.
Nagyjából harminc méterre járhatott a város határától, amikor a semmiből felbukkant egy csuklyás alak. A tőrével megsebezte a férfit, aki a mozdulat hatására összecsuklott.
Odarohantam a férfihoz és megpróbáltam felsegíteni. A csuklyás alak engem is eltalált, aminek a hatására én is közelebbi kapcsolatba kerültem a virtuális talajszint élővilágával.
-Bénító méreg- mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott.
Tehát beszélni még tudok, minő öröm.
Nem láttam rendesen a csuklyás arcát, de azt hiszem elvigyorodhatott, amikor teljes erejéből a férfi jobb vállába szúrta a tőrét, majd elkezdett futni a várossal ellentétes irányba.
A másik kettő akkor ért oda.
-Ezt most komolyan mondod? Íjász létedre egyenesen egy harc helyszínére rohansz? Mi vagy te, őrült?
-Megleszek- köszöntem meg a lelki támogatást- Most az a fontosabb..
-Persze, persze. Elkapjuk- Ezzel mind a ketten az árnyharcos után rohantak.
Nem éppen erre gondoltam.
Ekkor vettem észre.
Az életcsíkom szép lassan kezdett elfogyni.
Mi a fene? Ez nem csak valami mezei bénító méreg volt?
Körbenézek és hamar megtalálom a magyarázatot.
Itt hagyta a tőrt, amit a férfi vállába vágott, és a férfi válla alatt ott feküdt az én lábam.
Nem tudtam mozogni, csak tehetetlenül néztem ahogy a életsávom mérete egyre rövidebb lesz. Már majdnem átfordult sárgába, amikor meg tudtam mozdítani a karom.
Itt van nem messze a védett terület, ha addig el tudnám vonszolni magam, vagy ha ki tudnám szedni a tőrt a lábamból. 
Nem tudtam a tőr után nyúlni, ezért maradt a kúszás.
Nagyjából harminc méter lehet. 
Persze kúszás közben a hozzám tűzött férfit is húztam magammal, úgy néz ki ő sokkal rosszabb állapotban volt, mint én.
Már csak tizenöt méter.. Hátranéztem. A férfi élete lassan kezdte elérni a kritikus pontot.
Öt méter... Már az én életem is átváltott pirosra.
Négy... A férfi megmozdult.
Három... A kivett a zsebéből egy képet.
Kettő.. Felém dobta, majd a tőr után nyúlt.
Egy.. megpróbálta kihúzni, de nem sikerült.
A városban voltam már amikor a méreg hatása teljesen elmúlt. Talpra ugrottam majd a férfi után nyúltam, de a kezem már csak a pixeldarabokat érte el.
Az egyetlen, ami megmaradt az az eldobott kép volt. Felvettem a földről...

Kardforgatók párbaja

Megvártuk amíg a vörösök eltűntek, majd Kedves felé fordultam.
-Nos miért is vagyunk itt?- kérdeztem, mert nem hittem, hogy azért jöttünk ide, hogy megnézzük, ahogy egy idióta nekirohan három nála sokkal erősebb játékosnak.
-Gondolkozz. Ha a bérgyilkosok közé akarsz kerülni, neked is egy gyilkos fejével kell gondolkodnod. Vagy egyszerűen ölnöd kell.
-Az nem megy csak úgy csettintésre.
Ebben a pillanatban a főtér felől egy igazán dühös kis csajszi rohant a városból kifele.
-Ez egyáltalán nem vicces. Érted? Nem vicces.
Ekkor felbukkant az őt követő srác is.
-Ezerszer mondtam, hogy nem én voltam.
A lány megállt majd megfordult. A srácnak csak az utolsó pillanatban sikerült megállítania a lendületét. Nem sokon múlt a karambol. A lány megmutatta a fiúnak az egyik üzenetét.
-Akkor ezt hogyan magyarázod meg? Határozottan te vagy a Sender.
A srác végignézi az üzenetet.
-Ilyet én sohasem küldtem, neked meg pláne nem.- Majd jó hangosan el kezdett nevetni.- De nincs igazad. Ez nagyon is vicces.
A lány nem igazán érthetett ezzel az állítással, és ennek hangot is adott.
-Te, én, egy duel, most.- ezzel megragadta a srác grabancát és kivonszolta a másikat a Kezdetek Városából. A srác megpróbált ellenszegülni, de nem tudott szabadulni a szorításból. Így robogtak el mellettünk, mi meg csak néztük a kialakult helyzetet.
-Itt az alkalmad, hogy lelő valakit. Ezek ketten nélküled is meghalnának, még azt sem tudják hogyan kell párbajra hívni valakit.- Akkoriban én sem tudtam, de azt nem hangoztattam.
-Igazad lehet.- Elővettem az íjamat, feltettem rá egy nyilat, majd megfeszítettem a húrt. Lélekben felkészültem a lövésre, amikor eszembe jutott a Magas viselkedése a halála előttről.
Nagyon furcsán viselkedett. Biztos üzenni akart valamit.
Ugyan mit üzenne neked egy haldokló, aki ráadásul alig ismer téged?
Talán.. nem tudom, de úgy érzem ez akkor sem helyes.
-Nem tudom megtenni- mondtam és leengedtem az íjam.
-Senki sem kényszerít. Akkor csak nézzük meg a kialakult küzdelmet.
A srácnak valahogy sikerült eltávolodnia a lánytól. Egy darabig csak farkasszemet néznek egymással, majd mindketten elővették a fegyvereiket. Mind a kettejüknek ugyanaz volt.
-Kezdő kard- kommentálta Kedves a látottakat.
-Mintha nem tudnám- a helyzet az, hogy tényleg nem tudtam, hogyan néz ki a többi kaszt kezdőfegyvere.
Egymásnak ugrottak, mind a ketten egyszerre suhintottak a kardjukkal. És mind a ketten ugyanolyan szép ívben ütöttek a másik fél mellé.
Először azt hittem, ez valami fortélyos húzás mindkettőjük részéről, de amikor megláttam a lány arcát leesett a tantusz.
-Ezek most harcolnak életükben először. Biztos hogy soha életükben nem volt még egy kard a kezükben.
Egy ámokfutó gyilkosnak a lehető legjobb pár a lehető legjobb helyen.
A lány lépett ki hamarabb a sokkból.
-Ez direkt volt miss, a következő attackom már biztos hit lesz.
-Beszélnél egy érthető nyelven is, ha megkérném?
Kedves eddig bírta a pártatlan szerepet.
-Mit nem értesz ezen, azt mondta, hogy el fog találni.
A srác felénk nézett, a maszkja mögül ijesztően hatott a barna szeme. Csak most vett észre minket.
-Nicsak, nézőink is vannak? Akkor mostantól komolyan fogok küzdeni.
ezzel elkezdett csapkodni maga körül.
-Mire számítasz? Mintha így többször eltalálnál, elég ha csak két lépést teszek hátra. És
Persze a srác mozdulatai csak előkészítették a következő támadást, ugyanis a nagy csapkodással felverte maga körül a port, így alig lehetett látni a két küzdő felet.
Ha az ideális pillanatra várnék, akkor támadnék rájuk, amikor a porfelhő kezdene eltünedezni. Akkor biztosan azzal foglalkoznának, hogy egymást keressék, nem pedig rám fecserésznék az idejüket.
Épp a gondolatmenet végén tartottam, amikor egy csuklyás alak futott be az átláthatatlan káoszba. Nem tudtam mire vélni.
Mikor kezdett eltűnni a gomolyzat, akkor látom ahogy a csuklyás a két fél között sétál, egyből jön a felismerés: ez ugyanaz a csuklyás, aki leszúrta a magast. Most pedig ez a kettő a kiszemeltje.
Már nincs arra időm, hogy felemeljem a fegyverem, a csuklyás máris szúr. A két tőrével két külön irányba, eltalálva mindkét játékos torkát.
Ebben a pózban marad, egészen addig amíg a másik kettő pixeleire nem hullik.
Mi sem tehettünk mást csak álltunk ahogy az aprócska lány, és a nála jóval magasabb srác elemeikre bomlanak.
Amint a két játékosnak vége, az árnyharcos eldobja a kezéből a tőröket, amik oda esnek, ahol előtte azok ketten álltak.
-Nem mondom, tetszik nekem a stílusa.- Súgom oda Kedvesnek.
-Hülye vagy? A múltkor majdnem megölt.- Ezek szerint ő is felismerte a tagot, mondjuk ő egészen a szomszéd városig üldözte.
-Tudom, és ezért gyűlölöm is, majd egyszer elintézzem a dolgot kettőnk között, majd szemtől szembe. De most csak kíváncsi vagyok, vajon hogy néz ki a csuklya alatt.
-Ne hülyéskedj, inkább húzunk innen mielőtt észreveszi, hogy láttuk őt akció közben. Gyere üljünk le arra a padra.
Mi ez talán az Assasin's Creed? Egyébként még ott is a gyilkos bujkál, nem pedig a szemtanú.
-Fölfoghatnád egy kicsit szabadabban is, mi egy bérgyilkost keressünk, ő pedig egy bérgyilkos, ez kell nekünk, nem?
-Honnan veszed, hogy nem öl meg minket is ha észrevesz.
De én már nem figyelek a szavaira, hanem elkezdek hangosan kiabálni.
-Hali, halihó erre vagyok.
A csuklyás errefelé nézett. Észrevett minket. Esküszöm, ugyanazt a csalfa mosolyt láttam, amit akkor produkált, amikor legelőször találkoztunk. Babrált valamit a menüjében, majd a következő pillanatban az alábbi párbeszédablak nyílik meg előttem.
Szonja üzent neked:
Felnéztem az üzenetből.
A lány, ha tényleg Szonjának hívják, még mindig felénk nézett azzal a sokat sejtető vigyorral.
Nem, ő nem lehet az a Szonja.
Észrevettem ahogy Kedves is felnéz egy üzenetből egyenesen a csuklyásra:
Éyrn, Tényleg te vagy az?
Itt valami nem stimmel, ez az alak képes megváltoztatni a nevét miközben üzenetet küld. Így vehette rá a két kezdő kardforgatót is, hogy elhagyják a védett területet. Ebből még probléma lehet.
Elolvastam a levél üzenet részét is. Egyetlen mondat volt csupán:
Ha beszélni akarsz velem, öld meg a társad.
-Erre én soha nem lennék képes- kiabáltam a lány felé, de Kedves nem osztotta a véleményemet.
-Bocsi Cearso, de nem akarom még egyszer elveszíteni- ezzel elővett egy Kábító Kristályt.
-Várj, ő nem az akinek mon.... eddig jutottam, mikor Kedves aktiválja a kristályt.
Én pedig elájultam.
Csak egy gondolat futott át az agyamon:
Végre vége.
-Csak ha majd én is azt mondom

