Re: Zeneterem

by **Saya** Csüt. Jún. 01 2017, 22:09

-Olyan csöndes lett minden.
~Megesik...~
Felhúztam a lábaimat és átöleltem őket, úgy ültem a földön a tükörrel szemben, a tükörben meg a Hugi ült ugyanígy, de neki az arca alsó felét is takarták a térdei, úgy behajlította a vállait. Mintha szomorúan nézett volna ő is maga elé, én meg őt néztem, kérdőn, mert nem értettem nagyon, aztán elmosolyodtam, és dúdolni kezdtem a dalunkat. Láttam a fülei mozgásából, hogy elmosolyodott ő is.
~Saya...~
Dúdoltam tovább, beleszőve egy kis hümmögést, hogy figyelek.
~Fuminori.~
Újabb hümmögés.
~Annak a férfinak a neve, akire úgy emlékeztetett téged Anatole. Csak fiatalabb volt és szakáll nélküli. Fuminorinak hívták, és nagyon szerettétek egymást.~
Dúdolgattam neki tovább, jobbra és balra dőlve, a Hugi nem szólt tovább semmit, csak hallgatta. Mikor vége lett a dalnak, akkor felálltunk, egyszerre, leporoltuk a ruhánkat, én a fehéret, ő a vöröset, aztán egymásra néztünk, én mosolyogtam, ő félig, és bólintottunk. Menjünk.
Ezúttal már mind a ketten.
Kiléptem a szoba ajtaján és végigsasszéztam a folyosón, énekelgetve. Itt-ott a gusztustalan húscafatokat is megböktem a falon, amiket csak én látok, hol többet, hol kevesebbet, most épp kevesebbet, a Hugi a fejemben csendben maradt, aztán egy idő után nekiállt ő is énekelgetni, majd nevetett, csilingelőn, mire nevettem én is, és így érkeztünk meg a zeneteremhez, ahol megálltunk, csendre intettük magunkat, és elrendeztem a hajam, mert borzalom és húha, és kicsit megkócolódott az ugrálásban.
Ja, igen, levelet nem küldtem senkinek, mert nem ismerek senki mást, akit érintene, szerintem. Rolling Eyes

Az ajtó már nyitva volt, behajoltam, néztem, ketten vannak, Cearso meg Kiwi, szélesen elmosolyodtam, belibbentem, megperdültem, majd dobbantottam a papucsommal és haptákba álltam, mint a katonák.
-Saya-ék megérkeztek! -rikkantottam, tudom, a Kiwi amúgy is tud Hugiról, a Cearso még nem, de már amúgy is elég volt, én már el akarom mondani, világgá akarom kürtölni, és már a Hugi sem bánja, de azt mondja, ne kürtöljem, mert az túl hangos, kürtünk meg amúgy sincs, majd szép lassan ahogy alakulnak a beszélgetések, nem lesz már titok, de nem is kell vele senkit letámadni. Na, itt mondtam neki, hogy de hát én senkit nem akarok megtámadni, meg védett övezetben nem is lehet, erre ingatta a fejét, hogy már megint hülye vagyok, de nevetett, mert legalább végre megint hülye vagyok, aminek örül.
-Valami baj van...? -eresztem le a kezem aztán, mert hát azért annyira talán nem vagyok hülye, itt valami baj van, látom a Kiwi tekintetén.

by **Cearso** Pént. Jún. 02 2017, 08:37

Elsőként Kiwi érkezett meg.
-Szervusz.
Amilyen heves volt az utolsó bucsuzásunk, még csodálom, hogy egyáltalán szóba áll velem. Próbáltam kerülni a tekintetét, de a kérdés után ezt már nem folythattam. A lány szemébe néztem.
-Még fel kell dolgoznom, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű dolgom.
Ezután Sayáék érkeztek meg. Sayáék? Kiváncsian odapillantottam, de nem láttam senkit sem a lány mellett, és ha nincs extrém magas rejtőzése az illetőnek, akkor abban sem reménykedek, hogy az ajtó mögött bújt volna el a megfelelő pillanatra várva. A produkciójára kapott tölem egy mosolyt, de a hangulat még így is negatív maradt.
-Ami azt illeti. Igen, baj van.
Nehezen szedtem össze a szavakat, közben többször is elcsuklott a hangom.
-Jun... ma nem jött... pedig... még soha.. nem hagyta ki... a játékom.. és Shut se..
A szemeim alatt gyülekezni kezdtek a könnycseppek.
-tudom elérni...
Az utolsó szavakat még kimondom, mielőtt végképp feladnám a küzdelmet.
-már hosszú ideje.
Ez volt az a pillanat, mikor feladtam. Már nem bírtam tovább. Szabadjára engedtem a könnyeimet. Elkezdtem sírni, és csak játszottam tovább a gitáron egy darabig. Pillanatokig meg sem szólaltam.

by **Raygart Arrow** Pént. Jún. 02 2017, 09:55

Új voltam még ezen a szinten, de kivált kép az épületben. Még időm sem volt körbe nézni, nem hogy beköltözni. Egy levelet kaptam Kiwitöl mi szerint sürgős gyűlés vagy mi lesz. A zene terembe, el sem találtam volna, ha térképemen nem látnám Kiwit és Chaknát. A jelet követve, mint abban a mesében gyerekek a morzsákat úgy jutottam el a helyre.
Na azért a szomorú zene is segített benne. Sejtettem, nem tudtam egyáltalán van ide illő szó? Nem hinném, van bármi, amivel ki lehetne fejezni most a gondolataim vagy érzéseim. Mert reméltem nem arról lesz szó... reméltem a jót, de az a gonosz gondolat akkor is oda férkőzött folyton.
Hasonló ruházat volt rajtam, mint amikor alaposan megleptek. Egy ujjatlan felső és fekete alsó valamint bakancs. Hosszú arany fürtjeim java szabadon kalandozik, míg egy része befonva. Káosz és a rend furcsa összhangja, szabadságot vadságot sugározva.
Hármat koppantok az ajtón, majd belépek az ajtón és a zene egy csapásra felerősödik. Már voltak bent egy páran, de szinte senkit sem ismertem. Kivéve persze Kiwit, de egy másik férfival volt elfoglalva. Elég jól ismerik egymást, hát, persze hiszen céhtagok.
Nem hangoskodtam, nem akartam őket zavarni majd köszönök, amikor alkalmas lesz. Attól, hogy még magának való alaknak tűnők még szorultak belém bizonyos dolgok. Én legalább is igy láttam magam legtöbbször.
Végül, ne tűnjek barlangból frissen szökőt ősembernek azért köszönésképp intettem.
Majd bal vállal a falnak dőlve nagyot sóhajtva szemügyre vettem a termet. Ez a szemezés inkább elterelés volt. Látva a zenélő férfi és Kiwi arcát már biztos voltam benne, valami nagy baj történt. Egy szót sem szólva átkoztam magam, amiért hagytam valami rossz történjen. Hiszen meg fogadtam, hogy ha elkötelezem magam a céh mellett, akkor mindent megteszek annak védelmében.

by **Chakna** Pént. Jún. 02 2017, 10:16

Soha, a legrosszabb rémálmoban sem gondoltam volna, hogy Kiwivel így fog félbeszakadni a céhben tett kis "kirándulás"… Az edzőteremben kapott egy üzenetet valakitől, és, miután részletesen elmagyarázta, hogy hova menjek (Merthogy nekem is ott kell lennem…) elsietett. Hívott volna, hogy menjek vele, de láthatóan sietni akart, én pedig út közben is a lehető legtöbb mindent meg szerettem volna nézni, úgyhogy addig erősködtem, hogy nélkülem indult el a Zeneterembe.

Én nem túl kényelmesen, de nem is rohanva indultam el utána. Mindent alaposan megnéztem magamnak, hogy ha lehet, ne tévedjek el… Mit sem tudva semmiről, vidáman haladtam a Kiwi által leírt hely felé.

