Zeneterem

- Persze, hogy tudom, de most nem ez a lényeg. Azt akarod most mondani, hogy nem szeretsz. De én nem akarom, hogy kimond, nem szeretném ezt. Nem akarom, hogy téged is elveszítselek.

- De el foglak! - szakítom félbe a fiút mielőtt még folytathatná a mondatát. Ez az annak ellenére mindig csak rosszat szül. - EL FOGLAK MERT ÖNZŐ VAGY! - szakítom el magam a fiútól, megfordulok és dühömben felborítok egy asztalt, felrúgok egy széket, felborigatom a hangszereket, hatalmas rumlit csinálok néhány másodperc alatt.
- Mert mindannyian önzők vagytok... Mer-chan is, Anat is... azt mondjátok, hogy szerettek, és vigyáztok rám, de utána jön a DE... elmentek valahova és nem jöttök vissza... nem válaszoltok az üzenetekre... elhidegültök... Mindig ez van! Én ezt nem bírom tovább. Nem, nem, NEM AKAROM! Nehehem akarohom. - összegörnyedek a földön és elsírom magam. Már régóta kikívánkoztak ezek a gondolatok belőlem, a sok stressz, a sok munka, és a sok szerettem elvesztése ilyen rövid időn belül... és most egy újabb.. Miért nem szeretnek igazán? Miért?
- Szeretném ha szeretnének.. - dünnyögöm alig hallhatóan..

-Jun...
Nem állítom le. Nem hiszem, hogy letudnám. Végighallgatom a mondandóját.
-Én szeretnélek szeretni. De úgy nem foglak tudni, ahogy te szeretnéd. Egyszer biztos megtalálod a hozzád illőt. De az nem én vagyok.
Tartok egy pillanatnyi szünetet. Most már ki kell mondanom:
-Jun, én ki akarok lépni a céhből.

Picit szipogok, körülöttem a szétvert szoba képe kissé ijesztő érzést kelt bennem miközben kipillantok a lábaim között egy gitárt látok a földön, fel akarom emelni és bocsánatot kérni tőle, de nem teszem. Oda akarok menni Cearso-hoz és egy jó erős pofont adni neki majd magamhoz ölelni, lehülyézni és megcsókolni, majd ismét megpofozni. De nem tehetem. Pedig már annyiszor megtehettem volna. Annyi emberrel.. Ez tényleg karma. Azok akiket én szeretek nem tudnak viszont szeretni, ahogyan én sem tudom azokat szeretni akik engem szeretnek. Ennek tényleg így kellene lennie?
- Szóval.. most látlak téged is utoljára igaz? Elmész és soha többé nem jössz vissza..? - nem nézek rá, nem fordulok meg, mozdulatlanul ülök a földön, a lábaim átkarolva, szemeim vörösek a sírástól.

-Nem vagyok benne biztos. Én csak azt tudom, hogy ez már nem az a céh, ahova annak idején csatlakozni akartam. Amelyikbe Anat egy hosszas beszélgetés után felajánlotta a lehetőséget. Anat nélkül nem ugyanaz... Előtte is jól megvoltam céh nélkül. De Anat nélkül egy céhben, ahova eredetileg Anat hívott meg... Csak ismételni tudom önmagam: Nem ugyanaz. Ennek a céhnek is meglehet a jövője, ha erős maradsz, és jól irányítod. Amiben biztos vagyok, hogy neked menni fog, de én már nem szeretnék ahhoz a jövőhöz tartozni.
És remélem nem fogok eltűnni örökre. Talán néha még szükségetek lesz rátok.
Ekkor eszembe jut valami. Még egy régi ajánlat, amiről Anat hallani sem akart, de talán az új céhvezér nyitottabb a dologra.
-És most neked is felajánlom azt, amit annak idején Anatnak: leszek a céhetek fegyverkovácsa, de ezen kívűl szabad szeretnék lenni. Se céhtagság. Se semmi kötelezettség.