Ismét a padon ülök a főtéren. Most éppen azon gondolkozom, amit Shu mondott, a pet-ek alkalmazkodnak a gazdájukhoz. Nekem most pedig nagy szükségem lenne valakire, aki mellettem van, és akinek szabadon beszélhetek a betegségemről, és nem rázza ki tőlem a hideg, és engem se tőle.
-Eleget gondolkoztam, kasztot váltok.
Ebben a pillanatban egy üzenet érkezik.
Megnyitom, egyetlen mondat:
Nehogy meg merd tenni.
Megnézem a küldőt. Szonja.
Szonja? De hát az nem lehet. Egy teljes dimenzió van közöttünk, hogy küldhetett volna üzenetet kívülről, ráadásul ő nem is ellenezné a döntésemet.
Várjunk csak, én egyszer már kaptam hasonló levelet. Egyszer, lassan két éve.
-Te vagy az?- teszem fel a kérdést a nagyvilágba.
Persze, majd pont válaszolni fognak egy ilyen kérdésre. Okos vagy Cearso.
-Igen. Én vagyok az.- jön a hátam mögül egy ismerős hang,- de vajon honnan?- majd két kar fonódik a nyakam köré.
Jól esik az érintés, amíg rá nem jövök, mikor hallottam én már ezt a hangot.
Ez nem lesz jó így.
-Ezt nem kéne- bújok ki az ölelésből
-Miért nem? Pedig amikor az a harcművész lányka csinálta, akkor nem ellenkeztél.
-Az teljesen más. Vele jóban vagyok.
-Miért, velem nem?
Felesleges kérdés..
-Majdnem megöltél. Kétszer is.
-Attól még lehetünk jóban.- ezzel a mondattal átugrik a padon, és leül mellém.
Most nézek rá először.- ugyanaz a ruha van rajta, mint két éve, ugyanazzal a csuklyával.
-Levehetnéd azt az izét a fejedről, sokkal jobban nézel ki nélküle.
-Akkor mégis jóban vagyunk.- és lehajtja az arcát eltakaró darabot. Tényleg jobban áll neki ez a viselet.
-Csak elmondtam a véleményem, ez nem jelenti, hogy jóban vagyunk.
Némán ülünk egymás mellett. Nincs neki mit mondanom.
-Mond csak, haragszol rám?- meglep a kérdésével. Ha pár héttel előbb kérdezi, biztos rávágtam volna egy határozott igent. Most pedig...
-Nem tudom. Nemrég találkoztam egy nálad is rosszabb emberrel.
-Szóval nem utálsz.-feláll és megpróbál a nyakamba ugrani, de kitérek előle.
-Ettől azért messze vagyunk.
Lehiggad, majd visszaül a padra.
Talán mégse kéne elüldöznöd magadtól. Ő is ugyanolyan magányos, mint te. Ráadásul neki már az indikátora miatt is nehéz a beilleszkedés.
-Elmondanád a rendes neved is? Nehéz lenne Szonjának hívnom téged.
-Egyszer már bemutatkoztam, nem emlékszel?
-Nem, tudod- de belevág a szavamba.
-Igen, tudom, a betegséged, már elmondtad.
Elhúzza a kezét a tőle kapott üzenet előtt, amit elfelejtettem bezárni. A feladó átvált a Szonja névről Marlunára.
-Príma kis képesség, de ennyi erővel bármi más is lehet a neved.
-Ezt nézd.- elővesz egy papírlapot, kihajtogatja. Csak két név van ráírva. Az enyém és az, amiről azt állítja, hogy az övé. Ugyanaz trükk lett rajta használva, amit Timidus nevével csináltam.
-Erre hogy vettél rá?- Az hogy Shu-ék előtt használtam a képességem, az még rendben volna, de egy vörös indikátoros nehezen vívhatott ki ekkora tiszteletet nálam.
-Megígértem neked valamit. Eddig nem is szegtem meg.- Rám mosolyog.
Visszamosolygok. Ahogy magam ismerem, még hihető is a történet.
Elgondolkozok.
Vajon mit ígérhetett, aminek ekkora jelentősége van.
Aztán másom kezdek gondolkodni.
Még senki nem jött ide hozzám ennyire nyíltan. Mit akarhat?
-Szeretnék kérni valamit.
-Soha.- vágom rá azonnal, nem tudom mit szólna Szonja, ha egy gyilkossal jönnék össze.
-Azt sem tudod, miről van szó.
-Igazad van, folytasd.
-Arról lenne szó.. tudod..- emlékszem, amikor ugyanígy hebegtem-habogtam Nio-nak, figyelmesen végighallgatom.- én is.. nehezen barátkozom.. lassan két éve.. még nem is beszéltem senkivel.
Nem megmondtam. hogy magányos.
Odacsúszanok a lány mellé, átkarolom a vállát az egyik kezemmel, és gyengéden megszorítom, éreztetve a megértésemet.
-Melletted akarok maradni.
-Tudod, hogy ez lehetetlen.
-Tudok főzni is, láttam mennyire élvezted, amit az idomár lányka készített.
-Mi az? meg akarsz vesztegetni?- de a főzés említése nagyot dobott a szememben a lányon.

Érzem, hogy lassan ébredezni kéne. Gyorsan ki is nyitom a szemem. Ismét a főtéren vagyok, és a megszokott padomon csücsülök. Minden a szokásos mederben folyik. Akarom mondani mégsem. Marluna is itt ül mellettem, és a fejét a vállamra hajtva pihen. Nincs szívem felkelteni, de muszáj lesz.
-Hé, Csipkerózsika, hasadra süt a virtuális napfény, ideje felébredni.
-Nyáu- adja tudtomra nyilvánvaló nemtetszését.
-Mi az, már nyávogsz is? Talán macskának képzeled magad. Igazad volt, tényleg nem kell kasztot váltanom, hogy idomár lehessek. Csak egy macskafül és egy macskafarok hiányzik, na meg a macskabajusz.
Felemeli a fejét és mélyen a szemembe néz. Látszik rajta, hogy nem sikerült felfognia, amit mondtam. Inkább ásít egyet.
-Fáradt vagyok ehhez. Egész éjjel téged követtelek. Hadd pihenjek egy kicsit.
-Tényleg? Akkor elmondod, hogy mit csinálok, amikor éppen nem vagyok ébren?
-Később- Ezzel visszahajtja a fejét, de nem, nem a vállamra, hanem egyenes az ölembe.
-Hékás, ezt meg ki engedte meg.- szolnék rá de ő már az igazak álmát alussza, vagy legalább úgy tesz.
Ez van, nincs mit tenni, meg kell várnod, amíg kipihenni magát, majd utána jó alaposan elbeszélsz a fejével.
-Várjunk csak. Egész éjjel követtél? Szóval kémkedtél utánam?
-Ühüm.- fordul felém, de a következő pillanatban már fordul is vissza.
Mégsem tudok rá haragudni, inkább abban reménykedem nem jön erre egy ismerős se. Kínos lenne megmagyarázni ezt az elég könnyen félreérthető helyzetet. Szerencsémre senki se érdeklődik irántunk, így a következő néhány óra unalmasnak ígérkezik. Persze megtehetném, hogy kiszedem a lábam a lány feje alól, de ez nem az én stílusom. Ráadásul engem is érdekel, hogyan kötök ki minden reggel ennél a padnál.
Egy ideig csak nézegetem a járókelőket, de nagyon hamar megunom, már nem köt le annyira, mint eddig.
A szemem a lányra téved.
-Nem tudom miért hajtod fel mindig ezt a csuklyát, nem megmondtam hogy sokkal szebb vagy nélküle.- Ezzel megpróbálom levenni az engem idegesítő darabot a fejéről, de ő felugrik, én pedig elkapom onnan a kezem, mint aki nem is csinált volna semmit.
-Hallottad?
-Mit?
-Egy sikítást.- majd el kezd rohanni. Jobb híján én is utána rohanok.
Nem tudom, mennyit futhatunk, de annyi biztos, hogy a védett területen kívül legyünk. Megáll bennem az ütő.
Ha egész végig csak ki akart csalogatni a városból?
Megállok, de ő fut tovább. Megáll egy fa tövében. Leguggol, egy lány van ott. Most már én is közelebb merészkedem. A lánykán látszik, hogy fél valamitől. Szinte már vacog a félelemtől, amikor alaposabban szemügyre veszem, látom csak, hogy az életsávja villog és rohamosan csökken, gyorsan előveszek egy potit, de a lányka közbeszól.
-Semmit se használ. Én is próbáltam.
-Szóval tudsz beszélni, akkor azt is elárulhatnád ki csinálta ezt.
-Egy kardforgató, nincs messze.
-Tudod, hol van? Akkor menj utána, és szedd ki belőle, hogyan lehet ezt visszafordítani.
-Bármi áron?
-Azt csinálsz, amit akarsz, csak igyekezz ahogy tudsz.
Marluna mosollyal az arcán elfut. Közben leguggolok a lányhoz, és megpróbálom felnyalábolni. Úgy ahogy sikerül is.
Elindulok a Kezdetek Városa felé.
-Hogy hívnak kislány?- alaphelyzetben biztos nem kérdezem meg, de most elviselhetetlen volt a csend.
-Na.. Nagasi Yumiko, és én már nem vagyok kislány, mindjárt tizennyolc vagyok.- Persze, hisz már legalább két éve idebent vagyunk. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem számolom az itt töltött éveket, hiszen vagy nagyon sokáig fog tartani, vagy.. bele se merek gondolni.
Az egyik vagy a máik előbb vagy utóbb úgyis be fog következni.
-Te sikítottál?- kérdezem, hogy eltereljem a figyelmemet a gondolataimról.
-Mi mást tehettem volna, amikor rám támadt az a lány. Nem gondoltam volna, hogy bárki meghallja.- elhalkul egy pillanatra.- Te megbízol abban a csuklyás lányban?
-Persze, miért ne bíznék?
-Hiszen vörös.- Az a fránya előítélet. Miért kell mindenkinek ennyire előítéletesnek lennie.
-Tudod, véletlenül is lehet ölni- Bár Marlunáról pont tudom, hogy nem a véletlen miatt lett vörös az indikátora, de ahogy a napokban viselkedett meggyőzött arról, hogy nem rossz lány ő.
A lány életsávja már sárgában van, elkezdem szedni a lábaimat, de nem tudok túlságosan gyorsabb tempót diktálni.
A lány átkarolja a nyakam, és a következőt mondja.
-Túl messze vagyunk, nem fog menni, ne erőltesd meg magad.
Igaza van, lehetetlen hogy ilyen iramban elérjünk a védett területet. Leroskadok, nem fog menni. Biztos van megoldás. Lennie kell megoldásnak.
-Mi a helyzet a hazatérés kristályoddal?
-Próbáltam, de az se működik.- sóhajt egy nagyot.- Szóval ennyi volt.
-Ne add még fel. Marluna biztosan mindent megtesz, hogy segíteni próbáljon.- remélem igazam van, és azelőtt ideér, hogy túl késő lenne, de a lány élete már pirosban van.
-Gondolj valami szépre. Biztos van valakid, akit szívesen látnál.
-Senkim sincs, ezért se érdekelt nagyon a kijutás.
Átölelem a lányt.
-Ne félj én itt maradok melletted. Ha kell, akkor egészen a végsőkig, de hiszem, hogy nem lesz rá szükség.
Visszaölel a lány, de ebben az ölelésben érzem a haláltól való félelmet.
-Köszönöm.- mondja ki az utolsó szót, és érzem, ahogy  két kezem közt a lány teste pixelekké változik. Arcomon végigfolyik egy könnycsepp. Nem tehetek róla, elérzékenyültem, pedig alig ismertem a lánykát. Már csak Marlunát kell megvárnom a hírekkel. Elég sokat kell várnom, ezért inkább visszamegyek oda, ahol a lánykát találtuk, leülők a fa tövébe, és próbálok nem arra gondolni, ami pár perce történt.
Nagyjából másfél óra telik így el, mire Marluna visszaérkezik. Rögtön talpra ugrok.
Mi történt?- kérdezzük egyszerre a másiktól, nagy levegőt veszek.
-Nem bírta ki. Túl gyorsan fogyott az élete.
Marluna megpróbál megölelni, és most hagyom is neki. Szükségem van egy ölelésre, per pillanat lényegtelen kitől.
Közben leellenőrzöm a lányt.
-Eggyel kevesebb tőr van nálad, mint reggel. Ez azt jelenti...
Rám néz és az arcomba vigyorog.
-Igen, pontosan azt. Te mondtad, hogy azt csinálok, amit akarok. És én ezt akartam. Könnyű párbaj volt, még bemelegítésnek sem volt elég.
-Akkor mi tartott másfél óráig?
-Harcolni nem tudott, de menekülni és rejtőzködni azt igen. Háromszor is meglógott, mire sikerült sarokba szorítanom. Egy darabig élveztem a játékát, de nem akartam hosszúra húzni a dolgot. Amikor látta, hogy nincs esélye, stratégiát váltott, alkut ajánlott. Hogy erősebb lehetnék.
-És te?
-Nekem az is elég, ha melletted maradhatok. Ehhez nem kell erősebbnek lennem, csak tartanom kell veled a tempót. Ezért elővettem az egyik tőrömet, és elkezdtem szurkálni. Szúrta a torkát, szúrtam a gyomrát, sőt a fejébe is beleállítottam néhányszor a fegyveremet amíg csak pixelek maradtak belőle, öröm volt nézni, ahogy szállnak az ég felé..- Az előbb itt vigasztalt, amiért nem tudtam segíteni valakin, most pedig élvezettel mesél arról, ahogy kivégzett valakit.
-Fura egy lány vagy te Marluna. Tudsz róla?