Megérkezve egy pillanatra megálltam az ajtó előtt, és nagy levegőt vettem. Mosolyogva léptem be… Miközben, legnagyobb meglepetésemre, Árnyék ecsetelte, hogy Jun nem jött, pedig jönnie kellett volna, és hogy Shu is elérhetetlen… Azonnal el is tűnt a mosoly az arcomról…

- Mi történt Junnal és Shuval? - kérdeztem, majdnem kétségbeesetten, közben magamhoz képest villámsebességgel nyitva meg a barátaim listáját. Shu neve nem volt fekete! Ez a kétségbeesést kicsit enyhítette, de ettől még összezuhantam, hiszen akkor miért nem elérhető? És láthatóan Árnyékot is megviselte a dolog. Észre sem vetem, hogy közben Ray is belépett a terembe.. Talán Árnyék könnyei látványa térít kicsit magamhoz… Te jó ég, nem zuhanhatok össze, hiszen itt, a Vigoban valószínűleg nálam mindenkit sokkal mélyebben érint ez a dolog! Gondolatban megrázom a fejemet, és visszakényszerítem magamat a társaságba. De megvárom, ameddig összeszedik magukat annyira, hogy beszélni tudjanak.

by **Cearso** Pént. Jún. 02 2017, 19:24

Mire rendbe szedtem magam, két új alak is megjelent. Nem is foglalkoztam velük, míg le nem csillapodtak az érzelmeim. Fogalmam sincs menyi idő telhetett el... Mikor lenyugodtam, abbahagyram egy kicsit a hangjátékot, és letöröltem a nedvességet a szememről, majd felnéztem a társaságra.
-Szóval nem csak ketten vagytok. Ez jó hír. Várunk még valakire esetleg?
Mivel senkitől sem kaptam helyeslő választ. Ismét a kezembe vettem a gitárt, de most csak egyetlen akkordot fogtam le. Azt, amelyikkel jelezni szoktam Jun-nak a jelenlétem. Az első hangot, amit valaha játszottam ezen a hangszeren, és terveim szerint az utolsó is ez a hang lesz. Bár már semmit se merek tervezni.
Lejátszottam a hangot.
-Megnyitom a céh rendkivüli gyűlését, de mielőtt rátérnék a lényegre, szeretnék mesélni nektek valamit.
Vártam néhány pillanatot, majd ha senki nem allított meg, belekezdtem a mondandómba.
-Mindenki követ el hibákat, ez alól én sem vagyok kivétel. A legtöbb hibám ehhez a szobához köthető.
-Emlékszem, mikor először léptem be a terembe.
Még a kép is felevenedik bennem, ahogy körbenézek a szobában:
Szinte minden romokban, hangszerek összetörve, szétzúzva. Jun épp egy dobot vág a falnak.
Gyorsan befogom a fülem, mielőtt a dob nagy csörömpölésekkel hozzáverödik a falhoz, viszont ez semmit sem ér, hisz a zaj az emlékeimben történik, így a hangok sem tompulnak a fülem befogásával.
-Jun éppen akkor törte ripittyára a berendezést, mivel nem tudta elfogadni a tényt, hogy Anat nincs többé. Akkor mentettem meg ezt a gitárt. Vagyis... Technikailag Timidus mentette meg.
mellettem megjelenik egy ölelkező csoport, aminek Jun a középpontja. Timidus jól nevelt sárkányként az ölelkező csoporthoz tereli a többi céhtagot, így Jun valamelyest lenyugszik.
-Nemsokra rá csatlakoztam a megújult céhhez, majd mikor Shu meginvitált egy Jaden nevű ismeretlen-t, én elhívtam ebbe a terembe az új céhvezért egy kis magánbeszélgetésre.
a teremben le lettek cserélve a régi, törött hangszerek, én viszont felismertem a gitárt, ami Jun kezében volt, mikor Timidusnak sikerült lenyugtatnia. Egyenest a gitárhoz megyek, és lefogom ugyanazt az akkordot, amivel megnyitottam a gyülést. A gitárnak semmi baja. Rámosolygok Junra, a rossz hír ellenére, amit közölni akarok vele.
Elmosolygok az emlék kapcsán. Persze nem ugyanabból az okból, mint az emlékben.
-Szegény lány, félreértette a jeleket, és amikor udvariasan próbáltam közölni vele, hogy lelépek a céhből, anélkül hogy megsérteném, azt hitte, hogy fel akarom csípni.
Az az óvatosság, ahogy közeledek felé, tényleg félreérhető, ha az ember nem tudja valójában mi is van a háttérben.
-Mondjuk akkor, a koboldos incidens után, éppen szingli voltam, ha esetleg jobban nyomult volna, vagy... áh, hagyjuk, ez most amúgy is lényegtelen.
Odalépek a kikészült lányhoz. Az egyik kezemet a vállára helyezem, hogy megnyugtassam a remegő testét, a másik kezemet az álla alá teszem, így tartom az arcát míg közelebb hajolok, egészen addig, míg a szám össze nem érintkezik a szájával.
Ez nem így történt... Biztosan nem... de történhetett volna. Ha... ha csak egy kicsivel is bátrabb vagyok. Vagy nem arra gondolok, hogy Anat hiányzik neki. Végigfut a hideg a hátamon, mikor belegondolok, hogyan változott volna meg minden, ha ezt az utat választom.
-A lényeg az, hogy én akkor hivatalosan kiléptem. Viszont Jun ezt sem akarta elfogadni. Hivatalosan nem vagyok a céh tagja, de a rendszerben mindenre megvan a jogosultságom, mint egy rendes céhtagnak. A különbség csak annyi, hogy a térkép szerint nem vagyok látható a tagok számára, és én sem tudom a térképen lekövetni, hogy kik a céh tagjai. Igazság szerint, sehogyan se... Gondolom Jun rájött, hogy a legnagyobb problémám az volt, hogy csak úgy feltűnnek idegennek a céhben, akikről pár hónappal később már semmit se tudunk.
-Egy héttel később jöttem vissza, hogy tisztázzam a helyzetet Jun-nal, ekkor még csodálkoztam azon, hogy a rendszer beenged az épületbe.
Határozottan látszik a meglepettség az arcomon, mikor átlépek a küszöbön. Az első utam ebbe a terembe vezetett, felvettem a gitárt, és megszólaltattam a már ismerős akkordot. Nem telt bele néhány másodperc, és Jun kopogott az ajtón. Mintha egyenesen oda teleportált volna...
-Elég volt egyszer megpendítenem a húrokat, a következő pillanatban már ott is termett az ajtó túloldalán, mintha mindig pontosan tudta volna, hogy mikor jövök, és erre a pengetésre, mint engedélyre várt volna. Az esetek többségében csak hallgatta, ahogy gyakorlok a gitáron, de néha voltak komolyabb beszélgetéseink a céhhel kapcsolatban. Például, mikor Kiwit ajánlottam a figyelmébe, mint lehetséges céhtag.
-Azt mondod, őt szívesen látnád itt? Meglátom mit tehetek.
Jun úgy tett, mintha egy képzeletbeli noteszt lapozgatott volna.
-Aha, pont van egy szabad időpontom egy reggeli rosszalkodás, és egy déli rosszalkodás között.
Hiába volt a téma komoly, Jun mindent próbált mókássá tenni. Amiért nem is neheztelek rá.

-Ma viszont. Hiába hívtam. Jun nem jött.

//
A dölt betűs részek Cear számára jelennek meg, miközben Cear beszél, tehát Cear nem áll meg a beszédben, kivéve mikor az "emlék" fizikai reakcióval is jár.

by **Kiwi** Pént. Jún. 02 2017, 22:51

Lassan betoppant Ray és Chakna is. Alig volt pár mondat amit váltani tudtam a fiúval, de nem is volt baj, hiába szerettem volna... mondani neki bármit, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Féltem és... féltettem. Saya ért ide utánam leggyorsabban, hisz ő egyrészt ismeri a járást, másrészt már az épületen belül tartózkodhatott. Az üzenet után, Chaknát megkértem hagy siethessek fel, miközben elmondtam neki merre is találja majd a termet. Kellett pár perc... csakis nekem és az összehívónknak, mert fogalmam sem volt mit is várhatok... Miként fogja Cear kezelni és miként fog viselkedni. Attól is rettegtem, hogy célpont leszek, amiért nem jeleztem neki... előre. A zöldikén még nem látszódott semmi, nem vette észre, és örültem ennek a boldog tudatlanságának, ha csak pár napig is tarthatott. Oda léptem mögé, majd a kezeimet gyengéden a vállaira helyeztem. Többes számban beszélt amitől a rettegés közben egy pillanatra repesett a szívem, végre felvállalja magát. Amikor Cear bambán bámult egy ideig, egy röpke zavart mosoly szaladt végig az arcomon. A pillanatnyi csendet kihasználva, lehet el kellene mondanom, de úgy voltam vele ez nem az én feladatom. Cear megmosolyogta a lányt, és egyszerre volt felüdítő, végre ilyen elevennek látni, és rettegtem... miként fogja fogadni a hírt...Felsóhajtottam, és amint a fiú belépet bemutattam, végül... ahogy Chakna is, őt is, de azt nem említettem miként is ismertem meg őket, nem én akartam előhozakodni a két névvel, valamint, úgy sem akartam tenni, mintha nem történt volna semmi, még ha, önmagamban úgy is tettem, mert egyszerűen kezeletlennek véltem a helyzetet és fogalmam sem volt, mit is tehetnék... csendesen vártam a céh végét, miközben elodáztam... a valós helyzet közlését. Gyáva voltam...

Amikor összegyűltünk, arra a kérdésre, hogy várunk-e még valakit, egyszerűen ingattam a fejem. Majd Cear elkezdte. Lassú mondatokkal, elnyelt szavakkal és könnyekkel. Először csak pár mondatot mondott Junékról, amire Chakna is hevesen reagált, jómagam csendben álltam és vártam. A fejemet is elfordítottam a többiektől, hisz jómagam is érzékeny természet vagyok... és ha valakit sírni látok, egyszerűen én is elszomorodok és az ijedtség keverte bánattól én is nehezen tartom vissza könnyeimet. Enyhén szédülni kezdtem. Nem tudtam, mit kellene kezdenem egy ilyen helyzetbe, mi a jobb beszélni vagy hallgatni? Az utóbbi mellett döntöttem, nem kezdtem felesleges vigaszokkal a napot, kivártam az eseményeket, és talán hányingerkeltő... de legbelül, mélyen hálás voltam a fiúnak... hogy, levette ezt a terhet rólam. Mert ha senki sem kezdte volna el, rám hárult volna.