- Szerinted én boldog vagyok, amiért nincs itt Anat? Én nem akartam ezt. Nem akartam a helyettese lenni amíg ő távol van. Én csak mellette akartam maradni, és segíteni neki. - ha lenne még valami a szobában talán most még azt is felborítanám... Az ajánlatra nem válaszolok.
- Szerinted hol rontottam el? Már régóta érzem, hogy valami nincs rendben... tudod ez az egész... olyan... fekete...

-Nem. Ezért is nem értem, miért maradt meg egyáltalán a céh, még ha a neve meg is változott.
Azt utolsó kérdés gondolkoztatóba ejt. Voltaképpen nem az ő hibája, hogy mindenki sorra hagyja el a céhet. Vagy mégis?
-Jun, tényleg azt szeretnéd, hogy erre a kérdésre én válaszoljak? Erre én nem hiszem, hogy tudnám a választ. Egyszerűen megváltozott a céh arculata miután átvetted a vezetést. És én nem mutatok jól ebben az arculatban.

Hallgatom a fiút, nem akarom elfogadni amit mond, de valamiért úgy érzem, hogy egy picikét talán igaza lehet. De ha mi nem lennénk akkor mi lenne a családunkkal? Saya-chan, Kanamin... Shu-chan és Timidus... tartok tőle, hogy ők is hamarosan lelépnek. Valamit tennem kell... nem maradhat minden ennyire fekete... én szép rózsaszínt akarok. Fehéret, és világoskéket. Meg meg... Cearsot és Anatot, Mer-chant, és nyugalmat.
- Magamra hagynál egy picikét? Valaki nyitva felejtette az ablakot és a szél nagy- naaagy rumlit csinált. Össze kell takarítanom mielőtt valaki meglátja... - felkelek a földről, és az asztalhoz lépek, amit korábban felborítottam, és nekilátok a felállításának.
- Néha azért benézel?... Mármint, nem miattam vagy ilyesmi... csak... Shu-chan biztos örülne..

-Várj, hadd segítsek. Ha egyszer voltam olyan feledékeny, hogy nyitva hagytam azt az ablakot.
Majd elkezdek rendezkedni. Persze semmit se a helyére teszek vissza.
-És volna még valami. Amit meg szeretnék mutatni. Igazából ezt már a múltkori gyülésen akartam, de mindenki Alex-szal volt elfoglalva.

Egy picike mosoly villant át az arcomon amikor a fiú is besegített a pakolászásba. Nem számítottam rá, habár tudom, hogy ő nem olyan gonosz ember mint amennyire most beállítottam. Örültem neki, hogy maradt, de közben fájt is picit a jelenléte. Az ablak természetesen még mindig be volt zárva, de úgy csináltam mintha becsuknám, és a függönyt is behúztam.
- Mutatni valamit?

Megrázom a fejem, és a helyére rakom a kezem ügyébe kerülő széket, és a fiúhoz lépek. Most már nagyon érdekel miről is lehet szó, de azt hiszem nincs olyan dolog amivel fel tudna most dobni, egy csésze forró tea, és egy kis magány az amire a legjobban vágyom.
- Mit szeretnél mutatni?

-Talán tényleg nem kéne...
de a kezem már hívta le az itemlistát, és egy újabb másodpercnyi habozás utáni gombnyomás után, már Jun kezében is volt az íjam. Hagytam, hadd essen le neki. Remélem nem okozok nagyobb bajt, mint amekkorát eddig csináltam.
-És bármikor szívesen meglátogatlak, mikor csak szeretnéd.

Igazából elképzelésem sem volt róla, hogy mit akar mutatni, de kivételesen nem is forogtak a fogaskerekek, hogy kitaláljam miről is lehet szó. De nem is kellett sokat várni máris a kezem között tartottam egy íjat. Érdeklődve figyeltem a tárgyat, majd mosolyra fakadtam.
- Esu íja? Megparancsolom, hogy nagyon vigyázz rá! - böködöm meg a fiú mellkasát a fegyverrel, majd a kezébe nyomom azt - Örülök, hogy beszélgettünk. Néha... elmehetnénk együtt valahova... Deee Nekem mennem kell! Fontos elintézni valóm akadt! Halaszthatatlan, sietni kell, nehogy elkéssek! - reppenek ki a szobából, és már csak a folyosón döbbenek rá, hogy... este van...