Némán sétálok Marluna mellett vissza a Kezdetek Városába, alig ismertem a lányt mégis kikészít a halála.
Vajon milyen érzés lesz, amikor olyasvalakit veszítek el, aki közel áll hozzám. Erre gondolni sem akarok!
Gondolataimat Marluna felé terelem. Mi lehet a titka, hogy ilyen hideg a vére, mellette pedig valódi érzései is vannak. Éreztem mikor próbált megvigasztalni. Vajon ez is csak szerepjáték lenne, hogy a bizalmamba férkőzzön? Annak meg mi értelme lenne? A legjobb az lesz ha rákérdezek.
-Marluna, mondd, miért maradtál mellettem?
A csuklyás lány várakozás nélkül válaszolt, miközben félrehajtott egy útban lévő faágat.
-Mert érdekes vagy.
-A betegségem miatt?
-Részben
Már majdnem kiértünk az erdőből, amikor hirtelen egy kislánnyal futottunk össze, aki már lassan a sírás környékez.
Leguggolok hozzá, miközben egy egyértelmű kézmozdulattal elküldöm Marlunát a közelből, nem szeretném, ha még az ő látványa miatt is megrémüljön.
-Mond csak kislány, mi a baj?
-Én csak sétálgattam a városban, majd egy sikítást hallottam, és elindultam a hang irányába, hátha kell segítség, de eltévedtem.
Mi van ma? Mindenki hallotta azt a sikítást csak én nem.
A kislány összekulcsolja a mellkasa előtt a két kezét, és szomorú arckifejezéssel rám néz.
Most látom csak, hogy neki is vörös a szeme, szóval nem én vagyok az egyetlen ilyen szemszínnel.
-Vissza tudna kísérni a városba, és meg tudna védeni a rám leselkedő veszélyektől? 99ccff
Nem tudok nemet mondani egy ilyen édes kislánynak, aki ennyire elveszett.
-Persze haza fogunk kísérni, és meg fogunk védeni. És nyugodtan tegezhetsz.
Intek Marlunának, hogy most már előjöhet. A kislány először megijed a csuklyás alaktól, de miután megnyugtatom hogy jóbarát, lenyugszik.
-De vörös az indikátora, az nem az jelenti hogy...
Megint az a fránya előítélet.
-De azt, de nem bánt amíg mellettem maradsz. Igaz Marluna?
-Nem kell tőlem félni.
-Kezeskedem érte.
Most már hármasban sétálunk a Kezdetek Városa felé. Már nincs messze a határ, mikor ránk támad egy lángokkal körbevett lány. A kislány rémülten ájul el a látványtól, és Marluna is elveszti a koncentrációját. Nekem is rossz érzésem támad, de nem futamodhatok el, megígértem hogy megvédem ezt a kislányt. Egy fegyveres kéz lendül a kislány felé. Már nincs idő elővenni az íjat. Puszta kézzel fogom meg a lángoló kezet, majd a másik, mivel látja hogy nincs hatással rám ez az alak, át(vissza?)változik.
Ahol az előbb egy szörny állt, most egy hófehér hajú lány áll. Mélyen a szemébe nézek, de a szeméből csak gyilkos indulat sugároz. Milyen kár, pedig neki is olyan szép vörös szemei vannak, mint nekem, vagy a kislánynak.
-Tudod, akár barátok is lehetnénk.
-Na ne nevettess.
Hangja rideg és komoly.
-Szierra, harapd el a torkát.
A következő pillanatban egy sárkány ugrik felém. Sokkal kisebb, mint Timidus, ráadásul tűz veszi körül az ő testét is. Megpróbál rám támadni, de én se vagyok ám egyedül. Mármint nem teljesen, talán Marluná-nál még el tudok érni valamit.
-Marluna, mire vársz még? Legalább a sárkincát szed le rólam.
Elérem a kívánt hatást. Marluna megrázza a fejét és egy halk -vettem- szöveggel, és már támad is, illetve a lányt is meglepi a fura elnevezés, ami miatt egy pillanatra kizökken, amit kihasználva ellököm a kislány közeléből. Nem egy nagy lökés, de a lány mégis elesik.
-Ezt még megbánnod.
kiált fel, de már nem tud teljes erőbedobással küzdeni, mivel a közben mellettünk kialakult harcra is figyelmet szentel.
-Legalább koncentrálj miközben harcolsz.
Adok neki egy jó tanácsot, hisz én nem akartam ellenfelemnek ezt a vérszomjas lányt, de ha harcolni akar, azt teljes erőbedobással tegye. Megfogom a kezét és kicsavarom a kezéből a pálcáját.
-Ezzel a harcunknak vége. Nem hiszem, hogy tudsz enélkül küzdeni. Megjegyezném én elő se vettem a fegyveremet a hirtelen támadásod miatt, de a következő körre már most fel vagyok készülve.
Blöff, de remélem beválik. Nem tart sok időbe, mire rájöjjön, hogy igazam van.
-Szierra, elég lesz.
De a tűzsárkány nem szándékozik abbahagyni a küzdelmet. Marluna kezében vészjóslóan villan a tőr.
-Marluna állj..
de nem vagyok elég gyors. A tőr a sárkány szívében landol, ami egyetlen szúrás hatására elpixelezödik.
-Szierra, ne..- a lány kikapja a kezemből a pálcáját, és Marluna felé rohan. Ennek nem lesz jó vége. Marluna persze gyorsan kapcsol, és kitér a kezdeti támadások elől, hátha lenyugszik a lány. De nem, ő csak makacsul csapkod tovább a levegőben. Marluna ekkor ellentámadásba kezd. Nem is tudom minek szurkoljak inkább, hogy Marluna támadása melle menjen, és utána jól kijönnénk a lánnyal, vagy találjon be, és a lány is kövesse a sárkányt az örök mezők birodalmába. Végül az utóbbi következik be. Ahogy előbb a sárkánynak, neki is elég volt egyetlen támadás a megsemmisüléshez.
-Szierra, megyek utánad- A hangja mostanra ellágyult, és még egy könnycseppet is felfedezni vélek az eltűnő szemében. Vagy csak az én szemem káprázott? Szeretném azt hinni, hogy ebben a vérszomjas lányban is volt legalább egy cseppnyi érzés.
-Hadd örüljön, ugyanaz a fegyver okozta a végét, mint a háziállatjáét.
Ezzel Marluna beleállította a tőrt egy közelben álló fa törzsébe.
Odasétálunk a kislány mellé és megvárjuk, amíg felébred.
Az első kérdése a következő:
-Mi történt?
-Ránk támadtak miközben haza fele kísértünk téged, és ahogy ígértem, megvédtünk.
-Nem akarok haza menni- durcáskodik.- Anyu és apu úgyis odakint odakint várnak. Addig mellettetek akarok maradni.
-Hogy hívnak kislány?
A lány egy kisebb szünet után válaszol.
-Shakan, Shakan-nak hívnak.
-Tudod Shakan, ez egy lehetetlen kérés.
Majd felnevet.
Miért is? Persze! Neki is majdnem ugyanezt mondtam...

in memoriam Mikasa

/elfedett emlék:innen/

-Nos beszélsz végre?
Teszem fel a kérdést a földön fekvő alaknak.
Ő az, aki megölte Mikasát, miért nem lövöd le egyszerűen?
-Kapsz egy ajánlatot, el mondod mi értelme volt ennek az egésznek és akkor talán  életben hagylak.
 Feladhatnád végre a próbálkozást és megadhatnád neki a kegyelemdöfést. Nem fog beszélni.
Azt majd meglátjuk.
Egy nyílvessző megy a nyaka jobb oldala mellé, majd egy következő a másik oldalra.
-A következő már nem fog mellémenni.
Az élete már olyan kevés, hogy a következő lövésbe biztosan belehal. Teljesen mindegy hova célzok a rendszer akkor is teljes sebzéssel számol, ha a kisujjára lövök, de inkább a szívét veszem célba. Ez sokkal stílusosabb.
-Rendben van. Beszélek, beszélek. Csak tedd el azt az izét.
Leengedem az íjam, de eszem ágában sincs elrakni.
-És most beszélj.
-Biztos hallottál már arról a játékosról, akinek sikerült megszöknie a börtönből.
-Nem hallottam róla.
A börtönről is csak annyit tudok, hogy lehetetlen onnan kijutni, így innentől egy szavát se hiszem annak, amit mond, de érdekel milyen történettel próbálja menteni az irháját.
-Szóval ez a játékos, miután kijutott sorra kezdte el gyilkolni azokat, akik miatt bekerült.
-És azt mondod ennek a lánynak is köze volt hozzá?
-Nem, ő csak arra kellett hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Bárki más is elég lett volna.
-Akkor miért nem választottatok bárki mást. Miért pont őt kellett?
Erre a kérdésre már nem várom meg a választ.
Fogom magam és újra rá célzok.
Most már semmi sincs ami megmenthetné.
Most nem remeg a kezem, a düh és a bosszúvágy megadja az erőt a pontos célzáshoz. Elengedem az fegyvert, és a nyíl a következő pillanatban beleáll a férfi szívébe. Vagyis oda, ahol a szívének kéne lenni. Bár nem hiszem, hogy ennek a férfinak lett volna szíve.
Egy ismerős hang szól a hátam mögül.
-Kazuma.
-Így hívták?
Nézek a felfele áramló pixelekre.
-Nem. Nem őt, hanem akiről beszélt.
Vagyis az igazat mondta.
Csak most esett le, hogy mit is tettem.
-Marluna.. én.. öltem.. ismét..
-Higgadj le. Ezt is el fogod felejteni. Van fogalmad róla milyen nehéz téged kezelni ha idegesen tör rád a krach? Nekem van, és nem akarom újra átélni.
-Mégis miért.. kéne elfelejtenem?
-Nem viseled el a bűntudatot. És ez jó. Nézz csak rám. Engem egyik se viselt meg, pedig volt pár ember, akinek én vettem el az életét.
-Nem kellett volna ezt csinálnom.
-Láttam hogy mi történt. Igenis megvolt rá az okod. Ebben is jobb vagy, mint én.
Majd matatni kezd az inventoryában.
-Még mielőtt elfelejtem.
Idedob egy flaskát, amibe beleszagolok.
-Fúj, ugye tudod hogy nem iszom?
-Az lehet, de neki elkelhet egy adag mikor felébred.
Asato felé mutat.
-Ugye ne akarod megmérgezni?
-Soha nem ölnék meg olyat, akinek a hiánya fájna neked. Ez annyira biztos, mint amennyire a te neved Cenvil Arsenal.
Felkapom a fejem az igazi nevem hallatára.
-Honnan tudsz te erről?
-Te magad mondtad, mint sok minden mást.
Már indulni készül, amikor eszembe jut még valami.
-Marluna.
-Igen?
-Biztos hogy nem fogok emlékezni semmire?
-Biztos.
-Akkor megkérnélek valamire, keresd fel a másik kettőt, és intézd el, hogy másnak már ne árthassanak.
-Értettem. Addig is, te úgy tudod, hogy én horgászni vagyok.
Ezzel a kijelentéssel -és egy hatalmas mosollyal az arcán- el is rohan.
A bűntudat tényleg nagyon erős, de megnyugtat, hogy nem fogok emlékezni: ennek a háromnak is én okoztam a vesztét.
Köszönöm Marluna.
Ez volt az utolsó gondolatom mielőtt a betegségem újra felülkerekedett volna rajtam.
Villanás.

/Marluna szemszög/

A kiképzőtiszt. Kétféle ember fordul meg erre. Azok, akik igénybe veszik a kiképző szolgálatait, ezzel bebizonyítva azt, hogy alacsony szintűek. És azok, akik ezekre a játékosokra vadásznak. Remélem a két célpontomat is ezek között kell keresnem.
Persze, nem csak ezért jöttem erre. Titokban követtem Shakan-t, hogy ne történhessen vele semmi probléma az úton. Szerencsére senki sem szemelte ki magának a kicsi lányt, amíg eljutott a kiképzőig.
Miután elment a kiképzőtől csak egy olyan játékos akadt, aki megpróbált utána eredni, de én mögé léptem és a vállára tettem a kezem.
-Én a helyedben nem tenném.
Megfordult és a szemembe nézett, vagyis csak nézett volna, mivel a csuklyámat szeretem előre hajtva hordani. Cearso-n és Shakan-on kívül csak az áldozataim egy része látta az arcomat, és ez rendben is volna így.
Nem ő volt az, akit kerestem.
A vörös indikátor az arcom látványa nélkül is, elég meggyőző lehetett, mert szó nélkül visszafordult és inkább várt a következő áldozatra, aki perceken belül meg is jelent, így a várakozók száma lecsökkent eggyel. Nekem most olyanok kellettek, akik csapatban dolgoznak, hisz a másik lány elrablásához is hárman kellettek.
A következő áldozat csak órákkal később érkezik, ennyi idő alatt a többség elunta magát, és jobb fejlődési lehetőség után nézett. Én bezzeg évekig vártam a megfelelő pillanatra.
Szóval, a következő játékos, aki a kiképzőhöz érkezett, egy lila hajú lány volt. Elvégezte a dolgát, és ment is az útjára. Egy darabig senki se mozdult, de fél perccel később egy srác elindult utána, felismertem benne az egyik tegnapi támadót. Tehát én is utánuk rohantam. Miért mindig lányokat szemelnek ki maguknak ezek a gazfickók? Talán azt hiszik ellenük több esélyük van. El kell hogy szomorítsam őket, de én is itt vagyok.
Eltűntek a szemem elől. Merre mentek? Merre mentek? A múltkor is a városhatárban próbálták elvégezni a dolgot. Elindulok a legközelebbi városhatár felé. Nem tévedtem a határ mellett a fickó a nyakánál keresztbe fogva próbálta meg kirángatni a lányt a  városból. A lány elkeseredetten harapott bele a nyakát átölelő kézbe, de nem ért el vele semmit, hiszen nincs a játékban fájdalomérzet és még javában a védett területen belül voltak. Gyorsan fogom az egyik tőrömet és a sráchoz vágom. A tör lendületétől elrepül, elengedi a kezéből a lányt, aki a földre kerül.
A srácot a lendület a városhatáron kívülre lökte. Ekkora lenne köztünk a szintkülönbség? Odamegyek hozzá.
-Mit akarsz tőlem?- A hangjából kihallatszik a félelem.
-Emlékszel arra a lányra, akit tegnap hurcoltatok.
-Mi van vele?
-A társatok megölte.
Kiveszem a tőrt a vállából, és egy erőset szúrok a gyomrába. Mivel védett területen kívül volt, ezért az életereje rohamosan csökkent, majd lassacskán elérte a nullát. Közben azért ő sem tétlenkedett, a csuklyát sikerült rólam lehajtania.
-Egy lány?- a szeméből az értetlenkedés tükröződik, miközben a teste pixelekké esik szét.
Egy megvan, maradt még egy.
Visszahajtott a csuklyámat, és odasétálok a még mindig a földön heverő lányhoz.
-Mondd csak, hogy hívnak?
Nyújtom felé a kezemet.
-Sasaki Miyako.- de nem fogadja el a segítő szándékom, inkább a földön marad.
-Láttad az arcomat?
-Ne-em.-a hangsúlyából nyilvánvaló hogy hazudik, de nem szükséges őt is bántanom.
-Amíg ez így marad, addig nyugodtan távozhatsz.
Nem vagyok én egy kegyetlen gyilkos.. Most már. Szerencséje hogy nem két évvel ezelőtt találkoztunk.
-Persze, így lesz.- Mondta majd felállt és elment. Van egy olyan kegyetlenül rossz előérzetem, hogy nem most láttam őt utoljára.