Cear folytatta a beszédét, amit egy történet elmesélésével kezdte, aminek az elejét... én sem tudtam. Jun szertele volt, de ha én magam látom... hogy ebben a teremben tör-zúz... még ha a tehetetlen dühében is, mélyen megrendültem volna és féltem volna tőle... Nem mondhatom, hogy nem tudom elképzelni róla... mégis...Nem szeretnék ilyeneket tudni arról a lányról. Félelmetes... még ha érthető is. Főleg... hogy, én aki még csak nem is ismertem Anatot... mélységesen haragudtam rá és én is tombolni tudtam volna, hogy ilyen felelőtlenül magára hagyta ezeket a nagyszerű céhtagokat. Felelőtlen volt, mert megszerettette magát velük, majd keserű gyászt és tehetetlenséget hagyott maga után. Most... tudom, nem szabad... de mégis... haragszom Shura és Junra. Úgy érzem elárultak, és megszegték az igéretüket. Egy olyan esküt, ami sosem hangzott el, mégis... itt volt a levegőben. "Sosem hagynak el minket." Úgy éreztem fontosak voltunk, Timidus minden szavát is ittam... de szóba kerültem én is.

A "tehetséges" jelző hihetetlen jól esett, mert nem gondoltam, hogy így vélekedne rólam. Nem mertem megemlíteni Ritsut és Charitotnt, Cearnak és legbelül reméltem hogy Chakna sem hozza fel a témát. Nem akartam hogy tudja, azóta volt itt élet... folyamatosan van, de sokan tűnnek el. Erre a gondolatra megriadtam. Összefüggéseket kerestem, hisz nem csak céhvezérek... de biztosan van. Valami kell hogy legyen.
- Jun... aznap tűnt el, amikor olyan sietve távozott tőlünk az üzenete után. - Pillantok felváltva Chaknára és a kócosra. A hangom halk volt mégis szinte visszhangozni éreztem a teremben.
- Úgy... gondolom Shu üzenhetett neki... de nem tudom, mit és miért.. - Pár nap. Szégyelhettem magam Chakna szemében, amiért úgy tettem mintha minden... rendben volna, szintúgy Ray esetében.
- Sajnálom... hogy nem szóltam előre, nem akartam felesleges... riadalmat okozni. Nem láthatóak... céhtérképen sem, és nem lehet nekik üzenetet küldeni, a rendszer kiírja, hogy nincs elküldve... - Jelentettem a fejleményeket.
- Timidus rendkívül óvatos... és bár... léteznek olyan kazamaták, amik elrejtik a holléted... - Próbáltam értelmet magyarázni a dolgok mögé... de még nem volt vége. Látszott rajtam hogy hezitálok... tétovázok...
- Nem vagy hibás, és nem voltál felelőss sem. - Próbáltam helyre billenteni Ceart, de... tétova mozdulatokkal lenyitottam a menümet és előhívtam, egy papírlapot jun írásával, természetesen rózsaszín alapon.
- Nem... magyarázkodott... el sem köszönt... - Hangom kicsit rákkettes volt, úgy tettem le, a céh átruházásának a lapját egy asztalra, lassú kifejezetten tesze-tosza mozdulattal. Az ajkam kicserepesedett, időről időre nyelvemmel kellett benedvesítenem azt.
- Junéknak nincs bajuk! Amit tettek... tudatos volt, csak nem avattak be minket. Valószínű hogy védjenek... vagy talán csak elfáradtak a céhvezérségbe... de azt nem hiszem. Jól érezték magukat velünk! Nincs bajuk! Ők túlélők, ezt biztosan tudjuk mind... - Majd félbemaradt a monológom.
- Nem... tudom mit kezdhetnénk, elkényelmesedtünk... kézen fogva kényelemben vezettek minket, de ilyen problémákra nem vagyunk felkészülve... Instrukció sincs.. sehol.. hozzá. - Mint valami gyerek, fohászkodok a szabálykönyvért, de az irányítást nem merem megfogni. Látom... ott van előttem, de inkább elfordulok tőle, képtelen vagyok vállalni azt a felelősséget, amit eddig ők cipeltek.
- Az a lap egy üzenet. Azt mondja miénk a terep... Cear. Új generáció volnánk? - Értetlenül és hitetlenkedve, tanácstalanul pillantok a fiúra, mintha választ kaphatnák... pont tőle, akinek ez a félelme, ez a bizonytalanság?... Nem csak ostoba, de bunkó is vagyok.
- Ez, Junék akarata, lehet ideiglenes... de akkor is hosszú idő, de nekünk most kell döntenünk! - Hatászünet.
- Képesek vagyunk-e nélkülük is összetartani? Megmerjük-e ismerni és szeretni egymást úgy. - Vittem fel a hangsúlyt...
- hogy, tisztában vagyunk azzal a tudattal és elfogadjuk azt, hogy az eltűnések ha nem is normális, de általános dolgok. - Csend és ha csak nem szakítanak félbe, ismét megszólalok.
- Én az vagyok aki fél... és emiatt nehezen nyitok... sok általános dolog esik nehezemre... ami a legtöbb embernek természetes és mindennapos... ez a hely, ez a céh... sokat adott hozzám és a részemmé nőtte ki magát, a tagokkal együtt. Lehetek hülye érzékeny picsa! Attól még így van. - Az ajkaim remegnek, könny szökik a szemembe...
- Okolhatnám magam, hogy megkérdezhettem volna Juntól hogy hova megy, ki írt neki... de nem változtatna semmin, ezt tudjuk... szóval Cear, tudom hogy közel álltál hozzá, de elszomorítanád ha... miatta marcangolnád magad, és fontos hogy mit érzünk... de félek attól, hogy elsüppedünk benne. Hogy magunkra rántjuk és... elnyom minket. Nem értettem meg, azt... amikor Shukaku olyan könnyedén beszélt arról, hogy emberek jönnek mennek és ez... természetes. Itt az, és.. oda kint is...csak többen vagyunk és talán kevéssé éreztük. - Próbálok általánosan beszélni, mert én... éreztem. Az éveim része volt a sok költözés után, hogy mindenkit hátrahagytunk akit... megszerettem, csak itt... ők mennek el.
- Szeretném, ha egyben maradnánk és folytatnánk... mindent úgy, ahogy eddig... vagy jobban! Jobban azért, hogy ha esetleg visszajönnek lássák kiket hagytak itt. Büszkék és elégedettek lehessenek... általunk... magukra. Amiért csakis mi tehetünk. Szerintem, nem szeretnénk szétcsúszni, szétesni és más-más céhekben "helyt" találni, esetleg magányosan kiesni a csoportokból. Azt hiszem... ez ilyen, van jó oldala, a társak, a kalandok... a barátok, de ezek a keserű pillanatok is hozzá tartoznak, ha... félünk is tőlük. Ez jelenti hogy szerethetőek, fontosak és értékek... és ez jelenti hogy emberek vagyunk, és még nem csavarodtunk be, nem hidegültünk el és nem... vagyunk mérgesek a világra... - Az utóbbi... igaz rám, ezzel együtt az a legelső is. Már rég nem gondolom magam normálisnak... és egyre nehezebben engedek magamhoz közel embereket. Talán egy jel? Hisz ez által vettem észre... mi felé is haladok... Hálás lehetnék érte, az elfojtott harag helyett... De most nem tombolhatok, erősnek kell lennem, annak kell mutatnom magam, határozott... és én akarok lenni a háló ami összetartja őket. Valójában ezzel is húzom magamnak az időt, ameddig rendezem az érzéseimet, mert tudom... Ha a céh megszűnne, én... elfordulnék a világtól és amikor beléptem?... Ez volt az egyik nagy félelmem, ez az érzés, ez a ragaszkodás, ez a függés.