Már több, mint egy hét telt el azóta, hogy kiléptem a céhből. Nem a céhhel volt bajom. Még csak nem is a céhtagokkal. Inkább az lehetett a legnagyobb bajom, hogy Anat meghalt, és ez a tény mintha szinte mindenki figyelmét elkerülte volna. Mint kiderült, tévedtem, de már nem fogok módosítani a döntésemen.
Pedig még csak azt se mondhatnám, hogy Anat közel állt hozzám. Csak éppen az ő elvesztésével csordult túl az a képzeletbeli pohár.
Egy hete nem jártam a céhházban. Tudom, nem hosszú idő, de ha egyszer megszoksz valamit, csupán néhány nap is egy örökkévalóságnak tűnhet.
Abban se voltam biztos, hogy egyáltalán be tudok lépni még az ajtón, anélkül, hogy bárkinek szólnék.
De tiszta vízet kell öntenem a pohárba. Nem akarom, hogy Jun vagy bárki más azt higgye, hogy miatta hagytam el a céhet.
Minden gond nélkül megyek be a főbejáraton, ami egy kicsit azért meglep, de ha jól emlékszem Alex-et is láttam itt miután már elhagyta a céhet.
Amikor túl vagyok a kezdeti sokkon, megnyitom az üzenet-küldő panelt, és gyorsan megfogalmazok Jun-nak egy üzenetet.

Sajnálom. A múltkor túl rideg voltam veled, és nem voltam teljesen őszinte. Meg tudnánk beszélni a dolgot, ott ahol a múltkor elváltunk? Cear

Majd az útam ismét a zeneterembe vezetett. Ahol ismét a gitárt vettem elő, és némán kezdtem el rajta újra játszani, amíg egyfajta válaszra vártam.

Már több mint egy hét eltelt azóta, hogy Cearchi lelépett. Igyekeztem nem lehangoltnak látszani a többiek előtt ha netalántán úgy hozta a sors, hogy összetalálkozzak velük a folyosókon, vagy az étkezőben, vagy a társalgóban. Továbbra is elvégeztem a napi teendőimet, feltöltöttem a gyümölcskosarakat friss gyümölcsökkel, ha üresek voltak, nem mintha szeretném az almát vagy a szőlőt, csupán dekorációként kedveltem a látványukat, na meg persze a gyümölcskosarak összepakolászása mindig jó szórakozás volt, tökéletes a gondolataim elterelésére. Legalábbis részben. Azonban lefekvéshez készülődve mindig elmerengtem, egyedül voltam kattogott az agyam a történéseken, és újra és újra és újra... leperegtek azok a képkockák a szemem előtt amely ahhoz a bizonyos jelenethez tartoztak azon a bizonyos éjszakán. Részben hibásnak éreztem magam amiért nem vettem előbb észre, részben pedig nem, hiszen nem feltétlenül az én hibám kell, hogy legyen az, hogy valaki nem érzi jól magát a családomban... a céhben, a házban, az otthonomban.
Alexhez hasonlóan Cearso is kapott szabad bejárási lehetőséget a céhbe, elvégre megérdemli, sokáig volt közöttünk, és ő is a családunk része, nem csak az enyém, de még Anaté is. Persze ezt az "eltűnés" óta nem hoztam szóba, és az újoncok előtt is igyekeztem nem szóba hozni az első igazi hősöm, de ezt persze néha elég nehéz is volt, de mindig igyekeztem a beszélgetést olyan irányba terelni, hogy ne legyen belőle valami baj. Ejnye.. ezek a tabuk. Tabu tabu tabu tabu. Mindenhol tabut látok. Megfordulok az ágyon és a párnába temetem a fejem.
Kora délután van, csend, meglepően nagy csend, ma valahogyan a szokásosnál is kevesebb teendő volt a céhház körül, és semmi kedvem sem volt kimozdulni. Vagyis eljátszottam, hogy elmentem majd a nyitott ablakomnál "felejtett" tányérra cseréltem magam, ezzel ügyesen visszalopózva a szobácskámba, senkiben sem keltve gyanút, nehogy aggódjanak miattam.
"Viszont... valaki meglátott?" Ez volt az első ami eszembe jutott az üzenet villanására. Picit elpirultam, és remegő kezem emeltem az ikonra, és a címzett láttán még egy hatalmasat nyeltem. Haboztam megnyitással, de végül mégis beleolvastam. A szívem hevesebben kezdett verni. "Most mitévő legyek?" Ötletem sem volt, féltem a találkozástól de vágytam rá, hogy lássam. Cearso még mindig a családom tagja. Az. Az is marad. Nincs okom szégyellni magam emiatt...