Múlik az idő, és én még midig nem találtam meg a harmadik személyt, akit el kéne tenni láb alól. Pedig már szinte minden létező helyet felkerestem, ahol egy kezdő kis bűnöző előfordulhat.
Azért volt néhány hely, ahol nem láttak szívesen főleg az indikátorom színe miatt. Az ilyen helyeken könnyen el tud előlem bújni valaki, főleg ha hallotta a hírét annak, hogy mi történt a többi társával. Ha van valakinek egy kis sütnivalója biztosan ezt tenné.
Másfél hónap telt el, és még mindig nem haladtam semmit az ügyben. Vagyis, a múltkori csuklyás baleset miatt azzal a lánnyal beszereztem egy új öltözék kiegészítőt. Egy vörös maszkot. Így már akkor se lehet problémám, ha véletlenül lecsúszik az arcomról a csuklya.
Jobb ötletem nem révén, és mivel úgyis szerezni akartam egy kis pénzt, arra az elhatározásra jutottam, hogy teszek egy próbát a Kaszinóban.
A többségnek fel sem tűnt a különleges öltözékem, és aki észre is vette, hamar megszokta, hogy egy teljesen vörös illetővel van dolga. Erre felé úgyis sok érdekes pofa szokott szerencsét próbálni. Hátha köztük lesz a keresett személy.
És ha egyszer Kaszinó, akkor nem maradhat el a jó öreg kockázás sem. Az egyik asztalnál egy ismerős alakkal találkozom. A lány az, még a múltkorról. Hogy is hívják? Megvan! Sasaki. Vajon mit kereshet itt?
Mögé lépek és egy kicsit megköszörülöm a torkomat. Hátrafordul és amikor meglát megijed egy kicsit. Miután alaposan végigmér, rájön hogy én vagyok az, aki a múltkor megmentette, és egy kicsit felenged. Pedig tudhatná, hogy ő is a célpontom lehet még.
-Játszani jöttél?
-Nem, keresek valakit.
Körbenézek a teremben, és a szemem megakad egy ajtón. Semmi dísz, semmi cicoma, még egy árva kilincs sincs rajta, mintha valaki szándékosan el akarta volna rejteni az ottlétét.
Tizenhat arany a belépés? Annyit még meg tudok kockáztatni. Majd miután leperkálom a pénzt, és belépek az ajtón, egy ismerős arcot pillantok meg a szoba közepén elhelyezkedő asztal túloldalán.
Ez az az alak, akit legalább egy hónapja keressek. Azokat a szemeket lehetetlen összetéveszteni másokéval.
-Üdvözöllek az őrült játékok termében, idegen.
Majd csettint egyet az ujjával és az asztal felém eső oldalára is megjelenik egy szék.
-Miféle játékról lenne szó?
Kérdezem mielőtt leülnék a megjelent székre.
Az arcán csak hatalmas mosoly ül, de a kérdésemre nem válaszol. Illetve csettint az ujjával, és az asztalon megjelenik egy térkép.
-Akkor a szabályok:
-El van rejtve tizenhat darab játékkatona, te pedig kapsz öt percet a megkeresésükre.
-Ha sikerül megduplázod a pénzedet, ha nem, akkor bukód az egészet
Nagyon biztos lehet magában, ha ilyen egyszerű szabályokat állított fel. És már meg is találtam a csavart, amiről a kölyök azt hitte, hogy rajta kívül senki sem fog rájönni. Milyen naiv is itt valaki.
-Gondolom emelni is tudnád a tétet. Minden vagy semmit alapon, a vesztes ne hagyja el élve a szobát.
Milyen merész itt valaki, de természetesen megoldható.
Majd ismét csettint, és mindkettőnk kezén megjelenik egy bilincs szerű karkötő, az enyémen pedig egy számláló áll, ami jelenleg öt percen áll.
-Tessék, ha valaki veszít, akkor halálra rázza őt az áram, védett terület ide vagy oda. Akkor kezdjük.
És amint a számláló elkezdett visszafelé haladni, felálltam a helyemről és kinyújtózkodtam. Nem siettem sehova, úgyis tudtam minden báburól, hogy hova rejtette el őket. Odasétálok a srác mögé, hátulról átölelem a nyakát, majd a fülébe súgom:
-Mind a tizenhat bábu a zsebedben van.
-Nem.. is..
A szavai akadozásából nem volt nehéz rájönnöm, hogy igazam van.
[colo=#cccccc]-Akkor lássuk azokat a zsebeket.[/color]
Majd szépen kiveszem a figurákat a zsebéből, és amint az utolsó darabot is megáll a számláló, az időnek még csak a felét se használtam el. Azért egy utolsó mondattal még elköszönök tőle.
-Sose próbálj megtéveszteni egy bűvészt, aki pechedre tolvaj és bérgyilkos is.
-Mégis mit...
Nem tudja befejezni a mondatot, mert a karperec aktiválta magát. Pár másodperc után már csak egy pixelfelhő emlékeztetett arra, hogy az előbb még volt itt valaki. Időközben az én karperecem is eltűnt. Helyette kapta egy értesítő üzenetet, miszerint megörököltem a szobát.
A szoba csak a mostani tulajdonos halálával átruházható.
Ugyan, miért válnék meg egy ilyen remek szobától?
A munka elvégezve, így maradt időm végre szórakozni. Pár csettintéssel a magam ízlésére alakítom ezt a szobát. Majd a bútorzatot is lecserélem. Hát nem sokkal szebb a vörös?