by **Saya** Szomb. Jún. 03 2017, 19:20

Kettőt pislogok, a Hugi megmoccan bennem, megrezzenek, végigfut a hátamon a hideg. Belekapaszkodok az ajtófélfába, és megjelennek a többiek, olyanok, akiket eddig még csak az ablakból láttam, illetve közülük is csak az egyiket, a lányt, őt láttam, messziről, nem ismerem, a fiút még annyira sem. Megijedek, odébb állok, az ajtó másik oldalára, a falhoz tapadok és ott félek tovább, nem nézek rájuk, remélhetőleg ők se ránk. Én hallgatom a Ceart, aztán a Kiwit, de a Kiwi mondandójának végét már szinte nem is hallom, én elsüppedek, a fejemre szorítom a kezeimet és meredek magam elé a padlóra egy húscafatra, ami lüktet és mocorog, és néha mintha egyre nagyobb lenne.
~Saya... csillapodj le.~
Bocsi Hugi, de nem tudok, először az Anat, aztán most a Shuék, a Jun nem tudott rólunk, de talán a Shu mesélt neki róla...
~Ez nem logikus, várj! Kiwi is tud róla, előbb, mint Jun, ha ő egyáltalán birtokában van az információnak, mégis még itt van.~
Jaa... tényleg. Akkor jó. A húscafat kissé összébb ment, és felnéztem a Kiwire, aki még mindig beszélt, most épp valami olyasmiről, hogy össze kell fognunk, meg satöbbi, nem nagyon értem. A Hugi is megnyugszik, érzem a hullámzását, és lágyan átöleli a lelkem, a szívem.
~Nyugodj meg. Nem a te hibád. Junék döntöttek, kész, nincs ezen már mit vitázni meg szomorkodni, hallgass Kiwire. Hozd elő azt az igazi Saya-t, aki szoktál lenni. Eltűnt a főnyuszi... alkossuk hát vissza a művészetet ide, a komolyságot, ami lágy és nyugalmas jókedvvel tölti el az embert, nem pedig ilyen rózsaszín cukormáz, amitől bár vigyorog, de kövérnek érzi magát az ember.~
Nem is vagyok kövér O.o
~Én viszont akárhányszor ránéztem arra a csillogó rózsaszín vattacukor papírra kint, annak éreztem magam...~
Bólintottam hát, de nem szóltam, ide-oda ingázva maradtam a falnak támaszkodva és hallgattam a többieket mosolyogva, meg halkan dúdolgattam egy kis dalocskát, a dalocskánkat, a közöset Hugival.

by **Raygart Arrow** Vas. Jún. 04 2017, 01:02

Nem tudom, mit mondhatnék, csak némán figyelem az eseményeket. Mindenki arcán szinte ugyan az az érzelem.
~ Annyira hasonlít~
Na ja ez azért más sokkal rosszabb, mert akkor legalább tudtam. Vagy is tudtuk, aki elmegy, lehet, nem jön vissza többé, de neki már sokkal jobb élete lesz, mint nekünk. Szomorúság, remény vesztettség mondhatnám úgy is a karmok, mik szinte húsba tépnek, annyira fáj.
A lányra pillantok, aki most fejét fogva húzódik félre. Nem ismerem, igazából senkit sem ismerek. Még Kiwit és Chaknát sem, igy aztán amikor régi tagok nevét említik, rá kell jönnöm valamire. Nem egyszer történt már velük hasonló dolog. A lány, aki fejét fogja, biztos szörnyen érzi most magát. Szívesen oda mennék hozzá, hogy vállára tegyem kezem és valahogy meg nyugtassam. Nem merek, tartok attól mivel idegen vagyok neki esetlegesen csak meg ijedne tőlem. Attól, hogy a hajamra úgy ügyelek néha, mint egy kényes hercegnő még nem leszek hercegnő, sem ösztrogénel tele pumpált selyem herceg. Akinek a külseje és meg jelenése azonnal levesz mindenkit a lábáról.
Elő hívom a menüm, de fél után mi elött még kivenném, amit akartam megállok. Nem fejezem be a mozdulatot, csak állok mozdulatlanul, mintha lagolnék.
- Kedvelem Junt és azt, hogy ha vissza jönnek, nem tudom elfogadni. Rengeteg testvérem menttel, volt, aki vissza jött. Még mindig itt vannak most is ebben a pillanatban. Ahogy Jun is itt van most velem a szívemben.
A menüt eltüntettem, nem vettem ki azt, amit akartam, nem is tudom mit akartam egyáltalán. Az a kis üveg üdítőt elő venni, amit a három lánnyal akartam elfogyasztani, vagy valami mást talán?
- Most már ti is itt vagytok, még ha nem is ismerlek titeket még.
A mellkasomra mutattam oda ahol a szívemnek kellene lennie ha, lenne szíve ennek a virtuális testnek.
- Csak most jöttem, igy nem ismertek és én sem titeket. Jun és akiket említve voltak, mi van, ha látnak minket most is? Én szeretném ezt hinni, nem én ezt gondolom. Úgy gondolom, azt szeretnék, ha a céh meg maradna és össze tartanánk továbbra is ahogy eddig tetéttek.
Végig pillantok mindenkin, pár szó nem változtat semmin sem. Régen sem változtatott, amikor azt hallottam, legközelebb érted jönnek.
- Kiwivel értek egyet, én részemről azon leszek, a céh egy nagycsalád legyen. Min barátok legyünk, akik számíthatnak bármikor egymásra. Nem akarok más céhet, én a vigot akarom. Mert tudom, mindannyian jó emberek vagytok, ha a többiek igy szeretnek titeket.
Kiwi és az ismeretlen Cear szavai ezt váltották ki belőlem. Ami a szívemen volt most elmondtam. Még ha nem is sikerült úgy meg fogalmazni az érzéseim, ahogy szerettem volna.

by **Chakna** Hétf. Jún. 05 2017, 19:21

Beletelt pár percbe, mire Árnyék összeszedte magát, és magához ragadta a szót. Ezekszerint ő is a Vigohoz tartozik… Meglep az információ… Miért nem tudtam eddig róla? Hiszen Jun mesélt a tagokról…
Meg akarnék szólalni, hogy Chariton még nincs itt, és Jun említett még egy fiút… De nem érzem magam feljogosítva, hiszen hivatalosan még nem is vagyok tagja a céhnek… A szemem sarkából észreveszem, hogy a lányka elhúzódik az ajtó mögé, és egy pillantásból is érzem rajta, hogy fél… De nem érzek magamban erőt, hogy bárkit megvígasztaljam…
- Én még…. - kezdek bele, mikor Árnyék kijelenti a céhgyűlés megnyitását. Azt akarom mondani, hogy még nem is vagyok hivatalosan tag… De inkább hagyom, hogy beszéljen, ezt egy apró kézmozdulattal jelezve is.
Ahogy a fiú mesél, szinte magam előtt látom Junt… Én valahogy el tudom képzelni, ahogy tör-zúz a szobában dühében… Bárcsak ott lettem volna… hogy segítsek… hogy támogassam… És hogy talán máshogy alakuljanak a dolgok…
A történet végén pedig teljesen megértem a kétségbeesést, amit az okoz, hogy Jun nem jelent meg a szokott "jelre"…
Amikor Kiwi elmondja, mikor tűnt el Jun, lassan elkezd kicsúszni a talaj a lábam alól. Olyan eleven volt akkor is a kis szeleburdi, miért hagyott volna itt mindenkit? Az üzenet után valóban kicsit furcsán viselkedett, de…
Aztán Kiwi kijelenti, hogy nem látszanak a térképen, és nem lehet üzenni nekik… Ha a következő mondattal nem villant fel egy lehetséges magyarázatot, elveszteném a kontrolt… Árnyék felé fordulva egyetértően bólintok a szavaira, hogy nem az ő hibája.
Kiwi kirakja Jun "hagyatékát" az asztalra… és mostmár egy hajszál választ el tőle, hogy minden összezuhanjon alattam… Kezd egy érzés eluralkodni rajtam, amit nem akarok… A tehetetlen düh… Ami most Kiwi felé irányul. Mert önkéntelenül keresni kezdek valakit, akit okolni lehet… Az billent vissza, hogy beugrik: Ugyan ezt tettem Takashi elvesztésekor is… Akkor is hiba volt, és most is az, hogy ezt teszem. Senki nem hibás, senki nem hibás! Na ezt a mondatot jó sokszor elismétlem magamban, mire sikerül helyre tennem magam… többé-kevésbé… Kit akarok áltatni? Nem sikerül.. Csak annyira, hogy ne akarjam Kiwit hibáztatni… Igen, igaza van. Jun és Shu túlélők. Nem lesz bajuk, ameddig Timidus vigyáz rájuk, addig biztosan nem…
Nem vagyok járatos a céhes dolgokban, úgyhogy nem tudom mit mondhatnék a kérdésére…
A következő mondatból viszont hátborzongatóan megüti a fülemet, az az elhangzó név: Cear. Árnyék felé címezve. Nem mondok semmi, csak tágra nyílt szemekkel nézek a fiúra. Aztán elmosolyodom, amennyire ebben a helyzetben tőlem telik. Értem. Ezen a néven ismerik a céhben. Mostantól én is így fogom szólítani.
- Kiwi, én azt mondom, hogy igenis képesek vagyunk rá. Ha másért nem, azért, mert ők mindanyian is ezt akarnák. - igyekszem bátorítani a társaságot… Valahogy most nagyon ügyetlennek érzem magam…
- Én Jun és Shu nélkül is szeretnék ennek a közösségnek a tagja lenni! Én itt szeretnék maradni!- jelentem ki, a helyzethez képest nagyon határozott hangon, ezzel jelezve hogy nagyon is támogatom Kiwi vágyát, hogy együtt maradjunk.
Ray áll leginkább a helyzet magaslatán… és most kifejezetten irigy vagyok rá, hogy tud ilyen vígasztaló szavakat mondani a csapatnak, akit rettentően megviselt a céhvezér, és Shu elvesztése…

by **Cearso** Hétf. Jún. 05 2017, 21:32

Én ezzel a mesével búcsúztam el Jun-tól.
Shutól már korábban elbúcsúztam, de erről a többieknek nem kell tudniuk...
Miután befejezem a történetet, körbenézek a teremben.
Sayát készitette ki a hír legjobban. Persze, hísz hozzá álltak közelebb ezek az emberek. Régebb óta ismerte őket. Még az Arteses időből. Annak nekem csak az utószele csapott meg.