Mire észbe kaptam már az ajtó előtt álltam, a zeneterem ajtaja előtt. Csendben hallgatom a résnyire nyitva felejtett ajtón kiszűrődő dallamot, és közben bepötyögtem az üzenetem.

Jun írta:Megjöttem!

És ezzel be is léptem az ajtón.

Volt időm arra, amit meg akartam tenni még ez előtt a találkozás előtt. Kisírtam magam, mikor azon az éjfélen kiléptem a céhből. Majd mikor Shu próbált felvidítani. Később pedig még néhányszor. Közben mindig figyeltem, hogy senki se lásson. Nem bírtam volna elviselni, ha valaki rájön, mennyire gyenge is vagyok. De ami a legfontosabb: tisztába tettem a gondolataimat, és az érzéseim a céh és a tagok felé. De egy dologban szinte biztos vagyok: nem szeretnék visszatérni a céh címere alá. Leginkább érzelmi okok miatt. Nem tudnám túltenni magam "azon" a dolgon. Így még gondolnom se kell "rá".
Mégsem érzem magam elég felkészültnek erre az újratalálkozásra. De már itt vagyok. Nincs visszaút. A szívem mélyén azt is remélem, hogy a múltkor annyira megsértettem, hogy ezt az üzenetemet válasz, vagy akár elolvasás nélkül hagyja. És akkor egész nap itt fog játszani, amíg valaki be nem néz megnézni a zaj forrását. Akkor meg magyarázhatok, hogy így meg úgy... De akkor is félek újra látni a céhvezéremet. Mert attól, hogy kiléptem a céhből, én még a vezetőim közé sorolom. Amiért olyan jól tűri "azt".
De már késő... Az üzenet és a lány egyszerre érkeztek meg. Még befejezem az akkordot majd a legőszintébb mosolyomat mutatom, mikor felnézek az ajtóban megjelenő lányra.
-Mondtam, hogy nem fogsz elveszíteni. Csak kellett nekem egy kis idő, amíg átgondoltam a dolgokat.
És várok a lány reakciójára. Ott ülök a széken, és várok, hogy mi fog történni.

Némán bepillantok, majd belépek a zeneterem ajtaján, a fiú egy széken ült, kezei között gitárral. Játszott rajta, kétség sem fér hozzá. A szava hallatán egy mosoly jelenik meg a kissé sápadt arcomon, a hajam ezúttal nem csináltam, egyszerűen csak lógnak a tincsek, nem tartja őket sem pánt, sem csatt, talán egy kicsikét kócos is, hiszen a reggeli fésülködés elmaradt kitudja hányadik napja.
- Elbúcsúzni jöttél? Azt hittem a múltkori már az volt. - kissé szomorkás hangon, kérdezek, majd beljebb lépek a szobába, az ajtót magam mögött kilincsre zárom, nem mintha attól félnék, hogy bárki észrevenné a fiút és ellopja tőlem a pillanatot, csupán félek, hogy egy véletlen nyitva felejtett ablakon beszökik a huzat, és becsapja az ajtót..
- Mit kellett átgondolni? - Kicsit tartottam a kérdés feltevésétől, de ha nem kérdezem meg úgyis meg fogom tudni. Igazság szerint eddig senkivel sem voltam teljesen őszinte aki esetleg Cearchi felől érdeklődött. Többnyire csak annyiban hagytam a dolgot, vagy egyszerűen csak azt mondtam, hogy megy és megkeresi önmagát. Talán ez volt a tökéletes válasz, elvégre igazából tényleg nem tudnék mit mondani. A teremben egy szék felé sétálgatok, majd még mielőtt leülnék megkérdezem, hogy szabad-e.
- Nembaj, ha esetleg leülök? Picit fáradt vagyok.- persze, hogy nem baj, de azért várok az engedélyre, igyekeztem végig kerülni a férfi tekintetét, vagyis amikor éppen nem beszélt egyikünk sem. Szégyelltem magam amiatt amit idebent műveltem a múltkor.