Már nagyon rég nem találkoztam Marlunával. Vajon hova tűnhetett el két hónapja? Talán történt vele valami szörnyűség? Áh, nem hinném, hiszen két évig úgy tudott élni, hogy senki se figyelt fel rá.
Hogy miért keresem én pont most és pont Marlunát, akiben az indikátora szerint nem lehet megbízni? Pont ezért, mert senki más nem bízik meg benne, ezért kevesebb eséllyel tud ellenem fordulni.
Eddig csak neki, és Shakan-nak mondtam el, hogy fegyverkovács akarok lenni, és még nem hallottam a visszhangját. Mármint a levél megírásáig csak ők tudtak arról, hogy fegyverkovács leszek. Ezek szerint ezt még senkinek sem mondták el rólam.
Meg kellett volna kérdeznem Marlunát a dologról, mielőtt tényleg elküldöm azt a levelet. Most már bánhatom. Nem elég, hogy Marluna és Shakan /aki idő közben sikeresen beköltözött a Young Justice-hoz/ miatt aggódom, most már azon is filózhatok, vajon mit fognak szólni a levelemhez.
Nincs mese, találkoznom kell Marlunával. Megnyitom a menümet, és kiválasztom a levélírás funkciót és a címzetthez szépen beírom Marluna nevét.
Kész, azt mondta, hogy csináljam ezt ha találkozni akarok vele, és várjak egy keveset.
Pár másodperc múlva meg is lett az eredménye a dolgoknak, Marluna neve lassan átváltozott a következő szavakká: Kayaba Kaszinó.
Nem is sejtettem, hogy a képessége így is működhet akár. Kíváncsi vagyok van-e neki valamilyen korlátozása, hogy milyen messzire hat ki az ereje. Mindenesetre érdekesebb képesség, mint az enyém, amit az ember akár a való világban is megtanulhat. Persze ebben a világban minden képesség egyedinek számít, ezért is csodálkoztam, amikor sikerült ezt a képességet megszereznem.
Na akkor irány a Kayaba Kaszinó. Rendben, de az hol is van? Akkor először egy helyismereti tájékoztatót kérek a közeli NPC-ktől. Miután megvannak a koordináták, már indulok a megadott helyszínre.
Megérkeztem a Kaszinóhoz, és minden fényárban úszott. Annak ellenére, hogy fényes nappal volt. Egy darabig csak tébláboltam a Kaszinó előtt, majd beléptem. Sehol se látom Marlunát, és ahogy nézem az emberek észre se vették, hogy új játékos lépett a terembe.
Odalépek egy asztalhoz és az egyik lányhoz fordultam, a lányról lerítt, hogy az a tipikus bulizós fajta. Főleg a teletűzdelt füle, és a lilá és rózsaszínes haja miatt gondolom így.
-Elnézést egy vöröst keresek.
-Egy vöröst, vagy A Vöröst?
Mosolyog rám a lány.
-A Vörös?
Kérdezek vissza értetlenkedve.
-Vörös ruha, vörös csuklya, vörös szemek és vörös maszk.
-Ő lesz az, de amikor utoljára találkoztam vele, akkor még nem volt maszkja.
A lány végig néz rajtam. A mosolya mintha egy kicsit kedvesedett volna. Majd közelebb hajol, és suttogva kérdi.
-Akkor te nem a játékok miatt vagy itt?
-Milyen játékok?
-Úgy akarsz találkozna a Vörössel, hogy nem is tudod mit csinál?
-Más ügyben keresem a lányt.
A lány hirtelen a számra teszi a kezét.
-Ezt te honnan tudod?
Majd egy pillanatra elhallgat, és rájön hogy most ő is elszólta magát.
-Vagyis... Ezt itt nem sokan tudják, és valószínűleg ki is térnének a hitükből, ha ez kiderülne.
Már nem mondok semmit, csak kérdőn tekintek a lányra.
-Szóval a játékok, amit a legtöbben csak őrült játékoknak hívnak, mert sosem tudhatod, hogy milyen játékot fogsz játszani. Az a hír járja, hogy a Vörös még egyszer sem veszített, annak ellenére, hogy mindig a másikra bízza a szabályok kialakítását.
-Te már játszottál ellene?
-Nekem bőven elég volt az a találkozás, amikor megmentette az életemet egy hónapja. A játékait persze figyelni szoktam amikor megengedi.
-Nagyon eltértünk a témától. Tudod hogyan találkozhatnék vele?
A lány megnézi az időt a menüjében.
-Lassan három óra, ha minden igaz, hamarosan végez a mai vendégeivel. Onnan fog majd jönni.
Mutat egy ajtóra nem olyan messze tőlünk. Az ajtón a következő felirat: Játék folyamatban.
Pár másodperc múlva tényleg nyílt is az ajtó, és egy barna hajú, zöld szemű húszas éveit taposó férfi lépett ki az ajtón Marluna társaságában.
-Gratulálok, legyőztél egy újabb játékomban is, most már tényleg nem tudom, hogyan vághatnék vissza.
-Látod, ez a férfi már két hete minden nap felkeresi a Vöröst, pontban két órakor, mindig más játékot talál ki, és mindig pontosan egy óráig tart a küzdelmük.
-Miért keresi fel minden nap, ha állítólag nincs esélye?
-Mert csak állítólag nincs esélye, ő a fejébe vette, hogy egyszer úgy is legyőzi a maszkos idegent, és levetteti róla azt a maszkot, hogy megnézze, hogyan néz ki alatta valójában a Vörös.
Marluna ebben a pillanatban vesz észre minket.
-Sajnálom zöldike, de most más dolgom van.
És idejön hozzánk.
-Mi újság van srácok? Elég szépen megismerkedtetek? Tudok valamiben segíteni?
Az utolsó kérdésnél egyértelműen felém fordult.
-Beszélnünk kéne. És a legjobb az lenne, ha négyszemközt beszélgetnénk.
-Rendben, menjünk. Te meg..
mutat a férfire, akivel kijött a szobából.
-Holnapra találj ki egy nehezebb játékot. A megszokott időben a megszokott helyen leszek.
Ezzel kiviharzott az épületből. Én meg csendesen mentem utána.
-Honnan ez a játék mizéria?
Kérdezem a lányt, amikor végre sikerült utolérnem.
-Unatkoztam, és ez egy egyszerűbb módja a pénzszerzésnek.
-Hogy kicsalod a pénzüket?
-Dehogy csalom, tisztességesen elnyerem. És a minimális összeg, amit egy játékért kérek, az még csak nem is olyan vészes.
-Mekkora összegről is beszélünk?
-16 arany játékonként.
-És eddig hány játékot nyertél?
-Három hét alatt napi két vagy három játék.
-Az még így is irgalmatlan mennyiségű...
Megakad a szavam, amikor egy pillanatra hátrafordulok, és észreveszem a lila hajú lányt, és a férfit, aki Marlunával együtt jött ki a szobából.
Követnek minket...
-Csodálkozol? Nem gyakran fordul elő, hogy nem egyedül hagyom el az épületet. És én nem is miattuk aggódnék, azóta figyel minket két íjász, amióta elindultunk. Ne nézz körbe, úgysem fogod észrevenni őket.
Pedig már pont azon voltam, hogy megkeressem őket legalább a tekintetemmel.
-Inkább kapcsold be a lopakodásod, és majd később találkozunk.
És úgy is tettem, ahogy Msrluna mondta. És elindultam az előzővel ellentétes irányba.
Mégis mióta csinálom azt, amit Marluna mond? Mióta vagyok vele ilyen jóban? Miért ő volt az első, akivel beszélni akartam a döntéseimről?
Egyszerű, mert nincs más, akiben megbízhatnál.
Ismerek sok más embert is.
Mondj csak egyet, akiben jobban megbízol, mint benne.
Shu-chan.
Őt csak kedveled, az teljesen más.
Nem tudok újabb neveket mondani, senki sincs, akiben jobban megbíznék és még él is. Marluna ezzel az egyetlen ténnyel elérte, hogy soha ne fordítsak neki hátat.
Mégis kit mondhatnék még?
Anat-ot? Hiába a céhvezér, még nem ismerem elég jól ahhoz, hogy megbízhassak benne. Egyébként is, használt rajtam valami fürkész képességet, amivel kideríted rólam ezt azt. Látszik, hogy ő se igazán bízott meg bennem, mért kéne nekem megbíznom benne?
Asu-t? Tény és való, vörös létére kevesebbszer akart megölni, mint Marluna, de nem szabad elsiklani a tény felett, hogy Marlunával szemben neki minden lépése kiszámíthatatlan. Az a lány nem más, mint egy hatalmas káosz.
Shakan-t? Igen, megmentettem egyszer, de ez nem azt jelent, hogy meg is bízok benne. Persze ha bajba kerülne, nem tudnék nem segíteni neki.
Timidus-t? Ő még csak nem is ember... Ha nagyon belegondolunk, akkor még csak nem is létező állat. Nem más, mint egy program.
Ezt a gondolatot azonnal verd ki a fejedből.
Egyszer már eldöntöttem, minden állatra az emberekkel egyenlőként fogok nézni a játékban. Ez alól a sárkinca sem kivétel. De az ő feladata, hogy védje Shu-chan-t. És a legjobban úgy tudja védeni, ha minél jobban elkerülnek engem. Még nem mutattam meg nekik a rossz oldalamat, de Shu védelme érdekében jobb lesz, ha nem is fogom. Az az érzésgébként se én vagyok.
Ne kezelj úgy, mintha irányítani tudnál
Ha irányítani nem is, de elnyomni igen
Mintha nem kellettem volna ahhoz, hogy irányítsam a kezed, amikor neked nem volt hozzá erőd.
---
Egy mező, fényes nappal
----
Nem! és még egyszer NEM!
Most nem akarok emlékezni
-A múltad elől nem tudsz elmenekülni
---
Mező, fényes nappal, éppen hazafelé indultunk mind a négyen, amikor az egyik bokorból előugrott egy férfi és fegyvert szegezett a szüleimre. Két érzés kavargott bennem. Az egyik a félelem volt, ami teljesen lesokkolt, és nem tudtam mozogni, és egyik másik érzés, ami a, ami a
A vágy, hogy csinálj valamit, ha még nem is volna helyes.
és akkor, felemeltem a kezemben lévő íjat, amit a férfi valószínűleg nem vett észre eddig, és ezután is csak azt hitte, hogy játékfegyver van nálam. Pontosan becéloztam a legkönnyebben sebezhető pontot, és lőttem, a férfi szemei elkerekedtek, és a vér csak ömlött, és ömlött.
----
Ilyenekre mért kell emlékeznem?
És nem ez volt az egyetlen eset, amikor segítettem
----
Kezdetek erdeje, két évvel ezelőtt
----
Azt mondtam elég volt.
Pedig ez izgalmasabb.
----
Egy üzenettel kezdődött, akkor még nem ismertem Marluna képességét, ezért engem is sikerült majdnem átvernie. De volt valaki, akit át is vert vele. A Kedves nem látott át a szitán, ezért azt hitte, hogy a szerelme tényleg bejött a játékba kiszabadítani őt.
Persze ennek az lett volna a feltétele, hogy engem eltüntet a képből. Nekem is támadt, és azt hiszem egy bénító méreggel talált el. Nem is, egy Kristályt használt, hogy ne tudjak elsőként cselekedni.
De senki se lehet gyorsabb nálam
Én már reménykedtem, hogy így vagy úgy, de végre kijutok ebből a játékból. De az ösztöneim nem engedték, hogy megölessem magam.
Milyen ösztönök? Egyszerűen vágytál az itteni életre.
Elég ügyesen ki tudtam védeni az idős lovag támadásait. De egész végig csak kitértem a támadások elől, egyszer sem támadtam vissza. Egészen addig, amíg Marluna meg nem unta a várakozást és hátulról le nem szúrta szegényt. A következő pillanatban Marluna alakja rajzolódott ki az eltünedező pixeldarabok mögött, aki ledobta a földre a használt fegyvert.
Így távozott el Orrdas az élő sorából.
----
Rossz érzésem támad, ahogy így visszaemlékezek a dolgokra önkéntelenül is arra a helyre megyek, ahol utoljára láttam a Kedves-t. Vagy már el is hagytam azt a helyet?
A körbenézés is csak abban segít, hogy megtudjam, hogy már rég nem a város határain belül vagyok. Valahol az erdőben lehetek. Kikapcsolom a lopakodásomat, ha eddig sikerült követnie valakinek, akkor már nem sokat érhet, majd lenyitom a térképemet, és megnézem, hogy hova is sikerült keverednem. Elég messzire vagyok a várostól. Jó sokat sétálhattam. Meghallok a közelben egy halk neszt. Abból az irányból jött, amerről én is érkezhettem. Megyek és megnézem, és nem mást, mint a lila hajú lányt és a másik férfit találom azon a helyen.
Ezek követtek engem...
Miért kellett követni engem?
-Mert a Vörös eltűnt a szemem elől, és arra gondoltam, hogy te talán elvezethetsz hozzá.
Ebben azért van valami, és megtanultam a leckét is, sürgősen be kell ruháznom egy magasabb szintű lopakodásra. Ekkor megszólal a hatodik érzékem, és arrébb lépek egy kicsit. A következő pillanatban át is repül egy nyílvessző azon a helyen, ahol pár pillanattal azelőtt álltam. És szépen bele is fúródik az előttem álló férfi bal vállába, jócskán megcsappantva az életpontjait, ami ezzel az egyetlen támadással vörösbe zuhant. Jobb lett volna, ha mégsem jött volna el megkeresni Marlunát. De hát mit lehet tenni, ha egyszer ilyen az emberi természet?
A következő nyílvessző már nem felém repül, hanem a lila hajú lányt vette célba. Ezt látva a férfi egy másodperc alatt a nyílvessző és a lány közé terem a képessége használatával, mintha csak teleportált volna. Ezzel a mozdulattal persze megvédte a lányt, de saját magán már nem igazán tudott segíteni. Inkább elfordítottam a fejem abból az irányból. Már túl sokszor láttam íoyet ahhoz, hogy tudjam mi fog történni. A látvány nézése helyett inkább előkészítettem az íjamat, és a nyilak érkezési irányába fordítom azt. Legalább két íjász támadt ránk az előbb, és az egyiknek minimum vörös indikátora van.
Most se kell a segítségem?
Nem tudom, nem érzek késztetést arra, hogy megtegyem, nem ismertem annyira a srácot, hogy ezt akarjam.
Akkor most magadra vagy utalva
A lila hajú lány csak üveges szemmel tekintett maga elé, ahol pár perccel ezelőtt még a srác állt, és nem tudta eldönteni, hogy most mit csináljon. Egyik pillanatban a fegyveréért nyúlt a következőben meg inkább már menekülni akart. Annyira nem volt képes dönteni, hogy a következő pillanatban egy újabb nyílvessző tartott felé.
Vigyázz!!
Kiáltottam a lány felé még időben, mert így legalább elő tudta kapni a fegyverét és hárította a támadást. Bárcsak nyíllal is ilyen könnyedén lehetne kivédeni a támadásokat. De az én kasztomnak is megvannak a maga előnyei, és ezek többségét ost ki is használja az a két játékos, aki folyamatosan lesből támad ránk. A lány elég szépen védekezik annak ellenére,hogy ár másodperccel ezelőtt még teljesen sokkos állapotban leledzett. Persze amíg ő védekezett, addig én a lövések irányába haladtam, majd meg is láttam az egyik íjászt az egyik faágon. Pont azt amelyiknek a lövésébe belehalt a teleportáló srác.
Felajzok egy nyilat az idegre, de nem tudom megtenni.
Ugyan már, máskor is megtetted.
De ez egy kislány
Ő egy gyilkos! De felőlem... Próbálj meg beszélni vele.
-Hahó kislány, mit csinálsz?
-Nem látod? Éppen íjászkodom
-Nem gondolod, hogy egy kicsit veszélyes emberekre lövöldözni?
-Miért szólsz bele?
Majd felém tartja a nyílvesszőt. Én is feltartom az enyémet, de nem célzom be a lánykát.
-Ó, te is íjász vagy? Mért nem szállsz be a gyakorlatozásba?
Nem szólok egy szót sem, amit ők csinálnak, az minden csak nem gyakorlatozás.
-Gyere, játssz velünk
Keresztbe teszem a karjaimat, és mérgesen nézek a kislányra, majd a következő pillanatban elmosolyodok.
-Tudod mit, menjünk együtt játszani, de játszunk valami kevésbé veszélyeset. Ismerek valakit, aki szívesen játszana veled. Nem sokkal idősebb nálad, és folyton eltéved.
A lány felé nyújtom a kezem, hogy jöjjön velem, én nem akarom bántani. A kislány leereszti az íját, és elkezd gondolkozni, hogy most velem jöhet-e egyáltalán, vagy mégsem. A csendet a következő töri meg
SASAKI!
Hallom a közelből Marluna dühös kiáltását, amiből azt vonom le, hogy a másik íjász egy végzetes lövést ejthetett a lányba, és Marluna egész végig a közelből figyelhette az eseményeket.
Pattan a egyik ág a közelben, és lendül a tör, nem olyan messze, az egyik fa mögül piros pixeldarabok szállnak az ég felé. Majd abból az irányból érkezik Marluna, maszkja és a csuklyája most már nem fedi az arcát. Vörs szeméből a düh sugároz, és amikor meglátja a vörös indikátoros íjász lányt a tőrét maga elé tartva rohamoz a kislányra,az egyik ágról a másikra.
Miután felfogom a helyzetet, máris a támadó lányra kiáltok:
Marluna ne csináld, ő nem tehet semmiről, neki az egész csak játék. És nézz rá. Ő még csak egy kislány, aki nem is érzi át az egésznek súlyosságát
De már késő volt, Marluna megállt ugyan, de a lendülettel a tör ment tovább, ami beleállt a lány mellkasába,aki csak értetlenül nézett a testéből kiálló fegyverre, miközben az élete egyik pillanatról a másikra vörösbe, majd 0-ra esett.
-Akkor mégsem akartatok velem játszani?
Ez volt az utolsó mondat, ami elhagyta a száját.
Csak egy szúros pillantást vetek Marluna felé, hogy mire volt jó ez az egész, de csak némán áll abban a pozícióban, mint amikor rászóltam. Majd miután észhez tér meghajol felém, és valami elnézést-szerűt akar mondani, amiből a következő kerekedik ki:
-Elnézést kérek, elvetettem a sulykot, az lenne a legjobb, ha többször nem találkoznánk, hogy elkerüljük a maihoz hasonló baleseteket.
Persze, négy ember halálát csak úgy lebalesetezni, nem olyan könnyű a részemről.
Odamegyek Marlunához, és a vállára teszem a kezem:
Nem a te hibád volt, tudom milyen érzés, amikor elragad az indulat
Nem, fogalmam sincs, de meg kell vigasztalnom, mert ő az egyetlen, akiben megbízhatok majd a játék további részében. És szeretném, ha ő is meg tudna bízni bennem.

elözmények

Akkor az egész csak egy 'álom' volt? Pedig annyira valóságosnak tűnt az egész.
Caroline.
Nem, ez a név ismeretlen számomra. Fogalmam sincs hogy hol vagyok. Egy biztos, valaki nagyon jól lemásolta egy orvosi szoba berendezését. Vagyis hogy hol vagyunk. Hisz nem én vagyok az egyetlen, aki részt vett a kísérletben. Végigmérem a két 'társamat', nem hinném, hogy alapesetben akármelyikőjükkel együtt elvállaltam volna egy ilyen veszélyes feladatot. A Vörös mellet nem éreztem volna magam teljesen biztonságban, a kislányt meg nem akartam volna,, hogy ilyen veszélyes helyre kerüljön.
Nem valószínű, hogy önként jelentkeztem volna, sokkal jobban el tudom képzelni, hogy kényszerítettek a 'küldetés' elfogadására. És ez meg is magyarázná, hogy miért törölték az emlékeinket.
Egyet még nem értek. Akkor Marie az utolsó húzásával megmentett volna minket?
Marie! Hol van Marie?
Csak ebben a pillanatban veszem észre a mozdulatlan testet az egyik szomszédos ágyon.
Olyan kettős érzés kavarog bennem, odamennék hozzá, és a legszívesebben a lehető legnagyobb ívben elkerülném egyszerre. Hirtelen egy csomó kérdésem merül fel vele kapcsolatban.
Ő is elvesztette néhány emlékét, ez biztos, hiszen azt mondta, hogy én emlékeztettem a feladatára. Akkor hogy lehet az, hogy ő emlékezett ránk, mi (vagyis én) meg nem emlékeztünk rá?
És tényleg volt köztünk valami, vagy csak kihasználta, hogy törölve lettek az emlékeim?
Amikor a másik kettő készülődik a távozásra, én még a kalapos felé fordulok.
-Én még itt maradnék Marie mellet, ha nem probléma.
De probléma volt.
Nem emlékszem, hogy hogyan vettek rá a távozásra. A következő emlékem már az volt, hogy a Kezdetek Városa utcáin találom magam, egyedül.