Mikor Kiwi átadja Jun üzenetét... Pontosan nem is tudom mit érzek. Egyáltalán, mit kéne éreznem? Részben dühös vagyok. Nem Kiwire, őnem tudhatta, hogy nem tudom. Én Junra vagyok mérges, meg Shura, amiért másoktól kellett megtudnom, mi is történt...
észben viszont örülök, hogy a lányoknak nincs bajuk.
-Nem kell szabadkoznod. Nem tudhattad, hogy nem tudunk róla.
Nem lenne szabad magamat marcangolnom, de az egyik mondat után majdnem ráordítottam a lányra, de még időben észrevettem magam... Majd csak egy kicsivel érzékenyebb hangon közöltem a mondanivalóm.
-Talán Shunak természetes volt. Nekem is az, mikor csakegyszer, vagy kétszer találkozok valakivel. Viszont Shut lassan három éve ismerem... Ez több, mint fele annak, mint amennyit bárki idelent eltöltött.
Ráadásul, még mindig van az emlékeim közt sok olyan, akivel csak egyszer találkoztam, nagy hatást gyakorolt rám, majd eltűnt... És ezek azok akik megmaradtak...
-Kiwi nagyon jól megmagyarázta, hogy miért is hívtam össze ilyen vészen mindenkit, akit csak tudtam, amint megtudtam, amit megtudtam.
Kiwire, Chaknára, és az új srácra néztem.
-Szóval ti hárman szeretnétek, ha megmaradna a céh. Nos, van egy rossz hírem: Nem hiszem, hogy jót tenne, ha ebben a formában folytatnánk, viszont a céhnek sem kell feltétlen feloszlania.
Hagyok egy kis hatásszünetet, hogy mindenki felfogja, majd folytatom:
-Ahogy annak idején Jun is belátta, hogy ő nem tudja helyettesíteni Anatot, úgy nekünk is be kell látnunk, hogy nincs köztünk olyan, aki helyettesíteni tudná Junt. Ha értitek mire gondolok...
Ezután Saya került a tekintetem tüzébe.
-És te, hogyan döntesz? Nem szeretnélek olyanra kényszeríteni, amit nem akarsz.

by **Kiwi** Szer. Jún. 07 2017, 00:50

Átadtam az "üzenetet"... inkább csak jelzést, bár lenne mellé valami magyaráztat, de azt hittem utána talán picit megkönnyebbülök, mert túl vagyok rajta... de ez az érzés elmaradt. Ugyanúgy nyomasztott tovább, mint pár napja végig...
Kedves, összetartó szavak. Féltem, hogy Saya kikészül, de azt hiszem még jól is viseli, önmagához képest... bár, ezt akkor tudom meg. ha ismét bezárkózik a szobájába.

Ha nem is tudtam, de levegőben ott feszített a harag, düh és csalódás... a félelem.. Ami célpontot és magyarázatot keres. Én is éreztem, ugyanezt... talán valamivel enyhült, mostanra... bár látva a többieket ismét felerősödött.

A szövegelésem után bevallom titokban reménykedtem a lázadásban, az ellenállásban... Abban a válaszokban hogy keressük meg őket! Ne hagyjuk ezt, így ennyiben... De hangot ennek direkt nem adtam. Két dolog miatt. Az egyik, mert megvétóztam volna, hisz már megpróbáltam... A másik, mert rettegtem attól amit esetleg láthatnánk, találhatnánk...amitől féltenek minket, és távol tartanak... vagy, csak a szintünk kevés hozzá... Jun lelépet, és én még aznap felkerestem, ki akartam kérni a véleményét az újakról... De a levelet találtam. Nyomkövetésemmel azonnal megpróbáltam a nyomukba eredni. A céhből sétálva ment a teleport kapuhoz... Ahonnan, hiába jártam végig a szintemig megfelelő szinteket... nyomuk veszett... De naivan ott volt bennem egy naiv reményfoszlány arra... hogy a lányok csak tesztelnek minket, arra kíváncsiak mit tennénk krízis helyzetben... és egyszer csak betoppannak, katonásan és kijavítanának hogy ezt-meg ezt rontottuk el. Annyira vártam erre, meg arra is hogy lebaszhassam őket érte... De hiába, napok teltek el és semmi...

- Bocsánat, nem úgy értettem. Bunkón fogalmaztam...- Kértem a fiú elnézését, akinél felvetült az indulat bár, moderálva mindezt. Majd folytatta.
- Támogatom a változást... úgy kerültünk ide, hogy a lányok mindent elénk teremtettek, az ételtől kezdve a felszerelésekig... a biztonságig, a felhőtlenségig... félek, hogy elkényelmesedtünk, és a világ csakis napos oldalával foglalkoztunk, mert nem volt másra szükség... - Aki egy picit is jó emberismerő, az ismeri a mondat mögötti tartalmat, azt amikor valakinek egyszerre fakulnak meg, vesznek ki a színek az életéből a gondolataiból... de nem a szobájába zárja be magát, hogy magányában átvészelje az apokalipszist... nem. Ez egy olyan mögöttes tartalom, ahol háborúra készülnek, vélhetőleg egy nem is létező ellenféllel szemben, egy nem valós, kézzel fogható lénnyel... hanem azzal a jövővel amit sikerült előrevetíteni és megakadályozni... Közben a gondolataim, ötletekké formálódtak... De vártam, mit válaszol Saya. Bár... lehet kényszernek vagy hirtelen éri a döntés. Mégsem akartam felvetni hogy adjunk időt neki, mert ismerve magamat a legjobb kibúvónak lehet használni, valamint engem az idő csak kételyekkel és kérdésekkel töltene el, nem hiszem hogy segítene. De bízok benne és próbálok biztatóan mosolyogni rá.

by **Saya** Szer. Jún. 14 2017, 11:36

Én egy picikét félig lehunytam a szemem és eltöprengtem, mármint, igazából, emlékeztem. Jaj nekem, olyan rég nem jártam már a kertben! Ajjaj, pedig ott vannak a virágok, azok a virágok, amiket az Anattal vettem még régen, amikor fagyiztunk is, és az olyan jó volt, azok a virágok olyan szépek, olyan szép nagy pirosak, azt hiszem, Mikulásvirágok, egy kis sarokban voltak, remélem, még jól vannak. Ha vége van ennek a gyűlésnek akkor ki kell majd menjek megnézni őket meg amúgy is ki kell majd menjek nekem muszáj lesz. Fura ezt gondolni, de...
~Tanácsot kell kérnünk Anattól. Igaz?~
Iiigen, valami ilyesmi, mosolyodtam el félig, kicsit félredöntött fejjel, egyébként kívülről nézve nagyon egyértelmű lehet, hogy nem nagyon figyelek a többiekre, csak félig-meddig, mert közben a Hugival társalgok magamban, vagyis hát egy darabig, mert amikor a Cear azt mondja, hogy "jót tenne, ha ebben a formában folytatnánk", ott felpillantok a név hallatán, aztán kitalálom én, miről beszélt előtte is, mert hát félig azért figyeltem, és elmosolyodom meg elpirulok. Már mint, értitek, a Cear végülis pont azt mondta ki, amit a Hugi nagyon szeretne, erre ő egyébként pattant is egyet örömében, meg igazából én is jobb szeretném, ha a céh megint olyan lehetne legalább kicsikét, ha nem is teljesen, mint régen.
Aztán azon kapom magam, hogy mindenki rám figyel. A mosoly eltűnik, csodálkozón nézek körbe mindenkin, majd még jobban elpirulok.
-Eetoo... -döntöm félre a fejem. -Hát... nem is tudom...
~Saya...
Bátran...
Most nem akarok előre jönni és megtenni helyetted, szóval gyerünk, beszélj most már!~
Hugi kedvesen noszogat, kicsit meglöki az agyam hátulját, mire akaratlanul is előre moccanok, mintha ellöktem volna magam az ajtótól, meg kis híján orra bukok, mert ösztönösen nem akarok arra a húsfoltra lépni, vagy nem is tudom, mi lehet az. Lüktet, ennyi. Kicsit egyensúlyozok, hogy megmaradjak, bár a sarkam így is hozzá ért és elfintorodom. Még próbálom kitalálni, mire gondol a Hugi, mire csak bólint: mindenre. Ne zúdítsam ki az egészet, arra még figyelmeztet, de az érzéseimet ideje lenne már szavakba öntenem, ha már Jun felé végül nem sikerült, pedig ahhoz még a Shu is bátorított, mert hogy ő vezér volt... most meg nem tudom, ki a vezér. Most épp mindenki az.
-Hát... -kezdem bátortalanul. -Én ugye... Azt hiszem... Azt hiszem, most én vagyok itt a legidősebb. -kuncogok egy kicsit és közelebb lépek. -Én... Mi még akkor jöttünk, mikor ez Artes Liberalis volt. Vagyis... mindjárt elmagyarázom, na, bocsi, csak ez most így zavaros lesz. Szóval, Anattal akkor találkoztam, mikor még úgy éltem, hogy kiálltam a Főtérre énekelni, mert csak úgy lehetett pénzem, és ő pont arra járt, egy másik sráccal, akinek szép fekete farkasa volt, neki nem emlékszem a nevére. Szóval akkor bevett, és segített ő is, ahogy a Jun meg a Shu is segített mindenkinek, felszereléssel meg tanítással, és akkor már tudtam harcolni is, és most már bossokon is ott vagyok olykor, és... azt hiszem, egy felem beleszeretett. Ezért bújtunk el, mikor eltűnt... olyan sokára. És, hehe, tessék, végre előbújtunk, erre Jun és Shu...
Érzem, ahogy valami megakad a torkomon, mintha ilyen nagy gombóc lenne, éreztem már olykor, meg a szemeim közben megdagadtak, és valami ki akart törni belőlük, már vizes lett a sarkuk is. Hugi csak hallgatott, nem javított ki azért sem, mert hogy hol egyes, hol többes számban beszélek, mert tudja jól, hogy megszoktam az egyes számot, és időbe telik, meg ilyesmi, ő most csak ül hátul és hallgatja ő is.
-Én... én szeretnék maradni. Viszont én nem szerettem ezt a nyuszis korszakot. Igen, ez csúnyán hangzik, bocsánat, de én nem szerettem. Tudjátok, én... elmondtam valamit Anatnak, és pont utána tűnt el, és én azt hittem, hogy miattam, hogy amiatt, amit elmondtam neki. Szóval én utáltam emiatt a nyuszit, ezt a jelképet, mert én... szóval én féltem, és egy felem azt akarta, hogy legyen minden a régi, mert úgy éreztük, hogy mindez olyan... nem jut eszembe a szó... de igazad van. -fordulok a Cear felé szipogva, a könnyek még mindig csak a szemem sarkában gyülekeznek és tuti piros meg fényes már az orrom a visszafojtott sírástól. -A régi az már nem lehet, meg ez sem maradhat így. Cear, én segítek, de... Kiwi, te ismered, és még nem tűntél el... ugye nem is fogsz? Mert ha így együtt akarunk maradni, akkor én már úgy érzem, el kell mondanom, el kell mesélnem, mindent, de félek, hogy akkor mindenki el fog tűnni....
Hugi karba tett kézzel ül, de érzem róla, hogy bár ellenzi, hogy mástól kérek tanácsot nem tőle, de egyben örül is, hogy eljutottam idáig, én meg félig elmosolyodok, mikor ezt érzem tőle. Jaj, Hugi, már külön lehetnél tőlem, hogy most itt állj mellettem és átölelj.
Ő is sóhajt egyet.
~Bár így lehetne...~