-Nem, nem  búcsúzni jöttem. Az már megvolt a múltkor, és azt sem szántam végleges elköszönésnek. Csak olyan hirtelen leléptél, hogy nem tudtuk megbeszélni. Szeretek itt lenni, csak egy kicsit nyomasztott az az érzés...
Hirtelen elhallgatok. Egy hete is abból lett a baj, hogy szóba hoztam "azt". Most inkább jobb lenne kerülni a témát.
-De ezt már megbeszéltük a múltkor.
És jött a kérdés, amire számítanom kellett volna.
-Hááát..
Kezdek neki a kérdést hallva. Végignézem a lányt, mielőtt rendesen válaszolnék. Látszik rajta, hogy tényleg hiányzik neki az, hogy szeressék, és viszontszeressék. <3 Vagy legalább az, hogy ő szerethessen valakit. A kérdés az, hogy meg tudom ezt adni, vagy keresnem kéne neki valakit?
-Elég sok mindent. Leginkább azt, hogy mi is volt valójában a bajom a céhhel. Aztán az érzéseimet próbáltam meg tisztába tenni. Ami alatt rájöttem, hogyha a céh és a céhtagság nem is, de ti hiányoztok nekem. Illetve a múltkor nem voltam teljesen őszinte ezekkel kapcsolatban. Csak megijedtem attól, hogyha valakit ismét túl közel engednék magamhoz, nem tudnám újra elviselni, hogy baja esik. Ezért vannak olyan érzéseim, amiket próbálok tagadni... Még magam előtt is.
A harmadik érdés kicsit szokatlanul ért.
-Én vagyok a vendég, nekem kellett volna engedélyt kérnem. A saját házadban mért ne csinálhatnád azt, amit szeretnél?
De már tagadom is meg magam, mert lepakolok a mellettem lévő székről, hogy ha szeretne, akkor ide is ülhessen.

Elmosolyodom miközben tovább hallgatom, ezúttal nem csupán egy félmosolyról van szó, de még továbbra is ramatyul vagyok és igyekszem kerülni a tekintetét. Miközben hallgatom a magyarázását úgy érzem, hogy nem csak velem nem teljesen őszinte de talán még önmagával sem, valahogy annyira zagyva.
- Találtál egy másik céhet ami jobban tetszik? - teszem fel a kérdést kerek perec, nem köntörfalazok, hiszen a napokban pont ezen járt a fejem, és ha nem most akkor mégis mikor kellene megkérdeznem tőle? Butaság várnom, persze a választól is félek. A szívem a torkomban dobog, nem akarom azt hallani, hogy talált, de az talán jobban fájna ha azt mondaná, hogy inkább a magányos egyedüllétet választja minthogy velünk legyen... Persze ez picikét ellent mondana annak, hogy hiányzunk neki. Összezavarodtam.
- Szóval távolságot szeretnél tartani tőlünk azért, mert ha meghalunk akkor ne kelljen gyászolnod? Nem értem, összezavartál. Légyszi magyarázd el. - fogom a fejem, és közben elfoglalom a széket amivel megkínáltattam magam. Gyorsan lehuppanok rá, és picit előre dőlök.
- Nem vagy vendég. Tiszteletbeli tag vagy, még ha nincs is ott a céhlogó, és a jelzés sehol sem. Ez a te házad is, nem csak az enyém vagy a lányoké. Alex háza is, pedig ő közben új családot is szerzett magának... Anaté is a ház. Szóval ha úgy érzitek, hogy visszajöttök a szobátok ott van és bármikor használhatjátok, ahogyan a konyhát is és a zenetermet, meg a fürdőket... - és sorolom mindaddig amíg meg nem állít. Ha hagyja, hogy végigmondjam akkor felsorolom az összes helyiséget ami eszembe jut.