-Biztos vagy benne?
-Kedvesek, okosak és állításod szerint még aréna partnerek is lesztek. Ráadásul ez remek gyakorlás lesz, és ha mégsem tudtok együttműködni, akkor inkább ott derüljön ki, mint az arénában, ahol már tétje is lenne a dolognak.
Marluna tanácsát követve megnyítom az üzenet küldés opciót majd elküldöm az alábbi üzenetet:

Cearso írta:Kedves Shu és Timidus!
Arra gondoltam, hogy mielőtt élesben élesben próbálkoznánk meg a csapatmunkával, előtte kipróbálhatnánk, hogy mennyire tudunk együtt müködni, ha ti is így gondoljátok, akkor találkozzunk a Túlélő Csarnokban.

Majd miután elküldtem az üzenetemet, és elindultam a Túlálő csarnok felé.

Kód:

Szia! Ott találkozunk.

Mindössze ennyi volt az üzenet. A csarnok előtt már várnak téged, Shu pedig be is van öltözve a felszerelésébe, tehát sejtheted, hogy nem akarják visszautasítani az ajánlatot, ám természetesen kérdéseik vannak, először Shutól kapsz.
-Szia Cear! Mit mesélt rólunk Marluna?


-Azt mondta, hogy kivételesen kedvesek vagytok. Mind a ketten
Azt persze nem mondom el nekik, hogy okosnak is találta őket, mert Marluna külön megkért, hogy ne tegyem.
-És azt is, hogy már elkezdte tervezni a játékot, bármit is jelentsen.‏

-Tényleg?

Shunak úgy csillantak fel a szemei, mintha valami hatalmas ajándékot kapott volna.
-Ennek nagyon örülünk! Ugye Timidus?
-Várjuk a jelentkezését. Utánanéztél a bent ránk váró ellenfeleknek?‏


Előveszem a listám.
-Ide mindent leírtam, amit sikerült róluk megtudnom, az összes eddigi-ről. Az első páron egyedül is végig tudnám küzdeni magam, de gondolom ti is minél tovább szeretnétek jutni.
-Potit, kristályt hoztatok? Nálam sajnos csak arénához jó kristályok vannak jelenleg.


-Leírtad? Szerinted mennyi időd lesz olvasgatni? Vannak itemeink, de inkább tétmérkőzésekre tartogatjuk őket. Mi a terved a tizenkettedig boss ellen?‏


-Ez beugratós kérdés akarna lenni?‏


A sárkány kérdő tekintettel néz az idomárra, aki megcsóválja a fejét.
-Az ilyen... hogy... arra épül, hogy... hogy olyan, mintha könnyű lenne megválaszolni, közben meg nem.
-Értem. Nem, nem olyan. Mindössze ellenőrzöm a felkészültségedet.‏

-Ha nem használunk itemeket, akkor valószínűleg nem fogunk továbbjutni a tizenhármason, ezért a tizenkettesen elhasználtatnám az összes maradék felhasználható képességet.‏

-Miből következtettél erre?‏

-Sok élete van, amit nem tudnánk lecsapni 6 kör alatt, plusz még ott vannak a segítői.‏

-Értem. Mik a kérdéseid a belépés előtt?‏


-Amennyiben elvállalod a vezetést, akkor inkább nekem kéne válaszolnom a te kérdéseidre.‏


-Te fogsz vezetni.‏


-Ezt ismételd meg, kérlek.‏

-Te fogsz vezetni.


-Akkor jól értettem. Miért pont én? Te szerintem sokkal tapasztaltabb vagy a küzdelmek terén.‏


-A saját vezetői képességeimet ismerem, a tiédet azonban nem.‏


-Értem, Shu, ha mégsem szeretnél rész venni, akkor kérlek most jelezd.
Ha mégis bemegyünk, akkor kérem a pontos sebzéseteket. Mindkettőtökét.
Illetve azoknak a képességeteknek a hatását, amiket érdemesnek tartotok megemlíteni a mostani helyzetre.‏


Shu csak bólint.
-Ne aggódj, voltunk már ilyenen, semmi baj nem lesz.
-Cserébe természetesen te is megosztasz mindent. Ugye?‏


-Mindent azért nem.
-De én is elmondom a sebzésemet, és a képességem hatását.‏

-Rendben. Akkor megkapod az infókat. Shu.
És már kaptad is az előre elkészített listát mindenről. Összes stat, összes felszerelés, összes item, összes képesség.
-A csarnok végeztével a szemem előtt törlöd.

-Értettem.
Elküldöm Shu-nak a képességem pontos leírását.
-Én csak azt kérem, hogy senkinek se mutassátok vagy mondjátok meg.
-A sebzésem pedig 22, ami a fegyverem miatt 24-re növekszik támadáskor.‏


-Rendben.
A sárkány a lány válla fölött olvassa a leírást, majd visszahuppan a földre.
-Akkor hallgatom az eligazítást.‏


-Nos az első kettőt egy kör alatt lecsapja akármelyikünk. A harmadikat még ti is. Zerios-nál tartunk egy kis pihenőt, és mikor lilára vált akkor le tudjátok csapni, én meg el tudom intézni a lejött pókot. Egészen idáig még képességekre sincs szükségünk. De Baran már húzos lesz, ott elhasználjuk a bónusz sebzést okozó képességeket. Kha'ren-nél előbb levisszük néhány pókinca életét 5 alá, ami Shu sebzésével, vagy az én képességemmel sikerülhet, reménykedve, hogy a boss ezekből szemez ki egyet, és akkor levisszük a pókok számát olyan kicsire, hogy a sebzésük ne zavarjon igazán, ha nem jön össze, akkor elöször mindenképp a vérengzőket kell kiiktatnunk, de a sima pókok számát próbáljuk ne három alá vinni. Innentől kezdve a következő boss sajnos túlságosan szerencsefüggő. Dab-nál úgy kell csinálni, hogy egyszerre minél kevesebb gólem legyen egyszerre ellenünk. És Bunmei-től kezdve szerintem ti ketten még le tudtok győzni két bosst.‏..
-Vagyis.
Még egyszer megnézem Shu adatait.
-Nem leszünk ketten elegek Bunmei-hez, a 200-as robbanás még nektek is sok lesz, vagyis hívnunk kell valakit pluszba, ha tovább akarunk jutni, vagy megelégszünk Dab legyőzésével.


-Megelégszünk Dab legyőzésével.‏


-Akkor elméletileg mehetünk is.‏


-Rendben. Bent végig a te utasításaid szerint járunk el. Ha hibás utasítást adsz, akkor azt követjük. Készen állsz?‏


Veszek egy mély lélegzetet.
-Készen állok.‏

-Eszetlen banda.
Keltem ki magamból, mikor Marluna rákérdezett, hogy milyen volt a gyűlés. Majd ököllel a falba boxoltam. Az erőm felezéséből következően a falnak nem lett komolyabb baja. Na meg közrejátszhatott az a tény is, hogy védett övezeten belül tartózkodtunk.
-Ezek szerint már nem is akarsz a céh tagja lenni?
-Eddig se akartam, és ezután se akarok. De vannak olyan dolgok, amiket nem lehet elérni megfelelő támogatók nélkül. Egy valami azért még hiányzik.
-Mégpedig?
-A bizalom, Marluna, a bizalom. Amíg egymásban nem bíznak meg, addig, hogy bíznának meg egy olyan emberben, akit alig ismernek.
-Akkor ismertesd meg magad.
Ebben a pillanatban érkezik meg Shu levele.
-Ezt nézd, valaki még így is megtudta a gyűlés tartalmát. Valószínűleg arról is tudomást szerzett, hogy én is ott voltam. Hülye lennék megismertetni magam a világgal.
De van valami, ami nem hagy nyugodni.
-Marluna, megtennél valamit a kedvemér? Figyelnéd Shu-t éjszaka, hogy ne essen baja. Nem tudnám mit csinálnék, ha történne vele valami.
Marluna pár pillanatig nem válaszol, majd felém fordul.
-Rendben van a te kedvedért megteszem.

Marluna innentől kezdve minden éjjel megjelent, az Artes melletti kis erdőben, hogy egy fára felmászva őrizze a kislány álmát. És addig el se ment, amíg a védence el nem hagyta a céhépületet. Persze erről csak azok tudhatnak, akiknek hármas vagy nagyobb észlelésük van.
Az első két éjszaka eseménytelenül telt, de a harmadik éjjel Timidusnak feltűnt a vörös játékos jelenléte.
A sárkány landol az Artest körülvevő fal tetején, és onnan figyeli a lányt
-Szervusz Marluna. Kit vagy mit keresel itt, és miért?
-Hali, Timidus. Nem tudtam, hogy ilyen magas észlelése is van valakinek.‏
-Van. Kérlek a kérdésemre válaszolj.‏
-Rendben. Tudod, pár napja a kislány elküldte azt a levelet Cear-nak is.‏
-Tudom. Én mondtam neki, hogy tegyen így.‏
-Emiatt Cear pedig aggódik a kislányért.‏
-Jogosan aggódik.‏
-Engem pedig megkért, hogy figyeljek rá éjjelente.‏
-Ki figyel Cearsora?‏
-Cear jobban aggódik a kislány miatt, mint maga miatt. Én meg nem aggódhatok helyette.
-Ebben igazad van. Tudd, hogy nekem kizárólag pihenésre van szükségem, alvásra nem. Ezen információ ismeretében fontold meg, és fontolja meg Cear, hogy a továbbiakban is Shu ablakát figyelteti-e. Ha így teszel, úgy köszönöm a segítséget.‏
-Aludni nem csak éjjel lehet.‏
-Rendben. Viszlát Marluna.
bólint, majd visszaröppen az ablakon át be a szobába. A beszélgetés ellenére Marluna továbbra is figyelte a kislányt éjszakánként.

(elözmény:https://swordartonline.hungarianforum.com/t1915p45-zeneterem#93063)
Veszek egy mély lélegzetet.
Hát... Ezzel is megvolnál. Nem vagy idevaló. Ez volt a helyes döntés
Nézek a távozó lány után. Legszívesebben utána rohannék, hogy az egészet csak kitaltám, ne vegye komolyan. Vagy csak egyszerűen átölelném, hogy megmutassam, nem vagyok én olyan rideg vele szemben, ahogy azt ő most látja.
De én csak álltam némán... És néztem az ajtót. Majd az íjat, amit "Esu íjaként" írt le. Hirtelen magányosnak éreztem magam ebben a céhházban, pedig tudtam, hogy a többiek nem lehettek csak pár szobával arrébb. És az Artemis is itt volt a kezemben, ami általában jó kedvvel szokott eltölteni.
Nekem erre most szükségem volt...
De az Artemis nem felelt, vagy csak nem akartam meghallani a válaszát. 
Ezután eltettem az íjat, és a szobában néztem körül. Felvettem a gitárt amit Jun a helyére rakott.
Régóta meg akartam gitározni, de soha nem szántam rá magam igazán. Két akkordnál többet nem is igen tudok lefogni. Leültem egy székre, és megszólaltattam ezt a két akkordot egymás után.
Az első mély volt, és szomorú, a másik magas és vidám. Pont mint az a kettős érzés, ami most bennem dúlt. Ezután csak némán játszottam a gitáron.
Mikor végeztem, mindent visszaraktam a helyére.

Éjfél körül hagytam el a Limen-t. Nem volt ebben semmi furcsa, máskor is csináltam már ilyet. Jun-on kívül senkinek nem mondtam el a szándékom. Ha bárkikérdezte, azt mondtam, hogy vadászni, és most egyedül szeretnék menni. Ez a legtöbb esetben bevállt.
Majd megpróbáltam látás- és hallótávolságon kivülre menni.
-Sayonara Anat, Sayonara Artes, az emléketek élni fog bennem, még ha nem is volt túl hosszú a közös sorsunk. A viszont látásra Jun, a viszont látásra Jumpy Vigor. Remélem még találkozunk. És akkor mind a ketten a legjobb formánkat hozzuk.
Anat halála bejelentésekor nem sírtam. Ott erősnek kellett maradnom, főleg a többiek miatt. Most, ahogy nyúltam az opció után, mely arra kért, hogy erősítsem meg a kilépési szándékom, záporoni kezdtek a könnyeim.  Most, hogy már nem kell erősnek mutatkoznom senki előtt. Már nem vagyok a Jumpy Vigor tagja. Majd térdre rogytam, ahogy nem olyan rég Jun tette. Vajon tényleg ez volt a helyes döntés? Ettől függetlenül nem akarom, hogy más meglássa a gyengémet. Az elmúlt év minden szenvedése most jött ki rajtam. Anat, és vele az Artes halála, Árnyék elvesztése, A Solviki katasztrófa a szivi halálával, A Viadal kudarcai, a véres rémálom, Marie elvesztése... És ezek mellett ott volt számos ember eltűnése, akikről régóta nem hallottam semmit, pedig kerestem is őket: Asato, a költő, van egy olyan érzésem, hogy Anat felfigyelt volna rá, ha találkoztak volna; Anna, a felszolgálólány, szinte biztos vagyok benne, hogy saját szándékból sohasem hagyta volna el a Kezdetek Városát, de már nem találom abban a fogadóban, ahol elöször összehozott a sors; Azure, az énekes, még mindig tartozik a három kéréssel, valószínűleg már nem fogom tudni behajtani rajta...
-Sírtam, de belül örültem ezeknek a könnyeknek...