by **Raygart Arrow** Szer. Jún. 14 2017, 20:03

Végig hallgattam mindenkit, figyelve reakciókat, a hangot min kiejtették a szavakat. Hanglejtés, akadozó szavak elcsukló hangok.
Mintha csak búcsúznának egymástól, ez volt, ami először eszembe jutott. Most ez egy új dolog kezdete. Néha nagyon nehéz egy új kezdett egy új életet kezdeni. Szinte mindenki azt akarja, a céh egybe maradjon, de be kell látni a régi út nem járható. Új forma kell, hiszen ez a kezdete egy új korszaknak akár igy is lehet gondolni.
- Igazából nem is a céh a konkrét lényeg. Nem az együtt maradjunk, segítsük és támogassuk egymást. Jobban és a Rosszban is, változás pedig szükséges akármennyire is fáj. Hiszen bizonyos szemszögből ez egy új kezdet, ami nem azt jelenti a múltat feledjük. Mert a múlt a jelen és a jövő szorosan össze fonódik.
Kicsit túlságosan is bele lendültem a dologba. Jobb lett volna, ha csendben maradok, de van néha olyan pillanat, amikor a szavak kitörnek maguktól. A lány hoz lépek aki minjárt elsírja magát (Saya) és egy zsepit varázslók elő az inventorimbol. Átt is nyújtom neki egy barátságos félmosollyal.
- Szerintem tévedsz, ha azt gondolod, mindenki elfog tűnni. Jó ember vagy ez biztos és a többiek szeretnek, kedvelnek téged. Olyannak amilyen vagy, azt hiszed attól, hogy elmondasz, valamit attól ez megváltozik, akkor ismétlen tévedsz.
A többiek felé fordulok és kisé eltávolodok a lánytól. Remélem, nem veszi tolakodásnak, csak igy oda mentem hozzá. Még is akkor majd bocsánatot kel kérnem tőle.
- Amiben tudok, segítek én is. Teljes erömből támogatom a céhet és tagjait, hiszen bizonyos szemszögből most ti vagytok az új családom.
Régi helyemre vissza sétáltam és nekitámaszkodtam a falnak. A mozgás közben egy tincsem elmozdult és nem úgy ált, sértette a szemem a különcködése. Ezért gyorsan vissza igazítottam a többi közé.

by **Chakna** Csüt. Jún. 15 2017, 18:32

Mind szeretnénk együtt maradni, ez eddig rendben van. De az elhangzottak alapján még ki kell találnunk, hogy milyen módon…
Cear és Kiwi láthatóan kicsit zokon vette, hogy Shu és Jun nem mondták el nekik, mire készülnek. Kiwi védekezése, és Ray véleménye után én is megszólalok. - Én csak szeretnék veletek együtt maradni, és ehhez, ha kell majdnem bármit megtennék. Nem érdekel ha valami változik, végülis nem is ismerem az eddigi szabályokat… - jelentem ki, kissé bizonytalanul.
Azán én is Saya-ra nézek, várva a lány mondanivalóját. Kicsit bátortalanul kezd neki… Van benne valami furcsa… De ami a leginkább feltűnő, az a komorsággal vegyes zavara.
Ha jól értem, amit mondd, talán neki a legszomorúbb ez a szituáció… Épphogy kiheverte az előző tragédiát, és máris szembesülnie kell egy következővel… Kedvem lenne megölelni, és vígasztalni, de valahogy nem éreztem erre megfelelőnek a helyzetet...
De, ezek szerint ő kifejezetten szeretne változást.
- Én is segíteni fogok, amiben csak lehet - csatlakozom bólintva Rayhez, miközben figyelem a lány reakcióját a lovag közeledésére.

by **Cearso** Csüt. Jún. 15 2017, 20:12

-Nekem se kellett volna felhúzni ennyire a vízet, sajnálom. Mind a ketten közel álltak hozzám, ezért is ilyen nehéz...
Válaszolom Kiwinek.
A kijelentésemet, miszerint változni kéne, mind a hárman jól fogadták. Ezek szerint nem lenne ellenükre.

Már csak Saya válaszára várunk. Lassan kezd neki, de végül ő is elmondja, mi nyomja a lelkét.
A történet alatt szinte a szemem előtt látom, ahogy Saya énekel a városban, és Anat megjelenik, és meginvitálja az éneklő kislányt, mert megtetszett neki az éneke... Mondhatni, én is így kerültem ide, csak nálam nem az éneklésen, hanem a gondolkodásmódon, és a lehetőségek kihasználásán volt a hangsúly.
Persze észreveszem, hogy hozzá nem szokásos módon cserélgetni kezdi az egyes, és többes számokat, de nem foglalkozom vele. Valószínűleg csak nem ismerem eléggé a kislányt.

-Illúzió?
Próbálom kisegíteni, mikor elakad a mondatban.
-Mert akkor nem vagy egyedül.
-Viszont ne legyen félreértés, Jun-nak is nagyon hiányzott Anat, még ha nem is mutatta ki olyan nyiltan. Véleményem szerint viszont megmaradt a gyász tagadási szintjén.
Kiwi ismeri a titkot, amit el akar mondani?
Ez volt az a pillanat, mikor lassan kezdett összeállni a dolog: hirtelen a "Sayáék megjöttek" kijelentés, 'az a zavart mosoly Kiwi arcán' és az igék folyamatos cserélgetése hirtelen értelmet nyertek... Vagy legalábbis úgy éreztem...
Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a speciális helyzetem miatt egy kicsit jobban képben vagyok az ehhez hasonló "problémákkal" és verzióikal, mint gondolom a teremben lévők többsége (Sayát kivéve persze) Egy orvos anno nálam is felvetette ezt a lehetőséget... viszont a másik azonnal ellentmondott neki, hogy az nem logikus....
A srác felé fordulok.
-Nem értek egyet... Én is mondtam el olyan dolgokat, miket utólag belegondolva nem kellett volna. A jól időzitett információ pedig többet ér, mint gondolnád.
Leteszem a gitárt a szék mellé, odasétálok Saya (Sayáék?) elé, és leguggolok, hogy nagyjából egy magas legyek vele.
-Majd elmondod, ha alkalmasnak érzed rá magad.
Egy váratlan pillanatban átölelem a lányt.
-Addig is... Sírj csak... Sírjatok csak... az jót tesz. Mindenkinek.