-Semmi ilyesmiről szó nincs. Csak éppen nem érzem magaménak a céh ideáit. A közösséggel nincs semmi bajom, de ne miattam változzon meg egy jól működő és egy tömegeket vonzó profil.
Igen, biztos vagyok benne, hogy ez a céh még kiemelkedhet a porból, de ehhez nem az én segítségemre lesz szüksége. Talán jobb is az nekik, hogy én nem kavarok bele az ilyesféle dolgokba.
-Fura egy érzés... A céh tagja akarok lenni, de közben mégsem.
És nem ez a legfurcsább, amikor magyarázatot követel, egy látszólag oda nem illő mondat hagyja el az ajkaimat, fogalmam sincs mért ez tört elő belőlem, de őszintén kimondtam azt a dolgot, amit most a szívem mélyén éreztem (ami tényleg nagyon ritkán fordul meg, ugyanis nem szeretek beszélni az érzéseimről, még olyannak se, aki tényleg nagyon közel áll hozzám):
-Nem szeretem, ha mások sírni látnak. Főleg mikor valaki másnak nagyobb szüksége van a vigasztalásra. Az a gyengeség jele.
Ennek ellenére az elmúlt egy héten nem egyszer kisírtam magam. De azokra a könnyekre szükségem volt ahhoz, hogy tisztán lássak néhány dolgot. Például azt, hogy nem vagyok teljesen magányos a céh nélkül, de szeretem, mikor ismerős arcok vesznek körül akkor is, mikor épp nem vagyok a topon.
-Jun, értem én anélkül is, nem kell felsorolnod minden egyes termet, ami csak az eszedbe jut. Szívesen látott vendégek vagyunk.
Néha már egy kicsit idegesítő tud lenni az a fixa ideája, hogy Anat egyszer még vissza fog térni, és egy csapásra minden olyan lesz, mint régen. De joga van hozzá. Ahogy nekem is ahhoz, hogy szólós legyek a céh falain belül.

Jól működő.. nem tudom megcáfolni, valóban jól működünk! Sokakat vonzó? Nem kérdés! Ez a Vigo, Cearchi tökéletesen lejellemezte, de akkor mégis miért lépett ki ha ilyen jók vagyunk? Kifogás illatokat érzek a levegőbe, de nem vetem a fiú orrára, mit is gondolok, hiszen nem akarok rosszban lenni vele elvégre ő fontos nekem. De amíg a fiú nem lép be egy másik céhbe addig minden rendben lesz. Majdnem olyan mintha szingli lenne, holott szeret is meg nem is.
- A sírás nem a gyengeség jele, hanem azé, hogy még ember vagy. Ne mondd nekem azt, hogy nem lehet megvigasztalni valakit úgy, hogy közben a te szemeid is piroskásak és nedvesek! Szerintem nem ciki ha vannak érzéseid, és felvállalod őket. Habár úgy tudom most a frontos pont az a divat, hogy mindenki robottá változik... hmmm - elmerengtem egy pillanatra, talán nem is olyan véletlen, hogy én nem nagyon mászkálok bossokat csapkolászni a többiekkel. Nem mintha nem akarnék új helyekre eljutni, csak a társaság nem éppen nekem való.
- Ah a lényeg az, hogy bármikor hazajöhetsz hozzánk. Szabad a bejárásod, és szívesen látunk. - felállok, és megsimogatom a fiú vállát - ha szeretnéd nekem bármikor kisírhatod magad. De tényleg, nem mondom el senkinek sem. Nem szeretném, hogy robot legyél. - a mondat végén rámosolygok a fiúra.