Továbblépni, ismét. - Az őrület határán.

-Árnyék, Álom, Élet, Düh, Erő, Érték, Érzék....
Nem tudom honnan jöttek a szavak, csak jöttek, mintha szükségem lenne most rájuk.

A szafariban voltam. Nem egyedül, de cseppet sem zavart, hogy a körülöttem lévők meghallják, mit mondok. Egyrészt Árnyék nem is nagyon érthette, másrészt Marluna még egyszer sem használta ki a gyengeségem. Egy keveset gondolkoztam azon, hogy Shakant vagy Kiwit is elhívom erre a kis szertartásomra, de úgy voltam vele, hogy nekik csak ártana, ha így látnának.
-Eltűnt. Vége. Mintha egy darab belőlem is elveszett volna...
Csak néztem a távolba, ami egyre csak homályosodott. Nem mertem senki szemébe se nézni. Féltem, hogy a könnyeim elleni küzdelem csak még jobban megnehezítenne mindent. Ezért inkább nem törödtem velük. Mármint a könnyeimmel.
Csendben ültem a földön. Mindenki érezte, hogy most csendben érdemes maradnia.
Sok idő telt el így. Talán órák is. Nem éreztem az idő múlását. Esetlennek, gyengének éreztem magam...
-Sosem gondoltam, hogy egyszer eljön ez az idő. Mindig is úgy gondoltam, hogyha valamelyikünk feladja a küzdelmet, az én leszek.
Vajon hány katasztrófa kell, hogy az következőt már ne sirassam meg?
-Sokáig reménykedtem, hogy csak tévedek, és hallucináció, amit látok, de el kell fogadnom a tényeket... Elment, és már nem jön vissza. Nem tudom leírni, mit érzek... Egy mentor, aki tanithatott volna, és boldogan tanultam volna tőle, egy szerelem, aki kiállt volna mellettem, és én is kiálltam volna mellette, egy rokon, aki megmutatta volna a világot a saját szemével, és cserébe én is megmutattam volna a világot az én szememmel. Mért csodálkoznak, ha senkit sem akarok közel engedni magamhoz? Ez egy szörnyű világ... Jó ideig bújdostam a világ elől. Nem fogom megismételni. Én gyenge vagyok, de erősnek kell mutatnom magam. Különben engem is kitaszít a világ.
Majd hirtelen elgondolásból belekiabáltam a levegőbe.
-Gyere rám, világ, gyere rám minden erődből. Vegyél el tőlem mindent. Az imserőseimet, az értékeimet, az emlékeimet, az érzékeimet. Így is kiállok ellened. Az érzéseimet nem tudod elvenni.
Ekkor vettem észre, hogy a kiáltozásom közbe felálltam valamikor, és úgy üvöltöttem a vad világba. A hatás kedvéért még dobbantottam egy nagyot.
Nem nyugodtam meg teljesen, de egy kicsit visszavettem magamból, és visszaültem oda, ahonnan felálltam.
-Tovább akarok lépni, de nagyon nehéz.
Most jött el a pillanat, mikor Marluna is beleszólt.
-Segíthetnék.
-A Kaszinó árnyékából?
-Nekem is tovább kell lépnem. Amúgy sem olyan jó bíznisz, mint amilyennek elsőnek hallatszott, ráadásul én évekig meghúztam magam, míg neked nem kellett egy teljes év egy borzalmas eset után, és máris újra emberek közé merészkedsz, ez is azt bizonyítja, hogy...
-... Hogy mekkora egy hülye vagyok. Nekem is el kéne tünnöm évekre, akkor senkit se ismernék, mikor visszajövök, és nem fájna azoknak a halála, akiket most ismerek.
-Nem, nem ezt akartam mondani...
Aztán elhalgatott.
-Igazad van, ilyen könnyen nem fogom tudni megoldani a bajaimat. A menekülés nem megoldás, ez viszont rád úgyanúgy vonatkozhatna.
-Teljes egészében igazad van neked is, de tudtommal nem az én életem megbeszélése miatt vagyunk itt.
-Igaz is...
Elővettem az inventory-ból egy virágot és egy gyertyát. Letettem őket a földre egymás mellé.
-Végig azt gondoltam, hogy ő is meg tudja majd csinálni, és ő lesz az egyetlen, aki ebben a világban tarthat. Nem így alakult. Az viszont tény, hogy csak miatta, az ő érzései miatt hezitáltam. Hogy ő már nincs, már tudom, mit akarok.
Meggyújtottam a gyertyát.
-Sajnálom, húgi, nem viszem tovább a harcod, de mindent megteszek, hogy az emberek emlékezzenek rád.
Csendben végignéztük, ahogy leég a gyertya, mig ki nem aludt az utolsó parázs is. Nem csináltam keresztfát, elég sok keresztet hordok már így is. Ha mindegyik miatt újabb keresztfát csinálnék, már biztos lenne belőle egy temető.
-Az első lépés az, hogy nem felejtelek el...
-Pedig sokkal jobban járnál.
Ez a hang nem Marlunáé volt.
-Ki volt ez?
-Micsoda ki volt?
-A hang az előbb...
Félbevágtam a mondatot, ha Marluna nem hallotta, akkor az azt jelenti, hogy megőrültem.
-Nem őrültél meg. Árnyék vagyok,...
-Nem lehetsz Árnyék. Ő itt ül mellettem.
Marluna rám nézett, de nem mondott semmit.
-Engedd hogy befejezzem, Árnyék vagyok, az emlékek örzője.
Most már biztos, hogy meghibbantam.
-Vissza tudod adni az elveszett emlékeim?
-Nem fogsz őrülni nekik. Nem véletlenül zártad el őket mélyen magadba.... Mégis mire számítottál? Hogy van egy másik ember a fejedben... Nem, én csak a tudatalattid egyik kivetülése vagyok, amit eddig sikerült elzárnod, de már nem fognak vissza az érzéseid, vagy éppen az érzéseid hoztak a felszínre. Úgy is jobban tudod.
-Az emlékeimet vissza tudod, tudom, tudjuk hozni, akármelyik ige illik ide, vagy nem?
Most tisztábban hallottam a hangot:
-Lehetséges, de meg kell dolgoznod étte. Javaslom kezd a dolgot Horunka faluban, és csak akkor folytasd, ha nem ijeszt el, amit ott találsz.
Ezután eltűnt a hang. Az egyik felem azt mondta, hogy teljesen őrült vagyok, a másik felem meg azt, hogy követnem kéne a hang utasításait.
Nem tudom mennyi idő telhetett el mire felálltam.
-Marluna, én vissza fogom szerezni az emlékeim.
Miután Marluna felfogta, hogy már nem magamban beszélek, idejét érezte, hogy beleszóljon.
-A húgodnak hívtad...
Ránéztem. Tényleg ez a legnagyobb problémája?
-Nem voltunk vérrokonok, ha erre gondolsz, viszont mindig szeretettel gondoltam rá, bármennyire az idegeimre tudott menni néha a nézeteivel, és a korrigálásaival. Mindig éreztetni akarta, hogy ő jobban tudja a dolgokat, én meg adtam alá a lovat. Ráadásul a sárkinca is maximalista volt, csak egy másik téren. Jól egymásra találtak azok ketten.
-Na és Shakan?
-Őt is szeretem a magam módján.
-És én?
Elhallgattam. Sosem tudtam, hogy pontosan hogyan állok Marlunával. Mért tűnt fel olyan hirtelen, és mért is viselkedik úgy velem, ahogy. Asu vagy Anat eltűnésekor, vagy elbúcsúztatásakor eszembe se jutott, hogy elhívjam Marlunát. Eddig mindig ott volt arra Shu, még ha nem is értettem vele egyet az adott pillanatban. Mégis hatalmas segítség, ha van valaki, akivel megoszthatom a bánatom.
-Nem tudom. Kell valaki, aki visszaránt, ha túl messzire mennék.
Adtam meg a választ, ami szerintem nagyjából megfelelt a valóságnak.
Úgy néz ki Marluna elégedett volt a válasszal.
-Akkor vadásszunk emlékeket.
Mintha ő sem akarna kimaradni a buliból, Árnyék is felvonyitott...
-Az első állomás Horunka

A kezembe vettem és néztem. Elmúlt az a ragyogás, ami annak idején körüllengte. Ma már csak a bánat sugárzik belőle. Megváltoztam volna? Talán... Semmi sem állandó, úgy néz ki én sem. Már nem azok a dolgok számítanak értéknek a számomra, mint néhány évvel ezelőtt. Elfáradtam volna? Egy kicsit se. Csak már nem vonz annyira a küzdelem. Persze nem monrok nemet egy gyors kis csetepatènak,  de már soha nem fogom érezni azt a szabadságot, mint egykoron. Mikor egyszerre tudtam élvezni a meglepetéseket, és meglepetést okozni. Mára már minden trükköm idejét múlt. Vagy én annak éreztem. Nincs meg az a kihívás, ami éltette a tüzet. Már nincs szükségem rá, és neki is jobb lesz nélkülem, egy jobb gazdával. Ideje elbúcsúzni.
-Nem sikerült teljesen megértenem téged, de ott voltál, mikor szükségem volt a támaszra. Nélküled nem lennék az, aki most vagyok, de az az érzésem, te többre vagy képes, mint amit mellettem elérhetsz.
Elmosolyodtam. Az emberek mit meg nem tennének egy ilyen csodáért, én meg úgy búcsúzkodom tőle, mint aki nem akarja megbántani az érzéseit.
Egyszer csak elöntött a szomorúság.
Régi emlékek törtek fel. Ahogy megszereztem annak idején... Ő sosem választott engem. Mások választották nekem. És mindkettőnek igaza volt. Nem érdemlem meg, de akkor én voltam az, akinek a legnagyobb szüksége volt rá.
Meg kellett tennem.
És a lány szemébe kellett néznem, ahogy átadom neki.
Bekopogtam az ajtón, és mikor kinyitotta, minden szó nélkül a kezébe nyújtottam a fegyvert. Az arcomon láthatta, hogy ez nem valamilyen vicc, és hogy a fegyver az tényleg maga az Artemisz.
Ha nem vette el, csak letettem az ajtóba, és szó nélkül megfordultam, nehogy bármelyikünknek nehéz legyen a búcsú.

Ölel szerető húgod:

Egy új gazdi.

Valami kötött ehhez a két lábon járóhoz. Szerettem vele együtt lenni. Amíg meg nem változott valami. Hosszú ideig nem mozdult ki abból a szögletes dologból, ahová a két lábon járók pihenni térnek be, mikor itt a sötét időszak. De ő még a fényes időszakban is ott pihent.
Először csak az tűnt fel, hogy nem érkezett a rutinos találkozókra. Néhány sötét és fényes időszak cserével később viszont már aggódni kezdtem. Mivel ismertem az illat-forráskódját, nem volt nehéz rátalálnom.
És nem én voltam az egyetlen, aki aggódott érte. Egy másik két lábon járó is várt rá a szögletes dolgon kívül. Kölcsönösen felmértük egymást, és tudtuk, hogy nem tehetünk semmit a várakozáson és az emlékezésen kívűl.

Fura volt először egy kétlábon járó közelébe menni, de teljesen ártalmatlannak tüntek, és kíváncsi voltam. Aztán úgy éreztem, hogy mindig is közéjük tartoztam volna. Mintha nem lettem volna önmagam. Azóta nem tudom elfelejteni ennek a kétlábón járónak az arcát.
Nem volt könnyű, de végül rászoktattam, hogy mindig ugyanakkor jöjjön a fényes időszakban. Azóta ez mindkettőnk számára rutinná vált.
Néha nem csak ennyit voltam vele, és mikor először engedte meg, hogy vele tartsak az teljes örömmel töltött el. Persze féltem az új dolgoktól, és bizonytalan is voltam, de tudtam, hogy mellette biztonságban vagyok.
Sok mindenre megtanított. Például arra, hogy a két lábon járók közt is vannak jótevők és kártékonyak is. Ő a jótevők közé tartozik, és a kártékonyoknak is mindig megadta az esélyt, hogy magyarázzák magukat.
Most meg... Nincs többé.
Ott voltam vele, ahogy elvonult minden elől. Még a csillogó messziről harcolóját is átadta valaki másnak.
Akkor mondott nekem olyat, hogy lehet hamarosan egy új gazdit kell keresnem.
Eddig nem értettem, mire gondolt akkor.
De most, hogy láttam eltűnni, tudom, hogy ő többé már nem jön vissza.
Sosem fogok találni olyan "gazdit", mint te voltál, te szerencsétlen két lábon járó.