by **Kiwi** Vas. Jún. 18 2017, 15:37

Bólintottam Cear válaszára, amit még nekem címezett. Saya mosolyát nem értettem eleinte, végül ahogy belekezdett, hogy kiöntse a lelkét, megértettem, hogy ő még fel sem fogta... Azt hiszem én sem igazán. Értettem, Saya miért cserélgeti az egyes és a többes számokat, és reméltem, hogy azért mert elég erősnek érzi magát, hogy a többieknek is elmondja. Nekem úgy tűnt. Mondatok, mondatokat követtem, a legtöbb esetben nem tudtam mit hozzáfűzni, bár amikor többen is egyetértettek a változással, akkor jött a nagy kérdés.
- Amúgy, milyenné szeretnénk változni, mit szeretnénk kihozni magunkból? - Kérdeztem a többiektől, érezhetően mindenkitől.
- Egy ideje.. már tanakodok azon, hogy én is elkényelmesedtem és megtagadtam magamtól "lehetőségeket"... csak azért mert nem akartam másokkal verekedni, harcolni... de, így nem is fejlődhettem igazán... leginkább kazamatajárásokkal és küldetésekkel enyhítettem magamban azt a gondolatot, hogy nem teszek igazán semmit. Mert... egyszerűen nem kellet, ha elakadtunk valahol, vagy valamiben... egy gyors pm és máris a segítségünkre voltak a lányok. Szóval, én úgy gondolom, lehet önállóbbnak kellene lennünk. - Vetettem fel az ötletet, bár nem fejeztem ki teljesen, mit is szeretnék... De így is sok volt nekem egy pillanatra... Nagyon elkényelmesedtem, és egyszerűen megtagadtam az arénát, a küzdőtereket... mert nem akartam konfrontálódni, meg mert egy sima küzdőtéren láttam, ahogy valakit megölnek, egy pillanat alatt. Most picit elbizonytalanodtam, ha nem harcolunk és védett övezeten belül maradunk, senkinek sem eshetne baja, nem?.. Nem?...

Saya lassan elpityereg, örültem annak hogy Rey lép oda hozzá, mert segíti a beilleszkedését.
- Lehet... úgy kellene csinálnunk, hogy kisebb csapat alkotni céhen belül, egy nagyobb szintű felkarol egy kisebbet és együtt mennénk küldetésre, meg harcolnánk, hogy kiismerjük egymást is... bár, nekem az utóbbi annyira elvetemültnek hangzik... - Jelentettem ki, egy picit undorodva magamtól, hisz egyik félelmem ez, az hogy vandálokká válunk a harcolástól. Álatoktól és moboktól nem félek annyira, mint az emberektől...

Én megértem Saya és Ruby dolgait, hisz az Anat szobor, sokat elárult, amikor meglátták. Vajon.... én is beleszerettem volna? Létezhet ilyen...hogy egy csapatban ennyire? Vagy csak kétségbeesettek voltak mind. Anat egy legendává nőtte ki magát, hisz még így "generációkon" kersztül is emlegetve van, pedig több éve. Sajnálom hogy nem ismertem.
Majd Saya megoszt velünk még valamit, amit Ray támogat, Cear viszont ellenez, és a legérdekesebb az egészben, hogy mindkettőjüket a legjobb szándék vezérli.
- Saya én nagyon nem szeretnék eltűnni, félek is tőle és igyekszem a legjobbat és a legtöbbet megtenni, hogy hasonló se történhessen. - Jelentem ki mosolyogva.
- Viszont ha el akarsz mondani valamit, én támogatom, de csak akkor, ha te is akarod és nem félelemből teszed, ne megfelelésből és ne rettegj attól, hogy ezzel csinálsz bajt másnak, mert az nem valós. Anat sem miattad tűnt el, mi sem fogunk, ha megteszed, viszont azt magadban kell érezned, hogy megkönnyebbülnél-e vagy örülnél-e neki. Amikor Shukakuék közbeavatkoztak és úgy tudtam meg valamit, akkor eleinte bizonytalan és szomorú valaki, láttam és akkor haragudtam is Shukakura, mert olyan dologba rángatott bele amihez nem volt úgy közöm, mert a másik nem adott rá jogot, akkor bűntudatom volt, viszont annak hálás voltam amit tapasztaltam. - Mosolyodtam el, biztatóan. És meg volt bennem az a szándék, hogy akár a többieknek is megmutassam, ha úgy dönt. Ezt közvetlen Cear tanácsa után mondtam el, ha el is sírta magát Saya akkor is végigmondtam.

by **Saya** Vas. Jún. 18 2017, 19:56

Ketten is idejöttek, ez meg olyan furi volt nekem, mármint, azelőtt meg ez nem volt valami... hogyishíjják... álmatagos...
~Általános.~
Na, szóval az. A Zsepist még nem ismerem igazából, ő az egyik új, talán amúgy pont ezért jöhetett ide ő hozzám először, hát még nem ismer, nem igazán fél tőlem, pedig hujjuj, ha tudná mindazt, amit a Shuéknak meg Anatnak meg Kiwinek is már mutattam, akkor lehet, hogy félne szegényke, de pont ezért azt viszont továbbra sem fogom már senkinek se mutogatni, egyrészt félelmet sem akarok már kelteni, másrészt a Hugi is megmondta, sokkal jobb, ha rejtve marad, mert majd a csatákon jól fog jönni, hogy senki se fogja tudni, mitől zavarodik meg az ellenfél, az ellenfél meg majd jól gutaütődik tőle.
Mosolyogva fogadtam el a zsepit és kifújtam az orrom, meg alaposan megtöröltem, és jött közben a Cear is. Persze átöleltem, de megráztam a fejem, és nem sokra rá kicsit eltoltam magamtól, nem durván, csak icipicit, a kezem a vállán maradt.
-Hmm-mm. Elmondom. Mert hát... most megint újrakezdünk, és most jól kezdünk újra, most mindenki itt van és dönt, és ezt el akarom mondani, mert ideje. Eddig egyik céh sem tudott róla, és akarom, hogy ez tudjon róla, mert ez most megint új, és mindenkinek izéje van hozzá...
~Joga.~
-Jóga!
~Mondom joga, simán, rövid o-val!~
Aztán kicsit félredöntöttem a fejem és elmosolyodtam, azért is, hogy a Ceart bátorítsam, meg azért is, hogy magamat is. -Majd sírok utána. ^^
Elléptem mellőle, hogy most már én legyek középen, lásson mindenki, meg hallottam a Kiwit is, és ettől szélesen elmosolyodtam, még meg is köszöntem neki halkan, aztán végignéztem mindenkin és belefogtam.
-Én... szóval igazából megmagyarázni én se tudom...
~Azt majd megteszem én később.~
-De, a lényeg az... szóval, én nem emlékszem sok dologra. Én még akkor ébredtem fel, mielőtt a játék kijött volna, előtte két évvel, nah, és a lényeg, hogy ami előtte volt, az semmi, nem emlékszem rá, vagyis hát már nagyjából. Volt egy Papám, aki tudós volt. Annyit tudok, hogy ő már nem él, na de a lényeg, hogy én amúgy mégse vagyok soha egyedül. -emelem ki a "soha" szót nagyon, és egy nagyobb lélegzetvétel után folytatom, a fejemre mutatva.
-Most... lehet, hogy csak bolond vagyok, de nekem mindig van egy hang a fejemben. Egy nagyon különleges. Hugi... vagy Ruby a neve, a társam, amióta az eszemet tudom. Nem valami kedves, még velem sem, de szeretem, nagyon sokat segített. Izé... szóval tudjátok, én utálok harcolni, szóval... a Hugi az olyan különleges, hogy ő ha nagyon akarja, akkor tud irányítani, még olyan képességünk is van, ami másképp viselkedik olyankor, meg ilyesmi. Szóval tulajdonképpen én kettő vagyok. Meg is tudom mutatni... ha akarjátok.
Közben amúgy úgy elpirultam, mintha megsütöttek volna, és idegesen tipegtem ide-oda a kezeimet morzsolva. Mikor végeztem, akkor a Hugi gyengéden előre nyúlt, megsimogatott, kicsit mintha meg is csiklandozta volna a tarkómat és ettől kicsit kuncogni kezdtem. Nem akarsz köszönni amúgy?
~Előbb megfigyelem a reakciókat, meg hogy van-e valakinek kérdése. Viszont nagyon ügyes voltál. Most kivételesen ügyes voltál.~