Nálam ez pont nem annak a jele, hogy erős lennék. Egy kicsit más az életfelfogásom  
-Köszönöm, Jun. Ezt lehet, hogy még ki fogom használni.
Visszamosolygok a lányra.
-De az nem most lesz. Nekem még nem természetes mások előtt sírni. Talán még nem a jövő héten, de az is lehet, hogy még csak nem is a jővő évben.
Nem tudom, hogy lesz-e bármikor annyi lelkierőm, hogy valaki más előtt is sírjak.
-Én kibeszéltem magamból azt, ami bennem volt. Esetleg te szeretnél még valamit mondani? Én most sem sietek sehova.
Nem úgy, mint ő a legutóbb, de ezt nem akarom felhozni, elégnek érzem, hogy csak utalok a dologra.
Gyorsan végiggondolom a dolgot, és eszembe jut még valami.
-Vagyis.. Lenne itt még valami, de ezt szeretném, ha bizalmasan kezelnéd. Erről eddig csak Anatnak beszéltem őszintén, de szeretném megosztani valakivel, aki a közelben van, ha történne valami. És ezt  a titkomat olyannal szeretné, megosztani, akit ritkábban látok a bossharcokon, még ott is miattam aggódna.
Felállok, és végigjárok minden ajtót és ablakot, ellenőrizve, hogy be vannak-e zárva, s ha Jun az első kör végéig nem lépett még le, akkor alaposan bezárom mindegyiket a második körnél. Majd mikor végeztem, megállok Junnal szemben.
-Jun, én beteg vagyok. Nem, nem fertöző, de ez a világ nem tudott rajta segíteni, mert az agyam egy olyan részét érinti, amit még a NervGear se tud meggyógyítani. Műtétre lenne szükségem, de amíg a NervGear a fejemen van, addig ugye nem tudnak a fejemhez nyúlni. A betegségemről eddig csak Shu és Anat tud, de Shu-nak azt mondtam, hogy a betegség gyógyíthatatlan, és egy lány miatt akarok minél hamarabb kijutni. De a valóság az, hogy a SAO is csak a lehetséges gyógymódok közé tartozott, és Shunak is feltűnt, hogy azért nem túl sok lány várna 3 évig egy eszméletlen hapsira, és még legalább kétszer ennyi ideig legalább bent leszünk. 
És a betegségemről még nem is beszéltem....

Amikor megköszönte az ajánlatom egy mosollyal az arcomon biccentettem. Természetes volt tőlem, hogy felajánlom neki, közel áll hozzám, és nem akarom elveszíteni, vigyázni  akarok rá, de talán azt még ennél is jobban szeretném, ha ő is vigyázna rám és szeretne. Ezt talán még ő is tudja, érzi, látja, gondolja...
- Én tudok várni. Bármennyit, és bármikor rád érek csak dobj egy üzenetet. Ha úgy alakul akár közösen is csinálhatjuk, akkor lehet egyszerűbb is lesz. - picit persze elvicceltem, és ez érezhető is lehetett. Ki vigasztalna valakit úgy, hogy közben ő maga is sír? Picit abszurd a dolog. Már éppen nyitottam volna a számat, amikor a fiúnak eszébe jutott még valami, visszacsuktam és vártam, majd egy picit elpirultam, melegséget éreztem. Egy titok. Amit kevesen tudnak. Titok, titokról van szó, és nekem el akarja mesélni.
- Rendben, hallgatlak. - türelmesen megvártam, hogy mindent leellenőriz, és végre hozzákezdjen a meséhez. Egy hangyányit elkezdtem aggódni, de közben nagyon kíváncsivá tett, most már mindenképpen tudni akarom mi nyomja a lelkét.
- Műtét? Jézusom. - az arcomhoz kaptam a kezem, elfehéredtem, ha valamire akkor erre egészen biztosan nem számítottam. - Szóval akkor.. te.. eddig is egy kórházban éltél? Miféle betegség ez? Valamit ki kell vágni a fejedből? Jézusom. - Össze vissza sétálgattam a szobában miközben mondtam a magamét - Nagyon fáj? Miféle dolog ez? Miért lett neked olyanod? Mindent tudni akarok. Jaj. - nyughatatlanul sétálgatok továbbra is, időnként kezembe veszek valamit majd lerakom, fogdosom.
- Segíteni akarok. Ha megyek bossra akkor hamarabb ki is juttathatlak... hmm ez lehet a megoldás.