Identity Crisis.

Mihez kéne most kezdenem? Egy új "gazdit" semmiképpen sem akarok. Főleg nem olyan két lábon járót, aki a gazdi eltűnésekor kilépett a gömbölyű zöldek, és a magas barnák közül. Egyre csak az hajtogatja, hogy ne aggódjak, talál majd rá módot, hogy visszaváltozzak.
Mért akarnék én változni, és ugyan mivé vissza?
Én mindig ilyen voltam. Még ha nem is emlékszem semmire azelőttről, hogy a gazdival találkoztam volna. Az eddigi életem végig a gazdi körül zajlott.
A két lábon járő nem tűnt kártékonynak, de ezen kívűl is volt jó pár fura dolga. Ezért inkább nem is maradtam a közelében.
A gazdi mesélt nekem valami családról... Azt mondta, mindenkinek van olyan. És, hogy mindent megtesz a család a tagjaiért. Vajon nekem is van családom? Sosem éreztem, hogy lenne bárki is, akivel ilyen kötelékem lenne. A gazdi volt az egyetlen idáig. De ő is itt hagyott.
Nem tudom, hova megyek. És miért. Viszont nem akarok a gazdi utolsó kérésére gondolni. Hirtelen minden nagyon csendes lett. Aztán rám is átragadt az érzés.
Négylábú-ölők.
Nincs mért aggódnom, a gazdi meg fog védeni... Nincs gazdi, nincs segítség...
Meg húztam magam, hátha nem vesznek észre a sötétben.
...
Menekültem. Nem voltam gyorsabb náluk, ha így tart tovább, utol fognak érni, vagy kifáradok mielőtt le tudnám rázni őket.
A sok szögletes felé rohantam. Ott nem használhatják a harcolóikat. Viszont valamire nem gondoltam. Ahogy a sok szögletes felé rohantam, valami azt súgta, hogy én nem mehetek oda. Nem értettem, rengeteget voltam a sok szögletes közt a gazdival, mért ne mehetnék most is oda? Így nem figyeltem a furcsa figyelmeztetésre. Pedig kellett volna. Egy nem látható valami megakadályozta, hogy a sok szögletes közé menjek. Nem értettem a dolgot. Annyiszor jártam már itt a gazdival. Ekkor jött a felismerés.
Nincs gazdi, nincs segítség.
Az üldözőimet felé fordultam, de csak a fura kétlábúval találtam magam szemben. Rámmosolygott, és elsétált mellettem a sok szögletesbe.
Vajon mi történt azokkal, akik engem követték? Nem, most nem ez a lényeg.
Értem én gazdi. Mégis csak te vagy az egyetlen családom, és csak jót akartál nekem.
Nincs gazdi, nincs segítség... Tehát ha van gazdi, van segítség. Még ha nem is fogok rá a családomként tekinteni, egy "új gazdi" még mindig jobb, mint a "nincs gazdi", akármilyen is ez az új gazdi.

A fura kétlábú után mentem, a sok szögletes közé.

Choices.

A küzdelem után elgondolkoztam. Shadowról, és a kapcsolatunkról. A fél év, amit a kutatással töltöttünk, talán egy kicsit közelebb hozott minket, de az elkerülhetetlen az elkerülhetetlen maradt. A gazdi nem jön vissza.
A kérdés nem az, hogy Shadow jó volna gazdinak, vagy sem. Az elmúlt fél évben semmi gondom nem volt vele, vagy bármelyik társaságával. A kérdés az, hogy van-e olyan jó, mint a régi gazdi, vagy esetleg keresnem kéne valaki mást.
Amúgy sincs sok lehetőségem. Egyszer már majdnem megöltek, mikor egyedül voltam. Ha Shadow nem lép közbe, akkor már... Igen, neki köszönhetem az életem, de ennyi idő után még mindig nem tudok róla szinte semmit.
Talán visszatérhetnék a vadonba. A gazdi előtt is megvoltak valahogy...
Még egyszer elindulok megkeresni Shadowot, talán utoljára.
Abból itélve, hogy fel-alá mászkál, mikor rátalálok, azt hiszem őt is megviselt a küzdelem. Mikor meglát, komoly tekintettel néz rám hosszúnak tünnő pillanatokig. Van valami a tekintetében, ami eddig hiányzott a mindig boldog, mindig komolytalan jelleméből.
Majd leül egy padra, és odaint maga mellé.
-Mesélnem kéne a balesetről. Már elég régóta együtt vagyunk, hogy rólam is komolyabb szó essen, ne csak annyi, amennyi a megértésemhez elengedhetetlenül szükséges.
Elhallgat. Odafekszem a lába mellé. Ez hosszú történetnek ígérkezik.
Shadow vesz egy mély lélegzetet.
-Azt már mondtam, hogy azért vesztettem el a hallásom, mert azt kívántam, bárcsak ne hallanám mások mit mondanak. Azt viszont nem mondtam el, egyáltalán mért jutott valaha ilyen gondolat az eszembe.
Mintha úgy emlékeznék, valami vitát említett, de ez most az ő pillanata, és nem akarom megzavarni a visszaemlékezésben.
-Mindez évekkel ezelőtt történt. A Baleset. Nem, nem valódi balesetről beszélek, de sokkal egyszerűbb ezt kimondanom, mint ami valójában megesett. Mészárlás, Dühroham vagy Bosszú. Ez a három jobban jellemezné azt a pillanatot, mikor először őltem embert.
Hatásszünet. Tudtam, hogy nem teljesen tiszta a múltja, de sohasem éreztem a hangjából azt a gyűlöletet, mint ami ezek a mondatok alatt elhagyták a száját. Valami nagyon rossz dolog történhetett.
-Van... Volt egy húgom. Igazából csak miatta kezdtem el játszani. Ha tudtam volna, hogy mi lesz a vége... Mikor megtudtuk, hogy nem lehet egyszerűen kilépni, mindketten pánikba estünk. Persze én próbáltam a lehető legtöbbet megtenni, hogy a húgom ne lássa hogy én is küszködök a helyzettel, hisz én volnék a nagy és erős báty, akire bármiben számíthat. Aki mindig megvédi, mikor bajban van.

Mindent megpróbáltam, ami az eszembe jutott, Nikolausz erejének még csak a közelébe se érek, a fiatalság forrása csak élő embereken hat. A Nagy Fehér pedig csak az emlékeket tudja felidézni. Magát a fizikai valóságot nem tudja a rendszer keretein kívül megbabrálni. El kellett fogadnom a tényt: A halott az halott marad.

Még mindig úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Pedig jóval azelőtt történt, hogy találkoztunk. A húgom egy olyan csapathoz vetődött, akik azt ígérték, hogy egy kis segítség fejében kijutatják a játékból, és élheti a saját hétköznapi életét. A húgom naivan hitt nekik. Mikorra én rájöttem a dologra, akkor már késő volt. Egy üzenet, ennyi maradt nálam tőle, mikor felkeltem azon a végzetes napon. Egy búcsúlevél volt. Szinte azonnal tudtam, hogy ez rosszat jelent.

Hetekig kellett nyomoznom, mire a kultisták nyomára bukkantam. Onnan kezdve már egyszerűbb volt kibogoznom a szálakat, főleg mivel a nyomok elvezettek egy olyan barlangba, ahol bárki láthatja a múltat, ha elég óvatosan fogalmaz az ember. A kultisták ezt nevezték a Nagy Fehér barlangjának, és azt állították, hogy még Kayabánál is nagyobb hozzáférése van a rendszerhez. Képtelenség... De a barlangban, mikor láttam mi történt a húgommal, elöntött a dűh, és olyan kívántam, amit nem lett volna szabad. Bosszút, az összes kultistára. A Baleset.

Persze a nagy fehér nem úgy teljesíti a kívánságokat, ahogy azt az ember elsőre gondolná. Ezért is kell nagyon óvatosan fogalmazni, mikor kérsz tőle valamit. Nem végzi el helyetted a piszkos munkát, de segít, ahol csak tud. Attól a naptól kezdve folyamatosan tudom, ha egy kultista, vagy egy nálam gyengébb kultistacsoport el van vállva a többiektől.

Kezdetben ezzel nem is volt probléma. Amíg csak eggyel kellett megküzdenem, addig a szemtől szembeni harc volt a legegyszerűbb megoldás. A bajok akkor kezdődtek, mikor rájöttek, hogy valaki tizedeli a soraikat, és már nem közlekedhettek egyedül. Ez határozottan lelassította a toborzásukat, akkor kellett volna abbahagyom, de itt ütött vissza a kívánságom. Addig nem volt nyugtom, míg bosszút nem álltam az összesen.

Innentől kezdödőtt a neheze. Most már nem volt elég a kezdeti meglepetés, hogy egy egész csapattal elbánjak. A fegyverek gyors cseréje nem csak arra volt jó, hogy az ellenfeleim ne tudják, milyen harcmódorra számíthat a, de minden egyes csapásom egyre erősebb és erősebb volt.

Néha egy gyűrűről hallottam őket beszélni, és nem mérték tovább harcolni velem. A beszámolók alapján a gyűrűt a csatornákból horgászták ki, és azóta is a vezetőjük tulajdonában van. Legalábbis ebben a tudatban voltak, amíg nem találkoztak velem. Állításuk szerint a gyűrű olyan tulajdonságokkal rendelkezik, ami kísértetiesen hasonlít az én képességemre.

Abbahagyta az elbeszélést. Elővette egy pici kérek tárgyat, amit bármikor az ujjára tudna húzni. Van egy olyan érzésem, hogy ez az a gyűrű, amiről beszélt. Nem értem. Ha egyszer megszerezte, akkor mért nem használja?

-Igen, ez az a gyűrű. Eddig nem mertem használni. Egy hatalmas erő már tönkretette az életem. Nem vagyok biztos benne, hogy egy másik olyan jó ötlet volna.

Eltette a gyűrűt.

-Igen, tönkretette. Az a kívánság ugyan segített a bosszúban, de mikor befejezte a mészárlást, nem tudtam eldönteni, hogy egy csomószor én akartam bevinni a végső találatot, vagy csak a kívánságom hatása alatt állok. Ráadásul egy idő után az indikátorok bántta a dolgokat. Tudtam, hogy az emberek, akikre bosszút esküdtem rosszak. Tudtam, hogy amit teszek az rossz. Mégis, nem tudtam megállni, hogy befejezzem, amit elkezdtem.

Miután megpróbáltam visszatérni a régi ismerősök közé, több hetes távollét után, elég gyorsan észrevették a két legfontosabb dolgot. A húgom hiányát, és az indikátorok színét. Nem kellett sok, hogy következtetésekbe bonyolodjanak. Akármerre mentem a rossz hírem mintha mindenhol megelözőtt volna. Elbújtam a valódi emberek elől, gép által irányított karakterek közé menekültem. Nekik nem kellett semmit magyaráznom... A rossz hírek és a gyülölködők viszont még így is megtaláltak. Hol személyesen, hol a rendszeren keresztül. Nem akartam így élni.
Ismét a hóvihar barlangjába keveredtem. A rejtvény, és a tény, hogy az emberek nem hozzám beszélnek, elvonta a figyelmem a valóságról. Hosszú ideig voltam elzárva másodmagammal. Ez idő alatt volt időm gondolkozni. Persze kezdetben a megbánás egy kicsit hátráltatott, de túltettem magam rajta. Ezek után a rejtvényre tudtunk koncentrálni, és ha kellett, a húgom mosolygott vissza rám. Csak egy illúzió, tudtam jól, és ha megoldom a rejtvényt, továbbra is szembesülnöm kell az Aincradi nehézségekkel. Ekkor döntöttem úgy, hogy nekem sokkal jobb, ha nem hallom azokat a lesújtó dolgokat, amiket még csak nem is a szemembe, hanem a hátam mögött intéznek.
Nem is tudják, mi van mögöttem; a húgom elvesztése, egy kisebb kultista csoport kiiktatása, egy hosszú és fárasztó Élet-Halál harc egy kultista vezetővel, és akkor az a szinte megoldhatatlannak tünő rejtvény. Ezért áldozatot hoztam. Álmomban se gondoltam volna, ami ezután történt... Viszont megesküdtem, hogy senkinek se mondom el...

Ott a barlangban eldobtam a nevem, a hallásom, és a legtöbb érzésem. Mármint a nevem meg az érzéseim csak képletesen, de a hallásom tényleg ott vesztettem el. Olyan helyek után kutattam, ahol még senki se járt... Eközben találtam rád... De ez már egy másik történet.

(egy bossharc után)

Döntöttem.
-Döntöttem.
Akármennyire is más a gazdi, a szíve jó helyen van, és elég erős, hogy felvegye a többiekkel a versenyt.
-Nem vagyok elég erős, hogy felvegyem a többiekkel a versenyt. Ezért szükségem van minden segítségre, amit csak használni tudok.
A gazdi elővette a gyűrűt, amit korábban mutatott, majd felhúzta az ujjára.

Referencia:
Chakna versus Shadow.
33. boss.