by **Chakna** Hétf. Júl. 31 2017, 12:29

Csendben figyelem a párbeszédet Kiwi és Cear között. Olyan dolgokról beszélnek, amikre nem tudok mit mondani, és talán a legjobb, hogyha nem szólalok meg...
Csak akkor szólalok meg, mikor Kiwi megkérdezi, milyen céhet szeretnénk. Nekem nem sok fogalmam van róla, hogy milyen szabályok mentén lehet egy céhet szervezni, és hogy mik a legfontosabb kérdések... Azt viszont tudom, hogy mi számomra a legfontosabb szerepe a céhnek.
- Egyet értek Kiwiwel.- jelentem ki, és aztán folytatom is - Szerintem a legfontosabb, hogy vigyázzunk egymásra. Azt hiszem mindanyian elég embert vesztettünk már el… -akadok meg egy kicsi- Én szeretném, ha közösen jutnánk ki… Mindanyian! Ehhez pedig össze kell tartanunk.- Kicsit úgy érzem túl sokat mondtam… Ugyanakkor ez a gyűlés most pont arra van, hogy elmondjuk egymásnak az elképzeléseinket a céhről... a közös jövőről... Ezt pedig én is nyugodt szívvel megtehetem...
Saya története végén mondani akar valamit: A többiek szavakkal, én pedig mosollyal igyekszem bátortani: Ahhoz hogy együtt maradjunk, fontos az őszinteség, és hogy megbízzunk egymásban. Egyre inkább megölelném a kislányt, de Cear ezúttal megelőz, így maradok az addigi helyemen, maradva a néma, távoli támogatásnál.
Csendben hallgatom Kiwi bátorítását, közben Saya-t figyelve, mosolyogva, ahányszor a kislány rám néz.
Amit elmesél azt elsőre fel sem fogom. Másodjára meghökkent… Harmadjára pedig hihetetlen tiszteletet érzek Saya iránt, amiért ezt megosztotta velünk.
- Köszönöm - nézek a szemébe komoly tekintettel. Azt hiszem nincs szükség több szóra… Megtisztelőnek érzem, hogy a bizalmába fogadott a többiekkel együtt. És ez azt az érzést is erősíti bennem, hogy ide tartozom, közéjük.

by **Cearso** Vas. Aug. 06 2017, 17:17

Hagyom, hogy a kislány kiszomorkodja magát, majd mikor eltol magától, illedelmesen el is lépek mellőle.
Meghallgatom, mi az, amit el akar mondani Saya, és biztatóan mosolygok a lányra, miközben beszél.
Egy szóval tudom leíírni a dolgokat.
- Érdekes.
Nem mintha nem lennék hálás vagy ilyesmi, hogy ilyeneket oszt meg velünk. Azt kívánom nekem is bárcsak ennyi akaraterőm lenne.
Csak ezután fordulok a többiek felé.
- Az önállósodást még meg tudom érteni, hisz nem függhet az ember folytonosan valaki mástól, a klikesedést kevésbé, ugyanebből az okból. Főleg úgy, hogy az folyamatosan páros taglétszámot feltételez.
Majd miután leülepedett a meglepettség Saya bejelentéséről, kihúzom magam, és belépek a terem közepébe. Mennyire fura, hogy csak mert egy másik kontinensen nevelkedtem, a többségnél magasabb is vagyok...
- Nos, a változások, amikről beszélni akartam.
Körbenézek a jelenlévőkön, és megvárom, míg mindenki rám figyel.
- Most csak tételesen felsorolom, hogy mikről kéne döntenünk. Aztán mi hatan közösen hozzuk meg a döntéseket, rendben?
Néhány apró pillanat után egyből bele is vágtam a közepébe.
- Első, és legfontosabb, a céhvezér kérdése. Nem tudom milyen lehet az a céh, amelyiknek nincs egy olyan tagja, aki vezeti a többieket. Nem is szeretném megtudni.
- A második és a harmadik a céhlogó és a céhnév. Míg a névvel igazából nincs semmi bajom, a nyúl a logóban inkább azt mutatja, hogy mi nem is vesszük komolyan az itt történteket, és játéknak tekintjük az egészet. Jun-nak talán ez is volt a célja vele. Viszont szerintem ez már egyikünkre se vonatkozik. Inkább egy olyan jelet képzelnék el, ami azt sugallja, hogy erősek vagyunk, és a sok katasztrófa ellenére is talpra tudunk állni.
- Végül, a negyedik. A vörös indikátorosok tiltásának a megszüntetése. Biztosan nektek is van vagy volt olyan ismerősötök, akinek ne ajánlhattátok a céhet az indikátora miatt emiatt a nagyon régi kikötés miatt. Szerintem mindenki megérdemel egy második esélyt.

by **Kiwi** Hétf. Szept. 04 2017, 22:24

A Saya vallomására adott válasz Cear szájából annyira… Cear-os. Tartózkodó vonzata van, és nem tudom Saya mit fog érezni. Azt sem tudom, mit szeretne érezni, mit vár és mivel tehetjük a legjobbat, hisz tudom jól… megosztani valamit, amit csak magadnak tartogatsz egy kegyetlen nehéz döntés, és éppen ezért érzem magamat ismét megtisztelve, bár én nem a saját akaratából tudtam meg, hanem Shukakuék… kísérletei voltunk, így bűntudatom is volt, hogy nem azért tudom, mert elértem nála valamit. Chakna a legjobb választ adta és hasonóan éreztem én is. Biztatni akartam, de Saya nem kislány már, jóleső szavak volnának talán, de éppúgy tudom jól, hogy tudják mit akarnak, így a döntésük egy elhatározás, amit nem kell dicsérni, hisz önmagában egy érett és bátor megnyilvánulás. Még ha pironkodott is kissé. Valójában megmosolyogtam, de amolyan nővéres mosollyal.
- Nem vagy bolond, hisz én is láttam őt. Vagy akkor mindketten azok vagyunk. – Kuncogtam fel kissé, nos most én is zavarba jöttem, hisz olyan elvileg nem lehet… Eddig ez meg sem fordult a fejemben. Elhittem amit láttam, kétkedés nélkül.
- Ha gondoljátok, meg tudom mutatni nektek majd személyesen is, persze csak ha ti is akarjátok. – Pillantottam oda Sayara és Hugira.

A gondolataimra Cear válaszát meg tudtam érteni, ekkor középre lépett majd szót emelt magának, lassan elcsendesedhettünk és magához is vette a szót. A kérdése biccentettem. A céhvezér kérdése nagy feladat volt, hisz én Sayaékra vagy Cearra tudnék csak gondolni, egy vélhetően újat azért csak nem dobunk mélyvízbe, főleg nem ennyire. Az is szomorú, hogy pont így kell itt részt venniük.
- A céhnév is ugráló nyulakat jelent. – Szólaltam meg, amikor levegőt vett, és ezt Shutól tudom talán, vagy már nem is emlékszem, de ez megmaradt. Az arculatváltás jót tehet, feltéve ha úgy tudunk váltani, hogy előre vigyen minket.
- Vállalod a vezérséget? – Kérdeztem meg nyíltan.
- A vörös indikátoros dologgal sincs ellenvetésem, hisz ismerek zöld indikátoros gyilkost is. – Húztam el a számat, főleg arra a gondolatra, hogy szerintem többen is vannak. A néven és a logón pedig elkezdtem agyalni, lelki szemeim előtt megpróbáltam lebontani a Vigót, színekre, formákra, mintákra… Színre valahogy, olyan zöld és halványsárga, bézs… Talán a szafari miatt. Formára? Szépen ívelt, lágy és nagy vonalakkal. Nem kerek, de nem is négyzet, olyan talán mint valami kapocs, két karika egymásba olvadva. Mintára pedig, szépen ívelt, lágyan díszített elegáns vonalak. Letisztult külső. De a név? Hiába kattogtak a fogaskerekek, semmi használható, jól hangzó nem jutott az eszembe.
- Névhez… talán. Wing of frienship?; Goldn Heart? – Ráncoltam össze a szemöldököm és most láthattátok, hogy mennyire elbizonytalanodtam ötletek gyanánt.
- Nektek valami? – Pillantottam Chaknáékra.

by **Kiwi** Vas. Okt. 08 2017, 17:54

Huzamosabb csend volt mindenki részéről. Így folytattam az ötletelgetést.
- Full Moon; Sunny Side; Titanium; Saber Tooth; Vagy lehetne... Sine Timore, azaz... félelem nélkül.- Próbálkoztam tovább.

by **Cearso** Kedd Jan. 23 2018, 08:34

A kérdésre csak hosszan a lányra nézek. Én sosem lennék olyan jó, mint Anat... Talán még Jun szintjét se érhetem el sohasem. Sayára pillantottam. Ha a rangidőt számítanánk egyértelmű, hogy lenne a logikus választás. Egyikünk se nagyon tűnik vezéregyéniségnek. Alaposan átgondoltam a dolgot, mielőtt válaszolnék.
-Megtisztelő, hogy ezt gondolod rólam, de szerintem nem adhatunk egy ember véleményére. Persze, ha a többiek is elfogadnának, én nem ellenkezem.
Főleg Saya szava ér majd sokat. Szeretném tőle hallani, hogy őt ez nem zavarja.
Egy kicsit hosszabb csend következett. Egyesével végigmentem a neveken, többször is. Mielőtt kiválasztottam azt, amelyiket a legkevésbé rossznak tartottam.
-Golden Heart. Gondolom, mint aranyszív. Nekem ez tetszik. A többit valahogy sehogy sem tudom elképzelni céhnévnek. Ha valakinek van jobb ötlete, vagy inkább azt szeretné, hogy ne változtassunk, mondja meg azt bátran. Szeretném hallani a ti véleményeteket is.

by Ajánlott tartalom